A méhész

 „Itt nincs semmi a méheken kííí…!”

Tegyünk össze egy direktort, aki egy alapból pórias akciófilm-sémát majmol, egy forgatókönyvírót, akinek csak az akciójeleneteken jár az esze és egy, a szegény ember terminátorát izomból toló színészt, majd megbolondítjuk a masszát egy kondérnyi rovarallegóriával, és Preston, öö, izé: presto: kész is A méhész, 2024 nyitóbaromsága. Szinte már elismerést keltő az a büszke értelemhiány, amely ebből a kis zizzenésből lüktet – bónuszként pedig oly buzgón nyomatja a méhekhez kötődő okosságokat, mint A zűrhajó című német paródia a buzivicceket.

Adam Clay  a vajszívű nyugdíjas, Elois Parker bérelt garázsában méhészkedik. Ám a nő öngyilkosságot követ el, mikor egy adathalász cég beugratja és az összes elektronikus vagyonát lenullázza. Erre Adam, a nyugiba vonult ex-ügynök beszambázik a simlis társasághoz, és fölgyújtja a kócerájt. Azonban ez csak az előőrse volt a kiber-biznisznek, melyet az amerikai elnöknő taknyosa felügyel. Persze hősünket se kell ám félteni: egykor a világ legspécibb szuperügynök-kiképzését kapta meg, a minden törvények fölött állóság képzeletbeli aranykártyájával. Fedőneve: méhész.

 

David Ayer (Öngyilkos Osztag [2016]) és Kurt Wimmer (Equilibrium) bőven adtak Jason Statham (A szállító) számára alkalmat, hogy azt az egy dolgot csinálja, amiben vérprofi: ádáz fapofával irtani a berezelő rosszfiúkat. Ez ugyanis ennek a kis agymenésnek az egyetlen aduásza és hajtóereje. Az akciózások közti átvezető részek nem adnak minimális kötőanyagot se: tükörsima a történet, a cselekmény lebetűzni nem tudná a logika szót, a méhész-mitológia csak egy unásig kántált motívum, a szereplők merő videójáték-figurák és szövegeiket is mintha egy komputer írta volna emberi lény helyett.

 

Csak remélhetjük, hogy Ayer és Wimmer ezt nem valami szatirikus kritikának szánták a mai túldigitalizált társadalmunkról: az ilyesmihez gógyi kell! Hiába erőltetik a párhuzamot egy méhkaptár és a bérpolgárok cégépülete – tágabban ország/világ – között, az egész lustán gondolt és tákolt ürügy az akciózáshoz. Clay baltaarcán vagy hullahegyein csak az eszköz változik; ez a rámesélt terv, hogy királynő-gyilkos méhként kell jönnie, hisz a darázsfészek maga az elnöki lak, pontosan egy paródiához illik, ahol a sztori merő alibi-keret a poénok halmozásához. Itt előbb komolykodva fölvezetik, majd viccesen sütik el a jeleneteket, így csak a bodycount nyers élvezete marad a retinának.

 

Szinte látom magam előtt, ahogy Jeremy Irons „nagylelkűen” igent mond a biztonsági fejes szerepére, holott a számlák fizetésén kívül aligha lehet oka a nevét adni egy ilyen messziről bűzlő produkcióhoz. Minden más rosszfiún fetrengeni lehet a röhögéstől: mindegyik zakós adathalász, köztük az elnökcsemete Derek Danforth olyan agypór, vernyákoló, nyeszlett kis seggdugasz, hogy aprításuk szinte biológiai törvényszerűség. Sőt ezt bele is írják a filmbe: elvileg a méhpasi akkor vedlik át királynő-(elnöknő-)gyilkossá, ha az „életképtelen utódot hoz a világra.” Én azon filózok, létezhet-e forgatókönyvíró-gyilkos méh is, hogyha valaki életképtelen szkripteket hoz a világra sokmilliós munkákhoz – olyanokat, amik be sincsenek fejezve, csak abbamaradnak.

