Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése:

2012

"A Teatralitás és a Megtévesztés hatékony fegyverek az avatatlanok ellen. De mi már beavatottnak számítunk."

(A sötét lovag - Felemelkedés)

Talán mi értettük félre. Talán 2012. december 21.-e nem a világvégét, nem is egy világvége-folyamat kezdetét (mágnespólusok cserélődése), csak egy új geológiai kiskorszak nyitányát jelzi a maják ősrégi jóslata szerint.

Evidens, hogy a legteátrálisabb verzió áll a legközelebb ahhoz, ahogy Hollywood elképzeli ezt a témát. Egy intenzívebb napkitöréskor... amikor a Föld mágneses pólusai helyet cserélnek egymással... a föld tektonikai térképe átrajzolódik, kataklizmák sorát elindítva. Milliárdok lelik halálukat, kivéve pár millió gazdag, befolyásos vagy legalábbis hírneves személyt világszerte, akik egy bunkerhajó, az újkori "Noé bárkája" oltalmában vészlehetik át az apokalipszist.

Látványosan hangzik. Olyasminek, amire a nagyobb (és igénytelenebb?) tömeg is jegyet vált, hogy aztán tágra nyílt szem-szájjal ámuldozhasson a kapott ingereken.

Roland Emmerich pedig pontosan így prezentálja alkotását: mindent a szemnek, semmit a szívnek. Egy olyan ÖkoOdüsszeiát próbál megteremteni, ami érezhetően a zsáner koronájaként akart helyet kivívni magának: grandiózus, méreteiben határtalannak tűnő eposznak.
Mindezt azonban dramaturgiai érzék és vérfrissítő szándék nélkül teszi, meggyőzve magát, hogy a történelem legfontosabb eseményében úgyis feloldódik az egyén szerepe. Az erős jellem, a tudás, a felkészültség nem számít ilyenkor, hát mi se törődjünk vele. Ez a hozzáállás pedig egy személytelen, hangos képcsarnokká zülleszti az Avatar-kaliberű produkciót.

Hogy a 2012 2009-ben nem végezett anyagi bukásként, azért lehet, mert a közönség nagyja tudta, mire számítson tőle. Legelső morzsáiból kitűnt világosan, hogy mi akar lenni.

1. A hatás kedvéért csupaszon heverő dátumszám, mint cím,
2. a plakát szlogenmondata: "Mi megkaptuk a figyelmeztetést",
3. és a trailerek Armageddon-típusú dezisztériamontázsai, 

mind-mind okos mézesmadzagok, amik a célállomásnál 2 és fél óra klisétengerbe vezetnek.


Számítógépes effektjei nélkül az egész movie éppolyan igénytelen belül, mint amilyen páváskodó kívül. Ha nem vesszük figyelembe a CGI-t, alig marad benne egy futólagos cselekmény-protézis.
Az első probléma - ami még valahol rasszista húzásnak is vehető - , hogy maguk a maja nép, illetve jóslatuk alapja, naptárrendszerük: mindezt épphogycsak említik. Tudom, hogy ez nem régészeti kalandfilm, de akkor is: őrájuk épül az egész 2012-mítosz! Bármilyen elhangzó tézis vagy elmélet csupán előkörítés az "izgi" borzadalmakhoz, hogy a mezei moziba járók elhiggyék: valódi bibiliai krónikát látnak, a modern korba ültetve. Nem pedig a NatGeo-Wild műsorát.

Mielőtt kisujjamat is mozdítanám a tartalom leírásáért, előbb a parasztvakító-faktort nézzük. Az ilyen panorámához találták fel a pattogatott kukoricát és a literes üdítőt. Válogatott természeti csapások (földmozgás, vulkánkitörés, gigacunami) sora, az előlük menekülő emberek és a civilizáció nyomainak (ember készítette tárgyak, épületek és települések) pusztulása: mind-mind két kézzel osztogatott cukorkák a retinának. És bár a képélesség sem a legcsiszoltabb, de kétségkívül sokrétű és változatos: a besüllyedő kaliforniai lemez, a tektonikus mozgás keltette hullámok, amik rengéseket és szökőárakat generálnak.

A karakterek nem mondom, hogy szükségszerűen buták vagy inkompetensek lennének. A legfőbb gond velük, hogy szárazak, nem léteznek elkülöníthető jellemvonásaik. Nem állnak semmi egyébből, mint az értelmes lény evidens reakciójából az katasztrófahelyzetre, illetve az elhullásuk pillanatából. Ergo: ki miként menekül és hamvad el.

A függetlenség napja óta nem találkoztam ennyi újságból kivágott, amerikai sztereotípiával:

1. a mindig bátor kiállású elnök,
2. a leeresztett életvitelű apa,
3. a hebehurgya tudós, aki a közelgő káosz elméletét feltálalja a nézőnek,
4. az elhullajtható legjobb barát,
5. a szemétláda politikus,
6. a magát jól tartó exbarátnő/exfeleség,
7. a sertepertélő gyerekek,
8. a női szereplő által dédelgetett kutyus.
9. Egyedül talán a mogorva katonai vezető sztereotípiája nem található meg.

Az egyetlen karakter, aki elnyerte tetszésemet a "kínálatból", az épp a legismertebb színész figurája. Danny Glover USA-elnökként - legalábbis számomra - jobban megformálta szereplőtípusát, mint anno Morgan Freeman a Deep Impact-ben, a zsáner egy másik tragacsában. Az is egy kisebb, ám ugyanilyen untató, destruktivista emberszóró volt. Ugyanakkor szintén az afroamerikai elnök az egyetlen komolyan vehető figurája.

Glover Wilsonját ugyan szintén nem nevezném háromdimenziósnak (lányát még kettő-nek se), de hozzá valamilyen szinten kötődni lehet: mindegyikük közül a legnormálisabb dialógusokat ő kapta, és Glover épp jó arányban elegyíti a tisztséggel járó tartást és az empátiát. Képernyőn kívüli halála után nekem abszolút érdektelenné vált, hányan és kik maradnak életben. Nem érdekelt az okos nőnek beállított lánya, nem érdekelt a vele flörtölő "Dr." Adrian, illetve Jackson Curtis író családmenekítési akciója.

