Mission Impossible 7. - Leszámolás - 1. rész

Tom Cruise az új Jackie Chan. Hiába jár már bőven ötven fölött, továbbra is maga vállalja be akciófilmjeiben a legnyaktörőbb mutatványokat – sziklafalon, a huszadik emeleten, kilométeres szabadeséssel vagy kétkerekűvel ugratva is. Emellett azzal újult meg népszerűsége, hogy míg fél Hollywood degenerált ideológiákkal mérgezi termékeit, ő a „klasszikus mozi” zászlaja alatt ágál a tisztán szórakoztató célú filmek fontossága mellett. Lelkesedésből filmez, nem egy propagandagyár szolgálatában. És a meggy a tortahabon, hogy pl. Chris Nolan mellett ő is a gyakorlati megoldások felé hajlik a számítógépes trükkök helyett – sokhónapi tervező- és edzőmunka árán is.

 

Reklámot hallottak olvastak.

 

Egy önképző mesterséges intelligencia, az Entitás tartja puha kontroll alatt a világ számítógépes hálózatait médiától hírszerzésig. És mivel odaígérte a nyertesnek az önmaga fölötti irányítást, a világ kormányai, ügynökségei, sőt elit fegyverárusai is most mind azért a 2 darabban kallódó kulcsért versengenek, ami ezt valahogy lehetővé tenné. 

De nem Ethan Hunt, az Impossible Mission Force félszabad ügynökének. Nem: ő és két társa, Benji és Luther csakis elpusztítani akarják azt a virtuális dögöt. Ehhez társul hozzájuk a vérdíjjal a fején rejtőző Ilsa Faust, meg egy Grace nevű különleges tolvaj.

Egy ideje megfigyeltem, hogy Cruise-nak éppúgy hajlama van az önreklámra, mint pl. Quentin Tarantino-nak. Az épp félszáz éve véget ért TV-show rajongójaként nemcsak megvette hajdan a jogokat, de magát tette meg abszolút sztárjává, és immár 27 éve, a már 7. MI-epizódban sincs senki, aki versenyre kellhet az ő arcának és nevének fényével, megjegyezhetőségével. Azok után milyen szolgai sémakövetés jellemzi a franchise-t, ez nem is meglepő: minden egyes rész ugyanarról szól, és mindenki kötelezően csak másodhegedűs lehet bennük – még az aktuális klisé kémfilmes főgonosz is. Cruise Ethan-e mindig ugyanaz a tökéletes profi szépfiú ügynök marad, bármiféle „gonosz fenyegetéssel” is nézett épp szembe. Ezek után csoda, ha mostanra már egy világuralomra törő M.I.-t kell leállítania, külön slusszkulccsal, ami végül nála köt ki?

 

A Leszámolás 1. rész nálam abba a fiókba került, mely technikai oldalával villant, de belül fájóan szokványos. A történet megint csupán egy furikáztató–fényező sablonszerszám, direkt Cruise-ra szabva és legyártva. Karakterei sem árnyaltság alapján kapnak időt és tennivalót, hanem hogy ki mennyire hivatott felkonferálni a fő sztárt. Ezt a benyomást erősíti gyakorlatilag mindaz, amit tapasztaltam bő 2 óra alatt: fárasztó futrinka A-ból B pontba, kötelező átvezető dialógus P és Q között, X helyzetének felcserélődése Y-éval. Matekegyenletes cselekmény ez, ami közel sem olyan összetett, mint beállítja magát, csak száraz és mechanikus.

 

Gabriel történetszáláról szintén nehéz leolvasni, mi célt szolgál a forgatókönyvben: Tom Cruise látja, hogy nem sajtolhatja tovább a Lehetetlen Küldetés márkanevét, így az uccsó nagy kört kettébontva – lásd: Harry Potter 7-8 –, Ethan Hunt legkezdetéhez visszahajolva kell drámát csiholniuk. Ehhez képest alig érződött belőle az az elvárandó nyomasztó jelenlét, amit egyrészt Hunt hajdani nőjének gyilkosa, másrészt a jelenben – mit ad Isten! – az Entitás messianisztikus hírnöke kellene, hogy sugározzon.

