Oppenheimer

„Christopher Nolan a nézők lelkére dobta le az atombombát”

(Index.hu)

 
„sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma”

(poliwood.hu)

 
„az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélményét kínálja” 

(hu.ign.com)

 
„Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus”

(hetediksor.hu)

 
„elbűvölően nagyszabású röntgenkép”

(filmtett.ro)

Mércét ki lazábban, rugalmasabban, ki pedig rovóbban, egységesebben állít föl moziművekhez. Nálam az ítélkezést kevéssé befolyásolja, hogy mely műfaj(ok)ba sorolandó, a korszak és kordivat pedig, melyben forgatták, csöppet sem. Bármikor készült, azonos igényekkel ülök le elé, és fütyülök az olyan mentegető frázisokra, mint: „Á, a ma csinált vackok közt ez már jó!”, vagy „a régi klasszikusok mindig sokkal jobbak.” Ezért is lelkesít úgy, ha egy szerző olyan boszorkányos ügyességgel tudja sűríteni, feszesíteni a műve tartalmát, hogy nem pazarolja el a jeleneteket, és nem morzsolja föl a szereplők közti kölcsönhatásokat. 

Ki merem jelenteni, hogy az Oppenheimer profi mestermunka. Bármennyit is tudsz/ nem tudsz a témáról, gondolkodásra késztet – akár a moziban éli át és követi nyomon az ember, akár ha írásban szedi össze és önti szavakba róla benyomásait. Bő hónapja aratja babérjait a vetítőtermeknél, és már tele a kibertér boncolásokkal a technikai és narratív megoldásairól. Bizonyos fokig nekem is muszáj lesz így tennem, márcsak a kalibere miatt is, de azért igyekszem a film számomra legértékesebb pontjaira koncentrálni.

Még annyit előtte: sose olvastam Oppenheimer beszédgyűjteményét, melyet Nolan Robert Pattinson-tól kapott a Tenet forgatása idején, sem az Amerikai Prométheusz című Pulitzer-díjas könyvet, melyen a film alapszik. Passzolóbb nem is lehetne a párhuzam a titánnal, aki a tüzet ellopta az istenektől, hogy nekünk, az emberiségnek adja, s így örök(nek szánt) szenvedésre ítéltetett. 

Éppen Christopher Nolan profiljába vág, hogy egy halandó férfit a valóság talaján mozogva emeljen kvázi mitikus alakká, giccses pátosz nélkül: erre törekedett Batman-nel, de itt sikerült eddig a legkifinomultabban megvalósítania. Ugyanakkor eleinte furcsálltam, hogy egy intim pillanatában mondatják el Robert-tel a talán leghíresebb mondatát, melyet az indiai Bhagavad-gíta soraiból idézett: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.

Julius Robert Oppenheimer már cambridge–i doktoranduszként is szorongásra hajlamos, esendő fickó volt. Részecskefizikai jártassága folytán, gyanús kommunista kapcsolatai ellenére, a világégés közepén kivételes lehetőséget kap: 

Leslie Groves tábornok felkéri őt a Manhattan-terv irányítójául. A cél – amiért addigra már szabályos verseny folyik a nagyhatalmak között – létrehozni az atom rejtett erejét fölhasználó bombát. Oppenheimer és csapata végül elérik a történelmi sikert, de ennek magas ára van: irdatlan felelősség súlyával kell örökre úgy együtt élnie, hogy semmi szava nem lehet többé a nukleáris fegyverek felhasználása terén.

Ezennel fölszállnék az „Oscar-t Cilian Murphy-nek!”–nevű járatra: az ír színész az én szememben is kiforrott egy vérbeli főszerephez, amelyre egy akár 3 egész órás monstrum is fölépíthető. Hihetetlen átszellemüléssel jeleníti meg a gondterhelt, szikár látnokot, minimális arcjátékkal mozog észrevétlenül az egyes lelkiállapotok között. Hol diszkrét lelkesedés, hol viszont épphogy tömény meghasonlás árad belőle, ha „Oppie” épp saját mentális börtönében őrlődik. 

Abszolút célt ért tehát nálam Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema abban, hogy úgy érezzem, ismerem ezt a pofát, vele viselem a keresztjét annak a szó szerint pokoli jövőképnek, melyet ki tudja miféle vezetők tartanak majd elzárva a palackban – vagyis a silókban.

Régi vesszőparipám, hogy egy sci-fi(-szerű) darab a valóság határait finoman, hihetően terjessze ki a szürreális felé. Los Alamos szó szerint „isteni erőket” hívott életre, de egyszerre fojtogató és bizsergető az, ahogyan ez Mr. Oppenheimer lelki szemei elé lecsapódik.