 

És ez a dőre anyuci-fiacskája szál még mindig semmi ahhoz a két szétvadult, háborgó zubbonyjelölthöz képest, akik Clay „fő ellenfelei”:

1. Középtájt a ripacs cyberpunk csaj, aki Clay utóda, mint az aktuális „méhész”; akkora golyószóróval futrinkázik a nyílt utcán, mint aki a Tank Lány forgatásáról szabadult el;
2. Fináléra pedig kapunk egy hamis-szőke, művégtagos, maszatszakállú izomagyat, aki mint „final boss” visszasiratta velem Bennett-tet a Kommandóból.

 

A forgatófecni nagy vesztese mégis Emmy Raver-Lampman, aki az FBI-os Verona Parkert, az öngyilkos néni lányát alakítja. Még ha maga az alakítás rendben is lenne: a „gyásza” egy rövid durci hisztiből áll, azon túl pedig szót sem kap. Nincs igazi oka rá, hogy végig Clay pusztításának a nyomában lohol, hogy végül futni hagyja. Béna indok erre, hogy „esküt tett”, és le kell, hogy állítsa anyja barátját az ámokfutásban. Ennek legföljebb takarózásként lenne értelme, főnöke s kollégái előtt, holott valójában csak az ügy legvégét akarja saját szemével látni, az anyja haláláért felelő bűnlánc gyökeres kiirtását. Kár, hogy ez csak az én kis amatőr képzelőerőm nyújtózása oda, ahová Wimmer-é talán 20 év múlva elbír majd repülni.

 

1/5-öt adok A méhészre. Bazári kinyírósdi, kimondottan időpazarláshoz, de ezen legalább kacajosan lehet behalni – nem úgy, mint egy másik méztémát érintő művön tavalyról, a Micimackó: Vér és Mézen.

 

Flash - A villám

Nyugodtan mondhatjuk, hogy bekrepált a DC nagy megújhodási kísérlete – furamód épp azért, mert halogatja magát az újraindítást. Elhiszem, hogy a Warner és DC – azaz David Zaslav és James Gunn – még utoljára ki akarják sajtolni a holttá nyilvánított DCEU-ból azt a pár extra dolcsit, ami még adja magát a nagy reboot előtt. Ám ez az üzleti stratégia eddig igencsak nagyot harapott vissza a fenekükbe:

1. a Black Adam látványos hasalása Henry Cavill végső cameóját Superman-ként is kukába tette;

1. Három hónap után már alig emlékeznek a lagymatag Shazam 2. – Istenek haragjára; ezzel szemben

1. máig őrjöng a fél rajongótábor, amiért Cavill-t leírták, miközben a mind inkább pszichopata hírében álló Ezra Miller-t tovább szerepeltetik Villámként;

1. és a tetejébe Jason Momoa-tól is várnak még egy utolsó kasszafejést év végén az Aquaman 2.–vel.

Pazarul összecseng mindez a projekt–káosz a Flash – A Villám cselekményével. Ez a kis csodakapcsoló – mely úgy hírlett, hogy az egész DC moziverzumnak volt hivatott új lendületet adni – olyan érzést kelt, mintha Christina Hudson (Birds of Prey, Űrdongó) mellett egy sor más kézen is átszáguldott volna a forgatókönyv – talán még többön, mint ahány világot Barry Allen felfedez itteni útja során. Lekörözték még a Doktor Strange: Az őrület multiverzumát is abban, mekkora egy zűrzavaros, gyűrött világtérképű, favicc-dús és a semmi közepére kifutó karambol lett végül az alkotás. Töprengtem is már a megnézése alatt, vajon a viharos DC–történelem melyik hírhedt gyártmányához tudnám hasonlítani, 

mígnem a végén – Bruce Wayne összes eddigi megformálói közül – be nem köszönt maga a nagy ember: George Clooney. Akkor minden „értelmet nyert.”

