Terminátor: Sötét Végzet

Nehezemre esik kerek mondatokba öntenem, milyen tapasztalat volt a Sötét Végzet. Jobbára a zsibbadt hitetlenkedés és a sértett düh kavarogtak bennem alatta és utána is – az érzést pedig csak erősíti, hogy most le is írom. Ez a film a teljes, gátlástalan meggyalázása a XX. századi Terminátor-sagá-nak! Igen, direkt így fogalmaztam. Tudom, már írtam, hogy nálam csak a két első film adja ki az érvényes történetláncot, a többit csak tárcafejőnek tekintem. De a Sötét Végzetet gyűlöltem: a márkanév ocsmány megerőszakolása, az erkölcstelen filmcéges kapzsiság újabb ékes bizonyítéka.

A „cselekmény” fémváza: 3 évvel a T-1000-es halála után jön egy T-800-as, és kinyírja John-t Sarah szeme láttára. 22 év múlva egy Grace nevű vázmódosított humán testőr kerül Mexikóvárosba Dani(ela) Ramos védelmére, épp mikor egy alakváltó terminátor a megölésére indul. Megöli Dani apját, és hamarosan Dani bátyja is meghal az üldözésben. Csatlakozik a női pároshoz párosához az idős Sarah Connor, majd – Sarah megrökönyödésére – az a T-800-as, aki lelőtte John-t, de azóta Carl néven embercsaládot alapított. Ám le utdják-e állítani végleg az örökké ismétlődő rémálmot?

A Star Wars 8. Epizódja óta nem láttam olyan tömény gazemberséget és  szándékos mítoszpusztítást virítani, mint itt! Csak kapásból: ha John-t azonnal csakúgy kiölik a filmből, minek húzzák rá teljesen ugyanazt a történetsémát (ráadásul ilyen ügyefogyottan variálgatva) egy 3. világbeli főszereplőnőre? Mert mint megtudjuk, a Grace által leírt új jövőben Dani a géphadak elleni lázadás új leendő messiáshadvezére. Vagyis ő ELVILEG Sarah és John szerepköre egybegyúrva és mexikanizálva. Ennyi a karakter lényege, függetlenül attól, hogy karizmája nuku, és személyisége se nagyon van – mármint azontúl, hogy gyászolja a Terminátor kezétől elhulló családját.

Az egész elgondolás sértően gépies és üzletszagú:

• Eltörölni minden nem sikeres folytatást, csak az első két film maradjon! Ja: úgy, mint a Warner próbálta a Superman visszatérrel?
• Rögtön az első pár percbe kinyírni a végig óvott gyerekfőhőst a kultikus 2. részből, akaratlanul is érvénytelenítve azt? Mint az Alien 3. tette?
• Csak SJW-s kemény-de-sivár nőfigurák harcolhatnak hatékonyan a gyilkos hím szörnyeteg ellen, míg a hajdani központi férfihős meg önmaga leszelídült kiadásaként vár, míg eljő érte a halál. Mint Az Utolsó Jedik-nél.
• Nem sértő ugyanazt a világuralomra törő gonosz szervezetet más néven újracsomagolni és beadni a rajongóknak? Ha a Birodalom-pontos-másolat neve Első Rend, úgy a Skynet-pontos-másolat neve Legion, ezt nem lehet kimagyarázni.

Nevekkel parasztvakítani könnyű:

1. nem számít, hogy maga a „tervező”, James Cameron produceri ÉS (pl. David Goyer mellett) társírói babérokat kapott, 
2. hogy a visszatérő Linda Hamilton még mindig át tudja élni régi nagy szerepét,
3. vagy hogy A. Schwarzenegger is megint itt van.

Mindez nem mentség, hogy az alkotók – köztük ironikus módon maga Cameron – hiábavalóvá tettek mindent, ami Az ítélet napjában történt. Mint írtam: a nyitópercek miatt ujjakat kéne eltörni abban az írógárdában! Ezen aztán Tim Miller rendezőnek esélye sincs mit kozmetikázni: nincs saját hangja, hangulata a Sötét Végzetnek, amitől legalább a retinánknak megjegyezhető volna – bár ez talán mégis inkább áldás...

Legnagyobb bombatalálatát ugyan a film egyértelműen az elején kapja, de a fennmaradó részében sem érezni valós tétet, súlyt vagy üzenetet. Ürügy indítékok hajtanak egy sehová kifutó, alibi sztorit, amely minden korábbi „folytatásnál” tahóbb módon tépi föl a T2 legendás zárását, azt semmi érdemivel nem pótolva. A „nincs végzet, csak ha bevégzed”-mondóka alapból értelmét veszíti John hiábavaló kinyírásával, és ezt eszük ágában sincs kompenzálni – kivéve egy rövid monológot, ahol Sarah bevallja: 1 fényképe sincs szegény fiáról. Egyértelműen csak azért nem kerülhetik el soha végleg hőseink az apokalipszist, mert a stúdiók kapzsisága sose engedné nyugdíjba küldeni a franchise-t.

Karaktertemetéssel ért fel a viszontlátás. Hamilton jól mutat ugyan fegyverrel meg napszemüveggel, de a John fölötti gyásza levegőben lógó marad – akárcsak pl. Ab Whistler-é a Blade: Trinityből. Az írás próbálja úgy kiforgatni ezt, hogy a fia gyilkosa mint szövetséges azt példázza: az előre megírt végzet megváltoztatható. Pórias és kétszínű kimagyarázása ez annak, hogy a régi mese érzelmi fókuszát, a Connor-okat kirostálják a narratívából, utólag értelmetlenné téve az egész 2. részt. Az meg véletlenül se hihető, hogy a T-800 Johnt leölve csakúgy parlagon maradt a világban, kinőtt a lelkiismerete, és családra tett szert, akik azóta se gyanítják, ki ő, mi ő, mit tett.

Amellett, hogy Dani karaktere szerintem másfajta filmbe való volna, az új harcigépek még rosszabbak: Mackenzie Davis ha lehet, még bunkóbb, agresszívebb femináci kirakatfigura, mint Brie Larson volt Marvel Kapitányként, így esélyem se volt, hogy meghasson a múltja, vagy az önfeláldozása a végén. 

Gabriel Luna „Rev-9-e” (lényegtelen, minek hívják) szintén sehol sincs Robert Patrick T-1000-e mellett nemezisként: formái, ölései és harcai a nagy nullát idézik meg a '84-es és '91-es filmek rideg sokkfaktorából. Ezek után az akció maga a súlytalanság: a sokadik robbanás éppúgy nem bír éllel és dramaturgiai ütőerővel, mint a legelső. Soha egy mozzanattól nem kaptam föl a fejemet vagy borzadtam el 2 teljes óra leforgása alatt.  

Szimpatizáltam egy ideig a gondolattal, hogy fekete ruhát vegyek föl, csak ebből az alkalomból. A Sötét Végzet nem kevesebb, mint a Terminator-név és -ötlet legújabb, minden korábbinál otrombább megkövezése: úgy taszigálja tovább a rég kreatív végkimerülésig jutott szériát, hogy felelőtlenül szétbarmolja annak alapjait, alázat és elhivatottság nélkül. Míg az előző folytatások legalább tiszteletben tartották a két klasszikus rész alaptörténetét, ez a fércmű képmutatóan kivégzi és feláldozza azt, mintha platform akarna lenni egy "új irány" új folytatásainak. Mihelyt végeztem toplistámmal az év legrosszabb filmjeiről, meg sem történtnek fogom tekinteni a Sötét Végzetet, azaz a halál beálltát a Terminátor-moziknak.

