Szuperlány (2026)

Mesterséges intelligencia. Napestig vitázhatnánk veszélyeiről; ezt most egy huszárvágással kikerülném. Megértem, hogy a nagy filmes márkanevek rajongói kapva kaptak ezen az eszközön, hisz már kismilliószor érezhették úgy: ők maguk ezerszer jobb sztorikat hoznának össze Hollywood kontárjainál. Seregestül érkeztek az A.I.-gyártott előzetesek, jelenetek, egész rövidfilmek főképp pl. a Star Wars-ról, de más stúdiók ikonjai, pl. a DC-szuperhősök is egyre gyakrabban kerülnek terítékre. 

Nem tudom, meddig lesz ilyen elnéző a hasonló művek sokasodása iránt "a gazdi", vagyis a nemrég Paramount-védnökség alá került Warner Brothers Discovery. Egy biztos: a netes többség vevő rá. És szerintem leginkább a Henry Cavill-féle Superman fog jól járni ebben az újfajta, jócskán decentralizált filmes klímában - abszolút megérdemelten. De amúgy más jelmezes hősöknek is nagyon elkelne már ez a szellemi táptalaj.

"Szuperlány" a Detective Comics rég elfeledett kísértete volt - legalábbis élő-akciós formában -, mígnem a 10 évados Smallville visszahozta Kara Zor-El-t, Kal apai uncsitesóját a köztudatba, 2015-től pedig már saját sorozatában röpködhetett. Nos, én eddig a figura bármely verzióját láttam, valahogy sose tűnt úgy, mintha az eredeti alapvetése fölé tudott volna nőni: egy ifjabb, naivabb, szoknyás Superman-koppintás a hölgynézőknek. James Gunn és rendezője, Craig Gillespie szintén érzékelhették ezt a köz-előítéletet, és feltűnően igyekeztek az ellenkező irányba továbbindulni. 

Szemben a retro 1984-es Supergirl-lel, ez a mostani darab sokkal földhöz ragadtabb tónus, modor, sőt világépítés terén is - jóllehet szinte végig a Földön kívül játszódik. 45 perc után huzakodnak csak elő a kriptoni (és argói) gyökerekkel, bő óráig pedig nyoma sincs a piros szoknyának és köpenynek, ami leggyakrabban eszünkbe jut a karakterről. 

Ennyi valós tudatosságot tapintottam ki össz-vissz ezen a kis filmbulin, mielőtt belefogtam az infógyűjtésbe a kritikához. 

"Krypton utolsó leánya" merev piásként bulizik a rumlis mozgó lakhelyén 23. szülinapján, más űrvilágok közt császkálva. A "nagy gáz" végül Ruthye jöttével talál rá: a tinilány szüleit egy galaktikus huligánbanda feje, Krem ölte le, és most a tetejébe Kara kutyusát, Kryptót is megmérgezi. A két csajszinak 3 napja van megtalálni őket és az ellenanyagot. Közben kiderül, hogy az ellenség sportszerűen űzi a fiatal lányok elrablását - ráadásul egy olyan bolygón, melyet felváltva ér a kriptoniakra mérgező zöld napfény (?!?) és a feltöltő sárga napfény.   

Emberek! Százszor inkább Ryan Reynolds Zöld Lámpása, mint ez az - a szájzsoldos Deadpool szavaival élve - "eléggé Mad Max-es" férchalmaz! A légkör, a stílus, a tartalom minősége; az egész összhatás még arra sem emlékeztet, amit Gunnék új ligaverzumuk alapzataként tavaly lefektettek, nemhogy a DC-világ nevesebb ábrázolásaira - mint pl. a 90-es évek legendás rajzfilmjeire. Lüktető, a képzeletet megragadó, elmés képcsarnok helyett 100 percet ásítozhatunk A galaxis őrzőinek suttyó kiadásán, amely mintha méteres nyelvet nyújtana mindazokra, kik bizakodni mertek James Gunn Supermane után. 

Minden empátiám kevésnek bizonyult, hogy szívembe fogadjam az emberszereplőket (igen: Krypto sajnálása adja a film egyetlen kimutatható érzelmi impulzusát). Épkézláb reakciójuk vagy ötletük nincs, szövegeik piszkosul fárasztóak, nulla karizmával és érzelmi kisugárzással vergődik végig a cselekményt. Minél többet [próbál] mond[ani] róluk a történet, annál kevésbé érdekfeszítő a sorsuk. 

