A virághold gyilkosai (Megfojtott virágok)

Azt hiszem, ma már kijelenthetjük, hogy a hivatalos történelemoktatás úgy hazugság, ahogy van, tele ferdített, hamisított vagy elhallgatott fejezetekkel, melyek nem is olyan ritkán "kínos" genocídiumokról árulkodnak. Amerika múltja t'án a legismertebb ilyen  "kincsesbánya", ki tudja hány még vászonszűz bűnesettel, melyet legföljebb csak egy maréknyi rendezőnek – tág büdzsével, sok gerinccel és kivételezett státusszal – enged(né)nek a mozgókép-színházakba elhozni. A Killers of the Flower Moon, magyar címén Megfojtott virágok tehát még ma is tabudöntögetőnek számít, pedig köztudott, hogy egészében nézve mi lett a sorsa e földrész előző emberiségével.

Martin Scorsese igazi aranyrögre bukkant a témában: a száz éves oklahomai oszázs-gyilkosságok ügyére. Ezt a népet hajdan egy terméketlen földterületre deportálták, ahol aztán ők ironikus módon fekete aranyat (olajat) találtak, s így látványosan meg is tollasodtak. Válaszként az USA törvényi rendszere megtiltotta nekik az ellenőrizetlen vagyonhasználatot, helyi szerveik pedig eltussolták, amikor valakik tehetős oszázs nőket kezdtek sorra kivégezni az állam északi felén. 

A Törzsi Tanács a kormányhoz fordult, de a még újsütetű FBI későn derített fényt a tettesek kilétére és indítékára. Nevezetesen egy olyan bűnszervezetre, melynek tagjai beházasodva szereztek öröklési jogot a kinyírandó nejeik és kölykeik után. Ennek kivizsgálását írta meg David Grann a film alapját nyújtó, de annál jóval tárgyilagosabb könyvében.

 

Scorsese Eric Roth-tal társban írt szkript-je mégsem annyira a nyomozásra, mint sokkal inkább a korképre és egy olyan karaktertrióra figyel, akik A jó, a rossz és a csúf erkölcsi felállására emlékeztetnek. Egész más személyiségek, de az, ahogy egymáshoz képest helyet foglalnak a morális spektrumon, hasonló.

 

Innen nézve „a csúf” egyértelműen Ernest Burkhart figurája. A I. világháborús veterán olyan, akár a remekül betört jószág: az a típus, akit könnyű karizmával és erélyes fellépéssel befolyásolni, mert józan esze, érzései, lelkiismerete nem nyújtanak ellensúlyt. Lélektani szempontból látványos, ahogy Ernest gerinctelensége fölemészti azt a kevés jó tulajdonságát és megkérdőjelezi még az őszintének tűnő időszakait is, ami jutott neki.

Bár sejthető, hogy az ő esetében igazi volt, ahogy megismerte és elvette oszázs párját, Mollie-t, attól még részt vett nagybátyja bandában, ami ezzel a „vedd el, és nyírd ki!”–technikával többek közt Mollie testvéreit is elpusztította. 

Az azért már kissé túlzóan szánalmas, mikor a „szeretett” feleségét mérgezi, és közbe néha ő is belekortyol a szerbe bűntudatból. Lebukása idejére már kétség sem fér hozzá, hogy ez az alak túl van a mentségek mezsgyéjén, ott, ahol már sem a múlt jobb percei, sem tanúskodása a bíróságon nem számítanak többé: örök életére gyáva szemétláda marad, aki elherdálta új családját, csak azért, mert ők ”rézbőrűek”.

 

Nem nehéz helyi keresztapának elkönyvelni Ernest bácsikáját, William King Hale-t. Amellett, hogy az állam t'án legbefolyásosabb embere, apróra ismeri az oszázsok nyelvét, szokásait és mentalitását is, amivel az egész közösséget félrevezeti: amilyen hangzatosan szónokol mellettük nyilvánosan, olyan irgalmat nem ismerő precizitással cserkészteti be és végezteti ki őket a háttérben. Bármilyen nyilvánvaló is itt a báránybőrbe bújt farkas esete, Hale nagystílűségét – meg persze Robert De Niro alakítását – izgalmas figyelni. Még úgy is, hogy a néző erkölcsi érzékét már az elejétől felpiszkálják az ártatlanok hirtelen és büntetlen megölésének képei.

