Az Intézet (The Institute)

Különös jövevénnyel akadtam össze alig 1-2 nappal ezelőtt. James Franco egy személyben a The Institute rendezője és főszereplője, de sajnos biztos, hogy nem a megmentője. Ez a film egy bizarr kísérlet arra, hogyan lehet észrevétlenül átsiklani az életszívó dögunalomból az extatikus őrületbe. Komoly pszichothriller-ként szerepel, de sokkal inkább egy skizofrén szatíraként valósul meg, éppúgy nem találva az összefüggő gondolatsort, mint a főhősnő a saját fejében. 

1800-as évek vége: a Rosewood Elmegyógyintézet a város legnevesebb ilyen intézménye. Ide vonul be önként Isabel Porter, hogy az orvosi kezelés segítsen neki feldolgozni a szülei halála miatti traumáját. Eleinte jól érzi magát a rangjához méltó környezetben, ám egy este felfedezi, hogy az épület túlfelén a nőket erőszakos kísérletekhez használják föl. Az unortodox orvos, Dr. Cairn áthelyezteti Isabel-t, ám meglepetésére a lány még abba is belemegy, hogy Cairn belőle keverje ki pszichológiai "remekművét": a személyiség nélküli embert.

Hát ilyen az, ha úgy odafigyelünk a munkánkra, hogy végül belezavarodunk. Magam is jártam már így, és ezt olvasom ki most Franco rendezéséből. Képileg ugyan a The Institute kellően komor és fojtogató érzetet tud kelteni, ami alap egy idegborzoló thrillerhez. Ennél tovább azonban nem jut: már-már kihámozhatatlan a történet értelme, sok a potyaködösítés, a jeleneteket meg gyakran olyan banálisan adják elő, ami a pornóparódiák felé kacsingat. Látszik, hogy Franco próbált finoman valami újat hozni a pszichothriller-zsánerbe, de közben maga is eltéved, és egy zagyva, életszerűtlen összeesküvős horrort enged ki a kezei közül.

Franco-t kivéve egy alakítást nem tudtam komolyan venni.  A film első felében a szereplők bágyatag arccal, motyogva adják elő párbeszédeket, néhol nem is bírtam rendesen kivenni a szavaikat - és mikor ki lehet venni, a szövegük gyakorta nevetséges. Mintha nem is a történetben a páciensek, hanem a színészek estek volna át agymosáson! Folyton azt hajtogatom, hogy egy jó thrillernél tudnunk kell azonosulni a szereplőkkel, ahogy külső erők egy kegyetlen helyzetbe taszítják őket, lelküket és/vagy életüket kikezdve. Kb. annyi borzongást nyújt nekem ez a mű, mint mikor a TV-híradóban azt mondják: "Megrázó felvételek következnek".

Isabelt a legképmutatóbb Disney-hercegnők is piedesztálra emelhetnék! Utáltam az elején, és hidegen hagyott megmaradása a végén. Miféle agysejtszegény nő utaltja magát szanatóriumba, mégha az 1800-as évek végén járunk is?! Nem érdekel, hogy a Rosewood milyen elismert, előkelő vagy "ideális környezetet biztosít a pszichés gyógyuláshoz." Egy ostoba libát látok, aki gyógyulás ürügyén elfut a világ elől, rájön, hogy vonzódik a bizarr dolgokhoz, és éntudatának váltogatása mentséget nyújt rá, hogy egy vele kedves valakit később lelkifurdalás nélkül meghurcoljon. Aztán persze előadja az "Úristen, mit tettem?!"-számot, mikor beugrik neki pl., hogy rituálisan leszúrta a megmentésére jött bátyját. 

Dereng a homályban, hogy Franco milyen utat akarhatott itt bejárni Isabel-lel. Fizikailag bezárt helyre kerül, ám mentálisan épphogy kiszabadul a bezártságból, melyben élt. Cairn hatására ismeri be (nem túl hihetően), hogy a társadalmi normák mindig is fojtogatták, szabad akart lenni ezektől. Miután a "kezelés" lerombolja éntudatát Isabel Porter-ként, teljesen eggyé válik más személyiségekkel. Elérte azt a téves szabadságfogalmat, amiben Cairn hisz, de csak miután újra előjön az eredeti énje, találja meg a saját szabadságát. Újra Isabel lesz, de egy erősebb, bátrabb kiadása, aki az etika megkötései után most az intézet megkötéseivel is leszámol.
.
De mindezt úgy kell belemagyarázni! A film semmit nem tud áthozni ebből a narratívából, amit folyton csavar, maga se tudja, merre! Az "átalakulásból" annyi kivehető, hogy a drogok és fizikai bántalmak befolyásolhatóbbá teszik Isabelt, aki mintha arra született volna, hogy mások játékszere legyen! Hullaszagú a teljes bevezető, sőt sokáig Isabel raboskodása is az őrültek között, és mikor felpörög a "kísérlet", a film önmaga paródiájává esik szét. Tényleg úgy jön le az egész, hogy egy szépelgő úriliba önként benyomja az agyát a mentális turmixgépbe, hogy lássa, mivé préselődik. Ahogy idegesített a naiv-Isabel, úgy lett piszkosul hamar elegem a szadi-Isabel-ből is. 