 

Barry Allen kettős melót lát el Bruce Wayne és az Igazság Ligája jóvoltából: szuperhérosz–kosztümben „mellékesebb” civil-mentő melókra küldik, civilben pedig egy bűnügyi labor asszisztense. Magánélete siralmas: főnöke lenézi, barátja alig, nő nuku, és az anyja megölésével vádolt apját se tudja tisztázni. 

Ekkor az a ragyogó ötlete támad, hogy hipersebes futással elvileg átruccanhat a múltba, elintézve, hogy mamája nem haljon meg. Kurvára túllő a célon: másik idősíkba jut ugyan, de egy párhuzamos világéba, ahol az Igazság Ligája és Superman sosem lépett színre. Aztán szupererejével is gondok támadnak, és így kéne aztán a két Barry-nek megfékezniük azt az istencsapást, melyet csak maga Superman tudott a maga valóságában megállítani: Zod tábornokot!

 

Kezdjük a főszereplővel: Ezra Miller abszolúte nem működik. Nem a valóéletbeli botrányai és nem egyedül a Kylo Ren-szerű alakítása miatt. Saját a neki szentelt film nem tud bánni a karakterrel: Az Igazság Ligájában, mellékszereplőként, az istenszerű hősök közt megfelelni akaró „egyszerű” srácként még szimpátiát tudott kelteni. Itt viszont egy két lábon futó katasztrófa, aki végig önnön galibáit próbálja hebehurgyán helyrehozni, és egyáltalán nem rokon- hanem ellenszenvet kelt maga iránt. „Személyisége” két véglet váltogatása: a birkatürelmű vesztes és a bicskanyitogató poéngép, aki szó szerint nem bír leállni! Pont ettől akaratlanul is ironikus, amikor a másik világbeli énjével találkozik, és hallgathatjuk ezt a két testet öltött végletet egymással száj-karatézni.
 

De az összes jelenése közül a leg–ideg–forralóbb az a mentőakciója kell, hogy legyen még a nyitójelenet során! A Liga kispadosa földrengésnél úgy menti az omló kórházból kihulló csecsemőket, hogy az elkapdosásuk közben pótolja a kalóriaadagját a hulló törmelékhalmazban, majd a kicsiket röhécselve az utcán hagyja, a romok és a beszakadt utca mellett! 

Sőt: az egyik kisbabát még a belassított zuhanás közben… fogja és beleteszi egy MIKROHULLÁMÚ SÜTŐBE! Most függetlenül attól, hogy nincs-e áram alatt az a mikró, vagy hogy a korhatár-besorolási szokás szerint eleve kizárt, hogy itt holmi csecsemőhalál forduljon elő: 

A SAJÁT KEZEMMEL AKARTAM KITÉPNI A SZÍVÉT A MELLKASÁBÓL ÉS A SZÁJÁBA TÖMNI ENNEK AZ ÁLLATI MARADÉK IDIÓTÁNAK, PEDIG MÉG 10 PERC SE TELT EL AZ ISTENVERTE FILMBŐL…!!
 
 

2 Ezrát kapunk 1 áráért, mondhatnánk jópofizva. De az ebből fakadó dráma és komikum egyformán bűnhamis. Elvileg lehetne mulattató, ahogy a filmeleji hülyegyerek a józan ész hangjaként győzködi az „átlagos” helyi mását. Sosem lesz attól okos, hogy be nem áll a szája, akár saját magukról ecsetel valamit, akár a verzumok és időhurkok halandzsa törvényeiről. Ellenben az sokat elmondhatna a karakterről, ahogyan a két Barry egymás tükörképeként szembesül vele, milyen emberré válhatnak, ki-ki a maga múltjával és világával. Mintha Barry, a szuperhős beszélne a „normális” énjével, majd az időleges erőhiány alatt az ex-szuperhős társalogna a lehetséges utódával. 