Ünnepléskor a kutatócsoport, plusz a velük élő rokonaik állják körbe, s „az atombomba atyja” – ahogy a Times később elkereszteli – őrajtuk véli látni, ami hetekkel később japán civilek tízezreivel történt: az izzó fényár, az égés és élve elrohadás tünetei a radioaktív sugarak következtében. Külön tetszik a részlet, mikor már odakinn, a friss levegőn talál valakit, amint éppen hánynia kell. Ez az ómen, hogy számára sincs többé menekvés: ezek a borzalmak az ő "gyermeke", teremtménye miatt sújtják mindörökre az áldozatokat. „Úgy érzem, vér tapad a kezemhez…!”

Fantasztikus a folytonosság, amivel Robert belső Golgotája kivetül és összemosódik a külső, hivatalos meghurcolásával – még ha a kettőnek totál más is az oka. A McCarthy-korszak paranoid légköre, az ellene kifundált kirakatper szakmai és erkölcsi páriává alacsonyítják le. Fontos volt, hogy a központi alak ne tűnjön holmi naiv elméleti szakembernek, aki csak „a tudományt akarta szolgálni”, és most ezért tűr mindent behúzott farokkal – még pl. kezet is rázva az épp ellene vallott Tellerrel. „MIÉRT nem harcolsz?!” 

Frappánsnak találtam, hogy nem felesége, Kitty, nem is a barátok, hanem épphogy a rosszakarója, Lewis Strauss ismeri föl: Robert vezeklésként használja föl szakmai elgáncsolását. Azaz: egy politikailag ártatlan, de emberileg nyakig bűnös ördög ily módon veszi magára az ódiumát mindannak, amit közvetve előidézett – picit talán le is faragva bűne terhéből.

Nőügyei részletezését nem hiányoltam a seregnyi név és arc forgatagában. „Kitty”, azaz Kathrine Oppenheimer (vagy legalábbis az itteni inkarnációja) még abba az eszes-gerinces társtípusba esik, aki felismerhetően emberi, nem pedig valami felszínes feminista szócső. Egyszerre szokatlanul merész és szórakoztatóan morbid az a húzás, ahogy Mrs. Oppenheimer is megkapja a maga külön látomásjelenetét… mikor is Robert a kommunista Jean Tatlock-kal nudizik a bizottsági ülésen.

Úgy gondolom, ráerősít Oppenheimer jellemárnyalására a körülötte lévő emberek vele való kontrasztja. Minden téren mintha 2 pólus között foglalna helyet:

1. Mind a 2 hidegháborús felet elítéli a nukleáris versengés miatt, úgy nevezve őket: „2 skorpió egy üvegben”;
2. 2 értelmes, határozott világfölfogású hölgyalak kap szerepet mellette lelki mankóként;
3. 2 végletet képvisel hozzá képest az atom bírálatában 2 tudóstársa, a bevetését lefojtani akaró Szilárd Leó, és a hidrogénbombára ácsingózó Teller „Edward” (– mindkettő magyar származású);
4. 2 arcot kap az USA kabineti–katonai vezetése: az egyenes, nyilván mellette álló Groves, illetve később az árnyékból minden aljas trükkel a bukásán fáradó, pozicionista Strauss.

Tényleg nem bíz semmit a véletlenre a brit rendező. 

Amellett, hogy 20 éve először vállalta be ismét az R-es besorolást, a Memento-val vetekszik az, ahogy itt az idősíkokkal játszik, egyszerre mozgatva a címalak szemével látott színes képsort a fekete-fehér részek tárgyilagosabb jeleneteivel. 

Árulkodó, mikor Oppenheimer hivatását a zeneszerzéshez hasonlítják, hisz Nolan egy-személyben komponálja rendezőként és a forgatókönyv írójaként ezt a böhöm cselekménytömböt, de őrületes arányérzékkel. 

Ütemesen halad, figyelmet megtartóan mesél, horrorszerű látvány– és hanghatásokkal hozza közel főhősét a nézőhöz. 

Nagy hírverést kapott, hogy a Szentháromság-tesztet CGI nélkül reprodukálták: nekem többet nyomott a latban, hogy sikerült érzelmesre festeni a robbantás előkészületeinek mozzanatait – köztük Oppenheimer néma búcsúját a halálgéptől, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből.

