Kannibál Holokauszt

Kannibál-horrorfilmek a 80-as évek óta már nem nagyon készülnek. Nagyjából mindegyik az alábbi vázlatot követve játszódik: a nyugati világ szülöttei valahogy az őserdők mélyén rekednek, elvágva a civilizációtól, és a helyi vademberek egyenként levadásszák őket, miközben szegény többiek rettegve küszködnek a túlélésért. Sajnos - mint a legtöbb a horrornál - itt is ritkaságszámba ment az értelmes forgatókönyv. Azt viszont meg kell hagyni: merészebbek voltak a meztelenség és erőszak vágatlan  mutatásában, mint pl. a mai slasher-movie-k.

A Cannibal Holocaust-ot jóformán mindenütt a leghírhedtebb kannibálmoziként tartják számon, riasztóan erőszakos képei miatt. Óriási botrány tört ki a premier körül, mikor Ruggero Deodato rendezőt az olasz kormány vád alá helyezte többszörös emberölésért. Deodato ugyanis szerződésben kötelezte a "meghalt" színészeket, hogy 1 évig ne mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, ezzel is rájátszva a reklámfogásra, miszerint valódi dokumentumfilm készült. Groteszk vicc, hogy ennyire "túl jól" sült el a dolog: Deodato 10 napig maradt fogdában, mielőtt a sértetlen színészeket és trükktárat bemutatván szabadulhatott.


Leírás:

Egy amerikai dokumentumfilm-stáb 4 fiatalja, Allen, Faye, Jack és Mark eltűntek az amazóniai dzsungelben, a térség kannibál törzseit kutatva. Hónapokkal később Monroe professzor expedíciója rátalál maradványaikra a rögzített filmanyagukkal együtt, melyet a Pan American Broadcasting Co. le akar adni a tévében. Ám a felvétel nemcsak borzasztóbb, de tanulságosabb is, mint azt a tesztvetítés résztvevői várták.

Sokakkal együtt először nekem is lesújtó véleményem volt erről a filmről. Nem a brutális képsorai vagy a technikai megvalósítás miatt: azokon látszik a befektetett munka. Rögtön ráismertem  a "film a filmben"-féle elbeszélésre, és a "talált képanyag" ábrázolási technikára, mely önálló szubzsánerré nőtte ki magát később (The Blair Witch Project, Rec, stb). A nyugati média (pl. szenzációhajhászat, dokumentumfilmek ál-hitelessége) nyílt bírálatának is örültem. De valósággal plafonra másztam a 4 vándorfilmestől, akik köré a sztori épül. Végig egótól fűtött, hedonista turistákként viselkednek, akik sokszor maguk követnek el barbár attrocitásokat a "Zöld Pokolban". A végén meg csodálkoznak, hogy levágják őket?! Ugyan már...!

Aztán - mint valami unatkozó mazoista - az anyaggyűjtés során többször újra lezavartam a Kannibál Holokausztot, kényszerítve magamat, hogy egyszer se nézzek félre, n tekerjem át a megterhelő részeket. Értettem, hogy többről szól erdei trancsírmaratonnál, de nem igazán kaptam el a fókuszát, a tengelyét. Nem volt világos számomra, hogy az igen erős sokkfaktor, a remegő kamerakezelés, az arrogáns főszereplők és a médiakritika hogy állnak össze "szerves egésszé (bocs, hogy így mondom). Mire okít még azonkívül, hogy ne legyünk aberrált szemetek az indiánokkal?

Csak amikor külön sorba raktam az erőszakos képeket esett le: ez egy folyamatábra. Nem maguk a kannibálok a lényeg, hanem a hasonlóságuk velünk, a mi viselkedésünkkel. A médiakritika sem csak dísznek lett ráhajítva, a film egészében jelen van: a nyugati civilizációban, a magát "modernnek" nevező városlakónak éppolyan kapacitása maradt a kegyetlenkedésre, mint a "vadembereknek" - azzal a különbséggel, hogy mi több módon tudjuk ezt kiélni, kifejezni. Kétféle kannibalizmus létezik itt:

1. A 2 kannibál törzs, faemberek és mocsáremberek kegyetlenül vadásszák és/vagy eszik meg  a célpontjaikat,
2. A 4 fős, hírnévre éhes forgatócsoport tagjai pedig kegyetlenül vadásszák és veszik fel a szenzációt - gyakran eltiporva, "elemésztve" a filmalanyaikat, átgázolva életükön és értékeiken (pl. egyik "háborús felvételükhöz" helyi katonákat fizettek le).

