A bennfentes

Michael Mann a kevés filmkészítők egyike, akiktől még lehet komoly felnőtt moziművekre számítani. Mindig alaposan építi föl a történetet, és nem vágatja rövidebbre a főszereplők bemutatására szánt időt, csak azért, hogy látványoskodjon. A legtöbben a Heat (Szemtől Szemben) rendezőjeként gondolnak rá, sokaknak a kedvenc akcióthrillere (nálam is előkelő helyen szerepel). Következő rendezése azonban már fajsúlyosabb problémakört boncol, mint egy rabló-pandúr-bűnügy, és többet is mond arról a világról, amelyben élünk.

Jeffrey Wigand a világ egyik legnagyobb dohányipari cégénél, a Brown & Williamson-nál dolgozott vezető pozícióban. Erkölcsi aggályai miatt kirúgják, titoktartást iratnak alá vele, fenyegetik. Bennfentes szakemberként tudja, hogy az óriáscég - meg még 6 másik szintén a globális súlycsoportból - függőséget fokozó anyagokkal kísérletezik, de nem mer szembeszállni velük. 

Lowell Bergman, a CBS-es 60 Minutes műsor producere győzi meg róla lassan, hogy álljon a nyilvánosság elé, mint a multicég elleni per koronatanúja. De hátuk mögött a CBS fejesei kiegyeznek a pénzmogulokkal, és letiltják a Wiganddal készült vágatlan interjút. Mindkét férfi egy lépésre kerül attól, hogy szakmailag teljesen tönkretegyék őket...

Fantasztikus, ahogy A bennfentes kibontja ezt az összetett dilemmát erről a vállalati összeesküvésről, anélkül, hogy monotonná vagy fontoskodóvá válna. A CBS-t – és így általában minden nagy TV-csatornát – száraz tényszerűséggel mutatja annak, ami: egy vállalkozás, mely minden etikai szóvirág mellett is kőkemény üzleti alapon van működtetve – tehát fel is vásárolható. „Független sajtó? Csak azok számára az, akik birtokolják.” 

Örültem, hogy a film már az elején se csupán a „kimeríthetetlen csekkfüzetükkel” indokolja, miért nem éri utol soha a törvény az ilyen perelőgép multikat. Wigand-ra lépésenként nehezedik rá a tény, hogy vállalt szerepe informátorként egy évekig tartó médiaháborút jelent. Olyat, melyben múltja legapróbb botlása is bármikor fegyverré válhat a szava, hitele, sőt az életkilátásai ellen. 

Mikor az interjúban lamentál, hogy megérte-e sajtó elé állnia, és igennel felel, a sors  szaván fogja őt, és a narratíva is visszakanyarodik majd ehhez. 

Ez a másik dolog, amivel Mann szerintem briliánsan bánik itt: a konfliktus lélektani oldala. "Akció" vagy gyilkosságok nélkül is teljesen átéreztem, ahogy a két "főhős" más-más módon, de megsínyli az egész hercehurcát. Wigand-nak tönkremegy a magánélete, nem tudhatja, legközelebb meddig mennek el dúsgazdag rosszakarói, hogy leálljon. 

Az állandó bizonytalanság, örökké egy céges nagyhatalom célkeresztjében élni felőrli az embert, és ez az érzet mindenhol ott lappang: a meghallgatáson, a TV-adásnál, az otthon magányában. Amit A bennfentes újra meg újra kérdez a nézőtől, hogy tényleg megéri-e? Érnek annyit az elveid, hogy évekig hadakozz miattuk, elveszítsd, ami/aki fontos neked, - és mindezt valószínűleg hiába?

Tele príma alakításokkal a produkció, bár senki sem rí ki úgy igazán. Russel Crowe alakítása méltán kapott Oscar-jelölést, kettősük Al Pacino-val kitűnő dinamikát csihol riporter és alanya között. Mann nem hagyja kipárologni a személyességet a sok jogi zsargon közepette: ez az ügy végig Jeff Wigand saját golgotája, bár Bergman is szembekerül a saját főnökeivel, ahogy tartja neki a hátát. És nincs igazi győzelem a végén: az iparágat ugyan óriási sarcra ítélték, de ők ketten magukra maradnak lelki veszteségeikkel. "Mit mondok majd a következő interjúalanynak? Bízzon bennem: talán megvédem, talán nem."

