2012

"A Teatralitás és a Megtévesztés hatékony fegyverek az avatatlanok ellen. De mi már beavatottnak számítunk."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Talán mi értettük félre. Talán 2012. december 21.-e nem a világvégét, nem is egy világvége-folyamat kezdetét (mágnespólusok cserélődése), csak egy új geológiai kiskorszak nyitányát jelzi a maják ősrégi jóslata szerint.

Evidens, hogy a legteátrálisabb verzió áll a legközelebb ahhoz, ahogy Hollywood elképzeli ezt a témát. Egy intenzívebb napkitöréskor... amikor a Föld mágneses pólusai helyet cserélnek egymással... a föld tektonikai térképe átrajzolódik, kataklizmák sorát elindítva. Milliárdok lelik halálukat, kivéve pár millió gazdag, befolyásos vagy legalábbis hírneves személyt világszerte, akik egy bunkerhajó, az újkori "Noé bárkája" oltalmában vészlehetik át az apokalipszist.

Látványosan hangzik. Olyasminek, amire a nagyobb (és igénytelenebb?) tömeg is jegyet vált, hogy aztán tágra nyílt szem-szájjal ámuldozhasson a kapott ingereken.

Roland Emmerich pedig pontosan így prezentálja alkotását: mindent a szemnek, semmit a szívnek. Egy olyan ÖkoOdüsszeiát próbál megteremteni, ami érezhetően a zsáner koronájaként akart helyet kivívni magának: grandiózus, méreteiben határtalannak tűnő eposznak.
Mindezt azonban dramaturgiai érzék és vérfrissítő szándék nélkül teszi, meggyőzve magát, hogy a történelem legfontosabb eseményében úgyis feloldódik az egyén szerepe. Az erős jellem, a tudás, a felkészültség nem számít ilyenkor, hát mi se törődjünk vele. Ez a hozzáállás pedig egy személytelen, hangos képcsarnokká zülleszti az Avatar-kaliberű produkciót.

Hogy a 2012 2009-ben nem végezett anyagi bukásként, azért lehet, mert a közönség nagyja tudta, mire számítson tőle. Legelső morzsáiból kitűnt világosan, hogy mi akar lenni.

1. A hatás kedvéért csupaszon heverő dátumszám, mint cím,
2. a plakát szlogenmondata: "Mi megkaptuk a figyelmeztetést",
3. és a trailerek Armageddon-típusú dezisztériamontázsai, 

mind-mind okos mézesmadzagok, amik a célállomásnál 2 és fél óra klisétengerbe vezetnek.


Számítógépes effektjei nélkül az egész movie éppolyan igénytelen belül, mint amilyen páváskodó kívül. Ha nem vesszük figyelembe a CGI-t, alig marad benne egy futólagos cselekmény-protézis.
Az első probléma - ami még valahol rasszista húzásnak is vehető - , hogy maguk a maja nép, illetve jóslatuk alapja, naptárrendszerük: mindezt épphogycsak említik. Tudom, hogy ez nem régészeti kalandfilm, de akkor is: őrájuk épül az egész 2012-mítosz! Bármilyen elhangzó tézis vagy elmélet csupán előkörítés az "izgi" borzadalmakhoz, hogy a mezei moziba járók elhiggyék: valódi bibiliai krónikát látnak, a modern korba ültetve. Nem pedig a NatGeo-Wild műsorát.

Mielőtt kisujjamat is mozdítanám a tartalom leírásáért, előbb a parasztvakító-faktort nézzük. Az ilyen panorámához találták fel a pattogatott kukoricát és a literes üdítőt. Válogatott természeti csapások (földmozgás, vulkánkitörés, gigacunami) sora, az előlük menekülő emberek és a civilizáció nyomainak (ember készítette tárgyak, épületek és települések) pusztulása: mind-mind két kézzel osztogatott cukorkák a retinának. És bár a képélesség sem a legcsiszoltabb, de kétségkívül sokrétű és változatos: a besüllyedő kaliforniai lemez, a tektonikus mozgás keltette hullámok, amik rengéseket és szökőárakat generálnak.

A karakterek nem mondom, hogy szükségszerűen buták vagy inkompetensek lennének. A legfőbb gond velük, hogy szárazak, nem léteznek elkülöníthető jellemvonásaik. Nem állnak semmi egyébből, mint az értelmes lény evidens reakciójából az katasztrófahelyzetre, illetve az elhullásuk pillanatából. Ergo: ki miként menekül és hamvad el.

A függetlenség napja óta nem találkoztam ennyi újságból kivágott, amerikai sztereotípiával:

1. a mindig bátor kiállású elnök,
2. a leeresztett életvitelű apa,
3. a hebehurgya tudós, aki a közelgő káosz elméletét feltálalja a nézőnek,
4. az elhullajtható legjobb barát,
5. a szemétláda politikus,
6. a magát jól tartó exbarátnő/exfeleség,
7. a sertepertélő gyerekek,
8. a női szereplő által dédelgetett kutyus.
9. Egyedül talán a mogorva katonai vezető sztereotípiája nem található meg.

Az egyetlen karakter, aki elnyerte tetszésemet a "kínálatból", az épp a legismertebb színész figurája. Danny Glover USA-elnökként - legalábbis számomra - jobban megformálta szereplőtípusát, mint anno Morgan Freeman a Deep Impact-ben, a zsáner egy másik tragacsában. Az is egy kisebb, ám ugyanilyen untató, destruktivista emberszóró volt. Ugyanakkor szintén az afroamerikai elnök az egyetlen komolyan vehető figurája.

