Paranormal Activity

Minden idők egyik leghátborzongatóbb befejezésének tartom a Paranormal Activity moziverziós zárását. A folyamat pedig, ahogy Katie-t, a történet főszereplőjét fokozatosan megszállja egy démoni entitás, elég volt hozzá, hogy végig ébren tartsa a figyelmemet és veszélyérzetemet, amíg odaértünk. Képes arra, amit a leginkább becsülök egy ilyen filmben: a természetfelettit a valóság kiterjesztseként ábrázolja. El tudja hitetni velem, hogy ez az eset igenis megtörténhet, akár velem, akár veletek/önökkel.

A tőzsdei bróker Micah és egyetemista barátnője, Katie új házba költöznek. Ebből az alkalomból Micah új kamerát vesz, hogy lencsevégre kapják a szellemet, akit Katie-t elmondása szerint még kisgyermekkorából ismer. A helyi médium, Dr. Fredrichs tisztázza nekik, hogy egy démon üldözi Katie-t, és valami módon ártani akar nekik. Micah eltökéli, hogy mindképpen ő oldja meg ezt az ügyet, de vajon két átlagember tényleg meg tud birkózni egy ilyen szokatlan dilemmával egyedül?

Nem akarom külön cáfolgatni a fújolók előítéleteit, ezért inkább a lényegre térek: a Paranormal Activity a legdíszítetlenebb horrorfilm, amit valaha láttam, mégis az egyik leghihetőbb. Soha nem kaptam még ilyen pontos képet mozgüképen arról, ahogy egy démon kísérti, majd birtokba is veszi áldozatát. A lény identitás nélküli, csírájában gonosz: pontosan tudja, hogy az ember alváskor a legvédtelenebb, hogy az alváshiány gyengíti, és hogy a bizonytalan ember lelke könnyű préda. Ráadásul a hálószobánk az utolsó hely, ahol egy ilyen kiemelten félelmetes veszélyforrásra számítunk, hogy tanyázhat.

Érdekes gondolatmenet rajzolódik ki, ha egybenézzük, mik fenyegették a "megtalált felvételes" klasszikusokban a kamerázókat: a Cannibal Holocaust végén erdei vademberek, a The Blair Witch Project-ben erdei démonkísértet, a Paranormal Activity-nél pedig otthoni démonentitás. Mindegyik mű egyre kevesebb kellék használatával fejezte ki cselekményét, mind kisebb büdzsével és forgatási idővel. Író-rendező Oren Peli - aki korábban sosem dolgozott a moziszakmában - a Blair Witch költségének alig 1/3-ából, 11.000 $-ból forgatta le, kb. 1 hét alatt. Ehhez képest 100 milliós bombasiker lett, népszerűsége pedig vetekszik a blair-i boszi krónikájával a horrorfanok körében.

"Kevesebb kellék" alatt a sejtetőelemek számát értem. Döbbenetes, mennyire jól követhető a történet  annak ellenére, hogy szinte átlátszónak hat a film. A Blair Witch-hez hasonlóan bármilyen dísz és zene nélkül, csupán tárgyi jelekkel, sötétséggel és hanghatásokkal dolgozik, de azokból még kevesebbet használ. Továbbá: itt háromszor is látjuk a veszedelem forrását, de - ellentétben pl. az Átok nemezisével - a nemezis nem egy fantáziaszörny légből kapott képességekkel, beleillik a mi valóságunkba és a sejtetés légkörébe is.

1. Először sötét árnyként látjuk a hálószoba ajtaján fodrozódni,
2. Később egy Diana nevű korábbi áldozat utolsó fotóján a 60-as évekből,
3. Végül a legutolsó képkocka, ahol Katie immár a démon új gazdateste.

Egyáltalán nincsenek stilizálva a nappalos részek, ezért tűnhet úgy elsőre, mintha a film "napsütötte oldala" csupasz lenne. Pedig nem az, mint ahogy Micahék hálószobája sem olyan üres, mint amilyennek tűnik. A cselekmény nem siet, nem próbál menetrendet betartani, de a feszültség hamar tapinthatóvá válik, és ügyesen adagolva kezd növekedni. Katie-t a démon kiskora óta üldözi, mióta a szülei régi háza leégett, így a költözés opciója - ahogy a médium is megerősíti - értelmetlen. Bárhová utánuk menne. A klausztrofóbia érzete lehetővé teszi, hogy a veszélyérzet megsűrűsödjön, állandósulni tudjon.

Láttam már dokumentumfilmen ördögűzésről szóló XX.-XXI. századi eseteket, és annak simán elmenne a Paranormal Activity. Fokozatosan nő a Katie-re leselkedő veszély, és erősödik vele a mozi hangulata. Elismerem, nem túl jó a következtető képességük. Dehát az utca embere sajnos ilyen: hajlamos kisebbíteni a bajokat és beérni a könnyebb, önnyugtató intézkedésekkel. Ezért nem jön rá Katie, hogy mikor először sétált transzban a teraszra, a démon már megkezdte a beléje költözést. És mert a démon parazita létforma, negatív érzelmek táplálják: ahogy Micahék egyre frusztráltabbak, úgy erősödik a szörny, és telepszik rájuk még jobban. "Nem én hoztam a fejünkre azt a démont, hanem te...!" Szó szerint ördögi kör.
 

1 dolog piszkált nagyon: Micah karakterét túl elbizakodottra írták meg. Értem, hogy egy bróker nem tud mit kezdeni a nem anyagi témákkal, mint pl. a parajelenségek. És éppen Micah végzetes hibája, hogy nem hagyja az ördögűző hívását, teszi lehetővé, hogy a helyzet eszkalálódjon. De néhol már szánalmasan gyenge a helyzetértékelése. Nem lett volna érdekesebb, ha végig azonnal törekszenek Katie-vel kimeríteni a lehetőségeiket? Ami még rossszabb: szellemidéző táblát hoz, holott a médium világosan megmondta: ezzel csak marasztalják a lényt. Teljesen egyetértek Katie-vel,  amikor a férfit bírálja: "Ő tart kézben minket, és ha te ezt nem látod, akkor hülye vagy!"

Logikusnak tartom, hogy a rémálmok és az alvajárás az unió részlépései. A lény gondolatai lassan beszivárognak Katie tudatalattijába, majd onnan képessé válik irányítani a nőt. Mikor Micah-nak motyogja, hogy maradni akar, és később nem emlékszik rá, világos, hogy nem önmaga. A fotó és a kereszt elégetése pedig véglegesítik a bekebelezést. Lúdbőrzött a hátam, ahogy elváltozott a hangja: "...Most már minden rendben lesz." "MI-CAAAAAAH!!" Imádom ezt a befejezést: hihetetlenül hatásos, megtéríti a néző várakozását, és rálicitál a kezdeti felállásra. Lám: mégiscsak létezik egy, a hálószobánknál is váratlanabb hely, ahonnét a gonosz gyilka lesújthat ránk.

A Paranormal Activity c. filmet tehát nagyszerű horrornak vallom, amely szinte a semmiből építkezik, mégis rengeteget tud kihozni belőle. Minimalista stílusa és a szereplők esete is arra tanít minket: ne csak az olyan veszélyre figyeljünk, amit látunk, vagy ami tárgyi alapú. 

