Daredevil

Az X-men-Pókember-féle Marvel-hullám egyik első felszínre-emeltje Daredevil volt. Matt Murdock, a vak ügyvéd éjjeli keresztes hadjárata különleges érzékelésű önbíráskodóként sokat ígérő materál volt egy egész estés block-boster-hez. Ma a Daredevil majdnem feledésbe merült mainstream-produkció; akik pedig emlékeznek rá, azok az évtized legrosszabb képregényfilmjei közé sorolják többnyire. Pedig az atmoszférája kellően sötét és rideg.

Mint az Alien-filmeknél, sajnos itt is jellemző, hogy a stúdió akcióorientáltan szólt bele a vágási munkálatokba. Több részén csonka a vetítőbe eresztett, közismert Daredevil-movie. A Columbia Pictures baltás kezű instrukciói révén egy eleve nem agytröszt cselekményből szakadtak el jelentős részletek, amik hozzátettek volna egyes szálak folytonosságához. Az eredmény egész egyszerűen nem az volt, amit direktor Mark Steven Johnson tervezett, ezért később saját verziója elkészültével korrigálta a stúdió baklövését.



Matt Murdock hátteréről annyit kell tudni, hogy bokszoló apját egy éjjel megölték, mert nem adta el a meccset. A képességére a Marvel közkedvelt magyarázatát kapjuk: radioaktív anyag, ami ráfröccsent a szemére. Daredevilként azokra vadászik, akiket idealista ügyvédként nem tud elítéltetni, ami pedig gyakori lelkiismereti gondokkal jár a számára.

Egy ilyen esetre látunk példát a jelenben. Aztán ő és egy Elektra nevű gazdag lány egymás esnek, miután megismerkedéskor harcművészeti viaskodást tartottak nappal egy játszótéren. De Elektra apját egy Céltábla nevű bérgyilkos megöli, és a lány Daredevilt hiszi a tettesnek. S mire a lány rájön, hogy bakot lőtt, a szépen induló románc a halálával ér véget. Matt pedig marad, hogy elintézze Céltáblát egy templomban. (Mert egy bűnbánó képregényhősnek folyton a templomban muszáj elkalapálni a gonoszt, mi?)

Jómagam nem foglalkoztam sokat a movie egyik verziójával sem. Ami miatt újra visszakanyarodtam hozzá, az egy érdekfeszítő felismerés volt. Na most: mindenki tudja, aki szokta olvasni az irományaimat, hogy rajongója vagyok A Sötét Lovag Trilógiának. Most, hogy idén, 2013-ban ismét megtekintettem ezt a 10 éve landolt zsánerrokont (mindkét verziót), átemelt ötletekre lettem figyelmes.
C. Nolan több dolgot újra felhasznált ebből a filmből:

1. A jelenet, ahol a síró kisfiú apja holtteste előtt térdepel, mifelénk fordulva: Batman Kezdődik.
2. A férfi alternatív látásmódja, ahol kék háttéren fehéres hullámok rajzolják ki a körvonalakat: A sötét lovag.
3. A harcias önbíráskodó nő, aki egy ponton a férfi vesztére tör: A sötét lovag - Felemelkedés.

DE!
Elfogultság nélkül állítom, hogy ott sokkal jobb koncepció és - az 1. pontot kivéve - jobb kivitelűek is voltak az ottani hasonjelenetek. Nolan nemcsak átemelte, de egyben továbbfejlesztette, újragondolta azokat. Sőt, ami azt illeti... nemcsak a Kezdődik szentel 20 percet a protagonista kisfiú időszakát bemutatni. A Daredevil rendezői kiadása is. Tehát távolról sincs szó másolásról, csak észrevételként hoztam föl.

Nem mondhatnám, hogy sok okunk van szorítani a címszereplőnek. Murdock egész alakja klisékből épül fel, ami miatt nem tudott megragadni a sorsa, illetve az aktuális érzelmi-hangulati ingadozásai:

1. apja halálának a tanúja;
2. életcélja a maszkos bosszúállás;
3. radioaktív kemikália szuperképességet ad neki;
4. nevetségesen naiv idealizmusa, hogy csak "ártatlanokat vállal el" (ezt szíverrésüket kihallva ítéli meg);
5. van egy szájmenéses legjobb barátja (szintén ügyvéd);
6. hogy mindig hangosan beszél az igazság diadaláról, mintha a vaksága tökéletes alibi lenne;
7. a nők buknak rá, csak épp neki nem kellenek;
8. a bűnbocsánat metaforáját egy templom és gyóntatóatya jelképezi;

és így tovább.

Említettem a rendezői vágatot: az 30 perccel hosszabb a tévében is látott-tól, és a kivágott jelenetek mellett jelenethosszabbítások is jellemzik. Nem fogok minden adalékra kitérni, de Murdock ott jóval többet nyomoz, és koherensebb is a cselekedeteinek sora. Elsősorban, ahogy rájön, hogy Wilson Fisk valójában a film főgonosza, Kingpin.
Szimpatikussá azonban ezektől az extra-szcénáktól sem válik igazán: ahhoz túl elnagyolt a karakterrajza. Bizonyos dolgok továbbra is zavarosak vele kapcsolatban: például, hogy egy vízzel teli tartályban hősöl a sötétben; vagy az, hogy a Natchos-ünnepségen azt a sétapálcáját használja, ami egyben Daredevil fegyvere. Szarvas hiba.

Amit az alapötletben elmésnek tartok, és létezik is valóságalapja, hogy egy vak ember többi érzéke fokozottan aktív, törekedve, hogy kipótolják a látóidegek munkájának hiányát. Innovatív elgondolás.
Csak ne lenne ilyen abszurditásig túlfokozva, hogy szinte Pókemberként ugrál ide-oda a város felhőkarcolóin! Ez is csak azért kellett, hogy egy bevett "szuperhérosz-múvit" kapjunk, aminek nincs igénye idomulni a való élethez. Megjegyzem: a kosztümje is elég gyér tervezésű.

Elektrával kapcsolatban felemás érzéseim maradtak, újfent. Működik Jennifer Garner alakítása. Működik a kisugárzása, mert hát: szexis. Részben működik a vonzalom érzékeltetése Ben Affleck-kel. Minden más vele kapcsolatban rossz. Találkozásuk jellegtelen, hátterükben pedig egy túl nagy véletlen lapul meg: mindkettejük apját Kingpin béreltette fel, majd mindkét apát ő ölette meg, mikor azok nem álltak kötélnek a bizniszének.

Azt el kell ismerni, hogy Elektra Natchos rokonlélek Matt-tel. Értem ezalatt, hogy van akkora kötöznivaló bolond, mint a szíve választottja. Daredevilt gondolkodás nélkül hiszi el apja gyilkosának, minden támpont vagy logika nélkül, csak mert a tragédiakor ott látta Daredevilt. Elektrát önálló filmjében kicsit jobban kedveltem, mert - bár az egy még hitványabb rendezésű mű, mint ez, de - ott már felnőtt nőként viselkedik, nem egy "apuci kedvence"-típusú, közveszélyes hülye libaként. Úgy tűnik, a későbbi feltámadásával kicsit megjött az esze.

Kingpin, a legfőbb keresztapa kellően félelmetes alak, Michael Dunkennek jár a piros pont alakításáért, pozitív értelemben szórakoztatott engem a figurája. A "Kingpin" egymagában minősül a new york-i alvilág despotájának. Senki nem tudja, hogy ő voltaképp egy Wilson Fisk nevű, 2 méteres drabál előkelőség.
Van egy kivágott bemutatkozó jelenete, ahol demonstrálja is kivételes testi erejét, ami miatt később egyenlő opponense lesz Daredevilnek. Egy karral felemel egy testőrt, és szinte állatias dühvel rárivalkodik. Megkockáztatom, hogy ez a legjobb jelenése, amit nem értem, a producerek miért tartották indokoltnak még ezt is kivágatni.

Korábban eldöntöttem, hogy ha több verzió létezik egy produkcióból, akkor a legjobb fellelhető verziójára adom a saját pontszámomat. Az is igaz, hogy nem minden általam látott filmből ismerem a rendezői vágatát. De nem egy esetben feljebb srófolta az értéket a teljes, vagy épp a kevésbé módosított kiadás. Most is ez a helyzet.
A Daredevilre, azon belül is a bővebb változatára úgy tekintek, mint egyfajta második Darkmanre: egy frusztrált, fizikai fogyatékú éjjeli őr, aki bíró és hóhér egy személyben, osztja az igazat egy komor városban, befolyásos bűnözők ellen. Na jó: Céltábla az ölőtudásán felül egy szimpla vadbarom. Ugyanakkor a pozitív szereplők gyakorta ostobák, a női főszereplő agya hajlamos elszállni, és a szerelmi, baráti vagy családi szálak rettentő szokványosak.




Teljes valójában talán inkább átlagos műnek érzem, mint gyengének, ezért 3/5 pontot adok rá.

