Conan, a barbár + Conan, a pusztító

"Miután az óceán bekapta Atlantiszt,
egy történelem előtti világban nagy volt a zűrzavar.
Ebben a korban élt Conan.
A kis semmi dugóból
BÖHÖM NAGY állattá lett.
Megszökött.
Nem állíthatta meg fogkrém, ajánlat, sem pedig szűkület.
Nagy ellenség les rá: a SZTEROID hatalmas ura.
Szemérmes, fűbarát és nős.
...Végzete, hogy felszabadítsa a kardozni vágyókat,
és saját erejéből FILMSZTÁRRÁ legyen."

Conan, a barbár

Arnold Schwarzeneggert a Conan és a Terminátor szerepe tette szélesebb körben ismertebbé: előbb kalandfilm-, majd A-listás akciósztárként. Ha te Schwarzenegger-rajongó vagy, akkor kötelező látnod legalább az 1. részt. Ha viszont komoly filmet szeretnél látni tőle, maradj az akciómozik berkein belül.



Miként a vígjátékokban, úgy a színész a misztikus kalandfilm-zsánerben se vetette meg tartósan a lábát. Bár a Vörös Sonja hitványságát ő is beismerte, a népszerűbb Conan-dilógia majdnem ugyanaz a szint. Zsengén miszticista, képzelőerő terén béklyóba vert művek ahol minden a díszletekről és a valós helyszínekről szól. A karakterekre jellemző, hogy teatralitással kozmetikázzák a körítéssel teli dialógusokat, az egyéni motivációk abszolút űrjét, illetve a balga és szegényes értelmű jeleneteket. A 2. részbe pedig emellé még némi puhító célzatú humor is belerondít.

Kezdek rájönni, hogy alapból nem rokonszenvezek a prehisztorikus díszletvilágokkal. Révén, hogy azok mellől mindig hiányzik az az összefüggő történetvezetés. Ellenben szinte kötelező a kultúrák romos állapota, az átlagemberekre jellemző primitív észjárás. Hollywood a mai napig nem tud elszakadni a régi barbár-felfogásától, ahol mindig komor varázslók, sminkgyanús hercegnők és kigyúrt kardbajnokok kerülgetik egymást a szétszórt, infrastruktúra nélküli közösségekben, kisállamokban.

Mindenki ismeri Conan sztoriját: szüleit a falujukat ért rajtaütésen megölik, rabszolga lesz, majd kiszabadulása után utazik a nagyvilágban, hogy majd végezhessen a gonosz mágussal, kinek sanyarú sorsát köszönheti. Anélkül is, hogy olvastam volna Robert E. Howard eredeti könyveit: bizton állíthatom, hogy ezek a filmek izomból butítják a forrásanyag lapjait. Minél sajátosabb panorámára hajtanak, gyermeteg víziót vázolva az ismert preókori kultúrák külleméről és szerveződéséről. Az első Mortal Kombat fantáziadúsabb volt, mint ezek a movie-k!

Az energia és koncepció hiányát azzal próbálják leplezni, hogy mindent miszticizálni próbálnak. Minden apró részlet valami rendkívüliséggel fel kell ruházni - látványban és sztoriban is -, ez pedig fárasztó, és elidegeníti a nézőtől Conan világát. Kötelező a bizarrság és a misztikum, és nem egy ponton szánalmas perceket eredményez. Mikor Conan útbaigazítást ad egy zavarodott nőtől, az az útmutatásért cserébe odaadja a testét, "aktus közben" szörnyjegyeket növeszt, majd miután Conan a tűzbe veti, lelkének lángja fel-alá cikázik a kunyhóban.