A magyar szinkron valamelyest kozmetikázott az eredeti szövegfüzeteken, de nem sokat. Nem hiszem el, hogy a szereplők nem feszengtek, hogy milyen semmitmondó, agyfúró beszédeket adnak a szájukba. Temérdek a fellengzős monológ, a pánikot illusztráló egysorosok, a harmat és a pára közötti erejű poénok (pl. a vulkánnál áriázó hippi).
Ja! És az olcsó filléres kanadai-pennys bölcseletmondatok. Kedvencem a tibeti láma kell, hogy legyen: az idős szerzetes tanítványának egy túltöltött csészével szemlélteti, hogy ne pánikoljon. Nevetséges volt. És mikor odaadja neki az új kocsija slusszkulcsát, azt hittem, egy Suzuki-reklámba csöppentem.

Emmerich nemcsak az emberek személyiségrajzaihoz nem ért, de emellett a mozgatásukat sem tudja rendesen megcsinálni. Ez pedig még dramaturgia nélkül is szégyen: szinte rongybabaként rángatja szereplőit egyik vészhelyzetből a másikba. Így meg egyre monotonabbá, egyhangúbbá, sőt néhol idétlenebbé (szőke csaj fütyeszt mutat a bezáruló bunkerhajó-ajtó előtt) válik az egész menekülés, függetlenül a filmben látott átlaglelkek kálváriájától.

260 millió dolláros költségvetés mellett felmerül a kérdés, hogy a producerek miért nem tartják be olykor az elemi hihetőségi standardokat. Mindig mindenki pont az utolsó pillanatban kerül el egy-egy objektumot vagy epicentrumot. Amikor Curtis családja egy gépjárművel iszkol a kéreghasadásos földrengés útjából, valahogy mindig kikerülik a többi autót, az összeomló felhőkarcolókat, a keletkező szakadékokat. Aztán egy kis repülőgép süvít el két összeomló irodaház között. A Yellowstone-i hamufelhő is mintha közelebb volna hozzájuk a kelleténél.
A világ vagyonosai és politikai vezetői közül némelyek feketén, egymilliárd dollár (vagy euró) körüli összegért megvásárolják a bunkerhajóba szóló jegyet, amik elvileg a világ "genetikailag" és kulturálisan leghasznosabb tagjainak lenne fenntartva. Az emberiség többi részének feláldozásával. Ez nem ilyen egyszerű, ahogy a "bárka" meglétét sem lehet úgy eltitkolni, hogy az egyik főszereplő azt egyszeriben felfedje egy ismerőse előtt. Nem létezik, hogy 1-2 tudós ismerje fel a legfontosabb összefüggéseket, szakemberek intézményei.

Miért hagyják el szinte minden katasztrófafilmből az utószót?! Már azontúl, hogy a pusztítás helyszíneit mutogatják, mintegy ál-befejezésként! Az utolsó percekig a látványé a főszerep: a némiképp átrendeződött Földbolygó látképe az űrből klassz kép. De nem pótolja az új éra kezdetének kigondolását. Mi lesz most? Hogy kezdi újra az emberiség, új kontinensek és tengerek között; úgy, hogy a planéta új táplálék- édesvíz- és ásványi készleteit, agrár- és ipari helyrajzát nem is ismerik?

Persze, jó, hogy végül nem sikerült totálisan diszkriminálni a hajóra rimánkodó tömegeket. Ezt leszámítva semmi okunk, hogy a túlélők megmaradása miatt elégedettséget érezzünk. Az idáig vezető út egydimenziós szereplői, az utóesemények és a mondanivaló hiánya kétségbe vonja, hogy okunk volt végigkövetni a globális vészt. Azonkívül, hogy "baromi látványos."
Gondolom, nemcsak én szerettem volna látni, hogy a "nagy emberek" az ősközösség szintjére dedomesztikálódnak, és elölről kell kezdeniük a települések létrehozását, a sokféle civilizáció új alapkőletételét. Hogy Simbát nem láttuk újraszervezni a Büszke Birtokot, az egy dolog. De hogy az emberiséget nem láttuk újra-benépesíteni a Földet, az már hányingert keltő.

Végül: az épületomlási képsorok közül leírnám azt a 3-mat, amelyik - jobb kivitelezés mellett - esélyes lett volna igazán szívszorító és tragikus momentummá felfejlődni:

1. A riói Jézus-szobor karjainak, majd teljes térfogatának leomlása;
2. A római Szent Péter-bazilika, ami megreped és összeomlik, maga alá temetve az imádkozó hívőket.

pontot adok. Egyszer meg lehet nézni. De bőséges türelem kell az érdektelen részek átvészeléséhez, révén, hogy oly kevés dolog hajtja előre ezt a behemót celluloid-bálnát.

Predátor 2.

A Predátort azon franchise-ok közé sorolom, melyeknek soha egy folytatása sem közelítette meg a szériaindító rész minőségét. Robotzsaru. Home Alone. Vagy a XX. századi Planet of the Apes-filmek. A stúdió nyilván nem nyugodott bele, hogy Arnold Schwarzenegger nélkül a népszerű űrvadász nem kaphat méltó ellenfelet. Hát másban sem kapott!

Persze, az új Ragadozó éppúgy lézerpuskás, láthatatlanná tud válni, felkoncolja a legfickósabb figurákat is, ahogy eddig. Annyiban köthető még az előzményhez, hogy egy féltitkos szövetségi munkacsoportnak információi vannak a közép-amerikai Predátorról, akitől csak ketten menekültek meg. Ezt leszámítva semmi nem köti össze az első résszel a folytatást: ez maga az első rész, csak más közegben, más emberekkel előadva.

A hangulat közel se olyan fojtogató és rettegést keltő, mint az előzményben. Nem azért, mert "túl hétköznapi" a környezet! A trópusi dzsungelben az ember nemcsak kiszolgáltatottabb, de a halála hiábavaló az utána elhulló szerencsétlenekre nézve. Szinte eltűnnek a világ emlékezetéből, távol a civilizációtól. Los Angeles-nél ugyanez az érzés teljesen hiányzik. A lénynek láthatatlanul is nehezebb dolga van egy lakott nagyvárosban, ha egy bizonyos célpontra les. Ám akik tudnak róla, azoknak se ismereteik, se leleményességük nincs elég, hogy elfogják.

Ahogy Harrigan hadnagy, a heves hekus ellenfélnek, úgy társai, Cantrell és a többiek áldozatoknak is gyengék. Az 1. részben - 1 kivétellel - a fő csapat minden tagja ereje, érzékei és lőszere legjavát adta, hogy egyáltalán megsebesíthessék a mindenhatónak tűnő, láthatatlan veszedelmet. Itt viszont két papírkarakternek nulla esélye van életben maradni, a harmadikat pedig a Predátor megkíméli. És miért? Mert infraérzékeivel látja, hogy terhes.

