Amerikába jöttem 2.

Ez már pofátlanság! Megint egy sok év után előhurcolt, tökhamis-tökfölös nosztalgiavonat, aminek majd' minden porcikája úszik a verejtékben. Eddie Murphy azt kapja az Amerikába jöttem 2. alatt, amit megérdemel, mégpedig saját magától: úgy próbál egyik népszerű régi filmje fényében sütkérezni, hogy az e célból összedobott folytatásban sikerült teljesen jelentéktelenné válnia. Ami pedig helyette kerül előtérbe, attól szanaszét unja magát az ember a székében.

 

Akeem herceg és Lisa 30 éve él boldog házasságban Zamunda élén, 3 leányzó szüleiként. Mivel Akeem agg édesapja betegeskedik, Akeem hivatalosan is felveszi a királyi címet, de új hercegnek nincs jelölt – hiszi ő. Ám kiderül, hogy egy queens-i vad randiból született egy törvénytelen fia, aki a Lavelle névre hallgat. Nosza: Akeem és hű útitársa, Semmi megint átruccannak Amerikába, hogy idepaterolják az ifjút az anyjával együtt. Közben a szomszédos Nextdoria pózer tábornoka, Izzi bele-beleüti az orrát Zamunda ügyeibe, sőt akár lányát is hozzáadná a trónörököshöz.

 

Nem leszek irgalmas: ordít a lélektelenség erről a filmből, akármennyi pénz ment a díszletekre és jelmezekre, akármilyen cinikusan is reklámozza magát az eredeti Amerikába jöttem szimpatikusabb pillanataival. Egyik ismerős hely vagy arc, fő- vagy mellékszál sem tudott húrt pendíteni bennem, Kicsit sem vicces vagy bájos, viszont dühítően semmitmondó és sokszor zavarba ejtően primitív.

 

Nem érdekeltek a zsémbes Lisa és a szociális csődtömeg Akeem vitái. Kicsit sem tudott meghatni Lavelle lapos önkereső monodrámája, a románcának érzelmi töltete pedig kb. nem-létező. Hergeltek a kongóan üres mellékszereplők benyögései. Maga a trónutódlás körüli hercehurcát NEM veszem be, hogy ne lehetne „csak úgy”elintézni a leányági örökléssel egy meseszerű vígjátékban. Kétharmada eltelt a filmnek, mire végre látni Akeem-on, hogy csak érettebbé kellett tegye az a 30 év, mikor Lavelle a városi esküvőjén beolvas az apjának. „Régen én is ilyen voltam. Nem olyan bátor, mint te, Lavelle Junson, de ismerem az igaz szerelmet.” Vagyis: szűk két órányi céltalan vánszorgás után a már 50 fölötti család- és államfő eljutott oda, ahol az első film végén. Bravó...!

Összefoglalva: Egy évtizedek után, valós humor, sztori és szív nélkül kihantolt, 80-as évekbeli retro-klasszikusnak A halódó utánzata, annyi időközben megvénült színésszel benne, amennyivel csak lehet, egy-két zeneszámmal tarkítva. Igen: az Amerikába jöttem 2. ugyanaz Eddie Murphy pályáján, mint egykor Dan Aykroyd-én a Blues Brothers 2000.

"Halálbüntetést", azaz 1/5-öt szabok ki rá. Az elmúlt évek egyik legidőrablóbb, legfölöslegesebb folytatása. 

Az Oroszlánkirály (2019)

Fotórealisztikus látványsmink, variálgatás a mítosz egy-két pontján. Ennyit tud a Disney legújabb ötletkoldus, tárcafejő remake-je, amit én csak „Poroszkának” becézek. A fél Hollywood-ot befalt birodalom minden szerzőellenessége tisztán virít ebből a trend-ből, hogy a klasszikus Disney-meséket élőszereplős kiadásban újrázzák, amiből jó esetben feledhető, de jobbára életképtelen röpklónok keletkeznek.

Szóval: az oroszlánkirály Mufasa meghal, mikor féltékeny öccse, Scar a határon túli hiénafalkák támogatásával csapdába csalja őt és fiát, Simbát. Az elűzött kölyök a sivatagon túl egy őserdőben talál új otthonra, a szurikáta Timon és a disznó Pumba pajtásaként. Közben Scar uralma éhinséget hoz a szavannákra, ezért Simba kijelölt oroszlánjegyese, Nala száműzetésbe vonul, hogy segítséget leljen Scar hiénái ellen. Rá is talál Simbára, akinek viszont esze ágában sincs szembenézni a múltjával és nagybátyjával.

Nem tudom hova tenni Jon Favreau-t. Ez a tehetséges direktor, aki néhány éve még nemet mert mondani a Vasember 3. rendezésére, megint ott tart, hogy szolgai bérmunkát vállal, olyan projekt-eknél, ahol a drága marketing már predesztinálta az anyagi sikert. 

