Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése:

Sliver

"Borzalmas, hogy maga mennyire mániákusan kukkoló ember...!"

(A csendőr és a csendőrlányok)

Carly Norris beköltözik egy lakásba, ahol halálesetek történnek. És az egyik lehetséges gyilkos nemcsak vad viszonyba kezd vele, de mint kiderül: rejtett kamerákat tart az épület minden egyes szobájában.

A Sliver formailag szokványos pszichothriller, de thrilleri hangulatvilág és feszültség sosem jön létre benne. Valami nagyon hamar nagyon elillan ebből a produkcióból. Nem az hiányzott, hogy ne lett volna kellő mennyiségű szexjelenet Sharon Stone-nal és aktuális férfipartnerével, William Baldwinnel. Ellenkezőleg: a két Elemi Ösztön mellett talán itt látni a színésznőt a legtöbbször intim pozitúrában.
Éppen emiatt furcsa, hogy maga a film egészként... üres. Az ismerős sztori, hogy a főszereplő elcsábul a valószínű gyilkostól, az itt nemcsak klisé, nemcsak nem meggyőző, de mégcsak nem is úgy unalmas, hogy az bosszantó lenne. Álmosító! Egy olyan műhöz képest, amelyben zabolátlanul kínálnak minket hosszas erotikus jelenetekkel, hihetetlen, mennyire felejthető, mennyire észrevehetetlenül súlytalan az egész belseje - a fő koncepciótól a karaktermotivációkig. Stone idomain kívül legfeljebb a kamerákkal teli szoba hagy hátra emlékfoszlányt a nézőben; azonkívül semmi.

A cselekmény annyira kevés és érdektelen, mint pl. az Alkonyat-filmeknél. Carly megtudja, hogy a gyilkos az ismerőse, de mégsem az a sármos pasi, akivel viszonyt kezdett. Ő csak tudta, ki a gyilkos, mert amaz meg tudott róla, hogy egy titkos szobából figyelemmel kíséri a lakók legbensőségesebb dolgait is.

Ez volt az egyetlen dolog, amire vártam: hogy a szelíd arcú Zeke-ről kiderüljön, miféle notórius kukkoló. Amire ő maga is utal azzal, mikor névtelenül egy kémlelő teleszkópot küld ajándékba Carlynak. Utólag visszanézve egyből látszik, hogy a film csak forma szerint thriller. A gyilkosságok rejtélye, a tettes kiléte és indítéka annyira nem mozgatja meg az ember fantáziáját, hogy csak győzzük kivárni a végét. A tálalás teljesen katatón, hiányzik belőle az élet, a lüktetés.

Bár a Sliver voltaképpen regényadaptáció, nem kellett volna több, mint 1 órát a gyilkosságokkal bíbelődni, ahelyett, hogy egyből az érdekes cuccokra térnek rá a cselekményben. Izgalmas, amint Zeke feltárja Carly-nak perverziója titkát, ő pedig a kezdeti undor ellenére elfogadja. Mi az hogy! Zeke-kel együtt izgulnak fel egyik korábbi éjszakájuk videójára, majd a nő maga is rákap a falméretű berendezés használatára. Zeke meg is jegyzi ezt a változást: "Olyan vagy, mint egy gyerek, amikor új játékot kap."

Ennek a pszichológiai menetét kellett volna jobban kidomborítani. Hogy mit hoz ki egy ilyen túlfűtött viszony az először még ellenkező etikájú főszereplőkből. De Stone karaktere nem változik a kapcsolatuktól. Mindössze tovább folytatja azt a rácsábulási szériát, amit a konditeremben, majd az étteremben is produkált.
"Látni szeretném a bugyidat."
"Itt??"
Mindkétszer az összes többi ember előtt csinálják a nyilvános kéjelgésüket.

Minden idők egyik legcsapzottabb befejezésével is büszkélkedhet a Sliver - márhogy mainstream produkciók között. A nő egyszercsak mintegy megelégeli, hogy ez a nem éppen normális készülék létezik. Ezért Zeke tiltakozása ellenére elkezdi tönkretenni: "Szeretsz kukkolni? Akkor ezt figyeld!" Semmi menete nincs annak, ahogy ez a bájos hölgy folyton ide-oda pártol vágy és erkölcs között.
És a filmnek azzal szakad vége, hogy Carly felmutatja az irányítót, kikapcsolja és elmegy. "Szerezz életet." Ritkán látni ilyen émelyítő vadbaromságot végszóként! Azonkívül, hogy a nő megkésett kiborulása értelmetlen, még esetlenebb fajta cinizmus is. Megvolt a hapsi, kifacsartam minden erotikát belőle, most már faképnél hagyhatom. 

Itt dőlt el végképp számomra, hogy hiba volt egy száraz gyilkossági szállal vacakolni, miközben nem jut idő a sztori pikánsabb részeire. Amik már végre az ember kíváncsiságát is meg tudnák ragadni. Úgy hiszem, ha ez mondjuk egy darkosabb romantikus film lett volna bűnügyi rémtörténet helyett, akkor hihetőbb lett volna. Ez így soft-pornó.

A Sliver nálam Stone-nal és a monitorteremmel együtt 1 pontot ér az 5-ből.

Gyorsabb a halálnál

"Nálam nem lehet gyorsabb!"

Hivatalos címfordításában: Gyorsabb a halálnál. Jól hangzik, de jelentését nézve elcsépelt és fellengzős.
Kb. ez jellemzi Sam Raimi nosztalgiamoziját is: túl sok stílus és nem elég vér. Nem a karakterek testéből nem folyik, hanem a személyiségükbe nem csepegtetik. Az ilyenet hívom én összegzőfilmnek: mikor egy produkció műfaja minden jellemző kliséjét és cselekményszerszámát összegyűjti, szisztematikusan elrendezi, és tempósan előadja.

Valahol szomorú, hogy egy ígéretes projektet saját vállalt kerete vagy koncepciója tartja vissza tőle, hogy elmélyüljön a tartalma. Ez egy emléktábla a régi idők westernjeihez, és ahhoz mérten típusszereplőket kapunk, hozzájuk rendelt szokványos hátterekkel és stílusjegyekkel. Akiket aztán pontosan velősségük, az archetípusuk vonzereje, karizmája szerint elrendezve hullajt ki a cselekmény.
Még szembeszökőbbé teszi ezt a fajta karakterkezelést a bajnokság. Ez az összeütközések kizárólagos színtere; ha bármi konfliktus támad, az mindig ide lyukad ki. Elüti a nagymutató a 12-t, és aki gyorsabb, az marad talpon. Amit tehát kapunk, az lényegében egy vadnyugati Mortal Kombat, ami annyicskát újít, hogy női pisztolyhős a protagonista. Hát, ez is valami.

Nem hibáztatom Sharon Stone-t, aki a főszerep mellett producerként is asszisztált Raimi munkájához. Erősen kétlem, hogy tőle származott az alapozó ötlet: eredeti sztorifordulatok helyett sablonparádét próbál, illetve hogy alapos történelmi ismeretek kizárólag a kézifegyverek rekonstrukciójában és ismertetésében jelentkezik. Stone-ra majd még visszatérek, miután sorra vettem a szereplőket.

A rengeteg ismerős western-elem felhalmozása odavezet, hogy a film nem tud életre kelni, a cselekmény nem jut lélegzethez a rengeteg kötelezően előírt műfaj-szereplőtől, műfaj-történéstől és műfaj-logikától. Műanyagnak látszik az elénk tárt világ, egyetlen kiterjedt forgatási díszletnek, ahol fel-alá lehet járkálni meg lovagolni.

Ezért érzem gyengébbnek, mint mondjuk a True Lies: az is klisékből építkezett, amik menthetetlenül középszerűségre ítélték. Másrészt viszont az érdekes fő szituáció mellett a 2 főszereplő apró jellemváltozáson is keresztülmentek, ahogy a bonyodalmat átvészelték. Nemcsak annyi változott a végére, hogy volt egy kis függőben maradt ügy, aztán pici piff-puff, most meg nincs.