Gondolom, a film kedvelői közül nemcsak nekem kedvenc részem a meghallgatás. A fő „gonosz”, a dohányipari gigász a legbakfittyebb, legpitibb módon, az ügyvédjük belepofázásával hátráltatja Wigand tanúzását, míg a kihallgató dühösen le nem állítja. Valami fenomenális jelenet, még a hihetőség határán belüli fórumvihar.

Michael Mann-nak ez a jogtalanul elfeledett krimije ’99 egyik ékköve: intelligens, kiélezett, érzékkel dramatizált, hiteles összképű összeesküvés-sztori. Aki meg pont a Heat-tel szembeállítva bírálja, annak még iskolapadban a helye: csak a kevésbé szexepiles alaptéma miatt vérzett EZ el a pénztáraknál, AMAZ meg nem. Most, egy emberöltővel később én is fölfedeztem A bennfentest: a filmes alkotó győzelmét látom benne – még inkább, mint Mann és Pacino előző közös munkájában.

Éppen ezért 5/5-re értékelem. 

A váltás: Ambíciótól Értelemig - Megtalálni a célodat az életben

Megköszönöm minden olvasónak a figyelmet, amit az elmúlt 3 és fél év során kaptam tőlük!
: - )

Spirituális témájú filmeknél én 2 dolgot szoktam nagyon hiányolni: intelligens közvetlenség és többnézőpontúság. Sokuk még ma is vagy túl közhelyes, vagy túl megfoghatatlan. Azt éreztetik: ha nem azonosulsz ezzel és ezzel, akkor te vagy még fejletlen. Még az egyébként tanulságos darabok is hajlamosak túlsarkítani az EGO és a felsőbb tudatosság, esetleg a transzcendencia közti kontrasztot. Ezzel pedig elidegeníthetnek olyanokat is, akik érdeklődnek a téma iránt, de még nem kerültek kapcsolatba a saját "belső hangjukkal". Pedig pont ez az áthidalás volna a lényegük!

A The Shift: Ambition to Meaning alighanem a leghasznosabb, "spirituális filmként" regisztrált dokudráma, amihez eddig szerencsém volt. Mármint a mozgóképes változat. Nem ismerem az alapul szolgáló könyvet (milyen meglepő...!), ahogy az írót, Dr. Wayne Dyert is itt ismertem meg. Nos: Dyer nem egyszerűen főszereplője a saját könyve adaptációjának, hanem gyakorlatilag alfája és omegája:

1. önmagát alakítja, a lehető legáttetszőbb modorban,
2. az ő okfejtéseiről szól minden történés,
3. ugyanabban az elbeszélő pozitúrában látjuk végig,
4. és a műsoridő 90%-át egyértelműen ő tölti ki - néhol pici párbeszéddel tarkítva a változatosság kedvéért.

Pont ezért én Dyert is ugyanúgy karakterként óhajtom kezelni a cikkemben, mint a mellékszereplőket. Csak a tárgyilagosság kedvéért, nem ellenérzésből. Egyszereplős drámákkal már ezelőtt is volt dolgom, de az ottani szereplők is karakterek voltak, élő kifejeződései egy dilemmának vagy megteendő útnak.

Ez a produkció valahol félúton tendál a dokumentum- és a mozifilm között. Ez a The Shift nagy erőssége és gyengesége is egyben: a legegyszerűbb formában, szó szerint "elbeszéli" 2 órán keresztül, mit jelent "értelmet adni" az életünknek, bárkik is legyünk, bármi is a foglalkozásunk vagy a hátterünk.
A háttérben pedig 2 házaspárt követhetünk, akik szintén abban a hegyvidéki szállóban töltenek 1-2 napot, ahol a fő szálat adó interjú készül Dyerrel. Nekik mintha a homlokukra volna tetoválva: "PÉLDÁZATOK AZ ELHANGZOTTAKRA". Amit a doki mond, arra időnként látunk tőlük egy rövid illusztrációt, majd váltunk vissza Dyer monológjaira. Simán el tudnám képzelni ezt iskolai oktatófilmként, amely a finomerőszak, a túlzott társadalmi normakontroll, a fogyasztói gondolkodás megtagadására tanít - gyereket és felnőttet egyaránt. 