Rituáléból is láttam már igényesebb kivitelűt. Ha a Tágra zárt szemek szabadtéri bóvlikiadását egy kis szado-mazo-erotikával vegyítjük, az eredmény látható Isabel bátyjának halálakor, ahogy amaz hülye fejjel felfedi magát a fanatizáltak előtt a szertartáson. "Izabel, menjünk innen!" Mennyi IQ szorult ebbe a családba! Korábban még egy detektív is próbálta - szintén ritka elbaltázottan - figyelmeztetni, hogy Rosewood állítólag elitista emberek... valamilyen találkahelye, vagy mi a szösz...

Vagyis: egy önhitt, félig-meddig úri bagázs jelmezekbe öltözve éli ki azt, ami szerint izgalmas szórakozás, míg Isabel ki nem végez közülük egy párat, "megtisztítva Rosewood-ot". És ezt nem én találtam ki! A zárásban egy névtelen ember közli Isabel-lel, hogy ezek csupán "gyalogok" voltak, és a "belső kör", a valódi titkos társaság "hálás neki". Ha Franco a forgatókönyvbe is beleszólt, már értem, mitől lett ennyire zavaros és széthulló a víziója.

A The Institute egyedül alaptónusával emlékeztet arra a hátborzongató lélektani rémmesére, amelynek készítői szánhatták. Egy valóságalapú, nem is olyan rossz alapgondolat züllött enervált TV-filmmé. És nemcsak a erőtlen szkript, rossz rendezés, béna szövegek és műízű alakítások miatt, hanem mert végig vontatott, a fordulatai pedig egyáltalán nem működnek. 

Én ezt a lelki sérült filmet a blogom "zártosztályán" tudom csak elhelyezni, az 1/5-ösök közé.

Virsliparti

Elhinné a tisztelt Olvasó, hogy a kritika előtt azt se tudtam, miféle ételt takar az a szó, hogy "buci"?
:)

Tabugyilkos szatíra a Virsliparti. Van a Pixar-nak ez jól bevált mesetípusa, melyben valamely élőlények vagy tárgyak emberi vonásokat kapnak, emberként viselkednek, és olyan problémák elé kerülnek, melyek a mi világunkra is sajátjai. Seth Rogen 8 éve érlelt terve e formulának a nagykorú kiadása: egy hipermarket döntően élelmiszer-termékei kelnek életre, fölfedezik, miért is vesszük őket. Közben pedig a film ott és abból űz tréfát a modern kultúránkban, amiből csak szuflával bír. És bár ebben jó munkát végez, átélni a filmet sajnos közel sem olyan felemelő, mint elmélkedni róla.

Frank-nek, a csomagolt virslinek csupán 2 álma van: részint, hogy beledörgölőzhessen a mellettük tárolt bucicsomag egyik csajába, Brendába, illetve az, hogy az istenek őket kettejüket is elvigyék a Nagy Túlvilágra, 

ahol a közfelfogás szerint minden gyönyörű és fényes. Franket és Brendát kiválasztják, de elszakadnak a vásárlójuktól, és az eltérő miniközösségek részlegein át próbálnak hazajutni. Közben Frank fölfedezi, hogy a Túlvilág meséje valójában hazugság: az istenek szörnyetegek, akik levágni és megenni viszik el őket.

Díjazom mindazt, amire a Virsliparti papíron törekszik. Nem lehet elégszer görbe tükröt tartani a jó öreg kapitalista-fogyasztói társadalomnak, melynek ennyi év után sem akaródzik fejlődnie vagy tudatosabbá válnia. Megtapsolandó, hogy egy fősodorbeli komédiában egyszerre kaphatunk:

1. szó szerinti ételorgiát, 
2. ultra-trágár szövegek garmadáját,
3. Hollywood rasszista sztereotípiáinak gúnyrajzait, 
4. A kultúrakeveredés és az istenhit arcba köpését,
5. a tömegembert keményen bíráló torzképünket,
6. és pikáns műfajkritikát a Pixar-produkcióknak.