Üdítő, mikor egy alkotás nem feltétlenül úgy veszi komolyan a hallgatóságát, hogy nyakon önti szakzsargonnal. Érdekfeszítő és tanulságos volt, ahogy és amikor egy-egy tudományos téma fölmerült. Pl. szóba kerül a legriasztóbb eshetőség, hogy egy atombumm begyújthatja az egész bolygó ionoszféráját, míg később, mikor már efelől „megnyugodtak”, szovjet városokra körzőzik a H-bomba pusztítását a térképen. 

Örültem, hogy ez a sok pluszinfó többnyire nemcsak díszként lóg a falon, hanem Oppenheimer karaktere köré épül be:

• ahogyan a kvantumfizikáról,
• vagy a csillaghalálról beszél,
• az egyeztetései Groves-zal,
• az összekülönbözései Tellerrel, és főként
• a meghitt eszmefuttatásai Albert Einstein-nel. „Most rajtad a sor, hogy viseld a teljesítményed következményeit.” 

Ilyen nimbuszú rendező szíve-csücske-projektjénél garantált volt a sztárparádé: tényleg érezni, hogy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet nem akart senki elléháskodni, bármennyire ismert embert formált meg. Gary Oldman köztudottan átváltozó művész, itt rá se ismertem először Truman elnökként. Robert Downey Jr. skatulyatörő játékát Lewis Strauss-ként elégedetten nyugtáztam: most először néz ki úgy, hogy a Marvel-korszak után is terem még neki babér A-listás sztárként. 

Emily Blunt és Florence Pugh is érett, tapasztalt asszony bőrébe bújhatott, akik ugyanakkor ott hordoznak a lelkükben egyfajta sötétséget, és ezt Robert előtt sem rejtik véka alá. Az egész színészgárda mintha megannyi bolygóként keringene, ki-ki a maga pályáján, a rendszer nevét adó termonukleáris gázgömb körül.

Minden idők talán legfurcsább reklámfrázisa segítette Christopher Nolan alkotását a lehető legprofitálóbbá tenni: a Barbie-val közös premier ingyen lórúgást adott a film tömegvonzásának, kereken 100 milliós büdzséje sokszorosát generálva a „Barbenheimer”–szlogen zászlaja alatt. Megérdemelten tarolt: óramű pontossággal épített, príma érzékkel dúsított, vasmarokkal kézben tartott darab, amely számos apró részlet, nüansz és motívum sodrásából alakul a szemünk láttára monumentális egésszé. Nem méltatja, de nem is átkozza az atombomba atyját: bírálatát inkább nyitva hagyja egy arra érdemesebb ítélőszéknek – nekünk.

Megkockáztatom, hogy eddig az Oppenheimer lett a favoritom II. világháborús drámák közül, és így persze megkapja tőlem a „Kiváló” minősítést, azaz 5/5-öt. 

Mank

Talán nincs is vonzóbb egy vérbeli rendezőnek, mint bennfentes szerzői filmet csinálni egy téma régi motorosainak, anélkül, hogy külön percekben adagolná a "kívülállók" számára a háttérinfót és a kapcsolódási pontokat. Nekem is kétszer kellett látnom David Fincher  Mank-jét, mire a sűrű név-arc-esemény-tablóból végre egy történet rajzolódott ki előttem, és nemcsak „terjengős jelenetek zagyvaléka” maradt az egész, ahogy az egyik szereplő fogalmaz. Addigra viszont a szívemhez nőtt, és immár letaszíthatatlan jelölt az idei top-5-ös listámról.

A hollywood-i virtuóz Herman Mankiewicz-et kéri föl Orson Welles, hogy a Citizen Kane (AranyPolgár) c. új filmjéhez forgatókönyvet állítson össze 60 nap alatt. Cserébe biztosítják a törött lábbal fekvő zseninek a megfelelő gondozást és munkakörnyezetet. Viszont egyre többen helytelenítik, hogy figurái nagy részét direkt stúdió- és politikai nagykutyákról mintázta –  Kane karakterét pl. a befolyásos sajtóbáróról, William Randolph Hearst-ről. 

Nosztalgiaeposzt az Álomgyár múltjáról élénkebb és manírosabb kiadásban is láttam már, így nem lepett meg, hogy a Mank milyen ráérősen időzik autentikus, de látszólag elszigetelt jeleneteknél. Ahogy Tarantino Volt egyszer egy Hollywood-jánál, tempós narratíva helyett kényelmesen megmártózik a kor hangulatában, színezgetve a benne élők egyéniségét – habár ez jóval sűrűbb darab. Nem tudom, a rendező mennyit csiszolt néhai apja, Jack Fincher szkriptjén, de a kész filmen megalkuvásnak semmi jele: a Mank nem fél az iparág szennyeséhez nyúlni, karakterei igazi bensővel lettek felruházva, szavaik szellemesek és csavarosak – főleg Mankiewicz csípős „odavetései”.

