Az északi

Pszichedelikus bosszútúrára invitál minket Robert Eggers Az Északival, amely egyszerre üdítően nyers és kiábrándítóan szimpla, merészen őrületszagú néha és irgalmat nem ismerősen vontatott sokszor máskor. Amolyan enyhén hígított, X. századi Mandy-t kap, aki bepróbálkozik vele: egy könyörtelen korszellem kiszolgáltatottságát, a viking világ földi poklának vízióját akarja átadni, holmi "erkölcsi szózatok" nyűge vagy a sztori fölös túlkalapálásának elvárása nélkül – sok más egyéb között, amit nélkülöznöm kellett. 

Időszámításunk után 895: Aurvandil sikeres (kincseket és rabszolgákat hozó) hadjáratból tér haza feleségéhez, Gudrúnhoz és fiához, Amleth-hez. Épp egy avatási rituálét fejeznek be Amleth-tel, mikor orgyilkosság történik a király saját öccse, Fjönir vezetésével. Amleth vérbosszút esküszik apjáért, de menekülnie kell. Nagyjából 20 év múlva – tapasztalatot szerezve harcosként és rabszolgaként – megkezdi bosszúja előkészületeit, egy Olga szláv rabszolgalány segítségével, aki látnoki képességgel bír. Van azonban egy szörnyű titok, ami csak közben jut kettejük tudomására…

A bevezető sorokból már kitalálható: libikókaélmény volt számomra Az Északi. Fel-alá ingázott az erőteljes és a kínkeserves között. Méltatom Eggers-t, amiért volt mersze megcsinálni egy hosszú, kőkemény, nagybetűs moziélményre szánt darabot, kifejezetten felnőtt férfiakra gondolva. Végig a nyers, a modern polgár "elpuhult" normáit kidudváló, sivár korkép uralja Az Északit, a józan ész fogódzói és kényelmi zónája nélkül. Nem néz félre a gyilkolás és kiszolgáltatottság képei elől, sőt meg is toldja azokat néhány szürreálisan vérgőzös látomásjelenettel – pl. az ifjú hercegnek az állatias erőt hangsúlyozó beavatásánál az elején.

 

 

De ez a reális-szürreális hangulatvilág nekem „csak” annyit jelentett, hogy az Álomgyárból még nem haltak ki a tökös szerzői rendezők. Még nem halt ki a mersz, hogy egy egész méregdrága produkcióra kivetítsék a tiszta haragtól fűtött bosszúvágy érzését – egy olyan célkitűzés, mellyel pl. márciusban a The Batman is tarolt a közönségnél. De ez közel sem adott akkora többletet, hogy elfeledtesse azt a terjengős, sokszor érdektelen történetvezetést, vagy a csalódást a sovány befejezés miatt. Túl sokszor nem az ember túlélési ösztönének átütő izgalma, hanem a közömbös hiábavalóság környékezett Az Északi 140 perce alatt. Márpedig ha egy film egyetlen nagy élménylenyomatként akar hatni a nézőre, akkor ez nem jó.

Úgyhogy korántsem a „túlfinomult ízlésem” vagy a „komfortzónám” gátolt meg a lelkesedésben, hanem sok-sok "részletkérdés", amiktől hiányérzetem támadt. Csak felsorolásszerűen: 

• a maga módján kalandos, mégis sovány történet, 
• a minden szándékosságával is feszültségölő vágás, 
• az amúgy szép tájképek színtelensége és ingerszegény volta
• a mozgó húsdarabokká csupaszított szereplők, 
• és főleg: a tompa párbeszédek. 

Gondolom, most kellene meghunyászkodnom azon ellenérv előtt, hogy az alaptörténet ihlette egykor a Hamletet, így "elnézhetjük" neki a színpadias, lesoványított dialógusokat. Ne is álmodjon senki erről: úgy vagyok vele, hogy vagy hallunk emberi lények között értelmes beszédet, vagy inkább ne is beszéljenek, akkor viszont az események tartsák fönt a figyelmünket! Mindkettő csak mérsékelten jön össze Eggers-nek: a néhány horror-hangulatú jelenet tényleg izgalmas látványt (és hanghatást) nyújtottak. De nem azért, mert a herceg bosszúja körüli dráma olyan személyesnek vagy lebilincselőnek hatna.

