Black Adam

Ahhoz képest, hogy évekig kardoskodott Dwayne Johnson az elkészítése mellett, és milyen lelkesedéssel alakította a címszereplőt, a Black Adam pontosan az kiszámított sablonmunka, ami minden 5 szuperhősmoziból 4-re simán rásüthető. Egy évtized után a kör bezárult: Az Acélember – a régi DCEU nálam egyetlen értékálló darabja – által indított korszakot most egy olyan anti-Superman zárja le, akinek személyisége a muszkliméretével egyenlő.

 

4800 éve Kándak országát a zsarnok Ahk-Ton tartotta elnyomásban, amíg egy fellázadt rabszolgafiú, Hurut, Teth-Adam fia le nem győzte őt. Ehhez shazam-i erőt kapott a Mágusok Tanácsától, melyet végül brutális apjára ruházott át, hogy megmentse. Ezt a Teth-Adam-ot támasztja föl egy Adrianna nevű régész, miközben a Kándakot uraló Intergang a seggében lohol: vezetőjük, Ismael ugyanis szintén meg akarja találni Sabbac Koronáját, melyet annak idején Ahk-Ton készítettetett az isteni hatalom megszerzéséért.

 

A zsánertől megszokottan lapos karakterekkel lóghatunk. A renegát régész-anyát játszó Sarah Shadi kellemes látvány a szemnek, komoly az aurája, de megfogható személyiséget nem tud az írók helyett adni Adriannának. Fiacskája, Amon a film ügyeletes Jar Jar-ja: utóbbival a film megpróbál egy kis Terminátor 2.-szerű dinamikát vinni a sztoriba, ahogy a zavart halálosztónak a lazáskodó srác tart gyorstalpalót a modern világról. De míg ott – és a maga miliőjén a Shazam-ben is – ez a fajta humor működött, itt csak kínos; még szerencse, hogy hamar túllendül rajta a cselekmény.

 

Rácsaptam volna a kezére annak, aki ilyen személyiség nélkülire írta meg a főgonoszt, miközben egy csomó szerepkört érdemtelenül rátestál! Ishmael/Szábbák a régészhölgy senki útitársaként kezdi, ahonnét az Intergang álruhás fejévé, majd az ősi tirannusz, Ahk-Ton leszármazottjává lesz felkonferálva, majd pedig direkt kinyíratja magát, hogy ő is újjászülethessen isteni hatalommal a birtokában. Visszasírtam a Venom evolúcióról papoló cégfőnökét...

 

Az akció jó esetben átlagos, rossz esetben álmosító: sikerült mutatósra tervezni egyes jelmezeket, a tényleges harcoknak viszont nem sikerült jelleget vagy súlyt adni. Egyes mozzanatok esdekelnek a magasabb korhatár-besorolásért, hisz Adam szabályos hentelést zavar le az elején az Intergang zsoldosai között, éget-robbant, szétver-széttép embereket, többnyire gondolkodás nélkül. Komolyan venni alig lehet összefeszülését az Igazság Társaságával, melynek tagjainál szintén rucijuk az, ami a legérdekesebb.

 

Sok rossz szuperhősfilm csak a séma kedvéért ügyetlenkedik jellemfejlődéssel, mégis olyan lesz végül, hogy a cselekmény csakúgy felkapcsolja a villanyt, azaz a főszereplő morális iránytűjét. Fekete Ádámunk is így járt: szupergyilkosból antihőssé, Kándak védelmezőjévé alakulása se nem hihető, se nem folyamatos, az erejéhez való hozzájutásának sztorija meg finoman szólva nem egy érdekfeszítő rejtély. A Társaság egész szembenállása vele pedig olyan, mintha egy csapat ősember épp most találná fel a kommunikációt. Onnéttól kezdve, hogy tudták, hogy az Intergang katonai megszállás alatt tartja Kándakot, nincs erkölcsi alapjuk a még tomboló Adam-ot elfogni – még úgy se, hogy a végső csatában már azért gondolnak a civilek biztonságára.