 

 

Pedig az Entitás terve, hogy Gabriel, a kulcs titkának 1 szem őrzője kinyírassa magát a bosszúzó Ethan-nel, ha majd megölte egy új hölgytársát, tényleg jó húzás, és tetszett, hogy erre társai külön emlékeztetik – még úgy is, ha gondolt erre az eshetőségre. Bármilyen nagy taktikus Ethan, ez azért őt is emberibbé teszi, ami egyszerre előnye és hátránya a szuper-algoritmussal szemben. 

Csakhát: mivel ez a hétrészes széria mindmáig szabvány funkciószereplőkkel és alibisztorikkal operált, így ez az ellentét a két férfi között, vagy Ilsa emblematikusnak szánt halála sem ütnek akkorát, mint ahogy Cruise és Christopher McQuarrie rendező elgondolták.

 

Aztán itt van az Entitás másik nagy húzása, ami már a premisszában ott virít: hogy versenyt provokál a világ hatalmai között. Mivel ki tudja puhatolni az emberek/ csoportok személyiségét, tudja, hogy túl csábító egy olyan okosfegyver, ami a Föld összes computerét uralhatja, sőt használói gondolkodását is megfejtheti. Vagyis: az oly sok filmnél szokásos „Macguffin” – azaz a rejtélyes tárgy, amit mindenki hajszol, és ez adja a cselekmény csutkáját –, egyben maga a főgonosz mesterelme is, aki a háttérből irányít.

Ez direkt okos gondolat lehetne, ha a dolog nem jönne be neki ENNYIRE jól. Mármint: ennyire nyilvánvalóan. Elhangzik, hogy a világ nyílt és titkos szervei mind külön-külön kerestetik az Entitás félkulcsait, csak azért, mert a ravasz MI megriszálta magát előttük. Kicsit se gyanús pl. a CIA-nak – ami egyebek között az IMF anyaszervezete is –, hogy ez csapda? Hogy az Entitás az ő mohóságukból és irányításkényszerükből kovácsol "röhögve" tőkét?

 

Paradox módon épp az a maréknyi jelenet, amely NEM a mű fő eladási pontjaival villog – azaz nem a kaszkadőrkunsztokkal, a kémkütyükkel, az Entitás ulti-multi-szuper-agyával és Ethan elvileg ezzel versenyre kelő intellektusával –, jött be a leginkább. Például mikor Hunt elmondja a lánynak, hogy először jár Velencében, vagy a már említett férfi-a-férfival szóváltása Vincent-tel, hogy az Entitás az érzésein át próbálja elérni, hogy hibázzon. 

Tapintható a feszültség a nyitányból az orosz tengeralattjáróval is, ahogy az Entitás annak műszereit átverve végpusztulásba viszi a legénységet. Nagyon nagy szükség volt ezekre, mert különben a film dramaturgiája összeomlott volna. Így jött össze a minimum hajtóerő a sok akciózás érzelmi fedezetéhez.

 

Nem sok mindenhez kezdtek a gépi intelligencia alapötletével, pedig annak eleve vonzata egy kis kényelmetlen önreflektálás az emberiségre nézve. Köztudott, hogy a világ nagy globalista koponyáinak ez az egyik kedvenc nedves álma: hogy egy mindentudó, önfejlesztő gépelme csináljon mindent az ember helyett, ami így akár mehetne is a süllyesztőbe. Világos, hogy Ethan teljes joggal tart ettől: ezért nem bízik Grace titkos megbízójában, Alanna-ban, vagy akár a saját főnöki körében-karában. Ezekről mind-mind lerí, hogy nem fogják tudni megtagadni saját érdeküket, természetüket – ha úgy tetszik, „programjukat”. 