Na most: Raimi jeleskedik a hangulat megteremtésében itt. Saját stílusát képes úgy elegyíteni a western stilisztikai világával, hogy azok erősítsék egymást. Hasonlóképp, ahogy a Desperado is erős atmoszférát tudott megütni, de annál zsengébb sztori- és karakterkezeléssel. Raimi a dinamikához ért nagyon: a vágások nem kapkodnak, de a hanghatások és a vásznon történtek elképesztő éllel és ütőerővel vágnak egybe. Legtöbbször mikor lő a verseny valamely résztvevője. 

A stíluson belül tehát zéró probléma. Az azonban már tragikus, hogy látszólag ez a stílus túlvállalja magát azzal, hogy kipótoljon egy szépen feltornyozott, de átlátszóan formulakergető cselekményt. Ahol a villámkezű főhős ellovagol a végén a naplementébe, miután odadobta a seriffcsillagot annak, akit ő személy szerint alkalmasnak talál. (Nem lövöm le a poént, hogy ki lesz az.)

 
Az alábbi sztereotípiákat állítja vigyázzba a szkript:

• cipőpucoló kisfiú
• temetkezési vállalkozó
• sötét múltú nő
• a hős rég meghalt apja, a város seriffje
• ártatlan szűzlányka
• közönyös kocsmáros
• gonosz helyi kényúr
• és gyengeeszű bérencei
• hamiskártyás bandita
• bérgyilkos
• pisztolyprofi prédikátor
• hetyke villámkezű kölyök
• sápadt arcúkat lenéző büszke indián, aki a lőtt sebeivel kérkedik
• szökött überzüllött fegyenc

Sztárparádét keríteni egy effajta produkcióhoz nem túl nehéz: többen közülük ekkor mégcsak a szárnyukat bontogatták a nagyérdemű előtt. Russell Crowe-hoz már ekkor is illett a szívós, mégis meggyötört férfi típusa. Nem rajta múlt, hogy nem hittem el rovott múltú prédikátornak. "De nem tehetem. A gyilkosság szörnyű dolog." Ez nem a bűnbe visszaeséstől való lelki rettenet, hanem az üres önámítás megnyilatkozása. Igazat adok Herodnak, amiért meghurcolja, kényszerítve, hogy vegyen részt a versenyen. Vállalja fel, hogy régen ölt, és ne ájtatoskodjon!

Leonardo DiCaprio-ról gyakorta kering az az tévhit, miszerint a Titanic előtt még nagyobb "nyálas szépfiú" lehetett. Nincs így. Viszont az ő figurája, Kölyök sem kapott tisztes motivációt: kihívja apját - aki véletlenül Herod, a főgonosz -, hogy "kivívja a tiszteletét". Tulajdonképpen lelöveti magát vele, mert hiszi, hogy úgyis ő mozdul gyorsabban. Erre a halál torkában hisztizni kezd: "Nem akarok meghalni!" Ez blődség. Talán ha látnám ezen a fiún, hogy komolyan érdekli a városlakók sorsa, nemcsak röpszónokol nekik a félelem hatalmáról! Vagy ha esetleg így akarná elérni, hogy ne Ellen párbajozzon Heroddal, akkor elkönyvelhetném ezt önfeláldozó gesztusnak. "Tetszik nekem!" De így csak tragédiával végződő barmulás.

Egymagában Sharon Stone még nem nőtt volna föl az elvárásaimhoz vadnyugati amazonként. Az általa megformált karakterek valahogy mindig határozottnak látszani akaró nők, akik azonban mindig pihekönnyen megtörnek a nyomás alatt. Gene Hackman-nel közösen szerepelve már megkapja azt a kreatív energiát, hogy a játéka színezetet kapjon, ahelyett, hogy szimplán adná a magányos farkast.
Ellen nemcsak a szemtanúja volt apja kivégzésének kiskorában: Herod pisztolyt adott a kezébe, és ezzel a megmentés lehetőségét. Ez okosan megmagyarázza, miért vált apja halála után fegyverforgató a lányból. Győzd le a tégd kísértő démont a saját játékában. Többször úgy tűnik, hogy a dolog a visszájára készül elsülni: Ellen többször hiába próbál alkalmat teremteni a leszámolásra. Ám mikor Herod - érdeklődve a rejtélyes asszony iránt - vacsorára invitálja a házába, sikerül megrémítenie Ellent. Magabiztos álarca elenyészik, kilátszik alóla a valódi, gyötrődő személyisége. Herod csak azért nem végez vele, mert minden titkát ismerni akarja. "Ki vagy te?"

Úgy tapasztaltam, minél nagyobb sztár volt valaki ekkor, annál jobb dialógusokat kapott. Mert azok többnyire nagyon erőtlenek és aszályszárazak! A közfrázisok tömkelegéből rémritkán hámozható ki itt-ott lényeges mondat: egy megállapítás vagy fontosabb észrevétel. Ilyennek vehető az, mikor Ellen a vak pucolófiút kérdezi "Mr. Herodról":

"A város minden dollárjából 50 cent az övé."

"És mit kap ezért a város?"

"A kegyet, hogy élhet."

Mint a legnagyobb korabeli húzónév, Gene Hackman kapta a szájába a jobb mondatok oroszlánrészét. Privát vacsorájuknál Herod eldicsekszik Ellennek, hogy a versenyt voltaképp kibúvóként rendezte meg, a törvényes rend alól, ami inkább nyugalmat preferálja. Minden az övé, annyira, hogy az már untatja. E verseny a város nehézfiúinak lehetőség a pisztolypuffogtatásra, neki pedig, hogy teret engedjen kicsit a régi bűnözőösztöneinek.
Herod nem igazán szadista, inkább az ölés általi destruktív hatalmat szereti. Vágyik a tekintélyre. Saját fia lelövése kelt benne ugyan némi szánakozást, de szabályosan rárivall a városiakra, miután egyik ellenfelével végez:

"Mást sem hallok tőletek, gerinctelen gyávák, minthogy milyen szegények vagytok! Hogy mennyire nem tudtok nekem fizetni a védelemért. De látom arra mégis volt pénzetek, hogy felfogadjatok egy bérgyilkost, hogy kinyírjon. Vajon honnan ez a rengeteg pénz? Ha ilyen sok pénzetek van, akkor még többet kell, hogy beszedjek." (...) "Akkor éritek meg a hajnalt, ha én megengedem!"

A párbajok nagyon tetszetősek, a lehetőségekhez mérten próbálnak variálni, hogy sose legyen két egyforma párbaj, illetőleg, hogy a tét érzete növekedjen. Nem vagyok otthon a revolverek témájában, így nincs számottevő viszonyítási alapon, mire képes melyik típus. Mondjuk képes-e akkora erővel becsapódni egy XIX. századi ólomgolyó, hogy hátraugrassza a célpontot. Minden ilyen pillanatnál úgy éreztem magam, mint egy Jean Reno-akciófilmben.

Összefoglalva: a Gyorsabb a halálnál egy átlagos, színpadias képeskönyv arról, mi minden szokott előfordulni egy előírásos western-mozi-ban. Így az érték, ami belövök rá: Közepes.

Az utolsó akcióhős

Csak mert egy movie kimondottan klisékből gyűjti és építi fel a sztoriját, még lehet szórakoztató. Ezt Arnold Schwarzenegger munkásságából tanultam meg, bár nem sok példát ismerek rá. Legmaradandóbb filmjeinek a Predátort, a Total Recallt és az első két Terminátor tekintem. Emellett viszont tökéletesen illik olyan művekbe, amik az "old-school"-akciófilmes zsánert direkt koptatják, lejáratják, idejétmúlt(abb)nak láttatják a szemünkben. Ezek mégsem paródiák vagy vígjátékok, inkább akciószatírák.

