Dumbo (2019)

„Egyébként az az igazság, hogy nálatok mindenki úgy viselkedik, mint egy robot.”

(Beverly Hills-i zsaru)

Egy művészi értelemben rég kiégett rendező és egy önfényező, kapzsi cégbirodalom közös torzszülöttje a 2019-es Dumbo. Míg az élőszereplős Aladdin és Oroszlánkirály még csupán száraz, de ártalmatlan utánzatai voltak régi önmaguknak... addig az új Dumbo konkrétan lélektelen! És nemcsak a 78 éves eredetijével összehasonlítva, amely a stúdió első rajzfilm-klasszikusai között látta meg a napvilágot. Hanem az unott rutin és tömény utálat kavargó elegyedése miatt, melynek hatása alól képtelenség kivonnia magát a nézőnek.

Az első világháború végén járunk: Holt Farrier, a két gyerekes özvegy veterán elvesztette fél karját a fronton, mire visszatér Max Medici vándorcirkuszába. Ekkortájt hozza világra kicsinyét a társulat egyik elefántja, ám a csöppség fülei jócskán nagyobbak az átlagnál. A végülis Dumbo névre keresztelt újszülött az 1. fellépéskor nem mindennapi dolgot produkál: füleit siklószárnyként használva repül! A sztárrá avanzsált csöppség híre eljut egy gazdag vállalkozóhoz, aki felvásárolná Medici cirkuszát – azt tervezve, hogy mindenkit kirúg, Dumbó anyját pedig örökre eltűnteti a színről.

Hogy miért tartom ezt a Disney remake-mánia egyik eddigi mélypontjának? Nos… 

1. a karakterek tátongó üressége,
2. a nem létező színészi játékuk és fülvéreztető párbeszédeik,
3. az ordítóan bugyuta és hamis drámázás

alapból hamar kikezdik az ember tűrését – akár felnőtt, akár gyerek, de főleg, ha a '41-es Dumbo rajongója.

Viszont: ami mindennek betesz... ami miatt Burton végleg elásta magát nálam az elvarázsolt kastélyos stílusával együtt... az az, ahogy a film, és a film sztoriján belül a szereplők zöme Dumbóval bánik, de normális dramaturgia nélkül. Ez a film: taszító! Az egésznek az alapmentalitása idegenes és rideg, még a szimpatikusnak szánt mellékszereplők részéről is. 

Valami tapintható gyűlöletesség árad az új feldolgozásból, mintha minket büntetne azért, amiért megrendelői belekényszerítették a létezésbe. Sötétnek persze, hogy sötét, de nem „művészien” vagy „drámai” értelemben véve. Szellemtelenül sötét! 

Na, nem maga Dumbo: őt szerencsére kifejezetten cuki módon keltették életre CGI-vel! Pont ezért végig azt kérdeztem magamtól: mit keres ő ebben a szeméthalomban? Teljesen mellékszereplővé kényszerül a saját történetében, akárcsak pl. a ’92-es mozis kalandjukban Tom és Jerry. 

Dumbo-t nemcsak a főgonosz, hanem maga a film is eldobható trófeaként kezeli és mutogatja a közönségnek. Ha épp róla is van szó, emberidegen az, ahogy ide-oda váltogatják a vele való bánásmódot: születésekor hangosan össze-torzszülött-özik, majd váratlan repülése után körbeajnározzák, végül burkoltan fenyegetik a profitért. 

Még a végig őt segítő gyerek, Holt lánya is úgy gondozza őt "kedvesen", mint valami droid. Hab a tortán ez a könnyfacsarónak szánt, fafejű ötlet, hogy az anyját bármi áron el kell tüntetni mellőle. Mi a csudának? 

Michael Keaton főgonosza egy begőzölt idióta ripacs, ezt elsőtől az utolsó jelenetéig ékesen bizonyítja. De még így se értem, hogyan hiheti valamire való üzletember, aki többek közt állatokkal foglalkozik, hogy egy csecsemő- vagy kisgyerek elefánt ettől jobban teljesít majd. Tömegközönség előtt? 

Ocsmányul kikencézve, sok más sminkelt, már-már rémálomba illő karikatúra mellett, olyan nézők előtt, akiket mintha démonok szálltak volna meg? És akkor még nem vettük hozzá Eva Green figurájának, Colette Marchant-nak a számát, amelyben a bébielefántot megülve repdesnének körbe-körbe? 