A fő kettős, Milly Alcock és Eve Ridley egy törlőpapír-reklámban kétséges, hogy helyt tudnának-e állni, nemhogy egy dollár-tízmilliókat zabáló megaprodukcióban: utóbbi közülük akkora antiszínészetet ad itt elő, ami még a bosszúvágyó, modoros pusztai árvalány sablonjához is kevés. 

Alcock már a Superman végi belépőjekor meglengette nekem a vörös zászlót, és félelmem most igazolást nyert. Arcáról értelem alig sugárzik, nemhogy lelki erő vagy méltóság; alakítása kimerül abban, hogy játssza az elvonóról szökött, flegma, kiégett roncs-ribit, akit Clark helyében már Guy Gardner gondjaira bíztam volna. Hihetetlen, mennyire nincs összefüggő gondolatsora vagy szimpátiakeltő jelenete; egyszerűen egy önveszélyes, féleszű liba, akinek mintha nyűg lenne, hogy a saját filmje fő- és címszereplője.

Nem véletlenül hoztam föl azt a másik nagy seggre-esést a DC-archívumból. Az augusztusban debütált Lámpások TV-show is egy lerobbant, önismétlően bunkó, közömbös félhullát csinált az egyik ismertebb szuperhős-ikonjukból, Hal Jordan-ből. Ott sem volt nyoma se őszinte, tisztességes történetírásnak, ami legalább a bugyuta She-Hulk-sorozat szintjét meghaladta volna. 

Hollywood a kis- és nagy vásznon is mintha megrekedt volna Az utolsó Jedik-féle formulánál: szerintük a "modern közönség" a régi hőseik unott-bukott, fésű-fásult árnyékát szeretné látni, akiket gyártósori traumákkal züllesztettek szét a forgatókönyvírók. Ezek után felőlem a Paramount cuccolhat Los Angeles-ből, ha nem engedik nekik azt az adásvételt; egyedül az állásaikat elvesztő tömegeket sajnálom, akikkel ez az iparág ennyire mostohán bánik...

Akit konkrétan ebben a darabban sajnáltam, az Jason Momoa, mint a kozmosz motoros fenegyereke, Lobo. Próbálkozik ő, de a szkript érdektelenül hurcolássza végig a történéseken. Amellett, hogy nincs igazi szerepe, sikertelenül próbálja újrahasznosítani azt a kigyúrt, tökös csávó-aurát, amivel a Snyderverse Aquaman-jeként remekelt. A többi űrbűnözőnek még a képe sem emlékezetes: Krem a sose létezett Hegylakó 6-ba illő cyberpunk-zsebgonosz, értelmes cél vagy szövegek nélkül. Komikus módon pont az a Kara döfi át végül, aki addig feszt az ölés ellen papolt útitársának. 

Kedves írók! Kara egy kriptonit-okozta sugárzásjárvány miatt árvult el, és lett a Földre átmenekítve - és nem azért, mert élete(ke)t kellett volna feláldoznia a múltban. Mégis hogyan cseng ez össze Ruthye nádszál-vékony tragédiájával? A Kara gyerekkorát mutató montázsok Argo City-ben olyan semmitmondóak, hogy akár egy pakisztáni telenovellából is lehetnének. Így nincs miből gyökereznie annak, miért tartja rossznak EZ a Supergirl, valahányszor Ruthye arról siránkozik, hogy neki kell az a bosszú.  

Aztán vannak itt még nagy szemű űrorvosok, pixel-teleportációs űrkalózok, hajadonrabló űrbrigantik; az sem érdekel,  

ha visszajöttek a drakvufok, úgyis mind-mind csak az időt húzzák, amíg eljutunk végre addig az istenhágta kosztümös akciózásig. 

 

Ja! Ha jobban belegondolunk, nem kicsit sértő azért, hogy ilyen légből kapott ez a rabszolgatartásos szál is, amit - feltételezem - a haláltusáját vívó feminista eszmedivat miatt préseltek be ide (is). Vannak ugye a csúnya, gonosz, állatoktól is hitványabb férfiak, akik élő magzattartályok gyanánt hurcolnak el ártatlan lányokat - mint azét a helyi párét, akik egy ponton meg-vendégelik és -mérgezik Karát. 

