Napóleon (2023)

„Amikor történészek kritizálnak, meg szoktam kérdezni: 

Bocs, haver, ott voltál? 

Nem?

Akkor fogd be a kibaszott pofádat!”

 

Elgurult a gyógyszer Ridley Scott-nál. A 86 éves angol lovagrendező, megannyi vaskos produkció szerzője, a történelmi drámák nagy profija… egyszerűen tombolt egyet. Idős korban babérkoszorús fejébe vette, hogy megszólaltatja kicsit magában a bigott hazafit, és a brit történelem leghírhedtebb mumusáról rittyent zengzetes gúnyrajzot, kilencjegyű számú büdzséösszegből. Hohó, de olyan csípőset és lefitymálót, amilyet még nem pipált a nagyérdemű…!

 

Bonaparte Napóleon a francia forradalom szegény tisztjéből emelkedett egy kontinens méretű birodalom teljhatalmú urává. Magánélete azonban korántsem fénylett ennyire: az évek során bebizonyosodott, hogy felesége, Joséphine nemcsak többször is megcsalta, de meddővé válván örökössel sem ajándékozhatja meg őt, jóllehet az áhított gyermekáldás végül megadatott a katonacsászárnak. 

 

Kétarcú alkotás esetén is legalább az egyik orcája érdekes lehetne. Kurvára nem az: a legújabb Napóleon fele arányban felhígult, főhőse összetettsége iránt full érdektelen, bár legalább külsőségeiben életrajzi dráma… és felerészben egy siralmas, kékvérű hálószoba-vígjáték, mellyel pályakezdő direktorok elkaszálnák magukat az iparágban. 

Tegyük is rögtön félre a „történelmi hűséget” meg a „történelmi figurák hiányát”, hogy Scott úr se foghassa ezen frázisokra, ha kritizálni mernénk őt. Önalázóan bután rakta össze a munkáját, vagy legalábbis a munkája elénk tárt kiadását: nemcsak ész, súly és szív nélkül ugrál a „korzikai emberevő” karrierállomásain, az összes többi szereplőt is bármiféle egyéniségtől megfosztva pingálja föl. Ráadásul a legtöbb figyelmet egy szánalmas, pornóparódiába való házasságportrénak szenteli, a politikai és katonai részekben inkább csak kötelező jelleggel szerepelnek, látványosság gyanánt. 

 

Mr. Scott, az egy dolog, hogy ön fütyül a könyvtárnyi irodalomra, vagy hogy leverni törekszik egy despota dicskoronáját, aki minden erénye, zsenije, sikere és alkotása mellett is tengernyi nyomorúságot hozott Európa népeire. De ha már mozit forgat róla, akkor ugyan legyen már annyi tisztessége, hogy előre beismeri: NEM valódi biopiket akar, hanem alternatív, stílusoskodó szatírát, és határozottan annak is reklámozzák! Ez nem a "tekintélyelvű" történész kritikája, hanem az értelmes kikapcsolódást kereső, felnőtt nézőé.

 

Napóleonnak nincs karizmája vagy összetettsége itt. Hiába lett a cselekmény közepére festve, 0 hajtóerőt ad az eseményeknek, melyek elvileg épp az ő szavai-tettei révén bontakoznának ki. Ezen változatban Boni egy balga, olykor degenerált hatökör, akit elsősorban az első neje iránti testi vágy ösztönöz. Nem reagál vagy okul semmiből, a szájába itt-ott beleírt politikai egysorosok mögött nincs ott az ember. Ki ez a pasas? 

Mi olvasható le róla abból a parádés életútból vagy mágnesező jellemből, amitől még Waterloo után is csüngnek a szavain a brit tiszti kadétok, sőt "legyőzője", Wellington hercege is leül hozzá diskurálni? Teszek rá, hogy megtörtént-e, de tálalják átéléssel, ne csak úgy, mintha a helyi kávéházban hangosan unatkoznának!

