Ijesztő film 4. (Horrorra akadva 4.)

És most ismerkedjünk meg 3 játékosunkkal:

Brenda Meeks, helyi tévériporter Amerikából, aki immár negyedszer játszik velünk. Számláján összesen:

 1/2 tucat jó poén

van.

Baxter Harris, amerikai elnök, aki immár másodszor játszik velünk - és magával. Számláján összesen:

 1/3 tucat jó poén

Tom Logan, Charlie Sheen-féle karakterpótlék, aki szintén másodszor játszik velünk. Számláján összesen:

 1/4 tucat jó poén

van.

És aki sohasem hiányozhat: a műsorvezető: Vágó István Cindy Campbell!

Lassan tradícióvá nemesedik, hogy az elmúlt évek sikerhorrorjait 1-1 Scary Movie összegyűjtse és céltáblát helyezzen rájuk. Ezúttal a cselekményt a Fűrész, az Átok, A falu, + sci-fi-fronton a Világok harca kombinálgatása adja ki.


Egy paródia bizonyos fokig reklámot is jelent azon mű(vek)nek, amely(ek) elé görbe tükröt állít. Ez sokakat elfogulttá tehet. Ha nagyon kedvelték egy paródia mintaadó filmjét, könnyen

• vagy túl elnézőek lehetnek a vígjáték-változattal, mondván, hogy ilyet is kellett készíteni belőle.
• vagy épp ellenkezőleg: olcsó, idétlen másolatainak tartják az eredeti műnek. 

És ott vannak az a szűk csoport, akik - mint jómagam - sem az eredetit, sem az átiratot nem szívlelik. A Horrorra akadva 4. nekem egészében áttekintve vakvágány: felállásai legtöbbször szárazak, pihent agyú és gégeköszörült gegekkel. Ismét próbálok más indokot is találni a nemtetszésre, minthogy: ez meg ez a poén "nekem nem jön be".
Problémáim egyike, hogy én ezt nem 1 db filmnek tapasztaltam meg. Sokkal inkább úgy hatott, mint a híg turmixa több, 5-10 perces rövidfilmnek. Abszolút nincs kötőanyag a parodizált szeletek között, amik egyébként is inkább újrajátszások, mint viccesített verziók. A viccek jókora hányada csak száraz utalás az egyik célpont-filmre; amik meg nem azok sokszor annyiból áll, hogy valaki beveri a fejét valami kemény tárgyba. (Ezért utáltam pl. a Home Alone 3-at, ahol a csattanók oroszlánrésze is ennyiből állt!) Ráadásul olyan viccötletek, mint hogy egy trehány apa a normális kislányát kint hagyja egy égszakadás közepette... ez így beállítva engem nem nézőként nevettet, hanem mint embert elborzaszt!

Anna Faris karaktere a franchise ikonja, így ő nem maradhatott el. Az más kérdés, hogy itt már végképp nem humoros, hiába nyújtanak neki mankót sztárszínészek. Sőt: Sarah Michelle Gellar szereputódaként egy erőtlen barbie-vá fakult, kasztrálva bármi jellemvonástól. Csak annyira vágyik, hogy ütődött exférje kiütődése után letelepedjen akárhol, egy akármilyen fapofájú, személyiségtelen hapsival. Cindy Campbell eleve nem volt egy nagy karakter, de az első 3 filmben legalább volt benne némi életkedv. Itt már kifejezetten kolonc a saját történetében - már ha ez annak nevezhető.

A többi figura közül - akár visszatérő, akár nem - 3-nak volt esélye, hogy vidám pillanatot okozzon. Közülük Brenda az, akinek ez most egyáltalán nem sikerült. Persze, ő hangosabb és izgágább, mint Cindy, de attól még éppoly feledhető.
És ha egy komédiában fémdetektorral kell keresni a jó poénokat, akkor előbb-utóbb a logikába kezd belekötni a néző. Hogyhogy Brenda él? Hiába teszi szóvá barátnője, hogy halottnak hitte őt, nem kapunk választ, hogyan vagy mitől támadt föl, miután az előző részben megölte egy démonkazetta kísértetet. És miért az a melója, ami az előző részben még Cindy hivatását jelentette? Ha egy folytatás veszi a fáradtságot, hogy hangosan emlékezik az elődeire, akkor legalább tartson is velük konzisztenciát.

Charlie Sheent és Leslie Nielsent arasznyival jobban használja ez a film, mint a 3. rész. Karaktereik ugyan csontvéknyak, de ami velük történik, az hatásosan kelt nevetést. Kíváncsi lettem volna, hogy egy Zucker-produkcióban, közös jelenetek során milyen komikus hatást képesek generálni. Még valami: a momentum, ahol Harris fülébe súgják, hogy invázió kezdődött, az egy megtörtént eseményre utal: George W. Bush-t egy osztályteremben értesítették 2001-ben, hogy repülőgépek csapódtak a WTC ikertornyaiba. 

Sokatmondó, hogy a 3 összefüggő részlet, amelynek igazán sikerült felvidítania, nem is parodizálás volt. Egyszerűen csak kacagtató jelenetek, amik felfejlődve újabb és újabb nevetőingert tudtak kelteni. Ezek voltak:

1. A cím feltüntetése után, narrációval elővezetve a mikróbák tánca;
2. Az elnök sajtótájékoztatója az ENSZ-ben, és a ruhátlanító lézer okozta ámokfutás.
3. Mindaz, ami Cindy látogatásakor Tom Logannel történik; 

A cameó-szereplések sem segítettek sokat. Ugyanakkor Dr. Phil feltűnése a prológusban meglepett. Aki nem tudná, kiről van szó: ő az Egyesült Államok egyik legismertebb pszichiátere, aki rendszeresen szerepelt tévéműsorokban (szintén ő adott át egyszer díjat az Egy rém rendes család főszereplőinek). A Fűrész-filmek Dr. Gordonjának bőrébe bújtatni roppant stílusos ötlet volt. Nem nevettetett ugyan, de mint elképzelés, remekül illeszkedett a Fűrész a humoros átiratba. 