Tiszteletem a két színészveteránnak, de azt hiszem, hogy "John-ért" mégiscsak 1/5-ös pontszámra ítélem a Dark Fate-et. 

Terminátor: Genezis

"Már vártalak téged."

2 gyászos folytatás után végre úgy tűnt, a Terminátor: Genisys képes lesz új életet lehelni az önmagát rég túlélt franchise-ba. Amikor megnéztem a moziban, végre nem azt láttam, hogy az alkotók csak imitálni és továbbvonszolni próbálják Az Ítélet Napját, mely az egyik kedvenc mozifilmem. A 4 fő színész közül 2 alakítása tetszett, a feszültség létrejött, némelyik új ötlettel beindították a fantáziámat.
Ugyanakkor hamar kiütközött az a fogcsikorgató megfelelési kényszer, ami a Paramounton volt. Már a sokadik produkciós cégként birtokolják a Terminátor jogait, és rögtön trilógiát ígértek (amit beárnyékol a tény, hogy 2019-ben James Cameron-ra szállna vissza a mozilegenda). Ezért olyan zaklatott ütemezésű a mű cselekménye, nem elég kifinomult a jelenetek drámai "bőrszövete", és nem tud megerősödni a mű mondanivalója az emberi technológia-függőségről, illetve az idő alakíthatóságáról.

2029-ben John Connor, az emberi ellenállás vezére jobb kezével, Kyle Reese-szel elfoglalják a Skynet titkos bunkerét. Ám mivel az egy titkos időgéppel már visszaküldte egyik T-800-sát Sarah Connor megölésére, Reese-nek is vissza kell mennie 1984-be.  Ott aztán egy megváltozott idősíkot talál: Sarah Connor már harcos, mellette pedig egy korosabb Terminátor, a nevelőapja és testőre. Ráadásul nemcsak itt, hanem a jövőben is súlyos gubanc történt...

Ez a movie mindent neked hajít, amit bír, hogy esélyed se legyen unatkozni. A kultstátuszú első 2 film legmaradandóbb pillanatait 45 percbe sűrítve átrendszerezi, majd irányt vált, és vadonatúj attrakciókkal rukkol elő. A történet bevezetője pedig meglehetősen hasonlít Az eljövendő múlt napjai c. legutóbbi X-men-filmre. Ott is egy sebtiben  összetákolt kis csapatnak kellett meggátolnia a XX. században, hogy a jövő sötét apokalipszise beteljesedjék. "Vannak események a történelemben, amik egyszerűen meg AKARNAK történni!"
A már 5. Terminátor-mozi is egyfajta összegző-darabnak készült. Szintén az időutazás formuláját használva megidézi, majd kellő tisztelettel újra is írja a meglévő idővonalat, új lehetőségekhez adva teret, új színészgárdával, melyet 1-1 "nagy öreg" is megtámogat azért. Ez a hasonlóság engem fellelkesített. Bíztam abban, hogy itt is sikerül a kötéltáncos mutatvány, hogy a széria minden félresiklását ki tudják majd javítani anélkül, hogy az feltűnő vagy sablonos lenne. Az eredmény viszont egy igencsak egyenlőtlen súlyú, hol izgalmas, hol elsietett üldözőhajsza lett, szokványos akciófilmes befejezéssel. 

Bitang jól políroztak újra egyes látványelemet az első 2 Terminátor-moziból:

1. a civilizáció nukleáris megsemmisülése pokoli tűzijátékot nyújtott;
2. hatásosan beállított a fiatal T-800 újbóli megérkezése 1984-be.
3. A folyékony fém T-1000 ugyanaz a csendes ragadozó, ahogy emlékeztem rá,

Ugyanakkor alig váltott bármi reakciót belőlem néhány olyan kulcspillanat, mint:

1. mikor Kyle nekiveselkedik az "első" időutazásához,
2. és találkozik Sarah-val ("Szóval terád vártam egész életemben."),
3. vagy a T-1000 szétesése a folyadékeső által.

Az újítások közül kellemesen meglepetést okoztak az "ifjú" T-800 rövid párharca, majd a T-1000 trükkje, hogy egy darabkájával feltámassza a gyerek Sarah-ra küldött gép roncsát (hogy ezt Sarah-ék minek hagyták meg 1 darabban, azt fel nem bírom fogni). Nincs tehát hiány helyzetfeszültségből: a triónak olyan ellenség elől kell szüntelenül menekülni, amely mindig előre tudja, mit fogsz tenni. Bármikor olyan irányból lephet meg, ahonnan épp nem számítasz rá. Ez a felállás rajta tudta tartani a szememet az események alakulásán. 

Nagyon kíváncsivá tett, hogy Kyle Reese, a harcos Sarah Connor és a T-800 hogyan fog tudni csapatként működni. Ehhez képest a párbeszédeik minősége nagyon hullámzott: minél parázósabb a szituáció, annál okosabbak. A humor tűrhető, bár ez sem sziporkázik, kevés a szín, az egyéniség és a kifinomult reakció benne.
Igen hamar kiapadt például az a poénforrás, miszerint "Apa", a Sarah-t felnevelt T-800 emberszövetei idősödnek. Ezt én inkább szomorúság, mintsem poén tárgyaként fogtam föl. A Terminátor 2.-ben a gépkarakternek sikerült az emberség, a humánus értékrend alapkésztetését felfognia. Némi érzelmet vitt volna az új filmbe, ha teszem azt a T-800 szembesülne saját korlátaival, hogy nem tud úgy vigyázni Sarah-ra, ahogy régen. Épp ezért, mikor a végén elmerül a fémolvadékban, azt vártam, hogy meghaljon - ismét.

Röhöghetnékem támadt a nagy visszatérésén. "Apa" a fémajtót beszakítva közli, hogy váza eggyé vált a folyékony fémmel, amiben elmerült. "Átminősítettek." Ez a meglódult, dilis történetcsavar jobban szórakoztatott, mint bármelyik szópoén.

A 4 fő színészi alakításból 2 értékelhető. Arnold Schwarzenegger a kora ellenére még mindig fel tudja idézni a Terminátor karakterét. Emilia Clarke arca kellően hasonlít Linda Hamiltonéra, bár olyan kemény kisugárzása korántsincs, mint elődjének a T2-ből. Hogy Sarah ne a 84-es film jámbor pincérnője legyen, az íróknak be kellett iktatni egy közbülső időutazást, ahol egy T-800 megölte a kis Sarah szüleit, de egy másik megvédte, felnevelte és kiképezte. Tudja, ki Kyle, de nem sokra tartja őt - főleg "Apához" mérten nem.

Mellékszereplők közül J.K. Simmons a 3 múltbéli idősík közötti átvezető kapocs szerepét tölti be. Byung-hun Lee pedig kitűnő Robert Patrick-imitátor: ha 3/4 óránál több idő jutott volna az első 2 film felidéző jeleneteire, akkor szerettem volna látni, ahogy elvegyül az emberek között. Patrick álrendőre olyan természetesen fejezte ki magát a civilek között, amikor a célpontja után nyomozott, és ez hozzátett a rettegésfaktorhoz.