Burton és Ehren Kruger elvesztek a részletekben, mikor a forgatókönyvet írták. A rajzfilmben Dumbo maga akart bizonyítani, és ebben állatfigurák segítették, anélkül, hogy teret és műsoridőt vettek volna el tőle. Itt minden üres alak meg ocsmány külsőség fontosabb az ide-oda ráncigált állatgyereknél. 

Benyomásom szerint Burtont sokkal jobban érdekelte, hogy megint mielőbb egy cirkuszt - a kedvenc vizuális játszóterét - állíthassa előtérbe a címhős kárára, mint annak idején a Batman visszatérnél (gondolom, nemcsak én asszociáltam erre a DeVito-Keaton színészpáros láttán). De ez most még rosszabb: ott legalább a képi hatások és zene életet tudtak vinni egy következetesen sötét színezésű hangulatvilágba.

Összeomlott a befejezés, akár a főgonosz álomparkja az óriási tűzben. Senki nem tanult semmit a rengeteg potya léleknyúzás után: 


sem Medici, sem az alkalmazottak, sem a gyerekek, és főleg nem az inkompetens félkarú papájuk, aki végig a mindig kompetens neje emlékéről hablatyol, de ő maga gerinc és agysejt nélkül asszisztálja végig a történéséket. Sejthető, hogy Holt vélhetően új társat talált Colette személyében, csak épp igazi érzelemtől és jelentéstől mentes ez is. 

Az egésznek annyi jó lenyomata marad meg az emberben, amikor végre lezárul: Dumbo ledolgozta, amitől logikusan fölösleges volt őt megfosztani. Együtt maradhat anyjával, akivel hajón eljutnak az eredeti élőhelyükre. Olyan ez, mintha a készítők az utolsó percben beszúrtak volna a végén egy Nat.Geo-Wild-klipet, hogy lecsitítsák a zúgolódó állatkínzás-ellenző lobbit a tesztvetítésen.

Sajnálom, hogy nem tudok jót mondani az új Dumbóról. Átfúrt szívű, üres, szürke és nyomasztó bóvliparádé, ami az életkedvet is elszívja az emberből. Nagyritkán sikerül a kiselefántnak pici bájt vagy jókedélyűséget futólag átpréselni a sok hamisságon, de ez édeskevés. Ha egy elvileg megható mesében morzsaként kell kaparászni megindító és értelmes drámájú percek után - ráadásul ilyen botsivár történetsivatagban -, akkor én nemhogy nem tapsolok: dühöngök, amiért egy csaló banda rászedett engem.

1/5-öt adok erre a siralomra. Talán majd valaki YouTube-on össze tud vágni egy 3-4 perces videót Dumbo aranyosabb pillanataiból.

Reneszánsz ember

Danny Devito filmjei közül ez az egyik kedvencem. Persze, némileg cukormázas és a történet minden, csak nem új, de engem mégis lekötött, vagy a drámai, vagy a humor oldaláról. Érdekesnek találtam a régi nótát, hogy egy olyan alakból válik remek tanító, aki először még nemhogy újonc e téren, de abszolút nem is tűnik rá alkalmasnak.

Régi vágású komédiaként 12 percet áldoznak rá, hogy megismerjük Bill Rago életét. Elvált reklám-szakember, akit kirúgnak. Állását és lánya bizalmát ugyanazon okból veszíti el: mert nem megbízható. Új állása homlokegyenest az ellenkezője annak, amilyen beállítottságú. Egy katonai bázison a "leglinkebbek" csoportját kell "okosabbá tennie".
Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot Bill és újdonsült diáktársai között. Bár teljesen más emberek mint ő, helyzetük ugyanaz. Egyikük sem akart iskolaközegbe kerülni, reménytelen esetnek lettek elkönyvelve, így mégcsak instrukciókat se kaptak. Tanár és diákjai párhuzamosan szoknak bele az új szerepükbe, Bill még tananyagukat, a Hamletet is csupán improvizálásként választja ki. 