A szimplán csak rossz rendezés, abból is van bőven. Valahányszor látjuk Conant, hogy tevével találkozik, mindig behúz neki egy maflásat. Ez úgy, ahogy rendezték, badarság, még egy fantasy-műtől is. De említhetném mondjuk a felnövésének montázsát: Conan elvben évekig egy taposókeréknél végez kényszermunkát a többi gyerek-rabszolgával. Ehhez képest azt látjuk, hogy felnőttként egyedül tolja a semmi közepén a teljesen funkciótlan faeszközt.

Mégis hányan őrzik?!

Hová lett a többi rabszolgagyerek?

James Earl Jones mint a mágus Thulsa Doom egy pihent agyú, túlmisztifikált antagonista, akinek leg-felismerhetőbb védjegye, hogy imádja a kígyókat. Az ő motivációja elvileg az, hogy agymosó szektája és katonái portyái révén hatalmát növelje - vagy ilyesmi. Pontos menetrend vagy nem ismerhető fel a terveiben, és sosem tudjuk meg, hogyan képes puszta tekintetével mezmerizálni másokat. Ezt még extrakeserű pirulaként talán le lehet nyelni. 

Van azonban egy jelenete, ami több oldalról is kinyírja a film értelmét, hála neki. Doom hagyja Conannek - akit ő akkor halottnak hisz -, hogy az őrség hátába kerülve lefejezze őt! Védekezés nélkül! Lapozzunk csak vissza: ez a "gonosz nagyúr":

• sok-sok éve a gyerek szeme előtt lerohanta faluját, 
• lefejezte anyját,
• őt magát rabszolga-sorba küldte,
• majd sok-sok év után viszontlátva kiköttette,
• előzőleg pedig megölette egyik követőjét, csak hogy erejét fitogtassa neki.

És ezek után engedi neki, hogy a kiszabadult Conan - akit egy Akiro nevű varázsló feltámasztott - több ezer követője előtt megölje. Egyetlen suhintással! "Mi lenne a te világod énnélkülem?" Ezt semmi nem magyarázhatja: egyszerűen sík hülye az, aki ilyen helyzetben nem védekezik! Mégha a szemmanipulációt is akarta volna megpróbálni, egy nagyhatalmú vezér nem lehet ennyire óvatlan. Bármilyen epikus látvány, ahogy Conan odahajítja Doom fejét a tömeg elé, ez csak a ritka emlékezetes pillanatok egyike.

Conan, a pusztító

Eddig nem említettem, de Conan egy hercegnő kiszabadításának feladatával került a mágus közelébe. Valami hasonlóról szólna a folytatás is: egy Taramis nevű királynő megbízza Conant - aki elvileg már maga is királyként él - hogy védje meg unokahúgát, Jehnnát. A lány egy szertartás helyszínére megy majd, ahol egy Dagoth nevű isten feltámasztása esedékes.

A Conan-filmekben az egyik ellenszenves dolog az számomra, hogy elidegenítően hatnak a nézőre. Nemcsak az alul- vagy túljátszott klisé szereplők miatt, akiknek a fejébe, lelkébe sosem látunk bele. Ritka zavaros már az alap felállás is. A királynő kérése Conan felé lényegében ezt jelenti:

1. beteljesíteni egy jóslatot, aminek semmi kézzelfogható alapja...
2. ...azzal, hogy elmegy egy palotába, amelynek hollétéről fogalma sincs...
3. ...hogy védjen meg egy lányt, akiről semmit nem tud, nem kérdez...
4. ...hogy az szembemenjen egy mágiával, aminek kiszolgáltatottak...
5. ...hogy megtaláljon egy kincses tárgyat (kulcsot), amiről sose hallottak.

Conan valahogy mindig egy nagyon elővigyázatlan, egyszerű eszű pasas ezekben a filmekben. Megse fordul a fejében, hogy Taramis esetleg a vesztére tör, ha megbízását ellátta. Erre a lehetőségre alapból lenne oka gondolni, hisz bemutatkozása előtt Taramis katonákat küldött elé, akiket fel kellett aprítani. Jehnnának pedig az arcára van írva szinte, hogy gyámoltalan szűz, akit bármikor kihasználhatnak az esetleges rosszakarói. Rá még visszatérek, de ha Conan idejében is szüzeket szokás feláldozni isteneknek, akkor a kimériai barbár igazán gyanakodhatna.

