Harc Los Angeles-ben

"Az adásunk ma reggel óta kb. az 50-es évek műszaki színvonalán van: torz a hang, kásás a kép! Minden, amit el tudsz képzelni! Senki nem tud...!"
"Mit művelsz? A hasznosítható szemetet külön kukában gyűjtjük! Mi ez a disznóól? Megáll az eszem...!"

(A függetlenség napja) 

Értem, hol az Asylum-stúdió helye Hollywood kultúrájában. Arra próbálja használni filmjeinek olcsóságát, hogy ítélkezzenek az Álomgyár termékeinek kiszámított, pénzhajhász sablonossága fölött. Míg a paródia vicces gúnyrajz, a "trash-film" - főleg az ún. "mockbuster" - valóságos mocskolódás. E műfaj szó szerint azt üzeni: "Ennyit érnek látvány nélkül a blockbuster-eitek!" És talán egy külsőre lepusztult produkció is képes valami okosat, vicceset, vagy legalább érdekes sokféleséget kihozni egy-egy gúnyosan igénytelen művéből.


A Csata: Los Angeles trash-öccse, a Harc Los Angeles-ben biztosan nem ez az eset. Lepusztultsága lehet, hogy üzenettel bír, de önmagában nézve csak poros, lerobbant, 1.61 GW áramot belevezetve se működőképes szemét. Olyan benyomást kelt, mintha egy újonc óvodásnak, akivel a szülei túl sokszor nézették az AXN-t, feladatul adná az óvónéni, hogy csináljon képeskönyvet az UFO-król! Nemcsak annyi a baja, hogy döggé untató klisémedence, és hogy ritka szerencsétlenkedően lopkod mindenből, a Világok harcától a Kill Bill-en át A függetlenség napjáig. A kisujja félig levágott körmét se mozdítja azért, hogy egy pici valós értelme azért legyen, vagy legalább egy primitív bájjal szórakoztasson. Az ízléses kapálózáshoz is szükség van érzékre, ha nem is feltétlenül IQ-ra. 


A történet dióhéjban: Los Angeles légterében idegen űrhajók raja jelenik meg, így a légierő katonáinak útjukat kell állniuk. Aztán előkerül egy időutazó pilóta 68 évvel ezelőttről, aki egy fogva tartott idegent jött kiszabadítani egy katonai támaszpontról, és egy szamurájkardos ügynöknő, aki a főszereplők gruppéjét pont oda kíséri. Ezt az idegen rabot akarják ugyanis kiszabadítani az idegen hadak...

Vérbeli "szemét-filmmel" van dolgunk: a forgatókönyv büszkén virító agyatlansága gyönyörűen látszik a látványvilágon is. Szereplőinktől egy G. I. Joe-baba sírva fakadna: egyedül az érdekli őket, hogy minél menőbb beállásban mozogjanak harc közben. 2 kemény csajt kapunk 1 áráért: egyik vágott szemű, másik katanával vagdosó. Westernparódiában is megfájdulna a fejünk a hőbörgő öreg bázisparancsnoktól, aki ráadásul hatlövetűvel tüzel a bázisa fölé érő csészealjakra! Akad még egy néger pasas, és egy időutazó, akinek ottlétét olyan természetesnek veszik a többiek, mintha csak Ausztráliából jött volna. És bár már az elején feltűnt, hogy személyiséget hiú ábránd keresnem rajtuk, így is külön blamázs tőlük, hogy a végén az idegenek anyahajója a nagyváros kellős közepébe csapódik. 


De ami az egészben a leginkább alulmúlta az elvárásaimat, azok a vizuális effektusok voltak. Nem túlzás malackarámnak nevezni őket: a robbanások maszatos tűzgombócok, a belvárosi felhőkarcolókhoz is mintha egy Megaman-videójátékból vágtak volna be képkockákat. Visszasírtam a Transformers-tetralógia rasszista CG-robotjait az idegen lényekhez mérve. Ugyanakkor míg hőseink a vonagló idegen anyakirálynő ellen harcoltak, annak a kinézetétől én magam is küzdöttem, mégpedig a hányingerrel...! 
Technológiájuk se semmi ezeknek a dögöknek: talán a támadó csészealjaknak lett még úgy vállalható a tervezése. Ellenben az anyahajó akár egy nagy kék csillár, a felszíni fegyverek meg háztartási gépekre hajaznak: egy szondaszerű turmixgép és egy repülő sajtreszelő azok, amikre a legtöbbet lövöldözik az emberoldal. Apropó: külön bírtam, hogy a film eleji bázisnak volt teljes 4 vadászgépe, legföljebb kétszer annyi fős személyi állománnyal. 

Hulladékforradalom előszelének hinném ezt a "szemét-filmet", ha nem tudnám, hogy Asylum-munka. Még a primitív bájat és az agyjegelt szórakozás élvezetét sem adja meg, mivel nem vicces, percig sem izgalmas. Soha nem is próbálja újrahasznosítani kliséit, csak hatványozottan klisésebben adja elő azokat. Tudomásul vettem, hogy ilyen gúnyrajz-moziknak is megvan a közönségük - így piacuk is -, de azért kíváncsi voltam, képes-e legalább kínomban megkacagtatni egy ilyen "mockbuster". A választ egy Algoflex-tabletta formájában kaptam meg. 

