Hófehérke (2025)

Egy fuldokló iparág-központ összes hibája és pökhendisége visít az új, Mark Webb-bel rendeztetett Hófehérkéből. Bizony, most eszembe sincs nem beállni fújolók sorába: az új feldolgozás halva született hulladék, tovább bővítve a hamis, lelketlen, fejamputált Disney-remake-ek hosszú sorát. Áprilisi tréfának próbáltam eleinte fölfogni magát a megtekintés élményét – amíg el nem kezdtem közben az öklömet harapdálni. 

Sokkal murisabb volt a projektet kísérő rossz ómenek orra vétele, ami pedig vetekedett az Indiana Jones 5. körüli stúdió-szarkavarással. Semmi sem biztatott, kezdve a fő színésznővel, aki interjúján kvázi porig égette saját és a film népszerűségi indexét, és folytatva a forgatásról érkezett hírmorzsákkal, melyekből simán össze lehet ollózni egy szórakoztatóbb werkfilmet.
 

Szóval az újragondolt történet szerint a boldog gyermekkorból árva tinédzserré cseperedő Hófehérke cselédként dolgozik szülei kastélyában. Zsarnoki mostohaanyja közben nyomorba taszította a népet, és uralma ellen csupán egy maréknyi bandita lázadozik. Egyiküket, egy Jonathan nevű ifjút Hófehérke megszökteti a fogságból, és mikor a királynő varázstükre már nála is szebbnek nevezi őt, betelik a pohár, és elrendeli Hófehérke megölését. A lány az erdőbe szökik, ahol hét törpe fogadja őt be a kunyhójukba. A királynő azonban rátalál, és álruhában mérgezett almát tukmál a gyanútlan lányra, akit ugyanúgy föl kell ébreszteni a tetszhalálból, mint a birodalmat (na meg a közönséget) az apátiából.
 

"Logikáról" ne is álmodjunk: a készítők nyilván a mese közismertségére fogták rá, hogy csesztek értelmes gondolatsort írni a forgatókönyvbe. Hangoztatták egyes kritikusok, hogy a női emancipációs irányzat újabb áldozata a Snow White. Ám ha ez is volt a cél, akkor a Disney ezúttal még saját ideológiáját is el tudta szúrni, mert semmi ilyet nem éreztem ki. Az új feldolgozás egyrészt lustán és találomra bővít ki, illetve passzint össze dolgokat, másrészt Hófehérke szavai, tettei, viszontagságai önmagukban is olyan összehajigáltak, hogy abból személyiség a büdös életbe nem tud kikristályosodni. Az se segít, hogy Rachel Zegler arcán le lehet olvasni az alapanyag lenézését, úgyhogy több esélyünk van szimpatizálni pl. a gyilkosságot megtagadó vadásszal, mint a szökevény hercegnővel. 

Pont egy elnyomásról szóló mesében küszködök a bőség zavarával, hogy melyik átgondolatlan szálon vagy mozzanaton boruljak ki a legjobban:

• Ha a gonosz mostoha nyírta ki (valahogy) Hófehérke apját, miért nem végzett egyből a trónörökössel is, hatalma első számú fenyegetésével?
• Miért nem szökött ki a mosónőként tartott Hófehérke a palotából, mikor tudnia kellett, hogy a népnek azt hazudták, hogy (valamitől) ő is meghalt?
• Mi értelme, hogy Hófehérke Jonathant épp aznap ismeri és szökteti meg, mikor a tükör bedühíti a mostohát? A két ügynek nincs köze egymáshoz, sőt a királynőről pont lerí, hogy fütyül a betolakodóra.
• Amikor a királynő (fekete mágia révén?) végre rálel a kunyhóra, mi oka maskarát ölteni, és nem a katonákat odaküldeni? Ha maguktól nem találták, akkor úgy se menne szegénykéknek, ha úrnőjük már tudja a pontos helyszínt?
• Ez a dalolászó királylány, aki a cselekmény zömét elvileg űzött vadként tölti, miért csak az utolsó pár percben, a csókos feléledése után akarja felfedni magát a fővárosi tömegnek?
• És ha a tükör a mostoha erejének forrása, akkor amaz minek rohan a szobájába és töri össze, mint egy marha, rögtön miután a katonák átálltak Hófehérke csöpögő szentbeszédétől? És mint kiderül, így nemcsak mágiáját, de életét, sőt testét is taccsra tesz – csak mert tükrünk-tükrünk mondta nékünk, hogy a lány szépsége verhetetlen.