Szavaló diákként mondja föl Simba történetét: az eredeti egyetlen történetszálát sem meri továbbgondolni, annak hangulata viszont hamar elillan az ujjai közül. Teljesen át kellett volna építeni ezt az "új verziót" ahhoz, hogy valós természeti közegben, igazi állatokkal, és így szembeötlően kevesebb arckifejező-eszközzel működni tudjon. De ha egy elismert rendező Bólogató János  akar lenni (megint!), akkor leshetjük, mikor kapunk tőle – vagy megbízóitól – igazi értéket a pénzünkért.

Minden fontos jelenetet egy az egyben átemeltek, és csak az átvezető szövegek vagy történések kaptak némi variálást. A karakterek régi önmaguk szárazabb kiadásai, ki bővebb (pl. Nala), ki szűkebb (pl. Rafiki) szerepkörrel. Még Timon és Pumbaa párosa az, amiben sikerült a legkevesebb kárt tenni, sőt: egyes károsabb megnyilvánulásaik (pl. mikor kiröhögik Simba csillagelméletét) kellő kiigazítást kaptak. De a kulcspercek többsége vesztett a színéből és átélhetőségéből is, pl. 

• mikor Mufasa megmenti a kölyköket a hiénáktól,
• ahogy Simba ráordít az anyját megütő Scar-ra, 
• a viszontlátás percei a felnőtt Nalával.

Amit a másolat javára lehet írni, hogy legalább foltozgatja itt-ott az eredeti forgatókönyv azóta fellelt, feltűnőbb logikai hézagait. Elsősorban Scar lelepleződésére gondolok itt: az, ahogy Sarabi (Simba anyja) átlát a hazugságán, hogy Simba a hibás Mufasa haláláért. De az uralkodás gyakorlati mikéntjéről itt sem leszünk okosabbak: Scar uralma az abszolút csőd, seregei az abszolút dögvész, Simba pedig továbbra is az abszolút szupertehetség, aki egy fél montázs alatt kihalt vidékből paradicsomot csinál.

Nem fogom ezt az 1 filmet büntetni teremtői gusztustalan kapzsiságáért, mert egyes másolt jelenetei még ebben a „valószagúbb” közegben is működnek, és az újak közt is akadtak úgy-ahogy tetszetős toldalékok, mint Nala szökése a falkától. Vevő lettem volna a jól ismert sztori alaposabban megírt, bővített változatára, de csak egy tettető Nat.Geo-Wild-különkiadást kísérhettem végig. Becsokizok, ha a Simba büszkesége is fotórealisztikus pedikűrt kap…


A The Lion King-remake pedig egy 2/5-öt kap tőlem. Elnyomott, agyonfelügyelt kísérlet.

Zsivány Egyes - Egy Star Wars-történet

Már a Lucasfilm megvételekor tudni lehetett, hogy a Disney mielőbb kihoz egy olyan kísérleti Star Wars-mozit, mely a Skywalker-Jedi-irányvonal nélkül próbál boldogulni. Nyílt titok, hogy George Lucas kifejezetten több irányba bővíthető struktúrát adott filmjeinek, ahol ezek nem csupán egymásra, hanem egymás közé is épülhetnek, részletezve és árnyalva az adott világ külön-külön korszakait.

A Zsivány 1-es pontosan ezt a célt tudja teljesíteni, anélkül, hogy a nagy sietség közben atomjaira esne szét. Annyira intenzív, aránytalanul sűrített darab lett az első mellékági Star Wars-produkció, hogy első nézéskor úgy éreztem, mintha elgázoltak volna. Végül bennem is kb. azzá állt össze a Rogue One, aminek a stúdió szánta. 

Egy, az eddigiektől kisebb, realistább háborús űrnovellává, amely a fő témakör valós súlyából már kicsit többet mer átengedni a szűrőn. Bármilyen élvezetes a Star Wars, mégiscsak egy despotikus világállam hegemóniáját jelenti, amely bármit kizsákmányol és elpusztít, amit csak akar. Láttuk a kezdetét, virágkorát, bukását és - az új trilógiával - újjászületését; ideje, hogy a másik oldal szemetét is előkotorjuk.

A Zsivány Egyes kulcsszerepét a mítoszon belül az adja, hogy története, a Halálcsillag terveinek ellopása nemcsak érdekes extra az Epizódokhoz. Ahogy a "remény" szó sem csak szlogenmantra a IV. Epizód hírnevét megidézni. Ez az akció teremtette meg a reményt, az esélyt egy szabadabb (galaktikus) világ kicsikarásához. 