 

Ahhoz ugyanis a szereplők – a kor összes kegyetlen meg haláldicsőítő felfogásával együtt is – igenis érdekesebbek kellene, hogy legyenek. A nevüket megjegyeznem nehezebb volt, mint bármelyik gore-elem látványa, pedig tudtam, hogy erről nem a színészek tehetnek! Alexander Skarsgard teljesen átadta magát a főszerepnek, és ugyancsak be tudtak olvadni a hangulatvilágba a nevesebb sztárok is, mint Nicole Kidman, vagy az alig fölismert Ethan Hawke. Tetszett, hogy Amleth, amellett, hogy harcedzett férfi komoly tűréshatárral, következetesen tervezni is tud. Tudatosan táplálja lelki erejét a bosszújához, és a rémtettei Fjönir hívei között a rettegés és provokáció kiszámított eszközei. 

Eszelős anyja vallomása, hogy ő ölette meg férjét a sógorával – szintén bosszúból a nemi erőszakért, amiből Amleth fogant – kétélű penge. Hátborzongató önleleplezés egyfelől, másrészt még jobban aláásta érdeklődésem a túl sima és általánosságban meghagyott bosszúmotívum iránt. Miért izgasson, hogy ki-ki bosszúja mennyire jogos, mikor Olga, Amleth társa okosabbra megírt alak, mint a teljes „királyi család” együttvéve? 

Bár a befejezés sem valami nagy szám, érthetőnek találtam Amleth döntését, hogy mégse hajózik el új földre Olgával, hanem visszamegy bevégezni művét. Akárhová is mennének: ha ezt az ügyet Amleth nem zárja le most, örökké ott lebegne fejük fölött a rokonság ellen-bosszúja. Egyszerűen nem mozgatja meg az ember képzelőerejét az, ahogy ez az ügy lejátszódik az érintett felek között.

 

Az Északi legalábbis felemásan muzsikál annak, akiben nem kelt azonnal bizsergést a nyers ösztönvilág „frissessége” a mai „elkényelmesedett” korunk tükrében. Buzgón mutogatja realizmusát – a fejezetcímek latin és germán dupla kiírásával is rákontrázva –, és ki is színezi azt, mikor a főhős életútja egy-egy csúcspontjához ér. Ám a véres tesztoszteronköd mögött ez egy felettébb sovány történet. Hiába érezni át belőle a kor sivár kilátástalanságát, azt, hogy minden örökké csak a túlélésről szól: ez akkor is magának a kornak szól, nem a film szereplőinek, akik jobbára kellékei, semmint mozgatói ennek a színdarabnak.

Nem „átlagost”, hanem „változékonyt” jelentő 3/5-öt adok Az Északira. Amit ki akar fejezni, azt ki is fejezi, de attól még nem elég tartalmas – vagy emberi.

Pókember: Nincs hazaút

 Kellemes karácsonyi ünnepeket  

 kívánok minden kedves olvasónak!      

Aki csak ismeri a Marvel műveit, annak biztos, hogy feltűnő a Pókember: Irány a Pókverzum! hatása az MCU-s póktrilógia záró részére, a Nincs hazaútra. Sokakkal együtt már nekem is elkoptatott ez a divatos módszer, hogy egy filmcsokor teljes idővonalát időutazással írogassák felül – nemcsak a szuperhős-akciómozik között. Mégis kíváncsivá tettek a trailer-ek: ilyen kaliberű projektje a Bosszúállók: Végjáték óta nem volt a Marvel-nek, és maga a premissza is nagy képzelőerőre vallott. 

Fogták az animációs film alapötletét – több külön világ Pókembere összetéve egy közös kalamajkához – és egyesítették azzal a „mellékes” célkitűzéssel, amit a Sony 2 korábbi inkarnációnál is elbarmolt: egy olyan drámaerős, stabilan összefogott, energikus 3. részt adni Pókembernek, ami végre igazán beindítja Peter Parker már felnőtt életét. Ezt a bravúrt a Marvellel kötött érdekházasságuk most meghozta: az eddigi legtöményebb, de legügyesebben is levezényelt Spiderman-mozit kaptuk meg így év végén!