Tehát egy körülbelül 5 perces videóanyagot tudnék összeollózni a 70-ből, ami meg tudott nevettetni engem. Ez pedig azért már nem fogható egyéni humorérzékre vagy annak hiányára. Ebben a movie-ban szinte semmi nem működött: az egyes horrorok gúnyrajzai nem többek gyenge másolástól, a humor közelében nincs David Zucker régi kultparódiáinak. Még a hivatalos plakát szlogenje is hazugság, tekintve, hogy idén mutatták be mozikban a Scary Movie 5-öt. Ha pedig a karakterek szereplése alapján nevettetőversenyt rendeznénk, akkor ezúttal bizony Nielsen nyerte meg a játékot. 

 

Ijesztő film 3. (Horrorra akadva 3., avagy örökké tudom, kit ettél nyárson)

Létezik, hogy Cindy Campbell hasonszintű női paródiakarakterré válhatott, mint Ramada vagy Jane S. Drebin? Elképzelhető. De a Scary Movie 3. elkészültére létezik egy ettől prózaibb magyarázat is: kitörölni a 2. rész lebőgését, megismételni az 1. rész sikerét. Szerintem ennél nagyobb célt kellett volna kitűzni, mert habár nekem is tetszett az első "Ijesztő Mozi", mégsem annyira, mint mondjuk az Airplane vagy a Naked Gun.

2 nagy tanulság szűrhető le a trilogizáló részből (is):

1. A horrorral vegyítve legnehezebb jó kifigurázó-filmet készíteni.
2. A jó paródia születését nem garantálja az alkotógárda. Miután a Wayans-brúderokat - az egyik itteni karakterhez hasonlóan - kirepítették az ablakon, David Zucker vette át a project irányítását. Ő aztán magával hozta Tapper Harley és Frank Drebin megformálóit, hogy emeljenek kicsit a színvonalon. Az előző részből visszatér Brenda és a központi figura, Cindy, akit szerencsére Anna Faris alakít ismét. (Megjegyzés: arcmimikája és új, szőkített haja engem kicsit emlékeztetett Helen Huntra a Mi kell a nőnek? c. filmből.)

Egy természetfölötti, fekete-fehér Death Note Tape 1 hét múlva végez azzal, aki megnézte. Cindy immár felnőtt TV-riporterként megint belekeveredik az ügybe barátnője, Brenda kinyiffanása kapcsán. A sötét kazetta démona most őt veszi célba, és csak páran vannak elég hülyék, hogy segítsenek neki: egy topis expap, egy látnok kisfiú, egy jóképű reppersrác, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, meg egy amolyan dagi-feka DJ.

Először is nyugtázom, hogy végre nincs olyan sok gusztustalan vécés-hányásos műpoén, mint ahány a közvetlen elődben előfordult. Ez a sequel csak simán béna és lapos. Tudom, nem nagy dicséret, de tényleg híján marad az emlékezetes szövegsoroknak, vagy olyan jellegzetes csattanóknak, amik bármikor az ember agyába ötlenek. Ki ne emlékezne pl. arra, mikor Tapper Harley egy repülő csirkét eresztett bele egy iraki katonába?
Ilyen ikonikus pillanat a Scary Movie 3.-ban nem található, függetlenül attól, hányszor nevetünk rajta/alatta. Valami, ami a sajátja, nem átvett szcéna. Esetleg talán az, mikor Anna Faris melltartót villant a stúdióban, de ezt is előtte már az 1. rész. Az elején ráadásul 10 perc potyára megy el egy helyi lemezlovas-viadalra. Maguk a rap-számok ugyan normálisabbak, mint mondjuk A Kis Vuk betétdalai, de a humort egyáltalán nem segítik.

Pedig most sem szűkölködünk kifigurázandó alkotások terén: megkapunk 1-1 kikacsintást pl. A Hatodik Érzék vagy A Kör momentumaiból. Ezek az áthallások kb. fele arányban inkább újbóli eljátszásai az eredetinek, semmint humoros célzatú átiratai (ezt kifogásoltam a Vampires Suck-nál is). Arról van szó, hogy anyagilag ez a biztonságos formula: ismert filmtöredékek kacajos változatait összeragasztják, egy kifogásszámba menő történettel. Így - elméletileg - kevesebb fáradtsággal jár egy fiatalos komédia megszerkesztése, mert van hozzá fogódzó, fix támpont.

3 nagyobb vicctömb akad, ahol érdemes folyamatosan figyelni a képernyőt:

1. Brenda temetése;
2. Mikor Cindy végignézi a démonkazettát;
3. És mikor a szexista főnökével dulakodva próbálja leközölni, hogy a szalag ereje valós.

Ami abszolút nem illik a cselekmény egészébe, azok a földönkívüliek - nyilván X-akták-hozadékként. Semmi közük az eseményekhez, mégis perceken át szerepelnek. Ha csak annyi a relevanciájuk, hogy az egyik űrlakó is megnézte azt a kazettát, akkor minek kell a viccek visszatérő tárgyaként szerepelniük? És ha tényleg az idegenek ötletével próbálnak humort kelteni, miért van ott az elnök, de nincs olyan karakter, aki köztudottan UFO-közelben ténykedett? Teszem azt: Fox Mulder, Ellen Ripley vagy Jeff Goldblum? Megeszem a nyelvvizsgáimat, ha csak azért rakták be a Fehér Házat, hogy Leslie Nielsennek lehetősége nyíljon kifigurázni az USA elnökét.