 

Egy több mint 70 éve kitalált DC-karakter több mint 10 évnyi vergődés után végül megkapta saját moziját, csak azért, hogy a Snyderverzum búcsúztatója legyen. Nyers, untató, ötletsivár, a vállalható szintet épphogy megütő boxzsák mindazoknak, akik már torkig vannak a műfajjal. Mégha az Ezra Miller-rel fémjelzett önálló Flash-t bemutatják is, alighanem a Black Adam volt a DCEU kegyelemdöfése, úgyhogy szegény Henry Cavill-t utoljára láthattuk Superman-ként, egy utolsó utáni beköszönésig. Biztos nemcsak én láttam volna Cavill-t szívesebben egy önálló, elhivatott írók kreálta Acélember-trilógiában, mint egy kapkodva telepakolt, szétesett szuperhősverzumban. 

 

Különösen veszélyes bűnözők

 

Pontosan két emlékezetes dologgal büszkélkedhet a Red Notice:

1. A nyakig adós Netflix eddigi legdrágább (250 milliós!) produkciója;
2. Az első film, melyben egyszerre szerepel Dwayne Johnson, Gal Gadot és Ryan Reynolds.

 Minden más ebben a zsenge, aligha vicces akcióvígjátékban vagy feledhetően lerágott, vagy idegesítően önismétlő – utóbbi téren főleg Ryan Reynolds szájmenése.
 

John Hartley profilozó ügynök fülest kap forrásától, a „Futó”-tól, miszerint Nolan Booth, egy kiemelten veszélyes műkincstolvaj épp le készül csapni Kleopátra 3 aranytojásának egyikére. De az egész egy nagy csapda: a tojás hamisítványnak bizonyul, Hartley-t pedig adatai manipulálásával befeketíti a Futó – aki mint kiderül: szintén műkincstolvaj. Hartley és Booth kénytelen-kelletlen összeáll, hogy megszökjön és túljárjon a dögös boszorka eszén.
 
 
Nincs mit felrónom az első számú főszereplőnek: „A Szikla” itt is önmagát adja, és bár óvatosan nyújtózik a különböző szubzsánerek között, valahogy azt az 1 tartalmasan jó produkciót még nem találta meg, amit úgy méltathatnék, mint a legtöbb kritikus a Terminátort vagy az első Ragadozót. A Különösen veszélyes bűnözővel egy „Ki ver át kit?” rablópandúros sémába mászik bele, és az ő izmos háta nélkül bizony semmi nem tudná végigvonszolni ezt a méregdrága, heveskedő, de ripacsos fakomédiát.
 

Rawson Marshall Thurber (Felhőkarcoló, Családi üzelmek) rendezése annyira laza, hogy fél óra után, a fő duó első közös hadművelete környékén már szét is esik. A történetet a puszta lendület és a látványos, Bond-szerű stílusdekorációk (emberek, jelmezek, díszletek) viszik előre, de egy hihető vagy szórakoztató eleme nincs az egésznek. Egy nagy zagyvaság a múzeumi Tom-és-Jerrys kergetőzéssel induló rablási história, vagy, hogy mivel próbálja mely játékos átverni melyiknek a búráját.
 
De ami mégiscsak a leglényegesebb: ez a vígjáték NEM vicces! Alig néhány futó szikra pattan itt el, amit jópofának lehet nevezni, de ezt is csak Johnson és Reynolds rutinja adja, mintsem a karaktereik külön-külön vagy a haveri kémiájuk egymással. Idén ez már a 2. vígjáték, amiből elefántpuskával akartam kiüldözni Reynolds-ot: az, akit nyilván a humor titkos fegyveréül szántak a filmbe, borzasztóan hergelő jelenség volt az örökös, elmeölő szájmenésével. Gal Gadot dominátrixa pedig egy szinten van a Baywatch-mozifilm bűnözőasszonyával – szintén Johnson-nal a főszerepben.
 