Ugyanilyen elegáns mozdulattal sikerült a hangulatot is szitává lőni. Webb mintha elfelejtett volna rendezni: semmi bája vagy legalább nyomatéka sincs az egyes jeleneteknek, a látványvilág abszolút nem hat természetesnek vagy elevennek. Az effektusok van, hogy szinte a szemünk láttára folynak szét, végig giccses és mesterkélt az egész összhatás. A számítógéppel generált lények közül a törpék már hovatovább ijesztőek lettek: meglátszik, hogy a célközönség előzetes dührohama miatt kellett őket utólag animálni 

– egy fura, tarka, zsibvásárra illő társaság helyett, akik elvileg eredetileg szerepeltek volna a mesebeli bányászok helyett. 

Michael Bay büszke bejelentése sejlik föl erről nekem a „földönkívüli” tini nindzsa teknőcökről 2012-ből (2 évvel premier előtt).
 

Gal Gadot becsületrendet érdemlően próbálja menteni a menthetőt, már ha olyasmi itt tetten érhető volna. Nem sok hiányzott, hogy legalább emlékezetesen ripacs legyen; az még nem is végzetes tőrdöfés, hogy neve nincs, de hogy személyiséget és észt se kapott, már igen. Hófehérke gonosz mostohája egy ember formájú, néha rikácoló cselekménytömítés: foglalja a helyet és időben, ám csak mivel e majd’ százéves mese majmolásához egy gonosz mostoha is kell a raktáron. Kacagtató haláljelenete után sem azon tanakodtam, vajon jó uralkodó lesz-e az immár egyébként herceg nélküli hercegnőből. Inkább azon, hogy a felséges apját hogyan a vérhabos pokolba tudta valaha is befűzni egy ilyen paródiaszerű, pancser ügyességű manipulátor – mert varázslattal azért még a mesékben se lehet mindent kimagyarázni…
 

Imdb-történelmet írt az új Hófehérke, mikor kétszázezer szavazat után, másfél pontos számértékkel a világ legrosszabb produkciója lehetett a weboldalon. Sajnos ez, a bukásszagú kasszafutama és a vasvillás közfogadtatás együtt se valószínű, hogy lehűtik a Disney gyógyíthatatlan remake-mániáját, de azért látványos – és jogos – felsülés. Figurái itatóspapírról szökött, unott, hasztalan-céltalan marionettek, akiknek egyszerűen képtelenek szimpátiát, érzelmeket, vagy legalább némi elismerést kelteni. A történet egy mesterkélt, érdektelen, nonszensz gubancolás, amit ingerszegény látvány- és zenehatások tarkítanak. Ez pedig csupa olyan dolog, amit a puszta éneklés nem orvosol – akár szép, akár hamis.
 

Talán nem korai máris fogadásokat kötni arra, hogy melyik darab landol majd a legtöbb negatív filmes toplista dobogóján idén télen.
 

Barbie

  
„A legnagyobb őrültség, amit valaha mozivásznon láttunk”

(Index.hu)

„A rózsaszín tökéletlenség tökéletessége”

(poliwood.hu)

 
„nem riad vissza a kényelmetlenül szürreális eszközök bevetésétől sem” 

(hu.ign.com)

„egy hatalmas agymenés, elképesztően tömény élmény”

(hetediksor.hu)

„mondani is akart valamit, stúdióstul, mattelestül, sztereotípiástul és női jogostul.”

(filmtett.ro)

Ki mondta, hogy egy "habkönnyű" vígjáték egy életre kelt babáról nem lehet hamis és fárasztóan NEM-vicces? Ki állította, hogy ha egy szatíra direkt sekélyesnek akar tűnni és úgy görbe tükröt állítani valami elé, az nem lehet valóban sekélyes alkotás? Mégis ki döntötte el azt, hogy társadalomkritika nem lehet provokatív helyett primitív, időszerű ÉS manipulatív egyszerre? 

