2011. június 15., szerda

Shaft (2000)

Egy akciófilm akkor több akciójelenetek halmazánál, ha egy konfliktus a főszereplőkön keresztül egy közösséget érint, és lépcsőkben fejlődik fel addig a pontig, mikor márcsak a fizikai erőszak marad hatékony módszer az igazságot kivívni. A való életben állandóan mérlegelnünk kell tetteink saját és mások életére tett következményeit. A John Singleton rendezte Shaft semmi szokatlant vagy rendkívülit nem nyújt. 

Az ezredforduló Shaft-je olyan fekete zsarut tár elénk, aki állandóan túllépi a határt, de soha nem tervezi egyetlen nagy rohammal befejezni az ügyét, mint John Matrix a Kommandóban. Nem azt mondom, hogy a Kommandó nem szórakoztató mozi. De az olyasféle produkciókban praktikusan eltakarítanak minden komplikációt az aktuális "golyóember" útjából, mint mondjuk a társadalom, hatalmi befolyás, rasszizmus, üldözöttség, közmegvetés, morális felelősség és így tovább. John Shaftet nemcsak állandó megrovásokkal illetik, majd kirúgják, nemcsak a nyomozás és besúgók hátráltatják. Annak ellenére, hogy nem alapból egoista, szánt szándékkal sodor életveszélybe másokat, csakhogy végül megszerezze "Wade skalpját", élve vagy holtan. Népszerű a helyi nők körében,a feketék a városban becsülik őt.

Vele szemben Walter Wade Jr. tipikus elkényeztetett poronty. Rasszista gúnyolódásai után, igaztalan gőgből megöl egy fekete férfit. Gyáva, csal és zsarol, és óvadékkal mindig megússza a börtönt. De a legtöbbet azzal árulja el magáról, amikor az anyja 40.000 $-t érő gyöngysorával próbálja felbérelni a helyi bandavezért, Peoples Hernandezt. A börtönben felfigyeltek egymásra, és közös ellenséget látnak Shaftben.
A film meg sem próbálja a főgonoszok nagy szövetkezését eljátszani: Wade úgy sértegeti a bandavezér, mintha a bírósághoz hasonlóan a golyó se tudna ártani neki. Annyira beképzelt, hogy egyedül találkozik Peoples-zel és embereivel, gazdag apja tudta nélkül, álcája pedig esetlen, és még jobban kirí vele az utcán. Nagyon tetszik, hogy ezt az illúziót maga Peoples rombolja le. Ám nem azzal, hogy megöli, hanem csak megismerteti vele a fizikai szenvedést: átszúr egy tűpengét a tenyerén.

Sok XX. századi block-busterben mutatták már, ahogy egy aljas fickó óvadékkal és kenőpénzzel megússza a bíróságot. Ezért kicsit elégtételnek érződik, hogy Wade sosem tudja "csak úgy" megúszni: első letartóztatásakor Shaft kétszer is orrba vágja, két évvel később újra lecsukja, a bíróságon  a nyomozó felmutatja neki az egyetlen szemtanú igazolványát, utalva rá, hogy ezzel megfoghatja. 
Samuel L. Jackson és Christian Bale játéka és reakcióadása végig hibátlan. A tárgyalóterem falába hajított jelvény fantasztikus. Walternek utolsó tárgyalását már esélye sincs megúszni, mert az eredeti áldozat anyja váratlanul lelövi. Előzőleg teljesen úgy tűnt, mintha ő is csak a szerencsés végkimenetelben bizakodna, ahogy Shaft. Ez a jelenet gondoskodik róla, hogy még a befejezés se legyen kiszámítható. 



Diane Palmieri szemtanú lévén nagyobb veszélyben van, mint bármelyik fekete szereplő. Teljesen érthető, hogy két évig rejtőzködve, félelemben élt: félti saját és családja életét, anyja és két bátyja pedig segít bújtatni őt. Apropó: elsőre igencsak komikusnak hatott nekem a Palmieri-fivérek látványa. Elhiszem, hogy dühösen féltik Diane-t, de a viselkedésük inkább azokra az agyszegény kidobófiúkra emlékeztet, akiket a főhősre szoktak ereszteni sok akciófilmben. Miután a fiatalabb fivér meghal, a másik már inkább egy segítő családtag benyomását kelti.
A fiatalabb fivér halála Peoplest is sújtó csapás, mert Diane kimenekítésekor Shaft egyik tölténye az öccse koponyáját találja el a kocsijukban. Innentől kezdve személyes üggyé válik Shaft megölése, az addig bénázó "Wade úrfi" pedig kikerül az események áramából. Ez hiányérzetet kelt, mert az, hogy elkényeztetett kölyök és az is marad, unalmassá teheti egy idő után Bale karakterét.

A filmen ritkán érződik, hogy kivételezne a szereplőkkel, és nem is magyarázza többnek őket, mint amit mi látunk belőlük. Semmi körítés vagy fölös udvariaskodás nem látszik. Beszédstílusuk alapjáraton obszcén, ami az elején még üdítő. De a sok "köcsög" illetve "bazd meg" beszólás egy idő után fárasztóvá válik. A negatív oldal szereplői többet trágárkodnak, mintsem előre gondolkoznak. A zöldfülűben vagy az Az utolsó cserkészben a normális beszéd egyforma arányban szerepelt a káromkodásokkal. Annyi biztos, hogy klisék vagy túl érzelgős mondatok nem hangzanak el. Kedvenc monológom, mikor Shaft nagybátyjának, az első John Shaftnek fejtegeti: "De mondtad, hogy gondok lesznek: a színnel. A jelvény túl fekete, a testvéreknek túl kék; az igazság elvész a vörös szőnyegen, és megveszik a zöld hasúval." 

Ernest Tidyman író volt annyira igényes, hogy legalább külön elrendezze az egyes szereplők életét: míg Shaft magánnyomozónak áll, Carmen a rendőrségen hozzá irányítja a legsúlyosabb bántalmazásos, illetve gyilkossági ügyeket, amik szélsőséges fellépést igényelnek. Shaftet végül nem viszik börtönbe a sok tűzharc kiváltásáért. Ez alighanem azt mutathatja, hogy Carmenen kívül is vannak kapcsolatai a rendőrségen. Korrumpálatlan emberek, akik készek fedezni. Diane és fivére védelem alatt állnak, és készen állnak tanúskodni, noha ez szükségtelenek bizonyul.
Shaft egyik haverja, Rasaan többször is tisztázza, hogy szívességet tesz Shaftnek és Dianéknak, hogy a lakását búvóhelyként rendelkezésükre bocsátja. Miután az és kocsija romhalmaz lett, dukál neki a kárpótlás az utolsó jelenetben.


Bizonyos pontokon nagyon ráérős a vágás, mint például Shaft meglepetésbulija, vagy hogy egy nőismerőse megkéri, hogy verje szét valakit, és ő ezt utánajárás nélkül meg is teszi. Indokolatlanul hosszan mutatják, valahányszor Walter és Peoples diskurálnak. Valódi szövetséget sosem kötnek, lényeges információ nem hangzik el az egyezkedéskor, és a hangulatvilághoz sem ad  hozzá - még többet. Szerintem ez a film legnagyobb érvágása: gyakran öncélúan keménykednek benne, a sztori építése nélkül.


Keménykedő, de közepes darab.

Nincsenek megjegyzések: