Обитаемый остров (Lakott sziget) I. - II.

"(...) Szánjunk rá némi időt a mindennapjainkból, hogy leüljünk egy kis csevelyre.

Persze ott vannak azok, akik nem akarják, hogy beszéljünk.

Úgy sejtem, még e pillanatban is parancsot ordítanak a telefonba, és fegyveres erők tartanak a helyszínre.

Miért? Mert amíg gumibottal akarják letörni a párbeszédet, a szavak mindig megtartják hatalmukat. Szavaink az értelem eszközei, és azoknak, kik hallgatják őket: az igazság kinyilatkoztatása. És az igazság az: valami szörnyen el van rontva ebben az országban.

Kegyetlenség, jogtiprás; intolerancia és elnyomás. És míg egykor bírták a tiltakozás szabadságát, tetszés szerint beszélni-gondolkodni, most hálózatok és lehallgató készülékek ellenőrzik normáikat és engedelmességüket.

Hogy történt ez? Kit okoljunk érte? Nos; egyesek felelősebbek, mint mások, és őket még várja az elszámoltatás. De az őszinte szó kedvéért: hogyha a Bűnöst keressük, akkor bele kell nézzünk a tükörbe.

Tudom, hogy miért tették. Tudom, hogy féltek. Ki NE félt volna: háború, terror és járványok? Problémák áradata esküdött össze, hogy rontsa le értékeiket, és tompítsa el a tudatukat."

(V mint Vérbosszú)

A Lakott sziget Arkagyij és Borisz Sztrugackij orosz testvérpár 1969-ben befejezett disztópiaregénye egy riasztó, értelemellenes jövőről, ami valójában a mi saját világunk diagnózisaként szolgál.

A kettébontott filmváltozat minden idők legdrágább orosz sci-fi-produkciója volt, és több nyugati országban a mai napig tiltólistán szerepel. Magyarországon kevesen ismerik; hazai szinkronjáról nem tudok, hogy valaha is készült volna. A sci-fi-irodalom pártolói korunk egyik legfontosabb "ébresztőfilmjeként", sárral bekent aranyrögként tisztelik. Formanyelve durva és szürreális. Előbukkannak ugyan benne áthallások a hollywood-i kommersz sablonjaiból, de mindig az irónia céljából. Bizarr, friss és többnyire kiszámíthatatlan: szándékosan arra játszik, hogy kiszakítsa a nézőt a komfortzónából, és rászorítsa a képek mögötti súlyos mondanivaló befogadására.

Úgy sejtem, nem sokan hinnénk el Sztrugackij-nak a film nyílt titokként kezelt üzenetét: "természetes" jogállam nem létezik. Egy adott kor és világ kiváltságosai mindig is azon lesznek, hogy a tömeg alávetettségét építgetssék, s ebbe bizony a puszta gondolkodás alakítása is beletartozik. Egy egész nép viselkedéskontrollja ma már sajnos megszervezhető és technológiailag biztosítható. Egyes modern hullámsugárzó berendezések (pl. HAARP) alkalmasak az emberi agy frekvenciáján "befurakodni" a tudati sémába... sok száz km-es távolságokra is.  

Mégis: a valószínűtlenség látszata mindig a téma szószólói ellen dolgozik. Mi átlagpolgárok legtöbben az ilyesmit összeesküvés-elméletnek könyvelnénk el, mondván: nem vagyunk mi ostobák. Ha saját és környezetünk életét ilyen átfogó fenyegetés kerülgetné, azt idejében felismernénk. T'án csak nem hagynánk, hogy holmi "szupertitkos kütyükkel" tényleg az egészségünket, viselkedésünket, puszta kedvünket, véleményünket... minden intellektuális megnyilvánulásukat külsőleg determinálja a saját hazáink/otthonaink vezetősége. Dehogynem hagynánk; éppen azzal, hogy ezt "valóságtól elrugaszkodottnak" hisszük.

2157-ben Mak-sim Kammerer földi űrutazó hajótörést szenved a Saraksh bolygón, ahol begyűjtik őt. Később a helyi lakosság közé keveredve egy fiatal gárdista, Gaj Gaal és húga, Rada otthonában köt ki. Tőlük tudja meg, hogy az országot az Ismeretlen Atyák izolált elitje uralja. Mikor Makszim a Gárda új tagjaként megtagadja egy lázadó likvidálását, őt lövik le, és üldözötté válik. Képességei miatt a rendszer 2 főembere külön magának akarja megszerezni: az államügyész Agyas, és a rejtélyes tudós, Vándor.

Mak rátalál a rendszer lázadóira. Vezérük, Zef elmondja neki, hogy az ún. "légelhárító tornyok" valójában az Atyák agykontroll-berendezései. Ezek szüntelenül sorvasztják az emberek képességét az analitikus gondolkodásra - hiszékeny szolgalelkekké degenerálva őket. Bizonyos embereket, akiket "elfajzottaknak" bélyegeznek, immunnisak az agyi hatásra, szervezetük viszont hevesen reagál rá. Maguk az Atyák is azok, csak aki nem velük van, azt kiirtandó ellenségként vadásszák. Így Maxim reménytelennek tűnő világjárásba kezd, hogy valahol, valakikkel haderőt teremtsen, amely megbuktathatja az Atyák uralmát. De meghozhatja 1 ember egy egész nép szabadságát, ha azt még akarnia is őhelyettük kell...?

Gyarló szokásom, hogy valami viszonyítási alapot keresek, ha egy szokatlan művel találkozom. Létezik egy sci-fi a 60-as évek végéről, mely ugyancsak szürreális képekkel illusztrálja, mennyire kiszolgáltatottá válhat az ember a modern technológiának, épp evolúcióval ellenkező irányba menetelve. Meg is találtam: a 2001: Űrodüsszeia. Ott a szürreális képsorok szó szerint véve is abszolút működnek, így ténylegesen is lekommunikálják nekünk a sztorit. A metaforáit világos kontextus köré szőtte, nemcsak halmozta a képeket.

Szerencsére az Sztrugackij-testvérek antiutópiája ugyanez a szint és kategória. Nem egy vonzó küllemű mozi, de éppen ebben rejlik az ereje. Képes sokkolni és bátorít, hogy gondolkodjunk. A hasonló témájú Dark Cityvel szemben ez nagyobb, megfoghatóbb rettenetet hoz ki a tömeges agymosás koncepciójából, planetáris szinten illusztrálva azt. Nemcsak jól felismerhetőek a mai világ jelenségei (pl. uniformizált viselkedési normák, állami média, félkatonai rendőrség, stb.). Rátapint arra a hátborzongató kiszolgáltatottságra, amibe egy kultúrált nép azzal taszítja magát, ha nem vigyáz magára tudatosan, nincs közösségi szelleme, nem frissíti folyamatosan az önrendelkezés és közös önvédelem életfelfogását.

A karaktereket ugyanúgy körüllengi az a furcsa, szürreális aura, ami az egész filmre jellemző. Ennek ellenére nem ostobák, nincsenek leredukálva, hogy csak élő allegóriák legyenek, szimbólumai egy-egy fogalomnak vagy jelenségnek a témában. Mindegyiküknek megfogható személyiségük, hátterük és érzéseik vannak, pedig életközegeik között nem is lehetne szembeszökőbb a különbség.  

Maxim Kammerer elég ideálszerű sci-fi-s protagonista. Ha valaki megkérdezné, hogy szerintem milyen lehetett George Lucas eredeti vízióját "Luke Starkillerről", akkor valami ilyesmire tippelnék. Maksim nemcsak a történet főhőse: ő az a Szent Grál, amit idővel mindenki maga mellett akar tudni. Egyeseket könnyen irritálhat az a naiv bájmosoly, amit a tökéletes földi világából magával hoz. Első "idelenti" perceiben még jóhiszemű fiatalember, majd a viszontagságok hatására megkomolyodik, de mindvégig kitart elvei mellett.

Maksim első bizalmi ismeretsége a Gaal-testvérpárral tipikusnak mondható: Rada, az étterem széplánya megszánja a pénztelen férfit, míg bátyja, Gaj lassan rááll, hogy beajánlja őt a rendfenntartó Gárda kötelékébe. Megértem, ha valakinek az érzelmi kötelék Rada-val clishégyanús hollywood-i áthallásnak tűnik. De mivel a Saraksh világában minden valaminek a kiforgatása, ez nem zavaró. Azonkívül - bár ez már tényleg csak tetszik-nem tetszik dolga - úgy találtam, hogy a vonzalom elvárható szinten jelen van Vasiliy Stepanov és Yuliya Snigir között.