Peter élete darabokra hullott, mikor Quentin „Mysterio” Beck leleplezte őt halála előtt: a fiút nénikéjével, barátnőjével és legjobb haverjával együtt állandóan zaklatják a hatóságok, a média és az utcai tömegek. Peter és nénikéje elköltöznek, majdhogynem bujkálva kell élniük, ráadásul Peter, MJ és Ned Leeds felvételijét is elutasítják a "botrány" ürügyén. 

Peter ezért varázslóismerősétől, Dr. Strange-től kér segítséget: mágiával törölje ki az emberiség emlékezetéből, hogy ő a Pókember! De a fiú belezavar a bűbájba, így egy dimenziókapun át 2-3 parallel világ rosszfiúi kerülnek oda – épp azelőttről, hogy ki-ki a maga Pókicájával küzdve meghalna. Strange nyomban visszapaterolná őket saját világaikba, de Peter előbb segítene rajtuk. És ezen bizony durván hajba kapnak a jelenlevők…

 

Tom Hollandnak minden oka megvan „egy franchise lezárásaként” tekinteni a Nincs hazaútra: ettől teljesebb körű búcsút aligha lehetett volna adni az MCU-s Pókembernek. Reklamálnivalót persze nem nehéz találni benne:  

1. Dr. Strange elpazarlása, mivel csak a cselekmény slusszkulcsaként funkcionál; 
2. a másvilági figurák "nem marveles" színészi attitűdje a történet szerint sem illik az MCU világába; 
3. a szereplőtumultus, amiről leginkább elhíresült a film;
4. az elcsépelt „Nagy Reset” ötlete a memóriatörléssel, hogy helyreálljon a status quo, és ne kelljen kidobni az addigi idővonalat;
5. vagy a multiverzum-kártya kijátszása egy amúgy is már rohadtul népes szuperhős-univerzumnál.

És mégis: a Spiderman: No Way Home nemcsak egy valóban izgalmas, nagystílű, de felnövéstörténetként is korrekt produkció lett, amely minden szórakoztatási kötelesség mellett is tisztesen lezár egy korszakot – történeten belül és a franchise életében is. Ha szerződés nem köti Hollandot, most tudná a csúcson abbahagyni a szuperhősi melót.

Furi, hogy épp a legzsúfoltabb pókmozi jött össze a legütősebbre: az események kuszaságuk mellett is többnyire bevonnak, érdekes látni, hová eszkalálódik ez a pusztító őrület, amit Peter és Strange okoztak. Jon Watts rendező és a Chris McKenna-Erik Sommers írópáros, mindhárom rész fejei eddig nem nagyon nyűgöztek le, itt viszont nem semmi egyensúlymutatványt hajtottak végre. Tapintattal osztották el az időt a komorabb és könnyedebb percek, illetve a marveles és a más pókuniverzumokból megidézett figurák között.   

Pedig művüket nem egyszerűen Pókember 3.- vagy A csodálatos Pókember 2.-szinten tömték tele szálakkal és szereplőkkel, de olyan egész idővonalat összegző mamutot kellett leadniuk, mint a Bosszúállók: Végjáték, vagy az X-men: Az eljövendő múlt napjai! Akár egy divatbemutató: a kifutón felváltva riszálja meg magát Sam Raimi 3 és Mark Webb 2 filmjének 1-1 feltámasztott rosszfiúja, és három Pókembert kapunk 1 áráért, amint – saját szavaikkal – azt csinálják, amiben jók.
 

De fütyülnék erre a díszmenetre, ha a fő hős fő verziójának a fő történetszála nem a fő fókusza maradt volna az egésznek. Holland Peter-je libikókázott számomra a 3 rész során: a Hazatérésben kedvelhetően naiv, az Idegenben és hát a Nincs hazaút bevezetőjénél is még bosszantott a baleksága. May néni kicsit komikusan hosszú, téblábolós halála után lett Parker ismét egy biztatandó fiatalember a szememben, aki megérdemli, hogy sikerüljön helyrehoznia mindazt a kárt, amit okozott. 