Ehhez képest Andy Muschietti rendező kibulizta, hogy mindkét Barry-t zsigerből utáljam, másokkal csapatba állva pedig egy Ernest P. Worrell szintű csődtömeget lássak benne. Még amikor jóérzést próbál mutatni pl. Kara fogsága vagy Keaton-Bruce magánya láttán, az is ezerszer inkább besavanyodott, mintsem megható vagy emberi.  

 

Az X-men: Az eljövendő múlt napjai óta mind több akciófilm próbálja ki ezt a trükköt, hogy összegyűjtik a széria addigi részeinek szereplőit és szálait – sőt olykor a korábbi szériaverziókét is –, hogy egy vad, apokaliptikus fel-alá rohangászás révén mind megkapja a maga méltóbb lezárását. Legutóbb a Pókember: Nincs Hazaútnak sikerült ezt jól végrehajtania. 

Ha az ilyen „összegző-részeket” sorra veszem, alighanem a The Flash eddig a sereghajtó. Gyászos, mennyire súlytalanok a DC jobb napjaiból föltámasztott karakterverziók és történetszálaik, vagy az, hogy a variálások mennyire mesterkéltek és izzadtságszagúak – főleg a kriptoni invázió beemelése a film nagy csatájául, ahol Cavill-t Sasha Calle emós, sötét hajú, enyhén Faora-szerű Supergirl-je helyettesíti.

 

Vitán felül Michael Keaton visszatérte a Denevéremberként volt a film fő reklámfogása. Őróla olyasmi a benyomásom, mint Christopher Reeve-ről a Superman IV.-ben, vagy éppenséggel Cavill-ről a BvS-ben: megteszi, amit tud, de a forgatókönyv elpazarolja munkáját. Legóból készült paródiájának több volt a jelenléte amazokban a filmekben, mint itt az övé. Teljesen lecsupaszították és értelmetlenné tették Wayne utóéletét az alternatív jövőjében, ahol a két Barry szakállas remeteként talál rá: már ez a fordulat vörös riadó, hogy ne próbáljuk túlságosan beleélni magunkat az ottlétébe.  

A mű sem az ő, sem Affleck Bruce-ának nem ad érdemi szerepkört: megmutatják, benyög és feszít kicsit, hogy aztán végérvényesen leköszönjön. Megértem sok DC-fan felhördülését, amiért a nagy öreg meghal a kriptoniak elleni csatában, de persze olyan alaposan, hogy azon az idő-visszafutás se segíthet. De annyira nincs semmi belseje itt Bats-nek, mint egy retro akciófigurának, így nosztalgia szintjén se rendített meg a dolog:

Nicolas Cage Sups-ának röpke képe a soha el nem készült Superman Lives-ből jobban fölkapatta a figyelmemet.

És nem azért érzek így, mert speciel nálam az innét hál'Istennek hiányzó Sötét Lovag Trilógia a favorit élő-szereplős Batman. A történet olyan skicces és távolságtartó, olyan félvállról babázik a szereplőivel, mintha a világ legtermészetesebb dolgának hinné, hogy a rajongók úgyis bezsongnak majd ezektől a kis "ajándékoktól". 
 

Kicsit olyan ez a multiverzum–ötlet, mint a bevásárlás: minél több cuccal pakoljuk tele azt az 1 nyamvadt kocsit, annál jobban potyog, döcög, borul az egész. Beleteszik a fénysebességen futást, a pillangóhatást, a párhuzamos világok közt utazgatást via Sliders, az időparadoxon jelenségét azzal a rémfura Bizarro-Flash-sel és a jó ég tudja, még mit! Kutymasz a fizika és magyarázata is, így Barry-Numero-Uno felismerése, miszerint vannak „elkerülhetetlen problémák”, amiket megmásítani nem, csak továbbrontani lehet, üresen kong. Ráadásul elég cinikusan jön le, ahogy önmagát állandó metszéspontként azonosítja be a rengeteg balf–fffff–fogása után. 