Ahogy Maksim és a Gaal-ok szemével látjuk a lakosok hétköznapi életét, akaratlanul is a viszolygás kezdi kerülgetni az embert. Sugárzás vagy sem: ezt a társadalmat degeszre tömték az évek alatt beléjük nevelt tévhitekkel. Maksim négyszemközt megosztja Rada-val: a Sarakshon nem egy bolygó belső felületén élnek, mint azt tanítják nekik, csak az égbolt optikai torzítása miatt tűnik úgy. És a korábbi laborvizsgálaton a tudatáról vett képsor-mintát Mak a TV-ben látja viszont, mint "őrültek agyából vett szórakoztató műsort". Kifordított világ ez: a szabados értelem gúnyrajznak minősül, és a valóság lett egyetlen, gigászi karikatúra.

Ha tinédzserként már láttam volna ezt a két filmet, alighanem csalódást okozott volna, hogy maguk Az Ismeretlen Atyák nem sokat szerepelnek a cselekményben, végig a háttérben maradnak. Ha helyesen értelmezem, akkor a duplafilm 2 fő antagonistája nem Atyák személyesen, csak a rendszer 2 főembere. A piramis csúcsán álló Atya, akit "Papának" (a "pápa" cím karikatúrája?) hívnak, szemünk láttára lövi tarkón egyik hívét, mert egy ügy kapcsán eljárt a szája.

Mozira írt alkotástól még nem láttam ilyen vakmerően megfesteni ennyire torz, mégis realizálhatónak érzett antidemokráciát. Az Atyák hierarchiája teljesen kasztszerű: tetején a névtelen honatyák, akik tetszés szerint háborúznak a rongybaba, katonai nyersanyaggá domesztikált polgárokkal. A Lakott sziget a XX.-XXI. századi civilizáció összes sötét hozadékát felsorakoztatja: rendőrállam-kormányzás, politikai teljhatalom, hullám- és radiosugárzás, elmekontrol, vízszennyezés, stb. Az érdemi egyéniség, énhang pedig már a szavak szintjén is büntethető a megaállamban.

Maga Fjodor Bondarcsuk rendező alakítja Agyas karakterét. Viccesnek találom, hogy ő az USA-t nevezte meg, mint a filmbéli tiranniszra leginkább hasonlító ország: a csiszolt modorú, kétszínű államügyész alakjáról nekem azonnal az Egyesült Államok ugrott be, mint lehetséges minta. Agyas ravasz konspirátor, jó politikai érzékkel, de egyben gyáva köpönyegforgató is. Mindvégig az Atyák háta mögött keresteti Maximot. Mikor felismeri, hogy egy balul kisült háborúért őt teszik bűnbakká, a színfalak mögött átáll a "szökevény gyilkos" oldalára.

Privát megbeszélésük a 2. részfilm utolsó harmadában legalább annyira tetszett, mint a Szemtől szemben kávéházi cseveje Al Pacino-val és Robert de Niro-val. Nem állítom, hogy nem lehetett volna még agyafúrtabb beszélgetés: Agyas tudja, hogy Maksim sosem bízna meg benne, ezért csupán elfogadható színben próbálja tálalni a kettejük kooperációját. Azokkal a dolgokkal érvel, amik a leginkább számítanak neki:

1. a Vándor fogságába került Rada,
2. az, hogy a tornyok elleni akcióhoz segítséget nyújt,
3. támogatás a rendszer bukása utáni időkre, ha cserébe Maksim tanácsadója lehet.

Amire nem gondol, hogy Maksim nemcsak érveit, a személyiségét is pontosan felméri, miközben meghallgatja. Így mikor elkezdi magánakcióját a tornyokat vezérlő Központ ellen, maga Agyas is megdöbben az események végkifejletén: a maximumra tekert sugárzás után a hálózat kikapcsol, az utcákon pedig tömeg-megmozdulás kezdődik - öngyilkosságba űzve a gyáva ügyészt.

Bár a cselekmény lényegében 1 ember kereszteshadjáratáról szól, a nézőpontok többszöri váltása és a személyes viták érvei, szóhasználatai üdítően hatnak az agyra. Ösztökéli az embert, hogy végiggondolja: vajon tényleg úgy fog-e kisülni ez a magánforradalom, ahogy Mak elképzeli. Mégha talál is kellő támogatást a céljához.

