Toy Story 5. (Játék Történet 5.)

 

Hermetikusan elzárkóztam az előző 4 rész átfutásától, mielőtt a Toy Story 5. elé ültem volna. Leírása alapján úgy tűnt, hogy a Pixar érett, releváns témát választott az idei újabb folytatáshoz: az okosgépek kiüresítő hatását a kisiskolásokra, aláásva érdeklődésüket a fizikai játékok, sőt bármilyen fizikai kapcsolattartás iránt. Ilyen komoly kérdéskörhöz nem lehet rendesen hozzányúlni, ha az új felvonás folyton az elődei történetszálait bújja, mint egy önállótlan kisgyerek, és hittem, hogy ezt a stúdió is belátja majd. Szerencsére, amennyire laikusként tapasztaltam: be is látta.

Bonnie magányos, mert a szomszédság többi gyereke állandóan tablet készülékek használatával tölti idejét. Ezért az ő szülei is egy táblagépet, Vízi Lily-t ajándékoznak neki, és rövidesen Bonnie is kezd közönyössé válni addigi kedvenc játékai - köztük a cowgirl Jessie iránt, aki Woody távollétében a háztartás játékaira vigyázott. Miközben Jessie azon töri a fejét, mi segíthetne Bonnie-n, társaival együtt elkeveredik, és az eredeti gazdája házában köt ki. 

Jessie úgy találja, hogy a Blaze nevű lány, aki most itt lakik, megfelelő játszótárs lehetne Bonnie-nak, de Woody és a seregestül érkező Buzz Lightyear mellett a kütyük segítségére is szükségük lesz, hogy tető alá hozzák a nagy találkozót... 

Nyugtáztam, hogy a Pixar még képes belőni azt a hangulati tónust, amely minden korosztályhoz képes egyszerre szólni. A látvány ingergazdag, a humor nem bárgyú, a mese drámai oldala pedig komoly nyomatékkal bír. 

1. Egyrészt meghatóak a flashback-részek, ahol egy kislány játszik a babával: álmokat/ábrándokat képez le velük, és ez ad értéket a tárgynak. 
2. Másrészt olyan természetesen állítják be a high-tech játékgépek bevonzó erejét a 10 év alatti gyerekekre, amitől felnőtt létemre megborzadtam. 

Annyi a dolog szépséghibája, hogy Bonnie-t és Blaze-t kivéve minden emberalak merő szerszám, hogy a cselekmény tovaguruljon; Blaze-ék portáján az állatok is voltak olyan tevékenyek, mint a kétágúak - csak nem tudnak beszélni meg kocsit vezetni.

Jessie, mint a kis gazdája lelke fölött őrködő protagonista elnyerte a tetszésemet. Azontúl, hogy sem szavai, sem tettei nem árnyékolják be a két "veterán", Woody és Buzz reflektorfényét, az általa bejárt megoldáskereső utat is érdekfeszítőnek éreztem. Sikerült indokolttá tenni egy nagyon nem kellemes jelenettípust, melyben Bonnie és Blaze első találkozása csalódással végződik, mert előbbit a többi gyerek gúnyolta, amiért még babázik. 

Azon dőlt el végleg a véleményem az 5. "Játék-Történetről", ahol is Jessie, a történet valódi főhőse, eljusson a kötelező elcsüggedés pillanatához, ahol ugye újra fölfedezi hitét abban, amiért eddig harcolt. Eredeti gazdája, Emily idővel kinőtte ugyan a társaságát, de mint kiderül: a saját igazi gyermekének az ő nevét adta, és ez végképp egybeköti a fizikai játszás és a fizikai emberi interakciók fontosságát - magát a mechanizmus hasonlóságát. Nagyon kellett ez az érzelmi lórúgás a középtájt már épp laposodó cselekménynek! 

Ügyeltek rá, hogy a kezdeti 'baba-vs-kütyü' felállás ne váljon önismétlővé, és nincs mesterkélten sötétebbre színezve, mint amit tényszerűen jelent. Mindkét "frakciónak" része lehet egy mai gyerek életében, de máshogyan is hatnak a felhasználóra, és ezt csak a játékszereplők értik tudatosan meg. Ezért se tudunk haragudni Lily-re: mint az Agymanók 2.-ben Feszkó, úgy Lily is "csak" attól címkéződik föl ideiglenes "főgonosszá", hogy a saját, nem éppen egészséges programját ádázul betölti, s csak a vége felé pedzi majd, hogyan is kéne csapatban ügyködni a többi minilénnyel, az emberlány gazdájuk érdekében. Kisebb a mozgástere, mint amott Feszkóé, de vele ellentétben ő sose kaparászta az idegeimet... 

Kézenfekvő tanulság a mese narratív végállomása: az egyensúly fontossága a technikai újdonságok és a valós emberi interakciók között. Az okosgép is idővel elveszíti az ember szívében betöltött addigi, privilegizált helyét, azaz mint árucikk egyenrangú a bábujátékkal. De mintha a készítők behúzták volna a kéziféket a túlzott használat veszélyének kibontása előtt. Egyből tovasiklanak a szülők gondatlansága fölött, akik vakon odavágják egy 8 évesnek a modern technikát, illetve nem mutatják, mivé burjánzik a tágabb világban a tech-függőség, az az elérzéketlenedés, amit okoz. 

 

Persze, Bonnie esetén jól látszik, ahogy egy élénkebb, de érzékenyebb gyerek elindul ezen a mentális lejtőn: a megfelelés a többi korabeli srácnak a csali, és a gépek egyre bővülő teljesítménye a horog. Ha ráharapsz, könnyű függővé válni tőle. De az üzenet azon része, hogy a gödörből hogyan is fordulunk vissza a jó irányba, kissé félkész maradt. A kiegyezést Jessie, a régiek szócsöve és Lily, a változás kéretlen hírnöke között annyival tudják le, hogy a netes barikeresés is befuccsol, Lily bánkódik, s valahogy ettől egyezteti össze a két fő vitapartner nézetüket a mai gyerekek igényeiről.  

Nálam a Toy Story 5.-nek meglepő módon sikerült az, amit pl. az Agymanók 2. nem tudott elérni: igazolta létjogosultságát mint folytatás, meghálálta és többnyire meg is tartotta a figyelmemet. Hangvételét nem hagyta borús és vidám irányba se túlhajolni, és kedvelhető főbb szereplőkkel vitt végig egy kellőképp érdekes történeten. Megmosolygom, hogy a stúdiók még mindig azt hiszik "gyerekbarát" tálalásnak, ha egy komoly téma élesebb, kritikus oldalait elsinkófálják, de a film így is megfelelt nálam érzelmek, értelmem, látvány és hangzás terén is. 

A Toy Story 5.-re 4/5-öt adok.