Sebezhetetlen

Mit tennél, ha lassan felfedezed, hogy sokkal több rejlett benned, mintsem arról tudni akartál? Egy átlagember a mi valóságunkban szimplán ignorálná, mint David Dunne (Bruce Willis). A sebezhetetlen nem képregényfilm, de teljesen úgy tesz, mintha az volna. Összegyűjti a legismertebb amerikai képregények általános vonásait, de azok se külön szabályokat nem állítanának a néző elé, és a történet áramába sem zavarnak bele.

1. Van egy szupererejű protagonista, aki egyszerű polgárként él 1-2 családtaggal;
2. egy antagonista, aki nem tud normálisan érintkezni a világgal;
3. az antagonistának van egy tipikus szupergonoszokra jellemző fedőneve - mint amilyen a "Dr. Doom", vagy a "Madárijesztő";
4. a protagonista és antagonista közelről ismerik egymást;
5. a antagonista rájön, hogy mi ellentétpárjának a gyengesége;
6. és a klasszikus szuperhős-sztorik dilemmája: miként viszonyul a protagonista képességéhez saját maga és a többi ember.

David Dunne és Elijah Prince (Samuel L. Jackson) párhuzamosan válnak azokká, akik, akárcsak Norman Osborn és Peter Parker a Pókemberben.

Elijah ritka csontritkulással született művész, aki kizárólag a képregényekben talál rá a kreatív szabadságra. Gyerekkorában "Porcelánnak" csúfolták, testi fogyatékossága pedig fogékonnyá tette azún. "közönséges valóságon túli" témakörök iránt. Vele szemben David egy apatikus biztonsági őr, akinek családi élete a közöny kerülgetése és a küszködve mozgásban tartott hétköznapok jegyében telik. Házassága válságba jutott, de nem érez magában ösztönzőerőt bármihez. Egymáshoz viszonyulásukat Elijah foglalja össze a legjobban: "Ugyanazon a görbén foglalunk helyet, csak az ellentétes pólusain." Az egyikük nem tud sérülni, a másik nem tudja elkerülni a sérülést.

M. Night Shyamalan rendező alaposan kidolgozza David és Elijah háttértörténetét. Szerintem túlzottan is: olyan sok háttérinformációt kell fejben tartani, amik egyszerűen súlytalanok. Az egyszerű történethez pedig kis ívű, sőt nagyon lassú folyású cselekmény járul. Elijah kitartása arra ösztönzi Davidet, hogy maga is kutakodjon, tapasztalja ki másságát. Mindez lelki utazás, drasztikus tettekhez csak egy ízben vezet:  mikor a vége felé dulakodásban megment egy elrabolt famíliát. Elijah végül nem találja meg a helyét a világban, ahogy remélte, David viszont igen. Újra megtanul aktív figyelemmel és szeretettel viszonyulni fia, felesége és a többi ember irányában. 

Prince és a Dunne-nok tehát életszerű városlakók, olyan problémákkal, amik gyakran megfigyelhetünk saját ismerőseink között is. Viszont Elijahot leszámítva mindegyikük valahogy érdektelennek, fantáziaszegénynek tűnik, mégha vannak is álmaik vagy reményeik. Ha nem Samuel L. Jackson és Bruce Willis alakítaná a két főszerepet, nagyon hamar unalomba fúlna az egész.

Audrey Dunne bármelyik stresszre hajlamos családanya lehetne, Joseph pedig az a fajta gyerek, aki mindig akaratoskodik apja felé, hogy javuljon meg. Őket inkább csak elfogadtam, mint a főszereplő környezetét, de amúgy semmi nyomot nem hagynak az emberben. Egy jelenetben Joseph rá akar lőni apjára, hogy szülei végre felhagyjanak a kételkedéssel. Audrey pedig pontosan ennek a kishitű, merev észjárásnak ad hangot: "És mivel nagyon betegek, elhisznek olyan dolgokat is, ami valótlan." David meg nem is próbálja tagadni, hogy valószínűleg kutya baja se lenne a golyótól. Azt mondja fiának: elköltözik, ha megteszi. A puszta tény, hogy Joseph ezt megtenné, valahogy olcsó dráma érzetét kelti számomra.

Gyanítható csavar, mikor kiderül: Elijah idézte elő a Daviddel történt mindhárom tömegbalesetet. Érdekes ötlet, hogy Elijah egy képregényhez hasonlóvá akarta tenni élete világát, hogy fogyatékos létének valami értelmet adjon. Most már tényleg szuperhőssé és főgonosszá válnak, noha Elijah-ban nincs gyűlölködés vagy destruktív hajlam. Igazából az elméletéről sem derül ki, hogy igaz, hamis vagy önámítás. Egyszerűen ebben hisz, ezt az álmot akarta beteljesíteni. Tetszik, hogy mennyire kifacsart, ugyanakkor érthető a karakternek ez a furcsa, irreális célkitűzése.

Akármennyit hangsúlyozzák, nem hiszem el, hogy Dunne emberfeletti ereje egészen idáig  rejtve maradt előtte és mások előtt is. Legalább 30 éves családfő. Ha tényleg rendelkezik ezzel az erővel, egyetlen apró hiba elég, hogy véletlenül ártson valakinek. Önként vállalná, hogy elszigeteli magát az emberektől - még a családjától is -, élete végéig vegetálva a semmin? Az ilyen szintű érdektelenség már átragad a nézőre a film irányában.

Nem lett volna tehát rossz film a Sebezhetetlen, de számomra túl van magyarázva és misztifikálva. Egyfelől okos tanulmány a képregénymítoszok természetéről és hogy miről szólnak. De az egésznek a kerete szűknek érződik. A szereplők reakciói nagyon szegényesek, alig történik valami, és az a kevés is csak a szereplők lelkében okoz bármi lenyomatot vagy utóhatást.