Mit várnánk mi, a nézők egy ilyesforma játékfilmtől? Nagyjából tényleg ez történik. Bill osztálya épp akkor ábrándul ki belőle, amikor már kezdtek volna beleszokni ebbe az irodalomóra-"baromságba". Itt fizetődik ki az, hogy olyan hosszan néztük az elején, ahogy Bill élete taccsra megy. Magánéleti problémái - amikről a Győzelmi Toronynál szót is ejt - nem szűnnek meg, csak mert sikerre visz egy új munkakört. Nem a kurzuson áll vagy bukik minden, hanem "csak" mindaz, amit azalatt formálta a főszereplőket a jobb irányba. Ezt nem akarja Bill veszni hagyni, amikor utánuk megy: "Ha most hagyom őket elmenni, soha nem jönnek vissza."

És nem is igaz, hogy csak ennyiből áll a történet. Nem igaz, hogy összes negatív történés egy pillanatban pattan ki.

1. Amikor felmerül, hogy vizsga lesz, és tétje a seregben maradás, a diákok ráállnak. Ez patetikus? Nem: kis híján megint otthagyják Rago-t. Nehogy már Shakespeare miatt rúgják ki őket a seregből! 
2. Hobbsról kiderül, hogy a seregbe csak bujkálni jött, valójában volt drogdíler. Patetikus, hogy a börtönben ülve Hamletet olvas és Billt méltatja? Nem. Ez még nem kirívó vagy csöpögős példa az elérzékenyülésre. Mezeien drogot árulni mocskos üzlet, de nem pszichológiai függőség, megtagadható, ha az ember le kell ülje a börtönbüntetést érte. 
3. Brian Davis apja rádiósként szolgált Vietnamban, és a fiút mindig zavarta, hogy nem ismeri a teljes történetet a haláláról. Patetikus, hogy poszthumusz csillagot vehet át az apja hőstettéért, amikor egyébként is mindenki mosolyog? Lehet, de maga az érem jogos, ha felfogjuk, miről is van szó.

Nem állítom, hogy annyira szimpatikusak vagy árnyaltak lennének a szereplők (Montgomery lezser hantázása komolyan izzasztó tudott lenni). Mindenesetre díjazom, hogy előéletük, családi hátterük nemcsak úgy be vannak hajigálva. Múltjuk meghatározza a jelenüket. A kapott hírek a korábban megismert előéletükhöz kapcsolódik, és új problémák forrása lehet. Jacksonnál például korábbi karrierje futball-játékosként, és a tény, hogy rövidesen apa lesz.

Jól megírt, tisztességgel eljátszott, hihető, és legfeljebb néhány esetben túl szentimentális. A meghatónak szánt jelenetek közül kedvencem, mikor Bill lánya - szülinapi ajándékként - egy távcsövet talál a szobájában, a cetlivel: "Érd el a csillagokat." Korábban Bill csak a túl csekély megélhetést látta lánya csillagász-álmában. Ezzel felülbírálja korábbi álláspontját, és egyszersmind jelzi, hogy nem akar tuskó maradni a szemében.

Eleve abba a gondolatba is bele lehetne kötni, hogy a katonai kiképzők a legbutább, legnehezebb felfogású diákjait nem kicsapják vagy kirostálják, hanem külön tanárt fogadnak, hogy bent tartsák őket. Békeidőben ez nyilván nem így menne, de ha túl kevés az újonc, akkor még ez úgy könnyű megoldás.
A szóbeli tanulságok a filmben nem túl bonyolultak, de ahogy előadják, az komoly és szellemes. Különösen Billnek ez a mondata tetszett: "A döntéseink diktálják, hogy milyen életet folytatunk." Rengeteg komolynak látszani akaró film nem jut el odáig, hogy szereplői ezt felismerjék. 

A Reneszánsz ember az én szememben nagyszerű kis dráma-vígjáték. A néminemű cukormáz ellenére DeVito egyik legmegindítóbb filmjének tartom.

Junior

 

Arnold Schwarzenggernek sosem lett volna szabad tudósembert eljátszania. Kétszer próbálkozott ezzel a szerepvállalással: egyik esetben fagyasztólézerrel támadó, neonszkafanderes bünözőként. Másik, korábbi alkalommal pedig: terhes férfiként. Igen, bármennyire is abszurdnak hangzik: Arnold Schwarzenegger teherbe esett az egyik filmjében.

Mielőtt elkezdeném elemezni a filmet, ki kell jelentenem egy nyilvánvaló tudományos igazságot - és elnézést kérek a nyers fogalmazásért:

A FÉRFI SZERVEZETNEK NINCS SE VAGINÁJA, SE MEGFELELŐ ANYAMÉHE!