Dereng valamelyest, hogy hová akar kilyukadni a srác fölfogása (na meg a produkció): a veszteségeink és annak kezelése része annak, hogy kik vagyunk és kivé formálódunk – szemben a fizikai valóság babrálásával, melynek a legtutibb zseni se láthatja előre minden mellékhatását. Egynek elmegy-üzenet, csak az, ahogy elvergődünk idáig, arra a legjobb szó talán a „kínkeserves” volna.

 

A látvány minősége változó, de az akciójelenetek mindig csak ez a páni kapkodást tükrözik – szó szerint és értelmezés szerint is. A CGI-használat úgy Man of Steel-mértékű: az ismeretlen másvilágok csarnokszerű képe kicsit Jor–El magyarázó ábráira emlékeztet a Kripton múltjáról. A lassított felvételekből is legföljebb követhetőbb lesz egy-egy jelenet, de nem drámaibb. 

Danny Elfman zenéjét megidézni a Burton-érából éppolyan esetlen húzás volt itt, mint 6 éve Az Igazság Ligájában: ezt a kis adalékot eddig 1 helyen, a Harley Quinn Animated Series-ben láttam okosan bedobni (konkrétan a 3. évad 8. részében). Ez, ahogy minden más is, merő díszletkelléknek érződik, amivel a készítők vért izzadva koldulnak a rajongók lelkesedéséért. Pont az az egységes szerzői vízió nem tetten érhető az egészben, amit korábban, jobb DC–produktumokban már átélhettünk. 

 
 

Szinte már szórakoztató, mekkora lendülettel siklatja ki a The Flash a DCEU amúgy is többször kisiklott járatát. Ritka rosszul kalibrált narratív roncstömeg, amely kacsázva robog végig tucatnyi világ, vészhelyzet, látkép, szereplő és szereplőkiadás sztrádáján. Hiába igyekszik a kvantumfizikával személy-fölöttivé tenni Barry Allen saját kalandját, olyan taszító képet sikerült festenie róla, amit csak a fásultság ellensúlyoz a sok üres nosztalgiacsali közepette. Külön fájó, hogy egy kerek 10 éves idővonal („Snyderverse”) végére került ez föl töviskoszorúként, mely ráadásul a DC retro nemzedékeit is megidézte hamvaikból – persze csak a kirakat kedvéért. Mert ennyi a Flash – A Villám: egy túlfűtött, össze nem passzoló részekből bütykölt, hajmeresztően kusza és gyermeteg, a 2. félidőben az atomjaira széteső és komolyan vehetetlen vidámpark, megpakolva szuperhősi figurákkal és játékszereikkel. Az új Batman & Robin – mínusz jeges viccek.

 
 

1/5-ös gyászmasnit kötök rá búcsúzóul. 

 

Zack Snyder: Az Igazság Ligája

  

A rajongók zöme már kívülről fújhatja, milyen kapkodva hajszolta a Warner a marveli szuperhős-verzum kasszasikerét, ami végül a DCEU koronájául szánt Igazság Ligája bukásához ért célba 4 éve. Azokat is értem, akik az „eredetit” egyből kikiáltották felsőbbrendűnek a mozis verzióval szemben: érezhetően szilajabb, személyesebb alkotóvíziót tükröz, ami jobban illik egy (szuper)hősök világmentő harcáról szóló filmhez, mint a „lazább” Marvel-tónus. Bennem mégis az hagyott mérvadó nyomot, hogy ebből az irdatlan, 4 órás monstrumból szinte teljesen hiányzik az önkritika, átgondoltság és a precíz tartalomépítés.

Paraszthajszállal van csak több értelme itt a történetnek: Steppenwolf, a gonosz űrhordavezér azon fáradozik, hogy kiengesztelje urát, a szörnyisten Darkseid-ot, de mindjárt 2 dolognak is nyomára bukkan a Földön, ami ezt karnyújtásnyira hozza neki:

1. egy rejtélyes képlet leírása, ami Darkseid-ot valahogy legyőzhetetlenné tenné
2. a 3 „anyadoboz” nevű ősi ereklye, melyek egyesítésével átjáró nyitható Darkseid világába.