Nem a legszörnyűbb paródiák egyike. Nem sértő, és legfeljebb egy vagy két pontján ízléstelen. Egy bóbiskolva nézhető szintet megüt, ami egy elfáradt filmzsánernél már eredmény. Önmagában még sem a hangulatvilág, sem a cselekmény nem bírná összetartani. A pár működő vicc, a főszereplő, az ismert színésznevek (cameót kap benne Pamela Anderson), az ismert áthallások és a mozgalmasság együtt harcolják ki azt a 2 pontot, amit megadok a Horrorra akadva 3.-ra.

2001: Űrparódia

Annak, hogy a Naked Gun után Leslie Nielsen 1 paródiája sem érte már el ugyanazt az örökzöld státuszt, az egyik oka a trilógia rendezője, David Zucker. Csak majd' 1 évtized múlva dolgoztak újra együtt Nielsennel, és az addig készült paródiák sem tudták igazán kihasználni Nielsen nevettető képességét, illetve csak arra támaszkodtak humor terén.

Ez az egyik dolog, amire rájöttem a 2001: Űrparódia megtekintése során. A másik, hogy miként fordíthatta címét "Csupasz Pisztoly a(z)űrben"-nek a seggében kukacot hordó magyar szinkronszakma. Nielsen karaktere, Richard Dix (vagyis Dick Dicks) nyomozó egzakt ugyanaz a fickó, mint Frank Drebin. Nemcsak viselkedésre, hanem a ruházata és a szokásai terén, sőt belépő nagyjelenetében még az is, ahogy a kocsit nekihajtja egy gyorskajáldába, ahol épp túszdráma zajlik. És a film számos jól felismerhető látványgeget Zucker trilógiájából vesz kölcsön (pl.

1. a szumó birkózók a börtönből,
2. a sörnyitás ötlete,
3. a betörés a főgonosz rezidenciájára és az ügyetlen dúlás,
4. a főgonosz hasonmást állít egy híresség helyébe,
5. a főgonosz dögös segítője levetkőzik a lehidalt nyomozónak,
6. az ünnepség kórussal az utolsó harmadidőben, 
7. vagy az amerikai elnök köszönetet mond a végén). 

Megértem, hogy így hazánkban eladhatóbbnak vélték, de attól még évtrilliárdok múlva is kisszerű zsugoriságnak nevezném ezt a szokást.

Valódi címe szerint a film elsősorban a 2001: Űrodüsszeia elég állít görbe tükröt. És bár tényleg rengeteg sci-fi-utalás fordul elő, ezek az első félidőre korlátozódnak, és legalább ugyanannyi bennük a Man in Black. Az őrült doktor terve a hatalomátvételre pedig nagyon James Bond-szagú. Igen, az Űrparódia mindent megpróbál, hogy mosolyt csaljon az arcunkra: CGI-fukar látványtrükközéssel, egy csomó színes és bizarr külsejű földönkívülivel. Dixet kivéve majdnem mindenki akcentussal beszél, és csomó fizikai, sőt félszexista szótréfával próbálnak nevettetni.
Amit felróhatok neki, és fel is fogok: hogy túl keményen próbálja. Az intro például elnagyolt űrviccek tömkelege, pedig rögtön ez lehetett volna az első felvidító képsor. Alig itt-ott érezni természetességet abban, ahogy a fizikai és verbális poénok egymást követik. Ilyen pl. mikor Dix nem fogja fel, hogy összekeverte a túszokat a rá célzó terroristákkal: "Kérem, ne süllyedjenek le az ő szintjükre."

Nielsenből táplálkozik a teljes gegfaktor; az őt megtámogató színészgárda nagyon gyengén szerepel. Még Nielsen aktuális női partnere is. Pedig Ophélie Winternek kellemes arca van, mégse tud megkülönböztethető karaktert a ráosztott szerepéből, mint az Priscilla Presley-nek sikerült. Cassandra Menage Dix új munkatársa: el kell repülniük a Vegan holdra, leleplezni egy illegális klónozótelepet, ahonnan talán az USA-elnökről már le is juttattak egy klónt a Fehér Házba.

A cselekmény pofonegyszerű kémtörténet, egy csavarral, miszerint a kiszabadított elnök valójában a klón, és Dixéket átverte a gonosz doki, hogy becsempésszék. Illetve, hogy a doki dögös asszisztense - aki még lap-dance-t is adott elő Dixnek - aga is földönkívüli.



Azonkívül, hogy a jelmezek vagy csapnivalóak, vagy csak simán fölöslegesek, az egészből előbb egy érdektelenül lapos macska-egér játék válik a gonosz tudós és Dixék közt, majd egy zagyva tömegkavarodás kerekedik ki a földi bankettre. Nem tudom tettenérni az indokot, ami miatt elkészítették ezt a movie-t. Egy kultikus retro-sci-fi paródiájában látni a potenciált, de ez nem aknázza azt ki: túl esetlen, rosszul megírt, rendezett és eljátszott, hogy hahotakeltő tükörképe legyen S. Kubrick alkotásának.

Leírnám végül azt a 4 poént, aminek 87 perc alatt sikerült kacajt kicsalnia belőlem:

1. Mikor Dix az emlék-megjelenítő szemüveget kipróbálja. "Azt hiszem, ez eltörhetett..."
2. Útban a Veganra Dix a sörét próbálja meginni zéró gravitáció mellett.
3. Amikor Cassandra látja Dixet a dögös asszisztenssel, amint egymásba csimpaszkodnak a liftben: "Maradt még neki olyan szükséglete, amit nem elégített ki?"
4. Dick trükkje, hogy az árulkodó festéket borotvahabbal álcázza, bekenve végül mindkettővel a gonosz doktort.

-es pontszámmal szalutálok Nielsen Űrodüsszeiája előtt.