A gondozoo

Kinevezem a Happy Madison Productions-t az Asylum stúdió nagytestvérének. Mindkettő trash-filmeket (="szemétfilmeket") gyárt, csak előbbi csökönyösen nem hajlandó beismerni ezt: mindig úgy ad elő lerágott-lopkodott alapötleteket, mintha ott találták volna ki azokat. Ahogy pl. az ikertestvér-szerepcsere ötletéből gyúrták a Jack és Jill nevű humorszivattyút, úgy gyúrták az állatokkal suttogó átlagflótás ötletéből a Zookeeper-t, magyar címén A gondozoo-t.

Griffin rendes állatkerti gondozó, akit 5 éve lapátra tett a ribi barátnője. Új pasival viszontlátva őt fontolóra veszi, hogy felmond, mert elvileg állása nem tünteti fel előnyös színben. Ennek hírére az intézmény állathada riadót fúj, felfedik előtte, hogy beszélik az ember nyelvét, és elkezdik tanítani Griffint a nőstények lenyűgözésének művészetére. 

Nagyon erőtlen és bugyuta bőrlenyúzás ez az állatmesék sorában. Bármelyik négylábú jobban alakít bármelyik kétlábútól, noha mindkét frakció totál debil. Magától az még nem jópofa meg vicces, hogy beszélő állatok sündörögnek egy tanmesében: semmi mélyebb kapocs, interakció vagy egyáltalán gondolatiság nem kering Griffin és őközöttük. Az állatok dilemmái nem létezőek: hogy megszegjék-e a "nem-beszélés" törvényét, és hogy tűrik Griffin bénázását, csak mert mindig jól végezte gondozásukat. Mi lesz, ha az utóda nem fogja éppen olyan jól ellátni őket a munkája során? Nemcsak szánalmasak a szereplők indítékai, de a hibbant udvarlási trükkök is morzsánként kanalazzák össze a nevetőingert.  



Ha csupán a karakterek, a történet és a humor nem működne, gyenge munkának tartanám A gondozoo-t. Románcfronton viszont kiborított. Alig történik valami, emberszereplőink sekélyes bábuk. Kevin James mindennel próbál humort generálni: állatokat utánoz, beüti valamijét valamibe, versenybiciklizik, táncol. Annyiból áll a karaktere, hogy jámbor, a szavakkal egyáltalán nem tud bánni, ellenben bármilyen figurával össze tud haverkodni. Az egész filmből az a momentum jegyezhető meg legjobban, ahol egy sárga trikós gorillahaverjával furikázik az állatkertből.

A szokványos "szerelmi szálat" kapjuk: a nem a legsármosabb lúzer egy üresfejű szösziszukára hajt, akiért aztán szeretett munkáját is otthagyja. A szöszi beképzelt pasija annyira irritálja őt, hogy a mellé vetődő másik, elviselhetőbb csajra alig figyel. Minő csoda: épp mire a pénzéhes cicababa beadná a derekát, hősünk dobja, és a normálissal marad, visszatérve régi életéhez. Tanulságformula: nem éri meg az a nő, akiért el kellene dobnod a szeretett melót. Gyomorkavaró, ahogy a film elképzeli az udvarlás egész fogalomkörét; az ilyen képmutató ribancok pedig, mint ez a Stephanie, szexrabszolgának valók a feketepiacra! 


Startja, útja, finishe egyaránt katasztrófa ennek az egész "tanulj az állatoktól"-kurzusnak. Poént talán azon a részén éri meg keresgélni, ahol az állatok valami nagy hülyeségre okítják éppen. Nem minden idők egyik legrosszabb vígjátéka, "csupán" egy fantáziátlan állatos töltelékmozi.

Medencefiú: Kimerültetni a Haragot (Poolboy: Drowning Out the Fury)

Roger Ebert: "Külön kell tudni választani a jó trash-t a rossz trash-től."

Életem egyik legdilisebb "trashfilmje" és legszárazabb paródiája egy szemétben személyben Kevin Sorbo-nak ez a kevéssé ismert pályaállomása. Hivalkodó romosságával már-már olyan ikonstátuszt verekszik ki magának, mint Uwe Boll, Ed Wood és az Asylum stúdió, miközben számos pontján sikerül alulmúlnia mindhárom márkanév munkásságát.

Bando, a vietnami veterán az egyik elesett bajtársa özvegyétől kap munkát Amerikában, mint medencetisztító. Ólálkodik viszont a környéken egy kisstílű mexikóiakból álló huligánbanda, akiknek nem tetszik a képe. Mivel eltávolítani nem tudják, kinyírják az ex-feleségét, így a medencetisztító most civilben lövöldözhet ész nélkül...

Tisztázzuk rögtön, hogy a Poolboy trash-paródia. Vagyis a szakma talán legigénytelenebb műfaját igyekszik túllicitálni és görbe tükröt tartani eléje. "Agyatlan szórakozásként" akarja eladni magát, miközben fennhangon mutogatja kliséörökségét Holly- és Bollywood-tól. Mindent arra a lapra tesz fel, hogy csúcsra járatott, 2 műfaj fölött ítélkező amatőrségével meg tudjon minket röhögtetni.
Jelzem, hogy legtöbbször még a fahumorig sem jut. Egyszerűen nem vicces alkotás a Poolboy, mivel - és ez részben célkitűzésének a sara - képtelen illúziót, szituációs hatást felépíteni, amelyben aztán csattanhatna egy-egy jó poén. Ezt a szituációs humort akarhatja kicsiholni a "film a filmben"-szerkezettel is: a(z ál-)rendező a 4. falat ledöntve mesél 1-1 érdekes extra infót a film (ál-)hátteréről, félbeszakítgatva az amúgy is baromság cselekményt. Ennek ellenére csupa túlpózolás, elmesötét szövegek, műerőszak-művér-pucérság végsőkig fárasztó rumlija a teljes másfél órás műsoridő. 