Semmi nincs Harrigan csapatának vonatkozásában, ami működne: jellemrajzuk, hátterük, a lények viselkedése, vagy a csapattagok távozása a cselekményből. A jamaikai és kolumbiai drogkartell bűnözőit sokkal látványosabban végezte ki a Predátor, mint bárkit a dilettáns törvényes erők közül. Egyébként: ritka idétlen lefejezést kapott a jamaikai voodoo-s drogbáró, akivel Harrigan titokban találkozott.

Harrigan nekem egyszerűen nem nő föl ahhoz karakterként, hogy kiélezettebbnél kiélezettebb helyzeteken át hadakozzon a Predátorral, űzze őt és felkészüljön ellene. Mikor követi az űrhajóra, kézenfekvő, hogy a saját, korábban megszerzett fegyverével védekezzen. Csak valahogy nem tudom elhinni, hogy ilyen kiegyenlített lenne egy sima rendőr és egy Ragadozó közelharca. Korábban a kreatúra túljárt a szövetségi csoport eszén, mikor azok hőszigetelt ruhákkal csapdát állítottak neki. Igaz: olyan pökhendi és gyermetegen elbizakodott alakokat csőbe húzni nem igényel nagy agymunkát.

De mégha el is tudnánk hinni a filmnek, hogy az itteni Ragadozó mennyire ravasz... Harrigan akkor is csupán egy fémpengével hadonászik, egy intelligens szörnyszülött, a fegyver gazdája ellen.

Ami pedig - ahogy mondani szokás - kiverte a biztosítékot nálam, az a győzelmét követő 1 perc. Újabb Predátorok tűnnek elő (mert azt az effektet nem lehet teleportálásként beadni), akik elviszik a megölt társuk tetemét, míg Harrigant érintetlenül hagyják. Miért nem ölik meg?! Miért adnak neki - feltételezem, elismerésük jeleként - egy 1715-ös pisztolyt, mint valami videójáték végén?! A zárószcéna és maga a film is 1 tényleges funkcióját sikerült betöltse: bíztatja a rajongókat, hogy vannak még Ragadozók, lesz még folytatás.

Danny Glover alakítása, meg talán a mészárlások bája. Ennyi az, amit a Ragadozó 2.-ben értékelni tudok. Erőtlen, erőltetett, hamvas másolata az eredetinek, csak városi közegben.

Saw (Fűrész)

"Maga bizonyára egy nagyon félelmetes fickó. Fogadok, hogy az emberek már a hangja hallatán megborzonganak. De tudja, én; én ezt most nem érzékelem."

(Nekem 8)

Kevés horrorfilm keltett akkora kritikusi és nézői visszhangot, mint a 2004-es Fűrész. Már reklámkampányát is brutálisnak, véresnek és felkavarónak mondták ki, nem beszélve magáról a kész filmről. Ehhez képest minden idők egyik legsikeresebb horror-franchise-ává nőtte ki magát, számos folytatással. Már anyagi téren is óriási eredményt ért el: alig több, mint 1 millióból készült, és ennek a 45-szörösét (!) hozta vissza világszerte.


Két okból nem lettem ennek a népszerű műnek a rajongója. Az egyik, hogy a remek atmoszféra ellenére túl sok lyukat fedeztem fel benne, így az illúzió darabokra tört bennem. A másik nagy kifogásom, hogy Jigsaw, a kirakós gyilkos rejtélye nem tudott megfogni. Maga Jigsaw neve is anagramma, hisz a gyilkos bonyolult halálszerkezetekbe kényszeríti áldozatait, és azokból kell kiszabadulniuk. 
De hogy sose kapják el, és eleve a kérdés, hogy ki lehet ő, egyszerűen érdektelen volt számomra. A cselekmény tele van nagyon nyilvánvaló félrevezetésekkel, hogy melyik szereplő lehet a gyilkos, és a nagy leleplezéskor a film csal. Mitől csavar az, ha teljesen fogódzók nélkül egyszercsak kiderül, hogy a földön heverő „hulla” a még nagyon is élő Jigsaw? Meggy a tortahabon, mikor Jigsaw közli Adamme, hogy a fürdőkádban volt a kulcs láncaihoz. Egy flashback szerint a kulcs a fürdőkádban véletlenül a lefolyóba tűnt. És ha ez véletlenül nem így történik, és Adam mondjuk, nem is tudom: sikeresen kiszabadul? Annyira küszködik ez a film, hogy fordulatos legyen, ami folyton ki-kilökdös a hatás alól.

Szóval két férfi egy elhagyott mosdóhoz láncolva ébred, és a Jigsaw által hátrahagyott nyomokból kell rájönniük, mi folyik itt, mi közük egymáshoz, és főleg: hogyan jussanak ki innét. A Fűrész aduászként az ilyen helyzetben várható félelem és őrület folyamatát próbálja használni feszültségkeltéshez. 
Dr. Lawrence Gordon és Adam átlagos, értelmes felnőttek, ám Jigsaw játékszereiként civil éntudatuk folyamatosan leépül. Kezdeti dezorientálságuk a beteges "játszma" végigküszködése alatt rettegéssé, majd paranoiává, félőrült állapottá válik. Ezt a lelki szétesést valóban érdekes sőt részben még elborzasztó is látni. De nem annyira, mint a készítők azt nyilván szeretnék: sokszor életidegennek találtam a viselkedésüket. 

4 csoportba soroltam be a forgatókönyv hézagait, aszerint, hogy kikhez kapcsolódnak:

I. A Gordon-család

Minden, ami Zep karakteréhez köthető, zavart. Belemagyarázás, hogy Jigsaw a kórházi dolgozót egy spéci méreggel kényszeríti cinkosságra. Alison Gordon, Lawrence felesége sem éppen egy észlény. Nem elég, hogy Lawrence eltűnését se kapcsolja össze saját és lánya fogva tartásával, de mikor Zep pisztolya hozzá kerül, nemcsak elejti, de utána inkább a gyerek eloldozásával törődik, minthogy lefegyverezze a támadót. Ez nálam inkább tragikomikus, mintsem félelmetes.