Örültem is, hogy velük szemben komolyan vehető ellenpéldaként lett ábrázolva Ethan pici csapata, mert így tényleg pislákol némi üzenet a Leszámolás 1. részből az akciókupac mögött: kitartani a bizalom és a személyes értékrend mellett még kívül esik a „modern világ” rendszerein, az Entitás birodalmán. Piszkosul szimpla és klisés tanulság, de legalább valami…

Nagyjából ez az összképem a Mission Impossible – Leszámolás 1. részről: papíron a tétemelés és a grandiózus szériazárás kitételének próbál eleget tenni, valójában pedig a Bond-szerű kémmozik klisékollekciója, amely végig nagy sebességgel és szolgaian kering egy A-listás, karrierreneszánszát élő színész körül. Míg a Top Gun: Maverick már a hangvételével sugárzott egy üzenetet és életérzést, addig Tom Cruise idei nagy block-buster-e csak a házit mondja föl, hadarása ellenére is untató módon.

Egy 3/5-öt szavazok rá meg. Kicsit jobban bevágódott nálam, mint mondjuk közvetlen elődje, az Utóhatás, de még mindig kevésbé személyes, stílusos és elmés darab, mint amilyennek hiszi magát.

 

355

Úgy tűnik, Fekete Özvegy búcsúfilmjével nemcsak az ő helye üresedett meg a Marvel mozis univerzumban – bár arra már megvan a befutó –, hanem úgy általában a hűvös, szuperképzett, rőt hajú kémnő archetípusát is pótolni kell a mozivásznon. Jessica Chastain egyszer már megpróbálkozott e szerepkörrel az Ava főszerepében, és most a 355-ben alakíthatta az ügyeletes famme fatale-t, még több helyszínen, még több sztárszínésszel megtámogatva. És még több ürességet hagyva maga után.

 

Banálisabb már nem is lehetne a történet: egy olyan szupertitkos fegyver megszerzése a tét, ami durván babrálni az elektronikával. Van az ügyeletes fő profink, Mason „Mace” Brown CIA-ügynök, és egy besült akció után összerak néhány szintén szakmabeli hölgyamazonból egy ütős(nek szánt) csapatot, nehogy a fegyvert háborúcsinálásra használják.

 

Simon Kinberg nevét eddig főleg onnan ismertem, hogy képregényfilmek stábjaiban buzgólkodott, és ez egyelőre így is marad. Ez a kis kitérő rendezőként, producerként vagy íróként sem fogja növelni a renoméját: hiába a tapasztalt hölgykoszorú Penelopé Cruz-tól Diane Kruger-ig, egyikük sem tud áttörni a rossz íráson és rendezésen, hogy emberi vagy átélhető percekhez jussunk. És nem véletlenül: idén a 355 az a szokásos hollywood-i divatdarab, amely megint a kemény feminista nő imidzsét hivatott világgá kürtölni. Egy ilyen produkciónál meg kit izgat, hogy 

• a szereplők kedvelhetők vagy érdekesek-e, 
• van-e köztük érdemi kémia és dialógus, 
• mennyire érződik a játszma tétje és hőseink érintettsége benne, 

vagy bármi "ilyesmi", ugye...? 

Vevő vagyok egy jó csapat-verbuválós történetre, ha a szereplők külön-külön is legalább az alapszimpátiáig meg tudnak színesedni. Vártam és vártam, hogy a tompa szóváltásaik ködéből emberi személyiségek türemkedjenek elő, és sohasem értek azokká! Annyi a lényegük, hogy melyik szervezetnek dolgoznak – egyikük "csak" mint fejzsugorító –, és hogy hány emberke kering körülöttük az életükben.

 

Kiskanálnyit se táplálják a kapkodó történések az ember érdeklődését, hiába öltek tízmilliókat az akcióba, effektekbe és fizetési csekkekbe. Fütyülök rá, hogyan üldözik, sebesítik meg vagy csak simán ütik-vágják az ellent a hölgyek, illetve, hogy milyen szép háttér előtt milyen sűrűn vágták vagy forgatták a jeleneteket! Mert az egész csak kaszkadőr-show, egy rakás manökennel meg egy alibi sztorival egy Mcguffin (a különleges tárgy, amit mindenki hajszol) körül. Az ilyen sekélyes, Charlie angyalai-szerű akciósalakok még t'án többet is ártanak az „erős nő” imázsának, mint sok retro B-movie, ahol a nő jobbára csak a hím aprítógép jutalma vagy alkalmi segédje volt.