Ehhez képest megdöbbentő, milyen kevés viccen lehet szívből nevetni. A Virsliparti - mint sok vígjáték-szatíra - abba a tévhitbe esett, hogy ami durva és provokatív, az egyből vicces is. Hát nem. Karikatúráiban merül ki a film okossága, abból a "Történet-és-Szereplők részlegre" jobbára csak morzsák jutnak. Bármilyen friss és szabados a sok obszcén beszéd meg kép, hiába a modern társadalmat cikiző utalások hada: ezeket nem fogja össze egy erős, érdekes történet. Jellegtelenek maradtak számomra a szereplők és a helyszínek is. Ragasztókölteménnyé züllik az alkotásod, ha az egész nem több, mint több-kevésbé jó sztoridarabkák laza tákolmánya. 

A másik fenntartásom, hogy a filmből hiányzik a személyes hang. Mást se tesz, mint kigúnyol dolgokat, és ettől nincs igazi belseje. Rogen nem hajlandó beismerni, hogy az itteni látványvilág ugyan elgondolkodtató, de ugyanannyira elidegenítő is. Egy ilyen mértékben abszurd, valószerűtlen világban, mint ez, szükségünk volna több emberi, érzelmi kapaszkodóra, és igen: értelmesebb párbeszédekre. Különben unalmassá és lélektelenné válik, ahogy a kezes-lábas ételalakokkal folyton poénról poénra ugrálunk, mint a mexikói bab. 

Utálatos számomra, hogy milyen hamar átugorják a készítők egy-egy figura halálát. Ha nem egy főszereplő törik szét vagy kerül elfogyasztásra, akkor nem is említik többé. Ellenben egy rakás idő elmegy fölös téblábolással, fecsegéssel és pánikreakciókkal. Ez teszi olyan szakadozottá a hangulatát és a humort; sokszor egészen blődek és fárasztóak a szövegek. Attól, hogy a "fuck" szót többször kántálják, mint mondjuk a Ponyvaregényben, vagy hogy mindenfelé szexviccek meg popkultúr utalások röpködnek, még nem lesz egyből nevettetőbb egy vígjáték. Néhányszor jót kacagtam ezeken is, de félúton már belefáradtam a karikatúraözönbe, mert az egészben semmi nem hatott természetesnek. 

Legemberibben talán akkor viselkedtek az árukarakterek, mikor Frank egy szakácskönyv kitépett lapját mutogatja nekik az áruház monitorján. Teljesen világos, hogy Frank, Brenda vagy az árucikk-tömegek hogyan vélekednek a saját létezésükről és az istenek szabályairól. Az életük kirakott vagy csomagolt áruként nagyon eseménytelen, és a mennyei áldás képzete az, amibe kapaszkodva megszépülnek a mindennapjaik. 

Frank-re egy 2. felismerés is vár az útja végén: ha elveszed mások hitét olyasmiben, mint a mennyek, akkor cserébe neked kell adnod egy közvetlen, könnyen befogadható reményforrást. Muszáj hinniük valamiben, ezért döntenek inkább úgy, hogy nem hisznek Frank-nek. Ennek előjele, mikor Brendával a lány vallásos aggályain veszekedtek, és Frank nem értette meg az álláspontját, átsiklott a véleménye fölött. Barry - aki szintén az ő virslicsoportjuktól szökött el - segít belátnia, hol is rontotta el a felvilágosítást: "Sajnálom, hogy nem tiszteltem a hiteteket." Nem lehetünk pusztán harsány megmondóemberek, akik ráeszmélnek titkokra, és azt a tömegek zúdítják. 

Ironikus, mivel a készítők is kb. ugyanebbe a hibába estek: ránk zúdítják ezt a rengeteg szemfelnyitó, provokatív karikatúrát, megmondják a tutit a civilizációnkról, csak pont egy filmnek a sava-borsa marad el: az izgalmas sztori és a többrétegű szereplők.

Tetszett, hogy a hazugság az istenekről nem egy összeesküvés a történeten belül, ahogy pl. a mi világunkban használják gyakran eszközként a vallást. Megkapjuk a magyarázatot Tüzes Víztől, miszerint ők, a nem romlandó áruk találták ki a Túlvilág-mítoszt, hogy megszépítsék az elkerülhetetlen vég tudatát a rettegő népben. Ám az egyes részlegek erre tovább színezték a mendemondájukat, amiből ezáltal demagógia lett. 