  

Jai Courtney Kyle-ja unalmasabb, mint egy altatódal! Érett veterán helyett egy komolykodó huligánt kellett hallgatnom, aki rémesen lassan fog föl szembeszökő dolgokat, és folyton hangos megjegyzéseket tesz. A szerelmi szál közte és Sarah között pontosan olyan faízű, mint a Sith-ek bosszúja Anakin-Padme-románca - annyi különbséggel, hogy ez nem melodráma, inkább egy repetitív házastársi civakodás. Kettejük beszélgetéseit hallgatva elképzelni is nehéz, hogyan tudott szegény John egyáltalán megfoganni, és ez bizony zavarba ejtő.

Apropó John Connor: neki semmi jelenléte nincs a vásznon! Jason Clarke semmi megjegyezhetőt nem mutat fel a szerepben - már azonkívül, hogy színpadiaskodik, valahányszor az időutazás szóba kerül. Nem hittem el annak a prófétaszerű vezérnek, aki az emberi ellenállás alapjait lefektette, és sikerre vihette. Ő volna elméletileg az emberiség pallosa, amiből aztán egy váratlan és tragikus fordulat a kaszásává fog átvedleni.
Érdekfeszítőnek találtam a csavart, miszerint John-ból sejtszinten farigcsált terminátort a Skynet. Kyle-nak ez már a sokadik dilemmája. Hiába tudta, hogy az időutazással minden meg fog változni (meg is kettőződött az emlékezete), akkor is más még látni, ahogy John-t, a harcostársát és ügyük vezetőjét feltehetően megölik, majd önmaga borzalmas torzképeként kell látnia. Nagy oldalba rúgás, hogy az írók megint átsietnek ezen is, csak azért, hogy még több akciót és számítógép-effektust kapjunk a képünkbe.

Van mit sajnálni: adott egy potenciálisan jó film itt, melyet a türelmetlenség meggátol, hogy egy koherens egésszé felépüljön. Felvértezi magát ötletekkel, harcba indul, megközelíti a célt, mégse tudja elérni, mert nincs érzelmileg rendesen megolajozva a váza. Aki csak mozgóképes emlékalbumot akar mindabból, amit James Cameron 2 művében szeretett, az nosztalgiából rászánhatja az időt.

Kitörlő (Végképp eltörölni)

Tipikus Arnold Schwarzenegger-féle kukoricaetető a Végképp eltörölni. Akció akció hátán, a szinte sebezhetetlen osztrák főszereplővel és olyan rosszfiúkkal, akikről mintha egy nyakukba akasztott tábla jelezné: "Genny vagyok, nyírj már ki!".  

John Kruger, a Tanúvédelmi Program ügynöke ezúttal Lee Cullent bujtatja új személyazonosság alá. A nő megtudta, hogy cége egy vadiúj technilógiájú, lézeres puskát készül illegálisan eladni külföldre, és a kritikus infókat egy diszkre mentette. Kruger közben rájön, hogy saját szervezetétől valaki szintén nyakig sáros az ügyben.

Semmi nem volt ebben a filmben, amit nem lett volna unalomig ismert más művekből, vagy rosszabbul használva, mint amazokban a művekben.  A színészi játék éppenhogy elmegy, az akciójelenetek pedig kontár rendezésűek.
Kezdve a fegyver-prototípussal: a világító zöld sugárnyaláb - amely először a nő expasiját égeti szét a lakásukon - inkább az Alien 4.-ben hatott volna odaillőnek. Ezt a fegyvert képtelenség volna akárhol a földgolyón nem kiszúrni: bárhová adnák el, bármely térségben veti be egy katonai vagy félkatonai szerv, azonnal nemzetközi veszélyforrásnak nyilvánítanák.


Az akció az egyedüli dolog, ami előrehajtja ezt a rozoga kémtörténetet. Annak is mindig az a lényege, hogy Arnold megússza valahogy. A Kommandó és Terminátor során ismertté vált pózzal tartja a puskákat, mikor hozzákerülnek - nyilván, mert ez a Schwarzenegger-póz, ezzel lehet eladni az akciófilmjei többségét.
Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a szökése a repülőgépről. Itt ugye egyik kollegája felfedte magát John előtt, hogy tégla és a konspiráció egyik fő láncszeme. Krugert elkábítják, de meg nem ölik. Később egy késdobással fegyverzi le pisztolyos ellenfelét, kifelé lóg a gép nyitott ajtaján, és a robbanó motor süvítő lángjai közepette is sértetlen marad. Támadója egy repülőt hajt neki az ejtőernyőjének, hogy megölje. És ha idáig nem lett volna kellően eszetlen a jelenet: zuhanás után Kruger csak néhány 10 méter magasan nyíló ejtőernyővel nekivágódik egy kocsitetőnek, és kutya baja.


A figurák jobb esetben csak megjegyezhetetlenek, ha ugyan nem végzetesen ostobák. Lee, az aktuális "bajbajutott hölgyike" rémesen elővigyázatlan: nem képes leplezni főnöke előtt, hogy mindenről tud, egy riporter barátnőjével osztja meg a bűneset titkát. Minden egyes alkalommal Johnnak kell megmenteni valamitől. Átlagos és kicsit irritáló modorú is.
A negatív oldal irányító koponyái elvileg csupa főnöki beosztású valaki, akik egy magas szintű összeesküvést hátterében állnak. Őket a végén John egymaga csapdába ejti a saját autójukban, a vasúti sorompónál, épp a robogó vonat előtt a síneken. Willy Coyote-tal szoktak ilyen szinten gügye balesetek történni.

Egyszer nézős, abszolút feledhető üldözéses mozi.

Ítéletnap

Az Ítéletnap valószínűleg az a Schwarzenegger-film, ami valaha is a legközelebb jut a vallás témájához. Elérni azonban ez sem tudja, minden darkosság és vallási teória ellenére, ami jellemző a szubzsánerre. Ehelyett kapunk egy ostoba és teljesen érdektelen kimenetelű fogócskát, tucatnyi olcsó robbanással és pár anagrammanevű sablonkarakterrel. Résztvevők: Arnold aktuális figurája vs. talán az egyetlen lény, akivel az osztrák színész még nem harcolt a filmjeiben. Az Ördöggel.

Kezdem inkább azzal a néhány aprósággal, amit eredetinek vagy izgalmasnak találtam a filmben. Nem sok ilyenhez volt szerencsém ebben a movie-ban:

1. Az ördög első megjelenési formája, a láthatatlan vízköpő-sárkány.
2. Az alapötlet, hogy egy közönséges halandó minden idegszálával küzdeni próbáljon egy démonalakkal.

Merő zagyvaságnak tartom már az Ítéletnap premisszáját: megjövendölték, hogy 1979-ben megszületik az Antikrisztus anyja, akinek friss kígyóvért kell a szájára kenni. És lőn. '99-ben eljön majd érte a Pokol Ura - lényegében hogy párzzon vele -, és megkezdődik az Apokalipszis. A Christie nevű lány azért célpont, mert állítólag születésekor "a csillagok pont jól voltak elrendeződve". Egyedüli támaszául pedig egy Jericho nevű kiégett zsaru szegődik, akinek természetesen nulla köze van bármiféle keresztény vagy természetfölötti témakörhöz.