Az év első nagy bélsara tehát a 355: tipikus üres-hamis akciórágcsa, ami semmit nem tesz a fantáziánkért vagy az érdeklődésünkért. Megélhetési projekt-ként nyilván jól jött a stábnak és színészeknek, de ez a legnagyobb dicséret, amit a javára írhatok. 

1/5-öt adok rá.

 

Tenǝ⊥

Christopher Nolan végre megrendezhette a saját James Bond-moziját, csak más nevekkel, saját tollából, pályája eddigi legnagyobb büdzséjéből, egy a fősodorban eredetin csengő sci-fi-ötlettel ötvözve. Favorit rendezőm mindebből (ismét) az év talán legkomplexebb alkotását kerekítette ki nekünk, amely nem nézi le intelligenciánkat. Gépies karakterkezelése azonban ezt a tempós, agyalós és intenzív akciómozit mégis visszafogja tőle, hogy a szó szoros értelmében „időtlen” klasszikussá váljon.

 

A film névtelen Protagonistáját beszervezi az időbűnözéssel foglalkozó ügynökség, a TeneT. Kémkednie kell a rideg üzleti oligarcha, Andrei Sator után, aki „inverz”, azaz fordított időhaladású tárgyakkal bizniszel. Főhősünket újdonsült partnere, Neil, és Sator zsarolt felesége, Kat segíti a puhatolózásban, ám Sator valódi terve kész armageddonnak bizonyul: is haladását időbeni világ egész az akár invertálhatja mely, aktiválni akar szerkezetet kapott jövőből olyan egy!

 

Talán a The Dark Knight óta nem láttam ekkora hírverést egy Chris Nolan-movie körül, holott az ő munkái amúgy is eseményszámba mennek okos és ötletkereső szkriptjeik miatt. Önálló filmtéma lehetne a koronaválság miatti extra-hype: minthogy a nyugati mozik leálltak a tavasz és nyár zömére, a stúdiók forgatások és premierek garmadáját tolták hónapokkal odébb – némelyiket már 2021-re. A Tenet tartotta legtovább eredeti dátumát, és az író-rendező a csúszások után is kizárólag moziban volt hajlandó közzétenni új teremtményét. Én azok közé tartozom, akik egyetértettek ezen döntésével.

Sosem szívleltem a kémfilmeket, illetve a Bond-szerű topügynök-ikonokat, akikre úgy imád recskázni Hollywood. Már ezért is visszafogtam a lelkesedésemet, miközben néztem a Tenetet. Hamar kétirányba kezdett húzni alatta a lelkem: egyrészt nagyon tetszettek okos látványötletei és lüktetése miatt, és mert ügyesen zsonglőrködik a kémfilmek kedvelt sztereotípiáival (pl. a gonosz-orosz fegyvernepper). Felcsigázó volt már az alapgondolat/gondolatalap: is nézve állapotára területek nagy kiterjedt akár vagy személy, tárgy egy-egy cserélne helyet jövő és múlt ha, valóságban fizikai a járhat mivel. Ez a Tenet aduásza, így először ezt bogarászom picit…

 

Nolan egyik védjegye, amit imádok, hogy mindig újféle módon próbál variálni az idővel. (Űrben távoli a kint öregedés lassúbb a sztorijában között Csillagok a, időérzékelése eltérő az álomszintjein Inception az) benne történik ténylegesen ami, is abban majd, terén vezetése történet a csak előbb: kóstolgatta aspektusát valamely téma e filmje 2. minden. A Tenettel már a követhetőség határát súrolja: az elsőre szimplának tűnő szabályrendszer egyre dagad, közben a cselekmény gyorsul, nem egyszer időben előre és hátra mozgó tárgyak/emberek útját kell egyszerre nyomon követni. A fő konfliktus így olyan kusza lesz, hogy még a fő duó is elveszlik néhol a részletekben, hát még mi.

