Csupasz Pisztoly 33 1/3 - Az utolsó merénylet

Maréknyi mozitrilógia mondhatja mindössze el magáról, hogy mindhárom része jól sikerült. Még kevesebb, hogy a 3. rész sikerült benne a legintenzívebb, legteljesebb szórakozást nyújtó fejezetre. A vágások benne gyorsak, precízek, az egyébként lassabb jelenetek bőven meg vannak tömve humorpontokkal. És a szereplők közti kémia is segít fokozni, mozgásban tartani a filmet.

A történet továbbszövése egyszerű: A előző rész végén Frank megkérte Jane kezét - ismét. A nyitójelenet idején már fél éves házasok, a hadnagy időközben nyugdíjba ment. Mondhatnánk, hogy rendeződött az élete, de valami hiányzik. Még a rémálmaiban is a rendőri munka után vágyik vissza, és ezt a gyerekvállalásukat sürgető Jane nem tudja tolerálni. Csak a végén jön rá, hogy a két dolog összefügg: Frank munkamániája kihat rá, mire képes az ágyban.

Mindez jelentős érzelmi konfliktusra adhat okot egy pár életében. És itt mutatkozik meg az epizódok közti talán legnagyobb előrelépés: a 33 mentes a melankóliától. Visszafogottabb, nincsenek benne olyan adalékok, mint: szakítás, nyilvános leánykérés, sajnálat, kesergés, kiábrándulás, stb. Az előző két filmben is sikerült humort keverni az ilyen jelenetekbe. De néhol feloldotta a humor esszenciáját, töménységét a túl sok dráma, az önmagába forduló érzelmi fogócska Frank és Jane között. Ezeket a harmadik részben a gyakorlati élet részeként kezelik, nem felnagyított agonizálásként.

Nagyobb mozgásteret ad Franknek és Jane-nek, hogy az írók ezúttal elhagyták a fejük felől a megszokott kísérőszemélyiségeket: Frank mellől a zsémbes rendőrfőnök-asszonyt, Jane mellől pedig a neki szelet csapó gonosztevőt. Frank a felkérésre vállalt magánakcióban szinte mindent egymaga végez el, Jane pedig dolgozó nőként határozottabban dönt és cselekszik. Mikor megtalálja Frank zsebkendőjén a felírt nevet és címet, egy csórt kamionnal odarobog, és a katarzisnál együtt vállalja a "bevetést" férjével. Minden értelemben Frank partnerévé növi ki magát.

A negatív oldal a filmben kiterjedtebb, mint az első két filmben. Vincent Ludwig agymosott átlagpolgárokkal operált, Quentin Habsburg pedig arctalan tucatbűnözőkkel - kivéve Hector Savage-ot, aki azért elég markáns szereplő volt. Rocco Delon egyszerűen szakember; Ludwiggal és Habsburggal ellentétben nem fél a mocsoktól, nem cicomázza magát túl a kelleténél, még ha szmokingot vesz is föl. Az ő anyja engem kicsit a Kacsamesék Bigimamájára emlékeztet: acélidegű bűnöző, aki kedvenc fiacskáját bármikor kihozná a sittről egy jó lőfegyverrel.

Tanya Peters az üresfejű szexdíva mintaképe, de az általa előadott erotikus gegek nagyon mulatságosak. Különösen, amikor a végén Frank tapasztalhatja, kiféle-miféle szerzet is Rocco nője. Papshmir visszatérése kellemes meglepetést okozott a számomra. Mikor a végén Rocco mintegy belerepül Papshmir WC-csészéjébe, úgy érződik, mintha ezzel a régi problémák gyökere is elrendeződne. Ezt is okos húzásnak tartom a forgatókönyvtől.

A Csupasz pisztolyok katarzisaira mindig jellemző, hogy Frank mellett Jane, Ed és Nordberg is jelen volt rajtuk. Itt sincs másként. További átfedés, hogy mindig valami nevezetes eseményhez kötődik a nagy mentőakció. Anglia királynője a stadionban, Bush elnök a Fehér Házban, és most az Oscar gála. Frank mindhárom helyszínen teret kapott kimutatni jószándékú idiotizmusát. A zárás a kórházban pedig elvarrja az utolsó szálat, a gyerek kérdését. A gálára bejutás előtt Frank azzal bíztatta Jane-t: "Ne félelemben nevelkedjen a gyerekünk." Ez a mondat Jane-t rábírja, hogy konkrétan betársuljon a merénylet leállításában.

Hogy mi mennyire vicces, az szubjektív, de ebben a vígjátékban nincs semmi, ami konkrétan visszatartaná a humor érvényesülését. Szinte megállás nélkül nevetek rajta, akárhányszor is nézem meg. Kifejező-/kifigurázó készsége végig töretlen, minden ízében igyekszik új okot adni a kiadós röhögésre.