Egy bizonyos pontig tetszik nekem az ellentét-pár Ego és Tao között. Dyer először az EGO, az önközpontú világszemlélet 4 félretanítását sorolja fel, az interjú vége felé pedig aztán Lao-ce 4 fő erényét a Tao Te-King-ből.

Na most: mindkét listát úgy kell értelmezni, mint értékvázat. Attól helytelen vagy helyes a két lista, hogy ezekre építjük rá az énképünket és mindennapi értékrendünket. Dyer szavait is kicsit leegyszerűsíteném, hogy kicsit befogadhatóbb legyen, amit szerintem mondani próbált az idevágó mondataival.

EGO 4 vetése:

1. Az vagy, amid van. Ergo: igyekezz minél többet felhalmozni.
2. Az határoz meg téged, amit csinálsz, és amilyen jó eredménnyel. Ergo: mindenben légy te a legsikeresebb vagy az egyik legsikeresebb.
3. Az vagy, amit mások gondolnak és hisznek rólad. Ergo: lehetőleg mindig beilleszkedni és uniformizálódni akarj, és akkor te is normális leszel.
4. Minden és mindenki egy-egy különálló dolog. Ergo: elválasztva létezem a hozzám közel állóktól/a többi embertől/a többi bármilyen lénytől. És mindentől, amim van/amire vágyom/amire nem is vágyom, etc.

Röhej az egészben: a kishitű ember nem hisz a mantrákban, pedig eszerint élni valóságos mantrája az Egónak.

 

 TAO 4 erénye:

1. Az élet becsülése. Mármint: úgy, hogy létezik, hogy sokféle, és hogy halad, fejlődik valamerre.
2. Nyíltság. Mármint: őszinteség és nyitottság az újdonságokra.
3. Jóindulat: Mármint kedvesség, szeretetteli bánásmód, illetve azáltal erőt adni valakinek.
4. Segítőkészség: Mármint: mások hasznára válni boldogság/boldogulás tekintetében.

Röhej az egészben: A Nap évmilliárdok óta ad fényt a Földnek úgy, hogy semmit nem kap tőle. A szeretet pedig szintén egyfajta fény...

Van ez az ősrégi metafora, hogy az egész életet és ciklusait 1 nappal és a napszakokkal állítjuk párhuzamba. Dyer ehhez annyicskát tesz hozzá a filmben, hogy a váltás délelőttről délutánra az ember világnézetében is bekövetkezik. Ugye a hétköznapi életvitel alapsémája, hogy a "délelőtt" a társadalmi kötelezettségek jegyében telik, majd hazaérve a munkából kicsit fellélegzünk, pihenünk, egyedül és családdal lehetünk. És még szerencsésnek mondhatja magát az, akinek a délutánja nem egy "második délelőtt".

Dyer nagyon jól ismeri fel: aki nem az álmait követve él, annak ez az életforma mindig a túlélésről fog szólni. Legyen bármilyen sikeres, az igazi mély örömből beéri időnkénti morzsákkal, és addig él pénzcentrikusan, míg nyugdíjba nem megy vagy meghal. A produkció egyik nagy aduja, hogy lemezteleníti a modern polgári életmódot annak hibáival és béklyóival együtt, ugyanakkor marad szuflája a kiút-keresés érdemi vizsgálatára. Nem egy spirituális mozi - pl. a Mennyei prófécia Armand Mastroiannitől - úgy állítja be a felsőbb tudatosságot, mint felsőbbrendű végcélt, amikben az ember személyiségének szükségszerű lesz idővel felolvadnia. Nem! Az éppúgy asszimilációt jelentene, mint a megrögzötten fogyasztói gondolkodás.

Oké: hogyan találjuk meg azt a valós életcélt, alias a dharmát?

