Holdhullás (Moonfall)

Javíthatatlan eset Roland Emmerich: évtizedek óta feszt vagy a világvégéből vagy esetleg egy másik világbéli kiruccanásból próbál méregdrága akció-sci-fi-ket rittyenteni, amik aztán valahogy mindig beintenek a nézők értelmi-érzelmi kapacitásának. Notórius, mennyi látványosan esztelen-szagtalan katasztrófafilmet hívott már életre ez az ember – sőt egyiküknek még egy kései 2. részt is csinálhatott, ami ma már a század egyik legrosszabb folytatásának számít.
 

És akár A függetlenség napja - Feltámadás, a Moonfall is mintha a minél nagyobb ívű fejesugrásra törekedne úgy, hogy nincs alatta medence. Minden szempontból sikerül elmeszelnie magát: szétfolyó cselekmény, nonszensz sztori, silány ütemezés, rémfakó szereplők, gépre kötött dráma, agyölő párbeszédek, felemás látványvilág, erősen kérdőjeles effektek... kimaradt valami? Vadabbnál vadabb ötletei nemhogy súlyozott egésszé nem tudnak egyesülni, de oly messzire repíti őket egymástól a nehézségi erő, amennyire csak bírja! Lehet esetleg mentegetni azzal, hogy épp ez a kapkodó, bármi áron célba érési láza ad egyfajta abszurd érdekességet a filmnek: nagyot mer álmodni és magasra repül... épp csak alatta dől össze a talapzat, mielőtt spirálban a pokolba pörögne. 
 

 

10 évvel ezelőtt egy űrküldetésen Brian Harper és Jo Fowler és egy harmadik társuk tanúi voltak egy rajzásra emlékeztető lény feltűnésének, az ügyet mégis eltussolták, Harpert pedig hiteltelenítették és kirúgták. Ám egy renegát tudós, K. C. Houseman rájön, mi hazudott el a NASA: a Hold valójában egy ősi mesterséges objektum, amelyet az idegen szörny gallyra vágott. A Föld gravitációja pedig egyre csak beljebb vonzza égi kísérőjét, ami a végső szétszakadással teljes világkatasztrófát fog előidézni – hacsak Jo, KC és Brian nem űrutaznak oda, és „javítják” meg valahogy a Hold energiaforrását.
 

Gimis koromban, a legbukdácsolóbb félévemben hihetőbbre tudtam volna egy olyan filmet körülírni, ahol a Föld egy égitesttel ütközik össze. Pedig én simán el tudok képzelni olyan dolgokat, amiket a „hivatalos” tudomány ma még a büdös életbe nem vallana be, ha igazak is volnának… teszem azt, hogy a Hold tényleg egy mesterséges égitest. Vagy azt, hogy a földi ember valóban kozmikus eredetű, egy másik értelmes faj genetikai kísérletének a gyümölcse. Ez a két alapgondolat értékesebb a szememben, mint az összes a témáról életem során látott ismeretterjesztő műsor a TV-ből, ahol örökké csak előemésztett infókkal és űrfotókkal etetik a parasztot! Pont ezért sajnálom, hogy Emmerich ilyen elképesztően ostoba, félút előtt széteső roncsot tákolt e két alapgondolat köré.
 

 

Történetet vezetni biztos, hogy nem így kell: egy máris filmhosszúságú időn át olyan megjegyezhetetlenül fakó, antiérdekes figurák magánéletén rágódunk és vánszorgunk, hogy legszívesebben a képükbe ordítaná az ember az unalmasságukat! Aztán valahol félút után a rendező kioldja a biztonsági övet, és gyorsulva beleszáguld ólomkatonáival a kakofónia mély szakadékába. Minden van itt, mi átlagon aluli: elvált–leégett ex-űrhajós az épp lesittelt huligán fiával, irodába tolt ex-kolléga Halle Berry a hánycsillagos tábornok férjével meg egy ázsiai bébiszitterrel. És vajon hogy lehet, hogy soha senki nem hisz egy olyan szakállas dagi kutatónak, aki a kijelentéseit mindig ilyen Jar-Jar-Binks-es attitűddel adja elő? Ott vannak még a főhős ex-neje, a rögtönzött civil alakulattal a hegyekben, egy kis futó Donald Sutherland-cameo, plusz a rettenthetetlen oxigéntankvadász, Michael Pena. Karizmatikus gárda, nemde?
 