Egyszerre príma kis allegória ez 

• 1) a merev vallásosságra;
• 2) a fogyasztói körforgás felelőtlen, pazarló mivoltára; sőt: 
• X) úgy alapból a társadalom alapmentalitására. 

Mi magunk vagyunk ezek az árucikkek, az istenek pedig a mi vezetőink, akiket dicsőítünk, imádunk, miközben azok szó szerint belőlünk élnek. A nagy tömegek mindig a megnyugtató hazugságot fogják választani a kényelmetlen, komor igazságok helyett. Frank helyzetét nekem ez a második dilemma tette átélhetővé. Hogyan lehet felnyitni a sokaság szemét egy hazug, de közmegegyezéses dogmáról, anélkül, hogy átgázoljunk a világképükön?


Senkivel se tudtam úgy igazán szimpatizálni a figurák közül - egyesekről azt se tudtam eldönteni, hogy miféle árucikk is akarna lenni. Frank a kiválasztott ifjú, Brenda pedig a szíve hölgye, akinek fő aggálya, hogy az istenek talán túl szemérmetlennek tartják őket. Ez persze egy nagy hülyeség, hisz a végső csatában elgyepál egy "istent", majd a győzelem után egyből összebújnak Frankkel az ünnepi orgia alatt. Elismerésem Rogennek és társainak, hogy ki tudták harcolni ennek a bekerülését a moziváltozatba. 

Gyenguska főgonosznak tartom Douche-t, az intim-zuhanyt, aki rájön, hogy az ehető-iható áruk elfogyasztása ad erőt az isteneknek. Bele se megyek a klisé bosszútervébe, hogy Franket elkapja, amiért felborította a bevásárlókocsijukat, és így kárt tett benne. Ugyanígy nem működnek a homoszexuális útitársak vicce, mint Teresa, a leszbikus takó, vagy a közel-keleti Kareen lavash és Sammy bagel kettős. Az egyetlen tényleg jópofa karikatúra a Stephen Hawkingot parodizáló rózsaszín rágógumi: neki minden megjelenésén remekül szórakoztam. 


Merő halandzsa az ötlet, hogy az árulények csak egy saját, 4. dimenzióban beszélnek, van kezük, lábuk, és járkálnak bármilyen messzire, csak mi ezt sose látjuk - hacsak be nem vagyunk lőve egy spéci sóoldattal, ami úgy üt, akár a heroin. Azzal pedig, hogy a pink rágó a végén csillagkaput nyit a mi dimenziónkba, a mű nekünk is reményt kínál, hogy talán áthidalható ez az ellentét árucikkek és teremtőik között. Értem én, hogy ezek mind utalnak valamire, de egyszerűen belefásul az ember a sok allegóriába, mikor a film felszíni olvasata másról se szól, csak hogy sekélyes, ugri-bugri ál-karaktereket mutogatnak nekünk. 

Szívből örülök annak, hogy egy olyan vakmerő projekt, mint a Virsliparti, a maga csorbítatlan, vulgáris valójában életre kelhetett a mozivásznon. Okos és pikáns utalásokkal van tele, helyenként még valóban vicces is. Azonban fájóan hiányzik belőle az a szív és lélek, amitől összefüggő élményként működhetne. Éppoly türelmetlenül hajigálja nekünk üzenetét, mint a főszereplő virsli a szupermarket lakóinak.

A Virslipartira egy 3/5-öt adok.

The Wicker Man (Rejtélyek szigete)

Még a 2010-es évek elején megtaláltam Nicolas Cage karrierjének legszemetebb fattyúnyúlványát. De csak mostanra gyűjtöttem elég lelki erőt ahhoz, hogy cikkezzem a 2006-os The Wicker Man-t, magyar címén a Rejtélyek szigetét. Az azonos nevű, 1973-as brit horrorklasszikus "megújítása" akaratlanul is lejáratja az ehhez hasonló horror-remake-eket, amik ugye hátborzongatónak hiszik magukat, de a forgatókönyvtől a karakterekig mindenből süt a feszengtető idiotizmus. Üdv minden Cage-rajongónak az őrület pöcegödrében!

"How did it get...

...BURNED?!"

A depressziós Edward Malus rendőr levelet kap múltbéli jegyesétől, Willowtól, aki arra kéri, hogy a férfi utazzon el szülőföldjére, és segítsen megkeresi elveszett lányát, Rowant. Summerisle szigetén egy világtól elzárt, ultrakonzervatív, nők uralta társadalom létezik, akik idegenkedve fogadják a nyomozót. Miután Willow felfedi Edward előtt, hogy Rowan az ő lánya, még sürgetőbbé válik megtalálnia a lányt, akit gyanúja szerint az egyik helyi rituáléhoz áldoztak vagy készülnek feláldozni a máglyán. 