 

Erős jelenlétet sugároz Lily Gladstone Mollie-ja végig a jelenései alatt, és szerintem ez – ha nem is Oscar-t, de valamilyen – díjat fog jövőre hozni a színésznőnek. Külön az az árnyalat tetszett nekem, melyet az ő személyisége kapott: higgadt, intelligens, jó szemmel méri föl az emberek megbízhatóságát, sőt pici csipkelődő humor is jellemzi. 

Ugyanakkor szemében ott a kiábrándult, a gyásszal napi szinten megbirkózó teher, ahogy ismerőseit, majd szeretteit, sőt lassacskán őt magát is elragadja ez a rejtett, gonosz kéz, amit nem tud megállítani. Sok múlott azon, hogy ne lássuk őt vaknak vagy birkának: Mollie korán megsejti, hogy férje sáros a családi tragédiában, de a méreg mellett a félelem és a gyerekük apjában való hinni akarás kiszolgáltatják őt, emberségét naivitássá konvertálva. Csak annál a fantasztikus jelenetnél írja le őt végleg, mikor Ernest még a „mindent” bevallás után is a szemébe hazudik, letagadva, amit személy szerint vele művelt.

 

Egy másik film Leo DiCaprio-val, név szerint Tarantino Volt egyszer egy Hollywood–ja jutott eszembe az itteni hangulatról és szellős szerkesztettségről. Amaz a produkció is ilyen szabadosra, lazábbra vette a cselekményét és szereplői mozgásterét, olyan érzetet keltve, hogy semmittevően elsétálgathatsz a film világában és klímájában, mesterkélt útmutató monológok nélkül. Rodrigo Prieto operatőr ismét igazolta, miért szeret vele dolgozni Scorsese: az oszázsok napfényes összejöveteleitől kezdve

a gyújtogatók perzselte birtokokig erős, olykor szuggesztív a képi világ. Minden célzás nélkül örültem annak, hogy ennyi őslakos színészt látok egy komoly, 200 millió dolláros, XX. századi közegben játszódó filmes darabban. 

Nem hinném, hogy az arc-közelik a korra jellemző mértéken túl hangsúlyoznák ki az indiánok sanyarú sorsát és a fehér polgárok alig leplezett rasszindulatát; a tények és élethelyzetek magukért beszélnek, rengeteg szennyet kell még előásni az „amerikai álom” hazug mítosza alól.

 

Másrészt szilárd meggyőződésem az, hogy egy mozifilmnek nem szabad kerek 3 óránál hosszabbra nyúlnia: akkor már inkább vágják ketté! Ez a kb. 200 perc egyébként is lehetett volna jobban kitöltött vagy erősebben összefogott, sok a terjengős rész. Olyan, mintha Scorsese folyton azt lesné, hogy a(z euramerikai) közönséget kellően furdalja-e már a lelkiismeret az indiánok vértanúságával szembesülvén. Ahhoz képest, hogy a nyomozati szállal nem akarta húzni az időt, hát húzta mással: 

Ernest-ék pere konkrétan az utolsó harmadidőre kap csak teret, amire már nem mentség a „szerzői vízió” vagy a „világ elmélyítése”. És ezt olyan mondja (írja), aki kifejezetten utálja, ha kész nagyjeleneteket vágnak ki egy moziba szánt műből, hogy később büszkén mutogassák azokat egy külön rendezői vágatban…!

 

Fifikás és kreatívan okos szegmens még az utószó a zenés rádióműsorral, ami először már-már szamárfület mutat mindannak, amin a szereplők keresztülmentek, majd dermedt csöndbe fordul. "A gyilkosságokat nem említik." Igen, a közvéleménynek az ilyesmi akkor és ma is csak egy műsor: egy tragikus híradás a sok közül, amit nagy ívben lesajnálunk, de ami holnap már a kutyát sem érdekli. 