 

Az egész történetet mintha útközben hordták volna össze ilyen-olyan összeesküvés-elméletekből, amiket a rendező maga is csak annyiként fog föl, illetve kezel. Holott épp ezt a tudományos talajt kéne hihetővé formázni ahhoz, hogy a katasztrófa tétje ne csak szavak és látványtrükkök formájában létezzen! Kiszúrja az ember szemét, hogy Emmerich fantáziáját mennyire nem a témakör, hanem csak a kísérőjelenségek teatralitása ragadta meg.

• Van a szuperközeli Hold az égen, ami hol hatással van a földfelszín gravitációjára, hol nem;
  
• a közelsége miatti gravi-lökéshullámok, amik elől el lehet futni (?!);
  
• a gigacunamik, amik egy felszálló űrsiklót elöntve se oltják ki annak hajtóműveit (?!!);
  
• Alaktalan, intelligens csáplények, amik évmilliárdokkal ezelőtt kinyírták a Hold építőit – plusz a többi holdbázist –, de az ajtóik feltörésével még ma is gondjuk akad (?!?);
  
• A Hold monumentális szerkezetei (ami a film egyetlen tényleg mutatós látványossága);
  
• a Hold belső, oxigénnel ezermillió évek után is (!!?) ellátott folyosói;
  
• nem beszélve a működőképes és random földi embernek kisujjból elvezethető űrhajói (:D), stb. 
  

S mindezt a végén – akárha holmi ősi rejtély aranytekercsbe írt megoldása volna –, ellátja egy felemelőnek szánt, valójában elnagyolt, butított magyarázattal a földi élet eredetéről. Vagy ha már itt tartunk: az az intelligens nanotech-alapú gépszörnyfaj, amit egy egész, a miénktől jóval fejlettebb megacivilizáció nem tudott megfékezni, és ami megsemmisített egy egész mesterséges holdak álló kozmikus flottát, azt 3 űrhajós egy rögtönzött tervvel egy csapásra legyőzi?! 

És miközben a két veterán ott szemlélődnek büszkén a hóban a többi túlélővel – holott a Hold szépen leápolta az egész bolygót a mi civilizációnkkal együtt – ottmaradt társuk tudatát az ősi emberek programja a Hold adatbázisába föltöltötte?!!

Hjaj, Roland, szedd már össze magad, édes fiam…!
 

Hollywood egyik leghírhedtebb filmszakácsa 146 millió dollárt költött arra, hogy teljesen hülyét csináljon magából a nagyérdemű előtt. Ez sajnos az anyagilag és kritikailag is elbukott Moonfall legnagyobb diadala. Sokkal komolyabbnak mutatja magát, mint amilyen a köntöse alatt: satnya bábemberkékkel üljük le a bevezető bő felét, majd bő órát egy világkatasztrófán "izgulhatunk", amely méreteihez képest valahogy mégis olyan bagatellnek érződik. A tudományos körítés pedig 2 obeliszkméretű középujj a logikának; akad egy-két elgondolás, ami okos műben akár még inspiráló is lehetne – a fajunk geneziséről, genetikánk összetettségéről és civilizációnk kilátásairól. De ezeket éppen itt meglelni olyan, mint ékkő-szilánkot keresgélni a trágyadombon.

 

Kiszenvedett előttem 1/5-ös moziműként. 

A jégút (Jeges pokol)

Egy kanadai gyémántbánya berobban, és Jim Goldenrod sebtében toborzott konvoja merő órák alatt kell, hogy odaérjen a fogságba esett munkások megsegítésére – őrületesen veszélyes útviszonyok között.