 

Joaquin Phoenix maga ismerte be egy interjúban, hogy a mű Scotty szemein keresztül láttatja a „kis káplárt”, és ez a hibás rendezői hozzáállás az alakítást is lefejezi. Phoenix akaratlanul is Commodus császárt játssza el újra a Gladiátorból, a játékidő nagyobb részében égeti magát. Kompetens szerzői irányítás híján csak középtájon, Austerlitz és Borodino között sikerül kicsit magára találnia, hogy hogyan is játssza ezt a figurát, miként vetítse ki a fortélyos stratégát és ambiciózus irányítót. Ez pont olyan, mint Mark Hamill esete Az Utolsó Jedikkel: a színész érzi, hogy a szerzői hozzáállás nem stimmel, és erejét megfeszítve próbálja átpréselni egy férfiikon valós személyiségét, a direkt besározó rendezésen és szöveganyagon át. 

 

Vanessa Kirby-t fura választásnak tartom a női főszerepre. Bibliográfia nélkül is nekem úgy logikus, hogy Joséphine egykoron bájával és finom eleganciájával bűvölhette el a majdani 2. férjét. Kirby aurája ebből a semmit közvetíti. És ez csak a bajok kezdete a fő szállal. Varázsütésre jönnek össze Napóleonnal, vonzalmuk alapja kizárólag fizikai, a felszínes testiséget pedig direkt abnormális méretekig túlozzák el. Legtolerálhatóbb közös jelenetüknek a válóperi szövegük fölolvasása bizonyult. A „szerelem” vagy bármi, amelynek eredője nem a két lábuk közt található, egyszerűen mondvacsinált; többször  közönyösen szidják a másikat a gyarlóságaik miatt. 

Kénytelen vagyok újabb bekezdést ezen rugózni, ha már a szerzőnek is láthatólag ez a vesszőparipája. Hosszú percekig feszenghetünk Napóleon reflektorfénybe állított fő tulajdonságán, ami e feldolgozás szerint a kanossága. Perverz disznót csináltak belőle: mikor épp nem tárgyal vagy csatázik, rendre ezeket az infantilis, nyammogó-nyüszítő hangokat adja ki magából, valahányszor kinyilvánítja a párjának párzási szándékát. Én nem vagyok se sznob, se prűd, de sajnos hülye sem, így még a film torz beállítását se tudom bevenni, miszerint a zátonyra futott intim percei adták a belső fűtőanyagot Napóleon háborúihoz. Ugyanis ez egy szerelmetes ágyast feltételez, nem egy morózus jégcsapot, aki unott fejjel libbent szoknyát, hogy lezavarják az újabb gyors-menetet. Hány évesek írhatták ezt a forgatókönyvet David Scarpa helyett?

 

 

Egyetlen ütőkártyát tudott ütősen ki is játszani Sir Ridley, és ez a tágas nagyjelenetek – csaták és ceremóniák – megfestése. Függetlenül attól, hogy a lefolyásuk mennyire felel vagy nem felel meg a följegyzett menetüknek, süvölt róluk a halállal való gyürkőzés szele, főleg a már említett Aussterlitz és Borogyino kietlen tájain. Ember és állat lelövése, az ágyúval beszakított jég alá süllyedésük, a kietlen bozótból lecsapó kozák gerillák láttán megborzongtam. Még Moszkva evakuált, majd fölperzselt látképe is hatásosan mutat – már amikor a hódító csöndben marad benne.

 

Hiába mutatósak ezek a tömegjelenetek, a sztorit és karaktereit nem tudják energiával megtölteni. Nem ezek, hanem végig a rendezés vontatja a sárban a cselekményt. Pedig azt se szabtam magamban feltételül, hogy Napóleon életének összes fontos résztvevője fölsorakozzon. Nem lett volna rá idő. De azzal megint átesnek a ló túloldalára, hogy pályája pillérei, kiváló marsalljai is hiányoznak. Vagy ha már ágyas élet: egyetlen árva házasságtörésre térnek ki, ahol a francia császárt konkrétan úgy futtatja az anyja, mint valami kiégett hímringyót az elnéző stricije.

