Monte Cristo grófja (2002)

 

A Dumas-írások moziadaptációi általában jól találták meg a dráma, intrikák és a direkt cselekvés határát. Nem számít, hogy az egyes verziókban mennyi saját ötletet adnak hozzá, vagy mennyire maradnak hűek a forrásanyaghoz: majdnem mindegyik esetben a forgatókönyv alá tudták rendelni a feszültséget, a szereplők érzelmi reakcióit. Ez nagyon fontos, hogy ne csak az irodalomtörténeti érdeklődésű emberek tudják élvezni a sztorit, és a világot, amit bemutat.

2002-ben készült az első Monte Cristo grófja, amely közismert adatokban tért el a könyvtől: 14 helyett 13 év rabság, Caderousse és Haydée nem léteznek, Danglars nem bankár, Fernand Mondego nem lesz öngyilkos és a többi. Viszont sikerül kiválogatnia a legfontosabb események láncolatát. Nem felmondja a kötelező tananyagot, hanem igyekszik újrateremteni a forrásanyagot, lényeges attribútumai megtartásával. Hogy ezt sikerrel teszi vagy sem, az attól függ, a film melyik aspektusát nézzük. És sajnos a legtöbb szempont szerint félkész maradt.

A történetet regénybeli alakjához képest alaposan megcsapolták. Kizárólag Edmond Dantes szabadulása és bosszúja leghasznosabb állomásai és szereplői láthatóak.  Edmond esete itt Maximusra emlékeztet a Gladiátorból: miután fő célpontja közelébe kerül, az először nem ismeri fel, de aztán páni félelem és harag lesz úrrá rajta, hogy még él. A végén a protagonista párbajt vív az antagonistával, de győzelme után sem válik gonosszá vagy morálisan elesetté. Mondego-t viszont nem gyötrik olyan komplexusok, mint Commodust. 

Anno a Zorró álarcánál azt írtam, hogy a legjobb film, melyben közismert karaktert láttam vívni és vívni tanulni. A Monte Cristo grófjában nagyon hangsúlyos, hogy mennyire fejletlen Edmond tudása: nem tud írni, olvasni, szókincse szerény és nem ért a közelharchoz. A kardvívás mindössze sportként szerepel, nincs mögötte ideológia, mint don Diego intelmei. A film egyik legszebb saját ötlete, hogy Edmondot átverése után el is árulják: Fernand tehát kétszer is tönkreteszi: az anonim feljelentéssel a törvény előtt, házában pedig fizikai érelemben. Edmond vad rohamait olyan sikló kardmozdulatokkal blokkolja, mint egy ecsetvonás. Nem a testi erő a lényeg, hanem a reflexivitás. Faria abbé is szóvá teszi neki, mikor tanítja.

Tetszik, hogy mikor Edmond másodszor küzd meg Fernanddal, nem bizonyul jobb vívónak nála. Elveszíti a kardját, de a reflexei elég jók, hogy utoljára még fordítson a duell kimenetelén.

Miközben gyakorlatiasabbra próbálták szabni a szereplőket, a készítők átestek a ló túloldalára. Rengeteg jelenet gépiesen és összecsapottan zajlik le: Vampa kalózai nemtörődöm földkinövések, Alfred lelkes találkozásai a gróffal sosem meggyőzők, Fernand és Mercedes vitái pedig teljesen sterilek. Gyakran úgy érzem, hogy a színészek unatkoznak, miközben játszanak. Önmagukban és együtt sem olyan érdekesek, mint ahogy elvárnánk. A könyv tárháza volt a különböző intrikáknak és kapcsolati szálaknak, és bár a film valósághűen ábrázolja az 1830-as éveket, a sorozatos lefaragásokkal kiöli az egésznek az érzelmi hajtóerejét. Oké: alaptörekvésnek tartom az ilyen művekben a realizmust és a gyors cselekményt, és ezesetben mindkettő megvolt. De a Villefort apjának meggyilkolása és Edmond eltávolítása tanúként valahogy kevésnek érződik az "intrika" címke alá.