A váltás: Ambíciótól Értelemig - Megtalálni a célodat az életben

Megköszönöm minden olvasónak a figyelmet, amit az elmúlt 3 és fél év során kaptam tőlük!
: - )

Spirituális témájú filmeknél én 2 dolgot szoktam nagyon hiányolni: intelligens közvetlenség és többnézőpontúság. Sokuk még ma is vagy túl közhelyes, vagy túl megfoghatatlan. Azt éreztetik: ha nem azonosulsz ezzel és ezzel, akkor te vagy még fejletlen. Még az egyébként tanulságos darabok is hajlamosak túlsarkítani az EGO és a felsőbb tudatosság, esetleg a transzcendencia közti kontrasztot. Ezzel pedig elidegeníthetnek olyanokat is, akik érdeklődnek a téma iránt, de még nem kerültek kapcsolatba a saját "belső hangjukkal". Pedig pont ez az áthidalás volna a lényegük!

A The Shift: Ambition to Meaning alighanem a leghasznosabb, "spirituális filmként" regisztrált dokudráma, amihez eddig szerencsém volt. Mármint a mozgóképes változat. Nem ismerem az alapul szolgáló könyvet (milyen meglepő...!), ahogy az írót, Dr. Wayne Dyert is itt ismertem meg. Nos: Dyer nem egyszerűen főszereplője a saját könyve adaptációjának, hanem gyakorlatilag alfája és omegája:

1. önmagát alakítja, a lehető legáttetszőbb modorban,
2. az ő okfejtéseiről szól minden történés,
3. ugyanabban az elbeszélő pozitúrában látjuk végig,
4. és a műsoridő 90%-át egyértelműen ő tölti ki - néhol pici párbeszéddel tarkítva a változatosság kedvéért.

Pont ezért én Dyert is ugyanúgy karakterként óhajtom kezelni a cikkemben, mint a mellékszereplőket. Csak a tárgyilagosság kedvéért, nem ellenérzésből. Egyszereplős drámákkal már ezelőtt is volt dolgom, de az ottani szereplők is karakterek voltak, élő kifejeződései egy dilemmának vagy megteendő útnak.

Ez a produkció valahol félúton tendál a dokumentum- és a mozifilm között. Ez a The Shift nagy erőssége és gyengesége is egyben: a legegyszerűbb formában, szó szerint "elbeszéli" 2 órán keresztül, mit jelent "értelmet adni" az életünknek, bárkik is legyünk, bármi is a foglalkozásunk vagy a hátterünk.
A háttérben pedig 2 házaspárt követhetünk, akik szintén abban a hegyvidéki szállóban töltenek 1-2 napot, ahol a fő szálat adó interjú készül Dyerrel. Nekik mintha a homlokukra volna tetoválva: "PÉLDÁZATOK AZ ELHANGZOTTAKRA". Amit a doki mond, arra időnként látunk tőlük egy rövid illusztrációt, majd váltunk vissza Dyer monológjaira. Simán el tudnám képzelni ezt iskolai oktatófilmként, amely a finomerőszak, a túlzott társadalmi normakontroll, a fogyasztói gondolkodás megtagadására tanít - gyereket és felnőttet egyaránt. 

Egy bizonyos pontig tetszik nekem az ellentét-pár Ego és Tao között. Dyer először az EGO, az önközpontú világszemlélet 4 félretanítását sorolja fel, az interjú vége felé pedig aztán Lao-ce 4 fő erényét a Tao Te-King-ből.

Na most: mindkét listát úgy kell értelmezni, mint értékvázat. Attól helytelen vagy helyes a két lista, hogy ezekre építjük rá az énképünket és mindennapi értékrendünket. Dyer szavait is kicsit leegyszerűsíteném, hogy kicsit befogadhatóbb legyen, amit szerintem mondani próbált az idevágó mondataival.

EGO 4 vetése:

1. Az vagy, amid van. Ergo: igyekezz minél többet felhalmozni.
2. Az határoz meg téged, amit csinálsz, és amilyen jó eredménnyel. Ergo: mindenben légy te a legsikeresebb vagy az egyik legsikeresebb.
3. Az vagy, amit mások gondolnak és hisznek rólad. Ergo: lehetőleg mindig beilleszkedni és uniformizálódni akarj, és akkor te is normális leszel.
4. Minden és mindenki egy-egy különálló dolog. Ergo: elválasztva létezem a hozzám közel állóktól/a többi embertől/a többi bármilyen lénytől. És mindentől, amim van/amire vágyom/amire nem is vágyom, etc.

Röhej az egészben: a kishitű ember nem hisz a mantrákban, pedig eszerint élni valóságos mantrája az Egónak.

 

 TAO 4 erénye:

1. Az élet becsülése. Mármint: úgy, hogy létezik, hogy sokféle, és hogy halad, fejlődik valamerre.
2. Nyíltság. Mármint: őszinteség és nyitottság az újdonságokra.
3. Jóindulat: Mármint kedvesség, szeretetteli bánásmód, illetve azáltal erőt adni valakinek.
4. Segítőkészség: Mármint: mások hasznára válni boldogság/boldogulás tekintetében.

Röhej az egészben: A Nap évmilliárdok óta ad fényt a Földnek úgy, hogy semmit nem kap tőle. A szeretet pedig szintén egyfajta fény...

Van ez az ősrégi metafora, hogy az egész életet és ciklusait 1 nappal és a napszakokkal állítjuk párhuzamba. Dyer ehhez annyicskát tesz hozzá a filmben, hogy a váltás délelőttről délutánra az ember világnézetében is bekövetkezik. Ugye a hétköznapi életvitel alapsémája, hogy a "délelőtt" a társadalmi kötelezettségek jegyében telik, majd hazaérve a munkából kicsit fellélegzünk, pihenünk, egyedül és családdal lehetünk. És még szerencsésnek mondhatja magát az, akinek a délutánja nem egy "második délelőtt".

Dyer nagyon jól ismeri fel: aki nem az álmait követve él, annak ez az életforma mindig a túlélésről fog szólni. Legyen bármilyen sikeres, az igazi mély örömből beéri időnkénti morzsákkal, és addig él pénzcentrikusan, míg nyugdíjba nem megy vagy meghal. A produkció egyik nagy aduja, hogy lemezteleníti a modern polgári életmódot annak hibáival és béklyóival együtt, ugyanakkor marad szuflája a kiút-keresés érdemi vizsgálatára. Nem egy spirituális mozi - pl. a Mennyei prófécia Armand Mastroiannitől - úgy állítja be a felsőbb tudatosságot, mint felsőbbrendű végcélt, amikben az ember személyiségének szükségszerű lesz idővel felolvadnia. Nem! Az éppúgy asszimilációt jelentene, mint a megrögzötten fogyasztói gondolkodás.

Oké: hogyan találjuk meg azt a valós életcélt, alias a dharmát?

El kell ismerni, helyenként kicsit zavaros Dyer okfejtése abban, ahogy erre felvázol egy lehetséges módszert. Majd külön kitérek azokra a pontokra, amikkel határozottan nem értek egyet vele.

Először is: vissza kell találnod a saját alaptermészetedhez. Megfáradt klisének tartanám a frázist, hogy ezt a "vissza a Természetbe" módszerrel is csinálhatjuk - ha nem volna már az alapfelállásnak is a része. A mellékszereplők kiutazása a fő helyszínre épp ezt jelenti: kiszakadnak az addigi életközegüktől, amelyben jól "megegósodtak" - ki-ki milyen okból kifolyólag:

1. A filmkészítő David és stábja a Dyerrel való interjúért jöttek,
2. Chad Mort üzletember üzleti megbeszélésre jött a nejével, Denise-szel,
3. Quinn Harper családanya pedig férjével és gyerekeivel jön vakációra.