 

Létezik elvileg egy 4 órás rendezői vágat a produkcióból. Becstelenségnek tartottam mindig is ezt a moziközönséggel szemben, ám itt külön puskapor a tűzön, hogy bő 2 órából mennyi időt elvesz a magánéleti szál. Ha azt félretesszük, a sok esemény közt akkor sincs kötőanyag, hiányzik az erős, érdekes, saját lábán megálló narratív gerinc. Kötve hiszem, hogy a 4 órás, "bővített" kiadás ezt orvosolni tudja, mivel a kiinduló alapja eleve hibás. De az istenverte szexkomédia nélkül is ajánlott lett volna két egész kerek részfilmre bontva mozikba ereszteni ezt a dögöt.

 

Az a négy részes mini-sorozat, melyet 2002-ben mutattak be – szintén csak Napóleon címen –, egybevágva kerek 6 órás behemót lenne. Aki Napóleonról értékes mozgóképet szeretne megtekinteni, annak azt javasolom, szánja rá az időt: bármelyik „negyede” külön-külön is többet árul el az emberről és világáról, árnyaltabban és színesebben, pozitívat és negatívat egyszerre mutatva. Pedig emez eleve televízióra készült, és harmadannyiba sem került, mint Scotty műve.  

A totálokról virító pénz és profizmus menti meg a teljes összeomlástól a 2023-as Napóleont. Simán egy életmű kései mélypontja: hazug, fakóan festett, fakezűen írt, széteső tabló, amely Benny Hill-szerű primitív „romantikával” böki ki a szemünket, miután azt nem bírja rajtatartani a történetén. Önkritika hiánya tükröződik a kész mű milyenségén és szerzője arroganciáján: a két főszereplőt ösztönlényként, környezetüket  biorobotokként kezeli, a korszak megnyomorítottjainak és elesetteinek emlékét pedig  számadat bebiggyesztésével tudja le. Vagyis: egy ember bukása tragikomédia, milliók halála statisztika. 

 

Elégségesnél jobbra ezt nem tudom értékelni, mégha odaképzelem hozzá a rendezői vágat extráit sem. 

Ja! Az meg, hogy "Ott voltál? Nem? Akkor ne alkoss véleményt!", itt nem mentség. Ez a gondolatmenet a TÉNYEKRE vonatkozik: KIZÁRÓLAG az az, amit VALÓBAN tényként "tudunk" BÁRMIRŐL IS, amit közvetlenül mi magunk megtapasztalunk. Különben csak elhinni lehetséges valakiknek/ valamiknek. Logikus. Ám a filmművészet, a tényektől eltérés szabadsága egyben a művész felelősségét is jelenti. A művész sara, ha az ő eltérése/víziója végül se nem érdekes, se nem rétegelt, se nem szórakoztató, hanem csupán erőtlen, gyökértelen és fantáziátlan. Nekem legalábbis ez a véleményem. 

Oppenheimer

„Christopher Nolan a nézők lelkére dobta le az atombombát”

(Index.hu)

 
„sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma”

(poliwood.hu)

 
„az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélményét kínálja” 

(hu.ign.com)

 
„Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus”

(hetediksor.hu)

 
„elbűvölően nagyszabású röntgenkép”

(filmtett.ro)

Mércét ki lazábban, rugalmasabban, ki pedig rovóbban, egységesebben állít föl moziművekhez. Nálam az ítélkezést kevéssé befolyásolja, hogy mely műfaj(ok)ba sorolandó, a korszak és kordivat pedig, melyben forgatták, csöppet sem. Bármikor készült, azonos igényekkel ülök le elé, és fütyülök az olyan mentegető frázisokra, mint: „Á, a ma csinált vackok közt ez már jó!”, vagy „a régi klasszikusok mindig sokkal jobbak.” Ezért is lelkesít úgy, ha egy szerző olyan boszorkányos ügyességgel tudja sűríteni, feszesíteni a műve tartalmát, hogy nem pazarolja el a jeleneteket, és nem morzsolja föl a szereplők közti kölcsönhatásokat. 