 

Legfontosabb, hogy nem fúlt kultúrsznoboknak szánt uncsi kiselőadásba az egész. A lényegét amúgy is tudjuk: kreatív fronton szinte sose, de politikai propagálásban nagyon is sokat bevállalnak ezek a milliárdos stúdiók. A híres „sztárok” pedig kitartottak aranyketrecben: csak míg nevük és arcuk húzóerő a kasszáknál, részesülhetnek a „kegyben”, hogy a bosszok játékszerei legyenek – ahogy azt Marion Davies esete példázza. 

Örültem, hogy a film mindezt jól megformázva, közhely nélkül adta a tudtomra, de azért nem veszett el a részletekben. Okosan szemléletesnek tartom azt a részt, mikor L. B. Mayer, az MGM feje könnyzacskós beszédet tart "családjának" (beosztottjainak) fizetésük felezéséről, rögtön a nagymenő kiselőadás után, hogy évi egymilliót dobnak ki le se forgatott projektekre. "Mert nem ríkatnak meg!" A kritika az iparról ugyan elég körítéses, de nagyon is betalál, ahogy Mank végül kétszer is színt vall az elvei mellett – előbb Hearst jelmezes vacsoráján, majd a vidéki házban a dühös Welles előtt. 
 

Oscar-szagú szerepéhez ugyan Gary Oldman vagy egy évtizeddel korosabb a kelleténél, ám az átélése ezt kompenzálja: teljesen magaménak éreztem a talpig hazug rendszerrel szembeni mély cinizmusát, aminek az író mégis könnyeden, anekdotázva tud hangot adni. Rühelleni szoktam, ha egy karakteren ilyen feltűnően hangsúlyos, hogy ő most alkoholista: gyakran szoktak ebből olcsó és rátelepedő melodrámát csikarni. Főleg a tetőpontnál féltem ettől elsőre, ahol a részeg Mank Hearst-öt és Mayert úgy festi le egy nem létező szkript keretében, mint firkász Don Quijote-t és az ő Sancho-ját. Fincher azonban boldogult vele: még egy-egy figura kirohanásának szövegét is érdekes volt hallgatni. "Nem ahogyan ír! Hanem ahogy beszél."
 

Más szereplőkkel párba rakva működött nekem igazán az önfejű, kiégett, a szakma képmutatásától szó szerint hányó szkriptdoktor alakja. Legjobbak őszinte titkárnőjével, Ritával való koccanásai, de egész jók a szóváltások a nejével is, öccsével is, vagy a „plátói” dumcsik Marionnal. A jelenettől, ahol egyik barátja – kivel lejárató-filmeket csináltattak a kormányzói ellenjelöltről – öngyilkos lesz a Parkinson és az önvád miatt, felvértezve éreztem magam Mank helyett is. 

Teljesen jogos, ahogy előbb szembemegy a két óriással, akiktől pedig a fizetését kapja, majd a szerződéssel, amit aláírt, visszakérve neve feltüntetési jogát. Fontosabb szerepben egy gyenge alakítást nem találtam; a főbb karakterek egyike sem csak egy címkéből áll, sőt még az utolsó nagyjelenetükre is mind kaptak egy-egy hosszú, de nem mesterkélt búcsúszöveget. Profi rendezés.

 

Szóval a Mank gazdagon okos tartalma sok komótosan szórakoztató percet adott nekem – leginkább t'án az a rész, ahogy Mankievicz kábán időzik egy forgatás díszleténél. Ugyanakkor sem a Citizen Kane, sem az iránt a közeg iránt nem kelt bennem bármi nagyobb érdeklődést, mint ami addig is megvolt. Nem lehet nem látni az aprólékosságot az egészen: egyértelműen nem a nézőátlagra szabták, de annyira előjártasságot feltétez, ami már kissé elidegenítően, kirekesztően hat. Ideális kultúrtörténeti analízisre, de arra már nem annyira, hogy egyetlen lendületes ökölként hagyjon bennünk maradandó nyomot. ”A sztori annyira kacifántos, hogy attól félek, térkép kell hozzá.”

Ajánlást és elismerő szavakat kap tőlem a Mank, de azzal az intéssel, hogy megnézés előtt nem árt némi „ki-kicsoda”-utánaolvasás a szereplőkről. 