Spy Hard

Nincs mégegy hollywood-i ikon, akit annyiszor bíráltak volna egy-egy komikus átiratában, mint James Bond-ot. Miután maga is a paródia műfajára szakosodott, Leslie Nielsen mindenképpen ki akarta próbálni magát, mint az angol szuperkém ferde tükre. Meg kell hagyni, egész ügyesen boldogult a szereppel a Drágám, add az életed!-ben. Mégha a film nem is nagyon nő föl a kiadós nevetésre vágyó néző elvárásaihoz.

 

Ha a film egészét nézem, akkor Nielsen Dick Steele-e a vezérhangya a humorbolyban. Ő a dupla 0-ás ügynök, a nőbálvány profi, akivel az ügynökségi titkárnő szinte "Dugj meg!"-cetlivel felérően  flörtöl. Szabiról hívják be, mikor régi ellensége, a félkarú Rancor új világuralmi terv előkészületeibe fog. Az ügyben Dick mellé szegődik a dögös femme-fatale, Veronique, akivel - a szüntelen nyomozás, menekülés és balfácánkodás közben - tipikus "bondos" románcba keveredik.

Nielsen poénjai - akár verbális, akár tettleges - nem ütnek olyan gyakran és akkora erővel itt, mint azt szeretném, de legalább van stílusa a különböző viccszituációknak. Dick csak annyira kelekótya fickó, ami még felismerhetővé teszi rajta, melyik karakter lejáratása ő. Nemcsak úgy nyersen idétlen vagy barmoltan hülye, mint pölö Austin Powers. Amaz a karakter azért nem működött mind Bond-karikatúra, mert az eredeti embert túltorzították, a pontos ellentétévé, aki ugyan nevetséget tud kelteni, de önmagában nézve nem több egy gyengeelméjű, taszító gnómfiguránál.

Steele-en kívül kívül még aki mulatságos karakter, az az ügynökség igazgatója, akinek mániája, hogy mindig álcázza magát, munkán kívül és belül. Pont mint Clusoe felügyelő A rózsaszín párducból. 2 roppant felvidító jelenést idéznék itt, amelyben szerepel: egyik a belépője Dick szellentésekor, másik mikor egy röntgen-szemüveg tesztelésekor egy hájas férfi melltartóját látja meg vele:

1.

"Gratulálok, Döglesz. A feleségem ügyvédje egy hónap alatt se tudott rám találni. Isten hozta, WC-00!"

2.

"Ha itt beállítunk egy bizonyos kombinációt, akkor a táska robban, igaz?"

"Nem. Ez egy zár. Arra szolgál, hogy csak én tudjam kinyitni a táskámat."

"Bámulatos; hogy mit ki nem találnak manapság."

"Oh, a szemüveg, hehe..."

Nemcsak Bond-paródiát kapunk; már maga az eredeti cím is bökdösés a Die Hardnak. Ugyanúgy karikizálja ez a vígjáték pl. Whoopy Goldberg Apácashow-ját, vagy a Jurassic Parkot. Dick és Veronique egyik segítője egy szőke kölyök, aki Macauley Culkin Kevinjét reprezentálja a Home Alone-ból. És Rancor egyik embere nem más, mint Hulk Hogan. Ezek közül az Apácashow- és  Kevin-utalások az én szememben nem illenek egy komikus kémtörténetbe. De az utóbbi semmiképpen!
A Jurassic Park-parodizálása viszont nem volt rossz húzás az alkotóktól. Egy őrült tábornok rezidenciájához remekül illik a prehisztorikus szörnyek világa, mintha szabadidejében a megalomán Rancor tábornok kihalt fajok felélesztgetésével ütné el az időt.

Nem tartom jó vígjátéknak a Spy Hardot, de vannak kimondottan humoros részletei, és mozgalmas. Azonkívül kerüli a gyomorforgató vécés poénokat, a toaletthumort. Azt is lehet jól felhasználni (pl. Ace Ventura), de jóval nehezebb nevettetővé tenni, mint mondjuk egy profi akcióhős különleges felszerelését. A befejezést - ahol a főgonoszt kilövik a nukleáris rakétával együtt - szintén nem tartom olyan stílusosnak, mint mondjuk a Hot Shots vagy Naked Gun zárását.

Egy Elégségest adok rá. Gyenge, de vállalható kikapcsolódás.

Bújj bújj, ördög!

Miután sorra megnéztem őket, be kell látnom, hogy Leslie Nielsen paródiái soha meg sem közelítették a Csupasz Pisztoly-trilógia színvonalát. Vagy középszerűek, vagy bűnrosszak; utóbbi esetben mintha egy régi telegrammhoz hasonlóan STOP jelzést kellene ékelnünk, hogy tudjuk, mikor kellene nevetnünk. Csak "STOP" helyett inkább a "SHIT" szó illene a szövegsorok közé.

A Bújj bújj ördög sokkolóan rossz mű. SHIT Teljesen megjátszott, kasztrált poénokkal terhelt, szellemtelen és néhol gyomorkavaró is a tetejébe. SHIT Pár kósza poént sikerül jól elsütnie, de ennyi. SHIT 
Egy ördögűzés köré épül a cselekmény, amelyet a két pap közül az idősebbik már elvégzett 17 éve ugyanazon a nőn. SHIT Most a Sátán visszatér, és ezúttal már az idős tiszteletes is a célpontja.

Döntően két filmre ismerek rá a kifigurázásokból: Az ördögűzés Emily Rose üdvéért, a másik az eredeti Rémálom az Elm utcában. SHIT A testbirtoklás szenvedő alanyát Nancynek hívják, és tinédzserként a külseje emlékeztet is a horrorklasszikus női főszereplőjére. SHIT
Maga a test birtokba vétele meglepően komolykodóan néz ki: a démon minden megjelenésével romlik porhüvelyének az állapota, pusztul személyisége, míg végül már egyfolytában a szörny van jelen, eltorzítva és szörnyszerűvé téve Nancy vonásait. SHIT A megszállt nő sminkje kellően meggyőző; könnyű elképzelnem, hogy nem vígjáték horrorfilmként jobban működne a film. SHIT Így viszont végig teljesen egykedvű és hullaszagú. 