Ki merem jelenteni, hogy az Oppenheimer profi mestermunka. Bármennyit is tudsz/ nem tudsz a témáról, gondolkodásra késztet – akár a moziban éli át és követi nyomon az ember, akár ha írásban szedi össze és önti szavakba róla benyomásait. Bő hónapja aratja babérjait a vetítőtermeknél, és már tele a kibertér boncolásokkal a technikai és narratív megoldásairól. Bizonyos fokig nekem is muszáj lesz így tennem, márcsak a kalibere miatt is, de azért igyekszem a film számomra legértékesebb pontjaira koncentrálni.

Még annyit előtte: sose olvastam Oppenheimer beszédgyűjteményét, melyet Nolan Robert Pattinson-tól kapott a Tenet forgatása idején, sem az Amerikai Prométheusz című Pulitzer-díjas könyvet, melyen a film alapszik. Passzolóbb nem is lehetne a párhuzam a titánnal, aki a tüzet ellopta az istenektől, hogy nekünk, az emberiségnek adja, s így örök(nek szánt) szenvedésre ítéltetett. 

Éppen Christopher Nolan profiljába vág, hogy egy halandó férfit a valóság talaján mozogva emeljen kvázi mitikus alakká, giccses pátosz nélkül: erre törekedett Batman-nel, de itt sikerült eddig a legkifinomultabban megvalósítania. Ugyanakkor eleinte furcsálltam, hogy egy intim pillanatában mondatják el Robert-tel a talán leghíresebb mondatát, melyet az indiai Bhagavad-gíta soraiból idézett: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.

Julius Robert Oppenheimer már cambridge–i doktoranduszként is szorongásra hajlamos, esendő fickó volt. Részecskefizikai jártassága folytán, gyanús kommunista kapcsolatai ellenére, a világégés közepén kivételes lehetőséget kap: 

Leslie Groves tábornok felkéri őt a Manhattan-terv irányítójául. A cél – amiért addigra már szabályos verseny folyik a nagyhatalmak között – létrehozni az atom rejtett erejét fölhasználó bombát. Oppenheimer és csapata végül elérik a történelmi sikert, de ennek magas ára van: irdatlan felelősség súlyával kell örökre úgy együtt élnie, hogy semmi szava nem lehet többé a nukleáris fegyverek felhasználása terén.

Ezennel fölszállnék az „Oscar-t Cilian Murphy-nek!”–nevű járatra: az ír színész az én szememben is kiforrott egy vérbeli főszerephez, amelyre egy akár 3 egész órás monstrum is fölépíthető. Hihetetlen átszellemüléssel jeleníti meg a gondterhelt, szikár látnokot, minimális arcjátékkal mozog észrevétlenül az egyes lelkiállapotok között. Hol diszkrét lelkesedés, hol viszont épphogy tömény meghasonlás árad belőle, ha „Oppie” épp saját mentális börtönében őrlődik. 

Abszolút célt ért tehát nálam Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema abban, hogy úgy érezzem, ismerem ezt a pofát, vele viselem a keresztjét annak a szó szerint pokoli jövőképnek, melyet ki tudja miféle vezetők tartanak majd elzárva a palackban – vagyis a silókban.

Régi vesszőparipám, hogy egy sci-fi(-szerű) darab a valóság határait finoman, hihetően terjessze ki a szürreális felé. Los Alamos szó szerint „isteni erőket” hívott életre, de egyszerre fojtogató és bizsergető az, ahogyan ez Mr. Oppenheimer lelki szemei elé lecsapódik.

Ünnepléskor a kutatócsoport, plusz a velük élő rokonaik állják körbe, s „az atombomba atyja” – ahogy a Times később elkereszteli – őrajtuk véli látni, ami hetekkel később japán civilek tízezreivel történt: az izzó fényár, az égés és élve elrohadás tünetei a radioaktív sugarak következtében. Külön tetszik a részlet, mikor már odakinn, a friss levegőn talál valakit, amint éppen hánynia kell. Ez az ómen, hogy számára sincs többé menekvés: ezek a borzalmak az ő "gyermeke", teremtménye miatt sújtják mindörökre az áldozatokat. „Úgy érzem, vér tapad a kezemhez…!”