Ennél a résznél kicsi vallás és evolúcióelmélet is beszivárog a magyarázatba. Nem minden tudományos igazolást nélkülöző a tézis, hogy létezik egy univerzális elrendező (szinkronizáló) intelligencia, amely kialakította a világmindenséget. Ezt hívható, úgy is, hogy Isten, Tao, al Lah, Manitu, A Forrás, az Erő, stb. Ezzel összekötve megtalálod az önkifejezésed legjobb formáját, melytől úgy érzed, teljes vagy. Én most a vallási részét a dolognak inkább nem firtatnám: könnyű rálátni, hogy az ihletről, inspirációról beszél. A lényeg, hogyha szívből csinálod, amit csinálsz, leértékelődik a jövedelem nagysága vagy a népszerűségi index.

Magát az áttörés pontját, a "kvantumpillanatot" is 4 fő jellemzővel ruházza fel:

1. intenzív: nagyon élénk, többnyire lelkesítő hatású;
2. váratlan: nem lehet előre tudni, mikor érkezik;
3. jótékony: általában pozitív, alkotó jellegű cselekvésre ösztönöz;
4. tartós: ha átélted, az élmény veled marad;

Röhej az egészben: Dyer szerint a mélypontjaink propellerek, ahonnét ha hirtelen jutsz föl, az kvantumpillanat. A hollywood-i fősodor "főhősei" is szinte mindig 1 röpke mélypontról szoktak átesni "a nagy fordulaton".

2 dolgot hiányolok nagyon ebben az alkotásban, ami miatt nem tudnám 5-ösre leosztályozni, ha pedagógus volnék:

• kiszámíthatóan fakó karakterek,
• illetve néhány komoly ferdítés az elhangzottakban.

Dokumentumfilmként szerintem célszerűbb formátumot kapott volna a The Shift. Sima filmként keveslem benne a színt, az innovativitást. Értem én, hogy a szereplők hétköznapi emberek, többé-kevésbé fejletlen éntudattal. Életszerű alakok, de azonnal kiszúrható, hogy nincs kellő kommunikáció köztük. Van egy jelenet, amit komoly elszalasztott percnek tartok: Chad és Denise Mort éppen bejelentkeznek a recepción, mellettük a Harper család is épp zajong. Megerőltető lett volna ezt úgy megírni, hogy a főbb szereplők bemutatkozzanak egymásnak? Ráadásul Denise épp azt fogja később közölni a párjával, hogy ők is szülők lesznek.
Az egésznek a felépítése valahogy A jogászra emlékeztet engem Ridley Scott-tól: ráérős okfejtő monológokra épül, miközben a tényleges cselekmény valahogy olyan távolinak tűnik. A szereplők sorsának alakulását végigkövetni tanulságos, de egyenként egyikük sem igazán fogja meg az embert. Dyer a magunkra találás folyamatát sokszor elmagyarázza, de a folyamat illusztrációja a Mort és a Harper családdal olyan... tanmese-ízű (főleg Chad Mort szóváltása a hajléktalannal). Tényleg baromira rá voltak szorulva ezek a párok egy kis mentális felfrissülésre...!

Quinn Harper élő példája, mikor egy családanya a háztartást vezeti, de elfeledkezik saját magáról. A társadalom leggyakoribb mai nevelése: légy jó anya. Erről pedig gyakran azt hiszik: minden más csak utána jöhet, különben felelőtlen vagy. Nagyon gyenge akaratú, szolgalelkű az a nő, aki ennyire nem ismeri önmagát, mint Quinn, és ez a családján is meglátszik: a férje, Jason egy lézengő alak, akinek alig képződik mélyebb gondolata, a nagyobbik gyerekük pedig nem is tud meglenni videójáték nélkül.
Mikor a nőben feltámad a hajdani grafikusi szenvedélye, a fiúk és a férje is úgy reagálnak rá, mint aki meg van zavarodva. Ez mindkét szülő hibája: aki a monotonitást hiszi normálisnak az életvitelében, az nem tudja az önállóságot és önvállalást - vagy mint Dyer hívja: "a saját iránytű követését" - se megtanítani a gyerekeinek.

Chad és Denise pedig a munkamániás üzletember és az elkényeztetett feleség mintaegyedei. Veszekedésük az étteremben átérezhető dilemma ugyan, pont, mert mind a ketten sárosak: az üzletembert csak a jóléti életvitelük és a cég üzleti beruházásai érdeklik, a nő pedig képtelen meglenni egy kiadós vásárlás nélkül. De a kibékülésük annyira faszövegű és patetikus, hogy képtelenség örülni kimondottan őnekik. "Én tettem ezt. Sokkal inkább, mint te." Ez nem életszerű beszéd, ez csak szájbarágós szemléltetés. Dyernek nem sok fogalma lehet a házasság módozatairól - amiben meg az a röhej, hogy háromszor nősült és 8 gyereke van.

Dyer hajlamos arra, hogy nem ad egyenes választ a neki szegegezett kérdésekre. Némelyik szövegsor túl elnagyolt vagy akár egyenesen érzéketlen:

• Amikor arról beszél, hogy a kívánt dolog már a tiéd, csak el kel indítani az útján. A film címe épp az értelem megtalálásának mikéntjéről szól, így ezt nagyon nem ártott volna már ott részleteznie.
• "Mindenki akkor lép az életedbe, mikor kell; ne csinálj semmit, majd az élet él téged." Ez így álszent: azt sugallja, hogy a teljes passzivitás a megoldás mindenre, köztük a magányosságra is. Az ember társas lény, és az önvállalás nem zárja ki, hogy keresd a hozzád hasonlóan gondolkodó/érző személyeket.
• David szerint a csodák nem megbízhatóak, az akarat igen. Hangosan be kellene ismerni, hogy az akarat mint olyan nemcsak az Egóból fakadhat. Ha állandóan csak a Forrásra, a Sorsra próbálunk hagyatkozni, akkor is valójában egy külső erőtől várjuk, hogy elrendezzen mindent. Az nem ugyanaz, mint "követni a belső hangot".
• A stábtagok közül Sarah arról beszél, hogy szeretne egy élettársat. Dyer válasza: nem kell, hogy megtaláld a "párod", nélküle is tudod, hogy az isteni egész részét képezed. HONNÉT szedte, hogy ezért akar párt magának?! És mégha így is lenne: erre is csak azt szajkózná, hogy várja, amíg az élet majdcsak odakalauzol egyszer hozzá egy férfit?!
• Mikor Daviddel mobilon közlik, hogy leváltották, a férfi a szemük előtt kiabálja kétségbeesetten, hogy ez a film volt a mindene. És Sarah kommentárja erre: "Azt hiszem, rendbe fog jönni." Nem tahóság ez egy kicsit, Sarah?
• Dyer visszatérően hangsúlyozza az "alázatosság" és "szolgálat" fontosságát, de sosem említi a "lelkiismeret" szót. Ezzel akaratlanul is összemossa a "szolgálatkészség" és a "szolgalelkűség" közti határt. Másrészt pedig az "érdemlés tudata" is csak akkor válik helytelenné, amikor az általa okozott öröm már elmúlt, és kapaszkodni kezdünk bele.
• "(...) Van-e célja az EGO-nak? Az én válaszom erre az, hogy... nem érdemes védeni. Az Ego a hamis én." Ez sem tisztességes felelet. Ugyanazt ismételgetni épphogy nem szolgálja az értelmet egy párbeszédben.
• 2 rosszul választott idézet a befejezésből. Jézus Krisztus: "Ha nem akarsz olyan lenni, mint én, várni fogok, amíg meggondolod magad." Elmulasztja tisztázni, hogy ezalatt Jézus az önzetlen szeretetre való tanítását értette. Byron Katie: "Hinni, hogy az kell, amid nincsen, az őrület definíciója." Pontatlan! Így értelmezve az őrület az, ha MINDIG az kell, amid épp nincs!  