Függetlenül attól, hány poénnál sikerült futó mosolyt kikönyörögniük belőlem (csoda, de ilyen is előfordult), a kifigurázások ritka blődek és izzadtságszagúak. Az alkotók olyannyira lázadnak és hadonásznak minden létező akció- és trashfilm-készítési szabály ellen, hogy azok helyett nem marad fűtőanyaguk, és ezt nem veszik észre. Ez így nem parodizálás, hanem dobálózás. 
Annyit tudok a Poolboy javára írni, hogy Kevin Sorbo tűrhető Rambo-paródiát alakít, és a film össz-kinézete tényleg nagyon szokatlan és ledöbbentő. Nem igen hiszem pl. hogy egyhamar talál valaki olyat filmalkotásban, ahol 

• egy stábtechnikus a kamera előtt művérrel töltött dézsával telibe önti a színészt a dzsungeldíszlet előtt; 
• ahol a főszereplőt egy jelenet forgatásán véletlenül éles tölténnyel lövik hasba, így az utolsó harmadnál beugrik helyette másik színész;
• vagy hogy egy "kivágott jelenet" berakásában egész alakos meztelen pasikat mutogatnak elölnézetből. 

Szeretnék ezúton köszönetet mondani a Baaad Movies nevű youtube-csatornának. Ha ők nem tűzik ki céljukul minél több ilyen úgymond trashfilm-et bemutatását, ez a rég elfeledett hulladékkorona sosem jut a tudomásomra. Most már sajnos bizonyosan állíthatom: nem a Spárta a köbön volt Kevin Sorbo pályájának legrosszabb döntése.

Magányos hely, hogy meghalj (A Lonely Place to Die)

Van egy jelenség horrormoziknál, amit szívből gyűlölök: a fiatal áldozatjelöltek szinte mindig sekélyes, bugyuta archetípusok, akik mindenben csak a felszíni örömöt vagy problémát képesek fölfogni. Akár városban, akár egy kalandtúrán a vadonban találkoznak a megállíthatatlannak tűnő gyilkossal, ugyanúgy reagálják le: idegesítően pánikolnak, ostoba hibákat vétenek, irritáló reakciókkal és szövegekkel próbálják megemészteni, hogy egyenként hullanak el. Ezt a horrorsablont próbálta Hollywood arcába vágni a 2011-es Ház az erdő mélyén, csak ott az allegória túl elvontra és nehézkesre sikeredett.

Érdekes módon nem horrorfilmtől, mégcsak nem is hollywood-i munkától láttam ezt a sztorisémát megfelelően megcsinálva. Egy nem annyira ismert, kis költségvetésű brit thriller volt, melynek címe szó szerint fordítva: "Magányos hely, hogy meghalj". Jóformán az összes kritika, amit találtam róla, a külsőségeit fényezte: gyönyörűen kopár hegyvidéki tájak, a festői erdős hátterek, vérprofi operatőri munka és a biztos kezű rendezés - vagyis kb. ugyanazokat a dolgokat, mint pl. tavaly a The Revenant esetében. 

Faék egyszerű az alaptörténet: egy öttagú mászócsoport, Alex, Alison, Ed, Jenny és Rob a skót hegyvidéken kirándulnak. Másnap mászás előtt halk kiáltásra figyelnek fel a közelükben, mire egy Anna nevű kislányt ásnak ki az elföldelt üregből. Kiderül, hogy fogva tartói több millió €-s váltságdíjért rabolták el, és irgalom nélkül végeznek minden tanúval, aki az üzletet veszélyeztetheti...

Nem vitatom, milyen vonzó hegyi tájakon játszódik a produkció, engem mégsem ezekkel fogott meg. Meglepődtem azon, mennyire szíven tudott ütni a szereplők halála, holott szinte semmit nem tudunk a hátterükről. Rob a vezető, Alex és Jenny élettársak, Ed pedig a tapasztalatlan mászó, akit Alison előző nap megmentett a hegyoldalon. A mesterien kihasznált feszültségskála és rettegésfaktor mellett a dolog drámai oldala is átszűrődik a konfliktusból. Értettem a szereplők viszonyát, és már a bonyodalom előtt szimpatizálni tudtam velük. Semmi cukormáz, megjátszottság vagy fölös mellékszál, csak haladunk lassan, egyenesen előre, és nem lehet biztosra venni, hogyan végződik majd. 

Azzal is valódibbnak hat az A Lonely Place to Die, hogy nem igazán vannak kiemelhető pontok benne. Jelenetei egymásba simulnak, folyamatos és szerves egésszé állva össze. Van itt egy felszíni és egy lassan előtünedező háttérsztori, ahol 2 nyomozó készül lebonyolítani a cserét. Mindkét szál csak a lényegre szorítkozik, teljesen nem forrnak egybe a végén, mégsem érződik egyik koloncnak a másikon: 

1. A hegymászók tragédiája nemcsak a bevezető körök lefutása az igazi cselekmény előtt, 
2. és a bűnügyi szál sem hozzátoldott körítés, ami a véres szitu hátterét próbálja kimagyarázni. 