Akkora összefüggéstelen maszlag a forgatókönyv, amit a filmművészeti szakon kellene mutogatni. Író-rendező Neil Labute és producer-színész Nicolas Cage - meg még egy tucat másik producer - olyan művet adtak nekünk, aminek már elgondolás szintjén sincs értelme. Adott ez a matriarchális közösség, melyet fanatikus erőszakkal tartanak elzárva a külvilágtól, legalább 200 éve változatlanok vallási doktrínáik és életmódjuk. "A férfiakat itt csak házimunkára fogjuk, és tilos beszélniük." 

Egy 10 éves kitalálná a bárgyú fordulatokat: 

• hogy Rowan Edward lánya, 
• hogy a szigetlakók emberáldozatokat mutatnak be,
• hogy Willow is az agymosott szekta egyik "nővére", 
• sőt: ő a vezetőjük, Summersisle nővérnek a lánya! 

Vegyük csak sorra ezt még egyszer! A vezető a számtalan férfifogója közül épp a saját lányát küldte, hogy keressen egy férfiáldozatot, aki megfelelő áldozat arra, hogy a gazdaságuk mézhozamát újra beindítsa. Érte ezt el úgy, hogy ismerkedésük után gyorsan lelépett az életéből, majd évekkel később, egy vacak kis levéllel odacsalja az Isten háta mögé. Ember legyen a talpán, aki ebben a logikát keresi...!

Nicolas Cage a Szellemlovasban nem égett úgy, mint ahogy itt leégeti magát.  Karaktere először "csak" semmilyen és dögunalmas, de miután a cselekmény beindul, minden jelenete csak még nagyobb balfácánná lépteti elő. Edward egész egyszerűen tyúkeszű zsaru! Nem elég, hogy egyedül megy az Isten háta mögé, minden biztosíték nélkül, egy szál stukkerral. De soha nem fontolja meg, hogy lelépjen vagy kapcsolatba lépjen a kollégáival, holott első perctől süt a helyről, hogy szarba se nézik az emberéletet - főleg nem a férfiakét.

Mondjuk még ezzel együtt sem értem, minek raknak a már eltört lábú Edward fejére egy méhkalitkát. Külön büntetés, amiért bosszúságot okozott nekik, pl. mikor lecsapott egy legyet a szállásán? "No! Not the bees! Not the bees!" "Damn, you bitches!" Kínomban kellett kacagnom azon a jeleneten. 

Fejemet fogom, milyen csiga-lassan esnek le neki nyilvánvaló dolgok. Érkezésekor vihorászó nyanyák cipelnek előtte egy vértől csöpögő, embernagyságú zsákot, és azt hiszi, cápa van benne. Vörös csuhás nőket vesz észre, pogány állatmaszkos lakók jönnek szembe vele az utcán, de ezt is csak helyi szokásnak könyveli el. És a végén, mikor már persze késő, esik le neki, hogy pisztolyából kivették a töltényt, miután méhek támadtak rá. Hiába próbálta Cage a ciki részeket túljátszással kozmetikázni: egy Edward szintjén inkompetens ürgét joggal áldoznak föl akárkicsodák.

A másik kiborítóan üresfejű bábu Willow volt. Az őt alakító Kate Beahan végig bedrogozott arccal bámul és motyog valahányszor felbukkan. Ez a nő nemhogy egy rendőrt, de még egy kóbor kutyát se tudna elcsalni sehová. 

Leelee Sobieski Honey nővéréről ezt már el tudtam volna hinni: az utolsó jelenetben ő és Willow együtt cserkészik be legújabb áldozataikat - szintén szabadságon lévő zsaruk. Sobieski arcjátéka itt sokkal alkalmasabb lett volna a cselszövő vipera ábrázolására. De Labute őt is annyival tudja le, hogy Honey nővér bedühödik, rikácsol, harapdálni próbálja a kopót, mint valami dilis vámpír, majd Edward jól nekirúgja a nőt a ház falának. 