II. A gyilkos és cinkosa

Mi az, hogy Jigsaw "technikailag nem gyilkos", mert nem saját kezével ölt? Ez egyszerűen hazugság. A csapdák és emberrablások kiagyalója és kivitelezője ő, tehát ő okozza a szerencsétlenek kínhalálát. Motivációjával ugyanez van: agytumoros beteg, nem bírja elviselni, hogy az emberek nem becsülik az életet. Gordonhoz annyi köze van, hogy ő kezelte. Ezért őt választotta? 

És ha a józan eszemre hallgatok: szerintem ha valaki egy halálos csapdából kikerül, nem biztos, hogy annyira értékelni fogja az életét, csak örül, hogy megúszta. Ha pedig meghal, esélye sem marad okulni. Mi az értelme ennek? Hogy muszáj halálosnak lennie, különben nem hiszi el az áldozat a veszélyt, és nem tanul belőle úgyse?

Gordont és Adam-et leszámítva az összes itteni áldozat tucatlény, akiknek a nevét se tudjuk. Maguk a haláljelenetek is, hát... furcsák.  Mikor az egyik áldozat egy széfet próbál kinyitni, azt miért gyorsítják fel? Úgy néznek ki, mintha egy rajzfilmet néznénk. És ugyanez megy a többinél. Azt hiszem, ez arra szolgálhatott, hogy a nézőt hevesebb szívverésre késztesse, de az összbenyomás erről is inkább zavaros és valahol vicces, mintsem rémisztő.

III. A 2 áldozatjelölt

Igazán szerencsés véletlen, hogy Adam egyszer dühbe jött, épp az ablaknak vágta a fűrészét, aztán épp hisztérikusan megfenyegette, hogy megöli, ha nem beszél. „Honnét tudjam, hogy nem te vagy a gyilkos?”, aztán meg: "Neked van valamid, ami nekem nincs. Információd!" Épp akkor fedezte fel, hogy az üveg duplaüveg, tehát lehet mögötte pl. kamera. Szinte negyedóránként váltogatja, hol hisznek egymásnak, hol meg nem. 

Mikor Gordonnak azt mondja a neje, hogy ne bízzon Adamben, hogy nem jut a fickó eszébe, hogy pisztolyt nyomnak a nő fejéhez? Mikor kiderül, hogy Adam a túszfotót eltette Gordon tárcájából, annyival indokolja: "nem voltam képes rá". Miután nemrég megfenyegette, hogy kinyírja...

Időhúzásnak tartom, hogy a két főszereplő nem tisztázza már az elején, amit tudnak. Adamről kiderül, hogy riporter, és pár napja követte Gordont kompromittáló adatokért. Apropó Gordon: mitől esik pánikba a végén dr. Gordon? Jigsaw már az 1. kazettaüzenet óta kilátásba helyezte a családja kiirtását. És attól, hogy „lejárt az idő”, illetve hallotta őket a mobilon át dulakodni, még nem változott az alaphelyzet. Hogy nem ordít hangszál-szakadásig a fájdalomtól, mikor a tompa fűrésszel elvágja a saját lábát? És egyáltalán: hogyan akar ő levágott lábfejjel segíteni bárkin? Semmi nem kötelezi a gyilkost, hogy betartsa a felkínált alkut Adam megöléséről.

Végül a kedvenc pillanatom: miután Adamet Gordon lelőtte: mitől bír hirtelen felpattanni, mikor Zep visszajön a helységbe, és fegyvert fog rájuk?

IV. A 2 nyomozó

Danny Glover kellemes meglepetés volt számomra Tapp nyomozóként. Tapp és Sing azok a rendőrök, akik nyomoznak a kirakós-gyilkos után. A módszereik viszont igencsak vitathatóak, és ez megint gyenge szál a történetben. Gordont annyival kapcsolják az ügyhöz, hogy találtak a helyszínen egy tollat. Később pedig, miután Gordon felfedte nekik afférját egy nővel, a férfi tisztázódott. Onnéttól mitől hiszi Tapp, hogy köze van az ügyhöz? Mikor Jigsaw rejtekhelyét megtalálják, miért nem kértek házkutatást? Egy szociopata kéjgyilkost nem hivatalos eljárás keretében, erősítéssel szokás felderíteni és lekapcsolni?

Halálukkal ugyanez van. Találnak egy groteszk csapdát, benne a leendő áldozattal, meglátják a lifttel érkező csuklyás alakot. Ahelyett, hogy rögtön lefegyvereznék, elbújnak, megvárva, hogy a csuhás közel jusson az áldozatjelölthöz. És mikor Tapp lefogja Jigsaw-t, még a csuháját se emeli le róla, a bilincsről nem is beszélve. És mikor megszökik, direkt nem lőhetik le. Jó, ez egy horrorfilm, a halálon és a félelmen a hangsúly, rendben! De ahhoz komolyan kell vennünk a helyzeteket, amikben a szereplők vannak. Ott pedig a rendőrök nem vétenek ilyen súlyos hibákat ilyen kritikus helyzetben. 

  

Mindezek dacára nem tartom haszontalan filmnek a Fűrészt, pozitív dolgok is vannak benne. Egyrészt ugye a hangulata rideg és félelmes, az alaphelyzetbe beleborzong az ember. A csapdák igen változatosak és kreatívak. Hiába nem tolják a képünkbe a csonkításokat és egyéb borzalmakat, a rettegésérzet létrejön a nézőben - mégha csak helyenként is. A legtöbb normális ötlet a cselekmény során Adamtől származik, pl. a sötétben világító X-jelre is ő jön rá. 

Érzem én ezen a filmen a lázas igyekezetet, hogy minimális pénzből egy izgalmas, fordulatos horror-thrillert hozzon össze. De túl sokat ködösít, és a történet részleteit sem gondolja át elég alaposan.  

Maverick

Richard Donner és Mel Gibson nemcsak a Halálos fegyver-filmek során voltak munkatársak. Ha nem is azonos szinten, de hasonlóan igényesre lett szabva a Maverick, a újkori westernek egyik legismertebb darabja.

Legtöbbünk úgy tekint a szerencseiparra, mint a cinkelt érméje: vagy más nyer, vagy te vesztesz, a harmadik verzió csoda. Személy szerint sosem gondoltam a pókerra stratégiai játékként. Aki bátran licitál, és mázlija adódik a lapokkal, az nyer, és nagyjából ennyi.
A Maverick egyik fő erőssége, hogy a játék szinte minden variációját végigkíséri egy verseny keretében, szimpla csalástól az új osztó kérésén át a csodafaktorig. Ahogy látjuk a tetőpontot, a döntő pókerfordulót, olyan mintha valóban a képességek és a tudás mérvadóak lennének, és a legkarakteresebb egyének jutottak be. Kártyázás, picit viadalszerű stílusban ábrázolva.