Tudom, hogy ez bogarászásnak tűnhet, de ha egy film ennyire csak spirituális okfejtésből áll, akkor ezeken állhat vagy bukhat a film lényege, az üzenet őszintesége és átgondoltsága.

    
Végül: szeretném felsorolni az 4 kedvenc idézetemet, ami elhangzik a 2 óra során:

1. "(...) Téves előfeltételezés, hogy az igazságaink és ideáljaink úgy szolgálnak majd minket, ahogy mi azt elgondoltuk."
2. "(...) Rájöttem, hogy a saját gyermekeim nem tudják, ki vagyok...!"
3. "Az életed elkezd arról szólni, hogy megéld azokat az erényeket. "Hogyan szolgáljak? Hogy lehetnék kedves?" (...) Így gondolkodni annyit tesz: értelem szerint élsz."
4. "Van egy hely mélyen bennünk, amely (...) tudni akarja, hogy az életem különbséget jelentett. Hogy úgy hagytam itt (...) ezt a bolygót, melyen éltem, (...) hogy valaki élete mélyrehatóan megváltozott az én létezésem révén."

Összességében ez egy nagyon jó mentális felfedezőtúra, elevenjére tapintó tanulságokkal arról, hogy minek mekkora a tényleges értéke az életben. Nem lett a mindenkori kedvenceim egyike, de aláírom az értékességét, időszerűségét a XXI. század világában - az elején és végén felcsendülő témazenéjét pedig rendkívül megnyugtató, felemelő dallamnak tartom. Néhol a "főhős" filozofálása túlzottan elkalandozik a fő tárgytól, túl nagy általánosságokat próbál - olykor az irodalmi idézetek révén - átkarolni. A nem odavalósi szereplők is nagyon kezdők az önismeret művészetében, de legalább tanulékonyak.
Ez a mű tényleg abból ad a legtöbbet, amiről címe szerint is szól: a váltásról a hétköznapok berögzültségei és egy bölcsebb, tudatosabb életszemlélet között. Ne légy materialista. Ne a vagyonszerzés legyen a fő célod az életben, mert az csak illuzórikus cél. Merj olyan tevékenységet felvállalni, amely örömöt és teljességérzetet nyújt! Függetlenül az elvárt eredménytől.  

Az Ambíciótól az Értelemigre 8/10-et adok.

Обитаемый остров (Lakott sziget) I. - II.

"(...) Szánjunk rá némi időt a mindennapjainkból, hogy leüljünk egy kis csevelyre.

Persze ott vannak azok, akik nem akarják, hogy beszéljünk.

Úgy sejtem, még e pillanatban is parancsot ordítanak a telefonba, és fegyveres erők tartanak a helyszínre.

Miért? Mert amíg gumibottal akarják letörni a párbeszédet, a szavak mindig megtartják hatalmukat. Szavaink az értelem eszközei, és azoknak, kik hallgatják őket: az igazság kinyilatkoztatása. És az igazság az: valami szörnyen el van rontva ebben az országban.

Kegyetlenség, jogtiprás; intolerancia és elnyomás. És míg egykor bírták a tiltakozás szabadságát, tetszés szerint beszélni-gondolkodni, most hálózatok és lehallgató készülékek ellenőrzik normáikat és engedelmességüket.

Hogy történt ez? Kit okoljunk érte? Nos; egyesek felelősebbek, mint mások, és őket még várja az elszámoltatás. De az őszinte szó kedvéért: hogyha a Bűnöst keressük, akkor bele kell nézzünk a tükörbe.

Tudom, hogy miért tették. Tudom, hogy féltek. Ki NE félt volna: háború, terror és járványok? Problémák áradata esküdött össze, hogy rontsa le értékeiket, és tompítsa el a tudatukat."

(V mint Vérbosszú)

A Lakott sziget Arkagyij és Borisz Sztrugackij orosz testvérpár 1969-ben befejezett disztópiaregénye egy riasztó, értelemellenes jövőről, ami valójában a mi saját világunk diagnózisaként szolgál.

A kettébontott filmváltozat minden idők legdrágább orosz sci-fi-produkciója volt, és több nyugati országban a mai napig tiltólistán szerepel. Magyarországon kevesen ismerik; hazai szinkronjáról nem tudok, hogy valaha is készült volna. A sci-fi-irodalom pártolói korunk egyik legfontosabb "ébresztőfilmjeként", sárral bekent aranyrögként tisztelik. Formanyelve durva és szürreális. Előbukkannak ugyan benne áthallások a hollywood-i kommersz sablonjaiból, de mindig az irónia céljából. Bizarr, friss és többnyire kiszámíthatatlan: szándékosan arra játszik, hogy kiszakítsa a nézőt a komfortzónából, és rászorítsa a képek mögötti súlyos mondanivaló befogadására.

Úgy sejtem, nem sokan hinnénk el Sztrugackij-nak a film nyílt titokként kezelt üzenetét: "természetes" jogállam nem létezik. Egy adott kor és világ kiváltságosai mindig is azon lesznek, hogy a tömeg alávetettségét építgetssék, s ebbe bizony a puszta gondolkodás alakítása is beletartozik. Egy egész nép viselkedéskontrollja ma már sajnos megszervezhető és technológiailag biztosítható. Egyes modern hullámsugárzó berendezések (pl. HAARP) alkalmasak az emberi agy frekvenciáján "befurakodni" a tudati sémába... sok száz km-es távolságokra is.  

Mégis: a valószínűtlenség látszata mindig a téma szószólói ellen dolgozik. Mi átlagpolgárok legtöbben az ilyesmit összeesküvés-elméletnek könyvelnénk el, mondván: nem vagyunk mi ostobák. Ha saját és környezetünk életét ilyen átfogó fenyegetés kerülgetné, azt idejében felismernénk. T'án csak nem hagynánk, hogy holmi "szupertitkos kütyükkel" tényleg az egészségünket, viselkedésünket, puszta kedvünket, véleményünket... minden intellektuális megnyilvánulásukat külsőleg determinálja a saját hazáink/otthonaink vezetősége. Dehogynem hagynánk; éppen azzal, hogy ezt "valóságtól elrugaszkodottnak" hisszük.

2157-ben Mak-sim Kammerer földi űrutazó hajótörést szenved a Saraksh bolygón, ahol begyűjtik őt. Később a helyi lakosság közé keveredve egy fiatal gárdista, Gaj Gaal és húga, Rada otthonában köt ki. Tőlük tudja meg, hogy az országot az Ismeretlen Atyák izolált elitje uralja. Mikor Makszim a Gárda új tagjaként megtagadja egy lázadó likvidálását, őt lövik le, és üldözötté válik. Képességei miatt a rendszer 2 főembere külön magának akarja megszerezni: az államügyész Agyas, és a rejtélyes tudós, Vándor.