 

Visszacsapó trükk egy magyar címet a sztár egy másik, ezerszer jobb filmjének magyar címéhez hasonlóra kiforgatni, hisz akkor alapból kísértés ahhoz hasonlítgatni emezt. A Jeges pokol (The Ice Road) olyan A fehér pokol (The Grey) mellett, mint a Transcendence egy Nolan-sci-fi mellé téve: a hasonló küllemű, erőtlen kistestvér, akire egy hét múlva már nem is emlékszünk.

 

Liam Neeson ide, Laurence Fishburne oda: összehasonlíthatatlanul satnyább,  fantáziátlanabb darab ez, mint a The Grey, vázlatos történettel, sivár karakterekkel, nyomokban pislákoló feszültséggel. Mike és mentálisan sérült veterán tesója, Gurty fájóan egysíkú figurák, akárcsak a mentést halálosan szabotáló céges rohadékok. Az ex-sittes indián sofőr, Tantoo itt-ott szimpátiát nyert tőlem, de őt is beolvasztja a 2. harmadára ellaposodó cselekmény.

 

Pedig maga a terep és sajátosságainak ismerete még érdekes lett volna. A befagyott folyón/tavon való tavaszi átkelés, a kútfők nélkül is több tonnás kamionok mozgatása a jégen, az útvonal ütemezése mind olyan részlet, amin az összes mentő és mentendő ember élete múlhat.  

De már a szereplők szakzsargonnal megrakott felvezetése is érdektelennek hat, és ez a vállalati összeesküvős szál is fárasztóan klisés. Úgy tálalták az egészet, mint valami koplalóan vézna kis akciómozit, amit kedve se volt a stábnak megcsinálni. Kicsit sem éreztem, hogy megtérült volna követnem a másfél órányi küszködést – sem Mike-ék véráldozatos sikere láttán, sem a fő szemetet ért röhejes lebukás és pofon miatt.

 

Az az érzésem, hogy bármelyik Seconds from Disaster-epizódot inkább nézném meg újra a tévében, mint a „Jeges poklot.” Kikopott, döcögő, untató sablongép, mely hamar beszakad a nézői elvárások jege alatt.

 

Godzilla Kong ellen

 

Hát, ez a kaiju-verzum eddig nettó ugyanaz, ami a legtöbb Marvel-produkció: hiába tudja az éppen soros főikont a maga fakulatlan küllemével életre kelteni, a stúdió sablonlácaitól sehogy sem szabadulhat. A Godzilla-reboot és a Kong: Koponya-sziget, ha nem is voltak okos munkák, de érződött rajtuk a főszereplő szörny tisztelete. Az ő kilétük köré épült a történet; drukkolni tudtam, hogy győzzenek más szörnyek ellen, és sikerüljön az egymás mellett élésük az emberekkel. Ebből az érzésből aztán szinte semmi se maradt nekem A szörnyek királyában; maga Godzilla elveszlett az aggályaikon túl nem létező emberkék és az effektjeiken túl nem-létező szörnymárkanevek között.

 

Azóta 5 év telt el a történet szerint: Godzilla „jóhírét” jócskán megtépázza a médiában támadása az Apex Cybernetics telephelyén, az emberek elfordulnak tőle. A gyanús tech-cég ezért expedíciót indít a titánok ősotthonára, a még feltérképezetlen Belső Földre, hogy ott energiaforrást szerezzenek fő művükhöz: egy mechanikus Godzillához. Közben érlelődik a természetszerű ősi párbaj a megagyík és a fogságban tartott megamajom, Kong között.

 

Konkrétan a Godzilla vs. Kong nem egyéb, mint a Batman V. Superman kaiju-kkal: van egy pár perces rombolóverseny a két legenda között, a film többi része meg gyér körítés gyér emberalakokkal, plusz egy csattanónak szánt 3. szörnnyel, akit a két dulakodó nagyfiú közösen kell, hogy eltángáljon.