Olyan szinten vérszegény az egész atmoszféra, ami már a vászon túloldaláról szívja a vérünket. A pogány kultusz merő halandzsa, eredetéről is annyi derül ki, hogy Summersisle nővér ősei Angliából menekültek ide több száz éve. Nevetségesen bárgyú az, ahogy állati maszkokban mászkálnak, rituáléhoz vagy anélkül, mintha egy szanatórium udvarán rendeznének farsangi mulatságot. Az Edward által elcsórt medvekosztüm még a legkevésbé feszélyezi az embert. Ha az a lényeg, hogy a férfit ott tartsák az áldozati rítusig, hogyhogy meg se próbálják titkolni, hogy kifélék-mifélék ők, mi az értékrendjük? Nem lepne meg az se, ha Willow-tól tudnák, milyen bivalyszar nyomozó ez a Malus.

Rég hallottam olyan agyrohasztó dialógusokat, amiket itt firkáltak össze. Épkézláb mondatnak a nők részéről se híre, se hamva, feltűnően mellébeszélnek, valahányszor Cage figurája kérdez tőlük valamit. És ez a befejezésig így marad. Mikor az összevert lábú Edward azt kérdi, mégis hogy lehet ő jó áldozat, mikor nem is hisz a vallásukban, ők csak kántálnak üveges pofával, hogy neki meg kell halnia. Bónuszként gyakran még a szavaikat sem tudjuk kivenni, annyira motyognak. Bár talán jobb is...

Epilepsziás rohammal ér fel az a tornyozott, bóvli bizarrság, amit a Rejtélyek szigete kínál a gyanútlan nézőknek. Látványa Asylum-színvonal, a történetvezetés közröhej tárgya volna a filmiskolákban, a színészek pedig tisztára ürített koponyatartalommal téblábolnak a forgatási helyszíneken. Mégcsak a "bűnös élvezet" vagy "szerethető szemét" címkékre se méltó: az emberi alaptermészettől olyan szinten létidegen az egész légköre, ami az értelmes polgár idegrendszerének befogadhatatlan.

A 2006-os The Wicker Man-re egy Egyest adok.

127 óra

 

Aron Ralston rutinos hegymászó karját egy leomló szikla beszorítja, és több napi fogság után, távol a civilizációtól dönteni kényszerül: mit hajlandó feláldozni érte, hogy tovább élhessen.

A 127 óra egyértelműen nem a konstrukciójával akar kitűnni. Nem óriási, bonyolult cselekményszerkezettel, minél bővebb hátterű karakterek összehangolt mozgatásával, vagy más modern sztorialkotó eszközökkel törekszik levenni minket a lábunkról. Ismerős kellékei ugyan fellelhetőek (pl. flashback-ek és látomások használata, közeli kameraszögek), de egyáltalán nem ezeken van a hangsúly. Ez a mű közvetlenül a tapasztalásra épít. Egyetlen hosszú élménynotesz. Egyetlen karakter kálváriáját kíséri végig, aki olyan helyzetbe sodorja magát, melyből látszólag márcsak a halálba lehet továbbjutni.

"Még amikor meteor volt. Több milliárd éve."

Tudvalévő, hogy igyekszem nem nézni a film kategóriáját, mikor mérlegelem. Igaz ugyan, hogy a túlélőmozik csoportja adta néhány legkatarikusabb moziélményemet. És örülök, hogy - amilyen elavult a mai besorolási rendszer Hollywood-ban, - még mindig vállalja néhány mű a vérességet, ritkábban még intelligensen is felhasználva azt. Mindez persze bejátszik a megítélésembe. De próbálok nem kivételezni, csak mert elsőre lenyűgöz valami új.
Megértem, akik nem tudnak úgy feloldódni a 127 óra atmoszférájában. Mikor másfél éve először láttam laptopon, még nekem sem ütött akkorát, mint mikor nemrégiben újranéztem. Evidens, hogy egy direkt "one-man-show"-t is lehet okosan megcsinálni. De mennyire érdemes egy ilyen minimalista mű - melynek túlnyomó részén egy ágrólszakadt hapsit bámulunk közelről -, hogy ne csak elismerjük, hanem méltassuk, neadjisten magasztaljuk? Olyan korban, mikor a mozgalmasság alapvető ingerigény, és nélküle sok fiatal néző rendre ásítozik a nagyvászon előtt?




Mostani cikkalanyom azonban nemcsak kellemes csalódást okozott, de a személyes kedvenceim közé verekedte be magát. A Jég Veled!-hez hasonlóan ez is olyan darab, ami elsőre kicsinek tűnik (ma 2 + 1/4 óra az átlag); nem nézné ki az ember, hogy mennyi mondanivaló szorult bele. Száraznak látszik kívülről, holott csak nem idealizáló. Az is igaz, hogy egyes mozgóképekről ordít, hogy nem boncolgatva, hanem osztatlan egészében javasolt kritikát megfogalmazni róluk. De ha egy ilyen movie harmadszorra is szíven üti az embert, tökéletes összecsengéssel, ami kerüli a hatásvadászatot, akkor nem csapja be magát a vizsgálódó, ha enged az élménynek.