Majd ehhez jönnek még hozzá olyan apróságok, minthogy "666" sosem létezett, mint biblikus szám. János Evangéliumából a 666-ost álmában látta az író, tehát fejjel lefelé kell olvasni. Így az jön ki: 999, azaz 1999 éve. Hát ennél csigolyatörésesebb álmagyarázat bajosan akadna rá, hogy miért a premier évében játszódik a cselekmény is! Ez ugyanaz a toloncolt, béna számmisztifikáció, ami a 23-as szám c. filmet jellemzi. Azt látunk a számokba és jelekbe, amit akarunk, amíg az kicsit is logikusnak hangzik.

Gabriel Byrne karizmatikus színész, de a tehetségét eltékozolja a mű. Mintha Az ördög ügyvédjéből Al Pacino-t utánozná: én Sátánnak ilyen csapongó, püromániás verziójával még nem találkoztam. Nem is érdekli egyáltalán az emberek pszichéje, érzései; nem próbál taktikázni, manipulálni és megrontani lelkeket. Egyszerűen előtrappol a semmiből, dörmög, rombolást kelt, majd odébbáll; útját pedig itt-ott néhány nevesincs hulla kíséri. 

Mindezek mellett: ha valóban ő a Pokolmélyi Sátán, akkor hatalma Istenével közel azonos kellene, hogy legyen. Mi szüksége rá, hogy testőröket fogadjon maga mellé? Netán a papi szekta miatt, akik Christine-t is meg akarják ölni, megakadályozandó a világvégét? És később többször nyíltan konfrontálódik a főhőssel, de sosem végez vele. Na jó: egyszer kifeszíti egy keresztre, de ezzel kifújt.  Tényleg úgy jött le nekem, hogy John Miltont idomították egy átlagos Arnold-mozi stílusához. Még a Kommandó egyik híres jelenetét is újra megkapjuk, ahol a főhős feltankol fegyverből és lőszerből (ami persze csak a radikális papok ellen ér majd valamit).

Nemcsak az ördögöt érzem áthallásnak egy másik műből. Jericho az első jeleneteiben mintha Martin Riggs-et utánozná: depressziós ex-zsaru, akinek a neje (+ a gyermekük) meghalt, sötétített és rumlis szobában tengeti napjait, és töltött pisztolyt szegez a homlokához, de nem meri meghúzni a ravaszt. Amellett pedig, hogy nincs valódi személyisége, Jericho nem is tanul semmit az ördög elleni hadakozásból. Végigküszködi, de nem változik semmilyen téren, vagy ismer fel bármilyen tanulságot. Majd külön leírom, miként is végzi.

Nevetséges pillanatok tömkelege tarkítja a 2 órás műsoridőt. Inkább csak az 5 legnevetségesebb pillanatot írom le, amit az Ítéletnap fel tud ajánlani:

1. A merénylő pap, akit Jericho megállít, legalább 30 emeletet zuhan 1 megakadással, keresztül egy kis épület üvegzetén, és rögtön elrohan onnét, mint akinek semmi baja. Az ördög alighanem képes lehet erre, de egy mezei atya?
2. Christine 1. filmbéli látomása, ami megkísérti őt. Lát a metrón egy embert, amint vihogva az ördög jöttére figyelmezteti őt: "Eljön érted. Eljön érted Christine!" "Honnan tudja a nevem?" "Meg fog dugni! Meg fog dugni, Christine!"  Sajnálom, de az ilyen dialógusok számomra a Csonthülye színvonalát képviselik: "Vissza kell hozd a fiamat, Csonti! Tüstént hozd vissza!" 
3. Még ugyanennél a jelenetnél: ahogy Christine a férfit megérinti, az széttörik darabjaira, és akkor riad fel a látomásából. Ezeket a látomásokat még metaforaként sem tudom komolyan venni: ezek nem többek puszta látványtrükk-morzsáknál.
4. Jericho egy kórházban azt találja, hogy valaki egy embert felszegezett a plafonhoz, és végzett vele. Egy helyi zsaru képes azt mondani erre: "Lehet, hogy ő maga csinálta." De ami igazán kiakasztó, hogy mikor a hullán véres üzenetet olvasnak, az feléled, dulakodni kezd, és végül le kell lőni, hogy visszahaljon. Tiszta röhej.
5. Jericho egyik támadója éppen Christine nevelőanyja, aki előbb összeveri a volt rendőrt, majd nekinyom egy asztalt, próbálva megölni őt. Nagynehezen sikerül leállítani, miközben tesze-tosza lánya végig csak néz. Ha valaki annyira lemoshatatlanul akciósztár, mint Schwarzenegger, úgy egy ilyen jelenet láttán a hiénakacaj kerülgeti az embert.

A papok ábrázolását sértően butának tartom ebben a filmben. Még úgy is, ha kiveszem a 999-es szám körüli halandzsát. Nincs érdemi kommunikáció pap és pap, illetve főhős és pap között, ha ugyan az utóbbi egyáltalán méltóztatik beszélni. A felkentekre végig jellemző a sznob, lekezelő, mellébeszélő modor; elsősorban, ha az ördög kerül szóba. Kívülálló úgyse értené meg! Úgy gondolom, Hollywood nem tud, és nem is akar életet vinni a katolicizmus témájába, ezért ennyire unott és klisételjes minden a papsággal kapcsolatban.

Utoljára még a befejezésről. Miután Jericho és Christine egy - valamiért teljesen kihalt - metróval elgázolták az ácsorgó ördögöt, Jericho a templomba menekül imádkozni. Azt várja, hogy Isten pont az utolsó pillanatban fog beavatkozni?
Nos, nem teszi, hanem helyette az ördög ölti fel végre igazi formáját, egy szárnyas tűzsárkányt. Mire várt addig? Talán az elején még nem volt ereje teljében? Nem számít, mert meglevő erejével is iszonyú fölényben volt. Talán Jerichóra, hogy mellé álljon? Ez megint kizárva. Hiába süti el a szokásos "állj-mellém-és-visszakapod-a-szerettedet"-típusú ajánlatot, de többet meg se próbál érvelni. Helyette megszállja Jericho testét, hogy megkapja Christine-t. Átlátszó trükk. Azt meg végképp nem értem, hogy tűzsárkányként hogy bírja 10 méterre felöklelni Jerichót, és a férfinek egy csontja se törik.


Jericho pedig úgy győzi le, hogy míg öntudatánál van, ráugrik egy szobor kardpengéjére, és ettől valahogy... kidöglik belőle egy lángnyelvben az ördög. Jericho jutalma pedig az lesz, hogy haldoklás közben még láthatja halott nejét és gyerekét. Vége.




Állandó erősséget nem tudnék megnevezni az Ítéletnapból. A toprongy történet mellett az akció és a látvány is elcsépelt. Nem tudja sokkolni, megrémíteni vagy legalább picit gondolkodtatni a nézőt. Az érintőlegesen felhozott világvége-téma csak kifogás. Arnold Schwarzenegger ismét egy újfajta témájú produkcióban próbálja ki magát, de igényesség hiányában ez is csak az elvetélt bevállalásai számát gyarapítja.