Mivel Superman halálsikolya aktiválta az egyik dobozt, Steppenwolf a serege élén már javában kutakodik a bolygónkon. Bruce Wayne és Diana Prince közben egy kis létszámú csapatot igyekeznek összeverbuválni: metahumánok és szupererős halandók vegyesen. De mivel Darkseid-ot egykor az atlantisziak és amazonok népe alig bírta megállítani, Batman-ék úgy döntenek, hogy az egyik anyadobozzal feltámasztják aduászukat, a halott Superman-t.

 

Zachary „Zack” Snyder-ről, mint filmesről aligha változik már a véleményem. A stílusos látványhoz van képzelőereje, és nem is halva született ötlet, hogy egy görög isteneposzhoz hasonlóra fesse egy szuperhős-liga születését. Ami jóval kevésbé megy neki, az az építkezés: kalandozni akar, nem folyton precízen odafigyelni a részletekre. Mivel ez mozi helyett már egyből streaming-platformra készült, mindent beletömhetett, amit csak akart, de nem tudja felülről átlátni, hogy a sok hatásvadászatból mennyi van meg is támasztva. Ez a rendező Achilles-sarka: nem érzi, mikor szaladt el vele a ló. Ezért szakadozik a kapocs végig a fantáziavilág és a realitás talaja, a kvázi-istenek küzdelme és a hétköznapi ember élete között – vagy épp a sztori kulcselemei és azok jelentésspektruma közt.

 

Arányérzéket itt se reméljünk! Akár a Batman V Superman, ez is mintha 3–4 külön film galuskája lenne: több jelenet már a még nem is létező folytatásokat mutogatja, (pl. a Marsbéli Vadász jópofa beköszönése Bruce-hoz). A 6+1 fejezetre tagolás csak porcukor: fikarcnyit sincs tőle jobban összefogva a film szerkezete. Snyder ezúttal nemcsak akciót lassít be itt-ott, de magát a cselekményt is: ugyanazon rágódik 1 óra hosszat, amin a sokat szidott régi kiadás 30 percben, de valahogy továbbra is kliséízű marad. Néhol annyira rétestésztára van nyújtva az egész, hogy a fontosnak skandált figurák, szálak, csaták és vidámpark-attrakciók (pl. Superman új, szürkés-fekete rucija) özönében majd’ elaludtam! Ezt a művet, így ahogy van, kettébontva lett volna célszerű kiadni – mondom ezt úgy, hogy általában elítélem, mikor egy stúdió így tejeli ki az utolsó fillért is a célközönségből (pl. Harry Potter és a Halál Ereklyéi).

 

Csapatmunka terén a „Snyder-vágat” ugyanúgy muzsikált nálam, mint a Josh Whedon által doktorált kiadás: szokványosan. Olyanok, mint egy fél focicsapat szupererőkkel:

1. Bruce a szürke kapitány, alighanem pici bűntudattal a BVS-béli dühöngése miatt;
2. Diana a már ijesztően higgadt segédtoborzó;
3. Barry Allen a lelkes kölyök hátvéd, akinek a kritikus percben mégis nagy szerep jut;
4. Arthur Curry a keménykedő iszákos csatár;
5. Superman pedig a bámészkodó titkos fegyver a kispadon.
6. Csapattag még Victor Stone, az anyadobozok révén kiborg-testűvé lett zseni: na jó, legyen ő a kapus.

Örültem, hogy a mellékszereplők picit több lélegzethez jutottak: Lois és Martha jelenetei pihentetően hatottak rám a hosszas eposzkodó részek között. Cyborg keserűsége és Steppenwolf motivációja még az, amit sikerült nem-túl-sokat mélyíteni Whedon-höz képest.