Fantasztikus a folytonosság, amivel Robert belső Golgotája kivetül és összemosódik a külső, hivatalos meghurcolásával – még ha a kettőnek totál más is az oka. A McCarthy-korszak paranoid légköre, az ellene kifundált kirakatper szakmai és erkölcsi páriává alacsonyítják le. Fontos volt, hogy a központi alak ne tűnjön holmi naiv elméleti szakembernek, aki csak „a tudományt akarta szolgálni”, és most ezért tűr mindent behúzott farokkal – még pl. kezet is rázva az épp ellene vallott Tellerrel. „MIÉRT nem harcolsz?!” 

Frappánsnak találtam, hogy nem felesége, Kitty, nem is a barátok, hanem épphogy a rosszakarója, Lewis Strauss ismeri föl: Robert vezeklésként használja föl szakmai elgáncsolását. Azaz: egy politikailag ártatlan, de emberileg nyakig bűnös ördög ily módon veszi magára az ódiumát mindannak, amit közvetve előidézett – picit talán le is faragva bűne terhéből.

Nőügyei részletezését nem hiányoltam a seregnyi név és arc forgatagában. „Kitty”, azaz Kathrine Oppenheimer (vagy legalábbis az itteni inkarnációja) még abba az eszes-gerinces társtípusba esik, aki felismerhetően emberi, nem pedig valami felszínes feminista szócső. Egyszerre szokatlanul merész és szórakoztatóan morbid az a húzás, ahogy Mrs. Oppenheimer is megkapja a maga külön látomásjelenetét… mikor is Robert a kommunista Jean Tatlock-kal nudizik a bizottsági ülésen.

Úgy gondolom, ráerősít Oppenheimer jellemárnyalására a körülötte lévő emberek vele való kontrasztja. Minden téren mintha 2 pólus között foglalna helyet:

1. Mind a 2 hidegháborús felet elítéli a nukleáris versengés miatt, úgy nevezve őket: „2 skorpió egy üvegben”;
2. 2 értelmes, határozott világfölfogású hölgyalak kap szerepet mellette lelki mankóként;
3. 2 végletet képvisel hozzá képest az atom bírálatában 2 tudóstársa, a bevetését lefojtani akaró Szilárd Leó, és a hidrogénbombára ácsingózó Teller „Edward” (– mindkettő magyar származású);
4. 2 arcot kap az USA kabineti–katonai vezetése: az egyenes, nyilván mellette álló Groves, illetve később az árnyékból minden aljas trükkel a bukásán fáradó, pozicionista Strauss.

Tényleg nem bíz semmit a véletlenre a brit rendező. 

Amellett, hogy 20 éve először vállalta be ismét az R-es besorolást, a Memento-val vetekszik az, ahogy itt az idősíkokkal játszik, egyszerre mozgatva a címalak szemével látott színes képsort a fekete-fehér részek tárgyilagosabb jeleneteivel. 

Árulkodó, mikor Oppenheimer hivatását a zeneszerzéshez hasonlítják, hisz Nolan egy-személyben komponálja rendezőként és a forgatókönyv írójaként ezt a böhöm cselekménytömböt, de őrületes arányérzékkel. 

Ütemesen halad, figyelmet megtartóan mesél, horrorszerű látvány– és hanghatásokkal hozza közel főhősét a nézőhöz. 

Nagy hírverést kapott, hogy a Szentháromság-tesztet CGI nélkül reprodukálták: nekem többet nyomott a latban, hogy sikerült érzelmesre festeni a robbantás előkészületeinek mozzanatait – köztük Oppenheimer néma búcsúját a halálgéptől, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből.

Üdítő, mikor egy alkotás nem feltétlenül úgy veszi komolyan a hallgatóságát, hogy nyakon önti szakzsargonnal. Érdekfeszítő és tanulságos volt, ahogy és amikor egy-egy tudományos téma fölmerült. Pl. szóba kerül a legriasztóbb eshetőség, hogy egy atombumm begyújthatja az egész bolygó ionoszféráját, míg később, mikor már efelől „megnyugodtak”, szovjet városokra körzőzik a H-bomba pusztítását a térképen. 