Az űr közöttünk (The Space Between Us)

Ahogy a történetében Gardner maga, úgy a The Space Between Us is próbál felnőni egy érdekes dilemmához, és fájóan nem sikerül neki. Túlzottan naiv, túl sok részletet átugró kalandmesefilm; a kritikusok lenézése mellett anyagilag sem térült meg, pedig olyan nevek viríthatta a poszteren, mint Gary Oldman, vagy Carla Gugino a Sin City-ből. Úgy látszik, már a sztárfaktor sem garancia a bukta kikerülésére.


A The Space Between Us leginkább a The Martian és a The Spectacular Now ötvözete, hangvétel és téma alapján is:

1. A felszínen jóhiszemű sci-fi egy marsi srácról, aki épp egy másik bolygóra költözik, és igyekszik adaptálni az új világ sajátosságait.
2. Felszín alatt pedig tinirománcmozi egy srácról, aki élete párját találja meg ideálisan fiatal korban, és vele közösen kutatják fel a fiú faterját.
3. De elmenne éppenséggel egy spielberg-stílusú kalandmesefilmnek is, ahol a valóság szabályain éppoly lazán átsiklik a fiatal főhős, mint a forgatókönyvírók. 

A történelem első nyilvános Mars-expedíciója kolóniát létesít a vörös bolygón. Itt születik és nő fel Gardner Elliot, egy néhai női asztronauta titkos fia. Az ottani tudósok teljesítik a 16 éves Gardner álmát, hogy eljusson a Földre. Ám ott megszökik a felügyelet alól, rátalálva Skype-ismerősére, a vele egykorú Tulsára. Így az űrprogram atyja, Nathaniel Shepherd és a fiút nevelő Kendra utána futnak, nehogy Gardner földitől gyengébb fizikuma fölmondja a szolgálatot.

Gyenge forgatókönyve ásta meg ennek a műnek a sírját. Tetszetős kis tini-sci-fi-románc lehetne ez a felszínen, és úgy tényleg nem volt egetverően siralmas. Felszín alatt azonban nem csekély logikai szakadékok fölött szökell át. Pedig a színészi játék, a hangulat és a kémia a 2 fiatal között még alapvetően rendben volna.

Bár a félénk, modoros Gardner szöges ellentéte a suttyós szőkének, így is átjött nekem, mit esznek egymás társaságán. Mások, mint az addigi életközegük, amit lehangolóan kiismertek, és most együtt fedezik föl az igazi ismeretlent, azaz a nagybetűs életet. Elhittem, hogy kötődni tudnak, és együtt élik meg Gardner állapotának súlyosbodását.

Igazán kár, hogy a karakterek úgy cselezik ki rendre a fizika törvényeit, mint egy profi focista. Shepherd és Gardner a világ tudta nélkül ruccanhat ki az űrbe, holott egyikük szervezete se bírja az űrutazást megterhelését.

Ráadásul Gardner-nek ez azért is lehetetlen, mivel születésétől a Marson élt, szervei kisebbek, míg a szíve normálméretű. Elvileg nem bírná ki a teste hosszabb ideig a földi gravitációt, mégis legalább két napig utcaruhában ténfereg, fut és menekül. Tökönrúgás a cselekménynek, de már Tulsa sulijába sem hihető, hogy eljutna a saját lábán, ha ilyen törékeny alkatú, sőt szervi rendellenességgel él együtt. 

 

Nem ártott volna több vért pumpálni a párbeszédekbe. A szereplők gyakran és sokáig halogatnak nyilvánvaló szóváltásokat vagy lépéseket, hogy a cselekményt előretolja a kettős hajsza. Két tinédzser fut a világ elől, maga se tudja, hova, terv nélkül, tojva a következményekre. Shepherd és Kendra, a felnőtt páros pedig úgy futnak utánuk, mintha kísérleti laborba akarnák a fiút dugni. Ez főleg a férfit totál inkompetensnek állítja be, ami elég ciki egy űrprogram fejesétől. 

Az élet értékét próbálja témájává tenni a film, csak borzasztó sután. Gardner folyton ugyanazt kérdezgeti az emberektől: "Te mit szeretsz leginkább a Földön?" Ezzel a mantrával annyit kezd a szkript, hogy egy naiv kölyök rácsodálkozik a mi világunkra, amely az igazán sötét arcát pisszenésnyit se mutatja meg neki. Mindenki tisztességes, minden táj festői,

senkit nem vonnak utóbb felelősségre, és minden boldog véget ér: Kendra Tulsát szoktatja az űrutazáshoz, Gardner meg bazsalyogva sétál a... 