Ha Jyn Erso és gerillái elbuknak, Luke Skywalker kalandja el sem kezdődött volna a Tatuinon, a Felkelés pedig még azelőtt elpusztul, hogy rendesen egybekovácsolódik. Az írók ügyesen oldották meg, hogy a Halálcsillag ne telepedjen rá a történetre: a tesztrobbantás Jedhán, majd a scarifi adattár-központ eltörlése működő részei a dramaturgiának. Ezért sem zavart, hogy a 8 filmből már a negyediknél kell, hogy egy műbolygó legyen a fő veszélyforrás.


A magam részéről rég várt vívmánya a Rogue One-nak, hogy rétegeket ad a Birodalom ellenlábasának. A "Lázadók" itt még külön ellenálló sejtek halmaza, melyet Mon Mothma és az Organa-ház igyekszenek egységbe tömöríteni. Minden sztorifordulat valahogy kapcsolódik hozzá, hogy itt egyszerre több álláspont és frakció létezik: 

• Jyn ál-missziója egy radikális szakadár, Saw Gerrerra felkutatása, aki őt is felnevelte;
• Egy felkelő tábornok vezetőtársai háta mögött ad parancsot Cassian Andor-nak, hogy ölje meg Jyn apját, Galen Erso-t;
• aki magányos szabotőrként iktatott be Achilles-sarkot a Halálcsillag szerkezetében;
• és mikor Jyn elújságolja ezt a Yavin-on, több rendszer ki akar lépni a mozgalomból.
• Még a végcsata a Scarifon is úgy indul, hogy Jyn maréknyi emberrel nekivág, a Szövetség meg csak utóbb küld flottát hozzájuk.

Tudom, hogy a kemény-rajongók ujjongtak, amiért végre oka lett, hogy 1 vacak lövés 1 nagy gyönge pontra berobbant egy holdméretű szupergépet. Erso a fő tervezőként kijátszhatta az ellenőrzéseket, plusz a fő antagonista, Krennic igazgató figyelmét. Énnekem is tetszett így betömni ezt a hézagot Az új reményből, csak biztosra veszem, hogy Galent legalább még 1 fő kellett, hogy segítse a kollégái közül, akiket Krennic kivégeztetett.

Jobban örültem annak, hogy a megosztottság indokolja a Szövetség itteni kapkodását. Miért hagyták az utolsó percre, hogy mocorogjanak a kész űrállomás ellen? Válasz: tudtak a létéről, ám erejéről szinte semmit. A túl kevés infó miatt halogatták a közös tetteket, és most félnek. "Ha a Tanács nem fogadja el egyhangúan a döntést, nem léphetünk." Ez még össze is cseng a Szenátus meddő vitáival a régi Köztársaságból, amit idővel vissza akarnak állítani.

Díjaztam az ötletet, hogy Jyn anyját Krennic, apját viszont a lázadók gyilkolják meg egy bombázással. Ez egyfelől igazolja Jyn ellenszenvét a "mérsékeltek" felé, másrészt a helyzet reménytelenségét is mutatja. Azt, hogy mennyire lepel alatt, sötétben rejtőzve tudtak csak érdemi erőt összevonni, titokban felállítani a Birodalom ellen. Ha a Lázadók bármiben hosszútávú eredményt akarnak, muszáj olykor piszkos módszerekhez nyúlniuk. És minden frakció máshol húzza meg az "Ezt azért már ne!" határát. 

Palpatine A Birodalom visszavág-ban azt mondja: hatalmas zavar támadt az Erőben. Az Erő egyensúlyát ezidőtájt a sötét oldal adja, az szivárog a felkelés szellemiségébe, gátolja a közös nevezőre jutást. Örülök, hogy ezt az összefüggést nem rágták a szánkba, így a néző maga döntheti el, meddig ért egyet a Lázadók erkölcsi sarával. 

Sajnos ahogy a Halálcsillagnak, a filmnek is van egy tudatosan beépített gyenge pontja. A karakterek nemcsak morálisan, de egyéniség terén is elég szürkék. Szimpatikus figurák, az eddigiektől eltérő archetípusokból, de nem olyan jellegzetesek vagy megjegyezhetők, mint a régi trilógia gárdája. Három fő nevére ha emlékeztem, mikor kisétáltam a moziteremből: Jyn; K-2SO, a szarkasztikus ex-birodalmi droid, plusz a picit szeles ex-birodalmi pilóta, Bodhi. 

Értem, hogy ezek nem hősjelöltek, hanem katonák, akik életüket, a lelkük szilánkjait nap mint nap feláldoznák, hogy különbséget érjenek el. És ahogy mindhárom trilógia elején, itt is a minden addiginál nagyobb fenyegetés szüksége, árama sodorja magával a jófiúkat. De ha azt nézem, hogy a végén minden új szereplő meghal - igen: a Disney ezt is meg merte lépni! -, nehéz nem úgy éreznem, hogy csak petárdának rakosgatták szét őket. 