Örültem, hogy ez a sok pluszinfó többnyire nemcsak díszként lóg a falon, hanem Oppenheimer karaktere köré épül be:

• ahogyan a kvantumfizikáról,
• vagy a csillaghalálról beszél,
• az egyeztetései Groves-zal,
• az összekülönbözései Tellerrel, és főként
• a meghitt eszmefuttatásai Albert Einstein-nel. „Most rajtad a sor, hogy viseld a teljesítményed következményeit.” 

Ilyen nimbuszú rendező szíve-csücske-projektjénél garantált volt a sztárparádé: tényleg érezni, hogy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet nem akart senki elléháskodni, bármennyire ismert embert formált meg. Gary Oldman köztudottan átváltozó művész, itt rá se ismertem először Truman elnökként. Robert Downey Jr. skatulyatörő játékát Lewis Strauss-ként elégedetten nyugtáztam: most először néz ki úgy, hogy a Marvel-korszak után is terem még neki babér A-listás sztárként. 

Emily Blunt és Florence Pugh is érett, tapasztalt asszony bőrébe bújhatott, akik ugyanakkor ott hordoznak a lelkükben egyfajta sötétséget, és ezt Robert előtt sem rejtik véka alá. Az egész színészgárda mintha megannyi bolygóként keringene, ki-ki a maga pályáján, a rendszer nevét adó termonukleáris gázgömb körül.

Minden idők talán legfurcsább reklámfrázisa segítette Christopher Nolan alkotását a lehető legprofitálóbbá tenni: a Barbie-val közös premier ingyen lórúgást adott a film tömegvonzásának, kereken 100 milliós büdzséje sokszorosát generálva a „Barbenheimer”–szlogen zászlaja alatt. Megérdemelten tarolt: óramű pontossággal épített, príma érzékkel dúsított, vasmarokkal kézben tartott darab, amely számos apró részlet, nüansz és motívum sodrásából alakul a szemünk láttára monumentális egésszé. Nem méltatja, de nem is átkozza az atombomba atyját: bírálatát inkább nyitva hagyja egy arra érdemesebb ítélőszéknek – nekünk.

Megkockáztatom, hogy eddig az Oppenheimer lett a favoritom II. világháborús drámák közül, és így persze megkapja tőlem a „Kiváló” minősítést, azaz 5/5-öt. 

Elvis

Cseppet sem zavart Baz Luhrmann döntése, hogy a Királyt zsarnoki menedzsere emlékein át mutassa be, turbózott stilizálással, elrugaszkodva a merev „hely, dátum, esemény”-féle menetiránytól. Teremtménye lüktet az energiától, de úgy, hogy az ember nem vész el a látványparádé mögött. Fantasztikusan festi meg az extázist, amit Elvis  a muzsika teremtésekor átélt, átadott, sőt a közönségéből is kiváltott fellépésein – a zabolátlan életvágyat, ami rabul ejtett egy nemzedéket és üstökössé tette a fiatalembert az 50-es évek merev Amerikájában.
 

1997-ben, élete végén „Tom Parker” „ezredes” azzal mentegetőzik, hogy nem ő okozta Elvis kiégését és halálát, hanem mi, a telhetetlen közönség. Parker nem egyszerűen a „nagy lehetőséget” látta meg az ifjú zenészben, hanem azt a „tiltott gyümölcsöt”, amiként a lakosság látja majd őt. Ami miatt vagy szívből gyűlölni, vagy az őrülésig imádni fogják felfedezettjét. Elvis bő 2 évtized alatt világlegenda, fogalom és márkanév lett; számos külső és belső vihart élt át, de arra csak sokára jött rá, hogy fő bizalmasa mekkora egy manipulatív gazember.
 

Austin Butler-t máris felregisztrálhatják az Oscar-jelöltlistára! Nem láttam színészt így eggyé válni egy zenészikon karakterrel Rami Malek óta Freddie Mercury-ként: hangja és mozgása pontosan idézik az eredeti személyt, aurája a színpadon már-már delejező. Nem kell strébernek lenni, hogy a néző érezze: ez az alkotás tényleg Presley esszenciáját akarja megragadni. 