Ez a szál egyszerűen elillan a történetből, semmi súly vagy fókusz nincs benne; minden rablány úgyis kiszabadul, mire a szuperspiné végre kijózanodik, és elkezdi a seggszétrúgást. Világos, hogy az alkotói gárda meg sem erőltette magát: minden egyes részletből árad a fakezűség, a mentális lustaság, az alibibűz. A sárga napfény - ami ugye a mítosz kulcseleme, hisz ez adja a kriptoniak fiziológiai erejét a Földön (is) - szintén hanyagul, valós drámai töltet nélkül lett használva, merő kifogásként, hogy legalább matematikai esélye legyen Kara kudarcának, és így tétje a filmnek.  

El tudtam fogadni, hogy az új DCEU egyből készen kezeli világának tágasságát és sokféleségét - levetve ezzel a fokozatos építkezés időterhét a leendő projektek stábjainak a válláról (elvileg). Nem az idő a gond itt, hanem a szív és tervezőmunka süvöltő hiánya, ami a Gunn Supermanét még rendesen fűtötte. Emberei most egy hányaveti módon felvázolt, érdektelen, alamuszi mellékvágánnyal öregbítették a gépezetet - olyan béna "girl-power"-duóval a középpontban, akiktől az Űrgammák zorgjaiért könnyebb szorítani.

 

 

James Gunn Supergirlje egy 1/5-ös szégyenbélyeget kap tőlem. Akár önmagában, akár egy nagy márkanév sokadik kiadásaként nézem, űrhulladék. 

Toy Story 5. (Játék Történet 5.)

 

Hermetikusan elzárkóztam az előző 4 rész átfutásától, mielőtt a Toy Story 5. elé ültem volna. Leírása alapján úgy tűnt, hogy a Pixar érett, releváns témát választott az idei újabb folytatáshoz: az okosgépek kiüresítő hatását a kisiskolásokra, aláásva érdeklődésüket a fizikai játékok, sőt bármilyen fizikai kapcsolattartás iránt. Ilyen komoly kérdéskörhöz nem lehet rendesen hozzányúlni, ha az új felvonás folyton az elődei történetszálait bújja, mint egy önállótlan kisgyerek, és hittem, hogy ezt a stúdió is belátja majd. Szerencsére, amennyire laikusként tapasztaltam: be is látta.

Bonnie magányos, mert a szomszédság többi gyereke állandóan tablet készülékek használatával tölti idejét. Ezért az ő szülei is egy táblagépet, Vízi Lily-t ajándékoznak neki, és rövidesen Bonnie is kezd közönyössé válni addigi kedvenc játékai - köztük a cowgirl Jessie iránt, aki Woody távollétében a háztartás játékaira vigyázott. Miközben Jessie azon töri a fejét, mi segíthetne Bonnie-n, társaival együtt elkeveredik, és az eredeti gazdája házában köt ki. 

Jessie úgy találja, hogy a Blaze nevű lány, aki most itt lakik, megfelelő játszótárs lehetne Bonnie-nak, de Woody és a seregestül érkező Buzz Lightyear mellett a kütyük segítségére is szükségük lesz, hogy tető alá hozzák a nagy találkozót... 

Nyugtáztam, hogy a Pixar még képes belőni azt a hangulati tónust, amely minden korosztályhoz képes egyszerre szólni. A látvány ingergazdag, a humor nem bárgyú, a mese drámai oldala pedig komoly nyomatékkal bír. 

1. Egyrészt meghatóak a flashback-részek, ahol egy kislány játszik a babával: álmokat/ábrándokat képez le velük, és ez ad értéket a tárgynak. 
2. Másrészt olyan természetesen állítják be a high-tech játékgépek bevonzó erejét a 10 év alatti gyerekekre, amitől felnőtt létemre megborzadtam. 

Annyi a dolog szépséghibája, hogy Bonnie-t és Blaze-t kivéve minden emberalak merő szerszám, hogy a cselekmény tovaguruljon; Blaze-ék portáján az állatok is voltak olyan tevékenyek, mint a kétágúak - csak nem tudnak beszélni meg kocsit vezetni.