Tükröt állít és leleplezi azt a kényelmes közönyt és távolságtartást, ami jellemző ránk, ha belföldön, a saját házunk táján, „itthon” véreztetnek ki egy egész embercsoportot. Ha még itt, a jogrend országában is előfordulhat ilyesmi, akkor biztosan ők tehetnek valahogy a dologról, ugye? Még akár az FBI-nyomozó kései behozása a történetbe is vehető piros pontnak hihetőség terén: a legtöbb bűnszervezetben elkövetett gaztett általában túl későn, jóval az áldozatokat ért kár és kálvária után kerül egyáltalán nagyítólencse alá, nemhogy érdemi büntetésre.

 

 

Nem egy könnyen leírható művészfilm a Megfojtott virágok, az biztos. Mint valaki, aki Az írrel már nyugdíjazta magában a 81 éves rendezőikont, pozitív meglepetésként ért ez a legújabb, több műfajt ötvöző, kompromisszumot elvető munkája. Az alakítások kipipálhatók, a vizuális kelléktárat hatásosan és ötletesen használja a rendező, a sztori pedig – bár a Napnál világosabb, mit üzen és hova kell előbb-utóbb kifutnia, – érdekes és fajsúlyos. Csatlakozom azokhoz, akik szerint túlnyújtott, helyenként leül, sőt narratív fronton direkt elodázó. Ezzel együtt is értékes, „színes”, hangulaterős alkotással gazdagodtunk így év vége felé, mely egyben lázas fölmagasztalása is a mozinak, mint sokak szemében veszélyeztetett művészeti ágnak.

4/5-öt adok rá. 

Ne nézz fel! (2021)

„Meg kell értened: 

a legtöbb közülük nem érett meg a valóságra. 

És sokuk úgy megszokta, 

oly gyógyíthatatlanul függ a rendszertől, 

hogy foggal-körömmel védeni fogja.” 

Elképesztő… a hazámat láttam ebben a filmben! És nem úgy értem, hogy mint forgatási helyszínt. A civilizációs gúnyrajzra értem, amely kiszínezve ugyan, de fájóan erősen ragadta meg a gyakorlati viselkedését az embereknek zömének. Ráismertem a mai világunk üvöltő lelki-szellemi pöcegödrére, amit a gyakorlati életünk szinte összes területe/szintje visszatükröz:

• a kötelezően hazug média, amely valóságos álomvilágban tart minket,
• a köpönyegforgató, posztjaik helyett karót érdemlő politikai elitek,
• a logika észérveit függöny mögött leszaró államapparátus
• és a válság idején alkotóelemeire széteső, birka tömegtársadalom.

 

Kate, a michigan-i egyetem hallgatója távcsővel egy új üstököst fedez föl. Igen ám, de témavezető doktora, Randall Mindy professzor kiszámítja, hogy a rögpályája pont telibe kapja a Földet, és mivel mérete azonos a dínókat kinyíró űrkaviccsal, fél év múlva itt az armageddon. A döbbenet pillanata mégsem ez, hanem az, ahogy a hivatalos szervek reagálnak rá: az elnök asszony és a kabinetfőnök megmosolyogják, a sajtó és a tévéadók meg sokáig közröhej tárgyává teszi a két kutatót és az üstökösüket is.

Imádkoztam a múltban egy jó velős szatíráért, mely porig alázza a katasztrófafilmek kétszínű kliséjét, miszerint nagy válságban az emberek – mindegy, mi a munkájuk vagy státuszuk – egyből összetartóvá és hősiessé válnak, főleg ugye az Amcsi Egybegyúrt Államok területén. Egy nagy túrót! A teljes pusztulás árnyékában is csak mentális komfortzónánkat féltjük – az anyagiról is nem szólva –, és aki a valós veszélyre próbál figyelmeztetni minket, lekezeljük, hogy: „Ó, túlreagálja!” „Á, ez egy összeesküvés-elmélet-hívő!” A cselekvést pedig vakon külső intézményekre bízzuk, amik elvileg azért vannak, hogy "kompetens szakértőkként" mindent jobban tudjanak az átlagparaszttól…!

Már a bevezető alatt átjött, ahogy ismerkedtem a Ne nézz fel! hangvételével, hogy Kate és Randall repcsiútja a Fehér Házba egy nagyobb utazás része: az övék és a néző útja le a nyúlüregbe, a világbolondéria Csodaországába. Két értelmes ember találja magát a szürreális köztéboly kellős közepén; Randall és Kate addig el nem tudták képzelni, hogy a nagy nyilvánosságot odakint ennyire jobban érdekli egy hír körítése, mint maga a hír,  holott az súlyosabb nem is lehetne! Ahogy azt sem, hogy hazájuk „választott vezetői” a lehető legsúlyosabb vészhelyzeten két pofára nyerészkednek a pórnép háta mögött.