 

 

Tudnék vitatkozni némelyik időszabállyal is, már amennyire képbe sikerült kerülnöm róluk. Szemben azzal, amit a Főhős mond Neil-nek, időpontba adott egy valakinek /valaminek eljutnia így ráérősebb sokkal csak, időutaz(tat)ás egyfajta is „inverzió” az. Csak feltételezhetem, hogy külön beállítható-e az inverzió mértéke, hogy vissza haladjon születéséig a egészen ne személyünk\tárgyunk invertált. És az a „jövő kommunikál a mi jelenünkkel”-csavar is kicsit zavaros. Értem, hogy a jövő emberisége dühös ránk, hisz ők szívnak mindazért, amit mi művel(t)ünk a világgal, és ezért juttatnak fordított időfolyású tárgyakat ide. Keretében öngyilkosság tervez inverziót kiterjedő bolygóra egész egy Sator beteg halálos a hogy, tudnák azt hogy, hiszem nem ugyanakkor. „Magával ránt mindenkit.”

 

Még annyit az időkezelésről: tetszik az ötlet, hogy maga a Tenet a jövőben volt alapítva, sőt a jövő Főhőse volt az akció valódi főnöke, Neil beszervezője. Persze, napestig lehetne rágódni, hogy vissza temporálisan még ugrálhatnak idősíkból jövő hány vajon. De azt hiszem, Nolan ügyesen csinált hurkot a cselekmény menetébe: hajójáról Sator ugrott vízbe (Kat) "nő egy" melyen, jelenet a bevillan dumcsijakor első Kat és Főhős a mikor, látjuk múltat megváltozott a már eleve. Sokat kapkodtam a fejem ezen az ok-okozati csavargatáson, de… úgy érzem, a film végül megérdemelten lyukad ki a tanulságához, amivel véget ér: „Tudott sem senki amiről, veszély a. Fel robbant nem ami, bomba a. Az a bomba tudja megváltoztatni a világot.”

 

Phúhh…!

 

Most jöjjön az a foghíj, ami miatt a Tenetet nem sorolom alkotója legjobbjai közé. A szereplők személyisége elégcsak sovány, sokszor nincs is igazi nevük. Hamar feltűnik, hogy ez tudatos döntés: Nolan direkt a kémmozik kliséit és típusfiguráit veszi elő, hogy fejtetőre állítsa azokat, akárcsak a filmben az időfolyást. Már-már matekképletnek tűnik az, ahogy az arcok és történések összhatását vázolja, vakon bízva a jól bevált receptben: a hosszas szabálymagyarázás után gepárdiramban düböröghet a nagy játszma. Működik ez, szó se róla! Csak nem olyan mértékig, hogy 150 perc java egy Bond-gonosz világvége-terve körül forogjon, miközben a néző alig győz egy-egy szabályt beépíteni a látásmódjába.

 

Gyanúm szerint a Dunkirk sikere győzte meg Nolan-t arról, hogy figuráival simán bánhat egy nagy zűr tartozékaiként, amíg a film szerkezetét mérnökien fölépíti. Ez az, amivel majdnem elkaszálta nekem – és ahogy észrevettem, másoknak is– az alkotás lelkiségét. Ha mindenki funkciókarakter, egy-egy élő utalás (pl. Sir Michael Caine egy „Sir Michael” nevű informátort játszik), az a legprecízebb írásban is alááshatja a tét érzelmi nyomatékát – különösen olyan kulcsmondattal, hogy „Ne próbálja megérteni: érezze!”. Életmentő árnyalást kaptak a figurák a profi színészektől, hogy a film emberi oldala ne üresedjen ki!