1. Kommandó: lánya elrablása ürügyén a protagonista változatos kunsztokkal és tusakodással lép fel a vásznon, miközben ellenfelei hullanak, mint a muslincák ősszel. Zsenge sztori, de a maga primitív módján élvezetes.
2. True Lies: átlagos családi kémtörténet, mégis úgy kivitelezve, hogy az események bevonnak.  Érdekes az, ahogy a szuperkém addig titkos életébe egyre jobban beletanul a hétköznapi feleség is.
3. Az utolsó akcióhős...

...bosszantó.

Nem is kevéssé. John McTiernannak ez az egyik legrosszabb hírű alkotása, és nem alaptalanul. Elsőre okosnak tűnhet, amiért begyűjti a zsáner ismert kliséit, és elosztja őket 2 órás időhosszúságban. Közben felkarolja a 14 év körüli srácok egyik álmát, hogy kedvenc sztárhősük világába csöppennek, vagy akár a tanítványává, társává is válhatnak.
Nem tagadom, van benne 1-2 provokatív konfliktuslehetőség. Ahogy idővel a mesevilág hőse elkíséri a gyereket vissza a valóságba, szembesül saját valódi mivoltával: hogy nem több egy fiktív celluloidlénynél, aki valami groteszk csoda folytán most hús-vér.


Az utolsó akcióhős kicsit olyan, mint egy rossz sci-fi:  egy izgalmasan, sőt elmésen hangzó alapötlet, amit egy enervált, szikkadt és többnyire dögunalmas cselekménnyel sikerül elföldelni. Alig működik valamely aspektusa. Biztosra veszem, hogy a hard-core Arnold-rajongóknak nosztalgiát hoz valamilyen szinten. Nekem speciel érdektelennek hatott; sosem vont be egészen, és nem tudok tetten érni benne semmilyen tanulságot vagy jellemfejlődést. Csak nem lehetek annyira egyedül ezzel, minthogy a movie saját hazájában megbukott, és a totalfilm.com ma a mainstream-kínálat 30 legnagyobb sikeres szemete közé sorolja.

A történet egy olyan fantasy kulcselemmel hozza létre az alapszituációt, ami inkább a korhatár nélküli családfilmekbe illik: egy mágikus mozijegy. A főszereplő gyerek, Danny ennek segítségével egy napon a moziteremből áttranszportálódik kedvenc akcióhőse, Jack Slater nyomozó világába. Ez a világ aztán tartalmaz mindent, ami egy 80-as évekbeli akciómoziról eszünkbe jut:

• a hőbörgő felettes;
• elrabolt gyerekek;
• a hibbant pszichós;
• vad autósüldözések és robbanások;
• a nagyzoló fő-rosszfiú;
• a kigyúrt, öntörvényű zsaru;
• aki bármilyen rosszfiút leszerel;
• feszt egysorosokat süt el még akció közben is;
• öklével és pisztolyával remekül bánik;
• és semmi sem tudja tartósan megsebezni;

stb.

A színészi játék nem annyira rossz, de nem sok esélye van érvényesülni. Színtelen, egydimenziós karaktereket kapunk (kivéve talán Slatert), gépies és száraz párbeszédekkel. Hiába látszik világosan, hogy mi volt itt az alkotók célkitűzése: ha egy sztori sablon-téglákból épül föl, piszok sokat kell dolgozni vele, hogy ne zülljön sablonná maga a mű. Ugyanígy karikatúra-szereplők is lehetnek üres pozőrök, a frappánsnak szánt dumájukból forszírozott faviccek. (Ezt érezni ki nagyon erősen Quentin Tarantino Kill Bill-jéből is.)

Ismétlődő fogyaték az Arnold-moziknál, hogy a rendezők sosem hoznak létre normális kölyökkaraktert. Danny se nem jópofa, se nem szimpatikus, egyszerűen csak... ügybuzgó. Dacára annak, hogy a hátterét még tűrhetően vázolják föl. Anyja egyedül neveli egy new york-i szegénynegyedben, gyér közbiztonsággal, és ezért ő a mozi világába menekül. Mindezzel könnyű azonosulni! Én magam túl jól ismerem az érzést, mikor a mindennapok egyhangú problémái elől a mozgókép, a szabadon választható valóságélmények közé költözik a lelkünk.
De nincs személyisége. Sosem érik meg, vagy tanul bármi fontosat. Ellenben be nem áll a szája. Találkozik a nagy hősével szemtől szemben, sőt az rábólint, hogy besegítsen neki. És mi erre Danny reakciója? Mindenáron és esetlenül bizonygatja, hogy ez az egész egy Schwarzenegger-film saját realitása. Nem tudom, hogy a reakció idegensége, vagy Danny ráakaszkodó győzködése zavar-e jobban ebben. Alapjáraton kínos, ahogy egyfolytában okoskodik, fecseg, sőt egyszer (szándékon kívül) még majdnem meg is öleti magát a nyomozó előtt. Miért is kéne együtt éreznem vele?


Pedig Schwarzenegger tud ütős párost alkotni gyerekszínészekkel. A Terminátor 2.-ben John Connor is egy átlagéletet élő, nyughatatlan srác volt, mint Danny, vagy mint Jamie a Hull a pelyhes-ből. De úgy vélem, ott a gyerekszínészt jobban látták el instrukcióval, a történetben a fiúnak bőven oka és lehetősége nőni, mint egyén. Talpraesettebb volt. És lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de Edward Furlong szerintem valamicskével többféle érzelmet tudott mutatni az arcával, mint Austin O'Brien.

Úgy sejtem, a fő ok, amiért Az utolsó akcióhős még zsánergúnyolóként sem állja meg a helyét, az a mértéktelenség. Mármint nem úgy mértéktelen, hogy egy dologból túl sokat használna. Túl sokféle eszközzel akar élni, csak azért, hogy görbe tükröt állítson a 80-as évek akciófilmjei elé. Egyrészt megteremti a tökéletes gyűjtőmedencét akciókliséknek, belejuttat egy valós fiút, majd kijuttat belőle egy helyi legendát, és végül ki-ki a maga világában marad. Idáig oké.

Aztán több olyan kifejezőeszközt is begyömöszöl, amik már túlbonyolítják a képletet, és a gyenge szkript nem bírja megtartani őket. Ugye sok az áthallásos pillanat vagy jellegzetes alak konkrét alkotásokból, mint A zöldfülű, Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver, vagy McTiernan saját klasszikusa, a Die Hard (pl. a szakállas főbűnöző alakja).

De mindezek mellé mi szükség van pl. egy rajzfilm-macskát beemelni a rendőrőrs munkatársai közé? Ez egy alternatív valóság, nem az elképzelhető valóságok Mekkája. Ahol a hús-vér mellé rajzfilm-figurák, esetleg (ha nagyon meglódult volna a készítők fantáziája) pálcika-, gyurma-, rajzfilm- és videójáték-figurák is keveredhetnek a tömegbe. Ha egy kartún-macsek a cselekmény részese lehet (megmenti Slatert az áruló extársától), akár ott teremhetne a Gyurmadimenzióból Wallace és Gromit!

Oké, hogy megjelennek típusfigurák Slater világában, és eredeti hollywood-i sztárok a tetőpontnál a mi világunk gálaestjén. Köztük Chevy Chase, Jean-Claude Van Damme, vagy az önmagaként érkező Arnold Schwarzenegger.

De mi a kifigurázó jellegű abban, ahogy Danny Slater kapitányságán belebotlik kultmozik ikonszereplőibe, pontos kulcsjelenet-béli külsejükkel és viselkedésükkel?

1. Sharon Stone, hajszálra, ahogy az Elemi ösztön kihallgatásos jelenetében kinézett.
2. Robert Patrick, mint a rendőrruhás T-1000.