El kell ismerni, helyenként kicsit zavaros Dyer okfejtése abban, ahogy erre felvázol egy lehetséges módszert. Majd külön kitérek azokra a pontokra, amikkel határozottan nem értek egyet vele.

Először is: vissza kell találnod a saját alaptermészetedhez. Megfáradt klisének tartanám a frázist, hogy ezt a "vissza a Természetbe" módszerrel is csinálhatjuk - ha nem volna már az alapfelállásnak is a része. A mellékszereplők kiutazása a fő helyszínre épp ezt jelenti: kiszakadnak az addigi életközegüktől, amelyben jól "megegósodtak" - ki-ki milyen okból kifolyólag:

1. A filmkészítő David és stábja a Dyerrel való interjúért jöttek,
2. Chad Mort üzletember üzleti megbeszélésre jött a nejével, Denise-szel,
3. Quinn Harper családanya pedig férjével és gyerekeivel jön vakációra.

Ennél a résznél kicsi vallás és evolúcióelmélet is beszivárog a magyarázatba. Nem minden tudományos igazolást nélkülöző a tézis, hogy létezik egy univerzális elrendező (szinkronizáló) intelligencia, amely kialakította a világmindenséget. Ezt hívható, úgy is, hogy Isten, Tao, al Lah, Manitu, A Forrás, az Erő, stb. Ezzel összekötve megtalálod az önkifejezésed legjobb formáját, melytől úgy érzed, teljes vagy. Én most a vallási részét a dolognak inkább nem firtatnám: könnyű rálátni, hogy az ihletről, inspirációról beszél. A lényeg, hogyha szívből csinálod, amit csinálsz, leértékelődik a jövedelem nagysága vagy a népszerűségi index.

Magát az áttörés pontját, a "kvantumpillanatot" is 4 fő jellemzővel ruházza fel:

1. intenzív: nagyon élénk, többnyire lelkesítő hatású;
2. váratlan: nem lehet előre tudni, mikor érkezik;
3. jótékony: általában pozitív, alkotó jellegű cselekvésre ösztönöz;
4. tartós: ha átélted, az élmény veled marad;

Röhej az egészben: Dyer szerint a mélypontjaink propellerek, ahonnét ha hirtelen jutsz föl, az kvantumpillanat. A hollywood-i fősodor "főhősei" is szinte mindig 1 röpke mélypontról szoktak átesni "a nagy fordulaton".

2 dolgot hiányolok nagyon ebben az alkotásban, ami miatt nem tudnám 5-ösre leosztályozni, ha pedagógus volnék:

• kiszámíthatóan fakó karakterek,
• illetve néhány komoly ferdítés az elhangzottakban.

Dokumentumfilmként szerintem célszerűbb formátumot kapott volna a The Shift. Sima filmként keveslem benne a színt, az innovativitást. Értem én, hogy a szereplők hétköznapi emberek, többé-kevésbé fejletlen éntudattal. Életszerű alakok, de azonnal kiszúrható, hogy nincs kellő kommunikáció köztük. Van egy jelenet, amit komoly elszalasztott percnek tartok: Chad és Denise Mort éppen bejelentkeznek a recepción, mellettük a Harper család is épp zajong. Megerőltető lett volna ezt úgy megírni, hogy a főbb szereplők bemutatkozzanak egymásnak? Ráadásul Denise épp azt fogja később közölni a párjával, hogy ők is szülők lesznek.
Az egésznek a felépítése valahogy A jogászra emlékeztet engem Ridley Scott-tól: ráérős okfejtő monológokra épül, miközben a tényleges cselekmény valahogy olyan távolinak tűnik. A szereplők sorsának alakulását végigkövetni tanulságos, de egyenként egyikük sem igazán fogja meg az embert. Dyer a magunkra találás folyamatát sokszor elmagyarázza, de a folyamat illusztrációja a Mort és a Harper családdal olyan... tanmese-ízű (főleg Chad Mort szóváltása a hajléktalannal). Tényleg baromira rá voltak szorulva ezek a párok egy kis mentális felfrissülésre...!