Jessie, mint a kis gazdája lelke fölött őrködő protagonista elnyerte a tetszésemet. Azontúl, hogy sem szavai, sem tettei nem árnyékolják be a két "veterán", Woody és Buzz reflektorfényét, az általa bejárt megoldáskereső utat is érdekfeszítőnek éreztem. Sikerült indokolttá tenni egy nagyon nem kellemes jelenettípust, melyben Bonnie és Blaze első találkozása csalódással végződik, mert előbbit a többi gyerek gúnyolta, amiért még babázik. 

Azon dőlt el végleg a véleményem az 5. "Játék-Történetről", ahol is Jessie, a történet valódi főhőse, eljusson a kötelező elcsüggedés pillanatához, ahol ugye újra fölfedezi hitét abban, amiért eddig harcolt. Eredeti gazdája, Emily idővel kinőtte ugyan a társaságát, de mint kiderül: a saját igazi gyermekének az ő nevét adta, és ez végképp egybeköti a fizikai játszás és a fizikai emberi interakciók fontosságát - magát a mechanizmus hasonlóságát. Nagyon kellett ez az érzelmi lórúgás a középtájt már épp laposodó cselekménynek! 

Ügyeltek rá, hogy a kezdeti 'baba-vs-kütyü' felállás ne váljon önismétlővé, és nincs mesterkélten sötétebbre színezve, mint amit tényszerűen jelent. Mindkét "frakciónak" része lehet egy mai gyerek életében, de máshogyan is hatnak a felhasználóra, és ezt csak a játékszereplők értik tudatosan meg. Ezért se tudunk haragudni Lily-re: mint az Agymanók 2.-ben Feszkó, úgy Lily is "csak" attól címkéződik föl ideiglenes "főgonosszá", hogy a saját, nem éppen egészséges programját ádázul betölti, s csak a vége felé pedzi majd, hogyan is kéne csapatban ügyködni a többi minilénnyel, az emberlány gazdájuk érdekében. Kisebb a mozgástere, mint amott Feszkóé, de vele ellentétben ő sose kaparászta az idegeimet... 

Kézenfekvő tanulság a mese narratív végállomása: az egyensúly fontossága a technikai újdonságok és a valós emberi interakciók között. Az okosgép is idővel elveszíti az ember szívében betöltött addigi, privilegizált helyét, azaz mint árucikk egyenrangú a bábujátékkal. De mintha a készítők behúzták volna a kéziféket a túlzott használat veszélyének kibontása előtt. Egyből tovasiklanak a szülők gondatlansága fölött, akik vakon odavágják egy 8 évesnek a modern technikát, illetve nem mutatják, mivé burjánzik a tágabb világban a tech-függőség, az az elérzéketlenedés, amit okoz. 

 

Persze, Bonnie esetén jól látszik, ahogy egy élénkebb, de érzékenyebb gyerek elindul ezen a mentális lejtőn: a megfelelés a többi korabeli srácnak a csali, és a gépek egyre bővülő teljesítménye a horog. Ha ráharapsz, könnyű függővé válni tőle. De az üzenet azon része, hogy a gödörből hogyan is fordulunk vissza a jó irányba, kissé félkész maradt. A kiegyezést Jessie, a régiek szócsöve és Lily, a változás kéretlen hírnöke között annyival tudják le, hogy a netes barikeresés is befuccsol, Lily bánkódik, s valahogy ettől egyezteti össze a két fő vitapartner nézetüket a mai gyerekek igényeiről.  

Nálam a Toy Story 5.-nek meglepő módon sikerült az, amit pl. az Agymanók 2. nem tudott elérni: igazolta létjogosultságát mint folytatás, meghálálta és többnyire meg is tartotta a figyelmemet. Hangvételét nem hagyta borús és vidám irányba se túlhajolni, és kedvelhető főbb szereplőkkel vitt végig egy kellőképp érdekes történeten. Megmosolygom, hogy a stúdiók még mindig azt hiszik "gyerekbarát" tálalásnak, ha egy komoly téma élesebb, kritikus oldalait elsinkófálják, de a film így is megfelelt nálam érzelmek, értelmem, látvány és hangzás terén is. 

A Toy Story 5.-re 4/5-öt adok.