"Te is láttad ezt?!" Igen, Danny: láttuk. Még Ray Charles is látná.

Azért sem értem a dolgot, mert Az utolsó akcióhős írói között szerepel Shane Black, akinek új filmje, a Vasember 3. épp most mutatkozik be a magyar mozikban. Nem értem, mi a szerepe olyan random, behajított ötleteknek, mint hogy a varázsjegy magáé Houdinéé volt hajdanán, vagy hogy Slater világában mindenki telenfonszáma 555-el kezdődik.

Néhány pillanatot alighanem önironikusnak szánhatott vagy Black, vagy Arnold. Mint az ébren álmodás jelenete, ahol Danny osztálya Shakespeare-darabot néz a suli tévéjén, ő meg Slatert képzeli Hamlet helyébe. És még egy furcsaság: Slater világában a jelek szerint nem létezik Arnold Schwarzenegger a színész. Helyette Sylvester Stallone arcát látjuk a Terminátor 2. plakátján. Ez elmés irónia: amilyen elcsépelt sorozattermék lehet egy akciófilm, olyan könnyen beszerezhető hozzá egyik neves hollywood-i akciósztár a másik helyett.

A végére hagytam Schwarzenegger alakítását. Ez a legjobb dolog az egészben. Az osztrák színész ekkor állt karrierje csúcsán (nem ismétlem el, melyik filmje révén), pár vígjátékkal is a háta mögött. Nagyon jó arányérzékkel keveri ki Slater humoros keménységét. Úgy ironizálja a Slaterhez hasonló, menő imidzsű akcióhősöket - köztük magát -, hogy az nem fordul át nevetségbe. Egyedül a röpke flashback a kisebbik gyereke haláláról nem illik a hátterébe. Ez azért még az agyatlan actionmovie-k világában is nyomot hagyna egy rendőrön, akár van másik gyereke, akár nem (egy felnőtt, babás szőke, aki rózsaszín bicajt tart otthon??).

Az egyik legtetszetősebb szcéna az, mikor a való világban Danny az otthonába invitálja Jack-et, és bemutatja neki anyukáját. A szituáció és a színészi játék is passzol. Slater egyértelműen idegennek érzi magát "ideát", és Danny a kapaszkodója. Ez nem az extravagáns Kalifornia, hanem New York; ráadásul egy másik dimenzió Amerikájában, ami jóval kevésbé idealizált ahhoz képest, amelyet ő ismer.

A leszámolás a rosszfiúkkal a gálaesten nemhogy nem izgalmas, de ritka bénán lett elővezetve. Kacagnom kellett azon, ahogy a gonosz szereplők tudatára ébrednek, miféle világba is keveredtek. A terv ugye az, hogyha megölik Arnold Schwarzeneggert a gálán, az általa megformált Slater szintén elenyészik. Pont úgy, mintha az időben utaztak volna vissza, és a múltbéli énnel a jövőbeli énje is vele együtt meghal.

És a helyzet úgy rendeződik, hogy Slater rálő a rosszfiúra, amitől az szó szerint szétrobban. Majd! A varázs-mozijegy révén a Kaszás elevenedik meg egy műsorból, hogy a súlyosan meglőtt Slatert visszajuttassa saját világába, ahol sokkal könnyebben begyógyulhat a sebe. Mr. Black, nem tudom, mire gondolt, mikor ezt a forgatókönyvet megírta, de nyilván nem egyedül dolgozott vele. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Saját törekvésének áldozata Az utolsó akcióhős. Besorolhatjuk bármilyen kategóriába (akció, szatíra, "film a filmben", paródia, stb.), attól még szétesik, miközben nézzük. Úgy kell felfogni, mint egy vegyes kosár, tele jó és rossz ötletekkel, amik zsúfoltságuk miatt nem tudnak progresszív sémába elrendeződni. Izgalom helyett pedig csak szokványos, untató és légből kapott percek váltakozása jut a nézőnek osztályrészül.

A specialista

Sharon Stone-nak kétféle filmje van: amelyik képes izgalmas cselekményt szabni a színésznő remek idomaira, és amelyik cseppet sem. Előbbire példa a Total Recall és az Elemi Ösztön (csak az 1.); míg utóbbira a Sliver és A specialista. Mindkettő izgalmas pszichothrillernek tűnhet első ránézésre, sötét pszichéjű figurákkal, szövevényes rejtélyekkel és az állandó életveszély légkörével. Valójában viszont egyikben se erősek, mi több: leplezetlenül a fő színészek szexepiljével reklámozzák magukat, hogy megálljanak a box-office-ostrom idején.

Most elsőnek olyasmit fogok ütögetni a kritikaalanyon, amibe általában nem kötök bele: a szereplők nevei. Ezek a színészgárda éllovasainál mindig vagy 2, vagy 3 szótagból állnak: "Ray Quick", "May Munro", "Ned Trent", "Tom Leon". Felismerhető, hogy mintegy hasraütésszerűen lettek hozzácsapva viselőikhez, révén hogy eleve sekélyes egyéniségek, okosnak vagy következetesnek nevezni őket pedig nagyobb hazugság a Loch Ness-i szörnynél.
Engem ez picit a Captain Planet c. rajzfilm negatív figuráira emlékeztet. Ott is kitaláltak 1-1 archetípust, hozzájuk csaptak egy-egy mesterkélt nevet, egy-egy túljátszott modort, és egy-egy elit színészhírességet megformálóként. Igaz: az ottani névválasztások elcsépeltségük mellett még direkt az ellenszenvességre törekedtek.

Nincs valódi karakterfelhozatal, mindössze 1-1 bivalyklisé archetípus, híres hollywood-i arcokkal társítva. Szokványos motivációk jellemzik őket: Ray a visszavonult bombaszakértő, Ned az áruló barát és korrupt CIA-os, Tom Leon a helyi keresztapa egós zabigyereke, May pedig a titokzatos bombanő, kinek szüleit gyerekként megölték a szeme előtt. Röviden: közhely mindegyikük háttere. A lánynak Rayre, mint szakértőre lenne szüksége, ő  viszont hezitál, és csak akkor gondolja magát meg, miután May már szülei megöletője, Tomas közelébe férkőzött. Akkor aztán durr bele.

Az egész cselekményen azt érzem, hogy zihálva erőlködik. Komoly kriminek akar látszani, miközben a kisujját alig mozgatja az alapozómunkánál. És nemcsak a szereplők háttere silányan felvázolt, hanem az is, ahogy kapcsolódnak egymáshoz. Az interakciók vagy vérgyengék (pl. Ray és Tom találkozása, Ned beszervezése a helyi erőkhöz), vagy a követhetetlenségig túlírtak (mikor kinek az oldalán áll May, mikor mennyire gondol rá Ray, stb.). Ha jobban ragaszkodtak volna mindegyik történetrészlethez külön, körüljárva 1-1 dolognak a vonzatait, és hogy miként néznének ki a való életben, az már elég lett volna egy vállalható műhöz. Nem kellene épp ennél a filmnél instant sztoricsavarokkal vacakolni, amik időnként ráadásul totál hülyének állítják be a karaktereket.

Szóval miközben Ray elkezdi levadászni May szüleinek gyilkosait, Mayről elvileg az derülne ki, hogy Ned, az idősebb Leon által megbízott ex-ügynök segíti őt a bosszújában. Ez a szál egy az egyben omlatag. Nem tiszta, hogyan és miért találkoztak Ned és May, illetve miért van May alárendelt viszonyban kettejük között. Mit tett ez az arrogáns ipse, ami miatt May végig engedelmeskedik neki? Őszintén nem vagyok biztos benne.

