Bad Boys 4. - Mindent vagy többet

Stílszerű asszem, ha a film stílusában firkálok a Bad Boys: Mindent vagy többet-ről. Mondjuk a „Ride or Die” inkább „Hajts vagy Halj!” lenne szó szerint magyarra fordítva, de a lényeg: a 4. rész, amit ismét az Adil El Arbi–Bilall Fallah duó dirigált, kiborító lett. Szóban és tettben is hangoskodik, vagdalkozik, mégis háttérképei adják minden valós ingerhatását, mivel a 3. részhez léhán sodort sztori teljesen „Kit-érdekel?”–kategória. Egy dolog hagy belőle mély nyomot bennünk: Martin Lawrence alighanem Chris Tucker babérjaira tör a Csúcsformában-filmekből.

 

Mike Lowrey nőül veszi fiziko-terapeutáját, Christine-t, ám az esküvőn Marcus klinikai halálba zuhan, ahonnan új, spirituális szemlélettel tér vissza. Közben a miami rendőrségen belső vizsgálat folyik, és pont a páros kinyírt főnökét, Howard kapitányt vádolják meg patkánysággal. Mike sittes fia, Armando segít nekik, ám hamarosan mindhárman szökevénnyé válnak, akikre egyszerre fenik fogukat a zsaruk, az alvilág meg egy McGrath nevű öldösős ex-ranger. Végül, mikor családjaik túszul esnek, márcsak a régi „rosszfiús” rendcsinálási módszer marad hátra…

 

Nagyon kevésen dőlt el számomra annak idején, hogy a kései 3. rész, a Mindörökké Rosszfiúk végül  mint „jó film” távozott a képzelt programfüzetemből, és nemcsak mint korrekt, de kiszámítható iparosmunka. Személyesnek érződött; valódi folytatásnak, amelynek van létjoga, igazi, téttel bíró története, és szereplői sem csupán nosztalgiacsali szájgépek voltak.

 

A 4. Bad Boys – mint már egyre több 4. rész – az önhittség áldozata. De olyan szinten, mintha nem is ugyanaz az alkotógárda állt volna mögötte, mint a For Life mögött. Ez az a fajta tökfölös folytatás, ami természetesnek veszi önnön menőségét, csak amiért buzgón, bár satnyán majmolja elődei külsőségeit: a tempó(skodás)t, az akció(skodás)t, a festői napos városképeket és általában a floridai látványvilágot. Ehhez képest úgy szerepel (le), mintha egy távfutó, aki a 3. célszalagon még tüdejét kiköpve átért, holtan rogyna össze, mielőtt a 4.-nek akár a közelébe jutna.

 

Szavakkal le nem bírom írni a "történet" alibibűzét és lerágottságát: mintha a Miami helyszínelők valami kikukázott epizódját szedték volna újra elő az archívumból, és tették volna bele a Bad Boys visszatérő színészeit! Fülledt fantáziaaszály lengi be ezt az egész kartelles-korrupciós ügyet és a Mike-Marcus duó ténykedő-ténfergő nyomozását. Aki pedig a négyből ezt a részt látja először, kapkodhatja a fejét, hogy kik ezek a pofák – már a nyilvánvaló vinyettáikon túl: 

1. „főhős”, 
2. „családtag”, 
3. „kolléga”, 
4. „bűnöző”, 
5. „aligátor”. 

Egyik mellékszereplőből se hoznak ki semmi érdekeset, vonzót vagy nyomatékosat: ezt külön nagyon erősen Mike felettesén, Ritán és az ő áruló pasiján érezni, de például Armando faképű statisztaszerepén is. Egyszerűen nincs egy önálló gondolat vagy érzelmi húr ebben a produkcióban.

De ami a szimplán gyengus, kicentizett sablontermékség alá veri alá a Ride or Die-t, az a gyújtanivaló fahumor – főleg Lawrence-től! Nem a színésszel van bajom, nem is azzal, hogy bohócot csináltak szegényből. Ez az alappoén, hogy Marcus-t a halálközi élménye nagy spirivé konvertálja – ráadásul megdögölhetetlennek is hiszi magát tőle –, a témának szánt középujjként nem lett volna rossz. De Marcus végig – már a legelső perctől – agy nélkül, automatára állítva, sokszor idegmészárosan ripacsul adja elő az ömlengéseit, miközben drámai fronton a film a padlón hever, ezer golyósebből vérezve! És ezt a rendezők, az igazi rosszfiú-páros az utolsó percig nem bírták észrevenni se, nemhogy kozmetikázni.