Nem szívesen fűzök negatív reklámot olyan filmhez, ami új ötleteket keres. De azt hiszem, a szellemesség mértéke a filmre jellemző poénkészletet is minősíti. Semmi nem működik a Juniorban. Ez egy újabb azon tucatkomédiát közül, amik drámaiságot akarnak vinni egy legalábbis kötve hihető témába, miközben nem tudnak ráérezni a felnőtt ember humorérzékére. Mégcsak érdekes karakterek sincsenek. És ezt különösen azért sajnálom, mivel Deni DeVito-t a XX. századi Hollywood egyik legsokoldalúbb színészeként tartom számon.

A történet felvezetése egy rémálom, melyben Dr. Alex Hesse egy bepisilő csecsemőt talál - aztán egy seregnyi másikat, és felriad. Ez előirányozza a problémáját: ő és barátja, Dr. Larry Arbogast projektjét elutasítják. Ez elvileg a meddő anyák megtermékenyítését szolgálná, egy kísérleti fázisban lévő szérummal. Larry fejében fogan meg az ötlet, hogy - felfüggesztésük dacára - egy férfi donorral próbálják ki a szérum sikerét. Ez lenne a magas, izmos tudós Hesse.
Színészi játékról nem beszélhetünk: DeVito-t leszámítva egyikük sem meggyőző itt. Arnold játéka is valami borzalmas: akcentusa és értelemszegény arckifejezései miatt képtelenség elhinni róla, hogy zseniális tudós. Schwarzenegger érezhetően maga is csak próbálgatja az elgondolást, hogy ebben a filmben tudóst alakít. Ahogy pedig a "terhessége" pszichikai kihatását érzékelteti, az nemcsak nem meggyőző, de egyszerre irritáló és célzat nélkül röhejes.

Szóval Arbogast győzi meg végül Hesse-t, hogy magán tesztelje a vegyületet, és ez indítja el az izmos kutatót, hogy felfedezze a női lét egyik legfontosabb, legnehezebb periódusát. A probléma ezzel, hogy a film felváltva várja el, hogy hol viccesnek, hol meghatónak érezzük Hesse terhességét. Mégha maga az alapötlet nem is volna komplett badarság: egy férfit egy szál injekcióval "teherbe ejteni" már végképp nem hihető. Az emberi szervezet anyagcseréjét az ilyen mértékű átalakulás logikusan igencsak megviselheti. Ez az egész terhességvonal elsősorban a humoros felhangot szolgálná, kiegészítve némi finom drámával. Ez a formula viszont nem minden témára alkalmazható.

Sem maguk a főszereplőknek osztott szövegfüzet, sem a helyzetkomikum nem képes vicces, megmosolyogtató pillanatokat teremteni. A jelenetek többsége kifejezetten unalmas. Emma Thompson karaktere Reddin próbál valami könnyed humort belecsempészni a filmbe, eredménytelenül. Nem tud érdekelni minket az egydimenziós figurák sorsa, az alaphelyzet pedig túl abszurd, hogy drámaiak legyenek benne az annak szánt pillanatok:

• Hesse elképzeli a szülés pillanatát és annak örömeit;
• Megszökik, mikor a születendő gyerekét jogilag elvennék tőle;
• Hesse álruhában körhintázik "a többi" terhes kismamával;
• Egyszerre születik meg Hesse és Larry volt feleségének a gyereke.

stb.

A számomra legundorítóbb momentuma az egésznek az a rémálom-jelenet, amikor Hesse azt álmodja, hogy elérkezett a szülés pillanata. A csecsemő, amit a nővér behoz neki... nos, azt a gyermeket leginkább úgy tudnám jellemezni: Frankenstein kicsinyített mása, Arnold Schwarzenegger kicsinyített felnőtt arcával. Ez a jelenet katasztrofális: értelmetlen, csattanó nélküli, és a baba kinézetének ilyetén módosítása a rosszízlés legalját képviseli! Nem értem, hogy hihették ezt viccesnek az alkotók.
A tünetek alapvetően a nőkre jellemző terhességi tüneteknek felelnek itt meg. Hesse beszédstílusa nagyon szelíddé változik, előrevásárol bő ruhákat, és megemlíti Larrynek, hogy: "A mellbimbóim nagyon érzékenyek.". Nem: az ilyen jellegű viccek nem humorosak, hanem bárgyúak. Nem kevésbé, amikor Hesse vigyorogva felfedi feleségének, hogy terhes.