De Allenék tettei nemcsak bizonygatják, hogy a "modern" ember is tud ám zülleni ezerrel. Amit Monroe és a csatorna munkatársai végignéznek, az egy pszichológiai átmenet: "az űrkorszak gyermekei" a kulisszák mögött ruhaként veszik fel-le a gátlásaikat. És mellesleg rejtélyként is érdekfeszítő, ahogy feltárulnak az útjuk bizarr részletei. Erős, edzett idegzet kell végignézni az erőszakot, de nem igaz, hogy esztelen; jócskán többről szól a cselekmény, mint hogy hányféleképp kamerázhatunk testrészeket!

A műsoridő 1. fele ecseteli, milyen szörnyű sors várhat azokra, akik nem ismerik töviről hegyire ezt a világot. Monroe professzor az értelem hangjaként szolgál a történetben, de a helyiek értékrendjét nem ismeri, így ő is éppúgy kiszolgáltatott, mint Allenék. Kalauza, Chako kést szegez a torkának, mikor segíteni akarna egy megbüntetett asszonynak, tudván, hogy ezen a vidéken egyetlen hiba is mindannyiuk életébe kerülhet. Az itteni szabályok nemcsak óvatosságra intenek, de az alap-embertársi segítségnyújtást is felülírják.
Itt amúgy szerintem okosan írták meg, hogy a faember-faluban Monroe épp a magnetofonját cseréli el a filmtekercsekért. Mindkét eszköz arra szolgál, hogy megörökítse az expedíciókon rögzített ismereteket. A professzor mégis lemond róla a fontosabb célért, a titok nyitjáért. Amiről megint lemond majd egy még fontosabb irányelvért. "Nem mint tudományos szakértő mondom, hanem mint az utca embere: ez az úgynevezett "dokumentumfilm" visszataszító! Hazug, és mindenek fölött: embertelen!"


És valóban: a felvétel anyaga lerántja a leplet, de

1. nemcsak a kannibálokról, ahogy Allenék akarták,
2. nemcsak Allenék sorsáról, ahogy Monroe-ék akarták,
3. de a média torz mentalitásáról is, ahogy én, a valódi néző akartam.

Így nézve aztán már engem is meggyőzött, hogy ez - ellentétben bármelyik Fűrésszel vagy Motellal - egy okos produkció, a sok csonkításos képpel együtt is. Az Allenék által felvett celluloidanyag lépcsőkben durvul el, folyamatosan mosódik el a határvonal a filmezők és és a filmjük célalanyai között:

• a tápláléknak torkonvágott, kibelezett teknős;
• egy nagy pókot szednek le Faye válláról és vágnak ketté; 
• le kell vágniuk kalauzuk, Felipe lábát mérgeskígyó-marás miatt;
• a nem-kannibál jakumókat viskóikba terelik és rájuk gyújtják, hogy a faemberekre kenjék a támadást;
• Faye és Allen a hontalanná tett jakumók szeme láttára szeretkeznek, mint az állatok.

Betetőzésként pedig Allen, Mark és Jack útközben megerőszakolnak egy faember-nőt. Tetszett nekem Faye szóhasználata: "Mit akarsz csinálni belőle, pornófilmet?! (...) Márcsak 3 doboz filmünk van! Nem használhatjuk erre!" Értsük tisztán: nem érdekli az aktus erkölcstelensége, csak szalagpazarlásnak tartja ezt is felvenniük. Bár nem volt annyira bűnös, mint a fiúk, de ártatlan sem. Ahogy a szürke iszapban fetreng velük, végképp megszűnik a különbség az őserdei és a nagyvárosi dzsungel lakója között: mindkettő ösztönlény, rombol, zsákmányol, erőszakol, olykor gyilkol... és természetesnek fogja föl.

Ez az egyik mozzanat, amit először még idiotizmusnak tartottam tőlük. Az út elején a sok tapasztalatukkal hencegnek, komédiáznak a kamerának, túlbuzognak a haláluk kiprovokálásában. Még az se fékezi őket, hogy szegény lány, akivel pajzánkodnak, egy fegyveres törzsből való, akik ezt megtorolhatják? Persze, a lőfegyver az előny, de ennyire nem működik bennük veszélyérzet? És nem túl átlátszó még képmutatásnak is az ilyen narrálószöveg: "Nem tudom, hogy lehetnek emberek ennyire kegyetlenek."? Nem tudtam eldönteni, hogy azért ennyire kétszínűek-e, hogy nekünk ne fájjon úgy a kínhaláluk, vagy mert ez is a film üzenetéhez tartozik.