 

Nem meglepő, ha egy népszerű akciófilm-szériánál, amit a célközönség agyontutujgatott, örökké mentegetve gyarló felszínességét, előbb-utóbb elvétik a mértéket, és a szokottnál is üresebb, agydózer ballasztfolytatással bővül. A Bad Boys esetében ez a félrelépés a Mindent vagy többet lett: nem pusztán untatóan, de már fájóan ostoba, céltalan, lelki szegény zajtömeg, melynek ironikus módon pont egy lelki nagyságról áriázó zsarukarikatúra a legemlékezetesebb eleme. 

Skálám aljára osztom be ezt a darabot, ami még nekem is döbbenet, tekintve, hogy a kamera mindkét felén ugyanaz a bagázs hozta össze ezt és a fényévekkel jobb For Life-ot.

Bad Boys 3. - Mindörökké rosszfiúk

Három hivatkozási alapot rögtön félretessékelnék:

·       Csak örültem annak, hogy a 3. Bad Boys NEM Michael Bay rendezése;

·       Ezért meg se próbálom az előző két részhez hasonlítgatni a Mindörökké Rosszfiúkat;

·       És így nem fogom nosztalgia miatt tagadni sem a film kétségkívül létező hibáit.

Miközben Marcus Burnett nyomozó újdonsült nagyapaként nyugdíjba készül, Mike-ot majdnem megölik a nyílt utcán. Felépülése alatt a rideg drogbáró-özvegy, Isabel egyenként iktatja ki fia, Armando révén az Aretas-kartell egykori leállítóit, az ügyet pedig Mike exbarinő kollégája, Rita vezeti. Csakhogy Mike-nak esze ágában sincs „jó fiúként” pózolni, és főnöke halálával zöld utat kap a nyílt vadászathoz.

Azon dőlt el nálam a film értéke, hogy az akció és humor, a stílus és történet egyensúlya mennyire jön létre. Megfogható egyéniségű, halandó rendőröket akartam látni, akik minden szájkarate mellett is érzik magukon az idő múlását, mégse lesznek önmaguk vánszorgó gúnyrajzai. Érezhető kapocs kösse őket a környezetükhöz, és egy  komoly vészhelyzeten próbálják ésszel is átrágni magukat – olykor önhibáikkal is szembesülve. Az eredmény jobban lekötött, mintsem ahhoz „joga” lett volna.

Will Smith és Martin Lawrence párosa EZZEL a fimmel került egy szintre Mel Gibson és Danny Glover-ével az összes Halálos fegyverből. És bár ez a darab is ígérget ügyetlenül egy 4. részt, trilógiazáró nagy fináléként megállja a helyét. 

Kellett ám vacillálnom a film foghíjain: nem próbál eredeti lenni, a konkrét nyomozómunka kevés szerephez jut, a dramaturgiát (latin boszi zabikölke öldököl, mert nem sejti, ki apuci) pedig maga Marcus nevezi „szappanoperásnak”. Olyan élményt adott a 3. Bad Boys, mint egy másik akcióvígjáték, a 2. Beverly Hills-i zsaru: az energiája, a karakterek jelleme, kémiája, szövege és éles döntéshelyzetben tartása együtt működtették az összképet. 

Nagy kő esett le a szívemről, hogy Rita csapata nemcsak egy feszt hencegő kölyökbagázs voltak, akik kitúrják a műsoridőből a társ nélkül maradt fekete főhőst, mint a Blade: Trinity-ben. Tartozékszagú, de legalább kedvelhető figurák voltak; érdekelt, hogy megmaradnak-e egy-egy bevetésen. Az amúgy szokványos „vén rókák vs. zöldfülűek” észjárás-ellentét is mértékkel volt hangsúlyozva, míg a kapitány halálával kiforr köztük a csapatmunka. 

Nagyobbat kellett nyelnem a szándékosan teleregény-klisékből gyúrt gonoszokon. Isabel-ről üvölt a hagyományos méregszavú boszorka imidzse; hiányoltam, hogy fia utasítgatásán túl az írók nem részletezik azt, ahogyan visszaszerzi férje hajdani helyzetét az alvilágban – mintha Mike lenne a terv egyetlen igazi akadálya a határ két oldalán. 