Bret Maverick szimpatikus széltoló, aki azonban bármilyen lazán viselkedik, sosem csalárd vagy tétova. Csiszolt gavallér modora jóindulatú gazemberséggel párosul, ami abban mutatkozik meg, hogy mindig józanul mérlegel.
Hogy mennyire nincs hajlama az erőszakra, azt bizonyítja felfogása a csalásról. Nem vetemedik rá, s ha más teszi vele, futni hagyja. Ez a nagyvonalú beképzeltség irritáló volna, ha nem látnánk Maverick biztos kezűségét, a kártyaasztalnál, revolverrel vagy csak azon, ahogy feltalálja magát vészhelyzetben. A Vadnyugaton csak azt lehet átverni, aki hagyja, és ha például meglopják/bezárják, elég visszalopni/kiszabadulni, és a fáradalmak igazolják, hogy érdemes pénzére/szabadságára. Ez az észjárás fontos lesz megérteni, miért van együtt a bájos Annabelle-lel, aki többször csúnyán felülteti.

A színészi játékok mind teljes értékűek, a vadnyugat amerikai lakosai életszerű, és csak másodsorban hangulatvidító figurák. Kedvencem közülük Bret indián cimborája, aki egy orosz kényúrnak egyfolytában a skalpoló indiánok show-műsorát kénytelen előadni.
A XIX. századi western jellemző emberalakjai, mint a seriff, a pimasz játékos és a ravasz széphölgy, ezek mind-mind jelen vannak. Nem nevezném western-paródiának, mert nem a kifigurázás célzata a fontos. Végig megmarad a kronológiai hűség, nincsenek modernkori tárgyak vagy poénpetárdák. A rendező pedig kifejezetten jól osztotta ki, hogy kinek milyen szerep jusson, miközben a történet nem esett szét vagy vált lanyhává.



A megszokott hármas tagolás ezesetben: viszonytagságok, póker, csavarok. Az első harmad a komikum bohózatára fókuszál, tiszta és tág tájképekkel. A 25.000 $-os nevezési díjat összeszedni önmagában is necces feladat - különösen Maverick viszontagságai közepette. Mégsincs olyan érzésünk, mintha a maga a rendezvény túl kevés műsoridőt kapna.

Az utolsó menet mintegy összesűríti, hogy mennyi izgalmat tartogathat akármilyen pókerparti. A parancsnoknál a névadó kombináció, Angel - Maverick negatív ellentétpárja - viszont egyszínű sort rak ki. Kézenfekvő hogy utoljára marad a 3., 2., 1. legerősebb lapegyüttes, mint ahogy egy hegy tetején a csúcsig jutunk.
A megszokott mázlit a csodától az a vékony mezsgye választja el, amit Maverick a legvégén visz végbe. Bret később Cooper seriffnek - akiről majd kiderül, hogy az apja - azt állítja, hogy az utolsó lapot "megbűvölte". Ismétcsak nagyon kézenfekvő ez a "varázslat", tekintve, hogy egy új pakli tetejéről származott a pikk ász, amit fellebbentett. De itt még nem a csavar a lényeg, hanem a feszültség, amit Bret képes generálni. És nemcsak a nézőknél.


Amikor először értem a film végére, erőltetettnek éreztem a végkifejlet csavargatását. Először úgy tűnik, hogy Cooper veri át a társaságot, aztán kiderül, hogy ő és a parancsnok leegyezkedtek a félmilliós jutalomra. Ezt aztán megtromfolják vele, hogy Angel is benne volt, és Coopert is elárulja a cinkosa.
És mindezek tetejébe: kiderül, hogy Bret és apja az egészet a parancsnok leleplezésére használták. Az indok erre az ifjabb Maverick-től hangzik: "Semmi sem felemelőbb, mint az, ha az ember becsaphat egy csalót." Belemagyarázásnak érződhet mindezt tényleg végigjátszani, amikor már amúgy is Bret nyert. De a film észjárása sosem lépi az abszurditás határát: könnyed alakok generálják a humort/izgalmat, de az éles helyzetek tétje végig érezhető.


Tetszetős és hangulatos westernkomédia.

Halálos fegyver 4.

Minden egységes  trilógia után rendkívül rizikós egy nagy költségvetésű negyedik részt hozzáforgatni. A végeredmény ilyenkor bizonytalan kimenetelű. Lehet katasztrofális, mint a Batman és Robin, vagy igényes munka, mint a Halálos fegyver 4.

A jó film technikai és hozzáállás-béli feltételei mind adva voltak. Változatlan rendező, stáb, szereplők, helyszínek; még a filmek sajátságos atmoszférája is megmaradt. Nincs probléma a kontinuitás, illetve a történet tempója, logikája és hangulatvilága körül sem. Könnyed, de nem komolytalan.
És mégis: tettenérhető rajta egyfajta megfáradtság, epilógus-érzet. Most nem olyan apróságokra gondolok, mint Trish és Martin új frizurája. Richard Donner alighanem előre sejtette, hogy már nemigen maradt mit hozzátenni a történethez, hiszen Martin és Lorna összejött, Roger gyerekei pedig felnőttek. Ezért a történet mozgatórugója a családi kiteljesülés lett: Lorna és Rianne terhes kismamák, Roger pedig egy tucat gyereket és nagyapjukat fogad be menekültként. A kínai maffia is egy sötét családképet jelenít meg, aki nemcsak ellenségeit öli le, de a kudarcot valló, tanúnak számító embereket, sőt puszta elrettentésből a csempészett emberek közül is találomra ölnek.

A gyilkosságok színezete mindig változik az egyes részekben: az elsőben brutális cselekedet, a másodikban szisztematikus irtószéria, a harmadikban közösségre kiható szociális betegség. A 4. részben ez leginkább a romeltakarításra emlékeztet: aki a Murtaugh-Riggs famíliák életét megkeserítheti, egyesével kiesnek a képből. Roger és Martin többször életveszélybe kerül, egyszer majdnem mindkét család bennég a házban, de végül egytől egyig megmaradnak. Hong, a nagyapa-figura megölése a kötelező rendes áldozat, így Murtaugh többszörösen is nagyapa lesz. 