Felicity Jones-é a legjobb alakítás az újak közül, és a karakterét is neki találtam a leginkább kedvelhetőnek. Jyn ugyanolyan renegát, mint Saw: egyaránt megveti a Szövetséget és a Birodalmat, hisz mindkettőnek csak fájdalmat köszönhet. És mégis ő az, aki jobban kitart a saját elvei mellett. Amilyen élénk a fantáziám, még azt is elképzelem, hogy pont ezért találjuk a felnőtt Jyn-t először egy fegyházban, a "normál" lázadókat meg mind odakint, szabad lábon. 

Hihetőnek találtam a folyamatot, ahogy Jyn egy eszközből a felkelés hősévé válik. Apja halálával ő is kapott egy "nagyobb célt": átadni a Halálcsillag titkát. Ez tette jogossá nekem, mikor arról prédikál Cassian-nek, hogy még kényszerből, "a nagyobb célért" sem lehet ennyire piszkos a kezük. Az igazi gond nem az, hogy nem sejthették, vajon Erso a lánya, vagy a főnöke pártján áll-e. Könnyebb hideg fejjel feláldozni valamit/valakit, mint a remény, a bízni akarás, a közös erőfeszítés gondolatsora mentén kitartani mellette.

Diego Luna Cassian-je fájóan színtelen karakter, és semmit se tudunk róla azontúl, hogy gyerekkora óta harcolt. Az mondjuk egyértelmű, a Szövetségben látta a reményt, a közös erőfeszítést a Birodalom ellen. És most ennek hiánya tátong előtte, amikor a Szövetség tétovázik, pedig a megoldás kézenfekvő volna. Most valahogy nem akaródzik vezetőinek "vállalni az áldozatot". Így ő meg a többi önkéntes Jynnel tart - ha másért nem is, hogy ne vesszen kárba az ő eddigi áldozatuk, amit a felkelés nevében meghoztak.

Az önfeláldozás témája sem feledteti viszont, hogy a főhősnő családi hátteréből árad a klisészag. Alig 1 éve ismertünk meg a Star Wars-ból egy másik magányos leánytitánt, aki szüleitől elszakítva tanult meg magára vigyázni. Jyn ugyan egy fokkal agresszívebb nőalak Rey-től, de így is lerí, hogy a készítőknek könnyebb volt megint ezt a sablont megadniuk háttérnek. 

Másik ezeréves sablon, hogy a főhős épp odaér a haldokló szülőhöz, az nyög pár szót, és ájultan elhuny. Sőt, ezt a csöpögős szituációt megint eljátsszák Donnie Yen karakterével, Chirrut-tal a végső harc sűrűjében. Számos paródia figurázta már ki az ilyen hollywood-ias halált, de úgy tűnik, mégsem elegen. 

Apropó Chirrut: a jedha-i templom volt őréről okosnak találtam az ötletet, hogy vak legyen. Eszembe juttatta, mikor Luke zárt rostélyú sisakkal tanult szemei helyett az Erőre hagyatkozni. És bár ez a "Velem van az Erő"-mantrázása eleinte bosszantott, értelmet ad neki, mikor fegyvertársa, Baze is rátámaszkodik, bár ő nem Erő-használó.

A Star Wars eddigi legjobb droidkaraktere K-2SO. Külleme C-3PO bádogemberszerűbb kiadása, viselkedése ellenben nemcsak ruganyosabb és cinikusabb, de bátrabb is: nem tétovázik, hogy feláldozza magát, amíg Cassian és Jyn a Halálcsillag eredeti adattekercsét előkeresik. Sokkal inkább érdekelt bármelyik mondata, mint pl. a pofátlanul beszuszakolt röp-cameo 3PO-val és R2-D2-val. 

Kondérnyi fanservice-t injekcióztak a készítők a forgatókönyvbe, és ezeknek kb. feléről ordít, hogy reklámcélzatúak. A stúdiórendszert ismerve várható volt, hogy motívumok mellett helyszínek, szereplők és konkrét jelenetek is átköszönnek majd 40 évvel korábbról. De túl sokat raktak be ezekből, csak azért, hogy hajszálra idomuljon a spin-off a '77-es alapműhöz. Hozzáteszem: a Rogue One szerintem ügyesebben kötötte össze a III. Epizód végét a IV. elejével, mint maga a III. rész a régi és a klasszikus trilógiát. 

Élénk vita alakult ki a CGI-mágiával feltámasztott karakterekről. Engem ez Peter Cushing Tarkinjának az arcánál zavart: plasztikusabbnak érezte a retinám, mint amilyen a hús-vér alakok fizimiskája. De még így is jóval ridegebb, dominánsabb figura, mint Krennic, akinek egyetlen személyiségjegye a becsvágya volt. A fiatal Leia Organát szemből felfedni is fölös buzgalomnak tartom a rajongók felé, mikor Az új remény nyitányában sem láttuk egyből az arcát. 