Armando pedig egy már bosszantóan naiv bosszúcsicska; a tetőpontra békültem csak meg velük, mikor Mike már tudja, kikkel is áll szemben. Ugyanaz a dramaturgia ez, mint a Gemini Man-ben: a nyugdíj felé sodródó profi pisztolyos az ifjú kori másával kerül szembe, akit egy gonosz szülőfigura ellene nevelt. Mondjuk ez annál már azért egy fokkal szebb kivitelű...

Kulcspontnak tűnt nekem hármójuk között az, ahogy Mike végül mégis Marcus „lelkére hatni”–filozófiája mellett dönt – holott eltökélte, hogy kinyírja a saját fiát. Tudatosan hat Armando tőle örökölt természetére, közben tűri az ütlegét: hagyja, hogy ő döntsön, felnőtt férfiként. Ezért tudtam elfogadni az utolsó jelenetet is, mikor meglátogatja Armandót a sitten, bizonyítva, hogy nem érdemelt volna halált. Bevitte, a rendszer jogos szigorára bízta, és mindezzel együtt sem hagyta teljesen sorsára. 

Bízom benne, hogy a "For Life" megmarad a Bad Boys ütős, kellően szerethető lezárásának, és nem próbálnak egy megfáradt 4. részt kicsikarni (itt is). Az ilyen kései nosztalgiafolytatások Hollywood számos (elviekben) „kasszasiker-mágnes” sablonja közé tartoznak: ebből kaptam jófélét (Mad Max – Fury Road, Jurassic Word, Star Trek into Darkness) és bénát is (Jurassic World 2. – Bukott birodalom, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága), mára már viszont unom őket. Legyen a Bad Boys For Life egy korszak zárása, ahol az akciófilmek végre eredetibbek, élvezhetően komolyabbak és okosabb történetűek lehetnek!

Ez a darab még épphogy átjutott a "Megfelelt"–határvonalon.

A Gagyi mami-trilógia

"Nem mondom, félelmetesen jó ez a gumimaszk."

(A Maszk)



 

Martin Lawrence bármit elvállal, hogy felszínen maradjon. Ezt merem állítani. A Nekem 8 és a 2 Bad Boys-movie sztárját sosem kedveltem, mivel többnyire ugyanazt a típusfigurát szokta alakítani: az improvizatív, városi nagydumást, aki mindig lehetetlen bajba keveredik, és még lehetetlenebb cselekkel vágja ki magát belőlük.

Elképesztő, hogy egy annyira vérszegény, imbecil selejttorony, mint a Gagyi Mami, nem egy, hanem két ízben is kapott sequel-t. Mindhárom film kiindulópontja egy ódivatú tanmese, ahol egy FBI-ügynök, Malcolm Turner egy túl szorgos, túlsúlyos nagyivá maszkírozza magát, s így olyan kényesebb gondokat tud megoldani, amiket "normális" énje nem. Mint egy afroamerikai Mrs. Doubtfire: az eredeti személy jolly-kártyaként alkalmazza 1 nagyobb személyes ügyéhez az álalakját, "Big Momma"-t. Sejteni lehet, hogy itt csak a poénkészletben lehet bizakodni élmény gyanánt. És az nem jön be, megette a fene az egészet.

A 3 Gagyi Mami viszont nem egyszerűen "gagyi". Felvállalja azt a gagyifaktort, és büszke az abszurditására. Azzal a régi trükkel próbál derűt kelteni, miszerint egy kedves, de raplizós öreghölgy mindenkit megnevel maga körül, kortól függetlenül. Nagyon megfáradt formula ez humorforrásnak. Kivitelezése pedig bűzlik (de még mennyire!). Ha folytatásos vígjátékok közül a Csupasz Pisztolyt vennénk alfának, akkor emez a trilógia lenne: az omega. A fekete sztárok Fantom Zónája. Az árnyas völgy, túl a Büszke Birtok határán, ahová filmkészítőnek sosem lenne szabad mennie.

Szóval mi értelme van végigülni a mind a három filmet? Nekem: repeta önostorozásból. Mindenki másnak: sematikus, nyomasztóan buta idétlenkedés.

A premissza alig egy-egy sornyit különbözik:

1. az első rész Turner családi problémáiról,
2. a második egy másik család saját - részben bűnügyi - problémáiról,
3. a 3. rész pedig újra Turnerékről szól. Sőt: a gagyi nagyi itt már egy gagyi unokahugit is kap, Turner fia szerepében.