Quinn Harper élő példája, mikor egy családanya a háztartást vezeti, de elfeledkezik saját magáról. A társadalom leggyakoribb mai nevelése: légy jó anya. Erről pedig gyakran azt hiszik: minden más csak utána jöhet, különben felelőtlen vagy. Nagyon gyenge akaratú, szolgalelkű az a nő, aki ennyire nem ismeri önmagát, mint Quinn, és ez a családján is meglátszik: a férje, Jason egy lézengő alak, akinek alig képződik mélyebb gondolata, a nagyobbik gyerekük pedig nem is tud meglenni videójáték nélkül.
Mikor a nőben feltámad a hajdani grafikusi szenvedélye, a fiúk és a férje is úgy reagálnak rá, mint aki meg van zavarodva. Ez mindkét szülő hibája: aki a monotonitást hiszi normálisnak az életvitelében, az nem tudja az önállóságot és önvállalást - vagy mint Dyer hívja: "a saját iránytű követését" - se megtanítani a gyerekeinek.

Chad és Denise pedig a munkamániás üzletember és az elkényeztetett feleség mintaegyedei. Veszekedésük az étteremben átérezhető dilemma ugyan, pont, mert mind a ketten sárosak: az üzletembert csak a jóléti életvitelük és a cég üzleti beruházásai érdeklik, a nő pedig képtelen meglenni egy kiadós vásárlás nélkül. De a kibékülésük annyira faszövegű és patetikus, hogy képtelenség örülni kimondottan őnekik. "Én tettem ezt. Sokkal inkább, mint te." Ez nem életszerű beszéd, ez csak szájbarágós szemléltetés. Dyernek nem sok fogalma lehet a házasság módozatairól - amiben meg az a röhej, hogy háromszor nősült és 8 gyereke van.

Dyer hajlamos arra, hogy nem ad egyenes választ a neki szegegezett kérdésekre. Némelyik szövegsor túl elnagyolt vagy akár egyenesen érzéketlen:

• Amikor arról beszél, hogy a kívánt dolog már a tiéd, csak el kel indítani az útján. A film címe épp az értelem megtalálásának mikéntjéről szól, így ezt nagyon nem ártott volna már ott részleteznie.
• "Mindenki akkor lép az életedbe, mikor kell; ne csinálj semmit, majd az élet él téged." Ez így álszent: azt sugallja, hogy a teljes passzivitás a megoldás mindenre, köztük a magányosságra is. Az ember társas lény, és az önvállalás nem zárja ki, hogy keresd a hozzád hasonlóan gondolkodó/érző személyeket.
• David szerint a csodák nem megbízhatóak, az akarat igen. Hangosan be kellene ismerni, hogy az akarat mint olyan nemcsak az Egóból fakadhat. Ha állandóan csak a Forrásra, a Sorsra próbálunk hagyatkozni, akkor is valójában egy külső erőtől várjuk, hogy elrendezzen mindent. Az nem ugyanaz, mint "követni a belső hangot".
• A stábtagok közül Sarah arról beszél, hogy szeretne egy élettársat. Dyer válasza: nem kell, hogy megtaláld a "párod", nélküle is tudod, hogy az isteni egész részét képezed. HONNÉT szedte, hogy ezért akar párt magának?! És mégha így is lenne: erre is csak azt szajkózná, hogy várja, amíg az élet majdcsak odakalauzol egyszer hozzá egy férfit?!
• Mikor Daviddel mobilon közlik, hogy leváltották, a férfi a szemük előtt kiabálja kétségbeesetten, hogy ez a film volt a mindene. És Sarah kommentárja erre: "Azt hiszem, rendbe fog jönni." Nem tahóság ez egy kicsit, Sarah?
• Dyer visszatérően hangsúlyozza az "alázatosság" és "szolgálat" fontosságát, de sosem említi a "lelkiismeret" szót. Ezzel akaratlanul is összemossa a "szolgálatkészség" és a "szolgalelkűség" közti határt. Másrészt pedig az "érdemlés tudata" is csak akkor válik helytelenné, amikor az általa okozott öröm már elmúlt, és kapaszkodni kezdünk bele.
• "(...) Van-e célja az EGO-nak? Az én válaszom erre az, hogy... nem érdemes védeni. Az Ego a hamis én." Ez sem tisztességes felelet. Ugyanazt ismételgetni épphogy nem szolgálja az értelmet egy párbeszédben.
• 2 rosszul választott idézet a befejezésből. Jézus Krisztus: "Ha nem akarsz olyan lenni, mint én, várni fogok, amíg meggondolod magad." Elmulasztja tisztázni, hogy ezalatt Jézus az önzetlen szeretetre való tanítását értette. Byron Katie: "Hinni, hogy az kell, amid nincsen, az őrület definíciója." Pontatlan! Így értelmezve az őrület az, ha MINDIG az kell, amid épp nincs!  