 

2012

"A Teatralitás és a Megtévesztés hatékony fegyverek az avatatlanok ellen. De mi már beavatottnak számítunk."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Talán mi értettük félre. Talán 2012. december 21.-e nem a világvégét, nem is egy világvége-folyamat kezdetét (mágnespólusok cserélődése), csak egy új geológiai kiskorszak nyitányát jelzi a maják ősrégi jóslata szerint.

Evidens, hogy a legteátrálisabb verzió áll a legközelebb ahhoz, ahogy Hollywood elképzeli ezt a témát. Egy intenzívebb napkitöréskor... amikor a Föld mágneses pólusai helyet cserélnek egymással... a föld tektonikai térképe átrajzolódik, kataklizmák sorát elindítva. Milliárdok lelik halálukat, kivéve pár millió gazdag, befolyásos vagy legalábbis hírneves személyt világszerte, akik egy bunkerhajó, az újkori "Noé bárkája" oltalmában vészlehetik át az apokalipszist.

Látványosan hangzik. Olyasminek, amire a nagyobb (és igénytelenebb?) tömeg is jegyet vált, hogy aztán tágra nyílt szem-szájjal ámuldozhasson a kapott ingereken.

Roland Emmerich pedig pontosan így prezentálja alkotását: mindent a szemnek, semmit a szívnek. Egy olyan ÖkoOdüsszeiát próbál megteremteni, ami érezhetően a zsáner koronájaként akart helyet kivívni magának: grandiózus, méreteiben határtalannak tűnő eposznak.
Mindezt azonban dramaturgiai érzék és vérfrissítő szándék nélkül teszi, meggyőzve magát, hogy a történelem legfontosabb eseményében úgyis feloldódik az egyén szerepe. Az erős jellem, a tudás, a felkészültség nem számít ilyenkor, hát mi se törődjünk vele. Ez a hozzáállás pedig egy személytelen, hangos képcsarnokká zülleszti az Avatar-kaliberű produkciót.

Hogy a 2012 2009-ben nem végezett anyagi bukásként, azért lehet, mert a közönség nagyja tudta, mire számítson tőle. Legelső morzsáiból kitűnt világosan, hogy mi akar lenni.

1. A hatás kedvéért csupaszon heverő dátumszám, mint cím,
2. a plakát szlogenmondata: "Mi megkaptuk a figyelmeztetést",
3. és a trailerek Armageddon-típusú dezisztériamontázsai, 

mind-mind okos mézesmadzagok, amik a célállomásnál 2 és fél óra klisétengerbe vezetnek.


Számítógépes effektjei nélkül az egész movie éppolyan igénytelen belül, mint amilyen páváskodó kívül. Ha nem vesszük figyelembe a CGI-t, alig marad benne egy futólagos cselekmény-protézis.
Az első probléma - ami még valahol rasszista húzásnak is vehető - , hogy maguk a maja nép, illetve jóslatuk alapja, naptárrendszerük: mindezt épphogycsak említik. Tudom, hogy ez nem régészeti kalandfilm, de akkor is: őrájuk épül az egész 2012-mítosz! Bármilyen elhangzó tézis vagy elmélet csupán előkörítés az "izgi" borzadalmakhoz, hogy a mezei moziba járók elhiggyék: valódi bibiliai krónikát látnak, a modern korba ültetve. Nem pedig a NatGeo-Wild műsorát.

Mielőtt kisujjamat is mozdítanám a tartalom leírásáért, előbb a parasztvakító-faktort nézzük. Az ilyen panorámához találták fel a pattogatott kukoricát és a literes üdítőt. Válogatott természeti csapások (földmozgás, vulkánkitörés, gigacunami) sora, az előlük menekülő emberek és a civilizáció nyomainak (ember készítette tárgyak, épületek és települések) pusztulása: mind-mind két kézzel osztogatott cukorkák a retinának. És bár a képélesség sem a legcsiszoltabb, de kétségkívül sokrétű és változatos: a besüllyedő kaliforniai lemez, a tektonikus mozgás keltette hullámok, amik rengéseket és szökőárakat generálnak.

A karakterek nem mondom, hogy szükségszerűen buták vagy inkompetensek lennének. A legfőbb gond velük, hogy szárazak, nem léteznek elkülöníthető jellemvonásaik. Nem állnak semmi egyébből, mint az értelmes lény evidens reakciójából az katasztrófahelyzetre, illetve az elhullásuk pillanatából. Ergo: ki miként menekül és hamvad el.

A függetlenség napja óta nem találkoztam ennyi újságból kivágott, amerikai sztereotípiával:

1. a mindig bátor kiállású elnök,
2. a leeresztett életvitelű apa,
3. a hebehurgya tudós, aki a közelgő káosz elméletét feltálalja a nézőnek,
4. az elhullajtható legjobb barát,
5. a szemétláda politikus,
6. a magát jól tartó exbarátnő/exfeleség,
7. a sertepertélő gyerekek,
8. a női szereplő által dédelgetett kutyus.
9. Egyedül talán a mogorva katonai vezető sztereotípiája nem található meg.

Az egyetlen karakter, aki elnyerte tetszésemet a "kínálatból", az épp a legismertebb színész figurája. Danny Glover USA-elnökként - legalábbis számomra - jobban megformálta szereplőtípusát, mint anno Morgan Freeman a Deep Impact-ben, a zsáner egy másik tragacsában. Az is egy kisebb, ám ugyanilyen untató, destruktivista emberszóró volt. Ugyanakkor szintén az afroamerikai elnök az egyetlen komolyan vehető figurája.

Glover Wilsonját ugyan szintén nem nevezném háromdimenziósnak (lányát még kettő-nek se), de hozzá valamilyen szinten kötődni lehet: mindegyikük közül a legnormálisabb dialógusokat ő kapta, és Glover épp jó arányban elegyíti a tisztséggel járó tartást és az empátiát. Képernyőn kívüli halála után nekem abszolút érdektelenné vált, hányan és kik maradnak életben. Nem érdekelt az okos nőnek beállított lánya, nem érdekelt a vele flörtölő "Dr." Adrian, illetve Jackson Curtis író családmenekítési akciója.

A magyar szinkron valamelyest kozmetikázott az eredeti szövegfüzeteken, de nem sokat. Nem hiszem el, hogy a szereplők nem feszengtek, hogy milyen semmitmondó, agyfúró beszédeket adnak a szájukba. Temérdek a fellengzős monológ, a pánikot illusztráló egysorosok, a harmat és a pára közötti erejű poénok (pl. a vulkánnál áriázó hippi).
Ja! És az olcsó filléres kanadai-pennys bölcseletmondatok. Kedvencem a tibeti láma kell, hogy legyen: az idős szerzetes tanítványának egy túltöltött csészével szemlélteti, hogy ne pánikoljon. Nevetséges volt. És mikor odaadja neki az új kocsija slusszkulcsát, azt hittem, egy Suzuki-reklámba csöppentem.

Emmerich nemcsak az emberek személyiségrajzaihoz nem ért, de emellett a mozgatásukat sem tudja rendesen megcsinálni. Ez pedig még dramaturgia nélkül is szégyen: szinte rongybabaként rángatja szereplőit egyik vészhelyzetből a másikba. Így meg egyre monotonabbá, egyhangúbbá, sőt néhol idétlenebbé (szőke csaj fütyeszt mutat a bezáruló bunkerhajó-ajtó előtt) válik az egész menekülés, függetlenül a filmben látott átlaglelkek kálváriájától.

260 millió dolláros költségvetés mellett felmerül a kérdés, hogy a producerek miért nem tartják be olykor az elemi hihetőségi standardokat. Mindig mindenki pont az utolsó pillanatban kerül el egy-egy objektumot vagy epicentrumot. Amikor Curtis családja egy gépjárművel iszkol a kéreghasadásos földrengés útjából, valahogy mindig kikerülik a többi autót, az összeomló felhőkarcolókat, a keletkező szakadékokat. Aztán egy kis repülőgép süvít el két összeomló irodaház között. A Yellowstone-i hamufelhő is mintha közelebb volna hozzájuk a kelleténél.
A világ vagyonosai és politikai vezetői közül némelyek feketén, egymilliárd dollár (vagy euró) körüli összegért megvásárolják a bunkerhajóba szóló jegyet, amik elvileg a világ "genetikailag" és kulturálisan leghasznosabb tagjainak lenne fenntartva. Az emberiség többi részének feláldozásával. Ez nem ilyen egyszerű, ahogy a "bárka" meglétét sem lehet úgy eltitkolni, hogy az egyik főszereplő azt egyszeriben felfedje egy ismerőse előtt. Nem létezik, hogy 1-2 tudós ismerje fel a legfontosabb összefüggéseket, szakemberek intézményei.

Miért hagyják el szinte minden katasztrófafilmből az utószót?! Már azontúl, hogy a pusztítás helyszíneit mutogatják, mintegy ál-befejezésként! Az utolsó percekig a látványé a főszerep: a némiképp átrendeződött Földbolygó látképe az űrből klassz kép. De nem pótolja az új éra kezdetének kigondolását. Mi lesz most? Hogy kezdi újra az emberiség, új kontinensek és tengerek között; úgy, hogy a planéta új táplálék- édesvíz- és ásványi készleteit, agrár- és ipari helyrajzát nem is ismerik?