A karakterek közül ha kivesszük a címszereplőt, jóformán semmi érdekes nem marad. Mindegyikük egydimenziós barát vagy ellenség, akik mellett aztán Conan még nagyobb hősnek tűnhet. Mako visszatérése Akiraként csak arra szolgál, hogy Schwarzenegger mellett jelezze: ugyanabban az idővonalban járunk.

A legkönnyebben megjegyezhető figura talán Zula, az afrikai harcosnő. Nem mintha ettől lenne személyisége: mondvacsinált tucatindok, hogy azért akar csatlakozni Conanékhez az útjukon, mert "megmentetik" az életét. Fő jellemzője, hogy független és brutális. Ezt fejezi ki punkszerű frizurája (de minek visel lófarkat?) és impulzív küzdőstílusa. Becsülöm, hogy sok más fantasyval ellentétben most nem egy dúskeblű, hiányos öltözékű divatmodellről próbálják beadni nekünk, hogy "harcias amazon" lenne.

Jehnna kapcsán ötlött eszembe, hogy a 2. Conan-movie egyidős a Supergirl-lel. Mindkettőben ugyanis egy buta, fejfájdítóan naiv, tyúkeszű szöszi áll a középpontban, akinek szexuális ismeretei a bölcsiben még osztályozhatóak volnának. Annyi történik vele, hogy lovagol, bájos pofival és fésült hajjal mosolyog, elkábítják, áldozatként hever, majd nagylelkűen ácsorog a trónusa előtt a befejezésnél.
És nem tudom nem megmosolyogni, hogy mikor Conan megtetszik neki, éppen Zulától tudakolja, hogy miként kell egy férfinak a kedvére tenni. "Nem is tudtam, hogy egy nőből válhat harcos." Annyiban még fontos is lehetett volna ez a közjáték, hogy Zula lesz az, aki a feláldozás pillanatában megmenti Jehnnát. Ugyanis ezért hálából a szőke új kapitányává nevezi ki Zulát, mondván: "Nem látom okát, hogy egy nő ne állhatna helyt úgy, mint egy férfi." Felnőtt nőnél már cinizmus lenne ez a fajta ön-meghazudtolás.

Két látványosság fordul elő a sequel-ban, ami az ember retináját fellebbenti: az egyik a kastélyban levő tükörterem, ahol egy vörös köpenyes szörnyemberrel kell Conannek megküzdeni. És igazából könnyű dolga van, mivel a lény gyengepontjáról kiderül, hogy maga a terem üvegzete. Ergo: az egész nagyterem egyetlen óriási támadási felületként szolgál ellene.
A másik pedig Dagoth, aki áldozat nélkül is megelevenedik. El kell ismernem, hogy van képzelőerő abban, ahogy kinéz ez a szörny: vagy 4 méter magas, egy rovarszerű, állkapocs nélküli fejjel. Legyőzése a legizgalmasabb 1 perc mindkét felvonás teljes műsoridejéből.

Retro-élményként még akár mulattató is lehet a 2 Conan-movie. Erőapadt, lerobbant vándorcirkuszhoz hasonló celluloid-termékekként tekintek rájuk, amik méltóak a feledésre, akárcsak a 2 évvel korábbi remake. A Hegylakóval szemben, ahol az 1. állt mérceként a további filmek és a sorozat előtt, itt az a bizonyos mérce, amihez mérhetnénk a többit, még nem létezik. Egyszer majd talán az is létrejön egy tehetségesebb alkotógárda által.

De az egy másik történet...

Conanre "barbárként" és "pusztítóként" is ugyanazt a vérszegénységi címkét tudom felragasztani.