Azt hiszem, Snyder sosem fogja megérteni azokat, akik sokallják munkáiban a CGI-t, főleg ha azok mitológiai témához nyúlnak. A bővítések miatt persze computer-trükkből is még több van, a harcok hosszabbak, csak az összkép maradt éppoly hamiskás és műanyagízű. Darkseid és az itt bivalyszerűbb Steppenwolf küllemét ütősnek találtam, volt jelenlétük. Nagyobb problémám, hogy még mindig nincs viszonyítási pontom az erőskálát illetően: pontosan mennyire erős egy atlantiszi, egy amazon, egy kriptoni, egy paradémon vagy egy android egymáshoz mérve? Ezt le kellett volna rögzíteni és kommunikálni, hogy a néző jobban be legyen vonva ebbe a világba. Ironikus, hogy a látványt domináló sárgás-barnás-szürkés színkombó a 300-at idézte nekem: az egy tisztább, spontánabb, kompakt háborús látomás volt, még enélkül a duzzadó megalománia nélkül, ami itt van.

Zack Snyder Igazság Ligája olyan formátlan gőzhenger, ami szinte mindent tetszik-nem tetszik alapon emel be és forgat meg magában, mielőtt az távozik a szelepein keresztül. Azt túlzás lenne ráfogni, hogy a „stílus tartalom nélkül”-esete, viszont roppant anyagát nem tudja okosan és természetesen működtetni. Nem a másféle stílus itt a gond, vagy a stúdió-pontrendszer ütközése a művészi ambícióval; inkább hogy egy látnok alkotó buzgalmában elvesztette uralmát a teremtménye fölött, ami így csak a puszta gyűjtőtelepe félig-meddig kimunkált ötleteknek és fókuszpontoknak. Kb. úgy kell vért izzadnia majd a Warner-nek a DCEU megmentéséért, mint az itteni szuperligának, ha egyszer szembekerülnek magával Darkseid-dal.

 

Másféle 3/5-öt kap tőlem Zack Snyder’s Justice League-je, mint anno a moziváltozat. Az nekem egy tökátlagos szuperhősfilm volt, ez pedig egy hullámzóan jó-rossz közepes.

Vörös veréb

"Mintha olyan nehéz lenne széttenni a lábunkat...!"

(Gone Girl)

Még propagandafilmnek se volna elég fajsúlyos vagy meggyőző a Vörös Veréb. A putyini kémvilág témája miatt persze, hogy Jason Matthews volt CIA-tiszt regénye zöld lámpát kaphat a mai Hollywood-tól, de a filmváltozat ettől még sablonterhes, szálaiba gabalyodó, és fontos pontjain erőtlen. A főszereplő szexuális vonzereje pedig kimerül a testi adottságaiban, holott Jennifer Lawrence karaktere elvileg a vágyak képzett manipulátora a történet szerint.

Dominyika Egorova a moszkvai balett prímabalerinája volt, míg egy sérülés derékba nem törte karrierjét. Nagybátyja, Ivan, az orosz titkosszolgálat egyik főembere beszervezi őt, mint leendő verebet. A verebek kémprostituáltak: kapcsolatlétesítéssel nyernek információt, legrejtetett gondolatot vagy vágyat is kiaknázva bennük. Dominika célpontja egy Nathaniel Nash nevű CIA-s, aki egy téglát fedez az oroszok soraiban. A dolgot bonyolítja, hogy mindkettő már az elején tud a másik hivatásáról. 

Márcsak monotonitása miatt sem tudja a Vörös Veréb nemhogy az "új színfolt"-címkét kivívni a kémfilmzsánerben, de kifejezetten a megszokottság érzését kelti. Nincsenek  kiemelkedő pontjai sem a cselekménynek, sem a szereplők egyéniségének; minden vonásuk, szavuk és tettük egybefolyik, nem érezni azok nyomatékát. Ezért lesz ez csavaros lélektani thriller helyett egy bonyolult, mégis didaktikus kémsztori, olyan szereplőkkel, akik sorsa nem elég érdekes vagy megragadó.