Első komoly vitája erről a barbár népcsoport orákulumjával, a Varázslóval zajlik. A száj nélküli látnok azokat a logikus ellenérveket állítja sorba Maxim terve ellen, amiket a közönség tenne föl. Belátható-e minden konzekvencia, ha a jelen világrend megdől? Maxim személyes igazsága mennyire szubjektív? Mennyire realizálható az elképzelése? És mint a legtöbb provokatív vitánál, nincs egyértelmű konklúzió. Maga Varázsló sem foglal állást, csupán ráolvassa Maximra, hogy ténykedése természeti erőként hat, válaszként egy eleve megfagyott egyensúlyállapotra.

Vándor már kifejezetten náci beütésű figura. Ő a Különleges Kutatások Minisztériumának feje, az Atyák kedvenc ítélet-végrehajtója. A Központ felrobbantása után személyesen megy Maximért a helyszínre, és megküzdenek. Érdekfeszítő csavar, mikor felfedi neki - részben azzal, hogy testi erejét megmutatja -, hogy ő is földlakó. Küldetése az volt, hogy az Atyák bizalmi embereként készítse elő az ország népének átvezetését a következő történelmi korszakba.

Az okos forgatókönyv a 2 földlakó kézitusáját kőkemény drámával dúsítja: Vándor - régi nevén Rudolf - Mak szemére veti, hogy "hőstettével" az ő 20 évnyi erőfeszítéseit tette hiábavalóvá. A központnak vége, az öntudatra ébredt nép felkelt. Hiába volt azonnali eredmény, a tágabb problémákat nem oldotta meg:

1. Egy nemrég bedőlt háború a szomszéd országgal gazdasági válságot sejtet, de most a felkelés még külön olaj a tűzre.
2. Fő játékszerük nélkül is; az Ismeretlen Atyák hatalmi pozíciója érintetlen maradt a színfalak mögött.
3. A készültségben lévő hadsereg és Gárda is még bőven bevethetik erőforrásaikat - köztük a mobil sugárzó-egységeiket.

Felvillanyozott az a nyílt filozófiai ütköztetés, ami a bunyóban fizikailag kivetül. A szabadságharc mindig kétélű penge: valami rendszernek muszáj léteznie, hogy a nagy  tömegek szükségleteit biztosítsa. Maxim közvetlenül néhányak életét és sokak szabadságát védte. Ráadásul Gajt is magával hozta küldetésére, és a megannyi közösen átélt veszély dacára végül látnia kellett, ahogy életét veszti. Vándor kezéhez vér tapadt, de a nagy többséget életben tartotta - ha szabadságuk elemi elfojtása árán is.

Maxim diadala tehát legjobb esetben keserédes: hollywood-iasan átölelheti Radát, miközben a felkelt nép rohanhat a bizonytalan jövőjébe. Szóval mi fontosabb: közvetlen szabadság, vagy hosszútávú létbiztonság? Egyesek élete vagy a történelmi axióma? A film a nézőre bízza a választást.

És bár a Földre - vagy inkább egy eszményi Földre - külső helyként hivatkoznak, egy dialógusdarabka szemfülesen leleplezi: maga a Saraksh bolygó is metafora. Mire is...?

"Térj vissza az otthonodra, te taknyos!!"

"OTTHON VAGYOK!!"

Komolyan megkérdeztem magamtól, vajon nemcsak az ügyesen sorba rakott képek és a jéghideg üzenete miatt tartom a Lakott szigetet annak, aminek értékelem. Nem minden elem és szereplő függ össze benne, és a kezdeményezés többnyire 1 ember kezében van. De ha nem is nézem, mennyire releváns vagy sem korunk kultúrájával, mindenképpen összegzi és feltárja mindazt, ami elromolhat benne. Ez a különös produkció képes megadni mindazt, amit bármelyik ország komolyfilmjétől remélhetünk, rákényszerítve minket, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és meglássuk azt is, amit nem merünk.

A Lakott szigetre 2 részére adott pontszámom:



Die Hard 5. - Olcsóbb, mint a székleted

"Vigyétek innen ezt a szarkupacot!!"

(Fékezhetetlen)

A nemrég elzáporozott negatív kritikák sorát gyarapítom az első idei filmről írt bejegyzésemmel. A Good day to Die Hard illegitim gyártmány; csalódás úgy a Die Hard-fanok, mint a mezei mozilátogatók szemszögéből. Míg a széria 4. részét még elfogadhatónak kategorizáltam el, "az életet" már ott is pusztán John McClaine saját egyénisége, gyűrött strapabírása, meg némi csekély interakció a lányával adták ki.