Na ennek kapcsán veszett oda a jóindulatom a bakiparádéval szemben!

Száz lyukon ereszt a nagy leleplezés, hogy a világ összes hapsija közül... pont Shepherd, ez a tétova, bajszos tudósember Gardner apja! Nem tudom, mi a rosszabb: az örömapa kiléte, vagy a felvezetés. Az még hagyjam, hogy Gardner anyja, Sarah még épphogy csak teherbe esett, így ezt nem szúrták ki az űrhajó indításáig. De hogy Gardner "meg akarja választani a halálát" a hullámokban, és hogy pont akkor érik utal, hogy kimentsék... ez baromság! Olcsó F-kategóriás tévéfilmekben derülnek ki ilyen kaliberű családi titkok.

És ha már itt tartunk: rettentő zavarba ejtő, hogy az anyja fotóján szereplő férfi tisztázza Gardner-éknek, hogy nem az apja, hanem csak a rokona. Nem létezik, hogy a fenenagy eszével erre egyikük sem gondolt.

Maga a cím kürtöli világgá, mit nem tud áthidalni ez a produkció: az űrt közte és köztünk, nézők között. A maga botor módján elnézhető, megmosolyoghatóan bakis tinirománcmozi. Nem a legrosszabbak sorosa, csak nincs rendesen átgondolva és összerakva.

Leon, a profi

Félő, hogy Luc Besson már mindent megmutatott abból, ami filmes mesélőként lakozott benne. A Leon, a profi lett és maradt máig a legeredetibb, történetében leggazdagabb munkája, és alighanem a legnépszerűbb is a filmkedvelők körében. Ezután valahogy sem rendezései (Az ötödik elem, Jeanne d'Arc, Lucy, stb.), sem az írásai nyomán készült kasszasikerek (Elrabolva- és A szállító-trilógia, Wasabi, stb.) nem vették be többé azt a magas hegycsúcsot a közönség szívében, mint amelyet ennek az egyszerű, érett és igazán emberi darabnak sikerült.  

Leon Montana New York legjobb bérgyilkosa, aki legújabb megbízása után otthon megismerkedik a 12 éves szomszédjával, Mathildával. A lány apja egy Stansfield nevű korrupt zsarunak dolgozik, ám amikor a tag megpróbálja átverni őt, a félőrült nyomozó másnap a teljes családot lemészárolja - kivéve Mathildát, aki épp bevásárol. Leon vonakodva maga mellé veszi a lányt, de annak bosszúját nem hajlandó beteljesíteni. Kompromisszumos megoldás születik: Leon kitanítja Mathildát a szakszerű emberölés rejtelmeire...

Besson szereti keverni a műfajokat, ezt már megfigyeltem nála.

• The Messenger: történelmi dráma, lélektani thrillerrel keverve.
• The fifth element: űr-fantasy, szatíra és kalandfilm egybe gyúrva.
• Lucy: sima üdözéses akciómatiné, sci-fi alapsémára ráépítve.

De míg a többi filmjén a társítás rendre lötyögni szokott, addig itt egyedi színt tudott általa kikeverni. A Leon, a profi akciókriminek álcázott dráma: a 2 főszereplő, Leon és Mathilda kapcsolata áll a középpontban, nem a gyilkosságok vagy a bosszú. Mathilda csupán a revanshoz akarja Leon képességeit, családjából pedig egyedül a kisöccsét gyászolja, míg apja, mostohája és nővére szemétládák voltak (egyébként Natalie Portman a kisöccsről szóló monológot előadva győzte meg Bessont, hogy kapja meg a szerepet). A krimiszál adja a teret a drámához, ami egyrészt nagyon életszerű és őszinte, másrészt a forgatókönyv sem hagyja ellaposodni, végig szem előtt tartja az eredeti konfliktust.