Nehéz megítélni, hogy a több heti utóforgatás mekkora anyagot söpört le az asztalról, de biztos, hogy annak egy részét a trailer-ekben hasznosították újra. A kész mű az elején némiképp ritmustalan: figyelme szétoszlik a sok helyszín és karakter között. Nem sokat segít Michael Giacchino átlagos zenéje sem, ami a 2. nagy-trailer heroikus dallama után pofára esés. 

Ezt viszont ellensúlyozza a helyzetből adódó feszültség és sürgősségérzet. Rögtön egy bolygópusztító gép elkészültétől indítunk, ami a Császár teljes egyeduralmához épült. De - ahogy Tarkin felvázolja Krennic-nek -, felfedésével a Szenátus számos rendszere átállna a túloldalra. "Nincs semmilyen Halálcsillag." A titkolózás az utolsó gát Tarkin előtt, és teljesen érthető, hogy félredobja, mikor a Halálcsillag, a Szenátustól független egyeduralom záloga kerül veszélybe. 

Akcióparadicsom a játékidő utolsó harmada. Komolyan: az endori ütközet óta a legütősebb, legjobban követhető csatajelenetsort kapjuk földön és űrben. Ez volt az a pont, ahol a császár és a lázadó vezetés is nyíltan vállalják a konfrontációt. Külön kuriózum a manőver, amikor egyik csillagrombolót oldalba tolják a másiknak. 

A Halálcsillag egyreaktoros robbantását is valami észbontóra csinálták meg. Érdekes ötlet, hogy a film szerint a fénykard plazmapengéjét ugyanaz a kristály adja, mint a csodafegyver halálsugarát. És nyilván nem tartozom a rajongói keménymaghoz, mert én itt bírtam először kihámozni, miféle szerepük lehet a híres "ionlövedékeknek" a Star Wars-ban: gyengítik az elektromágneses pajzsmezőt egy tárgy körül. (Szóljon valaki, ha félreértem!)

Dacára, hogy a legtöbb új szereplő felé fenntartásaim vannak, bevont annyira a produkció, hogy a küzdelmük és végül a mártíromságuk hatással legyen rám. Már ezzel többet ért el a Rogue One, mint a teljes előzménytrilógia. Jynnek tudnia kellett, hogy még ha a tervrajzok át is jutnak elektronikusan a flottájuknak, ő maga szinte biztos nem jut ki onnan élve. 

Apai beceneve és a tervrajz kódneve Csillagpor, és szó szerint azzá válik, mikor Tarkin egyetlen irgalmatlan paranccsal kiirt mindenkit a lenti csatatéren. Nem tudom: engem megfogott, ahogy ez a mindenek fölött álló, de emberkéz alkotta hatalom olyan festői panorámát adva ragadja el a főhőseinket. Akik egy élet szenvedései után végignézhetik, hogyan közeleg feléjük a kikerülhetetlen elhamvadásuk.

Koronája a Zsivány Egyesnek azonban nem más, mint Darth Vader. Emberek! 1980. májusa óta nem pompázott ennyire dicsősége teljében a Star Wars központi alakja! Írom ezt úgy, hogy magasról teszek rá, hány percig szerepelt vagy sem. A két legemlékezetesebb pillanat egyértelműen az övé: 

1. Hibátlan belépője, mikor Krennic kihallgatásra vár nála;  
2. És a végén, mikor saját kezűleg öldösi fénykardjával az űrhajó lázadóit.

Utóbbit célszerűbb zárójelenetnek tartottam volna, mint amit végül helyette kaptunk. 

Koszos, komor, sorsokat eldöntő fejezet a mítosz talán legfontosabb öngyilkos küldetéséről. Hézagaival együtt is a Zsivány Egyes az egyik legszilajabb eddigi Star Wars-felvonás, ám egyedül is megállja a helyét. Bizonyos fokig földön járóbb és szorosabbra fogott, mint Az ébredő Erő, de annak személyessége csak néhol fedezhető fel rajta, és legalább annyira mutogat a nagy elődökre, mint a jóval kevésbé újító VII. Epizód. 


Ilyenkor jön jól a kisebb értékskála, mert nem tudom, 10-ből vajon 7-et vagy 8-at adnék-e rá. Legyen egyszerűen 4 fénykard az 5-ből.

DC. Epizód | AZ ÁLMOK BIRODALMA - A Star Wars Trilógia Története

Minden századik jubileumkor megpróbálok kicsit másfajta filmekről véleményt írni, mint általában. Vagy legalábbis olyanokról, melyek az alkalom dátumához valamiként köthetők. Bő egy hónapja volt az évtized talán legjobban várt filmjének, Az ébredő Erőnek a premierje; ebből az alkalomból egy olyan Star Wars-filmet veszek elő, amelyről mégcsak kevés magyar nyelvű kritikát írtak.