Persze, jó, hogy végül nem sikerült totálisan diszkriminálni a hajóra rimánkodó tömegeket. Ezt leszámítva semmi okunk, hogy a túlélők megmaradása miatt elégedettséget érezzünk. Az idáig vezető út egydimenziós szereplői, az utóesemények és a mondanivaló hiánya kétségbe vonja, hogy okunk volt végigkövetni a globális vészt. Azonkívül, hogy "baromi látványos."
Gondolom, nemcsak én szerettem volna látni, hogy a "nagy emberek" az ősközösség szintjére dedomesztikálódnak, és elölről kell kezdeniük a települések létrehozását, a sokféle civilizáció új alapkőletételét. Hogy Simbát nem láttuk újraszervezni a Büszke Birtokot, az egy dolog. De hogy az emberiséget nem láttuk újra-benépesíteni a Földet, az már hányingert keltő.

Végül: az épületomlási képsorok közül leírnám azt a 3-mat, amelyik - jobb kivitelezés mellett - esélyes lett volna igazán szívszorító és tragikus momentummá felfejlődni:

1. A riói Jézus-szobor karjainak, majd teljes térfogatának leomlása;
2. A római Szent Péter-bazilika, ami megreped és összeomlik, maga alá temetve az imádkozó hívőket.

pontot adok. Egyszer meg lehet nézni. De bőséges türelem kell az érdektelen részek átvészeléséhez, révén, hogy oly kevés dolog hajtja előre ezt a behemót celluloid-bálnát.

A Gagyi mami-trilógia

"Nem mondom, félelmetesen jó ez a gumimaszk."

(A Maszk)



 

Martin Lawrence bármit elvállal, hogy felszínen maradjon. Ezt merem állítani. A Nekem 8 és a 2 Bad Boys-movie sztárját sosem kedveltem, mivel többnyire ugyanazt a típusfigurát szokta alakítani: az improvizatív, városi nagydumást, aki mindig lehetetlen bajba keveredik, és még lehetetlenebb cselekkel vágja ki magát belőlük.

Elképesztő, hogy egy annyira vérszegény, imbecil selejttorony, mint a Gagyi Mami, nem egy, hanem két ízben is kapott sequel-t. Mindhárom film kiindulópontja egy ódivatú tanmese, ahol egy FBI-ügynök, Malcolm Turner egy túl szorgos, túlsúlyos nagyivá maszkírozza magát, s így olyan kényesebb gondokat tud megoldani, amiket "normális" énje nem. Mint egy afroamerikai Mrs. Doubtfire: az eredeti személy jolly-kártyaként alkalmazza 1 nagyobb személyes ügyéhez az álalakját, "Big Momma"-t. Sejteni lehet, hogy itt csak a poénkészletben lehet bizakodni élmény gyanánt. És az nem jön be, megette a fene az egészet.

A 3 Gagyi Mami viszont nem egyszerűen "gagyi". Felvállalja azt a gagyifaktort, és büszke az abszurditására. Azzal a régi trükkel próbál derűt kelteni, miszerint egy kedves, de raplizós öreghölgy mindenkit megnevel maga körül, kortól függetlenül. Nagyon megfáradt formula ez humorforrásnak. Kivitelezése pedig bűzlik (de még mennyire!). Ha folytatásos vígjátékok közül a Csupasz Pisztolyt vennénk alfának, akkor emez a trilógia lenne: az omega. A fekete sztárok Fantom Zónája. Az árnyas völgy, túl a Büszke Birtok határán, ahová filmkészítőnek sosem lenne szabad mennie.

Szóval mi értelme van végigülni a mind a három filmet? Nekem: repeta önostorozásból. Mindenki másnak: sematikus, nyomasztóan buta idétlenkedés.

A premissza alig egy-egy sornyit különbözik:

1. az első rész Turner családi problémáiról,
2. a második egy másik család saját - részben bűnügyi - problémáiról,
3. a 3. rész pedig újra Turnerékről szól. Sőt: a gagyi nagyi itt már egy gagyi unokahugit is kap, Turner fia szerepében.

És mindhárom esetben a gumimaszkos szupernagyi menti meg a napot, más-más helyszíneken, illetve más-más antikarakterekkel. Legfájdalmasabb számomra ezek közül az, akit a Miami Helyszínelők Calleigh-je, Emily Procter alakít. El nem tudom képzelni, miért mondott igent a színésznő a Gagyi Mami 2.-re.

Habár a komédiafaktor végig békaülep-szinten mozog, az az igazság, hogy a 2. rész legalább elképzelésében egy tücsökfejnyit nagyratörőbb. Ott érződik leginkább, hogy a "nagymama" és affektáló hantája a filmbéli ügynöknek pusztán a munkaszerszáma. Egy eszköz, amit egy karakter konkrétan használ egy bűnügy kapcsán, nem pedig csak az írók és producerek elfajzott viccgyára. Csak felszínesen sorolható akciófilmnek, tanulság terén sem tesz túl az 1.-en és a 3.-on: foglalkozz a családdal, különben szarban találhatod, mire odafigyelsz rá.

A trilógia egyes felvonásainak értéke, számozási sorrendben: ; szintén  és újra csak  .

Conan, a barbár + Conan, a pusztító

"Miután az óceán bekapta Atlantiszt,
egy történelem előtti világban nagy volt a zűrzavar.
Ebben a korban élt Conan.
A kis semmi dugóból
BÖHÖM NAGY állattá lett.
Megszökött.
Nem állíthatta meg fogkrém, ajánlat, sem pedig szűkület.
Nagy ellenség les rá: a SZTEROID hatalmas ura.
Szemérmes, fűbarát és nős.
...Végzete, hogy felszabadítsa a kardozni vágyókat,
és saját erejéből FILMSZTÁRRÁ legyen."

Conan, a barbár

Arnold Schwarzeneggert a Conan és a Terminátor szerepe tette szélesebb körben ismertebbé: előbb kalandfilm-, majd A-listás akciósztárként. Ha te Schwarzenegger-rajongó vagy, akkor kötelező látnod legalább az 1. részt. Ha viszont komoly filmet szeretnél látni tőle, maradj az akciómozik berkein belül.



Miként a vígjátékokban, úgy a színész a misztikus kalandfilm-zsánerben se vetette meg tartósan a lábát. Bár a Vörös Sonja hitványságát ő is beismerte, a népszerűbb Conan-dilógia majdnem ugyanaz a szint. Zsengén miszticista, képzelőerő terén béklyóba vert művek ahol minden a díszletekről és a valós helyszínekről szól. A karakterekre jellemző, hogy teatralitással kozmetikázzák a körítéssel teli dialógusokat, az egyéni motivációk abszolút űrjét, illetve a balga és szegényes értelmű jeleneteket. A 2. részbe pedig emellé még némi puhító célzatú humor is belerondít.

Kezdek rájönni, hogy alapból nem rokonszenvezek a prehisztorikus díszletvilágokkal. Révén, hogy azok mellől mindig hiányzik az az összefüggő történetvezetés. Ellenben szinte kötelező a kultúrák romos állapota, az átlagemberekre jellemző primitív észjárás. Hollywood a mai napig nem tud elszakadni a régi barbár-felfogásától, ahol mindig komor varázslók, sminkgyanús hercegnők és kigyúrt kardbajnokok kerülgetik egymást a szétszórt, infrastruktúra nélküli közösségekben, kisállamokban.

Mindenki ismeri Conan sztoriját: szüleit a falujukat ért rajtaütésen megölik, rabszolga lesz, majd kiszabadulása után utazik a nagyvilágban, hogy majd végezhessen a gonosz mágussal, kinek sanyarú sorsát köszönheti. Anélkül is, hogy olvastam volna Robert E. Howard eredeti könyveit: bizton állíthatom, hogy ezek a filmek izomból butítják a forrásanyag lapjait. Minél sajátosabb panorámára hajtanak, gyermeteg víziót vázolva az ismert preókori kultúrák külleméről és szerveződéséről. Az első Mortal Kombat fantáziadúsabb volt, mint ezek a movie-k!

Az energia és koncepció hiányát azzal próbálják leplezni, hogy mindent miszticizálni próbálnak. Minden apró részlet valami rendkívüliséggel fel kell ruházni - látványban és sztoriban is -, ez pedig fárasztó, és elidegeníti a nézőtől Conan világát. Kötelező a bizarrság és a misztikum, és nem egy ponton szánalmas perceket eredményez. Mikor Conan útbaigazítást ad egy zavarodott nőtől, az az útmutatásért cserébe odaadja a testét, "aktus közben" szörnyjegyeket növeszt, majd miután Conan a tűzbe veti, lelkének lángja fel-alá cikázik a kunyhóban.