 

John David Washington és Robert Pattinson jó úton haladnak az A-listás státusz felé: párosuk jól működik, akcióikat mindkét időirányban izgalmas nézni. Washington anonim ügynöke kedvelhető fickó, és élveztem azokat a tömör és velős szóváltásait, mikor épp nem információt daráltak le. Elhittem a kimért szövetséget Főhősünk és Elizabeth Debicki Kat-ja között, akit az ügynök eltökélten nem akar a sorsára hagyni.

 

Kenneth Branagh kontrollmániás Sator-ja már más tészta; szerintem csak az ír származású aktor renoméja számított, amikor kiosztották neki ezt az ironikusnak szánt sablonszerepet. Kémtörténet vagy sem, bármely másik rendezőtől hanyag húzásnak vennék egy ilyen egysíkú rosszfiúportrét 2020-ban. A cselekmény sodrása mellett az mentette ki nálam a dolgot, hogy úgy fogtam föl: a jelleme is olaj a tűzre. A létező legrosszabb személyiség–elegyű, kegyetlen, birtoklásvágyó valaki Istent játszik olyan hatalommal, életétől az keresztül jelenén a megfoszthat embert minden világon a mely.

  

 

Chris Nolan jogosan áll évek óta a szakmai presztízslétra tetején, de nagyon tartok a tendenciától, amit a két utolsó filmjéből kiolvasok. A Tenet egy érdekfeszítő módon pörgős, egyértelműen a nagyvászonra kívánkozó, csiszolt akciófilm, viszont nem keresi a kapcsolatot a néző szívéhez, miközben a teremtője gondolati sztrádáján száguldozik. Szilárdan ajánlható darab, de a kimért profi keze műve, melynek sokkal könnyebb az ötletein eltöprengeni, mintsem azok következményeit a filmből átérezni. 

Négyest kap tőlem. 

Ava

1 eredeti vagy létigazoló pontját nem lelni a Tate Taylor (A lány a vonaton, Mami) rendezte Ava-nak. Összes sztárja Jessica Chastain-től John Malkovich-ig ezerszer jobb munkákhoz adta már nevét: az ő rutinjuk és a nyíltan szembántó látvány hiánya emelik „értékelhetetlenből” „még elviselhetően rosszá” ezt a lélektelen sablonterméket.

 

10 perc után tollba mondjuk a szakállas sémát, amivel Taylor szöszmötöl: van a csinos, jéghideg femme-fatale, aki hátrányos családi háttere miatt mintadiákból frusztrált piás, majd katona, majd titkosügynök lett. Egyik akciója balul sül el, kiképző-mentorával diskurál picit, és kedve támad sok év után ránézni rokonaira. Közben egy megbízó-kolléga „elvarratlan szál” címkét rak rá, jönnek ellene a merényletek, ő meg véres pályáját tovább titkolva menti saját és családja bőrét. Kiderül, hogy ellenlábasával egy mentortól tanultak, akit ki is nyírt, de a végső csihi-puhiban a főhős újfent bizonyítja: csakis ő lehet a legjobb, a főgonosznak sose volt igazán esélye.

 

1 végig működő vonása nincs a produkciónak: a bénán megírt, sután rendezett, kémia híján kongó családjelenetek nem adnak lelket a matekegyenletként megírt sztorinak. Nem érdekelt senki, a végkifejlet a létező legkiszámíthatóbb. Ava egy ellenszenves fadarab, akivel egyazon országban nem akarnék tartózkodni, nincs megfogható emberi énje. A tőle nyíltabban bunkó, de őszinte húga, vagy az enyhén depis anyjuk sem pendít meg érzelmi húrokat az emberben. Egy jelenetnél az asszony rejtjelesen tudatja Avával, hogy érti, miféle foglalkozása lehet: ennyicskéből látni, hogy legalább nem totál vak.