A Különösen veszélyes bűnözőkre egy 2/5-öt adok. Tempó és extravagancia az bőven van, működő humor és sztorielem már annál kevesebb. Vaskos csekk 3 A-listás színésznek, vajmi kevés szórakozás nekünk, nézőknek.

Családi bunyó

Dramatizálni sem mindegy, hogyan próbálunk egy sikersztorit. A Családi bunyó megint olyan dráma-vígjáték, amely valahogy egyik műfajban sem a jó gombokat nyomja meg, így egyik funkciójában sem tud igazán működni. Odázva és ügyetlenül tálalja amúgy is vékonynak tűnő történetét: a humorosabb eleje igencsak éretlen, sőt néhol infantilis, a drámaibb másik fele pedig olyan „tanulságokra” fut ki, amik nemcsak klisék, de alapdolgok, amikkel a szereplőknek jóval korábban szembesülniük kellene.

Saraya Knight, művésznevén Paige gyerekkora óta a WWE sztárja akar lenni, akárcsak fivére, Zak. Végül csak a tehetségkutató csak lányt veszi be a próbakiképzésre, és ez Zak-et teljesen padlóra küldi. Paige tapasztalja, hogy a női pankrátorra csak mint szexi díszletre tekintenek, de minél inkább rúgkapál ellene, annál inkább kiderül, hogy saját motivációja is gyenge lábakon áll.

Simán el tudnám képzelni a Knight-okat a szomszéd házban lakó családként, ami egyrészt segít a filmnek, másrészt viszont lapossá és önhitegetővé teszi szereplőit. Magát Paige-t a maga keménykedő, mégis naiv egyéniségével még talán sikerülhet kedvelni, de a család többi tagját aligha.

Kifejezetten zavarba ejtő szóváltások fordulnak elő az elején, pl. 

• a szórólapok osztogatása alatt, 
• vagy Zak apósának és anyósának vendégül látásakor, 
• vagy éppenséggel a találkozásnál a sportág ikonjával, az önmagát alakító Dwayne Johnson-nal. 

Nem tartom magam egy karót nyelt alaknak, de a humor itt egyszerűen nem odaillő; több könnyednek, lazán-viccesnek szánt jeleneten csak a fejemet tudtam ingatni, és annál nehezebb volt komolyan vennem a történetet.

Túl későn jönnek rá alapdolgokra a szereplők. Fityfenét sem ér a gyerekkori rajongás, a sok kis helyi bunyó, illetve a családi bunyós szellem, ha az edzettség és őszinte motiváltság hiányzik. Ezt 1 órányi nyújtózás után nyomatékosítja végre a narratíva, mikor az edző megérteti Paige-dzsel, miért nem lehet ő és bátyja igazi pankrátor. Az volt számomra a nagy "Na, végre!"-pillanat. Paige-ből olyan hibák sora derül ki, ami már a beválogatása észszerűségét kezdi ki a szememben. 
S ha már itt tartunk: azt sem veszem be, amit a film sugalmaz, hogy Paige kudarca előtt sose került szóba náluk, hogy anyja a saját művésznevét választotta neki keresztnévnek: "Saraya". Ez azért nem csekélység...!

A film a „sztárpankrátor” szóból csak a „sztár” részre figyel. A külsőségekre. Mégha az imidzs és a stílus kulcsfontosságú is egy ilyen interaktív sportágban, semmivel se értjük meg vagy éljük át jobban, mint a film előtt. Paige mentalitásán szintén ez a felszínesség tükröződik az első órában. Nem gondol bele jobban semmibe: 

• hogy saját célját sokáig mennyire nem érzi a sajátjának, 
• hogy edzettlensége mellett a pánikrohama is komoly bajforrás,
• hogy az ex-modell résztvevők esetleg több-ből is állnak, mint pofi meg cicik,
• és legfőképp: hogy mennyire kisajátították őt és bátyját a szüleik, akaratlanul is beléjük sulykolva ezt a rajongást a sportágért. A film így állítja be a család viszonyait, de a 2/3-a letelt, mire a hátulütőjét is hajlandó elővenni.