És mindhárom esetben a gumimaszkos szupernagyi menti meg a napot, más-más helyszíneken, illetve más-más antikarakterekkel. Legfájdalmasabb számomra ezek közül az, akit a Miami Helyszínelők Calleigh-je, Emily Procter alakít. El nem tudom képzelni, miért mondott igent a színésznő a Gagyi Mami 2.-re.

Habár a komédiafaktor végig békaülep-szinten mozog, az az igazság, hogy a 2. rész legalább elképzelésében egy tücsökfejnyit nagyratörőbb. Ott érződik leginkább, hogy a "nagymama" és affektáló hantája a filmbéli ügynöknek pusztán a munkaszerszáma. Egy eszköz, amit egy karakter konkrétan használ egy bűnügy kapcsán, nem pedig csak az írók és producerek elfajzott viccgyára. Csak felszínesen sorolható akciófilmnek, tanulság terén sem tesz túl az 1.-en és a 3.-on: foglalkozz a családdal, különben szarban találhatod, mire odafigyelsz rá.

A trilógia egyes felvonásainak értéke, számozási sorrendben: ; szintén  és újra csak  .

Fekete lovag

Mi Magyarországon Gagyi lovag címen ismerjük ezt a valóban gagyi lovagkomédiát. Martin Lawrence egyszemélyes show-műsora, szokatlan környezetben, nulla színészi tehetséggel.

Jamal, a minigolf-pálya ügyeletese egy vármakett mellett beleesik egy tóba, időutazást tesz, és a lovagkor egyik királyi udvarában feltűnősködhet, mielőtt átáll a helyi felkelőkhöz. Ez a felállása az egyik leghitványabb celluloidvacaknak, amit afroamerikai főszereplővel láttam. Nincsenek humoros percei, megmosolyogtatni se tudja 2-nél többször az embert, a történet  pedig merő disznóól. Paródiának sem igen tekinthető, mert nem törekszik kifigurázni egy zsánert vagy filmet, csak egy ismert mesetípust tesz meg Lawrence legújabb komédiázásának színterévé.  

Elvileg az szolgáltatná a humort, hogy itt ez a "laza csávó", akit bőrszíne miatt mórnak néznek, és a legcikibb helyzetbe tudja bedumálni magát, illetve ki belőle, ha úgy adódik. Ez egy komikus átirata a XIV. századi Angliának (amerikai film, tehát angol nyelvterület kell legyen). Az emberek itt kötelezően elnézőek Jamallal, akár ha egy lovon bohóckodik, akár egy modern zeneszámot próbál megtanítani a zenészeknek, vagy épp "laza dumát" ad elő valaki előtt, legyen bármilyen rangos személy. Őfelsége, az elnyomó király és udvartartása mindenen továbbnéz, kötelezően nem akad fenn a figura szóhasználatán és különös affektálásain. Majd csak akkor szakad el a cérna, mikor a király a szűz lánya ágyában találja sötét bőrű (és agyú) kegyencét. 

Jamal egy ideig nem tudja, hogy jusson haza, így maradnia kell. Meglepő fordulat, nemde? A cím alapján az ő fejlődéséről szól a mese: a szokatlan emberke - a maga laza stílusában persze - a legendás Fekete Lovaggá válik, aki beszédet tart a pórnépnek, és a végén lovaggá üti a királynő. 

Kötelező kellék lovagregénybe a szerelmi szál, és a végén a "nagy" középkori várcsata. Mi sem viccesebb, hogy a beijedt király egy pocsolyában köt ki, gonosz főembere pedig... lenyilazza a helyi barátját, Sir Knolte-ot. Így eljöhet a drámai tetőpont, ahol a fő hős szembe kell szálljon csak a fő gonosszal. De hogy ne Martin Lawrence karaktere keljen öljön, a lenyilazott Knolte feltámad, és visszanyilazza. Nem kell hát aggódni, gyerekek: senki a jók közül nem hal meg, rosszak közül is csak a leg-csúnya-gonoszabb bácsi!

Romantikus csavar/fricska/anekdota a történetbe: a sötét bőrű hercegnő, aki Jamalnak úgy megtetszett, szintén megjelenik a jelenkorban. Ismerősnek találja őt, és mivel Jamal felajánlotta, hogy jöjjön vele, lehetséges, hogy később így is tett, és ezért nem emlékszik pontosan rá. A néző értelmezésére van bízva, hogy lehet itt a lány.