Végre abbahagyták a tinikor majszolgatását, sőt minden köldökzsinórt elvágtak Peter gyermeteg korszakához – történet és franchise szerint is –, amit már nagyon időszerűnek tartottam! Sose éreztem még Spiderman-sztorin, hogy a címalak élete és lelkülete ennyire végérvényesen megváltozott volna a film végére, mint ennél – annak ellenére, hogy a kezdeti, irdatlanul sokrétű problematika végül egyszerűen kitörlődött.
 

Sejthető volt, hogy a mellékszereplők elmélyítéséhez nem jut majd elég idő, így én se veszek sorra mindenkit. A régi rosszfiúk nem lettek kibontottabbak, mint a saját szériájukban voltak, csak a régi nüanszaikat variálja a szövegkönyv – főleg a maszkját csuhára cserélő Norman Osborn-nál, akit egész tűrhetően szőttek az MCU-s Peter jellemfejlődésébe. Nem mintha a dumája meggyőzőbb lenne pl. egy Power Rangers-szörnyhez képest, de Peter dilemmái visszatükröződnek az ő alakján. Mennyire felelős egyik énje a másik tetteiért? Az ő tiszte-e segíteni rajta, vagy ellenkezőleg: elvenni az életét, ahogy ő elvette May-ét? A nagy sietségben ezeket a kérdéseket nemigen járjuk körül, de legalább könnyű válasszal se szúrják ki a szemünket.
 

Sose rajongtam a bimbózó kapcsolatért Zendaya MJ-jével: ez talán annyicskát erősödött a 2. és 3. rész között, mint az Anakin-Padmé románc az ottani 2. és 3. rész között – bár a színészi játék azért attól jobb. A legkijózanítóbb jelenet egyértelműen a vége, mikor MJ és a világ Peter-t márcsak egy senkinek látja őt. Mikor megpróbál újraismerkedni a lánnyal, majd meggondolja magát, leolvasható Peter-ről, hogy nem a mersze hiányzik… inkább mintha csalásnak érezné, amit tenni akar – mint mikor Dr. Strange-hez fordult. Szerencsére a két fiatal közti kapocs addigra kellően megvastagszik, hogy ez a perc hatásos legyen a nézőnek. 

Peter megtanulja elfogadni azt, hogy nem lehet egyszerűen „visszacsinálni”, ami téves vagy fájdalmas volt az életében, vagy a másokéban. Hiába tapasztalt már meg minden elképzelhető fantasztikumot, amit ez az univerzum csak produkálni képes, az emberek társadalma akkor sem így működik, és ettől kezdve együtt kell élnie a döntése(i) következményeivel. 

 

Egyik film után sem voltam még ilyen kíváncsi, hogy merre megy majd tovább Peter Parker élete, mint mikor a Pókember: Nincs hazaútnak vége lett. Önállóan még épphogy csak megáll a lábán narratív és logikai fronton, de mint galéria az eddigi 8 Pók-mozi szereplőiből és látványkellékeiből nagyszerű alkotás. Ugyan a dramaturgiát elég elcsépelt klisék indítják be, de ha már beindult, akkor érezni a súlyát, ám nem tudni biztosan az irányát. Lehetőséget adott a 2 szériával is pórul járt rajongóknak, hogy a 3. végén elköszönjenek ki-ki a maga kedvenc verziójától és az ottani főgonoszoktól, bármit is hozzon a franchise számára a jövő.
 

Mint valaki, aki a három verzió egyikéért sem volt úgy igazán „megveszve”, a Spiderman: No Way Home-ra egy négyest adok. Fordulatos filmélmény, amely végül elbírja és végigviszi azt az irdatlan terhet, melyet kissé meggondolatlanul a hátára vett – akárcsak főhőse.  

Zack Snyder: Az Igazság Ligája

  

A rajongók zöme már kívülről fújhatja, milyen kapkodva hajszolta a Warner a marveli szuperhős-verzum kasszasikerét, ami végül a DCEU koronájául szánt Igazság Ligája bukásához ért célba 4 éve. Azokat is értem, akik az „eredetit” egyből kikiáltották felsőbbrendűnek a mozis verzióval szemben: érezhetően szilajabb, személyesebb alkotóvíziót tükröz, ami jobban illik egy (szuper)hősök világmentő harcáról szóló filmhez, mint a „lazább” Marvel-tónus. Bennem mégis az hagyott mérvadó nyomot, hogy ebből az irdatlan, 4 órás monstrumból szinte teljesen hiányzik az önkritika, átgondoltság és a precíz tartalomépítés.