Ezer bocs, ha túlmagyaráztam a dolgot...

 

A 127 óra sok tulajdonsága hasonlítható más művekéhez, miközben egész másmilyen azoktól:

• Egyszemélyes rémtúra, mint a Számkivetett vagy a Burried, de a kijutás módja olyan kegyetlen, amire a legtöbb ember képtelen volna önként rászánni magát.
• Nincs meg benne pl. a The Grey kötelező depressziója, mégis megborzongtató a hangulata. És mint a The Grey-ben Ottway, Aron is bizonyítja a befejezéskor, hogy még mindig, az elmúlt napok minden szörnyűsége után is tovább akar küzdeni az életéért. 
• Nem találni A passió nyilvánvaló és kihangsúlyozott drámaiságát. Szerény a hangvétele, s ennek ellenére érezzük drámainak a kálváriát. Itt is fellelhető a finom szürrealitás, és hogy a szenvedése során, utólag ismerjük meg a múltja egynémely mozzanatát. 
• Néhol tablókép-szerű a vágás, mint egy másik zsánerből a V mint Vérbosszú. Viszont itt nincsenek rosszul kidolgozott és hamis mellékszálak, azok hiánya pedig nem kelti lustaság vagy az igény hiányának benyomását. A jelképes záróképsor sem lóg ki bántóan a mű addigi tónusából.
• És igaz, hogy szerepel egy öncsonkításos jelenet, de ez nem az az öncélú trancsírmatiné, amit a Fűrész-szériától megkaphatunk. Az a pillanat nincs mesterségesen kiemelve, csak részletezve. Mindössze annyira emelkedik ki mégis az eseményláncból, amennyire az élethelyzet szíven üti az átlagpolgárt. Ilyen sérülékenyek vagyunk.

"Igaz, hogy annak ellenére, vagy talán épp azért, mert egy kurva nagy hős vagy, senkinek sem mondtad el, hogy hová mész?"

Megtörtént esetről lévén szó, az eredeti Aron Ralston a projekt részleteiről végig értesítve volt. Az ő visszaemlékező könyve volt a forrásanyag, és a film befejező 2-3 percében személyesen is felbukkan, feleségével és gyerekükkel együtt. Ez azt jelzi, amiként Ralstont a balesete után jutalmazta a sors: nemcsak folytatta aktív, sportos életvitelét, de 3 évvel az eset után ismerte meg későbbi feleségét, akitől a premier évében fia született.

Danny Boyle, a Gettó Milliomos rendezője minél őszintébb ábrázolásra törekedett, bármilyen reklámjelleg és glorifikáció nélkül. Ez alapból stresszes, ahol majdnem a teljes cselekmény 1 emberrel, egyetlen szűk helyszínen játszódik. Nemcsak klausztrofób érzetet okoz; így sokkal kisebb eszköztár áll a direktor rendelkezésére. Az illusztrisságon és a mondandó tálalásán áll vagy bukik, hogy nemcsak egy zsáner vagy divatos trend jobban sikerült darabja, hanem időtálló alkotás hozható-e létre. Túlnőve a konkrét eseten, amit elmesél. 

Nem mondhatnám, hogy Boyle szégyellős volna. Ha kiválaszt egy módszert, akkor nem tesze-toszán használja, és végig érzékletesen ügyel a keltendő illúzióra. A videóklip-szerű beállítás dacára a cselekmény végig folytonosan halad, a fogság testi és lélektani vonzatai mentén. A kameraállások extraközeliek: a kőzethasadékok közti mászás, Aron csapdába esése, a sorra vett tárgyak a hátizsákjából (digitális óra, kulacs, mobil, kézikamera, etc.), a végtag amputációjának menete, meg a többi. A hallucinációk, a realitás elmosódása tényleg álomszerűnek, hovatovább lebegtetőnek hatnak. Mégse válnak tolakodóvá, nem próbálnak mindenáron szimbolizálni valamit.

"Én döntöttem így."