Magyar nyelvű, fekete-fehér képregény formájában ismertem meg a Star Wars-univerzumot még kölyökkoromban. Egyből felkeltette a kíváncsiságomat, milyen sokféle, jellegzetes figura vesz részt egy két részre bontott, ide-oda száguldozó történetben, bár anélkül, hogy különösebben figyeltem volna bármilyen mélyebb kontextusra benne. Nem sokkal később a Jedi visszatér már filmfotókkal ellátott füzetkönyvként jutott el hozzám először. Akkor kezdett lassan letisztulni előttem a 3 rész közös üzenete: a felnőtté válás, a csapatmunka értéke, a hatalom természete és kísértése.

Ja: és az útmutatóból végre rájöttem, hogy nem magyarul ejtjük a szereplők nevét...

  

Ezt a kíváncsiságot, a mítosz felfedezésnek izgalmát élhettem át újra az Empire of Dreams című dokumentumfilm közben. Jóval sokrétűbb, lendületesebb és hangulatosabb mint egy sima "Így készült:"-összeállítás. Majdnem olyan benyomást kelt, mint egy dokudráma: izgalmasan, pozitivista szemszögből tálalja témáját, intelligensen megválogatva és hajszálpontosan időzítve a bevágásokat.

"Megragadta a képzeletünket egy ellenállhatatlan Erővel..."

|"Megtetted első  lépéseid egy tágabb világhoz." |

"...és katapultált 3 ifjú előadót a szupersztárságig."

Roppant ügyes a "cselekmény" ütemezése: a film 2 óra 30 perces, és 1 óra 15 percnél, tehát pont a felénél jön a IV. epizód bemutatásának pillanata. Az V. nyitását pedig - ami szinte minden rajongó szerint túlszárnyalta elődjét -, az 1 óra 55. percnél taglalja: durván a 3/4-énél! Eredetileg 2 óra 40 percesre tervezték, de az "Ünnepi Különkiadás" c. TV-filmről szóló perceket inkább kivágták. Mondjuk jobb is szerintem: az nem volt több egy ujjából szopott reklámtartozéknál.

Leírás:
A '70-es években a hollywood-i kultúra válságát élte. Ezidőtájt kezdte el írni George Lucas élete főművét, a Starkiller(Skywalker)-család krónikáját. Ám a megfilmesítés munkálatai rengeteg anyagi, emberi és technikai nehézségbe ütköztek; Lucas látomásában nagyon kevesen hittek, elviselhetetlen nyomás nehezedett a stábra a büdzsét adó stúdió részéről. A Star Wars mégis a modern látványmozik ősrobbanása lett: nem csupán háromszor is világsikert aratott, hanem egy, a létező mitológiákkal vetekedő legendáriummá nőtte ki magát, bolygószerte sokmilliónyi rajongóval.

Az Empire of Dreams lényegében a Star Wars érettségi ballagása. Mivel Lucas világosan kimondta, hogy a III. résszel búcsút int a saga-nak, érthető, hogy még annak bemutatóéve előtt kijön egy külön dokumentumfilm az első trilógia tiszteletére, ami alaposabb és igényesebb az addigiaktól. A korabeli archív felvételek és a trilógia készítőivel forgatott interjúk mellett állatira tetszett, ahogyan a saga zenetémáit alákombinálták az éppen szóba hozott részletekhez. Csak egy kézenfekvő példa: mikor Mark Hamill a Luke karakterétől való búcsújáról beszél, az ewok ünnepi téma csendül föl. "Az egyik részem örült, hogy ezt végre magam mögött tudhatom. A másik szemszög az volt: mi van mindazzal a kalanddal, amit Luke még átélhetne...?"

 

Természtesen az összes főszereplő szavait hallhatjuk, kivéve a néhai Sir Alec Guiness-t és David Prowse-t, aki Darth Vader fizikai mivoltát alakította. Mindenki csak a történet azon szeleténél szólal meg, ahol részt vett a trilógia munkálataiban, illetve érintett volt a mozikba kerülésében. Közülük a néhai Irvin Kershnert, Lucas egykori tanárát volt különösen jó érzés látnom, mivel ő tovább is csiszolta a kapott forgatókönyvet, minden idők legkiválóbb űr-fantasy-filmjét megrendezve. "Nem lehet olyan jó, mivel az első darab az áttörés. És beszéltem az ügynökömnek a találkozóról, mire ő: Te megvesztél? Csináld!"