Maga a párbaj, az egésznek az apropója jó lett: kivehető, hogy a két óriás nemcsak üt-vág, cselezni is próbál azért. Mutatós, ahogy Kong régi fejszéje – amit a Belső Földön kotort elő – blokkolja Godzilla atomlehelletét. Elválásuk pillanata tetszett leginkább: az a pár másodperc több méltóságot ad Godzillának ebben afilmben, mint ahogy a történet bánik vele. Bevallom, a küzdelmük legalább annyi sajnálatot keltett bennem, mint izgalmat, ugyanis én már mindkét titánt kedveltem az önálló filmjeikben. És az is piszkálta a csőröm, hogy ez a darab éppúgy félvállról veszi a polgári áldozatok nagyságrendjét és hangsúlyát, mint a Transformers-széria, vagy mint a DCEU.

Bár a párbaj kitalálhatóan döntetlenül zárul, főszereplőként az est vesztese Godzilla. Akárcsak az emberfigurákat, őt is birkaként tereli ide-oda a cselekmény, amíg el nem kecmergünk a nagy bunyóhoz. Megint a BVS csilingel a fülemben: a forgatókönyv ott is vér izzadt, hogy ürügyekkel démonizálja az addig „megmentőként” tisztelt nagyfiút a médiában, holott csak engedni kellene az addigi működése árnyoldalait sorra venni, hogy aköré épüljön természetes módon a folytatás. És mint a BVS-nél, itt is akad egy nagyzási mániás, dilis üzleti nagykutya, aki a maga csodaszörnyének teremtésén buzgólkodik, hogy aztán egy jelentéktelen senkiként bukjon bele.

 

Kong a maga CGI-valójában piros pont: továbbra is tekintélyt parancsoló lény, akiről leolvasható, hogy kb. mire gondol épp. Igazinak hat a kapocs közte és a Jia nevű bennszülött kislány közt a Koponya-szigetről, akivel jelbeszéddel kommunikálnak: hiába sejtem, hogy ezt a szálat csak a korhatárbesorolás miatt írhatták a sztoriba, jobban megragadt ez bennem, mint akármi más humán fronton a filmből.

 

Illetve egy dologról érdemes még beszélni: Mecha-Godzilla. Mesterséges titán létére remekül néz ki, csak az örök mumus, a forgatókönyv ad rohadtul gyenge indokot a létezésére. Érdekelt volna, hogyan tákolták össze ezt a hipermodern Mű-Süsüt, hogy a Belső Földnél lelt, azonosítatlan erőforrás ilyen zökkenőmentesen feltölti és működteti? Atomhányásban még le is nyomja az eredetit, ehhez képest a filmbéli kis csipet csapat szerencsétlenkedése miatt nyílik esélye Kongnak szétcincálni a fémdögöt. 

Kongon mérhető egyedül le az, hogy nem tartunk pontosan ugyanott a Godzilla Kong ellen végén, mint az elején, vagy akár az előző rész zárásakor: visszakapta szabadságát, hű maradt ahhoz a pár emberhez, akik becsülték őt, és megértette, hogy Godzilla nem feltétlenül az ellensége.

 

Maradt a kockázatfóbia és az eredetiség hiánya a már hetedik éves kaiju-verzum újabb hozadékában. A készítők itt csak a címbéli párbajt dolgoz(hat)ták ki rendesen, de csak arra várva ücsörögnünk olyan, mintha egy csomagolópapírral teli dobozból kotorásznánk ki 2 kis apró Kinder-figurát. Kötve hiszem, hogy újszerű, szerzőibb szörnyfilmet valaha is kapni fogunk a titánokról, mert a lassan évszázados műfajt érzésem szerint direkt lenézik a stúdiómogulok.

 

A Godzilla Kong ellen 5-ös skálán 2-est kap tőlem. Erőtlen, száraz munka, egy közepesen izgi, kisfilmnyi bunyóval a vége felé.

Greenland - Az utolsó menedék

Gerard Butler és Morena Baccarin valahogy emberibb „amerikai átlagcsaládot” prezentáltak nekem a Greenland-ben, mint az ilyen egy tucat-katasztrófafilmek zömében lenni szokott. Ez azonban csak a színészek érdeme: kémiát éreztem köztük, drukkolni tudtam a figuráiknak, hogy a gyerekkel együtt átvészelhessék a világvégét. Kár, hogy a stáb bátortalan munkája sztori, karaktermélység, dráma, témakibontás, szóval a szokásos "mellékes" dolgok terén fantáziaszegény lett, külsőre pedig inkább egy zsenge tévéfilm benyomását keltik.