De amúgy, félretéve etikát meg emberséget... tényleg nincs okuk leállni. Mihelyt megkapták a lehető legtöbb pikáns felvételt, odahaza úgyis kivágják az összes kompromittáló részt. "De tudják, mi győzte meg végül őket? A lehetőség, hogy híresek lesznek." Eleve azzal futottak be a köztudatban, hogy könnyed, tréfálkozó stílusban tálalták az életveszélyes (ál)híreket, így a publikum gyorsan megemésztette azokat, és szemet hunyhtatott fölöttük. Ez azért lesújtó képet fest rólunk, a Nyugatról. Ugyanaz a kegyetlenség, melyért itt lakoltak, minálunk ünnepelt sztárt csinál az ilyenekből, mert a lakosság a TV-ben csak a szenzációt lesi. Kenyér és cirkusz. "Nem tudom, vajon kik az igazi kannibálok..."

Tetőpont:

Hála a felvezetésnek, az utolsó 10 perc inkább jogosnak hat, semmint tragikusnak. A legelképesztőbb, hogy Allen és Mark még a tulajdon társaik haláltusáját is csak újabb képanyagként könyvelik el, amiből minden részletet fel kell venniük. "Mindet megkapod! Az utolsó jelentig!" 

1. A faember lányt megerőszakoló Jack-be dárdát hajítanak, heréit levágják, testét széjjelvagdalják.
2. Faye pedig ugyanazt kapja, mint amaz a lány: egy fa törzsénél őt is megerőszakolják, sőt halálra verik, s a levágott fejével ujjonganak.
3. Stílusosan azzal ér véget az talált anyag, hogy Allen véresen bámul a kamerába.
4. Amit már nem Mark tart a kezében, hanem az anyaföld.

Azért is hatásos zárás, mert így, magában véve is önvizsgálatra készteti az embert. Allen minket, a közönséget akart felrázni és szórakoztatni, mikor hagyta társait megdögleni. Ha mindez a kedélyborzolás - akár Allen, akár Deodato filmjén - bejön a népnek, az így nem Allenék alantasságát igazolja? Csak megéri egy rémtettet inkább lefilmezni, mint elkerülni vagy megakadályozni?

Sokszor említik a Kannibál Holocaustban az állati erőszakot. Nekem a 2 fehérek által megevett állat, a kisemlős és a teknőc halálát volt a legmegterhelőbb végignéznem. A reakcióm ott nem borzongás, és csak részben viszolygás volt; nem a gyomromat viselték meg, hanem a szívemet. Fájlaltam és picit gyászoltam magamban azokat a szegény jószágokat - részben, mivel valódi állatokat öltek meg a hitelesség kedvéért. Ez a 2 eset az, ahol a hentesmunkát nem tartom indokoltnak: vágatlanul, másodpercekig mutatni ezt fölösleges, enélkül is leolvasható, mit fejez ki velük a rendező. 
Biztos nemcsak én gondoltam így: tudomásom szerint külön "nem-állatkínzós" vágat is készült a filmből a DVD-lemezre.

Van egy aspektus, amit nem tudok megítélni, és ez az indián emberevők realisztikussága. Szám szerint nem tudom, hány ponton üthet el az emberevő törzsek ábrázolása a valóságtól, és egymástól is nehéz volt megkülönböztetnem őket. Számítottam rá, hogy Deodato nem nagyon fogja árnyalni őket, mert ők igazából cselekményszerszámok a bennünk rejlő kannibál illusztrálására.
Szóval mégha később, megokosodva eltéréseket találnék is a valódi kannibál törzsek szokásaival, az vajon sztereotípiának számít-e itt? Őszintén nem tudom biztosan. Annyi biztos, hogy nem démonizálják őket - leszámítva az aláfestésül szolgáló, dülöngő zenetémát. Az emberölés az értékrendjük része, melyre nem aggathatunk egyből klisé ál-magyarázatokat, mint hogy ez valami "rituálé", "primitív vérszomj" meg ilyenek. Faye Daniels és a többiek csontjai is azért rothadnak örökké Amazóna e sarkában, mert életük gaztettei közül az egyikért végre megbűnhődtek.

 

Akik az erőszak széles skáláját kibírják, és azon túlra tudnak tekinteni, sok tartalmat fedezhetnek fel ebben az alkotásban. Mondanivalója az állami médiákról, a Nyugat és a kannibálvilág átfedéseiről ugyanúgy érvényes mai is, mint 35 évvel ezelőtt. Nem is kell feltétlenül egy egész kultúrára kivetíteni, hisz ahogy Monroe is kérdezi a csatorna egyik munkatársnőjét: "Szeretné azt, aki pénzt csinál a nyomorából? A fehér és nem-fehér alakok ugyan kicsit sarkítottak. De ugyanilyen önző és intoleráns archetípusok voltak több kedvenc filmemben, mint a Penge 2., a Sin City, vagy A Wall Street farkasa.

Jelest adok a Kannibál Holokausztra, de azzal a megkötéssel, hogy felnőttek is csak rákészüléssel nézzék meg. Fantasztikus rémálom-utazás, ami igenis jócskán több-ből szól, mint aminek ránézésre elkönyvelnénk.