Dramaturgia itt csak elméletben létezik, és abban kellene megnyilvánulnia, hogy Hesse védeni akarja a méhében fejlődő életet. Ahogy látja a kismamákat egy intézet kertjében, és beáll közéjük zenekísérettel, az nyilván megható pillanatnak volt szánva. De komolyan venni azért nem tudjuk, mert a film eleve nem akart meggyőző lenni. Viccesnek pedig azért nem nevezhető, mert itt nem próbál poénokat felsorakoztatni. A zárószcéna, ahogy mind a 4 felnőtt a két kisbabával játszik a tengerparton, a legolcsóbb klisé, amit gyerekvállalásról szóló családi filmben használhattak. Nem kapcsolódik sem a férfiterhesség, sem Hesse és Arbogast sikeres kísérletének történetszálához.


Végszó: Junior egy utolsó fércmunka. Teljesen zavarba ejtő, az ember szégyent érez, hogy egyhuzamban végignézi, egyes ötletei pedig gusztustalanok. Alighanem ez mindhárom színészhíresség filmográfiájában a legigénytelenebb, legtrehányabb munkadarab.

Ikrek

Danny DeVito és Arnold Schwarzenegger mint ikertestvérek olyan ötlet, ami komoly tónusú filmben sose működne. Vígjátékban viszont csípős, groteszk humort biztosítanak. DeVito vérbeli A-listás színész, és bár Arnoldot nem számítom az ő szintjéhez, de kettejük összevont játéka valóban képes működtetni a filmet.

Az alapötlet nem különösebben bonyolult: a tökéletes gyerek létrehozásának programja rosszul sikerült, és két, egymástól teljesen eltérő gyermek született. Más élethelyzetben nőnek fel, és másmilyen emberek lesznek: Vincent kisstílű csaló, Julius pedig jómódú idealista. Közös megjelenésük szinte paródiaként állítja be azon filmeket, ahol egy soha nem látott ikertestvér a cselekmény motorja.

Hogy az egyes anekdoták működjenek, arányosnak kell lennie a két főszereplő szerethetőségének, és ez kipipálható: Julius minden modora és izma ellenére tapasztalatlan, nincs viszonyítása alapja az életben, mint Vincentnek, aki árvaházban nőtt fel, és egy ponton túl azért nem vállal be sötét ügyleteket. Életszerű, hogy a lelkes Julius először mégcsak egy flúgos jöttment a szemében. Fokozatosan válik kölcsönössé a baráti közeledés. Julius idealizmusát nem hangsúlyozták túl, de helyenként elég bárgyún viselkedve mutatja ki, ha új tapasztalatra tesz szert - például első intim éjszakáján.

A humort enyhébb fajta dráma is színezi: Julius és Vincent megtalálják a tudóst, aki a születésükért felel. Ő pedig Vincent szemébe mondja: genetikai anyagfölöslegként alakult ki. Ha ez tényleges dráma lenne, akkor nyilván nem beszélne így, miután az egyik fivér pár perce berúgta az irodája ajtaját.

Vincent megy át a legszámottevőbb karakterfejlődésen. Nemcsak Juliusban, de az általa kitűzött célban is elkezd bízni. Nem könnyen változtatja meg véleményét, többször meg is bánja, hogy hagyta magát illúziókba ringatni. Traven doktor gunyoros szavait, és az anyjuk viszontlátását is arculcsapásként éri meg, hála a születésük körüli hazugságoknak. A testvérek valóban osztoznak egymás sorsában, és ez jó táptalaj a poénoknak. A dupla táncjelenet, Julius pofonjai, a fehér öltöny levételének rituáléja remek pillanatok voltak.

Szeretném jó filmnek nevezni az Ikreket: Devito az egyik kedvenc színészem, és az ikertestvér-ötlet tálalása eredeti. Az egyik fő problémám az, hogy a cselekmény gyakran túl lassú, és a dráma vagy a humor nem mindig elég tömény, hogy az akció nélküli részeket is kitöltsék. Ami szellemes poén előfordul, azt mind DeVito és Arnold prezentálják, és ugyanez áll a helyzetkomikumra. Tudom, hogy egy komédiához eleve  könnyedség társul. De a két főszereplőn kívül semmi nem teszi érdekessé a kismiliőjű történetet. Ahogy az egyik párbeszédjükben elhangzik: "Elég laza vagyok?" "Hehe, csak szét ne essél."