A szimplán csak rossz rendezés, abból is van bőven. Valahányszor látjuk Conant, hogy tevével találkozik, mindig behúz neki egy maflásat. Ez úgy, ahogy rendezték, badarság, még egy fantasy-műtől is. De említhetném mondjuk a felnövésének montázsát: Conan elvben évekig egy taposókeréknél végez kényszermunkát a többi gyerek-rabszolgával. Ehhez képest azt látjuk, hogy felnőttként egyedül tolja a semmi közepén a teljesen funkciótlan faeszközt.

Mégis hányan őrzik?!

Hová lett a többi rabszolgagyerek?

James Earl Jones mint a mágus Thulsa Doom egy pihent agyú, túlmisztifikált antagonista, akinek leg-felismerhetőbb védjegye, hogy imádja a kígyókat. Az ő motivációja elvileg az, hogy agymosó szektája és katonái portyái révén hatalmát növelje - vagy ilyesmi. Pontos menetrend vagy nem ismerhető fel a terveiben, és sosem tudjuk meg, hogyan képes puszta tekintetével mezmerizálni másokat. Ezt még extrakeserű pirulaként talán le lehet nyelni. 

Van azonban egy jelenete, ami több oldalról is kinyírja a film értelmét, hála neki. Doom hagyja Conannek - akit ő akkor halottnak hisz -, hogy az őrség hátába kerülve lefejezze őt! Védekezés nélkül! Lapozzunk csak vissza: ez a "gonosz nagyúr":

• sok-sok éve a gyerek szeme előtt lerohanta faluját, 
• lefejezte anyját,
• őt magát rabszolga-sorba küldte,
• majd sok-sok év után viszontlátva kiköttette,
• előzőleg pedig megölette egyik követőjét, csak hogy erejét fitogtassa neki.

És ezek után engedi neki, hogy a kiszabadult Conan - akit egy Akiro nevű varázsló feltámasztott - több ezer követője előtt megölje. Egyetlen suhintással! "Mi lenne a te világod énnélkülem?" Ezt semmi nem magyarázhatja: egyszerűen sík hülye az, aki ilyen helyzetben nem védekezik! Mégha a szemmanipulációt is akarta volna megpróbálni, egy nagyhatalmú vezér nem lehet ennyire óvatlan. Bármilyen epikus látvány, ahogy Conan odahajítja Doom fejét a tömeg elé, ez csak a ritka emlékezetes pillanatok egyike.

Conan, a pusztító

Eddig nem említettem, de Conan egy hercegnő kiszabadításának feladatával került a mágus közelébe. Valami hasonlóról szólna a folytatás is: egy Taramis nevű királynő megbízza Conant - aki elvileg már maga is királyként él - hogy védje meg unokahúgát, Jehnnát. A lány egy szertartás helyszínére megy majd, ahol egy Dagoth nevű isten feltámasztása esedékes.

A Conan-filmekben az egyik ellenszenves dolog az számomra, hogy elidegenítően hatnak a nézőre. Nemcsak az alul- vagy túljátszott klisé szereplők miatt, akiknek a fejébe, lelkébe sosem látunk bele. Ritka zavaros már az alap felállás is. A királynő kérése Conan felé lényegében ezt jelenti:

1. beteljesíteni egy jóslatot, aminek semmi kézzelfogható alapja...
2. ...azzal, hogy elmegy egy palotába, amelynek hollétéről fogalma sincs...
3. ...hogy védjen meg egy lányt, akiről semmit nem tud, nem kérdez...
4. ...hogy az szembemenjen egy mágiával, aminek kiszolgáltatottak...
5. ...hogy megtaláljon egy kincses tárgyat (kulcsot), amiről sose hallottak.

Conan valahogy mindig egy nagyon elővigyázatlan, egyszerű eszű pasas ezekben a filmekben. Megse fordul a fejében, hogy Taramis esetleg a vesztére tör, ha megbízását ellátta. Erre a lehetőségre alapból lenne oka gondolni, hisz bemutatkozása előtt Taramis katonákat küldött elé, akiket fel kellett aprítani. Jehnnának pedig az arcára van írva szinte, hogy gyámoltalan szűz, akit bármikor kihasználhatnak az esetleges rosszakarói. Rá még visszatérek, de ha Conan idejében is szüzeket szokás feláldozni isteneknek, akkor a kimériai barbár igazán gyanakodhatna.

A karakterek közül ha kivesszük a címszereplőt, jóformán semmi érdekes nem marad. Mindegyikük egydimenziós barát vagy ellenség, akik mellett aztán Conan még nagyobb hősnek tűnhet. Mako visszatérése Akiraként csak arra szolgál, hogy Schwarzenegger mellett jelezze: ugyanabban az idővonalban járunk.

A legkönnyebben megjegyezhető figura talán Zula, az afrikai harcosnő. Nem mintha ettől lenne személyisége: mondvacsinált tucatindok, hogy azért akar csatlakozni Conanékhez az útjukon, mert "megmentetik" az életét. Fő jellemzője, hogy független és brutális. Ezt fejezi ki punkszerű frizurája (de minek visel lófarkat?) és impulzív küzdőstílusa. Becsülöm, hogy sok más fantasyval ellentétben most nem egy dúskeblű, hiányos öltözékű divatmodellről próbálják beadni nekünk, hogy "harcias amazon" lenne.

Jehnna kapcsán ötlött eszembe, hogy a 2. Conan-movie egyidős a Supergirl-lel. Mindkettőben ugyanis egy buta, fejfájdítóan naiv, tyúkeszű szöszi áll a középpontban, akinek szexuális ismeretei a bölcsiben még osztályozhatóak volnának. Annyi történik vele, hogy lovagol, bájos pofival és fésült hajjal mosolyog, elkábítják, áldozatként hever, majd nagylelkűen ácsorog a trónusa előtt a befejezésnél.
És nem tudom nem megmosolyogni, hogy mikor Conan megtetszik neki, éppen Zulától tudakolja, hogy miként kell egy férfinak a kedvére tenni. "Nem is tudtam, hogy egy nőből válhat harcos." Annyiban még fontos is lehetett volna ez a közjáték, hogy Zula lesz az, aki a feláldozás pillanatában megmenti Jehnnát. Ugyanis ezért hálából a szőke új kapitányává nevezi ki Zulát, mondván: "Nem látom okát, hogy egy nő ne állhatna helyt úgy, mint egy férfi." Felnőtt nőnél már cinizmus lenne ez a fajta ön-meghazudtolás.

Két látványosság fordul elő a sequel-ban, ami az ember retináját fellebbenti: az egyik a kastélyban levő tükörterem, ahol egy vörös köpenyes szörnyemberrel kell Conannek megküzdeni. És igazából könnyű dolga van, mivel a lény gyengepontjáról kiderül, hogy maga a terem üvegzete. Ergo: az egész nagyterem egyetlen óriási támadási felületként szolgál ellene.
A másik pedig Dagoth, aki áldozat nélkül is megelevenedik. El kell ismernem, hogy van képzelőerő abban, ahogy kinéz ez a szörny: vagy 4 méter magas, egy rovarszerű, állkapocs nélküli fejjel. Legyőzése a legizgalmasabb 1 perc mindkét felvonás teljes műsoridejéből.

Retro-élményként még akár mulattató is lehet a 2 Conan-movie. Erőapadt, lerobbant vándorcirkuszhoz hasonló celluloid-termékekként tekintek rájuk, amik méltóak a feledésre, akárcsak a 2 évvel korábbi remake. A Hegylakóval szemben, ahol az 1. állt mérceként a további filmek és a sorozat előtt, itt az a bizonyos mérce, amihez mérhetnénk a többit, még nem létezik. Egyszer majd talán az is létrejön egy tehetségesebb alkotógárda által.

De az egy másik történet...

Conanre "barbárként" és "pusztítóként" is ugyanazt a vérszegénységi címkét tudom felragasztani.

(C.) G. I. Joe 2. - Megtorlás

"... Minden ízében elrontott folytatás. Olyan az érzése az embernek, mintha egy gyerek álma vált volna valóra és egy 200 millió dolláros homokozóban játszana a kedvenc hőseivel..." (cinestar.hu)

"... Van két csapatnyi, kamuizmokkal szénné fotosoppolt, életnagyságú kommandósbaba, akik tonnányi lőszert elszórnak egymásra. Aztán van még pár bombanő, egy rakás nindzsa, meg a mélyfagyasztásból frissen kiszabadult főgonosz..." (index.hu)

"Kobra Kapitány és a kerületi Kojak-hasonmásverseny győztese saját, sokkal pusztítóbb fegyverrel igyekszik rendet tenni a világban, már amennyiben a rendet egy trehány alkoholista nappalijához van kedvünk hasonlítani." (player.hu)

"A karakterek súlytalanok, a dialógusokat akár egy imbecil papucsállatka is írhatta volna, a gonosznak semmi motivációja és a világ nagyhatalmainak vezetőivel nagyon jó móka atomrakétásat játszani." (filmfreakblog.blogspot.hu)

Egyértelmű, hogy a G. I. Joe mint mozifilm-széria beállt a Rezidens Gonosz-hoz hasonló, lélektelen sztárjárató kocsik sorába. Milla Jovovich és Bruce Willis "Megtorlás" alcímű filmjei egyformán és előzményeik irányvonalát követve is egy eszetlen akciófesztiválok, ahol lassított és koreográfiával tömött közelharcok helyettesítik a személyességet, az eredeti stílust, az érzelmek elemi igényét. És még azok a harcok is kisebbségbe szorulnak a golyó- és bombafelhők diktatúrája mellett.