Nagyon is meg tudtam érteni, hogy átlagtól érzékenyebb lelkülete – ami pl. édesanyja iránti törődéséből is kitükröződött – fogékonnyá tette Elvis-t a környezetében tapasztalt érzelmi hullámokra, inspirálták őt a fekete közösségek zenéi és a spiritualitás. Szó szerint „hangolta” a közönségét, akár egy hangszert: zenéjével gyűjtötte össze és sugározta szét mindazt a pozitív rezgést, amit önmagából és a világból kiérzett.
 

Külsőségekre nemigen lehet panaszunk: Luhrmann korkép, ruhatár és díszletek terén is megcsinálta a házi feladatát. A gyakran csicsás kavalkád és a bombasiker őrülete tombol a vásznon, a hang- és színdús látványfestés mellé az időt elmosó vágástechnika és lendületes operatőri munka még töményebbé teszik az összhatást, mintha mi is be lennénk gyógyszerezve, ahogy a már családapa Elvis.
 

És bár nem gondolom, hogy az Elvis „stílus a tartalom rovására” esete lenne, az biztos, hogy mondandójában közel se vakmerő vagy formabontó. Sőt: direkt visszafogott és modoros abban, ahogy a Presley-családot, illetve Elvis lelki válságát bemutatja, ezzel is kiegyenlítve a színpadi jelenetek extravaganciáját. Bárki leolvashatja a filmről, milyen könnyű kihasználni egy empatikus szupersztárt, aki ekkora nyomás alatt él és dolgozik. 

A sajtó örökké piszkálta, megfigyelés alatt tartotta életét, szerződések garmadáját kellett tartsa, nehogy bepereljék, az imidzsét fenn kellett tartania a nevével eladott koncertek és termékek miatt, nem beszélve a szegregációs politikusok által kirótt szankciókról. Ezek mind ott vannak, csak épp nem rajzolnak ki egy szépen elrendezett, tiszta narratív mintázatot: inkább az együttes sodrásukat látjuk a főhősön, ahogy pszichésen kisiklatják őt és a házasságát Priscillával. A lezárás pedig tisztelgő hangú, bár nem valami eredeti.

Mindent összevetve ez egy príma, energikus, Elvis Aron Presley szelleméhez méltón szabados rendezésű „biopic”. Nem puszta törilecke, hanem tényleg egy mágnesezően  előadott, tanulságos történet: egy művész életen át tartó hajszája a transzcendencia és halhatatlanság felé, mely viszont lassan fel is emésztette őt. Épp ezért hiányoltam, hogy a „halála” fölött úgy átsiklik a film: simán hihetőnek tartom, hogy Elvis a saját mítosza elől inkognitóba vonult – alighanem külföldre, ahová az „ezredes” nem eresztette ki –, ezzel akaratlanul is biztosítva, hogy a világ soha ne feledje el őt.
 

Baz Luhrmann Elvise mindenképp megér egy 4-et az ötös skálán.

Júdás és a Fekete Messiás

Nemcsak kritizálni egy hazug, a tömegeket napi szinten kisajtoló rendszert, hanem cselekvő mozgalmat szervezni a megfékezéséhez – ez a valódi változás feltétele. E meggyőződést közli velünk világosan a Júdás és a Fekete Messiás író-rendező Shaka King-től, de anélkül, hogy a „politikai korrektség” sablonmocsarára evezne, hogy aztán a klisékbe fúljon. Ettől féltem ugyanis a számos díj/díjjelölés láttán, amik gyakran a kordivat témáit protezsálják a bátrabb, őszintébb darabokkal szemben. 

 

A 60-as évek végén Chicago-ban William O’Neil, a kisstílű autótolvaj FBI-ügynöknek adja ki magát stiklijéhez, mikor lesittelik. Egy igazi ügynök alkut ajánl neki: rovott múltját elsimítják, ha beépül a radikális Fekete Párducok közé, és információt továbbít a fő szószólójuk, Fred Hampton tevékenységéről. A tégla viszont nagyon is tud azonosulni a bajtársai célkitűzéseivel, így mind inkább őrlődik a megbízás és saját lelkiismerete között.