Alisonékkal együtt mi is átéljük az intenzív félelmet, az értetlenséget, hogy mibe keveredtek akaratukon kívül, és hogy mennyire csekély esélyük van a vadászpuskával felszerelkezett támadóik ellen. Julian Gilbey rendező fantasztikus érzékkel tartja fenn a torokszorító légkört másfél órán keresztül. Minden kameraszög - különösen a felülről vagy futás közben készült felvételek - erősíti a kiszolgáltatottság érzetét. Külön tetszett, ahogy a veszélyzóna a vadonból lakott területre helyeződik; hiába jutnak el a(z addigi) túlélők a civilizációba, a biztonságosnak hitt rendőrőrsre, üldözőik gátlástalansága ugyanúgy célponttá teszi a helyieket, civilt és rendőrt egyformán.

Tűrhetően bánik a forgatókönyv az "embernek maradni az embertelenségben"-témával. A végzet mintha rendre arról győzködné a hegymászókat, hogy a könyörtelenség kifizetődő: Jenny volt leginkább amellett, hogy magukkal vigyék Annát, erre ő halt meg elsőnek, sőt holtteste Annát is lerántotta a folyóba. Nem tudták otthagyni az éhező gyerektúszt, de egymás véres hulláit kénytelenek habozás nélkül hátrahagyni. Ezért nem gyávaság, mikor Ed felveti Alisonnak, hogy adják át a lányt, hisz ő biztos, hogy élve kell nekik. 

A Pandora szelencéje-allegória pompásan működik: gyanútlan kívülállók magukhoz veszik a sötét erők trófeáját, így saját fejükre zúdítják azokat. Nem tudtak lemondani a számukra alapvető könyörületről és emberségről, mégis azzal jutalmazza őket a sors, hogy könyörtelenül levadásszák őket, mint az állatokat. Mikor az egyik gyilkos, Mr. Kidd rájön, hogy Alex egy rongybabával lépre csalta őket, ezt szóvá téve vág vissza a haldokolni hagyott prédájának:  "Érzed ezt? Ez az ára a nagylelkűségednek. Fájdalmas, ugye?" Üdítően kifacsart irónia.

A színészi játék visszafogott és hihető; a főszerepet alakító Melissa George sokaknak ismerős lehet a Dark City-ből. Alison semmiben sem tűnik ki társai közül, csak hegymászói tapasztalatára és józan eszére hagyatkozhat. Mindössze annyiból sejthető, hogy neki sikerülhet végül megmaradnia, hogy egyedül tőle látunk lázálmokat: előbb Ed majdnem-lezuhanásáról, később Rob halálba zuhanása után az üregbe álmodja magát, ahol Annát találták. 
Triviálisnak tűnhet, hogy életveszélyben óvjuk a körülöttünk lévőket, de a film ügyesen, sallangmentesen ábrázolja ezt. Alison a gyerekre először nyűgként tekint, Jenny halálakor mégis átveszi ragaszkodását, hogy Annával együtt éljék túl a borzalmat (nyomatékosítja ezt a kép, melyen a folyó mélyén úszva a halott Jenny szemeibe bámul). Miután Ed is meghal, és a rendőrőrsöt szétlövik, már szó sincs ösztönről vagy emberségről. Ezt a beteg játékot végig kell játszani, neki személyesen. 

A végkifejlet sem kivételezik a karakterrel: Alison kész meghalni a tűzben, miután elbánt az egyik gyilkossal, és Annát elküldte onnét. Csak itt fordul meg végre a Sors széljárása: tűzoltók hozzák ki, és tudtán kívül Anna apja, a 2 zsaru megbízója példát statuál a másik pszichopatával. "A lányom jó kis fizetési csekknek tűnhetett magának." Egyetlen résztvevő számára sem hoz igazi megnyugvást az ügy vége, kivéve talán Annát. Őszinte és megható befejezés, ahogy a mentőkocsiban ráhajtja a fejét a nőre, aki végig vigyázott rá, miközben amaz a történtek után már sírni sem tud. 

"Maga érti, hogy mit mondott?" 

"...Talán azt, hogy: 'köszönöm'."

Végszó: friss, gyors, szívszorító thriller, ahol valódi emberalakok túlélése a tét.

Sucker Punch

Zajos punkvideó-klipsorozat, mely válogatott agyrémek hadával juttatja nézőjét a totális lobotómia határvidékeire. A Sucker Punch tankönyvbe illően példázza a "Mindent a stílusnak, semmit a sztorinak"-típusú fattyúhajtásokat. A felszínen egy igazságtalanul diliházba dugott, agresszív tinédzser mentális küzdelmét cifrázza, amint az épelméjűségét próbálja mindenféle fantáziaharcok útján megőrizni. Valójában mindez puszta ürügy a rendezőnek, hogy kedvenc pornó- és fegyverfétiseit a megdöbbent nézőközönség nyakába önthesse.