Megpróbálok újat mondani a fentebbi, illusztrisabb magyar cikkidézeteken túlmenően. Nem lesz könnyű. Az egész movie az, aminek a trailerek és a prequel alapján várnánk: videóklipek laza sorozata. Fél évet csúszott a premier, hogy 3D-re formázzák, és bár harci montázsai rejtenek néhány hihetően is ügyes mozdulatot, azok soha nem teremtenek igazi feszültséget. Pont fordítva: a rengeteg lövés, Bay-sóvár robbanás, a milicista technománia és a hebrencsül gyorsra vágott közelharcok váltogatása öli ki a figyelmet és az izgalmat! Tartalmi összekötő közeg nélkül nem érdekel minket, hány országban vagy milyen helyszíneken forgattak, pl. a hegyvidéki nindzsahimbálózást a trailerből.

Míg az előd rendelkezett legalább egy elnagyolt, megalomán történetvezetéssel, az idei sequel jóformán minden tartalmiságot nélkülöz. Elvileg arról szólna a cselekmény, hogy Zartan - aki a The Rise of Cobra végén az elnök alakját öltötte fel - illegalizálja és megtizedelteti a Joe-kat, honvédő szerepüket a Kobrával veteti át, és a Kobraparancsnokkal együtt egy új csodafegyvert vetnek be, hogy a világ kormányait engedelmességre vegyék rá.
Vagyis: a G. I. Joe-k már megint az USA-t, illetve azon keresztül a világot kell megmentsék. Az ellenlábas pedig - szemben azzal, ami a port.hu leírásában olvasható - kizárólag a gonosz szuper-terrorszervezet. Csak most támogatja őket egy nevetségesen vak Amerikai Kongresszus, bólogató kormány- és katonai vezetéssel.

Bruce Willis valami új gyógyszert szedhet mostanában. Nemrég a Die Hard 5.-ben, most pedig itt látunk kritikán aluli előadást tőle, mielőtt még már megint gépfegyverrel pózolva. Semmi olyat nem látni tőle, ami indokolná jelenlétét a G. I. Joe-k világában - márha létezik ilyen. Azért szerepel, mert húzónév. És miután a TROC bevételei elmaradtak a stúdió által vártaktól, az - pitiáner megoldásként - sztárerővel és 3D-vel árulta a produkciót.
Colton, aki a Joe-kat fegyverekkel látja el, miután titokban az Államokba visszatértek, még komolyan vett cselekménykor sem lenne fontos szereplő. Csak a vége felé akad konkrét tennivalója, és az is olyasmi, hogy a Joe-k bármelyike megcsinálhatta volna helyette.

Mint aki gyerekként több epizódját is végigkísérte a rajzfilm-sorozatnak, szinte megsirattam a csapatból Lady Jaye-t. Nem mert meghalt volna, hanem amiatt, amit tettek vele. Nem a Cobra: a készítők! A rajzfilm-ben egy rendkívül tettrekész, edzett és álcázás terén kreatív "laza csaj" volt, az önteltség árnyéka nélkül.
Itt őt egy sík elmevilágú széphölggyé imidzselték át, akinek legokosabb cselekedete, hogy DNS-mintát szerez az elnöktől egy partin, mivel gyanította, hogy csaló. Tényleg?? Csak mert mégha ez a lehetőség a Joe-knak is jutna először eszébe, és mégha az előző movie-ból nem is tudnánk Zartan - szintén nem csekély - álcázóművészetéről, nyilvánvaló, hogy az elnök a Cobra cinkosa. Mi másért öletné le ártatlanul a Joe-k nagy részét, vagy tűzetné később ki a Fehér Házra a Kobrák szimbolikus zászlaját?! Újfent bizonyítva látom, hogy a Joe-k minden ultratechnikával sincsenek abszolút képben ellenségeik taktikáiról, eszközeiről és emberanyagáról.

Jon Chu, az új rendező szerintem szándékosan felejti el az előző rész cselekményszövését. Minden magyarázat nélkül visszahozza Viharárnyat a halálból (miután Kígyószem átdöfte), sőt módosítja a múltja bizonyos elemeit. Ami még ettől is rosszabb: kb. félúton, a bukott ninja úgy dönt, hogy otthagyja a Kobrát, hogy a G. I. Joe-knak segítsen. Az indok erre pedig olyan harmatos, hogy anno Bárónő pálfordulása drámainak tűnik tőle.

Nem először ismét érdemtelennek látom a film karakterkínálatát arra, hogy pár sornál többet foglalkozzak vele. Mert ezzel több figyelmet szentelnék rá, mint maguk az írók. A movie stáblistája rengeteg honlapon fellelhető, ezért csak 1-1 megjegyzést fűznék hozzájuk:

1. Barikád egyedül a termetéről felismerhető, mint egyéniség.
2. Kígyószem továbbra is a menő néma szuperharcos katanával és shurikennel,
3. akinek itt már Jinx személyében akad egy Elektra-formájú női növendéke.
4. Duke az első harmadidőben meghal, tehát nem szerepel sokat;
5. Romboló egyáltalán nem szerepel;
6. A Kobraparancsnok pedig ugyanaz a globomán, önjelölt diktátor, aki volt - leszámítva, hogy jelmeze azért most sokkal stílusosabb, mint előtte.

stb.

Pisilnivaló egysoros tréfákkal van tele a szövegfüzetek, mint Zartan nagyzoló dicsekvései, vagy a Joe-k lehetetlen faviccei. A legbárgyúbb közülük Duke lőtéri beszólása kell, hogy legyen: "Imádod a bugyimat." "Ez egy érdekes viccválasztás."
Amikor pedig komoly megbeszéléséket tartanak, az kimondottan unalmas és lényegtelen. Rengeteget beszélnek, elenyésző mondanivalóval. Így nem csodálom, hogy a színészeknek nincs ingerenciája érdemi alakítást hozzátenni a jeleneteikhez. Arnold Vosloo az egyetlen, akin úgy látom, hogy legalább élvezi a szerepét, és jó látni, hogy legalább valaki élvezte a forgatást. 

Hordónyi rumot ihattak a producerek, amikor ilyen logikai lórúgásokat eresztettek a már startjától gyenge produkcióba:

• A világ egyik legszigorúbb börtönéből néhány perc alatt meg lehet szökni;
• A nyílt víz még állatmodern lokalizáló gépek elől is rejteket ad;
A páncélozott harci járműveket kb. úgy koordinálják, mintha Matchbox-ok lennének, beható stratégiai háttértudás nélkül. 

És nem tudok kitérni a Megtorlás első számú, legmaflább kihágása elől: a III. világháború kitörése, ami rögtön azután... nos: megkukkul. 

Jól értette az olvasó. Van egy pontja a cselekménynek, amikor a sztori elveszíti morzsányi realitáshoz való érzékét is. Több fejlett ország vezetője nukleáris rakétákat indít útnak, hogy azután hruscsovi rükvercbe kapcsolva visszavonják a tűzparancsot. Nem tudom, Észak-Korea vagy a kubai rakétaválság esete a történelemből ihlette-e ezt a jelenetet, de... maga így az elgondolása is lenyűgözően idióta.

Zartan gyakran olyannak tűnik nekem itt, mint egy komisz bajkeverő kölyök, nemcsak amiatt, amilyen léhán szórakozik az elnök bőrében. Az elnöki tisztség gyakorlatilag despotát jelent. Tapsot érdemlő röhej, amekkora mozgástere van a szabad világ vezetőjének ebben a movie-ban:

• parancsot ad a nemzet addigi hivatalos védőszervezetének gyakorlatilag a kiirtására,
• egy csúcstalálkozón hányavetin megzsarolja a világ atomhatalmait,
• és erődemonstráció címén eltörli egész Londont a Föld színéről, a Kobrák új szuperfegyvere révén

Végül, a Kobrák elűzése után pedig minden, az összes legyilkolt Joe, britek százezreinek halála és az összes esztelen pusztítás dacára világhősökként ünneplik az életben maradt 3 G. I.-t, ceremoniális happy end keretében. Mr. Chu, ez nem a Star Wars, ahol a holtak tömegéről csak úgy elfeledkezhet a forgatókönyv!

Nem kell sokat ragozni: közönséges tárcaszívó a G. I. Joe 2. Az a fajta lebenyfacsart céllövölde, amelyért a készítőitől térdepelő bocsánatkérést várnék el. A 3D és Bruce Willis neve nélkül, 2012. amúgy is erős felhozatalában a Megtorlás alulról szagolta volna az ibolyát, vagyis a box-office-bevételeket, ezt merem állítani. Aki teheti, annak azt javaslom, inkább ne kérjen Willis idei filmvállalásaiból.