Bár a film úgy kb. 10-15 perccel tömörebb is lehetett volna, végig egyszerre baromi tanulságos és veszettül szórakoztató lekövetni, ahogy szakaszokban fajul el a helyzet, és változik Kate-ék fogadtatása: az általános közönyből a megalázó lenézésbe vált, az elismertség piedesztáljáról a nyilvánosságtól való eltiltásig. Adam McKay rendező – akinek nem ez az első éles társadalomkritikája – pont jó arányt lő be a realista viselkedéstan és az abszurd túlzás között: egy nem-paródia meg tudott nevettetni olyan jelenettel, hogy egy ártatlan nőt a fején zsákban elhurcol a titkosszolgálat. Azt pedig szívemből imádtam, mikor az épp közkedvelt profnál is elszakad a cérna, és a kamerába harsogja, mekkora elmebeteg cirkusz az egész!

Parádés színészi alakításokon derülhetünk itt: nemcsak minden főbb figura bőrében A-listás színész brillírozik, a film is jól tudja használni őket. Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence először furán hatott értelmiségi mentor-diák-duóként, de az őrültek háza körülöttük hamar túllendített ezen. Meryl Streep és Cate Blanchett viccesen ellenszenves nőszemélyeket formál meg: a karrierjétől vak populista politikus néha azért irritáló jelenség volt, de a kereskedelmi adó ribanc műsorvezetője fergeteges szövegeket ad elő – jobbára kamerán kívül. Ron Perlman morcos "háborús hőse" külön dísze a bagázsnak.

Egyedül a befejezés az, ahol kicsit kraftot veszít a rendezés: Kate Randall családjával a házukban várja be a világvégét, míg az elnöknő és a többi elitista az űrben lefagyasztva várják ki szó szerint az édent. Egyrészt a vizuális effektusokon lett volna mit csiszolni, másrészt nem értem, Randall miért passzolta az ajánlatot, hogy ő a családjával és Kate-tel a túlélők közt lehet. Persze: szatíra, oké! De ő és Kate eddig úgy illettek a mű szatirikus világába, hogy a józan észt képviselték. Saját szemszögükből nem akarnák a legjobbat, azaz a túlélést a számukra fontos pár főnek? Nem a happy end-et hiányolom, csak ez a poén valahogy fölöslegesnek tűnt a számomra.

Biztosra veszem, hogy nagyon megoszlik majd a közönség véleménye róla; nekem a Ne nézz fel! egy pompásan csípős sci-fi-vígjátékként maradt meg. Önfeledten parádézik az emberi idiotizmuson, és valósággal a képünkbe ordítja, mekkora hülyék gyülekezete vagyunk közösségként: ha egy mindenkit érintő, nagy fenyegetés adódik, a nagy tömegeknek még a tudomásul vétellel is gondjai vannak, nemhogy a társadalmi szintű megoldáskereséssel. Abszurditással fejezi ki üzenetét, de ki-ki maga döntse el, hogy szerinte mennyire is közelít a film karikatúrája a valós állapotokhoz!

Nem rémlik így fejből, hogy egy Netflix-produkcióra valaha is 5/5-öt adtam volna, mindenesetre most megteszem. Instant kedvenc, a maga keserédes módján.

Volt egyszer egy Hollywood

Úgy tűnik, Tarantino kitart régi konok döntése mellett, hogy mindösszesen tíz nagyjátékfilmet fog rendezni egész életében (én - hacsak nem fáradt bele a szakmába - a helyében legalább a dupláját nyilatkoztam volna). Kilencedik műve a 60-as évek végén játszódik, mikor a filmes közízlés érezhető változáson ment át; az amerikai western műfaja kifáradt, sztárszínészei is nehézkesen találtak új fogódzót az iparágban.