Sőt, jobbat tudok: mikor Jamal utánaered, és újra beleesik a mágikus szennyvízbe (>dobpergés<), most a római kor egyik arénájába érkezik meg Jamal! Valószínűleg azt akarja üzenni a film, hogy ha totál személyiségtelen ripacs vagy, te lehetsz a kiválasztott, hogy a világtörténelem néhány elszórt pontján felvidítsd az embereket, akármekkorát hazudsz vagy hülyéskedsz. 

Szánalmas, néhol iszonyatosan idegesítő, de cseppet sem vicces. Néhol maguk a helyzetek egy-egy komikus mozzanatot kiadnak, de Lawrence stílusát végig levegőnek kell nézni - ahogy a többi szereplő teszi -, hogy ez érvényesüljön. A Gagyi lovag ugyanaz Lawrence filmográfiájában, mint Stallonééban az Állj, vagy lő a mamám.

Nekem 8

"Volt már magának igazán pocsék napja?"

Ez lehetne a tételmondat a Nekem 8 c. filmben. Valóban arról szól, miként viselkedne egy átlagember, ha nem vesztene el semmit, mégis mindig értelmét vesztené körülötte. Érdekesen vegyíti a spontaneitást az életszerűséggel: a karaktereknek nincs különösebb tervük, de ez a nemtörődöm állapot mindegyiküknél hihetően vezet a tetteikhez.

A nyugodt fehér fickó és az izgága néger formulája működteti a cselekményt. Mindkét főszereplő másnak ismeri meg egymást, mint amik tulajdonképpen. A félszeg Nick Beamnek mindene megvan, ami egy komfortos átlagpolgártól várnánk, csak azt hiszi rajtakapta nejét a főnökével. Az unott, elképzelés nélküli vánszorgás híg olaj, amihez csak egy szikra hiányzik.

Ez a szikra Terrance Paul, a családos szakember, aki állás híján unott, elképzelés nélküli rablásra adja a fejét. Ők ketten mintha egymást licitálnák túl tragikomikumban, nem is kedvelik egymást. De csapatként remekül működnek, és Nick egyre több közös vonást fedez fel T.-ben és saját magában. A tanulság könnyen leszűrhető: elhamarkodottan ítélkezni helytelen, akár egy jelenetről, akár egy embertípus megítéléséről van szó.

A konfliktushelyzet onnan ered, mikor Nick és T. saját züllött tükörképeikkel találkoznak. A bankból megfújt zsákmány gazdát cserél, ráadásul Nick rájön: alaptalanul vádolta nejét házasságtöréssel. Nem átvedlik rablópandúrrá meg vissza: csak a saját rumliját akarja eltakarítani. Mikor a rabló kérdésére, hogy mi ő egy gyilkoshoz képest, a válasza: házas ember. Ez a sor egybeköti Nick régi életét a viszontagságokkal: nem lett valódi bűnöző, nem csalta vissza feleségét a virágárus-lánnyal, nem ölt a puskával, és visszavitte a pénzt a bankba. Terrance csalódottsága is érthető, hisz neki nagycsaládja van, de Nickhez képest koldus. Mégse kompletten ugyanott vagyunk, mint a legelején: kiderül, hogy T. kimentette Nicket a kompromittáló felvétel alól. Nem érzelgősségből teszi: így ad igazat Nick korábbi érveinek, hogy a pénz kerüljön vissza.

Viccek többnyire váratlanul tűnnek fel.: a meggyulladt cipő, az éjjeli őr diszkótánca, Nick levágja egy termékenységi szobor hímivarszervét, stb. Nem túl komplikáltak, de a legtöbbjük a helyzetkomikumból adódik, és csak ritkán feltűnési viszketegségből. A komoly magánéleti háttér ügyel rá, hogy a humor sose hajoljon át az idétlen felé. Nick és Terrence családja átlagos, szimpatikus, viszont semmit nem adnak hozzá a humorfaktorhoz - kivéve a csapkodó nagymamát.

Elismerem, kell egy bizonyos hozzáállás, hogy a teljes másfél óra összefüggő élményt nyújtson, és ne csak egy-egy remek jelenetet kelljen kiválogatni belőle. A film nyilván korlátozva van a témája miatt,  kevés ember érintett a cselekményben, ezért kissé szűknek érződik. Viszont a bevállalt kaliberének megfelel, és azon belül végig képes vagy megnevettetni vagy elgondolkodtatni. Az eredeti humor mellett a drámaiság is jól működik benne, a történet pedig kerek egész, és elvarr minden fontosabb szálat.