Popeye

Ha valakinek az átlaghoz képest magasabb a mércéje filmek terén, könnyen előítéletei támadhatnak olyan munkákkal szemben, melyek eleve nem próbáltak grandiózus vagy sokoldalúak lenni. Ha valaki ezektől nem tud elvonatkoztatni, könnyebben lankadhat a figyelme, ahogy az apró részleteit megfigyeli egy mozgóképes alkotásnak. Ilyenkor a legkönnyebb például tárgyi tévedéseket elkövetni - ahogy például velem is előfordult néha.

Előítélet vagy sem; a Popeye-movie-t nehezemre esik többnek látni megjátszott és nehezen értelmezhető téblábolásnál. Tudom, hogy a '30-as évek rajzfilmje, és az eredeti képregény a Thimble Theater kiadótól is inkább afféle unaloműzőként készült. Ahogy a film is, Popeye korábbi inkarnációi sem próbáltak igazán szólni bármiről, leszámítva, hogy mikor milyen dolgok esnek meg a címszereplővel. Az olyan karakterek, mint Wellington Wimpy vagy az Oil família egyszerű kisvárosi emberek, akik egy kikötő környékén élik ugyanilyen egyszerű mindennapjaikat.

Musical-ekkel mindig is hadilábon álltam, mivel véleményem szerint fölösen törik meg a filmek hangulatát, cselekményét, rosszabb esetben pedig le is butíthatják azt. A Popeye zeneszámai kb. 2 percesek, és a dalok szövegét őszintén szólva nevetségesnek találtam. Rejtély számomra, miért alakították musical-filmmé az élőszereplős verziót. Lehet, hogy a készítők féltek, hogy a mű nem fogja eléggé idézni a képregény és a rajzfilmek hangulatiságát, ha csak a díszletek, jelmezek és színészek kell fenntartsák azt.




A sztori dióhéjban: Popeye rég elveszett apját keresve megszáll egy sweethaven-i panzióban, melyet az Oil család tart fenn. Megtudja, hogy egy Bluto nevű kapitány  vámot szed be a városiaktól. Beleszeret Olive Oil-ba, akit odaígértek Bluto-nak. A két szál pedig összefonódik, mikor kiderül, hogy Bluto valójában Popeye apjának dolgozik, míg majd az egyik zeneszám alatt ellene nem fordul.

A forgatókönyv tehát a képregény minden fontosabb szereplőjét megpróbálja egyetlen történetbe elhelyezni: Popeye szökésen kapja Olive-t, együtt rátalálnak az árva kisbabára Swee'Pee-re, Bluto pedig együtt találja hármójukat, amiért elveri Popeye-t, és mikor a végén újra szembekerülnek, már az életére tör. Mindez jól hangzik papíron, de a kivitelezés lötyög, sok dolog magyarázata hihetetlenül banális.




A film tudatosan nonszensz dolgokból építkezik: látnok csecsemő, spenóttól szupererőt nyerő pasasok meg hasonlók. A rajzfilm-világ fizikai törvényeit idézi sok mozzanat, például:

• dugóhúzóként verek valakit a kemény deszkába;
• tengeralattjáró kémlelő lencséjeként használhatom a pipám;
• vagy lebukom a vízbe, aztán rögtön mint a gumilabda pattanok ki 10 méterrel odébb. 

Lehet, hogy csak a stílusvilága nem tetszik az egésznek, de a helyiek viselkedése valahogy sose tűnt természetesenek nekem. Sweethaven lakosai pletykás, fecsegő hanglények, akik sokszor azt se fogják fel, mit tesznek és miért. Popeye-tól mintha félnének, mikor a városba érkezik, holott ez az első eset, hogy a tengerész Sweethavenben jár. És egy csapásra körbeünneplik, mikor véletlenül meglöki a helyi vámszedőt, aki ettől végigszánkázik egy csúszdán. Ezt vígjáték-standardok között is nehéz bevennem.



Azt is értem, hogy félnek Blutótól, aki - legalábbis így tudják - törvényesen alkalmazhat erőszakot. De ahhoz képest nem látszik rajtuk, hogy nagyon érdekelné őket a dolog. Miért állnak ki mind a panzió elé, mikor Olive és Popeye vígan odaigyekszik Swee'Pee-vel? Miért nem közlik már az utcán Olive-val, hogy Bluto pont őrá várakozik türelmetlenül?
De Bluto-nak semmi köze olyan esetekhez, mikor például Olive bátyja kiáll egy izmos behemóttal bokszolni, holott gőze sincs a sporthoz. Vagy hogy Wimpy, a kövér fánkevő fickó elviszi a rábízott Swee'Pee-t a lóversenyre, mert állítólag látnoki képessége van a babának. Ezen már csak kacagni tudtam. A gyerek képes fütyülni, mikor kérdezik valamiről, ezzel jelezve, ha egy kérdés válaszával egyetért, és ennyi. Őszintén: felnőtt pasas ilyen könnyen bekajál - már bocs a szóért - egy ilyen képtelenül hangzó dolgot pusztán a gyerek fütyülése alapján?