A poénfaktor a duón belül és a többiek részéről is erős maradt. Riggs többször hecceli társát: nemcsak ráveszi, hogy gatyában csapkodjon a lángszórós ember előtt, még a sajtófotót is állandóan kiragasztatja elé. A most magánkopó Leo Getz és a Murtaugh-gyerekek mellé újabb ütős figura kerül a csapatba, ez pedig Lee Butters. Jelenléte indokolt, hisz ő Rianne anonim férje, és társnyomozó szakértő a kínai ügyben: gyorsan reagáló, jó eszű hekus. Kacagtató, ahogy előre hízeleg apósának, miközben Roger antiheterónak hiszi. Ez a fricska megérdemelt, tekintve, hogy sose bízott lánya értékítéletében.

Sok poén viszont erőltetett: a fogorvosi rendelőben a nevetőgáz használata inkább bohóckodás, mintsem természetes közjáték. A film elején a cápa nem-lelövését is túldramatizálták. Roger hajója elsüllyed, a cápa kiszabadul, Leo Getz pedig egyfolytában kotnyeleskedik. A fekete zsarut - mint panaszolja - sokadjára éri tetemes anyagi kár, és ez inkább részvétet kelt a nézőben, mint derűt.

A történet bűnügyi oldala tűrhető: Wah Sing Ku 4 bűnöző kiváltására üzemeltet pénznyomdát, amihez az illegális emberkereskedelem szolgáltat munkaerőt. Mégha csoda folytán egy rab meg is szökne, menedékjog híján kiutasítanák őket az Államok joghatóságából. Ennek az üzletnek esik áldozatul Hong és - ironikus módon - maga a helyi keresztapa, Benny is. A felderítés tehát polgárjogi visszásságokat, és etnikai kérdéseket is felvet. "Ma (a szlogen) az: sajnáljuk, teltház van." Mire Roger válasza: "A maga szülei indiánok, igaz?"

Egyedül azzal az utalással nem voltam kibékülve, hogy Roger az őseit hozza fel példának Riggs előtt. Bőrlehúzásnak érződik, miközben a pár évvel korábbi családja háromszoros méretűre duzzadt.

Az akciójelenetek közül a legfontosabb az autósüldözés. Közvetlenül a ház felgyújtása után történik, tehát arányos válaszlépés. Riggs korábban elpanaszolta Rogernek, hogy küzdőszelleme lankadófélben van. Ez a jelenet egyfelől igen látványos hajsza, másrészt Riggs bizonyíthatja, hogy "bírják még a gyűrődést". Nyilván ugyanez a megfontolás állt amögött, hogy Riggs és Roger a végén közelharcot vív a Jet Li játszotta Wah Sing Kuval, de elég szeleburdi elképzelés. Csak azért bevállalni egy sokkal képzettebb és gyorsabb gyilkos ellen a közelharcot, hogy bíztassák magukat? És hogy maradhat valaki ilyen aktív, miközben egy szigonnyal a hasában mozog?

Martin Riggs élettörténete teljessé válik, amikor a végén meglátogatja Viktoria sírját. Lorna bármely nap szülhet, de még mindig nem házasok. Riggs retteg, hogy megint megözvegyülhet, megint zsaru mivolta miatt. Leo Getz felbukkanása okos ötlet volt: tényleg olyannak hat a történet a békáról, mintha Viki szelleme küldte volna oda bíztatásul. Az előző részek ismeretében ez érdemi végkifejlet, együttérzést vált ki a nézőből. A kórházi jelenet lezárása a legvégén kicsit érzelgős, de mindenképpen hangulatos: mindegyik visszatérő szereplő egy utolsó képben búcsúzik - kivéve a pszichiáternőt.

Halálos fegyver 3.

Van egy visszatérő vonása a Halálos fegyver filmeknek: az első akciójelenet mindig szerepelt kicsit másként a megelőző rész vége felé. A második részben az autósüldözés némi gyalogfutással, a harmadikban a bomba az épületben, a negyedikben pedig a levegőbe repülő tartálykocsi. Ez nem a fokozás céljával van így, egyszerűen összeköti az egyes epizódokat, méghozzá hibátlanul.

Az akció és humor változatlanul képes fokozni egymást, de utóbbiban azért elvétve előfordul az öncélúság. Minden vicc és beszólás segít ébren tartani a figyelmet, és csodásan kitöltik az átvezető jeleneteket. Mégis: a cselekményhez nem kötődnek olyan szorosan, mint a 2. részben. Ott a konfliktus egy fokozatos láncreakció volt, itt inkább társadalmi probléma. Ettől nem számít kevesebbnek a produkció, csak néhol picit túlerőltetik a poénesőt.

A prológus stílusos és vicces, bár nincs konkrét szerepe a cselekmény további részében. Annyi vonzata van, hogy egy időre Rogerékat lefokozzák. Ez azt a célt szolgálta, hogy - mivel Rogernak egy hete van hátra nyugdíjig - gyorsítva végigpergesse, miből állt eddig a fekete zsaru élete. Karrierkezdés járőrként, egy akaszkodó teltkarcsú nő, előléptetés, rázós ügy Riggsszel, igaztalan haláleset, tüzes katarzis. A fürdés a végén az első rész legelejére utal vissza, kikerekítve az eddigi három film történetét.

A cselekmény érezhetően az első két filmet próbálja lezárni, hogy a főszereplők sorsa kerek legyen. Ez sok trilógiánál elcsépelt és klisékkel teli végeredményt produkál. Itt szerencsére nem ez történik: a szkript stabil és mozgékony, új ötletekből sincs hiány.

A bandavezér egy rossz útra tért zsaru, akit Murphy százados személyesen is ismer. Ez megérdemelt adalék, mert Murphy az előző filmekben háttérember volt. A 2. részben részben zavart, hogy nem reagál komolyabban még a zsaruk otthonaikban leölésére. Most viszont maga is túsz, látja, ahogy volt munkatársa hányavetin kilyukaszt másokat. Jack Travis gyakorlatias és józan eszű bűnöző, aki tud üzletelni és nélkül, csendben ölni.

Legdrámaibb szála a Halálos fegyver 3.-nak a bandaháború. Fiatal srácok gépfegyverekkel ölik egymást és a zsarukat, olyan speciális töltényekkel, ami úgy megy át a kevláron, mintha margarin lenne. Roger az egyiküket lelövi, és sokkolva fedezi fel, hogy a fia barátja volt, Darryl. Murtaugh azonban nemcsak menekül az alkoholba. Egész pályáját kérdőjelezi meg, hogy volt-e értelme ilyen végeredmény mellett.