Jennifer Lawrence alakítására nincs panaszom, de drámai élt nem tud adni figurájának. Dominika protezsált "femme fatal", történeten kívül is belül is. Anyja egész életében óvta lányát Ivantól, átlagos kispolgári életet éltek, de azért sejthető, hogy a moszkvai Nagyszínház túl nagy presztízsű hely, semmint hogy valaki pusztán tehetséggel sztárrá válhatna ott.

Dominika egész alakja egy sebzett, de sebezni is képes verebet jelenít meg, akinek megvan a lelki tartása, hogy megfeleljen és kibontakozzon Oroszország újdonsült ügynökeként. Mintha a végzet - vagy inkább a nagybácsi - csak arra várt volna éveken át, mikor Dominika készen áll majd a hazáját szolgálni.

Tetszett, ahonnan a film elindult, sőt azt is, hogy Dominika nem gyámoltalan bárány, aki farkasok közt tanulja meg kicsikarni magából a ridegséget: riválisát, aki miatt lesérült, a legvédtelenebb pózban üti halálra a zuhanyzóban. De a film túlzottan felkonferálja a saját sztárját, míg a bizonyításban nem elég alapos.

Dominika csáberejéből, sőt magából a "tanfolyamból" konkrétan hiányzik az erotika! A vágy felkorbácsolásának képességét a Vörös Veréb sose tudja igazán érzékeltetni. És ezt később se tudják a készítők kicsiholni, amikor már Nash és a lány között szexuális kapcsolat létesült.

Egyszerűen mondvacsinált köztük a vonzalom, az elválásuk pedig ugyanúgy hidegen hagyott, mint a képernyőn Dominikát. Nem beszélve arról, hogy kb. fogalma sincs Moszkvának, mit ügyködik 2 jelentés között a kedves "unokahúgi". 

Míg a kémjátszma alakulása hamar ellaposodott nekem, 2 dologra voltam kíváncsi, ami a figyelmemet ébren tartotta. Egyik, hogy Dominika vajon hogyan fog megfizetni Ivannak, amiért belecsalta őt ebbe a csapdaéletbe. És bár a túszcserekor történő halála elég felemás szájízt hagyott, igazat adtam Dominikának, hogy előzőleg csőbe húzta. Nash-től meg úgy válik el, mintha csak egy éjszakás kaland lett volna mindaz, ami köztük volt. Praktikus az ő szemszögéből, csak nekünk nézőknek ez összecsapott és semmilyen búcsú.

A másik, amire a film végül nem ad világos választ, hogy miért engedi Moszkva, hogy visszatérjen régi életéhez. Persze, a sikeres munkáért kitüntetik, anyjáról gond nélkül tud majd gondoskodni a jövőben.

De az alkotás végig olyan képet fest a titkosszolgálatról, mintha még a KGB korában élnénk, ahol persze az amerikai fél tagjai a jófiúk. A színfalak mögött hagyják, hogy Dominika úgy éljen, mintha mi sem történt volna. A befejezés a telefoncsörgéssel teljesen a levegőben lóg, hiába sejthető, hogy szükség esetén hazája visszahívhatja, míg csak él. Ez a terjengős, néha felcsapkodó légkör jellemzi végig a Vörös Verebet, korhatárbesorolástól függetlenül.

A "csúnya, rossz" putyini Oroszország üdvöskéje tehát nem egy vibráló, emlékezetes hölgy - még kevésbé a kémrománc, melyben Budapesten része volt. Azt hiszem, már azért is hálásnak kéne lennem, hogy hazám fővárosa önmagaként szerepelhet egy álomgyári produkcióban - még úgy is, ha a film sutácskán próbálja hidegháborúszerűre festeni a hangulatvilágot.

A Vörös Verébre 5/10-et adok, ami 5-ös skálán már elég egy 3-ashoz. Átlagos: felét végzi el a feladatának.