Paraszthajszállal van csak több értelme itt a történetnek: Steppenwolf, a gonosz űrhordavezér azon fáradozik, hogy kiengesztelje urát, a szörnyisten Darkseid-ot, de mindjárt 2 dolognak is nyomára bukkan a Földön, ami ezt karnyújtásnyira hozza neki:

1. egy rejtélyes képlet leírása, ami Darkseid-ot valahogy legyőzhetetlenné tenné
2. a 3 „anyadoboz” nevű ősi ereklye, melyek egyesítésével átjáró nyitható Darkseid világába.

Mivel Superman halálsikolya aktiválta az egyik dobozt, Steppenwolf a serege élén már javában kutakodik a bolygónkon. Bruce Wayne és Diana Prince közben egy kis létszámú csapatot igyekeznek összeverbuválni: metahumánok és szupererős halandók vegyesen. De mivel Darkseid-ot egykor az atlantisziak és amazonok népe alig bírta megállítani, Batman-ék úgy döntenek, hogy az egyik anyadobozzal feltámasztják aduászukat, a halott Superman-t.

 

Zachary „Zack” Snyder-ről, mint filmesről aligha változik már a véleményem. A stílusos látványhoz van képzelőereje, és nem is halva született ötlet, hogy egy görög isteneposzhoz hasonlóra fesse egy szuperhős-liga születését. Ami jóval kevésbé megy neki, az az építkezés: kalandozni akar, nem folyton precízen odafigyelni a részletekre. Mivel ez mozi helyett már egyből streaming-platformra készült, mindent beletömhetett, amit csak akart, de nem tudja felülről átlátni, hogy a sok hatásvadászatból mennyi van meg is támasztva. Ez a rendező Achilles-sarka: nem érzi, mikor szaladt el vele a ló. Ezért szakadozik a kapocs végig a fantáziavilág és a realitás talaja, a kvázi-istenek küzdelme és a hétköznapi ember élete között – vagy épp a sztori kulcselemei és azok jelentésspektruma közt.

 

Arányérzéket itt se reméljünk! Akár a Batman V Superman, ez is mintha 3–4 külön film galuskája lenne: több jelenet már a még nem is létező folytatásokat mutogatja, (pl. a Marsbéli Vadász jópofa beköszönése Bruce-hoz). A 6+1 fejezetre tagolás csak porcukor: fikarcnyit sincs tőle jobban összefogva a film szerkezete. Snyder ezúttal nemcsak akciót lassít be itt-ott, de magát a cselekményt is: ugyanazon rágódik 1 óra hosszat, amin a sokat szidott régi kiadás 30 percben, de valahogy továbbra is kliséízű marad. Néhol annyira rétestésztára van nyújtva az egész, hogy a fontosnak skandált figurák, szálak, csaták és vidámpark-attrakciók (pl. Superman új, szürkés-fekete rucija) özönében majd’ elaludtam! Ezt a művet, így ahogy van, kettébontva lett volna célszerű kiadni – mondom ezt úgy, hogy általában elítélem, mikor egy stúdió így tejeli ki az utolsó fillért is a célközönségből (pl. Harry Potter és a Halál Ereklyéi).

 

Csapatmunka terén a „Snyder-vágat” ugyanúgy muzsikált nálam, mint a Josh Whedon által doktorált kiadás: szokványosan. Olyanok, mint egy fél focicsapat szupererőkkel:

1. Bruce a szürke kapitány, alighanem pici bűntudattal a BVS-béli dühöngése miatt;
2. Diana a már ijesztően higgadt segédtoborzó;
3. Barry Allen a lelkes kölyök hátvéd, akinek a kritikus percben mégis nagy szerep jut;
4. Arthur Curry a keménykedő iszákos csatár;
5. Superman pedig a bámészkodó titkos fegyver a kispadon.
6. Csapattag még Victor Stone, az anyadobozok révén kiborg-testűvé lett zseni: na jó, legyen ő a kapus.