Popeye apja, Poopdeck amolyan nihilista jellem: egyfolytában csak arról ágál, hogy mennyi mindent utál: a csecsemőket, a jövőt, a múltat, a jelent, etcetera. Bluto elmondása alpján évekig segítette az öreget, még
Swee'Pee-t is egyből megmutatta neki. "A kölyök egy vagyont ér, kapitány!" Wimpy után tehát a történet rosszfiúja, a tapasztalt tengeri medve Bluto is egyből a meggazdagodását várja ettől a legfeljebb pár hetes kisgyerektől.

Nyilvánvaló, hogy a film szándékoltan abszurd és nevetséges elgondolásokkal operál: az újszülött Swee'Pee látnoki képessége áll a figyelem középpontjában. A kicsit Blutótól, majd az utána eredő Olive-ot meg egy tintahaltól kell megmenteni Popeye-nek. A végére eljutunk a klasszikus felálláshoz: Popeye szembekerül Bluto-val, megeszi az apja által dícsért, de utált spenótot, és embefeletti erővel eltángálja Blutót. S hogy mindezt tetézzük: maga Bluto eteti meg vele, hogy bosszantsa. 

Színészfronton a két főszereplőt sikerült leginkább úgy megformálni, ahogyan én is emlékeztem rájuk a rajzfilmből. Robin Williams egyik legkorábbi szerepe volt a pipázó tengerész. Merev arcával, dörmögő beszédével nagyszerűen játssza Popeye-t; kitömött alkarjával vagy ahogy a pipája megpördül a szájában olyan, mintha az eredeti rajzfigura lépett volna ki a képregényből vagy a rajzfilmből.
Ugyanezt mondható el Olive Oilról. Shelley Duvall nevével korábban nem találkoztam ugyan, de filmográfiája alapján ez volt a legikonikusabb szerepe. Percig sem kételkedtem, hogy "Miss Oilt" és "Mr. Eye-t" látom a képernyőn - ahogy többször nevezik őket. Érdekes egyébknt, hogy mivel Swee'Pee-t együtt találják meg a kosárban, és közösen gondoskodnak róla, lényegében a baba révén fonódik össze a kettejük élete.


Be kell vallanom, életem egyik legkülönösebb filmtapasztalata volt a Popeye live-action-movie. Műsorideje alatt inkább értetlenül álltam előtte, semmint hogy mulatatott volna. Még az ütésekről is lerítt érződött a tettetés, a nem-igaziság érzete. Bár elismerem, van néhány kifejezetten humoros pillanata, mint mikor:

• Olive Popeye nevébe köt bele,
• az egész panzió Blutót figyeli, amint egy legyet próbál lecsapni,
• vagy a boxmeccsen a kopasz behemót véletlenül a mamájának mos be egyet, és Popeye megkérdezi: "Ó, részvétem. Hova küldjem a virágot?"

Nyilván látszik, hogy nem hihető dolgokból gyúrtak össze egy 2 órás produkciót. De nem vagyok biztos abban, hogy a humorosság volt-e a cél itt. Olive, Popeye, Wimpy és még Popeye papája is megfelelnek közismert valójuknak, amiket a képregényből vagy a rajzfilmből ismerünk.

Bluto kissé csalódást okozott nekem. Olive mintha csak mellékesen érdekelné, különösen, miután Swee'Pee képességéről tudomást szerez. De egyébként is: szinte egyáltalán nem gondolkodik, holott a rajzfilmben mindenféle módon taktikázott és csapdákat állított, hogy elgáncsolja Popeye-t. Itt olyan, mintha Bud Spencert gyúrták volna egybe a Batman & Robin Bane-jével: folyton hörög és dörmög, illetve pofoz és tör szét ezt-azt (Hogy nem sérti fel az ínyét, mikor várakozás közben szétrág egy üvegcsészét?!).

És ezen az 5 emberen kívül minden más szereplő csak extraként lézeng, élő díszlettartozékok.



Az élőszereplős Popeye egyszerűen megjátszott, túlságosan utánzó film. Más bizonyára jobban élvezni fogja, mivel ránézésre tényleg hasonlít a rajzolt verziókra. Számomra viszont egyszer nézhető színi darab lett, amiben arra is külön kell figyelni, mikor beszélnek normálisan a főszereplők. 