May saját tervéhez elvileg 4 fontos feltétel szükségeltetik:

• ne legyen a környéken senki a múltjából, jóllehet, gyerekkorában arrafelé lakott;
• keltse fel a célpont figyelmét, hogy a közelébe kerüljön;
• hamis személyi, ha olyan helyre mennek;
• és bombaszakértő, hogy ne szúrja el a merényletet;

Ezek egyikéről sem láttam, hogy világosan és kétségkívül Nedhez köthető volna. És azt hiszem, az írók maguk sem tudják. Munro klasszikus "femme fatale"-formulaszereplő:

• magányos,
• vállalkozó szellemű, 
• elegáns
• és szexi.

Pont az a fajta nő, aki egy ilyen birtoklási vágytól fűtött bűnözőnek, mint Tom, megtetszene. És bár túlzás, hogy a nő irányítana a kapcsolatukban, Tom lépre megy a nőnek. Ahogy én látom, May Ned nélkül is tökéletesen bejutott volna a Leonok köreibe, sőt talán még könnyebb dolga is lett volna - feltéve, hogy van elég esze.

Egyetlen dolog akadályozza őt, de az nagyon: a jellemtelensége. Sharon Stone éppoly vonzó itt, mint az Elemi ösztönben, a karaktere azonban ellentéte az ottaninak. A végsőkig hidegvérű, manipulatív taktikus helyett Stone itt egy gyenge gyomrú, instabil és kényelmesen kihátráló alkatú valakit alakít. Egy teljesen megbízhatatlan, féldilis maca.

Mit is művel ez a nőszemély, ahogy bonyolódik a helyzet? Miután egy csomó titkos üzenetben, fokról fokra szinte belezsarolta Ray-t, hogy ugyan segítsen már neki, eljátssza, hogy meghalt, elszökik és együtt meztelenkedik Ray-jel... hogy aztán feladja őt Nednek, mihelyt végzett a szexszel. Tegyük félre, hogy mikortól tudja Ned, hogy épp az ő régi kollégája a Leonok által kerestetett fantomrobbantó. Mire föl dobja fel Rayt a nő, mikor Ned akkor már mindkettejükre vadászik? Ha jobban fél Nedtől, mint ahogy a nagy nehezen meghódított bombászban bízik, akkor később miért nem tart ki a döntése mellett, és hagyja ottveszni Rayt? Gyávaságnak is gyér a viselkedése; ez inkább krónikus gyengeelméjűségre utal. 

Ray-nek se igazán van meg az a "tökössége", amivel a forgatókönyv felruházza. Elvileg ő a profi maszek, képes bárhol házi készítésű bombát elhelyezni és robbantani. Többször közli a nővel, hogy "nem vállal már ilyen munkát", ehhez képest addig követi és beszélteti a nőt, míg végül beadja neki a derekát. Később szintén többször tudtára adja, hogy ha átveri, megöli. Azonban ok nélkül megbocsát neki a végső show-down-ra. Kapitális marhának tartom ez a hapsit, amiért egy ennyire gerinctelen, ráakaszkodó szőke ciklonra még képes rábízni magát.

Továbbá kötve hiszem el a "szakértelmét". Oké: rejtőzködik, nyilvános telefonból beszél, és computerrel aktiválhat akár több tucat bombát, de ezek tényleg a legelemibb logika diktálta óvintézkedések. Hogy ne nyírják ki 24 órán belül.

A közös múltjuk Neddel alapjáraton sablon: az elején egy neve-nincs drogbárót akartak kinyírni, majd mikor Ray látott a kocsiban egy kislányt, összekaptak, ám Ned csak megnyomta a fránya kapcsolót. Bármennyire bizonygatja faarccal, hogy ő mindig tudja, mit csinál, vérbeli ösztönemberről beszélünk.
Mikor egy buszon átadná a helyét egy terhes asszonynak, huligán ül be elé, és Ray egyből elkezdi agyalni a kölyök egész haverkörével együtt, betörve a busz ablakait. Erre mondják, hogy tesztoszteronfüggő: fényes nappal provokál verekedés, köztulajdonban potyára kárt tesz fényes nappal. A valóságban az az asszony biztos nem szorongatná egy ilyennek a szemüvegét, csak mert kérte. Ellenben a rendőrség biztos, hogy másnap már a fantomképét adná közre.

"Gonoszok" terén se tudok sok jót mondani. Eric Roberts rongyos 2 évvel idősebb Stone-nál, ehhez képest a film eseményei alapján 15 éve - a kettős gyilkosságkor - még ugyanolyan fiatalnak nézett ki, mint ma. Szarvas hiba a casting-ben. És Roberts itt jobbára az elkoptatott, "a nagyhatalmú apuci beteg állat fiacskája" szerepkörben kénytelen égetni magát, míg az egyik szellembomba nem végez vele az utolsó harmadidőre.
Ráadásul még a karakter addigi kis jelentősége is odavész, mikor Maynek az idős Leon bevallja: nem is Tom adott parancsot a szülei megölésére. Ő volt. Legalábbis: úgy hiszi, hogy ilyesmit csak neki volt joga eldönteni. A szavaiból nem derül ki világosan, tényleg kiadta-e a parancsot, vagy csak lett volna joga hozzá. Nem számít: a befejezésre ő is követi fiát a pokolba.

James Woods Nedje egy predesztináltan szemét, akarnokoskodó bűnöző. Tommal ellentétben viszont ő még toporzékol és áriázik is, mikor valami nem a tervei szerint sül el. Nem értem, hogy a helyi hatóságok hogy tudnak egy ilyen excentrikus, öntelt, sőt közveszélyes és őrült fegyvertartó utasításait követni. Majdnem felrobbantotta a rendőrség épületét, csak hogy bizonygassa, milyen tökös fickó.

A rendőrséget enyhén szólva nagyon butának ábrázolja a produkció. Gyakorlatilag 1-2 harmatgyenge méltatlankodás minden egyéni véleményük. Azt leszámítva pedig gondolkodás nélkül követik Ned minden utasítását, jóllehet hasznavehetetlennek bizonyulnak a bevetéskor. Elismerem: néhol az Elemi Ösztönben (vagy a nem-Stone-filmek közül a Die Hard-ban) is bosszantó tudott lenni a rendőrök megvezethetősége és inkompetenciája. De ott ezt a 2 súlyos fogyatékukat ellensúlyozta és legitimálta a fő antagonista leleménye, furfangja, és rendkívüli emberismerő tehetsége. Ott egy mesterelme iskolázta le a közrend szolgáit. Itt semmi nem teszi jogosulttá, hogy a rendőrség ennyire rosszul szervezett, erőtlen, azonkívül elvtelen és tompaeszű legyen.

A specialista nálam értéktelen, teljesen felszínes és ezer másik film alakjában látott film. Nincs átgondolva krimiként, és nem elég pörgős akciómoziként, miközben karakterei blődebbek a sokévi átlagtól.

Rendőrakadémia 4, 5, 6 és 7 - Összevont review

Azért nézem egyszerre át ezt a 4 filmet, mivel az összes Rendőrakadémia-folytatás lényegében ugyanazt a történetet meséli el, különböző felállásokban. Az 1. részt máig nagyon szeretem, kerek vígjáték volt esélytelen amatőrök megfeleléséről a rend őreiként.

Folytatásai azonban inkább együtt adják ki humor és sztori terén is ugyanazt a szintet. Ha nagyon ragaszkodnánk a kategóriákhoz, akkor ez a 6 film nem is folytatás, hanem hosszabbításai, epilógus-szerű toldalékai az első Rendőrakadémiának. Olcsó formula, hogy egy egyszer már bevált komédiát még 6-szor adjanak el, évenként.

A legnagyobb probléma, hogy a készítőik kicsit sem próbálnak eredetiek lenni. Nincs sztori, nincsenek sorsvonalak. Ugyanazok a színészek ugyanazokat a vicceket variálják hasonló szituációkban. És azok a viccek gyakran olyan áron keltenének hahotát, hogy a szereplők tudatosan vaknak vagy hülyének tettetik magukat, és elhiszik, hogy a geg valóság. Pl. mikor a 4. részben Jones tapsot imitál hangjával Mahoney beszédéhez, az hosszan hajlong és köszönget, mire rájön, hogy megint a barátja szórakozik. Ne mondjátok, hogy ezidőtájt már nem ismeri a trükköt az egész intézmény!