A specialista

Sharon Stone-nak kétféle filmje van: amelyik képes izgalmas cselekményt szabni a színésznő remek idomaira, és amelyik cseppet sem. Előbbire példa a Total Recall és az Elemi Ösztön (csak az 1.); míg utóbbira a Sliver és A specialista. Mindkettő izgalmas pszichothrillernek tűnhet első ránézésre, sötét pszichéjű figurákkal, szövevényes rejtélyekkel és az állandó életveszély légkörével. Valójában viszont egyikben se erősek, mi több: leplezetlenül a fő színészek szexepiljével reklámozzák magukat, hogy megálljanak a box-office-ostrom idején.

Most elsőnek olyasmit fogok ütögetni a kritikaalanyon, amibe általában nem kötök bele: a szereplők nevei. Ezek a színészgárda éllovasainál mindig vagy 2, vagy 3 szótagból állnak: "Ray Quick", "May Munro", "Ned Trent", "Tom Leon". Felismerhető, hogy mintegy hasraütésszerűen lettek hozzácsapva viselőikhez, révén hogy eleve sekélyes egyéniségek, okosnak vagy következetesnek nevezni őket pedig nagyobb hazugság a Loch Ness-i szörnynél.
Engem ez picit a Captain Planet c. rajzfilm negatív figuráira emlékeztet. Ott is kitaláltak 1-1 archetípust, hozzájuk csaptak egy-egy mesterkélt nevet, egy-egy túljátszott modort, és egy-egy elit színészhírességet megformálóként. Igaz: az ottani névválasztások elcsépeltségük mellett még direkt az ellenszenvességre törekedtek.

Nincs valódi karakterfelhozatal, mindössze 1-1 bivalyklisé archetípus, híres hollywood-i arcokkal társítva. Szokványos motivációk jellemzik őket: Ray a visszavonult bombaszakértő, Ned az áruló barát és korrupt CIA-os, Tom Leon a helyi keresztapa egós zabigyereke, May pedig a titokzatos bombanő, kinek szüleit gyerekként megölték a szeme előtt. Röviden: közhely mindegyikük háttere. A lánynak Rayre, mint szakértőre lenne szüksége, ő  viszont hezitál, és csak akkor gondolja magát meg, miután May már szülei megöletője, Tomas közelébe férkőzött. Akkor aztán durr bele.

Az egész cselekményen azt érzem, hogy zihálva erőlködik. Komoly kriminek akar látszani, miközben a kisujját alig mozgatja az alapozómunkánál. És nemcsak a szereplők háttere silányan felvázolt, hanem az is, ahogy kapcsolódnak egymáshoz. Az interakciók vagy vérgyengék (pl. Ray és Tom találkozása, Ned beszervezése a helyi erőkhöz), vagy a követhetetlenségig túlírtak (mikor kinek az oldalán áll May, mikor mennyire gondol rá Ray, stb.). Ha jobban ragaszkodtak volna mindegyik történetrészlethez külön, körüljárva 1-1 dolognak a vonzatait, és hogy miként néznének ki a való életben, az már elég lett volna egy vállalható műhöz. Nem kellene épp ennél a filmnél instant sztoricsavarokkal vacakolni, amik időnként ráadásul totál hülyének állítják be a karaktereket.

Szóval miközben Ray elkezdi levadászni May szüleinek gyilkosait, Mayről elvileg az derülne ki, hogy Ned, az idősebb Leon által megbízott ex-ügynök segíti őt a bosszújában. Ez a szál egy az egyben omlatag. Nem tiszta, hogyan és miért találkoztak Ned és May, illetve miért van May alárendelt viszonyban kettejük között. Mit tett ez az arrogáns ipse, ami miatt May végig engedelmeskedik neki? Őszintén nem vagyok biztos benne.

May saját tervéhez elvileg 4 fontos feltétel szükségeltetik:

• ne legyen a környéken senki a múltjából, jóllehet, gyerekkorában arrafelé lakott;
• keltse fel a célpont figyelmét, hogy a közelébe kerüljön;
• hamis személyi, ha olyan helyre mennek;
• és bombaszakértő, hogy ne szúrja el a merényletet;

Ezek egyikéről sem láttam, hogy világosan és kétségkívül Nedhez köthető volna. És azt hiszem, az írók maguk sem tudják. Munro klasszikus "femme fatale"-formulaszereplő:

• magányos,
• vállalkozó szellemű, 
• elegáns
• és szexi.

Pont az a fajta nő, aki egy ilyen birtoklási vágytól fűtött bűnözőnek, mint Tom, megtetszene. És bár túlzás, hogy a nő irányítana a kapcsolatukban, Tom lépre megy a nőnek. Ahogy én látom, May Ned nélkül is tökéletesen bejutott volna a Leonok köreibe, sőt talán még könnyebb dolga is lett volna - feltéve, hogy van elég esze.

Egyetlen dolog akadályozza őt, de az nagyon: a jellemtelensége. Sharon Stone éppoly vonzó itt, mint az Elemi ösztönben, a karaktere azonban ellentéte az ottaninak. A végsőkig hidegvérű, manipulatív taktikus helyett Stone itt egy gyenge gyomrú, instabil és kényelmesen kihátráló alkatú valakit alakít. Egy teljesen megbízhatatlan, féldilis maca.

Mit is művel ez a nőszemély, ahogy bonyolódik a helyzet? Miután egy csomó titkos üzenetben, fokról fokra szinte belezsarolta Ray-t, hogy ugyan segítsen már neki, eljátssza, hogy meghalt, elszökik és együtt meztelenkedik Ray-jel... hogy aztán feladja őt Nednek, mihelyt végzett a szexszel. Tegyük félre, hogy mikortól tudja Ned, hogy épp az ő régi kollégája a Leonok által kerestetett fantomrobbantó. Mire föl dobja fel Rayt a nő, mikor Ned akkor már mindkettejükre vadászik? Ha jobban fél Nedtől, mint ahogy a nagy nehezen meghódított bombászban bízik, akkor később miért nem tart ki a döntése mellett, és hagyja ottveszni Rayt? Gyávaságnak is gyér a viselkedése; ez inkább krónikus gyengeelméjűségre utal. 

Ray-nek se igazán van meg az a "tökössége", amivel a forgatókönyv felruházza. Elvileg ő a profi maszek, képes bárhol házi készítésű bombát elhelyezni és robbantani. Többször közli a nővel, hogy "nem vállal már ilyen munkát", ehhez képest addig követi és beszélteti a nőt, míg végül beadja neki a derekát. Később szintén többször tudtára adja, hogy ha átveri, megöli. Azonban ok nélkül megbocsát neki a végső show-down-ra. Kapitális marhának tartom ez a hapsit, amiért egy ennyire gerinctelen, ráakaszkodó szőke ciklonra még képes rábízni magát.

Továbbá kötve hiszem el a "szakértelmét". Oké: rejtőzködik, nyilvános telefonból beszél, és computerrel aktiválhat akár több tucat bombát, de ezek tényleg a legelemibb logika diktálta óvintézkedések. Hogy ne nyírják ki 24 órán belül.

A közös múltjuk Neddel alapjáraton sablon: az elején egy neve-nincs drogbárót akartak kinyírni, majd mikor Ray látott a kocsiban egy kislányt, összekaptak, ám Ned csak megnyomta a fránya kapcsolót. Bármennyire bizonygatja faarccal, hogy ő mindig tudja, mit csinál, vérbeli ösztönemberről beszélünk.
Mikor egy buszon átadná a helyét egy terhes asszonynak, huligán ül be elé, és Ray egyből elkezdi agyalni a kölyök egész haverkörével együtt, betörve a busz ablakait. Erre mondják, hogy tesztoszteronfüggő: fényes nappal provokál verekedés, köztulajdonban potyára kárt tesz fényes nappal. A valóságban az az asszony biztos nem szorongatná egy ilyennek a szemüvegét, csak mert kérte. Ellenben a rendőrség biztos, hogy másnap már a fantomképét adná közre.

"Gonoszok" terén se tudok sok jót mondani. Eric Roberts rongyos 2 évvel idősebb Stone-nál, ehhez képest a film eseményei alapján 15 éve - a kettős gyilkosságkor - még ugyanolyan fiatalnak nézett ki, mint ma. Szarvas hiba a casting-ben. És Roberts itt jobbára az elkoptatott, "a nagyhatalmú apuci beteg állat fiacskája" szerepkörben kénytelen égetni magát, míg az egyik szellembomba nem végez vele az utolsó harmadidőre.
Ráadásul még a karakter addigi kis jelentősége is odavész, mikor Maynek az idős Leon bevallja: nem is Tom adott parancsot a szülei megölésére. Ő volt. Legalábbis: úgy hiszi, hogy ilyesmit csak neki volt joga eldönteni. A szavaiból nem derül ki világosan, tényleg kiadta-e a parancsot, vagy csak lett volna joga hozzá. Nem számít: a befejezésre ő is követi fiát a pokolba.