Mak rátalál a rendszer lázadóira. Vezérük, Zef elmondja neki, hogy az ún. "légelhárító tornyok" valójában az Atyák agykontroll-berendezései. Ezek szüntelenül sorvasztják az emberek képességét az analitikus gondolkodásra - hiszékeny szolgalelkekké degenerálva őket. Bizonyos embereket, akiket "elfajzottaknak" bélyegeznek, immunnisak az agyi hatásra, szervezetük viszont hevesen reagál rá. Maguk az Atyák is azok, csak aki nem velük van, azt kiirtandó ellenségként vadásszák. Így Maxim reménytelennek tűnő világjárásba kezd, hogy valahol, valakikkel haderőt teremtsen, amely megbuktathatja az Atyák uralmát. De meghozhatja 1 ember egy egész nép szabadságát, ha azt még akarnia is őhelyettük kell...?

Gyarló szokásom, hogy valami viszonyítási alapot keresek, ha egy szokatlan művel találkozom. Létezik egy sci-fi a 60-as évek végéről, mely ugyancsak szürreális képekkel illusztrálja, mennyire kiszolgáltatottá válhat az ember a modern technológiának, épp evolúcióval ellenkező irányba menetelve. Meg is találtam: a 2001: Űrodüsszeia. Ott a szürreális képsorok szó szerint véve is abszolút működnek, így ténylegesen is lekommunikálják nekünk a sztorit. A metaforáit világos kontextus köré szőtte, nemcsak halmozta a képeket.

Szerencsére az Sztrugackij-testvérek antiutópiája ugyanez a szint és kategória. Nem egy vonzó küllemű mozi, de éppen ebben rejlik az ereje. Képes sokkolni és bátorít, hogy gondolkodjunk. A hasonló témájú Dark Cityvel szemben ez nagyobb, megfoghatóbb rettenetet hoz ki a tömeges agymosás koncepciójából, planetáris szinten illusztrálva azt. Nemcsak jól felismerhetőek a mai világ jelenségei (pl. uniformizált viselkedési normák, állami média, félkatonai rendőrség, stb.). Rátapint arra a hátborzongató kiszolgáltatottságra, amibe egy kultúrált nép azzal taszítja magát, ha nem vigyáz magára tudatosan, nincs közösségi szelleme, nem frissíti folyamatosan az önrendelkezés és közös önvédelem életfelfogását.

A karaktereket ugyanúgy körüllengi az a furcsa, szürreális aura, ami az egész filmre jellemző. Ennek ellenére nem ostobák, nincsenek leredukálva, hogy csak élő allegóriák legyenek, szimbólumai egy-egy fogalomnak vagy jelenségnek a témában. Mindegyiküknek megfogható személyiségük, hátterük és érzéseik vannak, pedig életközegeik között nem is lehetne szembeszökőbb a különbség.  

Maxim Kammerer elég ideálszerű sci-fi-s protagonista. Ha valaki megkérdezné, hogy szerintem milyen lehetett George Lucas eredeti vízióját "Luke Starkillerről", akkor valami ilyesmire tippelnék. Maksim nemcsak a történet főhőse: ő az a Szent Grál, amit idővel mindenki maga mellett akar tudni. Egyeseket könnyen irritálhat az a naiv bájmosoly, amit a tökéletes földi világából magával hoz. Első "idelenti" perceiben még jóhiszemű fiatalember, majd a viszontagságok hatására megkomolyodik, de mindvégig kitart elvei mellett.

Maksim első bizalmi ismeretsége a Gaal-testvérpárral tipikusnak mondható: Rada, az étterem széplánya megszánja a pénztelen férfit, míg bátyja, Gaj lassan rááll, hogy beajánlja őt a rendfenntartó Gárda kötelékébe. Megértem, ha valakinek az érzelmi kötelék Rada-val clishégyanús hollywood-i áthallásnak tűnik. De mivel a Saraksh világában minden valaminek a kiforgatása, ez nem zavaró. Azonkívül - bár ez már tényleg csak tetszik-nem tetszik dolga - úgy találtam, hogy a vonzalom elvárható szinten jelen van Vasiliy Stepanov és Yuliya Snigir között.

Ahogy Maksim és a Gaal-ok szemével látjuk a lakosok hétköznapi életét, akaratlanul is a viszolygás kezdi kerülgetni az embert. Sugárzás vagy sem: ezt a társadalmat degeszre tömték az évek alatt beléjük nevelt tévhitekkel. Maksim négyszemközt megosztja Rada-val: a Sarakshon nem egy bolygó belső felületén élnek, mint azt tanítják nekik, csak az égbolt optikai torzítása miatt tűnik úgy. És a korábbi laborvizsgálaton a tudatáról vett képsor-mintát Mak a TV-ben látja viszont, mint "őrültek agyából vett szórakoztató műsort". Kifordított világ ez: a szabados értelem gúnyrajznak minősül, és a valóság lett egyetlen, gigászi karikatúra.

Ha tinédzserként már láttam volna ezt a két filmet, alighanem csalódást okozott volna, hogy maguk Az Ismeretlen Atyák nem sokat szerepelnek a cselekményben, végig a háttérben maradnak. Ha helyesen értelmezem, akkor a duplafilm 2 fő antagonistája nem Atyák személyesen, csak a rendszer 2 főembere. A piramis csúcsán álló Atya, akit "Papának" (a "pápa" cím karikatúrája?) hívnak, szemünk láttára lövi tarkón egyik hívét, mert egy ügy kapcsán eljárt a szája.

Mozira írt alkotástól még nem láttam ilyen vakmerően megfesteni ennyire torz, mégis realizálhatónak érzett antidemokráciát. Az Atyák hierarchiája teljesen kasztszerű: tetején a névtelen honatyák, akik tetszés szerint háborúznak a rongybaba, katonai nyersanyaggá domesztikált polgárokkal. A Lakott sziget a XX.-XXI. századi civilizáció összes sötét hozadékát felsorakoztatja: rendőrállam-kormányzás, politikai teljhatalom, hullám- és radiosugárzás, elmekontrol, vízszennyezés, stb. Az érdemi egyéniség, énhang pedig már a szavak szintjén is büntethető a megaállamban.

Maga Fjodor Bondarcsuk rendező alakítja Agyas karakterét. Viccesnek találom, hogy ő az USA-t nevezte meg, mint a filmbéli tiranniszra leginkább hasonlító ország: a csiszolt modorú, kétszínű államügyész alakjáról nekem azonnal az Egyesült Államok ugrott be, mint lehetséges minta. Agyas ravasz konspirátor, jó politikai érzékkel, de egyben gyáva köpönyegforgató is. Mindvégig az Atyák háta mögött keresteti Maximot. Mikor felismeri, hogy egy balul kisült háborúért őt teszik bűnbakká, a színfalak mögött átáll a "szökevény gyilkos" oldalára.