Döntően kétféle feltételezett forrása lehetne itt a nevetésnek: SHIT Egy az, hogy a megszállt Nancy obszcénül beszél környezetével, és obszcén riposztokat is kap ellenfelétől, az idős paptől. SHIT Ez egyszerűen nem működik; éppolyan elcsépelt vicctechnika itt, mint pl. az Állj, vagy lő a mamám!-ban, ahol az idős anya laza szöveggel próbált jópofa lenni. SHIT 

A másik meg az, hogy egy svindler prédikátor élő show-műsort csinál a szertartásból, miközben egyre bizarrabb dolgok történnek. SHIT Visszatérő és szintén kikopott geg, hogy vagy az ördög, vagy a pap rókázik valakire. SHIT Charlie Sheen Hot Shots-ában ezt a poént ügyesen időzítve használták, itt viszont a zöld folyadék spriccolása simán csak visszataszító.

3 kifejezetten nevettető poént találtam, ami mégidézi a Zucker-korszakot Nielsen karrierjéből:

1. Az öreg prédkátornak pózoló hallgatólány. "Öö, kisasszony, lejjebb húzná kicsit a ruháját?" "Hogyne..." "H! Föl!"
2. Amikor Nancyék tévéjében az megy, hogy egy jégkorong-bajnokságon a ballerinák megverik a hokisok csapatát. (És szó szerint értem azt, hogy "megverik.")
3. Az úrvacsorán a fiatal atya a kelyhet úgy tárolja, hogy beteszi a többi mosatlanhoz a sütőbe a szószéknél.

Nem tudom, mit lenne még érdemes kiemelnem: nonszensz, sivatagos, jóformán teljesen derűidegen vígjátékot búcsúztatok, ami még a katolikus hitbuzgalomból sem tud humort facsarni, nemhogy a természetfelettiből. SHIT 

A Bújj bújj, ördögre 1 pontot adok.

Drakula halott és élvezi

Leslie Nielsen a Csupasz Pisztoly filmek után főleg a paródia műfajában vállalt mozifilmeket. Voltak köztük jobban és rosszabbul sikerült alkotások. A Drakula halott és élvezi nálam az utóbbival felcímkézett zsákba pakolandó. Nem találtam sem viccesnek, sem érdekfeszítőnek, a vicckészletéből pedig kézfejen számolható azon poénok száma, melyek mosolyra késztettek.

Formailag ez az 1992-es Dracula paródiája, sőt ahhoz hasonlóan jórészt az eredeti regény történetét követi. Legnyilvánvalóbb jele ennek a parókasüveg, amit Dracula gróf a bemutatkozásakor és a báli ünnepségre való érkezésekor visel. Nem meglepő módon a vígjáték legtöbb kedvelője az eredeti mű rajongói is, annak humoros tartozékaként kezelik.

A sztori nagyjából ez: Drakula egy Renfield nevű vendégét megbabonázza, és elmegy Angliába. Ott vámpírrá fertőz két szűz hölgyet, Lucyt és Minát. Egyikük gyámja, a szanatóriumigazgató Dr. Seward kihívja Dr. Van Helsinget, az okkult tanok nagy ismerőjét. Leleplezik Drakula vámpír mivoltát, ő Minával elmenekül, Van Helsingék szembeszállnak vele, Drakula meghal Renfield sokadik baklövése miatt a végén.

Leslie Nielsen a visszafogott színpadiasság s a humor egyvelegével egy kissé ügyetlen, de jelenléttel bíró Drakulát hoz létre. Örülök, hogy nem vette olyan gyengeelméjűre a figurát, mint amilyen Renfield karaktere. Drakulának még humoros átiratnál is kell, hogy legyen modora és tekintélye, különben már a lejáratás szintjéig túlmenve karikizálná Gary Oldman Draculáját (Christopher Lee hajdani alakításáról nem is beszélve.)

Akármilyen igyekezettel egyensúlyoz Nielsen a dráma és a humor között, semmiképp - legalábbis nekem - nem voltak humorosak a botlásai. Mel Brooks filmje két szék között a pad alá esik: túl komolykodó a légköre vígjátéknak, horrordrámaként pedig messze túl forszírozott. Dracula - és még úgy talán Dr. Van Helsing alakja - az, akinek van tartása.

Van Helsing Dracula ellenfele a cselekményben, ő eszeli ki ellene a tükörcsapdát a bálon. Viszont a dialógusai többségében a pláne, hogy jókora körítéssel a vámpírizmusról szóló közhiedelemket hangoztat, mint a karó, a fokhagyma és hasonlók. Róla is elmondható, ami magáról a műről: túl száraz, hogy nevetessen, és túl fontoskodó, hogy komolyan vehetővé váljon.

Mindenki más személyiségtelen tucatfigura lett, függetlenül, hogy a film mennyire hasonlít a kifigurázandó Dracula-sztorira.

Renfield zavarodott, idétlen viselkedése leírhatatlanul idegesítő jelenség benne, rendszeresen affektál, "gazdája" minden parancsát szinte direkt elrontja. Egyszerűen szánalmas! Végig reménykedtem, hogy esetleg Drakula végez vele, mert már nincs szüksége rá! Vagy elhamvad a reggeli napfényben, mint Drakula a saját rémálmában! És bármilyen furcsán hangzik: súlyos írói baklövésnek tartom, hogy épp a tipikus idétlen segéd/szolga kell okozza a film legjobb karakterének, egyben a címszereplőnek a pusztulását.