Ennyi se maradt 2013-ra a Die Hard-szériából.

Szokás szerint most is igyekszem majd minél tömörebben sorra venni mindazt, amiben a soros mű csődöt mond. De ha egymondatosan, kertelés nélkül kellene összefoglalnom, ilyesformán tenném: Ez a film SZOP! Jól értette az olvasó. Amellett, hogy pofátlanul az R-kategóriával csalogatja a 4. részben csalódott nézőket (az tudniillik PG-13-as volt), túlszárnyalja annak sterilitását, és alulmúlja számos akció-franchise mélypont-epizódjait a sztori- és karakter-perspektívából.

Szóval Bruce Willis most a fiát, Jacket segíti ki, aki CIA-ügynök. Egy helyi politikai foglyot kell figyelnie, akiről a végére kiderül: ő a tényleges rosszfiú-vezér. Természetesen mindkét McClaine megússza, akármit is zúdítanak rájuk az egyre hulló moszkvai gengszterek. Az elejéhez képest pedig a végére mindössze 1 dolog változott: Lucy McClaine (akit legalább ugyanaz formál meg, mint az előző részben) egy gyűrött fatert búcsúztatott el a reptéren, végül viszont egy gyűrött fatert meg egy gyűrött bratyót üdvözölhet a reptéren.

Végig egy, rajongónak öndöbbentő kérdés környékezett a megtekintéskor: Hová lett John McClaine? Az 5. installmentumban nem tűnik fel. Egyszer sem. Az őt hajdan megformáló színész itt van, de ez még a kevés sincs meg! Nem az ápolatlan, szívós átlagzsaru balhézik Moszkvában, hanem egy humortalan, közveszélyes, beképzelt tahó, aki magasról tesz (ugrik) az emberek testi épségére (pl. azért üt meg egy polgárt, mert az oroszul mert beszél hozzá Moszkvában). Cseppet sem érezni rajta, hogy törődne akár a civilekkel, akár a családja tagjaival. 
Ráadásul gyakorlatilag sebezhetetlen az ellene folyó támadások kereszttüzében. Olcsó szuperhős-utánzat, kosztüm nélkül, akire 1-2 ponton szükséges volt egy kis vért rakni, hogy úgy tűnjön, tud szenvedni sérülni. Ezért sem hivatkoztam a protagonistára úgy, mint "John McClaine"-re: egyszerűen nem azt a karaktert látjuk, hanem Bruce Willist. Már ezzel súlyos rothanat keletkezik a film csutkájában; a gyökértelen eseménysor, az üveges szereplők és a rengeteg csapongó akciószekvencia után végképp céltalanná válik az egész cselekmény.

Zéró apa-fia-kémia áll fenn Bruce Willis és Jai Courtney között, aki Jacket játssza. Jack karaktere alapból lapos és sótlan, mint egy rosszul készített pizza. Nem tudunk semmi érdemit meg a hátteréről, és alaphangon tettetett, ahogy apja piszkálódásai után majd kibékülnek. Kapcsolatuk lényegében úgy alakul, hogy Jack hol együtt akciózik az öregével, hol léhán beszólnak egymásnak. Azonkívül mindkét férfin érezni egyfajta unottságot, mintha mindez csak rutin strapa lenne a számukra. Nem kezdeményeznek, csak reagálnak végig az állandó életveszélyre.

A negatív oldal szereplői éppilyen súlytalanok, bár ez a Die Hard 4.-ről szintén elmondható. A fél világ gúnyolja szerintem azt a röhejes attribútumot, amivel felruházták az egyik főnökalakot: komótosan sárgarépát ropogtat. Ez kiegészítve a sorozatos robbantgatásokkal már-már a Transformers 2. hangulatvilágát idézi.



 

Szóval marad a legfontosabb kérdőjel: legalább az akció működik-e? Másképp: mitől lesz megfelelő az akció? "Terrorizmus, atombomba." Jancsibohócizmus, pürománia. A kötelező kunsztok és robbanások sokszor annyira valószerűtlenek, mintha John Moore rendező szándékosan Michael Bay negatív babérjaira törne. Moore szándéka szerint semmissé akarta tenni a 4. részt, de őszintén: ehhez képest a Die Hard 4. majdhogynem nosztalgiamozi.
Bőkezűen használnak el az alkotók ablakokat, kocsikat, helikoptereket, töltényt, stb. A trailerből ismert kocsisor-berobbanás ugyanolyan mesterségesnek látszik a kész műben, mint a trailerben volt. Még a detonációs felhők is gyanúsan kíméletesek a két főszereplővel. Az idegbeteg vágási munka és az eszeveszett kameramozgás miatt nem tudjuk az adott szituációkat súlyuk szerint kezelni; minden az effektekről szól, azokat részesítik abszolút előnyben. Az olykor lassított ráérősen és ütemtelenül következnek, s mikor visszagyorsul a kép, megint ész nélkül lőnek az emberek. Tarkítva 1-2 fuvallatgyenge egysoros beszólással vagy a főhős, vagy a fia részéről.