Star Wars Epizód V. - A Birodalom visszavág

1980. a mozitörténelem két jelentős sci-fi-folytatásának a premierdátuma volt: Superman 2. és A birodalom visszavág. Utóbbit máig a valaha készült egyik legkiválóbb filmfolytatásnak tekintik. Ennek nemcsak az az oka, hogy sikerült logikusan továbbszőni Luke és a Felkelés történetét. Sok korábban prezentált látvány- és történetelem kerül itt részletezésre: a Birodalmi Csillagflotta, Darth Vader hatalma és egyénisége, az Erő használatának nehézségei.

Az Epizód IV.-hez képest sikerült fokozni a veszélyérzetet, szigorítani az életben maradás feltételeit. Az előző filmben időnként úgy érződött, mintha az Erő direkt módon avatkozna be és segítené hozzá hőseinket a győzelemhez. Egy jól szervezett rajtaütés teljes diadalt hozott. Most, a Szenátus politikai kiskapui nélkül, a korábbi támaszpont nélkül a lázadók mozgástere életveszélyesen beszűkült, a legmostohább éghajlatú bolygókon nyomorognak a túlélésért. A Hoth rendkívül fagyos tája fantasztikus indítás, és hűen illusztrálja a felkelő mozgalom kiszolgáltatott, kiszámíthatatlan állapotját. Nagyon érdekes látványadaléknak tartottam a Luke-ot megtámadó szörny barlangját.

A Birodalom visszavág nem annyira az emberek rangjára, betöltött szerepére vagy tehetségére fókuszál, hanem szilárd tudásukra és fizikai állóképességükre. Han, Leia és a többiek nem események láncolatába kapcsolódnak be egymás után (üzenet, taszkenek, vonósugár, szöktetés, kijutás, offenzíva), hanem egyetlen állandó fenyegetéstől próbálnak lélegzethez jutni.

Luke Skywalker tanulmányai és karakterfejlődése új fázishoz érkezik. Miután hajszál híján halálra fagyott a Hoth hósivatagjában ismét megérinti Obi-wan Kenobi túlvilági szelleme. A kiürítést követő zűrzavarban különválik a többiektől, és Kenobi intelmére megkeresi új tanítóját, Yodát. Miközben a türelmetlen Luke-ot az orránál fogva vezeti, egyszersmind saját korábbi észjárását is kigúnyolja. Itt szimpatikusabb karakter, mint a Coruscanton az előzmény-trilógiában.
A Yoda által megfogalmazott, közismert intelmek az Erőről egyszerű, könnyen megfogható paradigmák. Az emberi természetre, az életre, mint fizikai jelenségre utalnak. "Ragyogó lények vagyunk, nem ez a durva anyag." Világosan látni, ahogy Luke tanul, egyre jobban kitapasztalva korlátait, hogy mennyi fizikai teher és lelki elszánás kell a Jedik mentalitásához, ami az Erő használatának a kulcsa. A barlangjelenetnél tapasztalt látomás eszébe vési, hogy a haragvás útja 2. Vaderré teheti őt. Nagyon jól előkészítik a pillanatot, mikor megtudja az igazat apjáról - fő motivációjáról, amiért addig Jedi akart lenni. 

Billy Dee Williams legismertebb szerepét játssza el Lando Calrissianként. Előzékeny, márcsak Felhőváros lakosai miatt is kerüli a konfliktust a Birodalommal. Mindez azonban semmit nem számít egy Vaderhez hasonló hadúrnak. Lando látja és dühíti, hogy az áruló csicska szerepét rótták rá a körülmények, ezért használja ki Vader távollétét, és fordul szembe a birodalmi őrséggel. Ahhoz képest, hogy csak a film kétharmadánál ismerjük meg, meglepően érdekes figura. A bespini kormányzó élő példája annak, amit Luke Yodától és Vadertől is megtanul: a látszat csal, semmi sem az, aminek látszik. Ahogy Luke, Lando is emberek sorsáról kényszerül dönteni. Melyiket helyezzük előbbre: barátaink életét, vagy a nagyobb jót, amit szolgálnak?

A Star Wars legjobb spontán (nem erősen koreografált) párbajára itt kerül sor. Bár kivitelében Anakin és Obi-wan mustafari párbaja viszi a prímet, ott erősen érződött, hogy betanult mozdulatokon alapult. A IV. Epizód lassú egypercese után tényleg két harcos egymásnak feszülését látjuk. Luke védekezésén komolyan látszik az erőfeszítés, ahogy vív, pördül és hárít. A végére azonban kifullad, így a cyborg Sith Lord megmutatja neki, mit jelent a megalázó vereség. Ezért vágja le az egyik kezét, vele együtt Anakin Skywalker régi fénykardját. 