A luxusban élő Rick Dalton is ezzel a gödörrel küszködik. Úgy fest, két irányba éri még meg tapogatóznia: vagy kis tévés szerepekben - a rosszfiúként, aki mindig veszít - aprózza föl tehetségét, vagy átvált az európai spagetti-válfajra - amit konkrétan szarba se néz. 

Sofőrje és jóbarátja, Cliff Booth korántsem ilyen aggódó típus, pedig a volt kaszkadőr karrierje még jobban stagnál, mióta fölmentették neje megölésének vádja alól. 

Vajon mi sül ki abból, ha egy ilyen ürge a Manson-család berkeibe téved...?

Csak a príma hangulat és a nem létező "nosztalgia" kevés lenne, hogy méltassam ezt a furcsa filmet. Azért így indítok, mert egyetértek azokkal, akik szerint a lényeg itt nem "történet + karakterek", hanem inkább "korportré + karakterek". Szerintem is túl sok a 2 óra 40 perc ahhoz képest, mennyire "nincs fókuszálva" a története. Ha mindenképp műfaji címke kell a Volt egyszer egy Hollywood-ra, akkor az a vígjáték lenne, akként meg van olyan szórakoztató és tartalmas, hogy csak elvétve érződjön túlhosszítottnak. Nem a cselekménye vonja be a nézőt, de nem is csak a "stílussal" szúrja ki a szemét. 

Nagyon élveztem a két főszereplő egyéniségét, szövegeit és zűrjeit. Pitt és DiCaprio egyértelműen a keménymag; hozzájuk képest Margot Robbie az ikon Sharon Tate-ként tőlük különálló, inkább csak jelképes főszereplő, akin Tarantino szeret sokat időzni, de a két másik főszereplőtől távol tartja. Ez talán a film legfeltűnőbb elszalasztott lehetősége.

A "fő szálat"; á, egy fenét! "fő zűrt" a hírhedt Manson-ékkal QT tökéletesen hangolja. Cliff fölszed egy Pussycat nevű stoppos ribit, aki egy porfészekben bemutatja őt a suttyomban ott tanyázó hippi barátainak. Az egész helyzet finoman, látvány- vagy hangdíszek nélkül hajlik hétköznapiból félelmetesbe. Cliff okkal, de pardon nélkül teszi rosszakarójává a brancsot, és mikor fél év után egyikük, "Tex" Watson pár csajjal betör hozzá Rick-éknél, az valami üdítően őrült, elmeborult szitu! Leo lángszórós éjjeli akcióján legalább oly jóízűen mulattam, mint Carrie Fisher-én a Blues Brothers-ben...! 

 

Nem csodálom, hogy nagy port vert föl Bruce Lee itteni ábrázolása, amely sokak szerint beképzeltnek és sekélyesnek láttatja. Megértem Shannon Lee reakcióját is, hisz apja előtt az "ázsiai ember" puszta karikatúra lehetett a popkultúrában. Cseppet sem borultam ki ettől. Az az egyetlen vacak jelenet "csupán" Lee amerikai film-imidzsét figurázza ki. Egy lenyomatot; a brutális kínai kungfuzó archetípusát. Bruce Lee "veleje", életművének lényege és oroszlánrésze független maradt Hollywood divathullámaitól, és ezt Tarantino érintetlenül hagyta.
 

Én éber aggyal, Lee iránti tisztelettel együtt is jót derültem a perpatvarukon Booth-tal, és főleg a producernő kiakadásán:

"Barátságos mérkőzés volt, alig ért hozzám."
"Mondjuk a horpadás a kocsin mást tanúsít..."
"A
jó
Isten
CSESSZE MEG MAGÁT!! MI A F@$ZT CSINÁLT A KOCSIMMAL?!" 
 

Az arcképcsarnok bogarászását meghagyom a QT-keményrajongóknak; a film szabados és öntörvényű, akárcsak rendezője, és ez többnyire az előnyére is válik. Tarantino olyan szatirikus időkapszulát hozott létre, ami könnyed, de frappáns dicstelenítése egy letűnt kornak, amikor még kevésbé tűnt bonyolultnak a földi lét. Mikor még talán picit spontánabb volt az emberek életfelfogása, és az Álomgyár se forgott ENNYIRE csak az őrületes számok és a bevált sablonok körül. 