 

Megragadtak az emberek portréi, az élethelyzetük, illetve ahogy a megoldást keresik a nehézségekre, valódinak hatott. Csak ezen film alapján, előtanulmányok nélkül úgy értelmeztem, hogy Fred Hampton és a Fekete Párduc Párt programja – bár konkrétan az afroamerikaiak helyzetét tette szóvá – túlmutatott rasszon és politikai körítésen. A bigott szövetségiek és a fekete közösség kontrasztja ugyan szembeszökő itt, de könnyű a felszín alatt látni az igazi, folyton eltussolt konfliktust, ami a társadalom összes közrétegét érinti. "A disznók" az elszámoltathatatlan vezetők és pénzelőik, akik a mi adónkon, a mi kárunkra híznak, minket meg hagynak megosztottan hányódni, kilátás nélkül az érdemi javulásra. 

 

Daniel Kaluuya fantasztikus Hampton-ként: mikor vásznon van, mágnesezi a figyelmet. „Eltiporhatnak egy forradalmárt, de nem egy forradalmat.” „Én vagyok: forradalmár!” Különösen bírom, ahogy elejét veszi a skatulyának, hogy ő most MLK Jr. vagy Malcolm X nézeteit vallja-e: „Nem az a kérdés, hogy erőszakos vagy erőszakmentes. Hanem ellenállás a fasizmus ellen, vagy ellenállásmentesség a fasizmuson belül!” Hampton a film alapján a többi helyi közösséggel együttesen akarja, hogy kiálljanak a jogaik érvényesítése mellett, ezért tekintik őt odafönn első számú fenyegetésnek, míg végül már a "hivatalos" meggyilkolása kerül terítékre. Shaka King nem állítja be szentnek a Párducokat, mégis inspirál, motivál, világképet körvonalaz a helyzetükön keresztül. 

 

Fontos volt, hogy ne szimpatizálják túl O’Neal-t, az igazi főszereplőt, LaKeith Stanfield így remekül belőtte a pont jó árnyalatot a színészi játékában, nem lett patetikus vagy érzelgős. O’Neil nagystílű színjátéka az elején fergeteges, és egyből megkedveltette velem a film stílusát. Tisztán átjön az, ahogy egyre rosszabb egyrészt spicliként a lebukáson – majd főnökei gyanakvásán – rágódnia, másrészt a bajtársai elárulásának terhével együtt élnie. Barátsága Hampton-nal hihető, közös jeleneteiket érdekesnek találtam.

 

Rá se ismertem Martin Sheen-re J. E. Hoover-nek maszkírozva. Nem tudom, a két verzió közül melyik hitelesebb, de Sheen fajgyűlölő Hoover-e hatásosabb nekem, mint pl. DiCaprio karrieristább változata a J. Edgar-ban 10 éve. Hoover itt már kész soviniszta szörnyeteg, aki egymagában megtestesíti a rendszer romlottságát: a végén a tűzharc, vagyis inkább önhatalmú öldöklés teljesen a hosszú kések éjszakáját idézi a német történelemből. "A börtön csak ideiglenes megoldás." Mégse tűnt úgy, mintha a film démonizálná a hatósági szerveket, inkább csak beismeri, hogy igen: ez is a "jogállam" akcióban, ezt is megtehetik hivatali jóváhagyással. 

 

Hangulatosra sikeredett a korszak ábrázolása; a chicagói éjszaka fényei mintha egy detektívkrimiből köszönnének vissza. Állandó dallamozás helyett itt a csend képes nyomatékot adni egy-egy pillanatnak. Még az életrajzi drámákban sokszor lapos tömegjeleneteknek is volt jellege; a gyűléseken és a tűzharcoknál egyaránt kiérezni a tétet, hogy itt most emberek sorsáról van szó. Nem különösebben erőszakos produkció; bátran, de mértékkel bánik a vérrel és golyóval.

 

Ez az első igazán jó alkotás, amire bukkantam 2021. szűkebb kínálatából, nem hozzászámítva a csúsztatott bemutatókat. Minden évre jut már egy amerikai kisebbség jogi harcáról szóló film, de ezúttal nem lett reklámszagú: a Judas and the Black Messiah friss, érdekes darab, igényesen összerakva, igazi mondandóval és erős alakításokkal.

4/5-öt adok rá.