James Woods Nedje egy predesztináltan szemét, akarnokoskodó bűnöző. Tommal ellentétben viszont ő még toporzékol és áriázik is, mikor valami nem a tervei szerint sül el. Nem értem, hogy a helyi hatóságok hogy tudnak egy ilyen excentrikus, öntelt, sőt közveszélyes és őrült fegyvertartó utasításait követni. Majdnem felrobbantotta a rendőrség épületét, csak hogy bizonygassa, milyen tökös fickó.

A rendőrséget enyhén szólva nagyon butának ábrázolja a produkció. Gyakorlatilag 1-2 harmatgyenge méltatlankodás minden egyéni véleményük. Azt leszámítva pedig gondolkodás nélkül követik Ned minden utasítását, jóllehet hasznavehetetlennek bizonyulnak a bevetéskor. Elismerem: néhol az Elemi Ösztönben (vagy a nem-Stone-filmek közül a Die Hard-ban) is bosszantó tudott lenni a rendőrök megvezethetősége és inkompetenciája. De ott ezt a 2 súlyos fogyatékukat ellensúlyozta és legitimálta a fő antagonista leleménye, furfangja, és rendkívüli emberismerő tehetsége. Ott egy mesterelme iskolázta le a közrend szolgáit. Itt semmi nem teszi jogosulttá, hogy a rendőrség ennyire rosszul szervezett, erőtlen, azonkívül elvtelen és tompaeszű legyen.

A specialista nálam értéktelen, teljesen felszínes és ezer másik film alakjában látott film. Nincs átgondolva krimiként, és nem elég pörgős akciómoziként, miközben karakterei blődebbek a sokévi átlagtól.

Törvénytelen (Fékezhetetlen)

"3 kibaszott állam összes rendőre nyomul a seggem után! Márcsak az hiányzik, hogy valami begőzölt tahó egy vérbosszút varrjon a nyakamba!"

A Lawless-t Matt Bondurant saját regényéből adaptálták filmre, amely az író nagyapjának megtörtént esetét meséli el. Címszavakban: gazdasági világválság, nagyban zajló szeszcsempészet, gengszterek és vesztegetés. Valamint 3 testvér, akik nem állnak kötélnek, így egy korrupt megbízott, Charley Rakes célpontjaivá válnak.

Ékes szereposztást kapott a produkció, ezt készséggel lekopogom. Legfeltűnőbb húzónevei Gary Oldman, Guy Pierce és Tom Hardy; mondanom se kell mind profin hozzák a rájuk kiosztott karaktert. Shia LaBeufot én nem sorolom velük egy kategóriába, ellenben itteni alakítását állóképesnek találtam. Először mondhatom ezt el róla. Elhittem, hogy Jack-et, a legifjabb és legbátortalanabb Bondurant-fivért látom. Nem különösebben nagyigényű szerep ez, de LaBeufra ráillik. Egyelőre tehát ezt nevezem meg a legjobb filmnek, amiben láttam feltűnni.

Az az igazság, hogy a történet nem próbál korszakalkotó lenni, sem csavarosság, sem témához való hozzáállása szerint. A Bondurantokról keringő mendemonda, miszerint "elpusztíthatatlanok", elég sehonnan jöttnek éreztem, akár tényleg ezt pletykálták-e vagy sem 8 évtizeddel ezelőtt.
A Fékezhetetlen általánosan ráérően halad, de ilyenkor sem játszik az idegeinkkel, csöpögő vagy álmosan fecserésző jelenetekkel. Korhűen jelenít meg egy alap-szituációt, többnyire rendezetten végigvezeti a történetet, és nem érezni jelét finomkodásnak. Valódinak hatnak a mozdulatok, ahogy puskával törik be valaki orrát, vagy mikor ömlik a vér egy ember nyakából. Nem tudom, mennyi brutális képsort engedtek el az eredeti szándékból, de amit bent hagytak, az kellően ütős és hirtelen.

A testvérek közül Jack-et tudnám a fő protagonistának megnevezni. Nemcsak, mert LaBeufnak van a legnagyobb műsorideje. Az ő karaktere megy keresztül a legtöbb jellemváltozáson az események közepette. Jack nem olyan vállalkozó szellemű, mint Howard, vagy mint Forrest, akire mindketten felnéznek.
Mindhárom Bondurant-testvér más-más archetípus: Howard az ösztönember, Forrest pedig a szűkszavú, de erélyes fivér, aki családfőként a döntéseket hozza. Jack mindkettejüktől különbözik. Inkább béketűrő alkat, aki segédkezni jobban szeret, mint szervezni és vezetni. Nem arról van szó, hogy esetlen volna; pusztán a félelemmel telibb jelleme, az aurája vonzza mágnesként az ártó szándékot, vagy ellene és a hozzá közel állókra:

• Őt magát Rakes puszta leckéztetésből összeveri;
• Majdnem lelövik, mikor a helyi főbűnöző, Floyd Banner megkíméli;
• Berthát, a helyi lelkész lányát, akinek Jack udvarol, majdnem bántódás éri Rakes egy rajtaütésénél;
• Gyerekkori barátját, Cricketet így is megölik.

Guy Pierce adja ki a film legerősebb alakítását Rakes-ként. Egy fennhéjázó, modorszegény piperkőc látszatra, de romlott és hiperagresszív gyilkos a felszín alatt. Kissé olyan, mint egy sztereotipikus James Bond-rosszfiú, aki szinte vágyik rá, hogy valaki kilógó, a világképébe nem illő alakra rászabadítsa a benne rejlő "hülye állatot". Tettei és szavai, testbeszéde és hangja egyaránt ezt hirdeti, nem beszélve Pierce sminkjéről. Lenyalt hajával és a csökevényes szemöldökkel először rá se ismertem. És mint a Bond-filmekben, Rakes sorsa is az, hogy elbukjon, akármilyen ügyészségi megbízott is legyen.

Gary Oldman inkább csak mellékszereplő a Bondurantok és Rakes mellett, de a jelenetei mindig dobnak az alkotáson. Floyd Banner az alvilág ranglétráján kb. a legnagyobbaktól éppcsak 1 szinttel lejjebb található: helyi keresztapa, aki szereti a szabályszerűséget. Rakes ténykedése Franklinben neki is púp a hátán, de van annyi esze, hogy kerülje a nyílt összetűzést, nem csupán a törvénnyel. Miután felismeri Jack-ben az egyik Bondurant-fiút - aki a korábbi nyílt téri lövöldözését megleste -, Banner meggyőzi Jack-et, hogy nincs köze Rakes akcióihoz. Sőt maga teremti földre azt az emberét, amelyik majdnem lelőtte a fiút. Férfinézőként nekem az volt a legvelősebb fél perc a movie-ból.

Akárcsak Forrest és Jack, a hozzájuk kötődő romantikus szálak is más-más árnyalatot kapnak. Jack és Bertha inkább az ártatlan idillt élik meg, míg Forrest egy érettebb fajta kötődést tapasztal meg Maggie-vel, a chicago-i ex-táncosnővel, akinek munkát, majd szállást biztosítanak. Akárcsak a történet menetrendje (beindul a siker, bedurvul a főrossz, tragédia-gyász, leszámolás, happy end), a románcok iránya is borítékolható. Ugyanakkor mindkét sztoriszál érthetően alakul, nem próbálják forszírozott csavarötletekkel újszerűnek eladni magukat. A színészi játék működik, így érdekel minket a szereplők sorsa annyira, hogy elfogadjuk a családias befejezést, ahol Jack és Forrest összeházasodtak a filmbéli barátnőikkel. A sablonosság mértéke tehát félretehető. 

A dialógusokat egészen remekül írták meg. A legjobb férfi-nő szóváltásra nekem a film végi lövöldözés előtt kerül sor. "Azok az emberek... az ilyenek miatt jöttem el Chicago-ból. Elmenekültem." Maggie megmondja Forrestnek, hogy mégegyszer nem segíti ki, mint mikor elvágták a nyakát. Forrest ebből kikövetkezteti, hogy a kieső időben történt Maggie-vel valami: Reakes pribékjei erőszakot vettek rajta. Ez jelentősen átformálja Forrest motivációját a tetőponthoz. Nem ütötte szíven, mikor a nyakát vágták, de ez igen. Először csak az elveikről szól az egész; most - amiként Jack-nek Cricket halála - a személyes bosszú viszi előre az idősebb testvért is.

A Fékezhetetlen tehát mindent összevetve egy élvezetes gengsztersztori, passzoló alakításokkal és némi egészen durva erőszakkal. Ugyanakkor a tempója és intenzitása nagyon egyenlőtlen, a feszült percek csomópont-szerűen fordulnak elő benne.

Die Hard 5. - Olcsóbb, mint a székleted

"Vigyétek innen ezt a szarkupacot!!"