Az utolsó akcióhős

Csak mert egy movie kimondottan klisékből gyűjti és építi fel a sztoriját, még lehet szórakoztató. Ezt Arnold Schwarzenegger munkásságából tanultam meg, bár nem sok példát ismerek rá. Legmaradandóbb filmjeinek a Predátort, a Total Recallt és az első két Terminátor tekintem. Emellett viszont tökéletesen illik olyan művekbe, amik az "old-school"-akciófilmes zsánert direkt koptatják, lejáratják, idejétmúlt(abb)nak láttatják a szemünkben. Ezek mégsem paródiák vagy vígjátékok, inkább akciószatírák.

1. Kommandó: lánya elrablása ürügyén a protagonista változatos kunsztokkal és tusakodással lép fel a vásznon, miközben ellenfelei hullanak, mint a muslincák ősszel. Zsenge sztori, de a maga primitív módján élvezetes.
2. True Lies: átlagos családi kémtörténet, mégis úgy kivitelezve, hogy az események bevonnak.  Érdekes az, ahogy a szuperkém addig titkos életébe egyre jobban beletanul a hétköznapi feleség is.
3. Az utolsó akcióhős...

...bosszantó.

Nem is kevéssé. John McTiernannak ez az egyik legrosszabb hírű alkotása, és nem alaptalanul. Elsőre okosnak tűnhet, amiért begyűjti a zsáner ismert kliséit, és elosztja őket 2 órás időhosszúságban. Közben felkarolja a 14 év körüli srácok egyik álmát, hogy kedvenc sztárhősük világába csöppennek, vagy akár a tanítványává, társává is válhatnak.
Nem tagadom, van benne 1-2 provokatív konfliktuslehetőség. Ahogy idővel a mesevilág hőse elkíséri a gyereket vissza a valóságba, szembesül saját valódi mivoltával: hogy nem több egy fiktív celluloidlénynél, aki valami groteszk csoda folytán most hús-vér.


Az utolsó akcióhős kicsit olyan, mint egy rossz sci-fi:  egy izgalmasan, sőt elmésen hangzó alapötlet, amit egy enervált, szikkadt és többnyire dögunalmas cselekménnyel sikerül elföldelni. Alig működik valamely aspektusa. Biztosra veszem, hogy a hard-core Arnold-rajongóknak nosztalgiát hoz valamilyen szinten. Nekem speciel érdektelennek hatott; sosem vont be egészen, és nem tudok tetten érni benne semmilyen tanulságot vagy jellemfejlődést. Csak nem lehetek annyira egyedül ezzel, minthogy a movie saját hazájában megbukott, és a totalfilm.com ma a mainstream-kínálat 30 legnagyobb sikeres szemete közé sorolja.

A történet egy olyan fantasy kulcselemmel hozza létre az alapszituációt, ami inkább a korhatár nélküli családfilmekbe illik: egy mágikus mozijegy. A főszereplő gyerek, Danny ennek segítségével egy napon a moziteremből áttranszportálódik kedvenc akcióhőse, Jack Slater nyomozó világába. Ez a világ aztán tartalmaz mindent, ami egy 80-as évekbeli akciómoziról eszünkbe jut:

• a hőbörgő felettes;
• elrabolt gyerekek;
• a hibbant pszichós;
• vad autósüldözések és robbanások;
• a nagyzoló fő-rosszfiú;
• a kigyúrt, öntörvényű zsaru;
• aki bármilyen rosszfiút leszerel;
• feszt egysorosokat süt el még akció közben is;
• öklével és pisztolyával remekül bánik;
• és semmi sem tudja tartósan megsebezni;

stb.

A színészi játék nem annyira rossz, de nem sok esélye van érvényesülni. Színtelen, egydimenziós karaktereket kapunk (kivéve talán Slatert), gépies és száraz párbeszédekkel. Hiába látszik világosan, hogy mi volt itt az alkotók célkitűzése: ha egy sztori sablon-téglákból épül föl, piszok sokat kell dolgozni vele, hogy ne zülljön sablonná maga a mű. Ugyanígy karikatúra-szereplők is lehetnek üres pozőrök, a frappánsnak szánt dumájukból forszírozott faviccek. (Ezt érezni ki nagyon erősen Quentin Tarantino Kill Bill-jéből is.)

Ismétlődő fogyaték az Arnold-moziknál, hogy a rendezők sosem hoznak létre normális kölyökkaraktert. Danny se nem jópofa, se nem szimpatikus, egyszerűen csak... ügybuzgó. Dacára annak, hogy a hátterét még tűrhetően vázolják föl. Anyja egyedül neveli egy new york-i szegénynegyedben, gyér közbiztonsággal, és ezért ő a mozi világába menekül. Mindezzel könnyű azonosulni! Én magam túl jól ismerem az érzést, mikor a mindennapok egyhangú problémái elől a mozgókép, a szabadon választható valóságélmények közé költözik a lelkünk.
De nincs személyisége. Sosem érik meg, vagy tanul bármi fontosat. Ellenben be nem áll a szája. Találkozik a nagy hősével szemtől szemben, sőt az rábólint, hogy besegítsen neki. És mi erre Danny reakciója? Mindenáron és esetlenül bizonygatja, hogy ez az egész egy Schwarzenegger-film saját realitása. Nem tudom, hogy a reakció idegensége, vagy Danny ráakaszkodó győzködése zavar-e jobban ebben. Alapjáraton kínos, ahogy egyfolytában okoskodik, fecseg, sőt egyszer (szándékon kívül) még majdnem meg is öleti magát a nyomozó előtt. Miért is kéne együtt éreznem vele?


Pedig Schwarzenegger tud ütős párost alkotni gyerekszínészekkel. A Terminátor 2.-ben John Connor is egy átlagéletet élő, nyughatatlan srác volt, mint Danny, vagy mint Jamie a Hull a pelyhes-ből. De úgy vélem, ott a gyerekszínészt jobban látták el instrukcióval, a történetben a fiúnak bőven oka és lehetősége nőni, mint egyén. Talpraesettebb volt. És lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de Edward Furlong szerintem valamicskével többféle érzelmet tudott mutatni az arcával, mint Austin O'Brien.

Úgy sejtem, a fő ok, amiért Az utolsó akcióhős még zsánergúnyolóként sem állja meg a helyét, az a mértéktelenség. Mármint nem úgy mértéktelen, hogy egy dologból túl sokat használna. Túl sokféle eszközzel akar élni, csak azért, hogy görbe tükröt állítson a 80-as évek akciófilmjei elé. Egyrészt megteremti a tökéletes gyűjtőmedencét akciókliséknek, belejuttat egy valós fiút, majd kijuttat belőle egy helyi legendát, és végül ki-ki a maga világában marad. Idáig oké.

Aztán több olyan kifejezőeszközt is begyömöszöl, amik már túlbonyolítják a képletet, és a gyenge szkript nem bírja megtartani őket. Ugye sok az áthallásos pillanat vagy jellegzetes alak konkrét alkotásokból, mint A zöldfülű, Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver, vagy McTiernan saját klasszikusa, a Die Hard (pl. a szakállas főbűnöző alakja).