Glover Wilsonját ugyan szintén nem nevezném háromdimenziósnak (lányát még kettő-nek se), de hozzá valamilyen szinten kötődni lehet: mindegyikük közül a legnormálisabb dialógusokat ő kapta, és Glover épp jó arányban elegyíti a tisztséggel járó tartást és az empátiát. Képernyőn kívüli halála után nekem abszolút érdektelenné vált, hányan és kik maradnak életben. Nem érdekelt az okos nőnek beállított lánya, nem érdekelt a vele flörtölő "Dr." Adrian, illetve Jackson Curtis író családmenekítési akciója.

A magyar szinkron valamelyest kozmetikázott az eredeti szövegfüzeteken, de nem sokat. Nem hiszem el, hogy a szereplők nem feszengtek, hogy milyen semmitmondó, agyfúró beszédeket adnak a szájukba. Temérdek a fellengzős monológ, a pánikot illusztráló egysorosok, a harmat és a pára közötti erejű poénok (pl. a vulkánnál áriázó hippi).
Ja! És az olcsó filléres kanadai-pennys bölcseletmondatok. Kedvencem a tibeti láma kell, hogy legyen: az idős szerzetes tanítványának egy túltöltött csészével szemlélteti, hogy ne pánikoljon. Nevetséges volt. És mikor odaadja neki az új kocsija slusszkulcsát, azt hittem, egy Suzuki-reklámba csöppentem.

Emmerich nemcsak az emberek személyiségrajzaihoz nem ért, de emellett a mozgatásukat sem tudja rendesen megcsinálni. Ez pedig még dramaturgia nélkül is szégyen: szinte rongybabaként rángatja szereplőit egyik vészhelyzetből a másikba. Így meg egyre monotonabbá, egyhangúbbá, sőt néhol idétlenebbé (szőke csaj fütyeszt mutat a bezáruló bunkerhajó-ajtó előtt) válik az egész menekülés, függetlenül a filmben látott átlaglelkek kálváriájától.

260 millió dolláros költségvetés mellett felmerül a kérdés, hogy a producerek miért nem tartják be olykor az elemi hihetőségi standardokat. Mindig mindenki pont az utolsó pillanatban kerül el egy-egy objektumot vagy epicentrumot. Amikor Curtis családja egy gépjárművel iszkol a kéreghasadásos földrengés útjából, valahogy mindig kikerülik a többi autót, az összeomló felhőkarcolókat, a keletkező szakadékokat. Aztán egy kis repülőgép süvít el két összeomló irodaház között. A Yellowstone-i hamufelhő is mintha közelebb volna hozzájuk a kelleténél.
A világ vagyonosai és politikai vezetői közül némelyek feketén, egymilliárd dollár (vagy euró) körüli összegért megvásárolják a bunkerhajóba szóló jegyet, amik elvileg a világ "genetikailag" és kulturálisan leghasznosabb tagjainak lenne fenntartva. Az emberiség többi részének feláldozásával. Ez nem ilyen egyszerű, ahogy a "bárka" meglétét sem lehet úgy eltitkolni, hogy az egyik főszereplő azt egyszeriben felfedje egy ismerőse előtt. Nem létezik, hogy 1-2 tudós ismerje fel a legfontosabb összefüggéseket, szakemberek intézményei.

Miért hagyják el szinte minden katasztrófafilmből az utószót?! Már azontúl, hogy a pusztítás helyszíneit mutogatják, mintegy ál-befejezésként! Az utolsó percekig a látványé a főszerep: a némiképp átrendeződött Földbolygó látképe az űrből klassz kép. De nem pótolja az új éra kezdetének kigondolását. Mi lesz most? Hogy kezdi újra az emberiség, új kontinensek és tengerek között; úgy, hogy a planéta új táplálék- édesvíz- és ásványi készleteit, agrár- és ipari helyrajzát nem is ismerik?

Persze, jó, hogy végül nem sikerült totálisan diszkriminálni a hajóra rimánkodó tömegeket. Ezt leszámítva semmi okunk, hogy a túlélők megmaradása miatt elégedettséget érezzünk. Az idáig vezető út egydimenziós szereplői, az utóesemények és a mondanivaló hiánya kétségbe vonja, hogy okunk volt végigkövetni a globális vészt. Azonkívül, hogy "baromi látványos."
Gondolom, nemcsak én szerettem volna látni, hogy a "nagy emberek" az ősközösség szintjére dedomesztikálódnak, és elölről kell kezdeniük a települések létrehozását, a sokféle civilizáció új alapkőletételét. Hogy Simbát nem láttuk újraszervezni a Büszke Birtokot, az egy dolog. De hogy az emberiséget nem láttuk újra-benépesíteni a Földet, az már hányingert keltő.

Végül: az épületomlási képsorok közül leírnám azt a 3-mat, amelyik - jobb kivitelezés mellett - esélyes lett volna igazán szívszorító és tragikus momentummá felfejlődni:

1. A riói Jézus-szobor karjainak, majd teljes térfogatának leomlása;
2. A római Szent Péter-bazilika, ami megreped és összeomlik, maga alá temetve az imádkozó hívőket.

pontot adok. Egyszer meg lehet nézni. De bőséges türelem kell az érdektelen részek átvészeléséhez, révén, hogy oly kevés dolog hajtja előre ezt a behemót celluloid-bálnát.