A hajójelenet felülvizsgálja partnerségét Riggsszel: neki kellene innia, hogy a magánéletét kétszer is tönkretették. Ellenben most van egy pótcsaládja, és egy lehetséges kapcsolata, tehát a két zsaru együtt kezd majd kilábalni élete mélypontjáról. Ez a kilábalás is folyamatában van ábrázolva, reális arányérzékkel. Derryl szülei dühösek Murtaugh-ra, de akarják, hogy megoldja a közösségi problémát. Nick sem vádolja apját, mert ahogy mondja: Derryl döntött az automata mellett. A szülinapos fehér zsaru se ügyetlenségből hal meg: a veszedelem mindannyiukat érinti.

Leo Getz, mint szájpöröly ügynök továbbra is színezi a palettát. Kotnyelessége nem mindig indokolt a dialógusban, viszont többször aktívan hozzájárul a nyomozáshoz, és ezzel a film cselekményéhez.

Egyik legjobb ötlet a filmben Lorna Cole alakja. Háromdimenziós karakter, és jellemében is passzol a sörényhajú Riggs-hez: energikus, józan zsaru, aki jó ok-nyomozati készséggel rendelkezik.

Méltó 3. rész a Halálos fegyver 3. Az egyes szálak összehangolására kellő időt szántak, és ez cseppet sem válik a tempó kárára. Az autósüldözés és Travis leállítása gondos koreográfia szerint történik. Martin és Roger ismét személyes ügyért harcol, ami egy közösség sorsáért folyik, végig rendkívül intenzíven. Kicsit praktikus, a végén mindenki átvészel a lángoló gerendahalomból, dehát ez volt a terv, és sikerült.

Halálos fegyver 2.

Superman és Halálos fegyver. Azonkívül, hogy Richard Donner volt a rendező, van még egy közös vonása a 2 franchise-nak: mindkét sorozat eredetileg 2, egymást kiegészítő epizódnak szánta.

A második Halálos fegyverben Murthaugh és Riggs olyan bűnbandával akad össze, melynek vezére, Arjen Rudd diplomáciai mentelmi jogot élvez, így az ország törvényei fölött áll és nem lehet letartóztatni.  
Ez a mozirész Martin Riggs halálával ért volna véget, és ez logikus is, tekintve, hogy mennyi golyót kapott a testébe a végén. Aztán végül egyik töltény se talált el szívet, májat, tüdőt. Kissé túl kegyeleti megoldás, és talán sokat is viccelődnek a történteken. De a változtatás nem logikátlan: Riggs tettei és jelleme tükrében ciki lett volna nyitott térben halálos lövéseket kapnia. Bármekkora vendetta fűtse, nem nyíratja ki magát úgy, hogy a bandafőnök nincs tele ólommal.

A folytatások előnye, hogy könnyebb in medias res kezdéssel indítani őket. Az előzményfilm utolsó fél órája 10 percbe van sűrítve, megtartva annak humorát, intenzitását és jellemrajzát. A feszesebb tempó nem megy a történet rovására, még a visszautalások se érződnek elcsépeltnek, mint az aranytoll, illetve Riggs nejének felemlegetése. Donner filmje attól is nagy ütőerejű, hogy mellőzi a flashback-et, a speciális effektusok pedig minimálisak, egy másodpercig nem lógnak ki az események ritmikájából.

Az előző filmmel ellentétben most Martin kapja a párosból a nagyobb hangsúlyt. Már nem az az öngyilkosjelölt rongyember, de attribútumai megmaradtak: sörényfrizura, spontán cselekvés. A rá jellemző könnyedség és reflexivitás mellett a komolyság és az önkritika is felfedezhető viselkedésében.
A két monológ, mikor Vorstedt az ijesztgetésről és Martin a baleset napjáról beszél, észrevétlenül felvezetik, hogy a végső katarzis igazából egy múltbéli eset kiteljesedése. Viktoria Riggs tragikus sorsa itt tisztázódik le teljesen: Martint akarták megölni a kocsijával, de amikor látták, hogy Viki ült benne, Vorstedt valahogy hozzásegítette a nőt a biztos halálhoz. Így az öngyilkosjelölt Riggs már leszállt az ügyről, és megúszták, hogy vele is vacakolniuk kelljen. Viki sorsa pedig a víz alatt Martin szeme elé tárul Rika személyében. Egy rövid ideig ő is a kedvese volt, megvédte a golyózáportól, mosolyogva elbúcsúztak, és most viszontláthatta: üresen bámuló hullaként.

Az előző filmben a gyakori ráérősség mellett a főszereplőkkel szembeni kivételezést kifogásoltam. A vágások itt már gyakoribbak, tempósabbak, de egyik jelenet sem érződik tőlük kevesebbnek. Ha a főszereplők megússzák a veszélyt, az kizárólag éberségük és észjárásuk függvénye. Ezért tudják meglepni Vorstedt emberei az ügyosztály többi rendőrét: Wilert a lakásán lövik agyon, Shapiro a saját medencéjében pusztul, Kawano és a többi rendőr pedig kártyázás közben égnek szénné. Getz-et nem akarják azonnal megölni, hanem a tőlük lopott pénz miatti sértettségből előbb megkínozzák. Riggs-et ugyanígy előbb szembesítik az igazsággal - szóban és barátnője látványával is -, mielőtt majd megfulladhat. Nem a jelvény dönti el, ki marad életben.

Arjen Rudd és Vorstedt éppolyan erős egyéniségű ellenfelek, mint az Árnyékkomandó. Ám míg Joshua és társai a frontális támadás hívei voltak, Rudd és jobb keze inkább az alattomos módszereket kedvelik. Ők kevésszer lőnek, de akkor kitörlik a rizikófaktort. Egy fajgyűlölő kormányzat konzulátusának tagjaiként ráadásul szó szerint a törvény fölött állnak, a mentelmi jog védelmében büntetlenül irthatják ellenségeiket. Mikor Rudd négyszer is rálő Riggs-re, még akkor is a mentelmi jogával akar előhuzakodni. Roger válasza rövid és tömör: ha egy szeretteiket öldöső bűnbanda nem sújtható börtönnel, csak a halál marad.

Továbbra is egymást erősíti a dinamika és humor. A viccesnek szánt nagyjelenetek éppoly stílusosak maradtak, mint az előző filmben: Roger a WC-re erősített bombán ül, a zűrzavar a konzulátus épületében és Rianne óvszerreklámja is megnevettetik a nézőt.