De mindezek mellé mi szükség van pl. egy rajzfilm-macskát beemelni a rendőrőrs munkatársai közé? Ez egy alternatív valóság, nem az elképzelhető valóságok Mekkája. Ahol a hús-vér mellé rajzfilm-figurák, esetleg (ha nagyon meglódult volna a készítők fantáziája) pálcika-, gyurma-, rajzfilm- és videójáték-figurák is keveredhetnek a tömegbe. Ha egy kartún-macsek a cselekmény részese lehet (megmenti Slatert az áruló extársától), akár ott teremhetne a Gyurmadimenzióból Wallace és Gromit!

Oké, hogy megjelennek típusfigurák Slater világában, és eredeti hollywood-i sztárok a tetőpontnál a mi világunk gálaestjén. Köztük Chevy Chase, Jean-Claude Van Damme, vagy az önmagaként érkező Arnold Schwarzenegger.

De mi a kifigurázó jellegű abban, ahogy Danny Slater kapitányságán belebotlik kultmozik ikonszereplőibe, pontos kulcsjelenet-béli külsejükkel és viselkedésükkel?

1. Sharon Stone, hajszálra, ahogy az Elemi ösztön kihallgatásos jelenetében kinézett.
2. Robert Patrick, mint a rendőrruhás T-1000.

"Te is láttad ezt?!" Igen, Danny: láttuk. Még Ray Charles is látná.

Azért sem értem a dolgot, mert Az utolsó akcióhős írói között szerepel Shane Black, akinek új filmje, a Vasember 3. épp most mutatkozik be a magyar mozikban. Nem értem, mi a szerepe olyan random, behajított ötleteknek, mint hogy a varázsjegy magáé Houdinéé volt hajdanán, vagy hogy Slater világában mindenki telenfonszáma 555-el kezdődik.

Néhány pillanatot alighanem önironikusnak szánhatott vagy Black, vagy Arnold. Mint az ébren álmodás jelenete, ahol Danny osztálya Shakespeare-darabot néz a suli tévéjén, ő meg Slatert képzeli Hamlet helyébe. És még egy furcsaság: Slater világában a jelek szerint nem létezik Arnold Schwarzenegger a színész. Helyette Sylvester Stallone arcát látjuk a Terminátor 2. plakátján. Ez elmés irónia: amilyen elcsépelt sorozattermék lehet egy akciófilm, olyan könnyen beszerezhető hozzá egyik neves hollywood-i akciósztár a másik helyett.

A végére hagytam Schwarzenegger alakítását. Ez a legjobb dolog az egészben. Az osztrák színész ekkor állt karrierje csúcsán (nem ismétlem el, melyik filmje révén), pár vígjátékkal is a háta mögött. Nagyon jó arányérzékkel keveri ki Slater humoros keménységét. Úgy ironizálja a Slaterhez hasonló, menő imidzsű akcióhősöket - köztük magát -, hogy az nem fordul át nevetségbe. Egyedül a röpke flashback a kisebbik gyereke haláláról nem illik a hátterébe. Ez azért még az agyatlan actionmovie-k világában is nyomot hagyna egy rendőrön, akár van másik gyereke, akár nem (egy felnőtt, babás szőke, aki rózsaszín bicajt tart otthon??).

Az egyik legtetszetősebb szcéna az, mikor a való világban Danny az otthonába invitálja Jack-et, és bemutatja neki anyukáját. A szituáció és a színészi játék is passzol. Slater egyértelműen idegennek érzi magát "ideát", és Danny a kapaszkodója. Ez nem az extravagáns Kalifornia, hanem New York; ráadásul egy másik dimenzió Amerikájában, ami jóval kevésbé idealizált ahhoz képest, amelyet ő ismer.

A leszámolás a rosszfiúkkal a gálaesten nemhogy nem izgalmas, de ritka bénán lett elővezetve. Kacagnom kellett azon, ahogy a gonosz szereplők tudatára ébrednek, miféle világba is keveredtek. A terv ugye az, hogyha megölik Arnold Schwarzeneggert a gálán, az általa megformált Slater szintén elenyészik. Pont úgy, mintha az időben utaztak volna vissza, és a múltbéli énnel a jövőbeli énje is vele együtt meghal.

És a helyzet úgy rendeződik, hogy Slater rálő a rosszfiúra, amitől az szó szerint szétrobban. Majd! A varázs-mozijegy révén a Kaszás elevenedik meg egy műsorból, hogy a súlyosan meglőtt Slatert visszajuttassa saját világába, ahol sokkal könnyebben begyógyulhat a sebe. Mr. Black, nem tudom, mire gondolt, mikor ezt a forgatókönyvet megírta, de nyilván nem egyedül dolgozott vele. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Saját törekvésének áldozata Az utolsó akcióhős. Besorolhatjuk bármilyen kategóriába (akció, szatíra, "film a filmben", paródia, stb.), attól még szétesik, miközben nézzük. Úgy kell felfogni, mint egy vegyes kosár, tele jó és rossz ötletekkel, amik zsúfoltságuk miatt nem tudnak progresszív sémába elrendeződni. Izgalom helyett pedig csak szokványos, untató és légből kapott percek váltakozása jut a nézőnek osztályrészül.

Conan, a barbár + Conan, a pusztító

"Miután az óceán bekapta Atlantiszt,
egy történelem előtti világban nagy volt a zűrzavar.
Ebben a korban élt Conan.
A kis semmi dugóból
BÖHÖM NAGY állattá lett.
Megszökött.
Nem állíthatta meg fogkrém, ajánlat, sem pedig szűkület.
Nagy ellenség les rá: a SZTEROID hatalmas ura.
Szemérmes, fűbarát és nős.
...Végzete, hogy felszabadítsa a kardozni vágyókat,
és saját erejéből FILMSZTÁRRÁ legyen."

Conan, a barbár

Arnold Schwarzeneggert a Conan és a Terminátor szerepe tette szélesebb körben ismertebbé: előbb kalandfilm-, majd A-listás akciósztárként. Ha te Schwarzenegger-rajongó vagy, akkor kötelező látnod legalább az 1. részt. Ha viszont komoly filmet szeretnél látni tőle, maradj az akciómozik berkein belül.



Miként a vígjátékokban, úgy a színész a misztikus kalandfilm-zsánerben se vetette meg tartósan a lábát. Bár a Vörös Sonja hitványságát ő is beismerte, a népszerűbb Conan-dilógia majdnem ugyanaz a szint. Zsengén miszticista, képzelőerő terén béklyóba vert művek ahol minden a díszletekről és a valós helyszínekről szól. A karakterekre jellemző, hogy teatralitással kozmetikázzák a körítéssel teli dialógusokat, az egyéni motivációk abszolút űrjét, illetve a balga és szegényes értelmű jeleneteket. A 2. részbe pedig emellé még némi puhító célzatú humor is belerondít.

Kezdek rájönni, hogy alapból nem rokonszenvezek a prehisztorikus díszletvilágokkal. Révén, hogy azok mellől mindig hiányzik az az összefüggő történetvezetés. Ellenben szinte kötelező a kultúrák romos állapota, az átlagemberekre jellemző primitív észjárás. Hollywood a mai napig nem tud elszakadni a régi barbár-felfogásától, ahol mindig komor varázslók, sminkgyanús hercegnők és kigyúrt kardbajnokok kerülgetik egymást a szétszórt, infrastruktúra nélküli közösségekben, kisállamokban.