 

Csak szidni tudom a lusta stábot: meg sem erőltették magukat, hogy bármiben eltérjenek az ezeregy másik bérgyilkosnős darabtól (Nikita, Atomszőke, Vörös Veréb stb.). Hiába a családi háttér teszi itt az idő zömét akció helyett: az a "család" unalmas bábkollekció. Egyébként az a kevés akció is hamis; a kézitusák bűzlenek a begyakoroltságtól, azt se bánnánk, ha mind egy szálig odavesznének az ügy végére. Agyrém az "ok", amiért a vén likvidáló első tanonca, Simon Ava ellen fordul: nyugtalanítja, hogy a nő beszélget is az alanyokkal gyilkosság előtt. Bármennyit kapott ezért a forgatókönyvíró, túlfizették. 

Egy kettest megadok az Ava-ra a főbb alakítások miatt, de ez távolról sem ajánlás tőlem. Nem egy minden pórusából gennyedző hulladék, "csupán" egy házi feladatból gyártott filmklón, amit más címen, más színészekkel kizárt, hogy ne láttunk volna korábban. 

Charlie angyalai (2019)

Mostanra bizonyos lett előttem, hogy ez a manapság terjedő „woke-kultúra” semmi egyéb, mint sekélyes nősovinizmus, ahol zsigerből a „mérgező férfiakat” lehet vádolni, ha egy csupa-női-főhősös akciódarab negatív visszajelzést kap, illetve, ha anyagilag alulteljesít az elvárásokhoz képest. Író-rendező-színész Elizabeth Banks is ilyesmire hivatkozott az új Charlie angyalai bukása kapcsán, újra igazolva, hogy Hollywood egyre több nagy márkanevét használja politikai reklámcégérként: Szellemirtók, Star Wars, Marvel, vagy az évtizedek óta vonszolt Terminátor.

Nyilván az ilyen "SJW"-hangadók fejében meg sem fordulnak olyan kicsit valósabb talapzatú ellenérvek, mint pl. hogy 

• a film amúgy többször átírt forgatókönyve egy zagyvasághalmaz;
• a párbeszédeket mintha kisiskolások firkálták volna össze;
• a be-speed-ezett akciómontázsok jellegtelenek és kvázi követhetetlenek;
• a film egész hangulata iszonyú steril és elidegenítően felszínes, mint egy popzeneklipben;
• a történet csontmaradvány;
• a karakterek pusztán egy arcból és egy modorból állnak, plusz egy kósza infómorzsából a hátterükről: Jane szófukar MI6-exügynök, Sabina ex-javítós vadóc, Elena meg a prűd akciószűz;
• és hogy már megint ez a „világ női harcosai, egyesüljetek a gyűlöletes férfiak uralma ellen!”-rejtjelezés süt le a gyatra szereposztásról és szereplőkezelésről.

Egy nagyvállalatnál kifejlesztenek egy új okosrendszert, a Calistót, ám a fejlesztés felelőse, Elena rájön, hogy pici átalakítással alkalmas távolsági gyilkolásra is. Miután nem tudják hallgatásra parancsolni, likvidálni próbálják, de egy Charlie nevű fantom kommandós ügynökei, az „Angyalok” megmentik, és innéttől őket fogja segíteni az ügyben. Idővel gyanús lesz, hogy a női Bosley, Rebekah összejátszik Elena főnökeivel, ám kiderül, hogy a nyugdíjba vonuló, eredeti férfi Bosley az áruló. Jókora nekikészülés után leállítják a gonosz Patrick Stewartot és hímtársait, Elenát pedig beveszik a csapatba, mint próbaidős új Angyal.

A Charlie Angyalai-mozikkal úgy vagyok, mint a Conan-filmekkel: egy se került még a szemem elé, mely ne lett volna agyhalott bóvlikarnevál. Nos, a legújabb változatban olyan, hogy „Charlie” inkább csak mint elméleti fogalom van jelen, a „Bosley” név pedig egy titulus és a mindenkori összekötő inkognitója. 

A mindenható high-tech ügynökség „angyalai” verhetetlen szupervomenek, akik csupa férfi segítővel vagy ellenséggel vannak körülvéve: na tippeljetek, melyik oldalon hullanak majd a nulla mélységű szereplők! 