Nagyon hamar leesik a nézőnek, hogy mi Linda és Marnie szerepe: ők egyszerűen a női társak, akik kísérik őket az útjukon, és ennyi. Nem igazán van beleszólásuk az eseményekbe. A legutolsó jelenet tipikus "a kör bezárul" típusú zárás: a film elején az ikrek születésével indítottak, itt pedig a felnőtt ikreknek saját ikreik születtek. Kicsit olyannak érződik ez, mint egy matematikai egyenlet:

két ellentétes iker × két hozzájuk illő barátnő + felkutatott mama = nagycsalád

A negatív oldal képviselői teljesen színtelenek: Webster és a Klane testvérek tipikus ártani akaró rosszfiúk, akik a végén borzasztó kelekótya módon buknak el. A konfliktus Vincent adósságával és az ebből kifejlődő bonyodalmakkal valahogy nem illik egy rokoni kutatás dilemmájához. A formula világos, de igazán lehettek volna kreatívabbak, vagy legalább értelmesebbek az úgymond "rosszfiúk" és szándékaik is.

Batman visszatér

Teljes sötét diadal a logisztika felett. Így foglalható össze a Batman visszatér c. film. Az előzmény nyomasztó hangulata megmaradt, de a karácsony, a cifra küllemű cirkuszi artisták tükrében inkább meseszerű árnyalatot kapott. Groteszk? Természetesen. Helytelen? Nem biztos. De ettől még nem szörnyen jó film.

Kb. 1 évvel Joker halála után Gotham City utcáit egy új banda támadja meg: egy hajdani cirkuszi társulat, melyet a torzszülött Pingvin vezet. Célja, hogy a korrupt cégelnökkel, Max Shrekkel összefogva megszerezze a város irányítását. Batman tehát 2 fő ellenséggel kerül szembe, miközben egy kiszámíthatatlan, renegát tolvajnő folyton felbukkan a közelében - hol mint Selina Kyle titkárnő, hol pedig mint "a Macskanő".

Az atmoszférára nem lehet panasz: tömény, koromsötét. Pingvin halála minden idők legsötétebb pillanata akármilyen Batman-moziból. A csontig hatoló zenék és kiegészítő dallamok mind nagyszerűen elmélyítik a hangulatot. Tökéletesek. De a filmben csakis egyvalami kiváló: a stílusa. Tudom: a grotesque lényege eleve az, hogy kigúnyol, karikizál egy közeget vagy embereket a kiúttalan világ belsejében. De akkor a humor mindig legyen szellemes, lényegre törő, kontrollált. Ha csak spontán vicceket hajigálnak be, a film nem a témáját figurázza ki, hanem saját magát.

A szövegfüzet tele van tömve légből kapott, infantilis pillanatokkal. Egy nyomasztó, drámaian kilátástalan film nem lenne szabad megengedjen olyan egysorosokat, mint:

- "A szívem tele van szeretettel. Végre embernek érzem magam."

- "Olyan, mint az a béka, akiből királyfi lett." "Ne, azért maradjunk a pingvinnél."

- "Ettől lesz a nő, igazán nő, és ezért még a férfiak sem haragszanak..."

- "Megvetést érez a divatmajmok iránt? Vagy hadd találjam ki: leplezetlen, meztelen szexuális karizma?"

- "Rémeket látok? Nem. Ez a förtelmes Pingvinember."

- "Hogy meg kell érinteni, meg kell fogdosni őket."

- "Ó! Épp az a {pussy}, akit kerestem."

- "Beosonok éjjel a hálószobába, miközben csóválja a farkincáját."

- "Ki kellett volna miskároltatni! Kezdetben még felizgattál, de most végleg elment tőled a kedvem."

- "Semmi közöm az emberi fajhoz. Én egy állat vagyok!! Hidegvérű!"

A szerelmi szál Bruce és Selina között érdekes. Ha érzelmi reakcióik nem is, a világképük hasonló. De ezt a szálat csakis civil énjeik között lehet komolyan venni. Ha kosztümös énjeik találkoznak az mindig zavarba ejtő és majdnem mindig túlszexualizált, ami főleg Batman tekintélyét rombolja.