Ellenfeleik, kollegáik és utódaik - akik közül néhányan maguk is tisztté válnak - próbálnak hozzájuk hasonló guffy-s, tréfás fickók és nők lenni. Nyilván lejjebb kell adni az elvárásainkat, hogy élvezni tudjunk effajta könnyed filmeket is.

És még így is: az eredmény borzasztóan gyönge. A történettelenség végig kizökkent a könnyed humor hatása alól, eltekintve néhány eseti alkalmat, ahol tényleg elnevetjük magunkat. Maga a szereplőkínálat viszont gyér: akár a kifigurázás szintjén nehezemre esik elhinni, hogy ezek az archetípusok - karakternek már inkább nem próbálom hívni őket - bárkinek veszélyt, segítséget vagy szakmai bíztatást jelenthetnének. Legfeljebb Adam West Batman-világában a '60-as évekből.

Szóval ahelyett, hogy részleteibe mennék a cselekményeknek vagy motivációknak, inkább megpróbálok olyan pillanatokat keresni, amik erősebbek humor terén a többitől.



A Rendőrakadémia 4. arról szól, hogy miután az első guffy-s osztagnak meglett az első guffy-s utódosztaga, most "sima állampolgárokat" is megpróbálnak kiképezni, új polgárőrségnek. A végén persze jönnek a rosszfiúk, akik ezúttal erőtlen csigák módjára hadonászó ninják. Akiket az a Larvell Jones fegyverez le zömével, aki általában a humor mentőöve ezekben a movie-kban. Megjegyzem: nem mindig használják őt jól ezek a "folytatások".

A 4. résznek kb. szintén 4 jellegzetessége van:

1. Zed, az ordibáló zsaruhippi szerelmes lesz egy, vele szemben irreálisan türelmes lányba;
2. A kövér fekete srác, Tommy "House" Conklin lesz az egyetlen itt beemelt figura, aki folytatásba is odakerül;
3. Sharon Stone felbukkan egy jelentéktelen mellékszerepben;
4. Steve Guttenberg utoljára játszotta Carey Mahoney-t, a mosolygós rendőrifjút (saját bevallása szerint, mert elege lett az ellaposodott franchise-ból, és nem akart skatulyába kerülni).

3 olyan poén csattant el, ami őszintén megnevettetett:

1. mikor Tommy ráül a kispadra, és kistermetű kollegája felesik a kosárpalánkba, amit az eredményjelző is lereagál;
2. Zed nyilvánosan készül bekapni Lassard aranyhalát, de mikor az meglátja, eláll tőle, és mindketten jót derülnek.
3. Amikor Harris ráförmed az őrsön Proctorra, aki épp az egyik dísztárgyát fogta kézbe: "Ne merjen a golyóimhoz nyúlni engedély nélkül!"

"Lassard parancsnok elérte a kötelezően előírt nyugdíj-korhatárt."

Ez a mondat végre segített némi sorsfordulatot vinni a szériába. Harris parancsnoknak, az örök negatív figurának itt végre úgy tűnik, sikerül keresztbe tennie felettesének és a kedvenc rendőreinek. Hagyja, hogy nyilvános ünnepségen tudja meg mindenki a hírt, ezzel teljessé téve a letaglózást. Növendékei bíztatására Lassard Miamiba utazik, hogy átvegyen egy kitüntetést. A reptéren táskáját véletlenül összecseréli egy piti bűnözőtrió táskáéval, akik nem sokkal később utánatartanak.

Tűrhető megoldásnak tartom miszerint Eric Lassard unokaöccse legyen Mahoney helyettese mint sármos szépfiú. És hogy a sztori mennyire mellékes, jól mutatja, hogy az ott-nem-létét meg sem említik, nemhogy megmagyaráznák. Talán a tengerpart mint helyszín is belesegít, de ezt a részt érzem a legjobbnak a 4-ből - orrhosszal. A bűntrió főnöke még komolyan vehető gengszter, a 3 másik inkább rajzfilm-szerű bérencek, akik közül az egyik feszt a haján aggódik.

Mozgalmas, de szánnivaló eseménysor az üldözés, miután Lassardot elrabolja a trió. Árkon-bokron keresztülviszik, Miami környékén, és az ex-parancsnok azt hiszi, gyakorlat az egész, még tippeket is ad nekik.

De még ezelőtt, a kényszernyugdíj híre, majd mikor az ünnepségre érkezve meglátja felnagyított képét a falon, legalább valami kis szimpátiát kelt iránta. "Egyenruhában mindig jobban mutatok... Azért nagyon fog hiányozni." A végén pedig valami keretet még ad is a hír, hogy a sikeres elfogóakció visszhangjaként közlik Lassarddal: eltörölték a szabályt. Akkor megy nyugdíjba, amikor akar, és emberei ünnepelnek.

Ettől még sajnos szintén gyenge filmnek tartom az 5. epizódot. Hogy mást ne mondjak: látjuk benne többek közt, ahogy a fegyvermániás Tackelberry pisztolyt nyom egy fehér cápához, visszaparancsolja a nyílt vízre, és az rögtön odébbáll. Ezen a ponton már a 3D Jaws is realisztikusnak tűnik...

Kedvenc poénom itt az volt, mikor Jones a reptéri átvizsgáláskor minden fémtárgyat kirakatott Harris-szel. Itt azért könnyebb volt elhinnem, hogy bedől neki, és oka is van a tréfáknak. Tudják, hogy Harris kotorta elő előmenetel reményében azt a nyugdíjazási szabályt, és ki is mutatják Harris-nek: golyót kívánnak neki ezért.

A 6. rész alcíme: Az ostromlott város. Persze, nem olyan méretű romba dőlésre kell gondolni, mint mondjuk a Die Hard 3.-ban. Ám a probléma tényleg egy egész városnegyedre kiterjed: bankrablás, üldözések + némi pürotechnika. Van egy újabb rajzfilm-szerűen gonosz hármas, akiket egy titokzatos megbízó informál, így hatékonyak. A polgármester egy kicsit hápogó hangon beszélő pasas. A "csavar" pedig, hogy ő a megbízó, és hogy egy nagy beruházási csalás miatt volt az egész.

Az egészben két dolog tetszett: az egyik, hogy a 3 bérenc olyanok, mint a bűnöző tükörképei Hightower, Tackleberry és Jones figuráinak. Persze, Jones "tükörképe" evidens módon nem tud játszani a hangokkal - pl. hogy a Superman 3. ténfergő emberrobotjának adja ki magát.

A másik Harrys pofáraesése, mikor a végén kiderül, hogy a polgármester a főhunyó. A folytatások közül itt lepődik meg a legmegrökönyödöttebben. És ezt a poént jól is vezetik elő, annak fényében, hogy milyen buzgón hízelgett és nyalizott neki Lassardék ellenében.

A II. évezred utolsó Rendőrakadémia-filmje. A franchise hanyatlását jelzi, hogy ezúttal nem következő évben, hanem 5 évvel Az ostromlott várost követően érkezett meg. Olyan érzést kelt itt már az egész sztorivonal, mintha egy agyon idős ember szélütést kapott volna, és ágyhoz szegezve vegetál. A film cselekménye is merő vegetáció, még kevesebb mozgatóerővel a szereplők és a konfliktus terén, mint az előzményekben.

Moszkva az új helyszín, és egy bizánci nevű alak a főgonosz. Ifjabb Lassardnak akad egy lehetséges barátnője, Tackleberry kisminkeli magát, és Lassard is találkozik a pontos orosz tükörképével.