Aron karaktere ugyanúgy nem bonyolult, mint a története. Adrenalinfüggő, az extrém sportokban tud önmaga lenni. Szinte semmit nem tudunk róla, mikor nekivág az útnak, ezt pótolják némileg az emlékképek rokonairól vagy barátairól. És valahogy mégse találom sablonos szereplőnek. Ralston minden apró cselekvése jellemzi pillanatnyi állapotát a szikla foglyaként.
Ez nem egy humortalan film, és Aron nem tekinti magát áldozatnak. Mégis valahogy részvétkeltő, amint a 2. napon kézikamerájával eljátssza, hogy egy talkshow meghívott vendége. Érzi, hogy élve már nem találnak rá, s ettől mi még inkább szorítunk azért, hogy a srác túlélje. Aztán elfogy a vize, saját vizeletét issza: erről tagadom, hogy itt klisének hatna! És alig 15 perc napsütés óvja attól, hogy kihűljön a hideg sivatagi éjszaka miatt.

A fogságig vezető negyedóra szintén töltelékidőnek tűnik elsőre. Pedig van szerepe. Szoktatja a nézőt, hogy bő órán át "egy helyben kuporog" majd. A 2 túristalány utbaigazítása és a vízbe ugrálás a párbeszéd és interakció várásáról szoktat le minket (kb. mint egy drogfüggőt). Folyamatosan csökken a mobilitás: nem egyből mászni látjuk Aront, hanem előbb kocsival, majd kerékpáron, aztán gyalogosan halad, míg végül a hasadékban köt ki. A végén pedig kétféle értelemben is otthagy magából egy darabot:

1. egyrészt az örökre elvesztett alkarját,
2. másrészt a sapkája, amit addig viselt, szintén ott marad a megpróbáltatásai helyszínén.

"Ez a szikla... Ez a szikla egész életemben rám várt."

James Franco karrierje egyik legerősebb alakításával büszkélkedhet itt. Ugyanúgy megadtam volna neki az Oscart, mint Rooney Marának A tetovált lány címszerepére. Kitűnően érzékelteti a fogság fázisait: mikor milyen érzés vagy érzéki csalódás tör rá, hogyan hat a sportemberre a frissen összezúzott végtag. Hogy még ezután is milyen pokoli kín leválasztania azt a testéről, érszorítóként használva egy darab kötelet, illetve saját csontjait készakarva törve el. A sminkesek nagy gondot fektettek rá, hogy anatómiailag hiteles legyen a kar belseje. És mégegyszer mondom: nem próbálják túlfokozni akár a vér, akár a kilátszó szövetek látványát, mint egy késő esti horrorműsornál.



A befejező 3 perc maga a tökéletes katarzis. Aron csonka karral botorkál a lakatlan vidéken, míg  egy turistacsalád rátalál, akik ott maradnak vele, míg megjön a mentőhelikopter. A zenetéma dinamikus és buzdító tónusú, akárha egy olimpiai ceremónián lennénk. Valami hasonló következik: rövid montázsokban látjuk Aron utóéletét, hogy mennyire sikerült teljes értékű emberként folytatnia életútját. Fenomenális az összhatás.

Ez az a rész, ahol a produkció már kockáztatja a szimbolizálgatást: az úszó Aron előtt ülő ismeretségi köre, és ahogy az élő Aron Ralston a feleségével a kamerába néznek, szembe a közönséggel. Ha a sziklát metaforaként fogjuk föl a korlátainkra, úgy ez a képsor az ellentétpárja: az ön-meghaladás. A puszta életösztön olyan teljesítményekhez segíthet hozzá, amivel nyomot hagyhatunk a világban a többieknek. Szerintem ennyi hatásvadászat még belefér, és újabb flashback-ek betoloncolása nélkül nem tudom, hogy lehetett volna szolidabban kifejezni az üzenetet.

 


 



"Mindíg szól valakinek arról, hogy hová megy."

Tesztvetítésein a 127 óra elsöprő hatást ért el, és az amerikai premier idején több városban is rosszul lettek a csonkolásos jelenetnél. Ennek ellenére nézők és kritikusok egyaránt méltatták; a néhai Roger Ebert "az évtized egyik legjobb alkotásaként" bírálta el.
Könnyen lehet mind ők, mind én túlbecsülöm az értékét. Azt sem ecsetelem, kinek mennyire lehet vonzó vagy befogadható, vagy mennyire spirituális beállítottságú az illető. De az én számomra a 127 óra egy átütően érzelemszító, mégis szófukar és dicsszegény magánkrónika az élni akarásról. Arról, hogy bármilyen csapást szenvedjünk is el, mialatt a teljességet hajszoltuk, mindig érdemes marad továbbhaladni. 

Így a 127 órára megadom a maximumot: 5/5 pontot. Törpegyémánt.