Aztán a "mese vége" után Paige csakúgy visszasétál a válogatásra, és csakúgy visszaveszik őt; egyszerűen foghíjas és őszintétlen ez az egész dramaturgia.

Saraya-Paige identitáskeresése az, ami elvileg a középpontban van, de a produkció nem tudja ezt okosan lekommunnikálni. Keményen belenyúl többek közt a megélhetés problémájába, mégsem akarja megragadni: mindig éppen csak annyira mutogat egy-egy problémát, hogy nehogy szétessen a film. Akárcsak Knight-ék: csak mikor a reményvesztett, részeg Zak elkallódik, kapnak végre észbe, nehogy ők is szétessenek, mint család.

Nem fogok meghunyászkodni a Rotten Tomatoes magas átlagértékelése előtt: számomra balga, helytelen humorú és drámájú, infó- és eseményszegény alkotásként maradt a Fighing With My Family. Elhiszem, hogy Dwyane „A Szikla” Johnson szívügyeként felügyelte a projekt-et, mint producer, de nem tudom elismeréssel illetni, mert ahhoz túl esetlen és feledhető darabnak tartom.

Felhőkarcoló

    

f

Egy hongkongi nagykutya építtette a világ 220 emeletes jelen csúcstartóját, A Gyöngy nevű felhőkarcolót. Biztonsági főnöknek szerződteti Will Sawyer amputált lábú, házas exkommandóst, akit Dwayne A Szikla Johnson alakít. Terroristák szállják meg a közben lángra kapó épületet, és mivel Sawyer családja is a túszul esik, a féllábú izomember szinte Sámsonként tör-zúz-ugra-bugrál, hogy kimentse nejét, Sarah-t és két gyereküket. 

Röviden: újkori Die Hard, csipetnyi Sárkány közbeléppel.

Aki a jó öreg agyatlan akcióorgiára vágyik így a nyári hőségben, bőven megkapja azt a Felhőkarcolótól. Eskü alatt vallanám, hogy az eddigi pár sor összegez mindent, amit a film kínál: minden csúcsra járatott, agykómás akcióklisét, amit csak Rawson Marshall Thurber össze bírt galacsinozni ide (kedvencem a fél mázsa alatti, morci kiscsaj a terroristák team-jéből). 

A rendező már dolgozott együtt A Sziklával a Központi Hírszerzésnél: azonnal kiszúrható, mennyire megint csak Johnson köré tákolta az alibi forgatókönyvet, hogy a sztár ragyogni tudjon. Mindenki más csak üres dísz, húzónév-faktortól függetlenül. Mégis azt kell mondjam, hogy Thurber 2 év alatt kicsit fejlődött: teljes trágya helyett most egy még kibírható, de esztelen Die Hard 6.-ot ad a jó népnek. Egy ponton a rendőrség Johnson figuráját gyanúsítja az egésszel, de ez olyan hamar elillan, hogy még másolásnak is hitvány.

Johnson színészileg ismét odateszi magát a fizetési csekkért, és ebben a szerepkörben nyilván otthonosan mozog. Az első fél óra, ahol Sawyer előéletét ismerjük meg, a maga átlagsablon szintjén még emberinek mondható. De mihelyt rátérünk a lényegre - az akcióra -, minden érv, logika és súly egyből repül ki az ablakon, és elég a lángok közt. 

Ezt kellett volna csinálni a forgatókönyvvel: elégetni! Az agyonírt szál a terroristák és Sawyer főnöke közti üzelmekről szótári definíciója az "érdektelen" kifejezésnek. Az automata cselekményben mindenki csak elcselekszi és elszájalja, ami a szkript-ben le volt firkálva, de mivel ez A Szikla egyszemélyes-show-ja, senkinek nem jut valódi karakter vagy motiváció. A film felénél - nem viccelek: - az alkarom szőrszálait kezdtem el számolgatni, annyira untatott a sok futrinka, bunyó, technoblabla meg dolgok összetörése! 