- "Hogy tudott megütni? Nem látja, hogy nő vagyok?" "Igazán sajnálom..." A Köpenyes Keresztes ennyire naiv és sztereotip látásmódú a nők terén?

- Aztán mikor Macskanő a páncélját taperolja, Batman hagyja neki!

- Mikor Batman az elrabolt a jégkirálynőre bukkan, ő és Kyle nem harcolnak, hanem inkább mintha házastársi veszekedés folyna köztük.

- Amikor Catwoman mintegy ráfekszik Batmanre, lenyalja a száját, és ő ezt is hagyja.

- A film végén Batman érvek nélkül győzködi Selinát, hogy "hazamenjenek". Ami még erőtlenebb: Selina egy sokadik rikácsolással löki félre.

A szereplők vagy túl erősen vagy túl gyengén játszanak. DeVito és Pfeiffer kiválóan formálják meg a két Bat-ellenfelet, de karaktereik minden logikát nélkülöznek. Az egész Catwoman-figura olyan, mintha a nőt egy gonosz entitás szállta volna meg. Ez még igaz is lehet, tekintve, hogy azt a zuhanást nem élhette volna túl a fizika törvényei szerint. Keaton és Ghogh értelmesek, de egyben halványak is. Gordonnak nulla szerepe van az eseményekben, alig tűnik fel. A polgármester inkompetens hangember, a média képviselőiből az újságos fiú a legnormálisabb, a járókelők pedig gyengeelméjű, álmélkodó bábuk.
Az egyetlen szereplő, aki egyszerre energikus és végig erősen tartja figuráját, az Christopher Walken. Ő mutatja fel a legtöbbet a produkcióban. És mégis az ő terve az erőművel kapja a legkevesebb magyarázatot a 3 negatív főalak közül.

Vannak azért jó pillanatok is a cselekményben: Pingvin a szülei kutatásával fedezi, hogy polgármester akar lenni. Macskanővel csalja el Batmant, hogy a denevérrajjal majd a manipulált kocsijával befeketítsék. Bruce trükkje, hogy Pingvin korábbi szavait játssza a mikrofonba, a legokosabb ötlet a filmben. Mindez ígéretes volna, ha Pingvin intelligens, csiszolt modorú maffiózó lenne, ahogy a képregényben. Így viszont csak egy hörgő, perverz torzszülött.

Ahogy az előző filmben, itt is előfordultak furcsa véletlenek: Catwoman éppen azt az üzletet robbantja fel, ahol Pingvin és Batman először találkoznak. Épp akkor robban fel az üzlet, mikor nyávog egyet. Pingvin épp akkor tör be Shrek partijára, amikor Bruce és Selina rájönnek egymás kilétére. Bruce éppen azt a fekete macskát találja meg, amelyik Selináé volt.

A forgatókönyv leghatásosabb(nak szánt) fordulatai nemcsak légből kapottak, de magyarázat nélküliek is:

·         Hogy élhet túl akárki egy kb. 100 méterről történő fejreesést a befagyott, jeges hóba?

·         A Batmobil nemcsak kétszer akkora lesz a pluszpajzsoktól, de szét tud bomlani egy keskenyebb verzióra?

·         Mi szerepe van ennek a sorozatos utalásnak, hogy Macskanőnek "kilenc élete van"?

·         Csak mert a tömeg fújolja, minek kezd Osvald az esernyőjével géppuska-tüzet szórni rá?

·         Mitől érdekes az, hogy miután Pingvin nem tud megölni minden elsőszülött fiút, az egész várost akarja elpusztítani?

·         Rakétákkal felszerelt pingvingyalogság??

·         Mi értelme van annak, hogy Selina egy sokkolót a szája elé tartva megcsókolja Max Shreket, és ő ezt hagyja neki?

·         Az a bábu a kiégett Shrek akarna lenni?

·         És - bár ez nem lényeges mozzanat - miért nem tartóztatják le Osvaldot, miután nyilvánosan szétharapta egy ember orrát?

Nem akarok sótlannak vagy fantáziátlannak tűnni, de ez a film akkor a legélvezhetőbb, ha az ember a napi túlóra után a TV-ből akar zenét hallgatni. Konzekvens cselekvés ritkán figyelhető meg benne, felhozott ötletei/kellékei csak átgondolatlan díszek egy nonszensz történetben. Minden pozitívuma vizuális jellegű, plusz Walken és a dalbetétek.