Tudom, hogy ez bogarászásnak tűnhet, de ha egy film ennyire csak spirituális okfejtésből áll, akkor ezeken állhat vagy bukhat a film lényege, az üzenet őszintesége és átgondoltsága.

    
Végül: szeretném felsorolni az 4 kedvenc idézetemet, ami elhangzik a 2 óra során:

1. "(...) Téves előfeltételezés, hogy az igazságaink és ideáljaink úgy szolgálnak majd minket, ahogy mi azt elgondoltuk."
2. "(...) Rájöttem, hogy a saját gyermekeim nem tudják, ki vagyok...!"
3. "Az életed elkezd arról szólni, hogy megéld azokat az erényeket. "Hogyan szolgáljak? Hogy lehetnék kedves?" (...) Így gondolkodni annyit tesz: értelem szerint élsz."
4. "Van egy hely mélyen bennünk, amely (...) tudni akarja, hogy az életem különbséget jelentett. Hogy úgy hagytam itt (...) ezt a bolygót, melyen éltem, (...) hogy valaki élete mélyrehatóan megváltozott az én létezésem révén."

Összességében ez egy nagyon jó mentális felfedezőtúra, elevenjére tapintó tanulságokkal arról, hogy minek mekkora a tényleges értéke az életben. Nem lett a mindenkori kedvenceim egyike, de aláírom az értékességét, időszerűségét a XXI. század világában - az elején és végén felcsendülő témazenéjét pedig rendkívül megnyugtató, felemelő dallamnak tartom. Néhol a "főhős" filozofálása túlzottan elkalandozik a fő tárgytól, túl nagy általánosságokat próbál - olykor az irodalmi idézetek révén - átkarolni. A nem odavalósi szereplők is nagyon kezdők az önismeret művészetében, de legalább tanulékonyak.
Ez a mű tényleg abból ad a legtöbbet, amiről címe szerint is szól: a váltásról a hétköznapok berögzültségei és egy bölcsebb, tudatosabb életszemlélet között. Ne légy materialista. Ne a vagyonszerzés legyen a fő célod az életben, mert az csak illuzórikus cél. Merj olyan tevékenységet felvállalni, amely örömöt és teljességérzetet nyújt! Függetlenül az elvárt eredménytől.  

Az Ambíciótól az Értelemigre 8/10-et adok.

Krakatoa - A tűzhányó napja

A modern történelem talán legnagyobb vulkánkitörése zajlott le 1883-ban. Ez a produkció dokumentalista hitelességgel jeleníti meg az esetet, ahogyan lezajlott, előjeleivel és a szereplők tapasztalataival együtt. Lehet róla vitatkozni, hogy akkor most ez ismeretterjesztő vagy valódi mozifilm-e. Fel lehet fogni mindkettőnek, mert aprólékos, objektív elbeszélésmódja mindkét kategóriának megfelelteti.

A film főszereplője Rogier Verbeek, aki tanulmányában lejegyezte az esetet, valamint a holland Beijerinck család. Jellemábrázolásuk egyszerűen hibátlan: összetett, gondolkodó egyéniségek, akik egy korszellem mellett is fejlett öntudattal és értékítélettel bírnak. Vannak hibáik, nem mindig döntenek helyesen, de ezek mind-mind hozzáadnak valamit a róluk alkotott képhez. A fontos szereplők sosem cselekszenek ostobán vagy fantáziátlanul. Willem törődő családapa, mentes a kicsinyességtől és az agressziótól; hivatásának tisztelete kicsinyíti le a Krakatau jelentette veszélyt. Csendes horrort éli meg, amikor az óceán visszahúzódása után látja a távolban a két kisgyerekek és anyjukat hangtalan eltűnni a hullámokban. Mint az apró kavicsokat.