Vicc bőven akad a filmben, de ritkán látta el elsődleges feladatát, hogy valóban nevettetni tudjon. Összesen 3 poén fordult elő az egész filmben, ami felvidított:

1. Amikor 10 perc eltelte után Renfield véletlenül megvágja az ujját, és a bőségesen spriccelő vérrel úgy keni be magát, mint a hamburgert a szósszal. (Ezt a vérspriccelős poént egyébként még egyszer elsütik a filmben, de az közel sem volt vicces.)
2. Van Helsing bontanikai órája, ahol direkt kikészíti az orvosi hallgatókat.
3. Mikor Dracula Minát hipnotizálja, az azonban nem a bejárati ajtón megy, és nem ki: "Mina! Bementél a gardróbszekrénybe!"

Rövidebben: egy unalmas, eseményszegény, az érdekességet és a meglepő dolgokat messzire elkerülő vacakként értem meg a Drakula halott és élvezi-t. A viccek 99%-a vagy erőltetett csetlés-botlás, vagy szóbeli egysorosok, amikből hiányzik a szellemesség vagy az energia, pl. mikor Lucy a mellei mutogatásával próbál csábítgatni, vagy ahogy egyes szereplők mindig felbuknak valamin. És minél inkább erőltetik valamely poént, annál fárasztóbbá és idegesítőbbé válik a nyomon követése.

Semmit nem találtam, aminek bármi köze lett volna az eredetiséghez vagy a velős humorhoz. A történet lapos, a poénkészlet pedig agyonhasznált és bűzlik a klisétől. Leslie Nielsen alakítása az egyetlen dolog, ami stabil értékkel bír benne. 

Superhero

 

Sam Raimi Spiderman-e volt a legnagyobb visszhangot keltő Marvel-mozi, együtt az első X-mennel. És bár Pókember eredetét összefüggő láncolatba foglalta, a film erősen divatcentrikus jelleggel bírt: a tinédzserek útkeresése, reklámok és hírnév.

Raimi sokmindent másként értelmezett, mint a képregényekben szerepelt: Pókember hálószövési metódusától Zöld Manó alakjáig. A dialógusok nagyon szimpla észjárásra vallottak, zsenge és kedélyes karakterek szájába adva azokat. A filmnek tehát valóban dukált egy éles hangvételű paródia.

Sajnos a komikusabb átirat egyes negatívumait is átvette az eredetinek: nem túl érdekes szereplők, helyenként lapos poénok és egy romantikus szál, ami messze nem elég kifejező. Parker és MJ románca erőtlen és bizonytalan volt, és itt sincs másként Rick Rider és Jill Johnson. A szóviccek szinte mindig csak akkor sülnek el megfelelően, ha valamilyen kifigurázó szituációhoz köthetők. Például: mikor Rick barátja, Trey Nelson Mandelának rajong: "Én is ültem börtönben!"

A "Superhero movie"-ban jól elkülöníthetőek az ütőerővel bíró poénok, amik lökést adnak a történetnek. Ezeket külön felsorolni - és "lelőni a poént" - talán élményromboló, de a paródiák ugyanúgy lehetnek időtállóak, függetlenül attól, hányszor láttuk a vicceket elsülni.

Nekem személy szerint ezek voltak a film legmulatságosabb részei:

1. Egy új feromonkezelt oldat révén Rickre egy egész állatsereg telepszik rá, guanakótól a feliratozott szövegű csigáig;
2. a szédelgő Ricket nagybátyja megszólta, hogy: "Etesd meg a halakat", ő meg az akváriumba hányt;
3. Hawking professzor alpári beszéde és az azt követő zűrzavar;
4. vagy Szitakötő a díjátadón levetkőzteti a dalai lámát, és végül VII. Kelemen pápa is csatlakozik a bunyóhoz.

A Pókember számos jelenete jól felismerhető a poénosabb verzióban. Már a legelső másodpercektől, amikor Parker a saját történetéről beszél, és ezt követi futás a busz után. A bohózat ötletei jók, és többnyire elmegy az, ahogy a hatásfokát próbálták eltalálni a készítők. MJ szépítkező lány, aki színésznő akart lenni: karikatúrája viszont olyasmi, ami egy leskelődő fiúnak jobban tetszene: sztriptíz-táncos. Peter a vacsoránál úgy rejtőzködött, hogy egy vércsepp majdnem elárulta. Lou Landers Ricket annak dacára nem csípi el, hogy mindig épphogy csak odébb bújik a szobában, és a tetőn lógva konkrétan bevizel.

Időnként további ismertebb szuperhős-filmeket is kifiguráz a film: a már említett X-men, Batman Begins, A Fantom, Fantasztikus Négyes, vagy saját folytatása, a Pókember 2. is.
Mindegyik alkotás jelenetei nemcsak jól felismerhetőek, de ügyesen illeszkednek a történetbe - már amennyire egy paródia-szkriptnél ez muszáj. Mindegyik kicsivel közelebb viszi Ricket a felismeréshez, hogy mitől lesz valaki igazi hős: jó kocsi, jelmez, és hogy megtanul repülni. Ez a Ben Parker által kimondott felelősség fejtetőre állítva: klisé tanulság helyett klisé tévképzet.

Pókember és Zöld Manó kialakulása párhuzamosan, nagy- és kisebb jelenetek váltogatásával történt. Az egyik rovarcsípés miatti apró mutáció, a másik egy kísérlet révén válik kosztümös önbíráskodóvá. Az ottani színek itt fordítottak: a főhős hord zöldet, a bűnöző pedig pirosat a páncélján. Mikor neve még nincs, Ricket az egyik újság elkereszteli "Szitaköcsög"-nek, ami röhögtető előirányozása a Szitakötő névnek.