A tizenéves Baby Doll-t elmegyógyintézetbe záratja gonosz mostohaapja, miután a lány sikertelenül próbálta meg lelőni őt a múltbéli alantasságai miatt. A férfi elintézi, hogy az orvosok lobotómiát hajtsanak végre rajta, ám Baby Doll tudatalattija egy szürreális képzeletvilágot kreálva védekezik az eljárás ellen. Így változik a diliház luxusbordélyházzá, a hasonló korú lányrabok pedig szökevény prostikká, akik aztán női gerillákként mindenféle szörnyalakok ellen viselnek hadat.

Zack Snyder-ről azt tartom, hogy stílusos rendező, de mint történetíró átlagos képességek jutottak neki. Képregényadaptációi (egy műfaj, melynek lételeme a stílusos külső) sorra nyerték el a tetszésemet, és az idén is nagy izgalommal várom tőle a Batman V Superman-t. Snyder állítása szerint az Alice Csodaországban géppisztolyos, modernizált kiadását akarta megfesteni, annak sötét tükörképébe elkalauzolni bennünket. És akár egy gyerek az édességboltban válogathat kedvére a vizuális trükktár polcairól - több millió $-os zsebpénzből. 

Az előjelek kedvezőek voltak. 2010-ben a tényleges Alice Csodaországban-t jövedelmezően álmodta újra egy másik látványművész, Tim Burton. Ugyanekkor A sötét lovag író-rendezője is kasszát robbantott a saját ötletére épülő filmmel Inception-nel. Hátha a 300 és Watchmen író-rendezője is betalál a kapuba, szintén egy feleség-producer (Deborah Snyder) közreműködésével! 

Így lett a Sucker Punch végül Zack Snyder lelkesen széttúrt kísérleti homokozója. Nem elég, hogy a forgatókönyve összefüggéstelen vagdalmány, még tisztességes keretet sem tud adni a fantáziaképeknek. Baby Doll-lal a kinti világban semmi sem történik, míg öntudatánál van, leszámítva, hogy szökésről diskurál Sweet Pea-vel és többi egykorú sorstárnőjével. Hamar elveszítünk minden kapcsot a thrillerszállal, és a cselekmény egy erőszakos akadálypálya-játékká vedlik, ahová a direktor tetszés szerint hajigálja be, ami épp az eszébe jut.  

A terepek/hátterek egész színezése kb. a Spirit és a Macskanő keveréke, némi 300-zal megbolondítva. Baby Doll elmevilágának ez az elvont külseje még odaillő is lehetne, de az összhatás sem földöntúli, hanem egyszerűen ronda és maszatos. Külön tüske Snyder régi ismerőse, a lassítás: egyfelől a maradék feszültséget kiöli az akciókból, másrészt olyan hülyén néz ki, ahogy ezek a 40 kilós ricsajcsajok mindenféle behemóttal meg démoni alakkal viaskodnak pózolva.

Leselejtezett babakollekciókba több egyéniség szorult, mint Baby Doll-ba és újsütetű bandájába. Hiába látom a csapatmunkájukat, nincs személyiségük, csúf a sminkjük, és ez a divatcicás ábrázolásuk nem kicsit szexista. Beöltöztetik őket harisnyába, fűzőbe, bőrszerkóba, vagy épp japán hentai-os iskolaegyenruhába, aztán minden szögből mutogatják őket, ahogy csak a korhatár-besorolás még engedi. Fegyverük pedig mikor milyen menő cucc: kard, automata fegyver, aknavető vagy épp háti rakéta. Világos, hogy ez nem annyira Baby Doll fantáziája, mint magáé Zack Snyder-é.
A díszletek, kellékek és a szörnyek változatossága az egyetlen, amit a a látványtervezés javára tudok felhozni. Igaz, hogy burjánzó ökörségerdő, de legalább változatosak. Tartanak itt raktáron tűzokádó sárkányt, szamuráj autobotokat, gólemet, zeppelineket és náci zombihadsereget vaskeresztes tábornokkal. Talán legjobban a sárkány kinézete tetszett legjobban, sőt: bevallom jobban sajnáltam az ő halálát, mint bármit, ami az emberszereplőkkel történt.

Hallgatni egy fokkal talán elviselhetőbb ezt a stiláris orgiát, mint nézni. A számok nem terjesztik ki, ami történik, ritkán passzolnak; nyilván az alapján válogatták őket, hogy kúlosan hangozzanak, tovább erősítve az egésznek ezt a videójáték-beütését. Az élettelen dialógusokban unalom és erőlködés váltakozik valahányszor Baby Doll vagy a többi antikarakter beszél. Formák és zajok olyan elmosódott elegyévé áll végül össze az egész, amiben nincs igazi átgondoltság. Idegesítő továbbá, hogy mindezt a valószínűtlen ingerhalmot kell bámulnunk, miközben a valóságban épp egy hovatovább gyerek józan eszét rombolják le - a nézőével együtt.  

A Sucker Punch "főbűnét" abban látom, hogy némileg kedvét szegte a gigastúdióknak, hogy pénzeljék a filmesek saját ötleteit. Ha pedig mint mozifilm-alkotást nézem: bóvli, idegenítő, szinte értelmezhetetlen fetisiszta katyvasz.
Végezetül: boldog 50. születésnapot, Mr. Snyder, és kérem, többé ne adjon ki olyan igénytelen fércmunkát a kezei közül, mint ez az álomgyári álomháború. 