Fizikai kínjai mellett még egy fontos utalás mutatja Skywalker meghasonlását: a jelenetsor, ahol Leia hatodik érzékét követve kimentik a fiút meteorológiai antennáról. Luke előbb Bent hívta, aztán Leiát, nem tudván, hogy az ikerhúga. Minden motivációja látszólag értelmét veszti, ami addig a származásához kötötte: apja legendás emléke, a Lars-ok neveltetése, Ben okító szavai és a régi Jedik-rend eszméi. Önmaga fizikai határait élte át a Hoth-on, jellembéli korlátait fedezte fel a Dagobah-n, és sínylette meg utóbbi következményeit a Bespinen. Szilárd jellemfejlődési út.

Osztom a közvéleményt, miszerint ez a legjobb és legkomolyabb eddigi Star Wars-mozi. Szilárd karakterépülést ad Luke-nak és Hannak, akik egy-egy korábbi, hibás döntésükért komoly árat fizetnek. A filmhármas nagy változásai, a motivációk elmélyülése mind itt történnek meg, és a bizonytalan zárás ellenére teljesen működik önálló darabként is. Aláírom, hogy minden idők egyik legjobb, legkreatívabban készített alkotása.

 



Superman 2.

Semmit nem tartok sértőbbnek egy hozzáértő rendezőre nézve, mintha félúton eltávolítják a saját alkotása mellől. Éppen ezért örömmel vettem tudomásul, mikor egy emberöltővel később rehabilitálták Richard Donner elképzelését a Superman 2.-ről. Ma a két változat népszerűségében egyenrangú munkadarab - ha minőségében nem is -, ugyanakkor rámutat a Warner stúdió erősen korhatár-orientált gondolkodásmódjára.

A Superman 2. legnagyobb érdeme, hogy három igen komoly kérdést tárgyal a címszereplő életéről:

1.       Titkos szerelme hogyan ismeri meg végül Superman kilétének titkát;

2.       Milyen messzire mehet el Superman egyéni boldogsága védelmében;

3.       Mi történik, ha Kal-El olyan hatalommal kerül szembe, melynek legyőzése meghaladja még az ő erejét is.

1.

Lois Lane itt már kicsit többet használja a nyomozói ösztöneit és képességeit, mint az előzményben. Gyanítja Kent titkát. Viszont ez a szál nincs elég barázdáltan kidolgozva. Clark és Lois nagyon átlátszó elmejátékot folytatnak: Clark néha már túljátssza kelekótya riporter szerepét, Lois pedig nem elég kreatív elmélete bizonyításában. Nyíltan Clark szemébe mondja, hogy gyanakszik rá; leveti magát az áradatba, holott egy kettős életet élő személy nem lesz ostoba leleplezni magát, és úgy megmenteni őt.

Mikor Kal-El megbotlik a farakáson, az tényleg az ő hibája: annyira igyekezett Clark egyéniségét súlykolva eloszlatni Lois gyanúját, hogy nem figyelt oda egy pillanatig. Christopher Reeve fantasztikusan ábrázolja, ahogy Clark egész viselkedése megváltozik egyetlen szemüveg levételével.

Amikor pedig a halandó Clarkot megverik a büfében, Lois képes azt mondani neki, hogy azt a férfit szeretné viszontlátni, akibe beleszeretett? Őszintén: ez a mondat egy egoista némbert takar, nem pedig a szerető asszonyt a megalázott férfi oldalán. Ez pedig sajnálatos, mert Superman és Lane között érződik a vonzalom, főleg mikor Kal-El elviszi Loist a Magány Erődjébe.

A romantikus felhangot tehát végig sikerült megtartani, és értem, hogy Clarknak le kell mondania saját boldogságáról az emberi populáció közjaváért. De úgy érzem, sztereotip módon kisarkítják, mit jelent a társas lét vállalása. Az emlékezettörlő csók fantáziaszegény elképzelés, érdemtelen lezárása a filmbéli románcnak. Mellesleg: ha képes erre, miért nem tette ezt meg korábban?

2.

Legnagyobb problémám az egész "feladom az erőmet a boldogságomért" motívummal az, hogy nincs tisztázva, miért van szükség rá. Kal-El eddig is ingázva élt két egyénisége között; egy dolgozó élettárs találása szinte semmi pluszterhet nem ró rá. Miért TILOS a hatalmát vőlegényként is megtartania? Mert anyja azt parancsolta? Mert elege van az állandó ugrálásból, hogy segítsen az embereken? Vagy retteg, hogy intim együttlétkor kárt tehet valamelyik képességével Loisban? Nem; ez az összefüggés túl fontos a gondolatmenetben, hogy a néző spekulációjára bízzák! 