Homokóra is egy jó tartású, szadista hajlamú cégelnök, aki pártfogóan viszonyul Rick-hez, míg nem tudja, ki is ő. Christopher McDonald tökéletes választás: fizimiskájával éppolyan ördögi, de büszke fizimiskát tudott vágni, mint William Dafoe.

Átlagos paródia, tud nevettetni. Amiről felismerhető Raimi Pókembere, azt gusztustalanság nélkül és kb. felerészt szellemesen figurázza ki. De nem elég ambiciózus, a főhős nőfóbiája és a gyenge szövegcsavarások pedig állandóan letörik az összefüggő filmélményt.

Csupasz Pisztoly 33 1/3 - Az utolsó merénylet

Maréknyi mozitrilógia mondhatja mindössze el magáról, hogy mindhárom része jól sikerült. Még kevesebb, hogy a 3. rész sikerült benne a legintenzívebb, legteljesebb szórakozást nyújtó fejezetre. A vágások benne gyorsak, precízek, az egyébként lassabb jelenetek bőven meg vannak tömve humorpontokkal. És a szereplők közti kémia is segít fokozni, mozgásban tartani a filmet.

A történet továbbszövése egyszerű: A előző rész végén Frank megkérte Jane kezét - ismét. A nyitójelenet idején már fél éves házasok, a hadnagy időközben nyugdíjba ment. Mondhatnánk, hogy rendeződött az élete, de valami hiányzik. Még a rémálmaiban is a rendőri munka után vágyik vissza, és ezt a gyerekvállalásukat sürgető Jane nem tudja tolerálni. Csak a végén jön rá, hogy a két dolog összefügg: Frank munkamániája kihat rá, mire képes az ágyban.

Mindez jelentős érzelmi konfliktusra adhat okot egy pár életében. És itt mutatkozik meg az epizódok közti talán legnagyobb előrelépés: a 33 mentes a melankóliától. Visszafogottabb, nincsenek benne olyan adalékok, mint: szakítás, nyilvános leánykérés, sajnálat, kesergés, kiábrándulás, stb. Az előző két filmben is sikerült humort keverni az ilyen jelenetekbe. De néhol feloldotta a humor esszenciáját, töménységét a túl sok dráma, az önmagába forduló érzelmi fogócska Frank és Jane között. Ezeket a harmadik részben a gyakorlati élet részeként kezelik, nem felnagyított agonizálásként.

Nagyobb mozgásteret ad Franknek és Jane-nek, hogy az írók ezúttal elhagyták a fejük felől a megszokott kísérőszemélyiségeket: Frank mellől a zsémbes rendőrfőnök-asszonyt, Jane mellől pedig a neki szelet csapó gonosztevőt. Frank a felkérésre vállalt magánakcióban szinte mindent egymaga végez el, Jane pedig dolgozó nőként határozottabban dönt és cselekszik. Mikor megtalálja Frank zsebkendőjén a felírt nevet és címet, egy csórt kamionnal odarobog, és a katarzisnál együtt vállalja a "bevetést" férjével. Minden értelemben Frank partnerévé növi ki magát.

A negatív oldal a filmben kiterjedtebb, mint az első két filmben. Vincent Ludwig agymosott átlagpolgárokkal operált, Quentin Habsburg pedig arctalan tucatbűnözőkkel - kivéve Hector Savage-ot, aki azért elég markáns szereplő volt. Rocco Delon egyszerűen szakember; Ludwiggal és Habsburggal ellentétben nem fél a mocsoktól, nem cicomázza magát túl a kelleténél, még ha szmokingot vesz is föl. Az ő anyja engem kicsit a Kacsamesék Bigimamájára emlékeztet: acélidegű bűnöző, aki kedvenc fiacskáját bármikor kihozná a sittről egy jó lőfegyverrel.

Tanya Peters az üresfejű szexdíva mintaképe, de az általa előadott erotikus gegek nagyon mulatságosak. Különösen, amikor a végén Frank tapasztalhatja, kiféle-miféle szerzet is Rocco nője. Papshmir visszatérése kellemes meglepetést okozott a számomra. Mikor a végén Rocco mintegy belerepül Papshmir WC-csészéjébe, úgy érződik, mintha ezzel a régi problémák gyökere is elrendeződne. Ezt is okos húzásnak tartom a forgatókönyvtől.

A Csupasz pisztolyok katarzisaira mindig jellemző, hogy Frank mellett Jane, Ed és Nordberg is jelen volt rajtuk. Itt sincs másként. További átfedés, hogy mindig valami nevezetes eseményhez kötődik a nagy mentőakció. Anglia királynője a stadionban, Bush elnök a Fehér Házban, és most az Oscar gála. Frank mindhárom helyszínen teret kapott kimutatni jószándékú idiotizmusát. A zárás a kórházban pedig elvarrja az utolsó szálat, a gyerek kérdését. A gálára bejutás előtt Frank azzal bíztatta Jane-t: "Ne félelemben nevelkedjen a gyerekünk." Ez a mondat Jane-t rábírja, hogy konkrétan betársuljon a merénylet leállításában.

Hogy mi mennyire vicces, az szubjektív, de ebben a vígjátékban nincs semmi, ami konkrétan visszatartaná a humor érvényesülését. Szinte megállás nélkül nevetek rajta, akárhányszor is nézem meg. Kifejező-/kifigurázó készsége végig töretlen, minden ízében igyekszik új okot adni a kiadós röhögésre. 

Csupasz pisztoly 2 és 1/2 - A félelem szaga

Rendező David Zucker híres zsaruvígjátéka két folytatást élt meg, és ezzel talán a történelem legkiválóbb komédiatrilógiája jött létre. A második rész minden téren törekszik tartani az első film pozitívumait és jellegzetes vonásait, mint a tömény, minden percet kiaknázó humorhasználat, a komoly arccal előadott komikum és változatos eszköztár a poénoknak. Alcíme "The Smell of Fear" illik a filmre, mivel tényleg kicsit az életveszély félelmét érezni a bonyodalom során. De egyes poénok (Frank a csatornavízben, Jane a halas stand előtt) is utalnak rá.