Johanna még sok mai asszonyhoz képest is intelligens szellem. Amikor Rogiert vádolja, érveket hoz fel, indulata pedig a marasztaláson túl nem terjed. Sok történelmi filmben a női szereplők eltúlozzák a drámai hangszínt. Ez a hiba itt nem áll fenn. Őszintén elszomorítja az embert, ahogy Johanna döbbent értetlenséggel, majd megtört fájdalommal szorongatja kiégett testű kisbabáját.

A Beijerinck-ektől sokkal rosszabbul járt a világítótoronyban pusztult Schuit-család. Remek csavarnak tartom, hogy Catharine, a feleség úszta meg egyedül a borzalmat: a valóságban a férje volt a túlélő. Csodásan mutatják, miként küszködik, hogy felfogja az elvesztésük tudatát.
Verbeek és Lindeman kapitány a gyűrkőző, megoldást kereső főkarakterek. Verbeek ismeri fel a Krakatau veszélyének nagyságát, Lindeman és emberei pedig szó szerint állják a sarat, mikor Jansennel a hamuesőt, a tsunamit is átvészelik. Fölös szócséplés vagy klisémondat nem hangzik el, azután semmiképp, hogy az szigeti ünnepségen eldördül az első robaj. Verbeeken látszik a néma bűntudat, ahogy Catharine tudtára adja a nyilvánvalót: családja odalett. Amikor azt a régi kőzetdarabot a tűzbe dobja, kicsúfolja magát, amiért tudós létére nem látta előre az események láncolatát.

A katasztrófa menete tudományos alapossággal van végigvezetve. Kiterjedt narrációt kap a film elején, közben és végén is. De mindezek a szereplőkön keresztül nyernek bizonyítást, akik ott vannak a bibliai csapások sűrűjében. Összefüggő jeleneteken keresztül látjuk, mi történik velük, nem csupán jelenet-bevillantásokkal, mint egy Viasat-History-műsorban.

A vulkánkitörés audio- és vizuális effektusai letaglózó ütőerővel bírnak. Személyes kedvencem egy két másodperces kép, melynek az őserdőn egy sivító nesz kíséretében hamu, majd hangrobbanás tör át. Minden kísérőjelenség olyan precíz és nyers formában van bemutatva. Ugyanakkor kreatívan próbálnak mindig új beállítást mutatni a jelenségekről: a térképről látva, a robaj, az állatok és emberek viselkedésén keresztül; az óceánon, a világítótoronyban, a helyoldalról stb. Amikor sokadjára mutatják a hamufelhőket, még mindig nem érződik ismétlésnek. Ez nagyon fontos, mert egy idő után fárasztóvá válhat mindig ugyanaz a gomolygó szürke látvány.  

Tempója és lényege még a legnyugodtabb jeleneteknek is van. A vége kicsit lassabb, ahogy a túlélők letargikusan járkálnak a partszakaszon. Mindenük elveszett, kivéve az életüket, de a bánatuk minden szenvedés mellett is megőrzi a reményt, hogy a megmaradtak újrakezdhetik az életüket.

Amikor a lezáró elbeszélés átveszi Verbeektől a szót, a kitörés közvetlen hatásáról a hosszútávúra helyezi a hangsúlyt, ami már a tudós életén túl. Tetszett, hogy nem hívják fel a veszélyt a tűzhányókra általában, csak a Krakatau újjáképződött "fiáról" tesznek említést. Közvetlenebb, megfoghatóbb így a veszély érzete, mintha csak a természeti csapást reklámoznák. 



Sosem láttam apokaliptikusabb víziót egy régi természeti csapásról szóló filmben. A ciklus jelenségei és a történet fókuszában álló személyek mind-mind összetett ábrázolást kaptak, a cselekmény pedig kicsi, de gyors lefolyású, végig ébren tartja a figyelmet. Rendkívüli odafigyeléssel készült krónika.