Mindenki ismeri Conan sztoriját: szüleit a falujukat ért rajtaütésen megölik, rabszolga lesz, majd kiszabadulása után utazik a nagyvilágban, hogy majd végezhessen a gonosz mágussal, kinek sanyarú sorsát köszönheti. Anélkül is, hogy olvastam volna Robert E. Howard eredeti könyveit: bizton állíthatom, hogy ezek a filmek izomból butítják a forrásanyag lapjait. Minél sajátosabb panorámára hajtanak, gyermeteg víziót vázolva az ismert preókori kultúrák külleméről és szerveződéséről. Az első Mortal Kombat fantáziadúsabb volt, mint ezek a movie-k!

Az energia és koncepció hiányát azzal próbálják leplezni, hogy mindent miszticizálni próbálnak. Minden apró részlet valami rendkívüliséggel fel kell ruházni - látványban és sztoriban is -, ez pedig fárasztó, és elidegeníti a nézőtől Conan világát. Kötelező a bizarrság és a misztikum, és nem egy ponton szánalmas perceket eredményez. Mikor Conan útbaigazítást ad egy zavarodott nőtől, az az útmutatásért cserébe odaadja a testét, "aktus közben" szörnyjegyeket növeszt, majd miután Conan a tűzbe veti, lelkének lángja fel-alá cikázik a kunyhóban.

A szimplán csak rossz rendezés, abból is van bőven. Valahányszor látjuk Conant, hogy tevével találkozik, mindig behúz neki egy maflásat. Ez úgy, ahogy rendezték, badarság, még egy fantasy-műtől is. De említhetném mondjuk a felnövésének montázsát: Conan elvben évekig egy taposókeréknél végez kényszermunkát a többi gyerek-rabszolgával. Ehhez képest azt látjuk, hogy felnőttként egyedül tolja a semmi közepén a teljesen funkciótlan faeszközt.

Mégis hányan őrzik?!

Hová lett a többi rabszolgagyerek?

James Earl Jones mint a mágus Thulsa Doom egy pihent agyú, túlmisztifikált antagonista, akinek leg-felismerhetőbb védjegye, hogy imádja a kígyókat. Az ő motivációja elvileg az, hogy agymosó szektája és katonái portyái révén hatalmát növelje - vagy ilyesmi. Pontos menetrend vagy nem ismerhető fel a terveiben, és sosem tudjuk meg, hogyan képes puszta tekintetével mezmerizálni másokat. Ezt még extrakeserű pirulaként talán le lehet nyelni. 

Van azonban egy jelenete, ami több oldalról is kinyírja a film értelmét, hála neki. Doom hagyja Conannek - akit ő akkor halottnak hisz -, hogy az őrség hátába kerülve lefejezze őt! Védekezés nélkül! Lapozzunk csak vissza: ez a "gonosz nagyúr":

• sok-sok éve a gyerek szeme előtt lerohanta faluját, 
• lefejezte anyját,
• őt magát rabszolga-sorba küldte,
• majd sok-sok év után viszontlátva kiköttette,
• előzőleg pedig megölette egyik követőjét, csak hogy erejét fitogtassa neki.

És ezek után engedi neki, hogy a kiszabadult Conan - akit egy Akiro nevű varázsló feltámasztott - több ezer követője előtt megölje. Egyetlen suhintással! "Mi lenne a te világod énnélkülem?" Ezt semmi nem magyarázhatja: egyszerűen sík hülye az, aki ilyen helyzetben nem védekezik! Mégha a szemmanipulációt is akarta volna megpróbálni, egy nagyhatalmú vezér nem lehet ennyire óvatlan. Bármilyen epikus látvány, ahogy Conan odahajítja Doom fejét a tömeg elé, ez csak a ritka emlékezetes pillanatok egyike.

Conan, a pusztító

Eddig nem említettem, de Conan egy hercegnő kiszabadításának feladatával került a mágus közelébe. Valami hasonlóról szólna a folytatás is: egy Taramis nevű királynő megbízza Conant - aki elvileg már maga is királyként él - hogy védje meg unokahúgát, Jehnnát. A lány egy szertartás helyszínére megy majd, ahol egy Dagoth nevű isten feltámasztása esedékes.

A Conan-filmekben az egyik ellenszenves dolog az számomra, hogy elidegenítően hatnak a nézőre. Nemcsak az alul- vagy túljátszott klisé szereplők miatt, akiknek a fejébe, lelkébe sosem látunk bele. Ritka zavaros már az alap felállás is. A királynő kérése Conan felé lényegében ezt jelenti:

1. beteljesíteni egy jóslatot, aminek semmi kézzelfogható alapja...
2. ...azzal, hogy elmegy egy palotába, amelynek hollétéről fogalma sincs...
3. ...hogy védjen meg egy lányt, akiről semmit nem tud, nem kérdez...
4. ...hogy az szembemenjen egy mágiával, aminek kiszolgáltatottak...
5. ...hogy megtaláljon egy kincses tárgyat (kulcsot), amiről sose hallottak.

Conan valahogy mindig egy nagyon elővigyázatlan, egyszerű eszű pasas ezekben a filmekben. Megse fordul a fejében, hogy Taramis esetleg a vesztére tör, ha megbízását ellátta. Erre a lehetőségre alapból lenne oka gondolni, hisz bemutatkozása előtt Taramis katonákat küldött elé, akiket fel kellett aprítani. Jehnnának pedig az arcára van írva szinte, hogy gyámoltalan szűz, akit bármikor kihasználhatnak az esetleges rosszakarói. Rá még visszatérek, de ha Conan idejében is szüzeket szokás feláldozni isteneknek, akkor a kimériai barbár igazán gyanakodhatna.

A karakterek közül ha kivesszük a címszereplőt, jóformán semmi érdekes nem marad. Mindegyikük egydimenziós barát vagy ellenség, akik mellett aztán Conan még nagyobb hősnek tűnhet. Mako visszatérése Akiraként csak arra szolgál, hogy Schwarzenegger mellett jelezze: ugyanabban az idővonalban járunk.

A legkönnyebben megjegyezhető figura talán Zula, az afrikai harcosnő. Nem mintha ettől lenne személyisége: mondvacsinált tucatindok, hogy azért akar csatlakozni Conanékhez az útjukon, mert "megmentetik" az életét. Fő jellemzője, hogy független és brutális. Ezt fejezi ki punkszerű frizurája (de minek visel lófarkat?) és impulzív küzdőstílusa. Becsülöm, hogy sok más fantasyval ellentétben most nem egy dúskeblű, hiányos öltözékű divatmodellről próbálják beadni nekünk, hogy "harcias amazon" lenne.