Az Utódok

Szirupmentes, igazi családdráma a 2011-es The Descendants. Könnyednek tűnik, de cseppet sem komolytalan. Egy tragédiát példázva emlékeztet minket, hogy ne csak a megszokás tartsa össze a családunkat. Nemcsak mert nem tudhatjuk, mennyi időnk van az életből, hanem mert azt az időt anélkül éljük le, hogy igazán ismertük volna a hozzánk közel állókat.
 

Matt King hawaii ingatlantulajdonos felesége, Elizabeth egy balesetben teljesen lebénult; a legújabb diagnózis szerint már nincs miért lélegeztetőgépen tartani. Ezért Matt hazahozza 17 éves lányát, Alexandrát, hogy segítsen a kisebb lányra, Scottie-ra vigyáznia. Ám ahogy Alex elmondja, hogy hogy anyja csalta őt, a trió közösen ered a másik pasi nyomába.

Okos írói és életszerű színészi munka kelt életre elsőre archetípusnak tűnő szereplőket. George Clooney az egyik legmeggyőzőbb alakítását adja egy olyan karakterhez, akivel piszkosul könnyű azonosulnunk, mégha történetesen nincs is gyerekünk. Matt az a józan eszű, normális férfi, aki apaként folyton a helyes döntésre hajt, ám gyakran mellélő ezzel. "Erősítés-szülőnek" nevezi magát, mivel lányai nem nagyon tisztelik. És nem elégtételért kutatja föl a nő szeretőjét: azt akarja, hogy vegye ki részét az elbúcsúztatásból, ha már Elizabeth érte csalta a férjét, és veszett össze Alex-szel a múltban.

Shailene Woodley figuráját is többnek találtam pusztán a "lázadó tinicsaj" sztereotípiájától. Alex nem veti meg apját, csak szánakozva nézi őt a leendő özvegy apa szerepében, pontosan tudva, hogy a szülői felelősség egy része ráhárul majd. Tetszik, hogy "nagy drámai veszekedés" nélkül áll Matt pártjára a keresésben: ebből láttam azt, hogy nemcsak érdekli a család, hanem érti és támogatja a célt, amit ez az egész utazás elvileg szolgálna. Elrendezik anyja zűrös ügyeit, egyszersmind jobban összeszoknak ők hárman. Az apa-lánya kapcsolat teljesen rendben van, és Scottie képében is tényleg egy éretlen, 10 éves vadóc gyereket ismertem meg, nem egy felfuvalkodott kis vakarcsot.

Egy ilyen pofonegyszerű sztori akkor működik, ha legtöbbször elkerüli a kliséket, próbálva játszani a néző elvárásaival. Valahányszor azt várjuk, hogy valami elcsépelt fordulat jöjjön, a film gyorsan elkanyarodik előle. Pl. mikor előkerül a szerető - név szerint Brian -, nem az a vége, hogy a rendes családfő a gyávának beveri a képét. Vagy ahogy Matt Brian gyanútlan nejével társalog, nem jön össze a megcsalt férj és a megcsalt feleség, hogy egy új Mrs. King legyen a film végére (erre utalás Matt gúnyos búcsúcsókja).

Próbáltak még a mellékfigurákba is némi életet csöpögtetni, ami szerintem nem jött össze az alkotóknak. Gondolok itt Alex léha fiújára, Sid-re, vagy a teljes tágabb rokonságra. Az viszont tetszetős, ahogy Brian felesége, ez a naiv liba felmutat annyi gerincet, hogy felkeresse a másik nőt, és Matt-ék előtt ismerje be: utálni akarta őt. Ezzel összekötve mindjárt nem olyan elcsépelt, amikor Matt és a lányai is megbocsátanak Elizabeth-nek. 

Gyenge lábakon áll picit ez az ingatlan-eladási szál a cselekményben. Matt-ről az ő narrációja felfedi, hogy a família generációk óta birtokolja Hawaii utolsó még érintetlen földbirtokát. Ezt akarta eladni, de utolsó pillanatban visszalép, mondván, hogy ez mégiscsak az ő öröksége. Értem, hogy most már jobban becsüli mindazt, amije még maradt. Nekem ez a dilemma mégis inkább csak tartozék maradt, hogy a családi vonal mellett még másról is szóljon a történet. "Adj annyi pénzt nekik, hogy azt csináljanak, amit szeretnének, de ne annyit, hogy ne csináljanak semmit."

Végszó:

Mókás, meghitt kis produkció Az Utódok, kedvelhető szereplőkkel és remek hangulattal. Képes nyomasztó alaphelyzetét fogyaszthatóan, de nem elcsépelten feltálalni.  

A Megszakítók (The Interrupters)

"Én is harcra szólítok fel mindenkit! De ne azért harcoljunk, hogy lángra lobbantsuk, hanem hogy legyőzzük a gyűlöletet!"

(Gandhi)

The Interrupters az angol címe annak a 2011-es dokumentumfilmnek, mely egy erőszakellenes civil kezdeményezésről szól Chicago déli részén. 1 éven keresztül követi 3 erőszak-leállító aktivista, Eddie, Cobe és Ameena, munkáját, akik egykor maguk is részesei voltak a helyi bűnözésnek. Miután szülővárosukban szinte mindennap egy család valamely tagja kórházba vagy hullaházba került, egy egész városrésznek kongatták meg a vészharangot.