Drebin nyomozása most is egy szimpla bűneset kivizsgálására irányul, csak később a történetben derül ki, hogy ez egy konspirációt takar. Bush elnök a gazdasági kutatót, Albert Meinheimert kéri fel egy új energiapolitika kidolgozására. Őt viszont egy kis társaság, élükön Quentin Habsburggal elrabolja a doktort, hogy egy hasonmással számukra kedvező programtervet jelentessenek be. Franket közben Quentin bérgyilkosán, Hector Savage-on keresztül leleplezi a készülő csalást. 
Ez kétségkívül bonyolultabb szinapszis, mint Vincent Ludwig merénylete Erzsébet királynő ellen, és picit több ismeretanyagot igényel a feldolgozása. A filmben, ami kevés tudás szerepel, az mindössze az illúziót hivatott fenntartani. Az okfejtések cseppet sem zavaró mértékűek, nem kell minden elhangzott szót memorizálni, hogy képben legyünk. Apropó memória: Meinheimer doktorról teljesen elhisszük, hogy az alternatív energiaforrások szakértője, és hogy kivételes emlékezőtehetsége van.

A visszatérő gárdatagok nagyjából ugyanazt a szerepet töltik be, mint korábban. Jane Spencer a gyanútlan, naiv asszisztens, aki a fő gonosztevőt kísérgeti, előbb az ő, majd Frank pártját fogva. Sajnos a főszereplők közül ő most a leggyengébb láncszem. Az általa előadott fizikai és szóbeli poénok közül csak kevés nevetteti meg a nézőt. Ellenben a méltatlankodásai, a vak hiszékenysége egy idő után fárasztóvá válnak. Nem Priscilla Presley alakítását kifogásolom: stabilan tartja a karakterét, de a filmkészítők túldramatizálják a szálat, miszerint Frankkel korábban szakítottak.

Ha meg kellene neveznem, melyik részlet tetszik leginkább, akkor az az igazi Meinheimer doktor porondra kerülése. Frank először, nos, "elnáspángolja", aztán mintha mi sem történt volna, elkezdi a beszédét. Ami olyan unalmas, hogy egy erotikus novellát kell olvasatni vele a tömeg felrázásához.



Kicsivel lassúbb az első részhez képest, de még így is nagyszerű vígjáték, végig ügyes viccötletekkel megtűzdelve.

Csupasz pisztoly

Leslie Nielsen legismertebb filmje, amely mai napig minden idők 20 legkedveltebb vígjátéka között van számon tartva. Improvizatív, ötletes humorú komédia, amely lehetőleg minél több részletét igyekszik humor céljából kihasználni. A szereplők komoly, egyenes arckifejezéssel élik át mindazt a szokatlan eseményt, amit a való életben nemigen tapasztalhatnánk meg. Ez még komikusabb színben tünteti fel, ha valami nevetséges dolgot mondanak vagy cselekszenek.

A filmet sokan a zsarufilmek paródiájának tekintik, és értem is, hogy miért. A film prológusa gyakorlatilag az összes, Amerikával szembenálló ország vezetőjét kifigurázza az iszlám Homejni Ajatollahtól Michail Gorbacsov szovjet elnökig. De ezután nem látunk konkrét filmekre való utalást. Inkább csak olyan kézenfekvő, klisé elképzeléseket szerepeltetnek, mint: "Isten óvja a királynőt!", a hipnózis által aktiválható gyilkosok, a zűrös múltú zsaru, a szexis titkárnő, illetve a nagy merénylet megakadályozása, extrém módszerekkel.

Ezekből áll össze a film szinapszisa: Vincent Ludwig, a királynőt fogadó bizottság feje meg akarja öletni a királynőt, egy tudatalattira ható jeladó segítségével. Drebin hadnagy rájön a tervére és minden módon igyekszik megmenteni a napot. Közben magánélete is bonyolódik: hosszú idő óta először viszonya támad, épp a gyanúsított egyik emberével, ráadásul egy kollegáját kell tisztázni a gyanú alól.

A cselekmény bohózata és ahogy a humort adagolja, igen gyors és sűrű: többnyire percenként/fél percenként látunk vagy hallunk valamilyen csattanót. Ezalól kivétel egy nagyon unalmas néhány perc, amikor Frank és Jane Spencer titkárnő vacsoránál beszélgetnek. Tudom, hogy Drebin múltjához egy szerelmi csalódás is tartozik, de rövidebben is össze lehetett volna foglalni.

Hogy melyek a film csúcspillanatai, arról már nehéz objektíven írni. Mivel a vígjátékok értéke főként humorérzék szerint dől el, csak ajánlani tudok belőle kiemelten humoros momentumokat:

• Az említett Amerika-ellenes ülés Beirutban;
• Drebin élő TV-adásba hozza a férfi mosdót;
• Ludwig akváriumában véletlenül kinyírja "a japán harcos halakat";
• Drebin egy tanulóvezető kocsiban üldözteti az egyik agymosottat;
• A hadnagynak sikerül teljesen szétpusztítania Ludwig rezidenciáját;
• Egy kőszobor nemiszervét szorongatja, amitől egy helyi asszony kikészül;
• Végigszánkázik Nagy-Britannia királynőjével a vacsoraasztalon;
• Egy csaknem pucérra vetkőztetett operaénekes helyett óbégatja a nemzeti himnuszt;
• Végigtaperolja az összes játékost a pályán;
• Bírói álcában a többi bíróval úgy összevitatkozik, hogy az tömegverekedést okoz a pályán.

Fantasztikus, ötletes zsaruvígjáték, rengeteget kacagok rajta azóta is.