Ha már csak a látványt tudom méltatni, legalább megemlítem a kedvenc effektusomat a Felhőkarcolóból: az átlátszóvá váló padlózat, amivel reménybeli főnöke A Gyöngy technikai vívmányait bemutatja Will-nek az állásinterjún. Ez egyébként visszaköszön a tetőpont körül, mikoris Will és a főrosszarc a tükörképek játékát játsszák, és rendre csak az üveget ölik meg. Ha Johnson eddig nem is került tartalomerős projekt-be, legalább minél több klasszikus filmtrükk és -stílus között kipróbálhatja magát.  

Örülök, hogy Dwayne Johnson ilyen szórakoztató karriert futhat be, de lelkesedését énvelem biztos, hogy nem tudta megosztani - ezúttal sem. A Felhőkarcoló a nyári szezon akciófilm-seregét gyarapítja, és azok minimális értelmi-érzelmi színvonalát arasszal sem lépi túl.

2/5-öt adok rá. Nem ás le egész a legrosszabb művek toplistájára, de attól még gyönge és fárasztó.

Rampage - Tombolás

Kánikulában rohantam a moziba, hogy a tüdőmet kiköpve jegyet vegyek a pénztárnál erre a filmre. Ebből ki lehet találni, hogy előzőleg még a poszterét se láttam a Tombolásnak, nemhogy az előzeteseit. És bár a jegyárat nem érte meg, hazugság, hogy nem szórakoztam rajta; annyi helyről, olyan pofátlanul és dübörgő esztelenséggel lopkodja alkatrészeit a Rampage, ahogy a no-go zónákban fosztogatnak ostromállapot idején. És mindezt miért? Hogy mindent visszadobáljon ránk. :)

Davis Okoye volt katona jelenleg állatgondozó, akinek legjobb barátja George, az albínó gorilla. Egy multicég kísérleti anyagát hordozza az a roncs, ami egy űrállomásból pont George élőhelyére zuhan le. George - és két másik állat - az anyag hatására nőni, erősödni és vadulni kezd. A multicég élén álló testvérpár meg akarja szerezni az állatokat, miközben egy korábbi tudósuk, majd a kormányszervek is George nyomába erednek. 

A legnagyobb tudatossággal hoztak össze az alkotók egy nagy, fékevesztett baromságot, onnét lopva, ahonnét éppen eszükbe jutott. Gravitáció-Alien-duplakoppintásból egy King Kong-Jumanji hibridbe csöppenünk, majd pár percre átkukucskálunk a Ragadozóba, hogy aztán a jó öreg Transformers és a Godzilla zúzómaratonjával, illetve milicista fétisével áztassuk a retinánkat. Találóbb címet nem is adhattak a filmnek, hisz a cselekmény legalább úgy tombol és bakugrik ide-oda, mint ez a 3 alkalmi kaiju:

1. a már említett megamajom,
2. a bulira késve érkező krokodilszörny,
3. és egy olyan hiperhajlékony CG-farkas, akinek valahogy még kifeszíthető bőrhártya is nőtt a szertől a végtagjai közt, mint a repülőmakiknak! 

Ismét testhezálló szerepben biztosíthatja megélhetését színészként A Szikla: annyira rájátszik itt a szerethető óriás imidzsére, hogy mikor Chicago-ban összefeszül a 3 monstrum, a nagysokára kijózanult George és David vállvetve mennek neki a 2 másiknak!  Megismétlem: egy halandó ember 3 épületmagas állat bunyójába rohan, testközelbe! Értem én, hogy A Szikla egy jól megtermett pasas, de végig azt vártam, hogy a törmelékhegyek közt valami egyszercsak szétlapítsa.    