A Volt egyszer egy Hollywood-ra egy Négyest adok. Nem mindenki ízlését fogja eltalálni - főleg a sokat henyélő narratíva miatt -, de van mersze, szíve, képmutatás nélküli énképe, ami főszereplőin is kivetül.

Django elszabadul

Közhely, hogy író-rendező Quentin Tarantino – töketlen kollégahadával szemben – nem fél a végletekig elmenni filmjeivel forgatókönyvírás és brutalitás terén. Munkáit mindennek lehet nevezni, csak "átlagosnak" nem, bár azok színvonala nálam a skála bármelyik mércefokán kiköthetnek.

·       ’94 legjobbjaként imádom a Ponyvaregényt, fenomenális atmoszférája, érdekes karakterei, szellemes párbeszédjei és a résztörténetek okos kiszámíthatatlansága miatt.

·    Ellenben a Bugyrok alá kívánom a Kill Bill-t, ahol Tarantino összes kedvelt stílustechnikája visszafelé sült el: szánalmas sztorit, agyatlan szereplőket, időhúzó halandzsázás és undorítóan pozőr akciókat fölvonultatva.

·       Az Aljas Nyolcas pedig túlságosan olyan benyomást keltett, mintha mereven beállítgatott jelenetek laza tákolmánya volna. Sajnálom, de nem tudok a Tarantino-rajongókkal tartani, és jó filmnek titulálni.

És itt van a Django Unchained, melyet csak nemrégiben, csaknem 7 éves késéssel pótoltam be, mint 2012 egyik leghangosabb sikerét. 


Nyílt titok, hogy magasról teszek a western nevű propagandazsánerre, az semmilyen helyzetelőnnyel nem bír számomra más műfajokkal szemben. Az sem érdekelt, hány korábbi Django-film készült az Unchained előtt. Csak annyi szűrődött be hozzám eleddig a népszerűségén fölül, hogy Quentin-t a Pulp Fiction után már 2. Oscar-jával gazdagította ez a munkája, 

és hogy az egyik fő gonosztevőt nem más játssza benne, mint az egyik kedvenc színészem, Leonardo DiCaprio.


1858, Texas. Dr. King Schultz, a német fogorvosból lett fejvadász visszaadja a rabszolga Django szabadságát, cserébe, ha vele tart, és segít neki azonosítani a körözött Brittle-fivéreket. Miután ez megtörtént, a két férfi új egyezséget köt: Schultz kitanítja maga mellé Django-t társnak a télre, 

cserébe tavasszal közösen felkutatják Django szintén rabszolgának eladott feleségét, Broomhildát.

Ritkán dobálózom olyan szavakkal, mint "Fenomenális" és "Szenzációs", de itt testre szabott! Nem sűrűn jutnak ennyire jó alapozású, színgazdag, lüktető, extravagáns és szemérmetlen akciómozik a vetítőtermekbe, mint ez! Minden benne van, amit hasonló darabokból hiányolni szoktunk: 

izmos történet, egyszerre hatásos és őszinte ábrázolása a témának, bátor vérhasználat, érdekfeszítő fordulatok és izgalmas személyiségek, épp csak annyi viselkedésbeli manírral, ami színezi jellemüket, de nem redukálja őket ócska pózológépekké. 

Hazugság, hogy a Django elszabadul csak stílusjáték volna tartalom nélkül. Nem telepszenek rá a rabszolgaság és a brutalitás nyilván sokkoló képei: előbbi a másiknak ágyazza meg a létjogosultságát, együtt pedig a piros habot adják a tortán, azaz Django Freeman bosszúhadjáratának történetén. 

Életemben először találtam igazán emlékezetesnek és veszettül szórakoztatónak egy vadnyugati pisztoly(anti)hős kalandjait - és nemcsak a külsőségei vagy a hangulata miatt.  

Tarantino hamar elérte, hogy Jamie Foxx Django-jának nemcsak a sorsa, de a beérése is érdekeljen. Alapfogalmakat nem ismer, mikor Schultz rátalál a rabszolgacsoportban, de a német kiszúrja rajta, hogy jó eszű, jó helyzetlátású fickó. Fajtájával délen kb. mindenütt állatokként bánnak, 

így túlélési alap, hogy soha ne mutasson féltést vagy félelmet a helyi gazdagok, az ültetvényes gazdák előtt. Különösen olyan szadistáknál ne, mint Calvin Candie, akihez behízelgik magukat, hogy kerülőalkuval megváltsák tőle Broomhildát. 