Nagyot dob az ütemezésen, hogy a munkálatokról se nem hosszas technikai blablával, se nem olcsó frázisokban beszélnek. Tényleg erőfeszítések aprólékos kirakója rajzolódott ki előttem, ahogy hallgattam őket: szó szerint fel kellett találni a látványvilág különleges effektusait, melyek meghaladták az akkori filmgyártás kereteit. A technikusok őszintén és élénken nyilatkoznak: legszellemesebbnek közülük Ken Ralston stílusát találtam, pl. mikor Prowse eredeti Vader-hangjáról beszél: "Ez volt az első eset, hogy hallottuk, és: Ennyi?? Valami skót pasas lesz, vagy mi akar ez lenni?"

Mint a Star Wars kizárólagos kitalálója, természetesen Lucas a sztori "főhőse". Az ő pályafutása, nehézségei és vívmányai állnak a középpontban, ámbátor csak súrolja vagy kihagyja a szándékos mellényúlásait. Ráadásul biztosra veszem, nem is az összes ihletforrását ismerjük meg, csupán egy részét. Ezt végüli nem veszem hibának, mivel a 2004 előtti ballépései nem az eredeti trilógiához köthetők. Az már egy másik történet. (Olvastam, hogy állítólag az ewokokat a vukik helyett tette meg A Jedi visszatér bennszülöttjeivé: akkor viszont a jobb eladhatóságot sejtem a játékmackó-szerű lények ötlete mögött.)

 

Lucas elmondásában tetszett, hogy ügyesen vezet ok-okozatot abban, amiről beszél. Ennél is jobban értékeltem viszont, hogy a szavaiból tisztán kirajzolódott előttem mindaz a hibája, ami később visszaütött az előzménytrilógiánál. Ez az ember abszolút üzleti függetlenséget akart a hollywood-i vállalatrendszertől, ragaszkodva a teljes kontrollhoz, és kivárva, hogy a technológia "felzárkózzon a képzeletéhez". Ez vezetett később a mértéktelenségéhez rossz ötletek, hamis érzékeltetés,  és CGI-orgia terén. "Van egy bizonyos irónia abban, hogy az a dolog lettem, amit el akartam kerülni. (...) Ez maga Darth Vader: azzá válik, amitől megóvni törekszik önmagát."

Összegezve: az egyik legtartalmasabb dokumentumfilm, amivel idáig dolgom akadt. A legmesteribb előzetesek lendülete, atmoszférája és megválogatottsága jellemző rá, brilliánsan kombinált kép- és hanganyag összessége. És ami a legfontosabb: nem fényezi Lucas-t mint szövegírót vagy mint rendezőt. Azt méltatja, hogy mi mindennek teremtette meg a lehetőségét az iparágban:

1. saját cégeivel a megfilmesíthetőség technikai határait terjesztette ki,
2. a Star Wars-zal pedig az emberek énképét, mint egy sokszínű világegyetem helyi lakosai.

"(...) Visszahozott egyfajta fantáziát és csodaérzetet. A mozifilmek ismét kikapcsolódás lettek."

Az Empire of Dreams 5/5-öt kap tőlem.

Ijesztő film 4. (Horrorra akadva 4.)

És most ismerkedjünk meg 3 játékosunkkal:

Brenda Meeks, helyi tévériporter Amerikából, aki immár negyedszer játszik velünk. Számláján összesen:

 1/2 tucat jó poén

van.

Baxter Harris, amerikai elnök, aki immár másodszor játszik velünk - és magával. Számláján összesen:

 1/3 tucat jó poén

Tom Logan, Charlie Sheen-féle karakterpótlék, aki szintén másodszor játszik velünk. Számláján összesen:

 1/4 tucat jó poén

van.

És aki sohasem hiányozhat: a műsorvezető: Vágó István Cindy Campbell!

Lassan tradícióvá nemesedik, hogy az elmúlt évek sikerhorrorjait 1-1 Scary Movie összegyűjtse és céltáblát helyezzen rájuk. Ezúttal a cselekményt a Fűrész, az Átok, A falu, + sci-fi-fronton a Világok harca kombinálgatása adja ki.


Egy paródia bizonyos fokig reklámot is jelent azon mű(vek)nek, amely(ek) elé görbe tükröt állít. Ez sokakat elfogulttá tehet. Ha nagyon kedvelték egy paródia mintaadó filmjét, könnyen

• vagy túl elnézőek lehetnek a vígjáték-változattal, mondván, hogy ilyet is kellett készíteni belőle.
• vagy épp ellenkezőleg: olcsó, idétlen másolatainak tartják az eredeti műnek. 