Szóval a Clarke-üstökös (talán a sci-fi-író Arthur C. után?) sok darabból áll, melyek széttöredezve tartanak a földfelszín felé, és a legnagyobb töredék kréta-kor-végi erejű kihaláshullámot okoz majd, mikor becsapódik. Ezért Washington titkos SMS-ekkel üzen a kiválasztottaknak, akiket spéci csuklópánttal ellátva katonai bázisokra, onnét pedig a grönlandi szuperbunkerekbe vinnének. John Garrity építészmérnököt is kiválasztják ugyan, de az általános zűrzavarban ő, felesége Allison és beteg kisfiuk, Nathan elszakadnak egymástól.

Tömören: szimpi sabloncsalád az unott sablonarmageddon ellen. Karcolja egy ilyen végítélet-helyzet várható történéseit: fosztogatások, főúti dugók, a barátok hátrahagyása, a kormányterv embertelen cinizmusa, és a bázisőrség dilemmája, hogy mely esetben kerülhetik meg a szigorú protokollt. Az a mozzanat maradtam meg bennem leginkább, hogy egy segítő idegen párból a pasas mégis elveszi Nathan-t Allison-tól a pántja miatt, hogy a saját kölykének hazudva próbáljon bejutni: tipikus esete annak, mikor a túlélés felülírja az erkölcsi normákat. De ezekből egyrészt túl kevés van, másrészt egyik problémát sem járják körül; a film ürügyként, pofátlan amatőrséggel kezeli azt, amiről elméletileg szólna: egy esemény, ami horderejében a dínók kihalásával vetekszik! 

 

Továbbra is úgy érzem, hogy katasztrófamoziknál tilos, hogy a tartalom legyen az első. Nincs erős kézzel kiragadva semmi ebből a futószalag-világvégből, a műfajtól szokott felszínességgel és feledhető, Deep Impact-szerű látvánnyal van előadva az egész. Ahhoz képest, hogy 3 ember hányódása áll a középben, csak a helyzetből eredő legevidensebb problémákkal gyűlik meg a bajuk, és valahogy sikerül majdnem egy időben összefutniuk a találkapontként megadott nagyszülői háznál. Ja, és mellesleg: mikor az anyai nagyapa elmondta, miért is nem akar velük tartani a biztonságba, az elmém „csatornát váltott”, és képzelt interjúban vallattam a stábot, hogy mégis hogy képzelték ezt!

 

Kinézetre sincs rendben a film, holott ez a műfaj mániája. Hiába halljuk a rádióban és tévében, hogy így a becsapódás, úgy a következményei az emberiség egészére nézve, a világkrízis sosem kelti egy globális léptékű, a teljes ökoszisztémát fölborító őskáosz benyomását. Költséghiányról árulkodnak a logikai bakugrásoktól sem mentes effektek, pl. az égboltszín változása, vagy a legvégén az élet nagy kihalása után megbámult madarak.

 

 

A Butler-Baccarin-duó ennek a filmnek a nem túl nagy lelke, és csak miattuk tudom azt mondani, hogy nem sértően rossz film Greenland – Az utolsó menedék. Semmit nem nyújt, amit nem láttunk másutt, a néhány emberséges jelenete dacára is megalkuvó, házifeladat-szagú mű.

Felhőkarcoló

    

f

Egy hongkongi nagykutya építtette a világ 220 emeletes jelen csúcstartóját, A Gyöngy nevű felhőkarcolót. Biztonsági főnöknek szerződteti Will Sawyer amputált lábú, házas exkommandóst, akit Dwayne A Szikla Johnson alakít. Terroristák szállják meg a közben lángra kapó épületet, és mivel Sawyer családja is a túszul esik, a féllábú izomember szinte Sámsonként tör-zúz-ugra-bugrál, hogy kimentse nejét, Sarah-t és két gyereküket. 

Röviden: újkori Die Hard, csipetnyi Sárkány közbeléppel.