A Kenguk c. francia rajzfilmsorozat főgonoszait üti meg agyilag a filmbéli testvérpár, az akarnok Claire és a világba ordítóan hülye öccse, Brett. Ugye a gonosz vállalat élén meg akarják szerezni a DNS-szétcsesző kísérleti anyagukat, később pedig az attól megnőtt 3 állatot. Miként? Hogy egy rádiótorony révén odavonzzák őket... a Chicago kellős közepén épült cégük főépületükbe! És ezzel a szállal tetteti a film, hogy valami kis alibitörténete is van, megcifrázva azt a kirúgott bombázó genetikussal, Kate-tel, aki Okoye fő kísérője lesz a George utáni hajszában.

Kész lettem volna egy kegyelemkettest megadni a Rampage-re, ha nincs az utolsó pár perc, ami az egyetlen működő fonalat tépi szét a forgatókönyv szövetéből. Okoye és George kötelékét a sok baromság közt is elhittem: érdekelt, hogy ezt a jóbarátot, akit Okoye sok éve mentett ki a vadorzóktól, sikerüljön ismét a régi önmagává tenni. De az agyament sérthetetlensége a fináléban, és főleg a poénra vett ál-halála egyszerűen visszataszítottak. 

Igen: még úgy is, hogy megértettem, miféle mű ez, minek szánták, mi a rendeltetése. Valami emberi oldala kell, hogy tartósan maradjon még egy ilyen "habkönnyű" akciófilmnek is. De ha ezt utólag poénra veszik, rendes zárás nélkül, azt úgy veszem, mintha a készítők kiröhögnének a hiszékenységemért. Mintha az egész csak mézesmadzag lett volna, hogy az is pénzt adjon erre, aki agyatlan zúzásnál többet vár egy akciófilmtől.

Nyilvánvaló, hogy a Tombolás készítői a King Kong és a Godzilla filmjogai után sóvárogva hányták össze ezt a kétórás kergetőzést. Minden benne csak ürügy, hogy mihamarabb láthassuk, amint kaiju-szörnyek katonákat vadásszanak le, tankokkal golfozzanak, helikoptereket csapjanak le, ahogy kidekorálnak egy nagyvárost. Rossz szót nem szólok A Szikláról, bár már unom, hogy nem bír olyan filmproject-et találni, ami egyszerre értékes önmagában, és testhezálló is őneki, mint színészembernek.

A Rampage-re 1/5-öt adok. Látványoskodó szemétrakás.

Baywatch (2017)

Mezei névreklámfogás a vadonatúj Baywatch, ezt kár tagadni. Egy eleve cukordús, féldrámai TV-sorozat tiszteletére összedobtak egy félig-se-vicces, "Na ne szórakozz már!"-mértékig ostoba moziverziót, amiben nincs semmi megjegyezhető dolog - már a kigyúrt izmokat és a bombanőket kivéve. Nem érzem magam becsapottnak vagy "vérig sértve"; tudtam, mire számítsak.

Mindössze fájt látnom, mennyire divatbaba-szerepre pazarol el mindenkit a Baywatch:

• a frissnek hitt, valójában primitív alaptónussal,
• a mindenhova széthajigált, öncélúan bunkó fapoénokkal,
• a tartalmat széles ívben leszaró rendezéssel,
• és a ki tudja hány író tolla alatt megfordult, gyújtósnak való forgatókönyvvel. 

Alibitörténet #93478:

Mitch Buchannon idén 500. mentését ünnepli, mikor sor kerül a Baywatch éves vízimentő-válogatására. De mivel a strand büdzséhiánnyal küzd, soron kívül egy "hírességet" is a mentők nyakába varrnak. Így kerül hozzájuk Matt Brody, az úszóválogatottból kipenderített kétszeres olimpiai bajnok. Leckéztetik is rendesen a piperkőc szépfiút, de amikor hulla kerül elő a partján, Mitch mindegyiküket bevonja egy kis magánszaglászásba.