Cefettül hasonlít nekem a film légköre az egyidős Ponyvaregényhez. A két projekt-nek semmi köze egymáshoz, de az a földön járó, mégis gengszterszerű stílusuk hasonlít. Alvilági életközegük ellenére mindkettő friss, könnyed és veszettül szórakoztató; képesek izgalmassá varázsolni 1-1 nem-gyilkos figura kinyiffanását, ami ritka bravúr! Mindkettő színes karakterekkel büszkélkedhet - köztük 2 humorképes bérgyilkossal, akik közül az egyik végül meghal, a másik pedig egy új élet esélyét kapja meg a sorstól.
Azonkívül: mindkettő egyszerre érződik amerikai és európai szerzeménynek. Besson szándékosan olyan produkciót akart, ami könnyen befogadható a tengerentúli nézőtábornak, de azért még felismerhetően francia vívmány. Ezért van az, hogy a 3 központi karakterből 2-t amerikai színész játszott, a szövegeket angolul rögzítették és külső helyszínek New York-ban készültek. Ugyanakkor 2 hónapos késéssel mutatták be a filmet Amerikában a francia premierdátumhoz képest.

Szóval Leon egy olyan fickó, aki sose nőtt fel egészen. Emberi kapcsolat és káros szenvedély nélkül éli az életet, és nagy gondot fordít mindenre, amit csinál. Legyen az munka, házimunka, a kedvenc cserépvirágjának gondozása vagy a fegyverei. Egyetlen hobbija, amelynél képes teljesen lazítani, az a mozi. A Gene Kelly-musical szöges ellentéte a munkája természetének, megmutatva, hogy Leon lelke nem annyira sivár, mint inkább hiányos, nincs, ami kitölthetné. És hogy a magányt - bár hasznos a szakmájában - csak részben választotta, részben a városi élet természetes velejárója.

Mathilda a leglüktetőbb gyereklány-karakter, akit mozifilmben eddig láthattam. Mint Leont, őt is magányra és részben fenyegetettségre ítélte az élet, viszont tele van életkedvvel és ábrándokkal. Kedvessége mellett is zilált és kaotikus a lelkivilága, szinte ellentéte Leon rendszerető természetének. Érdekes, hogy az ő egyetlen lazítós hobbija a TV (konkrétan a Transformers-rajzfilm): a tévés élmény kicsinyített mása a mozisnak, tartalma sokfélébb, de itt-ott kurtább és hézagokkal (reklámokkal) teli. Pont ahogy Mathilda egész személyisége is színesebb, változékonyabb, rendezetlenebb Leonénál.

Kettejük közös élete nem egyértelműen szülő-gyerek vagy patrónus-védenc kapcsolat, és ez az egyik dolog, amiben a film kijátssza az ember várakozásait. Az első fél óra után még úgy tűnhet, mintha afféle modern Nyomorultakat néznénk: a bűnös előéletű, magányos farkas felkarolja az elárvult gyereklányt, aki egy erkölcsi fertő háztartásból szabadul ki. Leon valódi nevelést ad Mathildának: elinti őt a cigizéstől és trágárságtól, munka közben is csak festékpatronnal engedi lőni, hogy előbb a kritikus lelkiállapotot szokja meg. A mozis verziótól 25 perccel bővebb a rendezői vágat: ott az extra részek tovább részletezik az összeszokásukat és a közös bevetéseket.
A korkülönbség dacára ezek ketten abszolút egyenrangú lakótársak: Mathilda nemcsak osztozik a férfi módszeres életmódjában, de több dologban inkább felnőtt hozzá képest: ő tanítja folyékonyan írni és olvasni, megismerteti egy pofonegyszerű játékkal. Az egymás iránti törődésük kialakulása rendkívül megindító. Besson szájbarágás vagy érzelgősség nélkül teszi világossá, hogy a soha nem létezett valódi családot találják meg a másikban, megosztva mindennapjaikat és odafigyelve a másik érzéseire.

Egyetlen dolog sántít nekem a duó életéből, és ez Mathilda fellángolása Leon irányában, amit Leon persze rendre igyekszik lecsitítani. Az ötlet ugye az, hogy Leon a gyermeki lelkű felnőtt, Mathilda meg a gyerektestbe zárt nő. Amikor kényes dolgokra terelődik a szó, egyértelműen a lány működteti a jelenetet, a férfi csak hárít, ami kissé kilóg a precíz olasz bérgyilkos figurájából. Jean Reno maga igazolta, hogy Léon direkt ilyen félszeg a magánéletében, hogy a közönség könnyebben elhiggye:

1. Tonyt, Leon mentorát és megbízóját kivéve nincsenek barátai;
2. semmi szín alatt nem élne vissza a kamaszlány kiszolgáltatott helyzetével.

Nagyon beletrafáltak a szereposztással, és nemcsak azért mondom, mert Jean Reno, Natalie Portman és Gary Oldman szerepel benne. Ha belegondulunk, csupa klisé archetípus szerepel itt:

• a szűkszavú bérgyilkos,
• a szadista rendőr és korrupt emberei, a
•  sanyarú sorsú kislány,
• a csóró, "fehér szemét"-fajta család,
• az olasz negyed régi motoros góréja.