Örültem, hogy a mellékszereplők picit több lélegzethez jutottak: Lois és Martha jelenetei pihentetően hatottak rám a hosszas eposzkodó részek között. Cyborg keserűsége és Steppenwolf motivációja még az, amit sikerült nem-túl-sokat mélyíteni Whedon-höz képest.

Azt hiszem, Snyder sosem fogja megérteni azokat, akik sokallják munkáiban a CGI-t, főleg ha azok mitológiai témához nyúlnak. A bővítések miatt persze computer-trükkből is még több van, a harcok hosszabbak, csak az összkép maradt éppoly hamiskás és műanyagízű. Darkseid és az itt bivalyszerűbb Steppenwolf küllemét ütősnek találtam, volt jelenlétük. Nagyobb problémám, hogy még mindig nincs viszonyítási pontom az erőskálát illetően: pontosan mennyire erős egy atlantiszi, egy amazon, egy kriptoni, egy paradémon vagy egy android egymáshoz mérve? Ezt le kellett volna rögzíteni és kommunikálni, hogy a néző jobban be legyen vonva ebbe a világba. Ironikus, hogy a látványt domináló sárgás-barnás-szürkés színkombó a 300-at idézte nekem: az egy tisztább, spontánabb, kompakt háborús látomás volt, még enélkül a duzzadó megalománia nélkül, ami itt van.

Zack Snyder Igazság Ligája olyan formátlan gőzhenger, ami szinte mindent tetszik-nem tetszik alapon emel be és forgat meg magában, mielőtt az távozik a szelepein keresztül. Azt túlzás lenne ráfogni, hogy a „stílus tartalom nélkül”-esete, viszont roppant anyagát nem tudja okosan és természetesen működtetni. Nem a másféle stílus itt a gond, vagy a stúdió-pontrendszer ütközése a művészi ambícióval; inkább hogy egy látnok alkotó buzgalmában elvesztette uralmát a teremtménye fölött, ami így csak a puszta gyűjtőtelepe félig-meddig kimunkált ötleteknek és fókuszpontoknak. Kb. úgy kell vért izzadnia majd a Warner-nek a DCEU megmentéséért, mint az itteni szuperligának, ha egyszer szembekerülnek magával Darkseid-dal.

 

Másféle 3/5-öt kap tőlem Zack Snyder’s Justice League-je, mint anno a moziváltozat. Az nekem egy tökátlagos szuperhősfilm volt, ez pedig egy hullámzóan jó-rossz közepes.

Aquaman

„Aqua-Thornak” becézték sokan ezt az alkotást már 1. előzetese után, és nemcsak a simaképű gonosz királyi bátyó alakja miatt: olyan extravagáns, csili-vili tengeralatti birodalmat álmodott elénk a DC így év végén, amitől még t'án Nemo kapitány szája is tátva maradna - bár nem épp a csodálattól. 

Orm király Atlantis víz alatti társállamait akarja közös szövetségbe vonni, hogy leigázhassa élükön a szárazföldi világot. Ezért tanácsadója, Vulko

és Mera hercegnő titokban Orm anyai féltestvérét, Arthur Curry-t akarja trónra juttatni. De ahhoz, hogy Arthur kihívja öccsét, előbb meg kéne találniuk a nagy atlantiszi ősuralkodó, Atlan nagy erejű aranyszigonyát. 

Isten se mossa le a Warner Brothers-ről, hogy a Marvel babérjaira ácsingózott, de mohósága visszaütött. A ma már az életéért küzdő DCEU az univerzumépítősdi "alapszabályait" követi az Aquaman-nel: 

kapjon néhány eladhatóbbnak tűnő DC-szuperhős egy-egy saját tempós, effektdús, de garantáltan felismerhető sztoriképletű solo-produkciót, amikből viszont - szintén óvatosságból - ki kell hagyni más DC-mozik nyílt (azaz: pofátlan) reklámozását. Ezért van pl. hogy Steppenwolf eltángálása a Justice League-ben csak egyszeri említést kap - szerencsére.