Privát megbeszélésük a 2. részfilm utolsó harmadában legalább annyira tetszett, mint a Szemtől szemben kávéházi cseveje Al Pacino-val és Robert de Niro-val. Nem állítom, hogy nem lehetett volna még agyafúrtabb beszélgetés: Agyas tudja, hogy Maksim sosem bízna meg benne, ezért csupán elfogadható színben próbálja tálalni a kettejük kooperációját. Azokkal a dolgokkal érvel, amik a leginkább számítanak neki:

1. a Vándor fogságába került Rada,
2. az, hogy a tornyok elleni akcióhoz segítséget nyújt,
3. támogatás a rendszer bukása utáni időkre, ha cserébe Maksim tanácsadója lehet.

Amire nem gondol, hogy Maksim nemcsak érveit, a személyiségét is pontosan felméri, miközben meghallgatja. Így mikor elkezdi magánakcióját a tornyokat vezérlő Központ ellen, maga Agyas is megdöbben az események végkifejletén: a maximumra tekert sugárzás után a hálózat kikapcsol, az utcákon pedig tömeg-megmozdulás kezdődik - öngyilkosságba űzve a gyáva ügyészt.

Bár a cselekmény lényegében 1 ember kereszteshadjáratáról szól, a nézőpontok többszöri váltása és a személyes viták érvei, szóhasználatai üdítően hatnak az agyra. Ösztökéli az embert, hogy végiggondolja: vajon tényleg úgy fog-e kisülni ez a magánforradalom, ahogy Mak elképzeli. Mégha talál is kellő támogatást a céljához.

Első komoly vitája erről a barbár népcsoport orákulumjával, a Varázslóval zajlik. A száj nélküli látnok azokat a logikus ellenérveket állítja sorba Maxim terve ellen, amiket a közönség tenne föl. Belátható-e minden konzekvencia, ha a jelen világrend megdől? Maxim személyes igazsága mennyire szubjektív? Mennyire realizálható az elképzelése? És mint a legtöbb provokatív vitánál, nincs egyértelmű konklúzió. Maga Varázsló sem foglal állást, csupán ráolvassa Maximra, hogy ténykedése természeti erőként hat, válaszként egy eleve megfagyott egyensúlyállapotra.

Vándor már kifejezetten náci beütésű figura. Ő a Különleges Kutatások Minisztériumának feje, az Atyák kedvenc ítélet-végrehajtója. A Központ felrobbantása után személyesen megy Maximért a helyszínre, és megküzdenek. Érdekfeszítő csavar, mikor felfedi neki - részben azzal, hogy testi erejét megmutatja -, hogy ő is földlakó. Küldetése az volt, hogy az Atyák bizalmi embereként készítse elő az ország népének átvezetését a következő történelmi korszakba.

Az okos forgatókönyv a 2 földlakó kézitusáját kőkemény drámával dúsítja: Vándor - régi nevén Rudolf - Mak szemére veti, hogy "hőstettével" az ő 20 évnyi erőfeszítéseit tette hiábavalóvá. A központnak vége, az öntudatra ébredt nép felkelt. Hiába volt azonnali eredmény, a tágabb problémákat nem oldotta meg:

1. Egy nemrég bedőlt háború a szomszéd országgal gazdasági válságot sejtet, de most a felkelés még külön olaj a tűzre.
2. Fő játékszerük nélkül is; az Ismeretlen Atyák hatalmi pozíciója érintetlen maradt a színfalak mögött.
3. A készültségben lévő hadsereg és Gárda is még bőven bevethetik erőforrásaikat - köztük a mobil sugárzó-egységeiket.

Felvillanyozott az a nyílt filozófiai ütköztetés, ami a bunyóban fizikailag kivetül. A szabadságharc mindig kétélű penge: valami rendszernek muszáj léteznie, hogy a nagy  tömegek szükségleteit biztosítsa. Maxim közvetlenül néhányak életét és sokak szabadságát védte. Ráadásul Gajt is magával hozta küldetésére, és a megannyi közösen átélt veszély dacára végül látnia kellett, ahogy életét veszti. Vándor kezéhez vér tapadt, de a nagy többséget életben tartotta - ha szabadságuk elemi elfojtása árán is.

Maxim diadala tehát legjobb esetben keserédes: hollywood-iasan átölelheti Radát, miközben a felkelt nép rohanhat a bizonytalan jövőjébe. Szóval mi fontosabb: közvetlen szabadság, vagy hosszútávú létbiztonság? Egyesek élete vagy a történelmi axióma? A film a nézőre bízza a választást.

És bár a Földre - vagy inkább egy eszményi Földre - külső helyként hivatkoznak, egy dialógusdarabka szemfülesen leleplezi: maga a Saraksh bolygó is metafora. Mire is...?

"Térj vissza az otthonodra, te taknyos!!"

"OTTHON VAGYOK!!"

Komolyan megkérdeztem magamtól, vajon nemcsak az ügyesen sorba rakott képek és a jéghideg üzenete miatt tartom a Lakott szigetet annak, aminek értékelem. Nem minden elem és szereplő függ össze benne, és a kezdeményezés többnyire 1 ember kezében van. De ha nem is nézem, mennyire releváns vagy sem korunk kultúrájával, mindenképpen összegzi és feltárja mindazt, ami elromolhat benne. Ez a különös produkció képes megadni mindazt, amit bármelyik ország komolyfilmjétől remélhetünk, rákényszerítve minket, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és meglássuk azt is, amit nem merünk.

A Lakott szigetre 2 részére adott pontszámom:



Terminátor 4. - Megváltás

"Már annyi tudást halmozott föl... hogy öntudatra ébredt, és életre kelt."

(Star Trek: The motion picture)

Századunkra a Terminátor valahogy a sci-fi-k nagy számkivetettje lett. James Cameron kultikus dilógiáját 10 év után újra elővették; azóta a széria többször tulajdonost cserélt, igazi gazdára azonban sohasem lelt. Gyanakvóan fogadtam, hogy Cameron és Arnold Schwarzenegger is részt vesznek a legújabb feltámasztási kísérletben. Lelkük rajta: talán jövőre a Terminátort is sikerül olyan alapossággal és eleganciával restaurálni, mint idén az X-men-t.

A Terminátor - Megváltás mindazt az identitászavart magán hordozza, ami idáig jellemzi a sorozat egészét. Pár halvány ponton emlékszik rá, mi volt korábban (Sarah Connor fotója és hangja, Schwarzenegger arca a T-800-on, Kyle Reese, stb.), mégis próbál teljesen ösvényt kitaposni. A Terminátor 3.-at ért kritikák egyike, hogy csupán elődei gyors, gyakorta pihent agyú másolata volt. Ha egy sokkal sötétebb Terminátor a cél, miért ne kalauzoljuk el a nézőket a Pokol szívébe: a háború első, legnehezebb időszakába a Skynet és a maradék emberiség között?

Valahogy a ló túloldala sejlik fel előttem, ahogy ezt a koncepciót ráolvasom a Megváltásra. A nyers másolat nem vált be, csináljunk hát valami drasztikusan mást! Nem azt mondom, hogy szégyenfolt lenne, de egészében érezni rajta az önkép hiányát, az identitásválságot (ahogy Marcus karaktere se tudhatja, hogy  ő most ember vagy gép). A film kemény akcióthriller akar lenni a posztapokaliptikus jövőről, de próbálja mellécsempészni is a széria alapkérdését: mi a különbség köztük, emberek és a humanoid gépek között. De annyira kimért, mechanikus, olyan mértékben fejletlen színezet, stílus és elbeszélőkészség terén az egész, hogy az akción kívül semmi erőssége nem marad. Nincs igazi fantázia mögötte.