Töprengek, miből gondolja azt Seth Gordon rendező, hogy egy mai "divatos" vígjáték védjegye az undorhumor. Tudjátok: amikor altesti ökörségeken kellene kacarásznunk, meg a dumákon nemi szervekről. De a jó öreg részeges és hányós poén se maradhat ki. Egész nyárra ellátnak bennünket csöcsutánpótlással és tök égő péniszviccekkel. Nem is beszélve a hullaházba került áldozat még csöpögő testzsírjáról! "Rajtunk áll, hogy helyreállítsuk a Baywatch-nevet."

Szerintem ez + a sok f-betűs káromkodás csak azt próbálja leplezni, hogy a készítők nem tudnak ráérezni arra a 90-es évekbeli légkörre. Ami ugyan szintén keményen gyúrt a szexepilre, de volt egyfajta primitív, idillizált bája is, ami az új kiadásra bizony ráfért volna - sok más egyéb mellett. Amit itt láttam, sokkal inkább hasonlít a Son of the Beach c. bárgyú paródiaszériához.

Másik dolog, amivel "Az új Baywatch" befürdik az az önreflexió: beismeri a show bugyutább vonásait, amiknek népszerűségét is köszönhette. Próbál kikacsintgatni, röhögni magán. "Ez úgy hangzik, mint valami szórakoztató, de erőltetett TV-műsor leírása."

"Miért néz ki mindig úgy, mintha lassítva futna?"
"Ő az oka, hogy hiszek Istenben..."
Nos, a trailer-ekben nemcsak a néhány tényleg jó viccet ellőtték, de úgy egészében viccesebbre voltak vágva, mint a két órás végtermék maga! 

"A Baywatch működik, mert szabályokat követünk", mondja az új Stephanie Holden. Mitch pedig visszatérően osztja az észt Brody-nak, miért nem elég az, ha csak a munkaköri leírásuk szabályait követnék. i mindenre kell figyelniük, milyen apró részletek teszik nélkülözhetetlenné a parti életmentőket. "Csapatunk az elitek elitje. Mi vagyunk e strand szíve és lelke."

Nos: "szívétől és lelkétől" is bűzlik a hal. És nemcsak azért, mert piszkosul fárasztó, ahogy azon a gegen csámcsognak, hogy a vízimentők kurvára nem zsaruk. Nem Brody nézi semmibe a hivatást, hanem a produkció: némi sétafika, 1-2 koccanás, meg egy Sharknado-effektusos mentőakció kéne, hogy minket föllelkesítsenek. Hogy hű, mennyire király, vonzó és tisztelendő egyszerre vigyázni a "fürdőboldog fehérekre".

Ehhez képest el lettek barmolva a sorozat minden komolykásabb részlete:

• a kiképzés kulcsrészletei, pl. az újraélesztés pontos kivitelezése, 
• a sikeres vizsga letételének pillanata,
• Brodynak néhol eszébe jut, hogy szeretne csapattag lenni,
• vagy Mitch kivételesen bíztató, és nem b***tató szavai hozzá.

Ezek mind bele vannak süppedve a homokba. Seth Gordon nem tud mit kezdeni velük, csak ezt a kivénhedt "light-os" akciókomédia-öntőformát erőlteti, és azt hiszi, vicces a műve, csak mert az magára mutogat. Mitchéktől mindent látunk, csak szakszerű mentést nem: álruhát öltenek, partikon járatják le magukat, betörnek a hullaházba, és a felelősségteljes Mitch-nek tankönyvbe illően sikerül kirúgatnia magát. 

Dwayne Johnson hátán viszi a Baywatch-ot: ő a fő oka, hogy haboztam egy nagy nullának nevezni az alkotást. Elhiszem én, hogy a színészek mind élvezték a forgatást, de az ő játékán látom az igyekezetet: direkt elcsíptem, ahogy okosan David Hasselhoff arckifejezéseit imitálja. Annyira sajnálom ezt az embert, hogy sose osztják be értelmes projektekhez. Tudjátok: ahol a szkriptet és dialógusokat nem részeg csimpánzok írták, hanem érdem szerint fizetett szakmabeliek.