Senki ne számítson tehát egydimenziós "jó fej nemesi sarj vs. rossz arc nemesi sarj"-dramaturgiánál többre: a történetre még enyhe kifejezés az, hogy "gyermeteg",  családi vonala vézna és néhol nevetségbe fullad. Atlantisz felépített hierarchiája, az egész rizsa társadalmi rangokról, trónutódlásról vagy jegyességről csak a tartalom illúziójáért kellettek: ha olyan a kedve, a film ezeken épp oly lazán átlép, mint sok Disney-mese szokott (pl. az Aladdin). 

Tudtam, mire számítsak, de így is elképedtem, mennyire bűnbugyuta módon "vették poénra" Arthur szüleinek találkozását. Atlanna egy csecsemőagyú primadonna! Nem érdekel, hogy életében először találja magát szárazföldi ember otthonában: reakciója a szellemi kreténség netovábbja. Thomas, a világítótorony őre pedig olyan baltaarccal alakít szerelmes férfit, amilyennel csak lehet.

E két ember kárhozatra ítélt románca így kb. annyira megható, ami egy óvodásoknak írt mesekönyv képeslapjaira kívánkozik. Kötelező sémakellék ez, nem több. De ugyan ki akarna itt árnyaltabb személyiségeket vagy hihető motivációkat, ha a CG-vidámparkban olyan állati cuccokon legelhet a szemünk, mint: 

• hű-de-high-tech víz alatti járművek, 
• pár izzadtságcseppel beindítható hologramvetítők, 
• lézerágyús cápák, 
• egyéb óriás tengeri állatseregek és metahumán tengerlakók, 
• techno-neon metropoliszok, 
• vagy Amber Heard dekoltázsa, szamócapiros haja és a Jupiter felemelkedését idéző hercegnői rucija...? 

James Wan rendező hálát adhat az égnek (vagy a tengernek), hogy Jason Momoa a főhős művében, mely nélküle azonnal megfeneklett volna. Az Igazság Ligájában számomra még ellenszenves tahó az egyetlen kedvelhető karakterré lép itt elő. Sörszagú szópoénjai többnyire betaláltak nálam, Arthur és Mera szóváltásai egész jópofák. 

Arthur egész alakja (a félvér, aki mindkét világra egyformán szarik, de azért vannak reményei + valami homályos vezetői alkatisága) jobban illeszkedhetne ebbe a sztorikörnyezetbe, és Momoa "komolykásabb" pillanatai sem tűntek idegennek a karakterétől. 

Kár, hogy a "könnyedebb tónus" Hollywood-ban azt jelenti, hogy semminek nincs érezhető súlya: Arthur-t mint a jet-sky szállítja jelenetből jelenetbe a forgatókönyv, és a végén a nagy Aquaman-beszédje ellenére fikarcnyival sem tűnik érettebbnek vagy "méltóbbnak".

Fekete Mantáról mint 2. antagonistáról úgyszólván véleményem sincs. Háttere, hogy egy orosz tengeralattjárón ő meg a szintén kalóz apja kikaptak Aquaman-től (ami ugye a fater halálához vezetett), erőltetettebb nem is lehetne. 

Van ugyan némi pikantériája annak, hogy még Orm is elég hasznosnak ítéli, hogy atlantiszi technológiát és harcosokat bízzon rá, de akkor sem egyéb, mint akció-eye-candy. 

Arthur később talán fél percet ha agyal azon, vajon helyes volt-e nem megmentenie a hajón a véreskezű apa-fia duót. "Ártatlanokat öltetek. Segíts magad!" 

Sőt, ha már itt tartunk: nem igazán agyal bármin is. Az emberiség évszázados környezeti pusztításaira, amiket Orm elvileg meg akar torolni a háborúval, sosem kínál vagy egyáltalán keres alternatívát. Mivelhogy a film sem. Öklendeztem már a trailer-ben is Mera placebo-indoklásától, miszerint Arthur-t a félvérsége, meg talán a szárazföldi, nem-atlantiszi észjárása teszik "méltóvá".