Szinte olyan az egész, mintha egy Sin City-féle felnőtt melodráma: még a végkifejlet is olyan, hogy a jó és rossz gyilkos mindkettő elpusztul, a kislány pedig életben marad. "Az élet mindig ilyen nehéz, vagy csak ha gyerek vagy?" Mégis élvezet nézni ezeket a figurákat, hús-vér alakok, akiknek megvan a maguk személyisége és képe a világról, melyben élnek.

Gary Oldmant húzónévnek szerződtették, illetve mert bevallottan szeretett torz lelkű alakokat játszani. (a 2000-es évekig nem is szabadult a skatulyától). Stansfield karakterében nem szimplán beteg: mániákus! Sokat improvizált: pl. mikor Stansfield Mathilda apját szagolgatja, vagy a Beethoven-monológ a mészárlás napján. Tabletafüggő, ettől olyan rángatózó idegű és kiszámíthatatlan. Oldman szerintem kicsit túljátssza az agyát, de a karizmája és esze megvan: gyorsan rájön, hol keresse Leont, és egyből kiszúrja, mikor az kommandós álcában próbál meglépni előle.

Örülök, hogy nem egyértelműen Mathilda hibája, mikor a végén Leon feláldozza magát érte. Stansfieldet nem érdekelte a díler családja, szóval Mathildának lett volna lehetősége új életet kezdeni, messze a pszichopata hóhértól. "Amikor az ember félni kezd a haláltól, akkor tanulja meg szeretni az életet." Ő akarta mindenáron felkutatni Stansfieldet, mégis összeomlik, mikor végre szemtől szemben áll vele. Mikor régebben láttam a filmet, ostobaságnak gondoltam, hogy Mathilda ezt a találkozást kikardoskodta úgy, hogy ennyire nem állt készen a következményekre. Főleg, hogy erre Leon is figyelmeztette őt.
Akad viszont pár tény, ami mégiscsak felmenti a lányt a felelősség alól. Leont hivatása az olasz negyedhez köti. Ha legálisan adoptálná Mathildát, arról Stansfield idővel tudomást szerezhet, és rájöhet, hogy a lány szemtanú. Nem különben rájöhet, hogy a férfi, aki több emberét kinyírta, olasz, vagyis az olasz negyedben, Tonynál fogja keresni. Előbb-utóbb sor kellett, hogy kerüljön erre a leszámolásra. És Mathilda arcára világosan kiül a megbánás és rettegés, mikor Leon kimenekíti őt a rohamcsapat elől, megérezve, hogy ez búcsú. Mikor a hozzá közel állókat megölték, épp vásárolni ment: mintha most ugyanaz a tragédia készülne beteljesedni.

Igen erős hangulatvilág dominál, annak ellenére, hogy nem is próbálja sitilizálni a látványvilágot, egyszerű és realista modorú. A bérlakások, ahol Leon és Mathilda lakik, majd ahová költöznek, nagyon szerények. Éppolyan átlagosak és illúziórombolóak, mint maga az élet abban a nagyvárosi közegben. Nagyon jól érzékelhetőek a terek és a kameraszögek, a lövések és tűzharcok észveszejtően intenzívek; a család kivégzése és a végső tűzharc Leonék szétlőtt lakásán fenomenálisak lettek!

 

Leon szobanövénye nyilvánvaló metafora a még a kezdetén álló életnek. "Ha igazán szeretnéd, el kellene ültetned egy parkban, hogy lehessenek gyökerei." Miután Leon meghal, és Mathilda megörökli a Tonynál őrzött pénzt, a lány pontosan ezt fogja tenni: elülteti a virágot az iskola kertjében, miután visszavették őt oda. A növény Leon és Mathilda életét egyszerre szimbolizálja: Leonnak soha nem adatot meg, hogy családot alapítson, hogy gyökeret ereszthessne valahol. Mathildának pedig a Leontól kapott pénz adhat némi táptalajt az új életéhez, ha majd ő is - mint a növény - felnőtt és kibontakozott. Mindaz, ami Leon élete volt, benne él tovább.

A Leon, a profit évének egyik legkiválóbb filmjeként tagsálom el: életszerű, feszültséggel teli és humoros, de egyszersmind nagyon szívhezszóló és morális darab. Két szokatlan, mégis szerethető ember kapcsolatának története, akik életük legszebb, legtartalmasabb napjait köszönhették egymásnak.