Minél több szálat mozgat egy rendező, annál nagyobb kihívás mindet maradéktalanul elvarrnia, és ha sikerül, annál érdekesebb, dimenzionáltabb, grandiózusabb összhatása lesz az egésznek. Jó példa erre A sötét lovag Christopher Nolantől, vagy a 2010-es Robin Hood Ridley Scott-tól. A Monte Cristo grófja túlcsapolt. James Caviezel mutatja fel a legjobb színészi alakítást, de a többiek közül senki nem tud folyamatosan energiát adni a viselkedésbe, a közjátékba és a dialógusokba. Mercedes nagyon fantáziaszegény: nemcsak nem bírja kivárni, hogy Edmond feltárja a teljes igazat Fernand árulásáról, de itt van ez a sor: "Sokat szenvedtél?" Vajon mennyit szenved egy rab, akit évente korbácsolnak és 13 évig egy gödör alján élve rohad?

Vizuális téren a film kifogástalan. A díszletek és a látványvilág - melyből kedvencem az elefánt alakú szikla - nyugtatóak a szemnek, nincsenek sötétítések. Lassított jeleneteket nem használnak: mikor egy régi vár romjainál Edmond először hárítja Fernand szúrását, lassítás nélkül hangsúlyozzák ki a 2 másodperc alatt lezajló mozdulatsort. A jelmezek teljesen korhűek; Monte Cristo köntöse és hajviselete keleties beütést kölcsönöz neki. Annyira másnak néz ki, hogy Fernand nem ismeri fel, egész amíg Edmond-ot a régi külsejében nem látja viszont. Fernandot csak az első pillanatokban sokkolja a leleplezés, aztán arrogánsan az arcába köp. A dialógus itt megint olyan kurta, hogy a drámai felhangnak nincs ideje hatással lenni ránk. Nem lelki beszédet vagy színpadi előadást várnánk.

Készült egy japán anime a történetből, a Gankutsuou: ott az okozati összefüggés egyensúlyban van a drámával, pedig sokkal több a szereplő, történetszál és kitöltendő idő. 
Itt minden elsietve követi egymást: Albert és Mercedes külön indultak külön útvonalon, mégis épp jókor bukkannak fel, hogy megtegyék minimális cselekvésüket a sztoriban: Albert sebtiben a grófnak támad, mert Villefort ügyész neje állítólag feltárta neki az igazat. Villefort felbujtását apja megölésére pontosan megismerjük, ehhez képest sem ő sem Danglars nem aktív résztvevői az eseményeknek. Mintha a film nem tudná eldönteni, hogy mit változtasson meg hogyan, és ezért majdnem kártyavárként omlik össze a kapcsolatrendszer.

A motívumok nem különösebben bonyolultak: Isten és egy sakkfigura. Egyik se valami eredeti, sok filmben szerepeltek a magasabb értékrend, a küldetéstudat, illetőleg a taktika és a bosszú jelképeiként. A jelszó "Isten majd igazságot szolgáltat", és a "Pap vagyok, nem szent" mondat variálása elvileg a film keretét biztosítanák. De ez a befejezést nagyon sablonossá teszi, tele lyukakkal.

Francois Picaud, akiről Dumas Dantes történetét mintázta, 7 évig volt börtönben, és bosszúja közben egy bizalmasa megölte. Érdekes módon, a 2002-es film cselekménye erősen hasonlít Picaud megtörtént esetére: Edmond is 7 évig volt börtönben, mikor egy kincs titkát felfedő itáliai püspökkel megismerkedik. De Dantes még 7-et töltött ott. Picaud nem riatt vissza a gyilkosságtól, és nem érezte szükségét, hogy börtönévei miatt elvesztett mennyasszonyát visszaszerezze. Ahogy először még Edmond sem.

Az a gyanúm, hogy Kevin Reynolds rendező úgy akart eredetiséget vinni a sztoriba - és egyben hiteles maradni -, hogy létrehozott egy átmeneti állapotot Monte Cristo és ihletője története között. Az így készült hibrid összegzi ugyan a legendárium lényegét, de túl sok mindent farag le eredetijéből, a maradék jelenetei pedig nemcsak kiaknázatlanok, de nagyon sok helyen csonkák.