Ha ott nőttem volna föl, akkor is ugyanazt írnám, mint így, közép-európaiként: tetszett a film. Egyes részei jobban, mint mások, de összességében nem okozott katarzist. Kijózanító, őszinte, életszerű darabnak tartom, tisztán adta át nekem az englewood-i fiatalok, testvérek, szülők, stb. helyzetét és érzéseit. 2004-re ezen a környéken nem volt valódi közbiztonság, bárkit megtámadhattak nemcsak az utcán, de akár saját autóikban vagy háztartásukban is. Ilyen közegben prédikálni az erőszak elvetéséről legalábbis elhivatottságot igényelt.

Érdekesnek találtam, hogy ezt az a Steve James rendezte, aki a Hoop Dreams-t is. Bár Amerikában mindkét műről ódákat zengtek az újságírók és tévés kritikusok, nekem ez valahogy nem egészen ért fel elődjéhez. És nem azért, mert kevésbé igényes munka, vagy a gyakori "másik kontinens, másik kultúra"-duma miatt. Értettem, hogy a fiatal felnőttek közül minden 4. munkanélküli, a drog kézenfekvő pénzkereseti forma, és a bandák egyik feladata a területvédés a riválisokkal szemben. Egyszerűen csak nem tárt fel nekem olyan sok és olyan figyelemragadó részletet a problémájuk természetéről, mint elődje. 

Ameena Matthews apja az egyik legnagyobb chicago-i banda alapító vezére volt: a 3 főszereplő közül leginkább őrá figyeltem. Mikor 2004-ben brutálisan meggyilkoltak egy helyi középiskolai diákot, az ügy országos médiavisszhangot keltett. Ebben az évben indult útjára a kísérleti mozgalom, és a fiú temetésen Matthews is felszólalt. "Van nekünk egy felelősségünk, amit fel kell hoznunk: azt, hogy a közösségünk élénk legyen!" Nem mindig fogalmazza meg pontosan az érveit, ettől függetlenül a szavai közvetlenek és felrázóan hatnak.

Talán a fő tanulság, amit én kaptam ettől a filmből, az a közös fellépés fontossága. A mai civil lakosság nem lehet passzív, nem várhatja, hogy majd a hatóságok vagy más intézmény védi meg őket az erőszakhullámtól. Nekik kell együtt megkeresni a probléma gyökereit, és aktívan, de ésszel kimunkálni egy élhetőbb, emberséges környezetet maguknak. Olyan tanulság ez, amit manapság az európai népek is a saját kárukon kezdenek megtanulni - bár náluk egész mások a kiváltóokok. De hogy egy helyi közösség összetartása segíthet az egyénnek, az számomra nagyon inspiráló példa. "Elegünk van és belefáradtunk, hogy a gyerekeinket öldösik! Nem maradhatunk tovább csöndben!"

4-est adok rá. Oktatófilmnek is beillene: friss, komoly, mégis reményébresztő darab.

Csak menj vele (Kellékfeleség)

Az alábbi kép a filmből összegzi a Just Go With It minden lényeges pozitívumát:

Nem mindig idétlen, de reménytelenül száraz és megjátszott vígjáték a Just go with it, abból a jól ismert fajtából, ami összekeveri a "könnyedet" a "lustán megcsinálttal". A karakterek idióták, a sztori abszurd, ordítóan átlátszó bohózattal és műanyag romantikával. Színészi játék terén is egyedül Jennifer Aniston tornázza fel magát legalább egy feledhető színvonalig.

Danny Maccabee plasztikai sebésznek az a csajozási technikája, hogy hamis jegygyűrűt hord, így a nők nem akarják házassággal nyaggatni. Egyedül asszisztense, Katherine tudja, hogy nem házas. De amikor Danny viszonyba kezd a tanárnő Palmerral, a kiszemelt belekapaszkodik a hazugságába. Katherine belemegy, hogy eljátssza a valófélben lévő, 2 gyerekes családanya szerepét. Elhatározzák, hogy Hawaii-ra mennek nyaralni mind a hárman, de a helyzet csak bonyolódik.

A karakterek erőtlen faviccei közepette némi romantika is próbál a felszínre törni, eredménytelenül. Anistont leszámítva senkin nem látom, hogy legalább a bugyuta vígjátékoknál elvárható érzelmi minimumot odatenné: Adam Sandler és közte kb. annyi kémia van, mint Halle Berry és Benjamin Bratt között a Macskanőben. A többiek földkinövések: Nicole Kidman rejtély, mivel hagyta magát meggyőzni, hogy Katherine állítólagos régi riválisát eljátssza. Nick Swardson paraszthajszállal kevésbé idegesítő, mint volt Bucky Larsonként; Brooklyn Decker pedig akkora üresfejű Barbie-klón, akiről a holtrészeg se hiszi el, hogy hétköznapjain matektanárnő.

Cselekményről inkább nem írnék sokat: a trailer alapján kitalálható az egész. A kamuzó pasi és a kamufeleség a sok hantázás közepette megkedveli egymást, és 1-2 könnyzacskó-fejő vallomás után a kamuházasság valódivá válik. Két évvel később a Családi Üzelmek tudott valamit kezdeni is ezzel az alapfelállással. Itt a minimális drámaadagból is kiszívták az életet, a helyzet agyonbonyolítása az egyre több hazugsággal sekélyes és megjátszott.