Christian Bale alakítására nincs panaszom, de útmutatás híján nem tud mit kezdeni az acélkemény gerillavezér gúnyájával. Ugyanaz a probléma John alakjával, mint az összes többi karakterrel: nincs identitásuk, személyiségjegyeik. Nem lehet igazán megkülönböztetni őket a korukon és nemükön kívül. Semmit nem látok ezen az edzett - és a jelek szerint már házas - fickón, ami alapján be tudnám őt azonosítani, mint John Connor, az ellenállás leendő vezére.
Külön zavaros nekem Connor viselkedése, mikor Marcus a fogságukba esik. A rendezés képtelen megragadni a helyzet drámáját: Connor nemcsak nem hisz a kilógó fémvázától ledöbbent Marcus-nak, de úgy beszél hozzá, mintha személyesen a Skynethez intézné szavait. Ő ölte meg az apját. Ő próbálta megölni az anyját. Miért? "Nem "ő"! Az!" Az előző ilyesminek nyoma sem volt, hogy a Skynet tudatilag jelen volna a szériatermékeiben. Connort egy nehéz felfogású ipsének látom, aki maga se tudja, mi ellen viselik ezt az áldozatos háborút. "Azt hittem, ismerem az ellenségünket. De az a valami; úgy érzem tőle, hogy semmit se tudok!" Nagyobb baj, hogy a nézők, sőt talán még maguk a készítők sem.

Sam Worthington hivatott pótolni Schwarzeneggert, mint az emberi gépharcos. Marcus Wright, az egykori halálra ítélt találkozik Kyle Reese-szel, John leendő időutazó apjával, fogságba esik, és Marcus egy Blair nevű pilóta révén Connorék bázisán köt ki. Marcus egy teljesen unérdekes macsó, akinek emberi szervei és szövetei, de fémváza és ideghálózata van. Az ő küldetése ebben a történetben bizonyítani, hogy legalább olyan emberi, mint John, vagy Blair.

Connor és Wright összefog, hogy kiszabadítsák egy Skynet-központból Reese-t és a többi foglyot. Marcus találkozik a Skynet-főprogrammal, minden adatot letölt a háborúról, az anyacomputer nagylelkűen megjavítja, és miután Marcus költőien megtagadja, hogy a gépek oldalára álljon, megmenti Johnt. Mi az, hogy: a végén saját szívét is felajánlja, hogy a haldokló férfi életben maradjon. Bár, hogy pontosan milyen kvalitások teszik a már felnőtt Johnt ennyire fontossá, az megint olyan részlet, ami sosem derül ki számomra.

Lássuk csak, jól értem-e. A Skynet terve az volt, hogy az emberek kezére játszanak egy olyan frekvenciakódot, ami ők titkos fegyvernek hihetnek a gépek ellen. És Marcus szerepe az volt az egészben, hogy idehozza Johnt? Nem kockázatos ez, tekintve, hogy a Skynet-nek abszolút semmi kontrollja nincs Marcus felett? Utálom, amikor egy film arról próbál meggyőzni, hogy minden és mindenki a "Nagy Ördögi Terv" része volt, holott kizárt mindent ennyire kikalkulálni a kívánt eredményért.
Mennyivel hatásosabb lett volna, ha tökéletesen emberi/állati küllemű és viselkedő egyedek egyetlen parancstól elveszítenék fabrikált személyiségüket, és becsapnának, mérgeznének, gyilkolnának? Pl. maga Marcus, akiben több szereplő még bízik is? Jól van, ennyit a csapdáról. Miért dönti el végülis egy egyszerű közelharc a túszmentés sikerét, Reese, a néma fekete kislány és a többi bebörtönzött ember életben maradását? 



Kérdezem ezt úgy, hogy itt végre tényleg izgalmas küzdelmet kapunk: látni, ahogy a jól ismert, Schwarzenegger-arcú Terminátor ellen a katona Connor, majd először még Marcus is tehetetlenek! Ezt leszámítva az akció és a látvány elég szokványos: az atompokol utáni jövőkép igazán sivár és egyhangú, romok és roncsok mindenütt, mindenki napra napra küzd/küszködik a túlélésért. Némelyik szekvencia mintha direkt utalás lenne Amerika közel-keleti háborúira.
Az új prototípusok, a T-600-ak inkább csak illusztris érdekességek, hogy lássuk, mik voltak a T-800-ak előtt az ellenség eszközei. Közel sem olyan félelmetes vagy szívós ellenfelek, mint a végére tartogatott sztárterminátor. Ha ez a felvonás valóban azt akarta ábrázolni, hogy az emberiség mennyire kiszolgáltatott és megfogyott, mennyire vesztésre áll, úgy ennek kifejezéséhez nagyon hiányzott a terror, a rideg fenyegetettség atmoszférája.

A felszínes szereplők és párbeszédek, karöltve a sokszor leülő, zavaros cselekménnyel megtették hatásukat. A Salvation alcímű fejezet pontosan azt érte el, amit a Terminátor 3. után Hollywood-ban el akartak kerülni: hogy még mélyebbre zuhanjon a nagy múltú széria életereje és folytathatósága. Egyszerűen nem találni az emberi tényezőt, a puszta kedvet azon, ahogy részenként és egészében megépítették. 5-ös skálán 2 csillagra értékelem.


Linda Hamilton: "Tökéletes volt két filmmel. Teljes kör volt, önmagában is éppen elég. De mindig lesznek olyanok, akik majd próbálják tejeltetni a tehenet." 

A kód

"Lennie kell minden filmben egy dramaturgiai funkció nélküli férfiseggnek."

(Haláli fegyver)

Megkockáztatom, hogy ez a leglehetetlenebbül idióta, röhejplafon fétis, ami csak létezik Hollywood-ban. Főként a 80-as, 90-es évek akciófilmjeiben alkalmazták előszeretettel a rendezők és producerek.

Erről ennyit.





Képzeljük el, hogy egy mozis Turkálóban összevásárlunk sietve annyi bűnügyi klisét, amiből épphogy kitelik egy heist-krimi alapanyaga. Most tegyük fel magunknak a kérdést: ha én egy max. középvonal-beli rendező volnék, akkor a pénzen kívül mivel tudnék olyan sztárokat becsábítani a művembe, mint Morgan Freeman vagy Antonio Banderas?
E kérdés több agysejtemet volt képes megmozgatni, mint bármelyik műízű sztoricsavar A kód c. film forgatókönyvéből. Az egész movie egyetlen "rablóból-pandúr" házifeladat, melynek utolsó perceit aztán egyfajta szomorúság lengi be.


Keith Ripley mestertolvaj a fiatal vándorrablót, Gabriel Martint választja ki, hogy társa legyen 2 db 20 milliós műtárgy elrablásában. A helyi nyomozó, Weber régóta üldözi, de Ripley-t egy jó ügyvéd mindig kimenti a sittről. Korábbi tolvajpartnerét, Victor Korolenko-t az orosz maffia meggyilkoltatta, így Ripley nem nézi jó szemmel, mikor Gabriel viszonyt kezd Korolenko ügyvédnő lányával, Alexszel. És mint kiderül: a tolvajduó mindkét tagja takargat valamit a másik elől.