Jehnna kapcsán ötlött eszembe, hogy a 2. Conan-movie egyidős a Supergirl-lel. Mindkettőben ugyanis egy buta, fejfájdítóan naiv, tyúkeszű szöszi áll a középpontban, akinek szexuális ismeretei a bölcsiben még osztályozhatóak volnának. Annyi történik vele, hogy lovagol, bájos pofival és fésült hajjal mosolyog, elkábítják, áldozatként hever, majd nagylelkűen ácsorog a trónusa előtt a befejezésnél.
És nem tudom nem megmosolyogni, hogy mikor Conan megtetszik neki, éppen Zulától tudakolja, hogy miként kell egy férfinak a kedvére tenni. "Nem is tudtam, hogy egy nőből válhat harcos." Annyiban még fontos is lehetett volna ez a közjáték, hogy Zula lesz az, aki a feláldozás pillanatában megmenti Jehnnát. Ugyanis ezért hálából a szőke új kapitányává nevezi ki Zulát, mondván: "Nem látom okát, hogy egy nő ne állhatna helyt úgy, mint egy férfi." Felnőtt nőnél már cinizmus lenne ez a fajta ön-meghazudtolás.

Két látványosság fordul elő a sequel-ban, ami az ember retináját fellebbenti: az egyik a kastélyban levő tükörterem, ahol egy vörös köpenyes szörnyemberrel kell Conannek megküzdeni. És igazából könnyű dolga van, mivel a lény gyengepontjáról kiderül, hogy maga a terem üvegzete. Ergo: az egész nagyterem egyetlen óriási támadási felületként szolgál ellene.
A másik pedig Dagoth, aki áldozat nélkül is megelevenedik. El kell ismernem, hogy van képzelőerő abban, ahogy kinéz ez a szörny: vagy 4 méter magas, egy rovarszerű, állkapocs nélküli fejjel. Legyőzése a legizgalmasabb 1 perc mindkét felvonás teljes műsoridejéből.

Retro-élményként még akár mulattató is lehet a 2 Conan-movie. Erőapadt, lerobbant vándorcirkuszhoz hasonló celluloid-termékekként tekintek rájuk, amik méltóak a feledésre, akárcsak a 2 évvel korábbi remake. A Hegylakóval szemben, ahol az 1. állt mérceként a további filmek és a sorozat előtt, itt az a bizonyos mérce, amihez mérhetnénk a többit, még nem létezik. Egyszer majd talán az is létrejön egy tehetségesebb alkotógárda által.

De az egy másik történet...

Conanre "barbárként" és "pusztítóként" is ugyanazt a vérszegénységi címkét tudom felragasztani.

Igaz hazugságok (Két tűz között)

Nem is tudom, melyik a közismertebb e 2 jelenet közül:

1. Arnold Schwarzenegger, amint lóháton vágtat a hotel szökőkútján át; vagy
2. Jamie Lee Curtis, amint fehérneműben táncot lejt a fenti másik sztárnak.

Nem elsőként kísérli meg a True Lies, hogy 2 bizonyos műfaj jegyeit elegyítse. Először is egy adrenalinos akciómaraton lenni, egy csomó, más alkotásokból ismerős menekülési helyzettel és látványos robbanásokkal. Ugyanakkor egy házassági komédiába hajló, könnyen emészthető kémtörténetet próbál elmesélni. Mindenekelőtt viszont a laza szórakoztatás a célja, a '90-es évek jól felismerhető légkörét megteremtve, anélkül, hogy egyértelműen idétlenné válna.

James Cameron mozija enyhe bírálat is egy filmzsánernek: a történet összetevői szándékosan elcsépelt és unalomig ismert panelek, mintha parodizálni próbálná azokat. Egy arab terrorista csoport atombombával fenyegeti az Egyesült Államokat (Istenem, csak 1szer látnám a fordítottját ennek!). Ezért Harry Tasker különleges ügynök a megállításukon dolgozik. Családja semmit se tud ügynökéletéről. Ellenben, mikor Harry feleségéről azt hiszi, hogy megcsalja, merő leckéztetésből belekeveri őt egy megrendezett kamuügybe, míg nem mindketten az eredeti terroristák fogságába nem esnek.

A True Lies számomra is a laza lendületet és csúcsra járatott szórakozást jelenti, mint sokaknak. De pont ezek mérséklik bennem a méltatását. Ez egy jobbfajta akciófesztivál, humorral. Ennyi, és semmi több. Jól hasznosít újra elcsépelt sztori téglákat - elsősorban a James Bond-filmekből -, de azok attól még elcsépeltek maradnak.

Arnold Schwarzenegger és Jamie Lee Curtis meglepően gördülékeny párosa adja az egész produkció zamatát. Tasker otthon átlagos számítógép-eladó, de titokban az Omega-csoport univerzális szuperkéme: 6 nyelvet beszél, bármit elvezet (mint Billy Zane Fantomja), szakértője a közelharcnak és a fegyvereknek. Ráadásul mesterien tangózik. Akárcsak Bondnál, nála is 100%-ig biztosra vehetjük, hogy bármilyen nehéz helyzeteken úrrá lesz anélkül, hogy jelentősebb baja esne.

Na most: amit humorként prezentálnak, az nem mindig működik, néhol picit soviniszta színezetű Tasker leckéztetési módszere. A szituáció maga viszont érdekfeszítő: látni, ahogy Tasker a feleségét gyakorlatilag bevonja a saját munkájába, miközben a nő sietve szoktatja magát az újszerű helyzetéhez. Ironikus, hogy unalmasnak hitt házasságáról kiderül, hogy pont az ellentéte: "A férjem egy Rambo.". A befejezés pedig egyfajta kiteljesedést jelent a család életében: Helen amatőr ügynökként annyira bevált, hogy 1 év múlva már nemcsak feleségeként vacsorázik, de kolleganőjeként együtt is táncol Harryvel.

(Apropó tánc: emlékeztek Curtis elesésére az ágy rúdjánál? Az véletlen hiba volt, Curtis azonban improvizálva folytatta a jelenetet, így benne hagyták. Szerintem az itteni leleményessége is belejátszhatott, hogy végül megkapta a Golden-Globe díjat a szerepéért.)

A többi szereplő számomra harmadrangú tartozéka a sztoriformulának, Tia Carrére perzsa ügynökétől a morcosképű terroristavezérig. Dana, Harryék lánya úgy karaktere színességében, mint elrablása az utolsó fél órában már fölös toldalékidőnek érződik. Megtöri a mű ritmusát. Tekintve, hogy a negatív szereplők lényegében kifigurázásai egy valódi terroristasejtnek, nem látok más okot erre, mint: kifogás még több akcióra.

Meglátszik a tűzharc-jeleneteken az a szokatlanul magas, kb. 100 millió dolláros költségvetés, amit Cameron rászánt erre a produkcióra. Itt van néhány ikonikusabb-fajta akcióklisé, amivel megörvendeztet minket a rendező:

• vízbe ugrani, hogy elkerüljük a robbanást;
• embereket használni golyózápor ellen pajzsnak;
• vadászgéppel lőni a rosszfiúkra;
• égő kocsiban száguldást a benne ülő sértetlenül megússza;
• a különleges ügynök táncol a csinos hölgyeménnyel.

És ez lehet, csak engem zavar, de ha Schwarzenegger arab nyelven el tudja másítani az akcentusát, akkor angolul miért megy olyan nehezen neki?

Szórakoztató, ámbár nagyon is középvonal-beli hullámvasút, ami maximálisan őszinte a néző felé abban, hogy mit kínál.