Semmi pozitívum nem marad tehát meg a korábbi részekből. A különleges effektusok felelőtlen szórása közepette nincs egy igazi, velős végső küzdelem vagy leszámolás. Hiányérzetet kelt, hogy nem fordul elő

1. egy szemtől szembeni közelharcot berakni, ahol a két szereplő egyénisége kerül mércére (Die Hard 1. és 3.)
2. vagy egy olyan megtorló választ egy korábbi könyörtelen gaztettre, mint a 2.-nál (Die Hard 2.)

Igaz: előbbihez a karakterrajz, utóbbihoz meg a dráma hibádzik.

Nem fogok ujjal mutogatni Skip Woodsra, az X-men: Kezdetek és az A-Team írójára, amiért nem tudott épkézláb papírmunkát az asztalra letenni. Azt viszont felrovom neki, hogy képtelen szakítani a hollywood-i szovjet és antikommunista propagandák emlékével. Ez a movie nyíltan oroszellenes. Azonkívül, semmi emberi jellege nincs a sztorinak; azonkívül, hogy rendre apró részletek vesznek el vagy gabalyodnak egymásba (pl. egy nem létező computer-fájl), a Die Hard 5. sértő is ezzel az ősrégi "gonosz orosz rosszarcok"-sztereotípiával.
Továbbá - ez a kisebbik sértő dolog - 2 Csernobil kapcsán felhozott másik klisét is láthatunk még hidegháború idejéből: a nukleáris fegyver az ellenoldal tervének tárgya, illetve az orosz tudós ötlete. Ezeket csak egy tényleg piszkosul jól megírt forgatókönyv tudja szükséges történetelemmé tenni; elsőre még a tavalyi Batman-filmben is szoktatnom kellett magam ehhez a koncepcióhoz.

Ami még furcsamód átfedés a számomra a TDKR-rel: Irina karaktere, aki a főgonosz lányát és cinkostársát alakítja, olyan, mintha Talia al Ghul csontszáraz, lebutított változata lenne. Ahogy ebben a filmben mindenkinek, neki is hiányzik a személyisége, egyszerűen ő is apja mellett áll, fanatikus mélységekig: mikor meghal, a lány önmaga feláldozásával akarja elpusztítani bosszúból apját Johnt és Jack-et. És persze kudarcot vall, csak saját halálát okozza, lerombolva egy egész épületet.
Mondanom se kell, hogy elfecsérelt esély párhuzamba állítani a két fiatalt: Irina jóba van az apjával, de a rossz oldalon állnak, míg Jack nemigen bírja az apját, de a jófiúkhoz tartozik (a szkript szerint). Végül pedig egyik a másik apja révén bukik el. És aki esetleg azt a sörreklám-szerű klipet keresné a trailer-ből, ahol Irina lecipzározza a kabátját egy motoron: ne tegye. Köze nincs a filmhez, a következő csalogány/átverés a korhatár-besorolás után.

Szégyenletesnek tartom, hogy Budapesten forgatták le a Die Hard 5. egy szeletét. Nemcsak a produkció minőség(telenség)e miatt, hanem mert a nálunk forgatott részleteket Moszkvának mondják, amivel tulajdonképpen az olcsó hollywood-i sztereotípiák alá sorolják be a magyarokat. Olcsóbb volt a stábnak itt forgatni, mint a tényleges Moszkvában. Vagyis - ha nagyon trágárak és hazafiatlanok lennénk, - mondhatjuk, hogy a pénz okán lényegében kitöröltük Bruce Willis seggét.

Mivel az akció rámenősségén kívül nem találtam más pozitívumot,  egy Egyes értékajánlással tudom csak illetni az 5. Die Hard-mozit. Intem tőle mindazokat, akinek valóban "drága az élet", és nem akarnak belőle másfél órát feláldozni.