Itt szúrni ki nagyon durván, hogy az írók nemcsak nem próbálkoztak ötletesek lenni, de szerintem külön meg volt tiltva nekik. Semmi nem teszi Arthur-t méltóvá, leszámítva erejét, hogy nem öl ártatlanokat, plusz még Vulko süket felkonferáló szentbeszédei.

Vulko kapcsán amúgy nem ez volt nekem a legzavaróbb. Lefektetik, hogy titokban már gyerekkorától tanította Arthur-t harcolni és víz alatt úszni. Aztán egyik pillanatról a másikra a szkript kitalálja, hogy Orm egyszerre mindent tud tanácsosa "árulásáról". De nem végezteti ki, és az sem világos, mit kéne neki "jól látnia" onnan, ahol fogva tartják Arthurék győzelméig.   

Mi se agyaljunk hát túl sokat az efféle "részletkérdéseken": van a kigyúrt nemesvérű főhős, aki ahol csak jár, meggátolja az emberélet célzott kioltását, így egyből jó királynyersanyag. 

De ugyanez a főhős egy atlantiszi király üzenetét hordozó gépet úgy indítana be, hogy szó szerint rávizel, mégpedig női társaságban. Poénnak nem rossz, csak mintha a készítők hozzáállását is elárulkodná nekünk.

Egyes dolgokra nagyon hó érzés volt ránéznem: az impozáns felszíni mediterrán tájképek megragadók. Aquaman aranyvértje fenomenálisan néz ki. A rendhagyó tengeri lények azonban parlagon hagyták a képzelőerőmet: egyiküket sem találtam érdekes vagy legalább szerethető teremtményeknek. A más országok vízi humanoid lakói pedig olyan gyorsan jöttek-mentek, hogy moziból kijövet már is el is feledtük, hogy ott voltak.

Kísértetiesen emlékeztet a zárás egy másik idei képregényfilm, A Hangya és a Darázs befejezésére. Bármennyi részlet is tér el, az alapséma feltűnően hasonlónak tűnik nekem. Vegyük csak át: A bevezetőben megismerjük az egyik főszereplő fehéres hajú, verekedni is egész jól tudó anyját, akinek sok-sok éve nyoma veszett, 

mikor az feláldozta magát a családja iránti szeretetből és kötelességtudatból. De kiderül, hogy "csak" magányosan - és páncélöltözetben - dekkolt évtizedekig egy veszedelmes helyen, elvágva a külvilágtól. 

Miután a jófiúk csapata most kijuttatja onnét, a film tetőfokán beavatkozik a harcba. Megpróbál segíteni a főgonosznak, és eléri, hogy az ne akarjon továbbra is a főszereplők életére törni. Mindannyiuk jutalmaként pedig a nő ismét együtt élhet a rég nem látott, de őt még mindig szerető párjával - a másik szülővel -, és mindenki boldog. 

Nicole Kidman peche, hogy a forgatókönyv tényleg csak dekorációnak használja őt és ruháját, ahogy 3 kivétellel mindenki másét is. Nem hibáztatom a színésznőt, sőt: alakításából tanácstalanságot éreztem ki arról, hogy most miként is kéne ennek az egésznek működnie. Orm drámainak szánt meggyőzése pedig nálam a teljes DCEU egyik - ha nem A - legbóvlibb, legcsöpögősebb pillanata. Megpróbálom érzékeltetni: inkább nézném a hírhedt Márta-jelenetet a Batman V Superman-ből - 1 teljes órán át. 

Rengeteg felületes gúnynevet lehetne reklámtáblaként az önálló Aquaman-DCEU-produkcióra ráakasztani:

• elázott bocsánatlevél a DC-fanoknak, 
• A képregényfilmek nagy mosodája,
• high-tech szappanos-víz-opera, 
• 2 óra hosszú dezodorreklám, 
  
• The Ocean-Show, 
• tenger alatt járás Jason Momoával, 

etcetera. 

 

Lényeg: kevés tényleg élvezetes pillanatot nyújt az Aquaman. Gyáva, motor nélküli tucatgyártmány, szereplői még sakkbábunak is tompán faragottak, forgatókönyve pedig csak álmában lehet olyan erős, mint főhőse. Momoa szigonyostól-mindenestül maradhat, a többieket felőlem óriáscápák téphetik szét.