Lara egy nagyon közömbös figuraként jelenik meg előttem: ellenszenvesebb volt Superman bármelyik ellenségénél. A molekuláris kamra, mint a képességektől megfosztani képes eszköz, remek ötlet volt. De hiányos az indok, amiért Clark nem tudja ELKERÜLNI a használatát. A közismert ruha eltűnik róla, amikor halandóvá változik, ami szemléltető, bár kissé a szánkba rágja, ami Clarkkal a kamrában történt.

Hogy Clarknak sikerül visszaváltoznia Supermanné, rácáfol Lara állítására, hogy nincs visszaút. Talán csak azt akarta, hogy fia a saját nehézségein tanulja meg, mire ítélte a bolygót önös döntésével. Hisz nyilván visszamegy az Erődbe, hogy valami kis esélyt találjon a visszaváltozásra. Gyalog kell az északi tundrán és a sarkvidéki klímán átverekednie magát, hogy végül ráleljen az előző részből ismert zöld energiakristályra, ami valahogy rögzíti a vele született adottságait. De abban a ruházatban hogy nem fagyott meg halandóként, ahogy a sarkkörön órákig gyalogolt az Erőd felé? 

Mind a 4 részből Superman legokosabb tette, amikor a végén a kamrát használja fel, hogy erejétől megfossza a triót. Ebből látszik, hogy valóban tanul a hibás lépéseiből.

3.

Zod a Superman-univerzum legjobb főgonosza, ezt bizton állítom. Ő mutatja meg, mit tenne Superman, ha nem érdekelnék a földi társadalmak morális szabályai. Két társa, Ursa és Non nem különösebben mély karakterek: egyedüli céljuk, hogy Zod oldalán legyen részük a hatalomból. A kriptoni türannosz áll legközelebb Clarkhoz ellenfelei közül: nemcsak egy világ szülöttei - és így egyforma hatalommal bírnak a Földön -, de Jor-El száműzte a Fantomzónába. Vagyis a felfedezett bolygó uralma mellett bosszút akar. Nagyon tetszik az alakításában, hogy tárgyilagos, tekintélyt parancsoló, mindennemű elnagyoltságot mellőz az alakja. Felismeri, hogy a világ legfontosabb vezetője nem mutatna alázatot olyan könnyen, mint az elnök dublőrje. Öntelt, de nem ostoba.

Technikai szempontból van egy hatalmas hiba a képességekkel kapcsolatban: sok bennük a találomra behozott hatalom. Richard Lester saját képességötletei közül egyet találtam értelmesnek: a telekinézis általi felemelés. Zod ezt a képességet egy kisvárosban, majd a Magány Erődjében is alkalmazza, tehát fel is volt vezetve. Viszont a kitáruló S-köntös, a képmások és a Mount Rushmoore átfaragása Mount Zodmore-rá szánnivaló behajigálások voltak.

Zavart, hogy a metropoliszi városlakók mennyire használhatatlan csőcselékként viselkednek a filmben. Mikor Superman meghal, azt hiszik, hogy meglincselhetik a - többek közt - repülni képes triót. Pár perc múlva, mikor Superman elrepül onnét, azt hiszik, megfutamodott. Örülök neki, hogy a kriptonit ebben a filmben nem kerül tárgyalásra, mert azzal együtt már teljesen érthetetlen lett volna, miért ennyire primitív a lakosok észjárása.

Lex Luthor a franchise során mindig idegesített magamutogató hajlama miatt. Visszatérően "korunk legzseniálisabb bűnöző mesterelméjének" tartja magát, holott viselkedése inkább egy piti trógerhez mérhető. Nevetséges azt hinnie, hogy Ausztrália kormányzását ténylegesen megkapja Zodtól, néhány merő információért cserébe. Gene Hackman karakterét Zod mellett legföljebb tanácsosnak tudnám elképzelni - de inkább udvari kegyencnek. Viszont a legtöbb okos gondolat itt köthető hozzá: felfedezi a Magány Erődjét, megismeri belőle Superman és Zod múltjának közös pontjait, és felismeri a molekulakamra szerepét.

Számos friss ötlet van jelen a filmben: egy részük hozzátesz a történethez, mások puszta petárdák. Ha a drámaiság nem abból táplálkozna, hogy Supermannek magától érthetődő kirekesztenie misszióját vagy magánboldogságát a másik javára, akkor nem lenne gond ezzel. Így viszont olyan benyomást kelt, mintha egy Shakespeare-melodrámát akarnának egy sci-fivel egybeolvasztani. A cselekmény követhető és érdekes is, ugyanakkor a fordulatok és összefüggések sokszor elnagyoltak benne. Két alkotó kétféle koncepciója húzza két irányba a művet, ahogy később a Mindörökké Batman esetében történt.