Eleve nem túl szerencsés, mikor elkopott sztoripanelek matekpontos képletét kapjuk meg egy eredeti és izgalmas sztori helyett.
Nagyobb baj viszont, hogy a szereplők egyikének sincs erős jelenléte, de még úgy igazán önazonossága sem. Függetlenül a színészek igyekezetétől: Banderas és Freeman párosa nem működik a vásznon, Radha Mitchell figurája pedig egy kész vicc volt. Másfél óra telik el anékül, hogy bármilyen személyiségjegyet ki tudnánk tapintani rajtuk, így sosem jön létre az a karakterdráma, ami egy jobb történet zamatát megadja.

Mint oly sok zsánerrokonban, itt is ultramodern páncélteremből fújja be 2 tolvaj a drága holmit, érdemi fennakadás nélkül.  Így aztán a rablásos mozik minden bevett csapdakészüléke előkerül: ujjlenyomat-felismerő, hangazonosító, lassan pásztázó lézersugarak, stb. Lehet, hogy nehéz ezt a sok berendezést kijátszani - sőt, biztosra vehetjük, hogy sokkal problémásabb, mint azt Ripley és Gabriel kivitelezik. De feszültség mindebből soha nem keletkezik. A kódban hiányzik az a kiélezett légkör és szuszpenzív rettegésfaktor, mikor a kudarc még a legjobb profit is magával ránthatja a bukásba. Mindenki bukásába. (A zenekészletről meg annyit, hogy teljesen stílustalan, inkább egy banki hirdetéshez illene.)
Módfelett különös, hogy Gabriel piti bűnöző létére mennyire naprakész. Olyan mellékesen beszél frekvenciahamisításról, kódok feltöréséről és a technocuccok beszerzéséről, mintha ezt ő, a mezei ékszertolvaj rutinból kirázná a kisujjából. És az éles bevetéskor lomha, síkidom-felületű lézerpászták elől kell kitérnie, olyan banális instrukciók alapján, hogy: "Menj átlósan!", "Húzd be a karod!", "Le a fejet!". Nem is tudom: ez a módszer inkább az olyan amatőr betörőkre jellemző, mint pl. a Vizes Banda.



Akárcsak a Szenfényvesztőkben, itt is a cinikus sztoricsavargatás uralja a 2. félidőt. A lassan döcögő cselekményt többször hirtelen rántják félre, mint egy 20 éves trabant kormányát, hogy úgy tűnjön, mintha az eseményeknek volna lendülete, hajtóereje. Gabriel Martin egyszercsak felfedi Ripley-nek, hogy beépített zsaru, akit Weber kért Miamiból.
Aztán Ripley is felfedi: régóta tudta - mondván, hogy régóta keni Weber rendőrségi forrásait. Na jó: elvileg az volt itt a végcél, hogy Korolenko halálát megrendezzék, és nyugodtan éljen a maffiától és a törvénytől. De hogy Ripley ehhez miként használta fel Martin kamuzását, az számomra nem derül ki a filmből. Mire volt jó ez a második színjáték? Már azonkívül, hogy megint röhöghetett egy jót az őt üldöző Weberen?

Nemcsak az húzott fel itt, hogy - mint oly sok hasonló rablásos krimiben - nincs miből rájönni a fordulatokra. Hanem hogy a fordulat sokszor letagad korábbi infókat, amiket 1-1 képsor, flashback vagy dialógus mutatott nekünk. Értem ezalatt főként a nyitójelenetet, ahol Ripley a fürdőben lelőtte Korolenko-t. Lássanak csodát: nem is szívét/agyát lőtte meg - ahogy pedig világosan látszott - csak a lábát. Ez így nem csavar, hanem nyílt megmásítás. Enyhén szólva ciki, mikor egy kriminek nincs semmi többlete, amivel felvághatna, mégis úgy tesz, mintha bőven volna neki.

Romantika terén se működőképesebb A kód. Radha Mitchell-nek eleve nem sok mozgástere jut Alexandra Korolenko szerepében. Hiába próbálja ő és Banderas is menteni játékával a gyengén megírt szerelmi szálat, a teljes érdektelenségből csak a melodrámáig tudják feltornázni. Alex egy sokadik Sharon Stone-klón: az ő alakjában nem egy okos, szellemes jogászt látok életre kelni, hanem a helyi divatlap szexéhes manökenjét. Jól ismeri apja és Ripley közös múltját, mégis sokkal jobban izgatja a diszkótánc, mint a helyi bűnözés. Mikor Gabriel egy lopott ékszert ajándékoz neki, lenyűgözve elfogadja, hezitálás nélkül. Ez azért ijesztő.
A vége felé pedig, mikor kiderül, hogy tudott a csalásról, émelyítő jó-kislány-pofival körbemosolyogja "papáját" és "Keith bácsit". "Habár úgy sejtem, az ügyvédi karrieremnek vége!" A nőt belengő csorgó cinizmuson túl ez a mondat végképp összezavarja a nézőt. Tudjuk, hogy Alex hozta ki Ripley-t a sittről, de nem derül ki világosan, vajon csak ezegyszer tette meg, vagy rendszeresen ő mossa-e tisztára az ügyeit. Utóbbi t'án csak nem lehet, hisz Ripley maga mondja, hogy a lány nem sértett törvényt. Esetleg annak tudom még ezt értelmezni, hogy az Ügyvédi Kamara etikai vétségnek könyvelheti el, hogy Alex egy Ripley-féle sötét alakkal lóg.




Gabriel kétszer mondja a movie-ban, hogy: "Szívesen csinálok hülyét magamból.". Csakhogy ez az őt megformáló színészre is igaz. Banderas-on eleve lötyög a fiatal ál-tolvaj szerepe, amivel a Zorro álarcában még villanthatott bő évtizede. Nem is a korával van bajom, hanem hogy túl érett lelkületű már ehhez a fajta szerephez, és nincs olyan ügyes színész, hogy ezt leplezni tudja - főleg úgy, hogy nem áll mögötte tisztességgel megírt szkript.
Szóval Gabriel megtudja, hogy Alex is benne volt, és itt A kód még utolsó kísérletet tesz arra, hogy érzelmeket csikarjon ki magából. Gabriel átvedlik bússzerelmes ifjúvá, aki esténként lógó orral vedel a helyi diszkóban, ahol Alexszel randiztak. Lássanak csodát: a lány eljön, és a férfi unszolására színt vallanak.
"De talán mondtam már, hogy semmit ne vegyél biztosra."
"Ezen talán változtatnunk kéne. Most rögtön! A nevem Gabriel Martin."
(...)


Én tudom, hogy a rendező így próbálja meghatóvá tenni a zárást, de ez a "happy end" annyira ügyetlen és nem természetes, hogy az már elidegenít. Ez nem igazi kötődés: 2 vonzó emberegyed feltüzeli egymást, és időnként hancúroznak egy kiadósat az ágyban. Ennyiből áll ténylegesen a vonzalmuk.
Nem beszélve arról, hogy a románcnak - és ami azt illeti, magának a film címének - sincs sok köze a nagy egészhez. Alighanem a női nézők kedvéért van jelen ez a szál, és a hozzá tartozó hosszas, hangulatvilágításos szexjelenetek.

A kód tehát Freeman filmes múltjának a gyengébbik fertáján lakik. Egyszer át tud siklani rajta az unatkozó néző. De nagyon kevés van benne, az is mind lehasznált áru más, erősebb produkciókból.