Tarantino rendezése valami varázslatos ebben a produkcióban: fergeteges az erőszak és humor váltakozása és tónusegyensúlya. Istenien tudtam mulatni azon, ahogy rutinos gyilkosokat megdumálnak, vagy épp szitává lőnek benne. 

Leglátványosabbnak mégis egy olyan gyilkosságot találtam, ahol nem rémlik, hogy vért mutatna a kamera: az óriásfogba tömött dinamit, amit Dr. Schultz rárobbant a szekerüknél köröző fajgyűlölő seregre. Nem tudom, a rendező vagy a stáb más tagjának ötlete volt-e ez, de eszméletlen csattanó!

Ahogy a Ponyvaregénynél, itt sem igaz az az ellenvetés a filmmel szemben, hogy "ne lenne morális középpontja." Az élet értéktelensége része a korképnek - különösen feketéknél -, de a szereplők többféleképp értelmezhetik, mikor, mi célból engedik meg maguknak az emberölés luxusát. "Nem bírtam ellenállni."

És Django-n sem csak 1 db, külön e célra bedobott jelenetben csillan meg, hogy azért van értékrendje - gondolok itt arra, mikor kezdő fejvadászként tétovázik, lelőjön-e egy körözött ipsét annak fia szeme láttára, vagy sem.



Imádtam, ahogy minden fontosabb szereplőben van valami szokatlan, amire nem számítanánk, mégis a jellemükből eredeztethető: 

• Django-nál, hogy felismeri, milyenfajta kegyetlenkedés mikor használ. "Azt mondtad, legyek piszkos. Bepiszkolom magam." 
• Schultz-ban, hogy a gondosan tervezett húzásait csiszolt modorral adja elő, mégha épp az életükkel hazardíroz is. "Másszóval, Marshall: tartozik nekem 200 dollárral."
• Candie halálig hű néger inasában, Stephen-ben azt, hogy apró reakciókból is kiolvassa a kapcsolatot Django és Broomhilda között.
  
• Magában Calvin-ben pedig, hogy elsődleges szempontja mindig az üzlet. Tajtékzik, mikor Stephen beárulja neki a párost. De mint Django, ő is érdekei alá rendeli dühét és bosszúszomját, váltságdíjat számítva fel Broomhilda szabadítási papírjaiért. 
  

Annyira rétegelt volt a négy karakter közös perpatvara, hogy sosem a megformálóikon járt az eszem.


Egyedül a végső harcnál tűnt úgy, mintha Tarantino keze a tollon elzsibbadt volna. Nem az újabb vérfürdő a Candie-villában, hanem az épület felrobbantása: tipikus modernizált múlthátteres akció, direkt arra kihegyezve, hogy egy nagy bummal tudjon elköszönni a film a közönségtől. 

Stephen teljes joggal átkozódik halála előtt, hogy Django nem aludhat többé nyugodtan egy ilyen húzás után. Arisztokrata testvérpár lemészárlása és összes bérencükkel túl nagy fajsúlyú bűntett, hogy utána ne akarnák a föld alól is előásni az elkövetőt. Azt hiszem, ez még lenyelhető, hisz nincs konkrét bizonyíték vagy szemtanú 
- a két elegendett házszolga meg nyilván holtáig se fecsegné ezt ki. QT végig olyan prímán kompenzálta a stiláris túlzásokat a sztoribéli indokoltságukkal, hogy a zenésen lelépő pisztolyhős imidzse picit mesterkéltnek tűnt így a végére. Broomhilda férje a legjobbtól tanult, és a legjobb is lett, így biztos úgyis kivédi, ha zűr támad körülötte.

A Django elszabadul az első western vagy az-szerűség, ami beverekedte magát a kedvenc filmélményeim közé. Friss volt, meglepő, egyszerre képes elmésen vicces és vakmerően durva lenni a gyilkolás látványával és jelentésével. Virít róla a lelkesedés, amivel a kamera mindkét oldalán dolgoztak rajta, és a kész produktum vibrál a feszültségtől.

A Django Unchained 5/5-öt kap tőlem.