Leo Getz nekem határeset volt. Mikor először megtekintettem a filmet, még túlzó humorelemnek tartottam, oda nem illő komikusnak, ahogy Richard Pryor a Superman III.-ban. Aztán mikor külön rá figyeltem, kiderült, hogy az ő alakja beleillik a film koncepciójába. Izgága és bosszantó, de nem a film komolyságát rombolja, hanem csak a besavanyodottságot. Martin és Roger először ki nem állhatják a pesztrált tanút, de utána a konzulátuson már hárman csinálnak botrányt a rasszista intézmény ellen. Vagyis: tesznek a védettségükre. Ugyanezt jelenti, mikor Leo kimentésekor levontatják az egész épületet, csak már sötétebb tónusban. A jelenet másik haszna, hogy átvezeti a végső leszámolást a kikötőben: nemcsak annyi történik, hogy odamegyünk és vérfürdő.

Martin Riggs bosszúja a Lethal-Weapon-franchise tetőpontja. Múltja és jelene összefonódik, amikor megmenekül a fulladástól. Mel Gibson játéka hibátlanul mutatja a gyász és a nyers harag elegyét, ahogy a halott Rikát körbehordozza. A házomláskor úgy ordít föl, mintha az áldozatok dühös sikolyát hallanánk. Az eredetileg két részesre szánt film megosztotta a duó konfliktusait. Murtaugh régi barátját és lányát megölték, majd elrabolták őt és az ő lányát. Most Riggsen a sor, hogy törlesszen az elvett és veszélybe sodort életekért.

A második felvonás egyedül is kellően indokolja, miért tart Murtaugh Riggs-el a kikötőbe, a szinte biztos halálba. Megfenyegették a családja életével, Martin vele volt a bomba-esetnél, együtt csináltak végig megbízást és magánakciót. Ezért se mutatták Trisht és a gyerekeket az első harmad után: ők egyszerű civilek, csak motivációként mutatni őket pedig túl szájbarágós lett volna.

Ritkán tesz jót egy filmcsokornak, ha a főszereplő halálát utólag kiírják a forgatókönyvből. Ebben az esetben előnyre vált, semmiben nem tompítja az összképet. A Halálos fegyver 2. fantasztikus, jópofa és erős akciófilm: az akciójelenetek kidolgozottak, végig pörögnek, a végén pedig már erős emocionális töltettel is telítődnek. Minden idők egyik legenergikusabb folytatása.

Halálos fegyver

Richard Donner igényes, következetes rendező. A Superman-dilógia mellett talán a Halálos fegyver a leghíresebb munkája: sokak szerint majdnem akkora hatású filmnek számít kategóriáján belül, mint az Acélember '78-as kalandja.

A történet nagyon fordulatos, és a valószerűséget jól elegyíti az adrenalinnal. A 2 főszereplő zsaru egy olyan ügyet derít föl, ami lépten nyomon éberségre ösztökéli őket. Murtaugh és Riggs egymás komplementerei: a nyugis fekete családapa és a kócos, tiszta ideg dinamó, aki nem tudja feldolgozni néhai felesége halálát.
Mindkettejük hátterét részletesen megismerjük, mielőtt összetalálkoznak, és innentől egyfolytában mozgásban tartják a másikat. Roger családja bemutatásával próbálja társát elvonni az öngyilkosság gondolatától. Trish és gyerekei életvidám, de normális viselkedésű emberek, az pedig külön dicséretes, hogy Rienne elrablásakor a lány ijedtsége nem érződik nyafogásnak vagy hisztinek. Sok filmbéli túszdrámának többek között ez szokta csökkenteni az izgalmát.

A zsaruduó akcióikban profik és kőkemények, közjátékaik egyszerre teszik színessé egyéni jellemüket és munkakapcsolatukat. A humor elsőrangú és egy percig sem erőltetett: Martin egy öngyilkosjelöltet úgy állít le, hogy vele együtt leugrik bilincsben; Roger ordibálva ajánlgatja Martinnak, hogy lője szét a fejét; Martin mosolyt lő egy céltábla fejére. Azt nem értem csak, hogyha ilyen izzó kezű lövész Martin, hogyhogy Michael Hunsaker likvidálásakor egy egész tárat kilőtt száz méterről színjózanul, és mégse találta el a helikoptert?

Az életuntság érzését a film teljesen száműzi, ahogy a cselekmény bonyolódik, és a Hunsaker-család után immár Roger és lánya, Rianne élete kerül veszélybe. A konfliktus kerete kicsit szokványos, de stabil: ex-kommandósok a droghálózatukat védik. Riggshez hasonlóan csak akkor kezdenek ámokfutásba, ha a dolgok nem mennek simán. Riggs Joshuával, Roger pedig a józanabb ex-tábornokkal kerül szembe a végén: mindkét meccs izgalmas.

Riggs gyásza és ahogy Roger bízni kezd benne, mind-mind remekül vannak érzékeltetve, nemcsak belemagyarázások. Sok unalmas akciófilmmel szemben itt az akció és humor egymást erősítik. Csak néhol érződik vontatottnak, ahogy egyik fejleménytől a következőig eljutunk.
Nem nehéz kitalálni a dolgok alakulását, és a film időnként mintha kivételezne a főszereplőkkel. Ha Joshuáék annyira akarják, könnyen kipuhatolhatták volna, mennyit tudnak a rendőrök a Hunsaker-ügyről. A kínzásokkal együtt is fölöslegesnek hat, hogy életben hagyták Rogert, Martint és Rianne-t is, bár a túszok kínzása bevett módszer a katonai és félkatonai alakulatoknál. Amikor Joshua az utcákon menekül, annyira fel van pörögve, hogy inkább Rogerék házát lövi szét, minthogy eltűnjön a várható rendőri erősítés elől. A dupla pisztolylövés Joshua testére fantasztikus lassított felvétel.

Az érdekelne még: mennyi idő telt el az eset óta, hogy Martin arcán még ott éktelenkedik az összes vágás, de Rianne szerint már "mindent rendbe hoztak" a szétlőtt TV-től és szobáktól a romba dőlt házfalig? És attól nem triplázódnak a helyrehozás költségei, hogy az üres kocsit Riggsék a házfalon átküldik elterelésképpen?

Nagyon szeretem ezt a filmet, ütős kis akciófilm a mozitörténelem egyik legismertebb zsarupárosától.