Utószóként még annyit: akárcsak a Robotzsaru vagy a Conan esetében, itt is egy tiszavirág életű TV-sorozat készült a filmvonal kifulladása után. Úgy hallom, tervezik, hogy remake-et készítenek az eredeti alkotásnak. Ennek egyáltalán nem örülök: egyrészt nem bízom a remake-ekben, másrészt az eredeti színészek annyira eggyé forrtak karakterekkel a köztudatban, hogy nagyon sok kreatív energia szükséges felnőni hozzájuk. Humorban és stílusban is.

Nagyon remélem, sőt követelem, hogy ha az új feldolgozás zöld utat kap, ne merjenek olyan eredményt kiadni a kezükből, mint pl. a tavalyi Conan-remake volt. Ha másért nem, a már elhunyt színészsztárok iránti tiszteletből, mint Bubba Smith vagy David Graf.

Total Recall: Az emlékmás

Kevés dologtól borzad meg az ember jobban, minthogy emlékeitől gépi úton megfoszthatják. Gondtalan bábként élhet, és minden, ami korábban jónak tudott, az nem létezik többé a számára, sőt azok számára se, akikkel szintén agymosást végeztek.

 

A Total Recallra én afféle kísérletként tekintek. Hogyan ábrázolható egy olyan világ, ahol külön emlék-elültető szolgáltatás létezik, ami által az emberek látszatéletekre foghatóak? A 2084-es jövőkép, melyben Douglas Quaid él, vizuális és tematikai elképzelést vonultat fel,

és ha ezek megléte nem is egészen indokolt, legalább elgondolkodtatják a nézőt. Hasonlóan, mint mondjuk a Mátrix vagy az Incepció esetén, itt is egy kimért, rideg világról és a megtervezett álmok lehetőségeiről van szó, csak másféle kontextusban.

Most kivételesen nem a fő sztárral indítanám a kivesézést, hanem Sharon Stone-nal, akinek az alakítása leginkább megmaradt bennem. Ő játssza az agymosott ex-ügynök ál-feleségét, Lorit. A kinézetén kívül semmi jót nem mondhatok róla: a cselekmény a képmutatás és a színjáték mesterének próbálja beállítani őt, de teljesen ostobává válik, mikor vagy szex, vagy gyilkosság kerül szóba. Stone következő filmje az Elemi ösztön volt, ahol hasonló szerepkört írtak neki. Ott remekelni tudott, függetlenül attól, hogy mennyire számít atraktívnak. 

Itt viszont a karaktere sokkal inkább Demi Moore Meredithjére hasonlít a Zaklatásból: okos manipulátornak próbálja elhitetni velünk a movie, ám nem több egy szexéhes boszorkánynál, aki újra meg újra kiröhögteti magát a viselkedésével. Rendben, van némi drámaiság abban, ahogy Quaid megtudja tőle, hogy házasságuk kitaláció, majd otthagyja őt kiütve a házban, leszámolva mindazzal, amit fontosnak hitt ál-életében. De a nő egész alakja sántít: rémesen átlátszóan próbál hatni ál-férjére előbb a bájaival,

majd a szövegeivel: "Fogadj szót, drágám." "Te nem bántanál engem, ugye, szívem?" etc. Kontár módon leplezi azt is, mikor a fegyvere után matat a szoknyáján. Ezek után nem meglepő, hogy a forgatókönyv egy laza fejlövéssel intézi el a halálát. Menőnek nevezhető pillanat, akárcsak a balhorog a házban. Csakhát borzasztó oktondi.
"Végülis: A FÉRJEM VAGY!"
Shang Tsung rikoltása jut erről is eszembe a Mortal Kombatből: "AZ ENYÉM VAAGY!"

Aprócska kitérő: úgy vélem, hogy a 3. Csupasz Pisztoly-mozi prológusa az itteni prológust figurázta ki: a volt ügynök rémálma régi életéről, aki szőke felesége mellett felriad, és annak kell lenyugtatnia.

Szóval Quaid, a földin élő átlagpolgár egy napon elmegy egy ál-emlékeket árusító központhoz, a Memóriához, hogy a régóta áhított

Mars-utazásban lehessen része. Ami így persze nem fizikai értelemben, csak az elméjében valósul majd meg. Lehetősége nyílik még mostani énképe megmásítására is. Rögtön az első 10 perc után kapunk egy zseniális csavart: kiderül, hogy a jelen élete már eleve fabrikáció! Ezt a fordulatot vissza is hozzák az első 1 óra után: az orvos, akit megkeresett, később megpróbálja elbizonytalanítani, hogy tényleg csak egy hibás programot hisz az "eredeti életének".  De erről majd később.

Quaid azelőtt Hauser, egy Mars-felszabadító akció ügynöke volt, csak agymosással félreállították, és Lorival figyeltették. Amire beprogramoztatta az agyát, véletlenül ponta az eredeti élete! Schwarzenegger Quaidjét tökéletesen érthető, mi motiválja: üldözik, nem bízhat senkiben, küszködve kell keresnie saját magát és a felelősöket.

Saját magát "meg is találja", amikor rábukkan a maga által hajdan készített felvétel-szalagon, melyre nagynehezen ráakad. Üzenet, arra az esetre, ha - mint az megtörtént - kitörölnék az emlékeit. Legalábbis így hiszi, míg majd a végén meg nem tudja, hogy ez is csak egy trükk volt, hogy felhasználják. De itt magában ez a jelenet nagyszerű: a felvételen Hauser úgy beszél magához, mint egy másik emberegyedhez, pedig "csak" az eredeti személy üzen a módosított önmagának.

Ez elgondolkodtatja az embert, hogy az eljárás vajon nemcsak az emlékeket, hanem a gének személyiségrajzát is átírhatja-e. Pontosan nem derül ki, de lehetséges.

Okos húzásnak tartom, hogy ránk van bízva annak eldöntése, hogy melyik lenne rosszabb: a halál, vagy a memóriatörlés. A néző figyelmét az is ráirányítja a filmre, hogy nincsenek biztos fogódzók, bizton állíthatóan pozitív szereplők.

Az önkeresés témája, az igaznak hitt hazugságok felismerése nagyon provokatív, megborzongtató témakör, és fokozza az akciószcénák okozta feszültséget. Az emlékekkel játszó elnyomó erő a Dark Cityben túl elnagyolt és az emberekre nézve lebutító ábrázolást kapott; itt azonban ténylegesen érezni lehet a súlyát, hogy egy emberben még a törölt emlékek nyoma is otthagy valami hiányérzetet, késztetést, megismerési vágyat.

A menekülés folyamán rettentő furcsa gépkonstrukciókat láthatunk a városban:

• Holoprogramok

• Egy taxisofőr-robotbaba
• Speciális sebészi eszközök
• Érintésre festő körömlakk
• Orrból kihúzható helyzetmeghatározó gömb

és hasonlók.

Jókora számban láthatunk bizarr, már-már gyomorforgató grimaszokat, arcbőr- és testdeformációkat, amiket sokszor láthatunk a szereplőktől.

Ott vannak mondjuk a férfitestből kitüremkedő embriószerű embercsökevény, és a hárommellű prostituált. Mindezek elvileg azt jelzik, hogy a Marson a radioaktivitás milyen iszonyú mutációkat visz végbe. Ez még így logikus is. De az, hogy valaki a csupasz, sugárzó Marson van, bajosan idézné elő, hogy pár másodperc alatt EZ történjen valakivel:

Valószínűbb, hogy egyszerűen megfulladna.

A legabnormálisabb látványötlet mégsem mutációhoz kapcsolódik. Van egy jelenet, ahol egy kövér nő elkezdi csűrni-csavarni a pofázmányát, majd a haja leesik, a feje szétnyílik, és az Arnold feje bukkan elő mögüle.