Aki a jó öreg agyatlan akcióorgiára vágyik így a nyári hőségben, bőven megkapja azt a Felhőkarcolótól. Eskü alatt vallanám, hogy az eddigi pár sor összegez mindent, amit a film kínál: minden csúcsra járatott, agykómás akcióklisét, amit csak Rawson Marshall Thurber össze bírt galacsinozni ide (kedvencem a fél mázsa alatti, morci kiscsaj a terroristák team-jéből). 

A rendező már dolgozott együtt A Sziklával a Központi Hírszerzésnél: azonnal kiszúrható, mennyire megint csak Johnson köré tákolta az alibi forgatókönyvet, hogy a sztár ragyogni tudjon. Mindenki más csak üres dísz, húzónév-faktortól függetlenül. Mégis azt kell mondjam, hogy Thurber 2 év alatt kicsit fejlődött: teljes trágya helyett most egy még kibírható, de esztelen Die Hard 6.-ot ad a jó népnek. Egy ponton a rendőrség Johnson figuráját gyanúsítja az egésszel, de ez olyan hamar elillan, hogy még másolásnak is hitvány.

Johnson színészileg ismét odateszi magát a fizetési csekkért, és ebben a szerepkörben nyilván otthonosan mozog. Az első fél óra, ahol Sawyer előéletét ismerjük meg, a maga átlagsablon szintjén még emberinek mondható. De mihelyt rátérünk a lényegre - az akcióra -, minden érv, logika és súly egyből repül ki az ablakon, és elég a lángok közt. 

Ezt kellett volna csinálni a forgatókönyvvel: elégetni! Az agyonírt szál a terroristák és Sawyer főnöke közti üzelmekről szótári definíciója az "érdektelen" kifejezésnek. Az automata cselekményben mindenki csak elcselekszi és elszájalja, ami a szkript-ben le volt firkálva, de mivel ez A Szikla egyszemélyes-show-ja, senkinek nem jut valódi karakter vagy motiváció. A film felénél - nem viccelek: - az alkarom szőrszálait kezdtem el számolgatni, annyira untatott a sok futrinka, bunyó, technoblabla meg dolgok összetörése! 


Ha már csak a látványt tudom méltatni, legalább megemlítem a kedvenc effektusomat a Felhőkarcolóból: az átlátszóvá váló padlózat, amivel reménybeli főnöke A Gyöngy technikai vívmányait bemutatja Will-nek az állásinterjún. Ez egyébként visszaköszön a tetőpont körül, mikoris Will és a főrosszarc a tükörképek játékát játsszák, és rendre csak az üveget ölik meg. Ha Johnson eddig nem is került tartalomerős projekt-be, legalább minél több klasszikus filmtrükk és -stílus között kipróbálhatja magát.  

Örülök, hogy Dwayne Johnson ilyen szórakoztató karriert futhat be, de lelkesedését énvelem biztos, hogy nem tudta megosztani - ezúttal sem. A Felhőkarcoló a nyári szezon akciófilm-seregét gyarapítja, és azok minimális értelmi-érzelmi színvonalát arasszal sem lépi túl.

2/5-öt adok rá. Nem ás le egész a legrosszabb művek toplistájára, de attól még gyönge és fárasztó.

Rampage - Tombolás

Kánikulában rohantam a moziba, hogy a tüdőmet kiköpve jegyet vegyek a pénztárnál erre a filmre. Ebből ki lehet találni, hogy előzőleg még a poszterét se láttam a Tombolásnak, nemhogy az előzeteseit. És bár a jegyárat nem érte meg, hazugság, hogy nem szórakoztam rajta; annyi helyről, olyan pofátlanul és dübörgő esztelenséggel lopkodja alkatrészeit a Rampage, ahogy a no-go zónákban fosztogatnak ostromállapot idején. És mindezt miért? Hogy mindent visszadobáljon ránk. :)

Davis Okoye volt katona jelenleg állatgondozó, akinek legjobb barátja George, az albínó gorilla. Egy multicég kísérleti anyagát hordozza az a roncs, ami egy űrállomásból pont George élőhelyére zuhan le. George - és két másik állat - az anyag hatására nőni, erősödni és vadulni kezd. A multicég élén álló testvérpár meg akarja szerezni az állatokat, miközben egy korábbi tudósuk, majd a kormányszervek is George nyomába erednek. 