És ott vannak az a szűk csoport, akik - mint jómagam - sem az eredetit, sem az átiratot nem szívlelik. A Horrorra akadva 4. nekem egészében áttekintve vakvágány: felállásai legtöbbször szárazak, pihent agyú és gégeköszörült gegekkel. Ismét próbálok más indokot is találni a nemtetszésre, minthogy: ez meg ez a poén "nekem nem jön be".
Problémáim egyike, hogy én ezt nem 1 db filmnek tapasztaltam meg. Sokkal inkább úgy hatott, mint a híg turmixa több, 5-10 perces rövidfilmnek. Abszolút nincs kötőanyag a parodizált szeletek között, amik egyébként is inkább újrajátszások, mint viccesített verziók. A viccek jókora hányada csak száraz utalás az egyik célpont-filmre; amik meg nem azok sokszor annyiból áll, hogy valaki beveri a fejét valami kemény tárgyba. (Ezért utáltam pl. a Home Alone 3-at, ahol a csattanók oroszlánrésze is ennyiből állt!) Ráadásul olyan viccötletek, mint hogy egy trehány apa a normális kislányát kint hagyja egy égszakadás közepette... ez így beállítva engem nem nézőként nevettet, hanem mint embert elborzaszt!

Anna Faris karaktere a franchise ikonja, így ő nem maradhatott el. Az más kérdés, hogy itt már végképp nem humoros, hiába nyújtanak neki mankót sztárszínészek. Sőt: Sarah Michelle Gellar szereputódaként egy erőtlen barbie-vá fakult, kasztrálva bármi jellemvonástól. Csak annyira vágyik, hogy ütődött exférje kiütődése után letelepedjen akárhol, egy akármilyen fapofájú, személyiségtelen hapsival. Cindy Campbell eleve nem volt egy nagy karakter, de az első 3 filmben legalább volt benne némi életkedv. Itt már kifejezetten kolonc a saját történetében - már ha ez annak nevezhető.

A többi figura közül - akár visszatérő, akár nem - 3-nak volt esélye, hogy vidám pillanatot okozzon. Közülük Brenda az, akinek ez most egyáltalán nem sikerült. Persze, ő hangosabb és izgágább, mint Cindy, de attól még éppoly feledhető.
És ha egy komédiában fémdetektorral kell keresni a jó poénokat, akkor előbb-utóbb a logikába kezd belekötni a néző. Hogyhogy Brenda él? Hiába teszi szóvá barátnője, hogy halottnak hitte őt, nem kapunk választ, hogyan vagy mitől támadt föl, miután az előző részben megölte egy démonkazetta kísértetet. És miért az a melója, ami az előző részben még Cindy hivatását jelentette? Ha egy folytatás veszi a fáradtságot, hogy hangosan emlékezik az elődeire, akkor legalább tartson is velük konzisztenciát.

Charlie Sheent és Leslie Nielsent arasznyival jobban használja ez a film, mint a 3. rész. Karaktereik ugyan csontvéknyak, de ami velük történik, az hatásosan kelt nevetést. Kíváncsi lettem volna, hogy egy Zucker-produkcióban, közös jelenetek során milyen komikus hatást képesek generálni. Még valami: a momentum, ahol Harris fülébe súgják, hogy invázió kezdődött, az egy megtörtént eseményre utal: George W. Bush-t egy osztályteremben értesítették 2001-ben, hogy repülőgépek csapódtak a WTC ikertornyaiba. 

Sokatmondó, hogy a 3 összefüggő részlet, amelynek igazán sikerült felvidítania, nem is parodizálás volt. Egyszerűen csak kacagtató jelenetek, amik felfejlődve újabb és újabb nevetőingert tudtak kelteni. Ezek voltak:

1. A cím feltüntetése után, narrációval elővezetve a mikróbák tánca;
2. Az elnök sajtótájékoztatója az ENSZ-ben, és a ruhátlanító lézer okozta ámokfutás.
3. Mindaz, ami Cindy látogatásakor Tom Logannel történik; 

A cameó-szereplések sem segítettek sokat. Ugyanakkor Dr. Phil feltűnése a prológusban meglepett. Aki nem tudná, kiről van szó: ő az Egyesült Államok egyik legismertebb pszichiátere, aki rendszeresen szerepelt tévéműsorokban (szintén ő adott át egyszer díjat az Egy rém rendes család főszereplőinek). A Fűrész-filmek Dr. Gordonjának bőrébe bújtatni roppant stílusos ötlet volt. Nem nevettetett ugyan, de mint elképzelés, remekül illeszkedett a Fűrész a humoros átiratba. 

Tehát egy körülbelül 5 perces videóanyagot tudnék összeollózni a 70-ből, ami meg tudott nevettetni engem. Ez pedig azért már nem fogható egyéni humorérzékre vagy annak hiányára. Ebben a movie-ban szinte semmi nem működött: az egyes horrorok gúnyrajzai nem többek gyenge másolástól, a humor közelében nincs David Zucker régi kultparódiáinak. Még a hivatalos plakát szlogenje is hazugság, tekintve, hogy idén mutatták be mozikban a Scary Movie 5-öt. Ha pedig a karakterek szereplése alapján nevettetőversenyt rendeznénk, akkor ezúttal bizony Nielsen nyerte meg a játékot.