A szétnyílt fej a kezében újra összecsukódva kézi bombává válik. Miféle konstruálmány akart ez lenni? Ami fontosabb: miért hívja vele fel a fegyveres üldözői figyelmét magára Quaid, ha az egész arról szól, hogy egy bombát vágjon hozzájuk? Amit ráadásul a fegyveresek szakaszvezetője, Richter véletlenül se dob el azonnal. A legjobb válasz, amit találok erre: virtuskodás effektekkel. És kacagnom kellett, mikor az eldobott fej úgy búcsúzik a detonáció előtt: "Most jön a meglepetés!"

Ahogy Lori, úgy a Memória orvosdoktora is inkább tenyérbemászó, semmint manipulatív. Persze, megpróbálja Quaidet elbizonytalanítani, hogy amit "újrafelfedezett eredeti" éltének hisz, az tényleg csupán a meghibásodott Mars-üdülés programja. Apró jelként az izzadása leplezi le, hogy álnokságból teszi mindezt. Mindez rendben is volna.

De az a rátarti akarnok stílus, amiben ő és Lori beszélnek, attól az ember a fejét ingatja. Nem volna nagyobb meggyőző ereje ennek a jelenetnek, ha meghagyják a választás illúzióját Quaidnek? Úgy kezelik, mint egy pisis kölyköt, és mikor 1-1 golyót kapnak homlokba, meglepődnek.

Ja, és ne hagyjuk ki a falat dinamit erejével beszakító újabb támadókat az orvos fejlövése után: ez is inkább volt komikus, semmint hatásos momentum.

 

A kissé eltúlzott sminkeken kívül másik ellenvetésem a Total Recallal szemben, hogy a gonoszok vagy karikatúrák, vagy nagyon szabványminták. Érzésem szerint rájuk kellett volna azt a figyelmet fordítani, amit a deformálódott alakok külsejére ment el. 

Itt van például a értelmi szerző Vilos Cohaagan, aki korrupt hivatali vezető a Marson. Ronny Coxnak nagyon jól áll, hogy a Robotzsaru után ismét ördögi vezetőt alakíthat, aki kénye-kedve szerint játszik az emberekkel. Csak nem túl változatos a szerepe. Hol öntelten szónokol, hol spontán dühkitöréseket rendez, míg a végrehajtó ember, Richter örökké mereven bámul, néha vicsorog, és ész nélkül lövet a tömegben mindenkire. Cohaagan elvárásainak megfelelően tényleg nem használja az agyát. "Ne gondolkozzon; menjen!"

Érdekesnek találom, hogy a színészek filmográfiája között elég sok a kapcsolódási pont a mű kapcsán: Paul Verhoeven készítette a filmet, a Robotzsaru után és az Elemi ösztön előtt: Sharon Stone az ottani főszerepét részben neki köszönhetően kapta végül meg.

A végső konfrontáció eljövetelét nem jelzi előre semmi, tehát nemigen mondható, hogy kiszámítható lenne a cselekmény. Kiderül, hogy Hauser egy törvénytelen ipari tevékenység ügyében dolgozott a Marson. Vilos a Marsot mesterségesen tartja sugárszennyezett klíma alatt, és illegálisan bányásztat egy turbínium nevű ásványt.
És most Quaid-Hauser érkezésére Cohaagan elzárja a levegőt a sugárfertőzött "nyomortanyán", ahol Quaid régi barátnője, Melina is él. Az a település minden épületével sokkal inkább egy tatuini sivatagvárosra hasonlít, semmint egy folyamatosan ellenőrizendő planetáris létesítmény-láncolatra. Nem

Verhoevennek meglátásom szerint  nincs teljes kontrollja a filmje tartalma fölött. Víziója a XXI. század végéről időnként nagyon vagdalkozó; a lélektanilag hatásos kezdés után egyre vadabb elképzelések bukkannak elő benne. A marsi világ sugárbeteg gyerekek és felnőttek kényszermunka-telepe, ahol a levegőellátás a nagycég vezetőjének kezében van. A Robotzsaruban ezt a felállást valahogy könnyebb volt elhinnem, mint ennél a műnél.

Aztán: találnak egy "idegenek" által épített óriásturbinát, ami ha beindulna, a Mars gleccserei és a turbíniumkészletek is felolvadnának. Ugyanakkor oxigént termelne a bolygónak. Hadd kérdezzem meg: hogyhogy Vilos korábban nem robbantotta fel? Ha ez a gép beindul, oda a hatalma - ezt maga Melina is szóvá teszi. Tudta, hogy létezik, csak azt nem, hogy hol? Vagy tudta, csak még tartogatta valamire? Nem a reklamáció kedvéért huzakodok elő ezekkel a részletekkel, hanem mert nem látom a logikát ebben. Miért őriz egy ilyen befolyásos mesterbűnöző valamit, ami csak a vesztét okozhatja?

És jöhet a drámai tetőpont fordulata, miszerint "az egész a terv része". Azaz: Hauser felfedezése eredeti életéről, az önmagát olvasó szalagról mind Cohaagan terve volt, hogy a férfi elvezesse a gondolatolvasó mutáns Kuato-hoz, és megöljék. Sokat kellett gondolkoznom, hogy ez mennyire lehetett kivitelezhető. Az lehetett előre megtervezve, hogy Quaid-Hauser rájöjjön a korábbi életére, megjátsszák az üldöztetését, és a Marsra tereljék hamis nyomokkal. Aki az identitását keresi, könnyen megvezethető.

Vagy az is lehet, hogy Hauser eleve Cohaagan cinkosa volt, csak vállalta, hogy "jámborabb" éntudattal az elfelejtett Kuatohoz irányíttatja magát, mihelyt főnöke beindítja a dominósort. Nem vagyok biztos benne, hogy melyik a tényállás; Cohaagan szavai mindenesetre erre utalnak: "Hausert akartam visszakapni, de nem! Maga Quaid akart lenni!"

Ezen a ponton mi sem tudhatjuk biztosan, hogy Quaidnek egyáltalán létezik-e valódi élete. De talán nem is számít: Kuato mondatai szerint a cselekedeteknek nagyobb a súlyuk, mint az emlékeknek, és ez mindkét szembenálló oldal részéről bizonyítást is nyer.

Különös számomra, hogy a bolygó kevesebb, mint egy perc alatt a földi atmoszféra hasonmásává válik a legvégén, mihelyt a turbinát beindítják. Hogy erre mi lehetne a magyarázat, azt Quaid kérdése jelzi: "Mi van, ha tényleg álom?" Nem: ez már túl nyakatekert! Ha ez arról akarna elbizonytalanítani minket - megint -, hogy talán az egész film cselekménye meg se történt a valóságban, úgy ez az utolsó csavarkísérlet nem működik.

 

A Total Recall: Az emlékmás Schwarzengger jobbfajta filmjei közé tartozik. Sok aspektust tárgyal és sok csavart használ a történetvezetésben. Minimálisan alkalmazza a CGI-t is. De érezhetően nincs minden eleme a helyén, a látvány és a tartalom tekintetében se. Túl sokat markol, és - bár ez egyéni álláspontom - korántsem tart meg mindent; negatív szereplői pedig 1 kivételével fafejű céltáblák.

Olvastam egy, a filmről szóló kritika anyagában, hogy a film eredetileg Philip K. Dick 1966-os novellája, a We Can Remember It For You Wholesal alapján készült. Nem tudom, hány pontján változtatták meg az eredeti sztorit (pl. a főszereplő eredetileg könyvelőként élt, nem mint építőmunkás), de a figyelemráfordítás szintje nem egyenletes végig a kész munkán. 

Összességében: nem olyan minőségi alkotás, ahogy reméltem volna, de messze nem olyan szörnyű, mint vártam volna. Határozottan jó film, bár inkább thrillerként vannak nagy erényei, mintsem akció- vagy sci-fi-moziként. Schwarzenegger karaktere a tökéletes múlt nélküli ember, aki bármi is történjen, mindig fordíthat a neki szánt sorson.