A legnagyobb tudatossággal hoztak össze az alkotók egy nagy, fékevesztett baromságot, onnét lopva, ahonnét éppen eszükbe jutott. Gravitáció-Alien-duplakoppintásból egy King Kong-Jumanji hibridbe csöppenünk, majd pár percre átkukucskálunk a Ragadozóba, hogy aztán a jó öreg Transformers és a Godzilla zúzómaratonjával, illetve milicista fétisével áztassuk a retinánkat. Találóbb címet nem is adhattak a filmnek, hisz a cselekmény legalább úgy tombol és bakugrik ide-oda, mint ez a 3 alkalmi kaiju:

1. a már említett megamajom,
2. a bulira késve érkező krokodilszörny,
3. és egy olyan hiperhajlékony CG-farkas, akinek valahogy még kifeszíthető bőrhártya is nőtt a szertől a végtagjai közt, mint a repülőmakiknak! 

Ismét testhezálló szerepben biztosíthatja megélhetését színészként A Szikla: annyira rájátszik itt a szerethető óriás imidzsére, hogy mikor Chicago-ban összefeszül a 3 monstrum, a nagysokára kijózanult George és David vállvetve mennek neki a 2 másiknak!  Megismétlem: egy halandó ember 3 épületmagas állat bunyójába rohan, testközelbe! Értem én, hogy A Szikla egy jól megtermett pasas, de végig azt vártam, hogy a törmelékhegyek közt valami egyszercsak szétlapítsa.    

A Kenguk c. francia rajzfilmsorozat főgonoszait üti meg agyilag a filmbéli testvérpár, az akarnok Claire és a világba ordítóan hülye öccse, Brett. Ugye a gonosz vállalat élén meg akarják szerezni a DNS-szétcsesző kísérleti anyagukat, később pedig az attól megnőtt 3 állatot. Miként? Hogy egy rádiótorony révén odavonzzák őket... a Chicago kellős közepén épült cégük főépületükbe! És ezzel a szállal tetteti a film, hogy valami kis alibitörténete is van, megcifrázva azt a kirúgott bombázó genetikussal, Kate-tel, aki Okoye fő kísérője lesz a George utáni hajszában.

Kész lettem volna egy kegyelemkettest megadni a Rampage-re, ha nincs az utolsó pár perc, ami az egyetlen működő fonalat tépi szét a forgatókönyv szövetéből. Okoye és George kötelékét a sok baromság közt is elhittem: érdekelt, hogy ezt a jóbarátot, akit Okoye sok éve mentett ki a vadorzóktól, sikerüljön ismét a régi önmagává tenni. De az agyament sérthetetlensége a fináléban, és főleg a poénra vett ál-halála egyszerűen visszataszítottak. 

Igen: még úgy is, hogy megértettem, miféle mű ez, minek szánták, mi a rendeltetése. Valami emberi oldala kell, hogy tartósan maradjon még egy ilyen "habkönnyű" akciófilmnek is. De ha ezt utólag poénra veszik, rendes zárás nélkül, azt úgy veszem, mintha a készítők kiröhögnének a hiszékenységemért. Mintha az egész csak mézesmadzag lett volna, hogy az is pénzt adjon erre, aki agyatlan zúzásnál többet vár egy akciófilmtől.

Nyilvánvaló, hogy a Tombolás készítői a King Kong és a Godzilla filmjogai után sóvárogva hányták össze ezt a kétórás kergetőzést. Minden benne csak ürügy, hogy mihamarabb láthassuk, amint kaiju-szörnyek katonákat vadásszanak le, tankokkal golfozzanak, helikoptereket csapjanak le, ahogy kidekorálnak egy nagyvárost. Rossz szót nem szólok A Szikláról, bár már unom, hogy nem bír olyan filmproject-et találni, ami egyszerre értékes önmagában, és testhezálló is őneki, mint színészembernek.

A Rampage-re 1/5-öt adok. Látványoskodó szemétrakás.