Beszélnék még a szereplők ruháiról. Adam Sandlernek szerintem valami baja van az öltönnyel: minden filmjében állandóan laza nadrágot hord, felsőtestét meg 1 szál ruhadarabbal takarja. Nem mintha öltönyben máris hihetőbb volna, hogy sikeres plasztikai sebész... A hölgyek ugye divatbemutatót tartanak az egész produkció alatt: Aniston az álfeleség első jelenésekor tiszta Sofia Vergaraként tipeg be a kávézóba. És sikerült találnom egy jelenetet, ami még a vízesésnél történt úszástól is jobban hivalkodik Aniston idomaival: a kókuszdiógörgető verseny, ahol Kidman és férje a kamuházaspárral mérik össze "tudásukat". Erotikus paródiákba ez frappáns kis előjáték lehetne...

Szép tájak, szép női testek, sztárerő: ezzel próbált a Happy Madison eladni egy újabb Adam Sandler-show-t. A bibi csak ott van, hogy egy Hawaii-on fotózott playboy-posztertől is megkapjuk mindazt, ami figyelemfelkeltő benne.

Pénzlabda (Moneyball)

Leggyakoribb méltatása a Moneyball-nak az szokott lenni, hogy semmit se kell tudni a baseball-ról vagy általában a profi játékokról, hogy érthető legyen. Valódisággal, természetes tónussal adja elő a mondandóját, fölös családi drámakörök vagy érzelgős ál-dilemmák nélkül. Nem maguk a meccsek, hanem a sportág hátterében zajló üzleti és stratégiai döntések állnak a középpontjában, egy olyan korszakból, ahol a csapatok összeállításában új módszer honosodott meg. 

Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke megelégeli, hogy anyagi korlátaik miatt a rivális klubok sorra veszik el tőlük baseball-sztárjátékosaikat. Ezért egy Peter Brand nevű közgazdásszal vadonatúj kiválasztási szisztémát vezetnek be, statisztikai adatok alapján kiszúrva olyan tehetségeseket, akik a szakma szűrőjén eddig fennakadtak. A régi szakértők kétségei, a kezdeti kudarcok és a média károgása miatt Billy és Peter pengeélre kerülnek, de némi személyi változás után "a kísérlet" sikersorozatot eredményez.

Érdekfeszítőnek találtam a témát, és ahogy prezentálták. Miként működik a menedzselés, mik a bevetett szokások, a bennfentesek gondolkodása. Lassú, de nem unalmas, és ezt főleg 2 összetevő éri el: az elmés párbeszédek, és a Hill-Pitt páros karakterei. A maga sötét módján még szórakoztató is, ahogyan Billy Beane zsonglőrködik a szakmájában. És nemcsak abban, ahogy Brand javaslatait alkalmazza, hanem a csapatösszetétel variálásában is. Eltöprengtető, hogy a célszerűség diktálja egyes játékosok elcserélését: úgy adják-viszik őket egymás között a klubok, mint a játékbabákat.

Feszültség keletkezik a levegőben, valahányszor Beane szembekerül az idősebb tehetségkutatókkal. Már azzal kihúzta náluk a gyufát, hogy helyteleníti a bevett módszereiket. De hogy matekelemzés döntsön az ő tapasztalatuk helyett, azt többen nem nyelik le, és kilépnek. Beane sikere szerintem részben abban is rejlik, hogy az új technika hívebben fejezi ki a profi liga valódi mivoltát. A sportipar ugyanolyan üzlet, mint a közgazdaság.
Aztán a vége felé a film bezárja a kört: Beane egyik tárgyalópartnere rekordfizetést ajánl neki, szóvá téve, hogy módszere követendő minta lesz, elbocsátások és cserék gyarapítják majd rosszakarói számát. A Moneyball ezeket a következményeket már nem mutatja, csupán tárgyilagosan közli velünk. Beane családi hátterét is csak annyira érinti, hogy valódibb emberi lénynek tűnjön. 

Brad Pittet én úgy általában nem kedvelem túlzottan, de itt visszafogott, érett játékával a mozi fő ütőkártyája. Beane a csapattagokat kb. egy óramű fogaskerekeinek tekinti, ugyanakkor tudja, hogy egy sztár se helyettesíthető a pontos másával. Össze kell ollózni a beválogatottak képességeit, nem az ideális esetet erőltetni, mikor nem lehet. Pitt apró gesztusai szórakoztatóak, karaktere életszerűen ötvöz kockázatvállalást és realitásérzéket. Jonah Hill a köpcös, szűkszavú agytrösztként méltó társa; Brand és Beane kapcsolata a nullpontról fejlődik előbb partnerivé, majd a végére barátivá.

A Moneyball-t jó kis filmnek tartom, melyet komótosságával együtt is nagyon érdekes volt nézni. Bizonyos értelemben a rendező ugyanúgy célszerűség alapján csoportosítja a történet elemeit, ahogy Beane válogatja ki, majd pozícionálja a baseball-csapat személyi állományát. Nem csapatszellem és üzleti érdek ellentétéről szól, hanem az újítás szükségességéről egy szakmán belül. Hol érdemes kitartani egy-egy elképzelés mellett, és mikor kell a külső feltételekhez igazodni?