„A nők bármit meg tudnak csinálni.” 

„Lehet, de ez nem azt jelenti, hogy kell is, nem?” 



Elizabeth Banks három fronton vallott teljes kudarcot ezzel a filmmel – négyen, ha a létjogosultságot is belevesszük. Rendezése percek alatt kiirt minden feszültséget: 1 megjegyezhető vagy súlyát éreztető jelenet nem bír létrejönni, a látvány túl dekoratív és kirakatüveges, a vágás sonkaként szeleteli föl az amúgy is vékony narratívát. Ez a film vagy kapkod, pózol vagy dögunalmas – esetenként mindhárom egyszerre. 
Ne reméljük, hogy a banális sztori a tömeggyilkos eszköz megszerzéséről több lenne filléres alibinél: kizárólag az az összkép fontos itt, hogy a „gonosz férfiak világában” mindenki hím szürke szekértoló vagy ripacs gennyzsák, és az angyalok - a maguk felsőbbrendű árja glóriáikban fürödve - szét kell verjék a gonosz seggüket! Még Banks figurája is töményen ezt árasztja magából: színészi játék helyett ugyanazt a beképzelt fejet és arrogáns modort erőlteti, mint holmi agresszív plázadiktátor. 

Az itteni karakterkínálatban az a „főnyeremény”, hogy két Stewart nevű színészt is leszerződtettek bele. Ennyi. Kristen Stewart karrieráttörésére még várni kellesz: irritáló az olasz vérű vagánycsaj, Sabina szerepében, be nem áll a szája, és szinte rá se bagózik másokra, akkor se, ha egyenest a szemükbe néz! Elena, mint a Calisto-program agyasa olyan, mint egy elmegyenge apácagyakornok, aki a sok életveszély és buzdító amazon között valahogy megtökösödik, elméletileg. 

Jane pedig akár Mace Windu lánykiadása is lehetne a faarcával meg a kőszikla modorával: a meghatónak szánt pillanat, mikor a robbanásban lesérült Sabina kórházi ágyán könnyez, még patetikusnak se nevezhető, annyira semmilyen. Ez a három nő egyszerűen soha a büdös életben nem tudna alkalmi csapattá sem összeforrani a való életben, nemhogy ikonikus igazságosztókká, akik nyomozómunkát is tudnak végezni.

Szegény Patrick Stewartot sajnálom a legjobban: várom az interjút, melyben a 80. évű lovagszínész nyíltan megbánja itteni szereplését. John az eredeti, ebben a változatban már agg Bosley, Charlie cégének első asszisztense, akinek a nevét tiszteletből címként használják azóta az utódok/kollégák (mint a Caesar nevet A Római Birodalomban). Banks tehát látszólag tiszteletet épít a karakter köré (személyiséget bezzeg nem)… hogy azután John-t tegye meg „hatásos csavarként” a gonosz fő árulónak, akit ráadásul Banks Rebecca Bosley-ja kényszerít talpra a végén! Mégha az alaptörténet nem is az ő ötlete volt, ebből akkor is töményen süt a színésznő elfogultsága magánemberként.

Az új Charlie angyalai tehát lényegében egyszemélyes propagandahadjárat, amely ifjú színészhölgyek munkapályáját hivatott előremozdítani. A felszínen csak életképtelenül gyengus, nemtörődöm kontármunka, mögötte pedig egy már komikusan egyoldalú ultrafeminista kinyilatkoztatás. Mint a 2016-os Ghostbusters vagy Az utolsó Jedik estetében, ebből is szinte sugárzik a  „DIE, ALL MALES, DIE!!”   burkolt üzenete – kb. olyan érett tálalással, mint mikor egy csecsemő hisztizik, mert kedvenc csörgőjét nem a megszokott helyére pakolta vissza a mama. Érzéketlenül hangozhat ez – főleg egy ilyen amatőr FÉRFI írótól, mint én –, de akkor is ezt az értelmi színvonalat képviseli az Elizabeth Banks-féle Charlie’s Angels.