Zac Efront a G. I. Joe-kockahasával kutyába se néztem, de akadt pár tűrhető szóváltás Mitch és Brody között. Világos volt, mi a kapcsolatuk jellege: a veterán Mitch szerint a megbízhatatlan kölyök nem való ide. Csak él bele a világba, bármi kötöttség és cél nélkül, ellenben a fél világ előtt megalázta magát, csapatát, szponzorait.  

Ám amíg egy olimpián minden erőd a győzelemre irányul, arról, hogy te legyél a legjobb, leggyorsabb, addig a Baywatch ennél többről szól. Elvileg ahogy Brody agyilag felnő ehhez, kéne a karakternek megtanulnia hinni abban, amit csinál. Sose voltam rajongó, de néha belenéztem a sorozatba: meg mernék esküdni rá, hogy szó szerint erről szólt valamelyik epizód. Ahogy arra is, hogy ettől százszor hihetőbben adták ott ezt elő.

A moziváltozat tele van eseti baromságokkal:

• Mire föl hozzák a boly egyetlen hízott tagját, Ronnie folyton cikis helyzetekbe, hogy a szöszi csinibabáról, C.J.-ről áradozik?
• Miért egy ilyen ripacs, Bond-főgonosznak is túl röhej dominátrix áll az ingatlanvásárlós skandalum mögött?
• Minek kell kétszer is elmenniük Mitchéknek a partijára, hogy bizonyítékot kotorjanak elő ellene? 
• Miért nem viszi őket be az őrszobára a muris akcentusú feka zsaru, ha beismerten megszegték a törvényt?
• Hogy nem lett következménye, mikor a végén Mitch szemét felettesét Brody orrba vágja?

És a sor még folytatható.

És a külön meggy a tortahabon: Hasselhoff és Pamela Anderson röpke cameója. Tudjátok: mint a tavalyi Szellemirtók-reboot-nál, ahol a régi sztárok más karakter(szerűség)ek nevei alatt röpke jelenetekre felbukkannak, hogy jelképesen átadják a stafétabotot. Mindkét esetben céltalan agyrémként sültek el a cameók.

Hasselhoffé ráadásul a legértékelhetőbb elemet, Johnson lelkes alakítását golyózza ki. Miért bukkan föl ő is Mitch-ként?! Nem érdekel az "önreflexió": ez NEM egy paródia! Vagyis a filmnek igenis muszáj volna "a szabályait követnie", hogy legyenek stabil helyzetkomikumok, amikben a vicceket el is tudják sütni. David és Dwayne is Mitch-nek hívja magát a jelenetben. Akkor most 2 Mitch létezik a film világában? Élt 20 éve a sorozatbéli Mitch, ma pedig az itteni Mitch viszi tovább a hivatását?

Nem mintha különösebben izgatott volna: olyan gyorsan tovalibbent, és addigra már úgy eluntam magam úgyszólván mindentől itt, hogy felőlem Roger Nyúl is tiszteletét tehette volna a forgatáson. 

A Paramount nem lehet rá büszke, hogy forgalmazta ezt a katasztrófát. Annyira nincs tartalma, története, sőt létjogosultsága a Baywatch-nak, hogy még a célzott "habkönnyű nyári mozi" stigma sem illik rá. Karakterei kifutószökevények, a bágyadt bunkóság visszaél az R-besorolással, és pont hogy kiöli a humort, semmint erősítené. Az már jutalompont itt a hölgyeknek, ha 5 másodpercnél tovább legeltetik rajtuk a kamerát.

Irgalmas akartam lenni A Szikla és a márkanév miatt, de egyszerűen nincs mire külön pontokat adnom.