(Fékezhetetlen)

A nemrég elzáporozott negatív kritikák sorát gyarapítom az első idei filmről írt bejegyzésemmel. A Good day to Die Hard illegitim gyártmány; csalódás úgy a Die Hard-fanok, mint a mezei mozilátogatók szemszögéből. Míg a széria 4. részét még elfogadhatónak kategorizáltam el, "az életet" már ott is pusztán John McClaine saját egyénisége, gyűrött strapabírása, meg némi csekély interakció a lányával adták ki.

Ennyi se maradt 2013-ra a Die Hard-szériából.

Szokás szerint most is igyekszem majd minél tömörebben sorra venni mindazt, amiben a soros mű csődöt mond. De ha egymondatosan, kertelés nélkül kellene összefoglalnom, ilyesformán tenném: Ez a film SZOP! Jól értette az olvasó. Amellett, hogy pofátlanul az R-kategóriával csalogatja a 4. részben csalódott nézőket (az tudniillik PG-13-as volt), túlszárnyalja annak sterilitását, és alulmúlja számos akció-franchise mélypont-epizódjait a sztori- és karakter-perspektívából.

Szóval Bruce Willis most a fiát, Jacket segíti ki, aki CIA-ügynök. Egy helyi politikai foglyot kell figyelnie, akiről a végére kiderül: ő a tényleges rosszfiú-vezér. Természetesen mindkét McClaine megússza, akármit is zúdítanak rájuk az egyre hulló moszkvai gengszterek. Az elejéhez képest pedig a végére mindössze 1 dolog változott: Lucy McClaine (akit legalább ugyanaz formál meg, mint az előző részben) egy gyűrött fatert búcsúztatott el a reptéren, végül viszont egy gyűrött fatert meg egy gyűrött bratyót üdvözölhet a reptéren.

Végig egy, rajongónak öndöbbentő kérdés környékezett a megtekintéskor: Hová lett John McClaine? Az 5. installmentumban nem tűnik fel. Egyszer sem. Az őt hajdan megformáló színész itt van, de ez még a kevés sincs meg! Nem az ápolatlan, szívós átlagzsaru balhézik Moszkvában, hanem egy humortalan, közveszélyes, beképzelt tahó, aki magasról tesz (ugrik) az emberek testi épségére (pl. azért üt meg egy polgárt, mert az oroszul mert beszél hozzá Moszkvában). Cseppet sem érezni rajta, hogy törődne akár a civilekkel, akár a családja tagjaival. 
Ráadásul gyakorlatilag sebezhetetlen az ellene folyó támadások kereszttüzében. Olcsó szuperhős-utánzat, kosztüm nélkül, akire 1-2 ponton szükséges volt egy kis vért rakni, hogy úgy tűnjön, tud szenvedni sérülni. Ezért sem hivatkoztam a protagonistára úgy, mint "John McClaine"-re: egyszerűen nem azt a karaktert látjuk, hanem Bruce Willist. Már ezzel súlyos rothanat keletkezik a film csutkájában; a gyökértelen eseménysor, az üveges szereplők és a rengeteg csapongó akciószekvencia után végképp céltalanná válik az egész cselekmény.

Zéró apa-fia-kémia áll fenn Bruce Willis és Jai Courtney között, aki Jacket játssza. Jack karaktere alapból lapos és sótlan, mint egy rosszul készített pizza. Nem tudunk semmi érdemit meg a hátteréről, és alaphangon tettetett, ahogy apja piszkálódásai után majd kibékülnek. Kapcsolatuk lényegében úgy alakul, hogy Jack hol együtt akciózik az öregével, hol léhán beszólnak egymásnak. Azonkívül mindkét férfin érezni egyfajta unottságot, mintha mindez csak rutin strapa lenne a számukra. Nem kezdeményeznek, csak reagálnak végig az állandó életveszélyre.

A negatív oldal szereplői éppilyen súlytalanok, bár ez a Die Hard 4.-ről szintén elmondható. A fél világ gúnyolja szerintem azt a röhejes attribútumot, amivel felruházták az egyik főnökalakot: komótosan sárgarépát ropogtat. Ez kiegészítve a sorozatos robbantgatásokkal már-már a Transformers 2. hangulatvilágát idézi.



 

Szóval marad a legfontosabb kérdőjel: legalább az akció működik-e? Másképp: mitől lesz megfelelő az akció? "Terrorizmus, atombomba." Jancsibohócizmus, pürománia. A kötelező kunsztok és robbanások sokszor annyira valószerűtlenek, mintha John Moore rendező szándékosan Michael Bay negatív babérjaira törne. Moore szándéka szerint semmissé akarta tenni a 4. részt, de őszintén: ehhez képest a Die Hard 4. majdhogynem nosztalgiamozi.
Bőkezűen használnak el az alkotók ablakokat, kocsikat, helikoptereket, töltényt, stb. A trailerből ismert kocsisor-berobbanás ugyanolyan mesterségesnek látszik a kész műben, mint a trailerben volt. Még a detonációs felhők is gyanúsan kíméletesek a két főszereplővel. Az idegbeteg vágási munka és az eszeveszett kameramozgás miatt nem tudjuk az adott szituációkat súlyuk szerint kezelni; minden az effektekről szól, azokat részesítik abszolút előnyben. Az olykor lassított ráérősen és ütemtelenül következnek, s mikor visszagyorsul a kép, megint ész nélkül lőnek az emberek. Tarkítva 1-2 fuvallatgyenge egysoros beszólással vagy a főhős, vagy a fia részéről.



Semmi pozitívum nem marad tehát meg a korábbi részekből. A különleges effektusok felelőtlen szórása közepette nincs egy igazi, velős végső küzdelem vagy leszámolás. Hiányérzetet kelt, hogy nem fordul elő

1. egy szemtől szembeni közelharcot berakni, ahol a két szereplő egyénisége kerül mércére (Die Hard 1. és 3.)
2. vagy egy olyan megtorló választ egy korábbi könyörtelen gaztettre, mint a 2.-nál (Die Hard 2.)

Igaz: előbbihez a karakterrajz, utóbbihoz meg a dráma hibádzik.

Nem fogok ujjal mutogatni Skip Woodsra, az X-men: Kezdetek és az A-Team írójára, amiért nem tudott épkézláb papírmunkát az asztalra letenni. Azt viszont felrovom neki, hogy képtelen szakítani a hollywood-i szovjet és antikommunista propagandák emlékével. Ez a movie nyíltan oroszellenes. Azonkívül, semmi emberi jellege nincs a sztorinak; azonkívül, hogy rendre apró részletek vesznek el vagy gabalyodnak egymásba (pl. egy nem létező computer-fájl), a Die Hard 5. sértő is ezzel az ősrégi "gonosz orosz rosszarcok"-sztereotípiával.
Továbbá - ez a kisebbik sértő dolog - 2 Csernobil kapcsán felhozott másik klisét is láthatunk még hidegháború idejéből: a nukleáris fegyver az ellenoldal tervének tárgya, illetve az orosz tudós ötlete. Ezeket csak egy tényleg piszkosul jól megírt forgatókönyv tudja szükséges történetelemmé tenni; elsőre még a tavalyi Batman-filmben is szoktatnom kellett magam ehhez a koncepcióhoz.

Ami még furcsamód átfedés a számomra a TDKR-rel: Irina karaktere, aki a főgonosz lányát és cinkostársát alakítja, olyan, mintha Talia al Ghul csontszáraz, lebutított változata lenne. Ahogy ebben a filmben mindenkinek, neki is hiányzik a személyisége, egyszerűen ő is apja mellett áll, fanatikus mélységekig: mikor meghal, a lány önmaga feláldozásával akarja elpusztítani bosszúból apját Johnt és Jack-et. És persze kudarcot vall, csak saját halálát okozza, lerombolva egy egész épületet.
Mondanom se kell, hogy elfecsérelt esély párhuzamba állítani a két fiatalt: Irina jóba van az apjával, de a rossz oldalon állnak, míg Jack nemigen bírja az apját, de a jófiúkhoz tartozik (a szkript szerint). Végül pedig egyik a másik apja révén bukik el. És aki esetleg azt a sörreklám-szerű klipet keresné a trailer-ből, ahol Irina lecipzározza a kabátját egy motoron: ne tegye. Köze nincs a filmhez, a következő csalogány/átverés a korhatár-besorolás után.

Szégyenletesnek tartom, hogy Budapesten forgatták le a Die Hard 5. egy szeletét. Nemcsak a produkció minőség(telenség)e miatt, hanem mert a nálunk forgatott részleteket Moszkvának mondják, amivel tulajdonképpen az olcsó hollywood-i sztereotípiák alá sorolják be a magyarokat. Olcsóbb volt a stábnak itt forgatni, mint a tényleges Moszkvában. Vagyis - ha nagyon trágárak és hazafiatlanok lennénk, - mondhatjuk, hogy a pénz okán lényegében kitöröltük Bruce Willis seggét.

Mivel az akció rámenősségén kívül nem találtam más pozitívumot,  egy Egyes értékajánlással tudom csak illetni az 5. Die Hard-mozit. Intem tőle mindazokat, akinek valóban "drága az élet", és nem akarnak belőle másfél órát feláldozni.