Elsőre kb. ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, ahogy a Barbie pozitív visszajelzéseit olvasgattam és hallgatgattam az Interneten. 

Talán a 2013-as Mocsok óta nem álltam ennyire élesen szemben egy film pozitív sajtóvisszhangjával. Olyan produkciót készülök lehúzni, amelynek eleve és világosan nem én voltam a célközönsége. 

1. Amely az óceán mindkét felén a kritikusi és közönségmassza nagy nyári kedvenceként híresült el. 
2. Mégpedig úgy, hogy egyszersmind az év legnagyobb kasszarobbantását vitte végbe másfél milliárd dolláros bevételével. 
3. Hab a tortán, hogy a népszerű "Barbenheimer"–szójáték pont az ÉN idei kedvenc filmélményemmel boronálta össze, nyilván további lökést adva mindkét mű mozis látogatottságának. 
4. És a meggy a tortahabon: ez a meta-fantasy, amely sokak kedvenc műanyag-játékának az alapötletét próbálja megragadni, hasonló történettel kísérli ezt meg, mint annak idején egy másik meta-fantasy, ami meg az ÉN kedvenc műanyag-játékom alapötletét próbálta megragadni, és még tarolt is vele nálam: a The Lego-movie! 
5. 
   És ami még külön marcipánlevél a meggy mellé: mindkét vígjáték büszkélkedhet azzal a Will Ferrell-lel, aki mindkettőben egy negatív, de poénra vett üzletember-figurát játszhatott! Azt a nemjóját...! 

A cselekmény valahogy így fest: a csurig rózsaszín BarbieLand, annak sokféle Barbie-lakosai, köztük is főleg Sztereotip Barbie mind az eszményi makulátlanság mintaképei – egész, amíg egy napon Barbie a tökéletlenség testi-lelki tüneteit nem kezdi tapasztalni magán. Furcsa Barbie tanácsára ő és Ken, az örökké semmibe vett hímbaba átjönnek a mi realitásunkba fölkutatni Barbie gyerek gazdáját, Sasha-t, akinek negatív érzései hathattak ki Barbie-ra. 

Kiderül azonban, hogy nem is Sasha – aki mellesleg utálja a Barbie-brand-et, mint irreális női ideálképet –, hanem az anyja, Gloria, a Mattel alkalmazottja okozta az egész galibát. Öntudatra ocsúdó szöszink kettejükkel spurizik vissza Barbieland-be, nehogy a gyártócég öltönyösei pánikukban bedobozolják őt. Eközben Ken sebtiben kitanulja a patriarchális világrend csínját-bínját, így visszaérve Barbie már egy vadidegen, Ken-uralom alatt álló Barbieland-et talál, ami még a valóvilágnál is jobban lekezeli a nőket. Na, EZT mégis hogy "hozza helyre"? 

Csapjunk bele: igaztalannak tartom, ahogy a kritikusok zöme kapásból, magától értetődően veszi okos fricskának a leplezetlen feminista felhang és a csili-vili, A Maszk fiával vetekedően giccses látvány párosítását. Az előbbit ráadásul úgy erőlteti és fokozza az abszurditásig, ami nevettető helyett taszító, és nem is mond vele bármi újat vagy elgondolkodtatót. Inkább arról van itt szó, hogy Greta Gerwig és Noah Baumbach – mindketten többszörös Oscar-jelöltek – a szokottnál picit ügyesebben álcáztak egy régi, bóvli, társadalom-megosztó ideológiát, összemosva azt a 64 éves márkanév eredeti értelmével. Ügyesebben, mint mondjuk az Indy 5., Az utolsó Jedik, a Szellemirtók (2016), stb. 

 

A "családi vígjáték" rikító (parasztvakító) álruhája fedi el a Barbie igazi, véleményem szerint igencsak negatív mivoltát: egy banális, utópiaszagú, lebutított átnevelőfilmet a fogyasztói átlagtömeg vélt (kívánt) szellemi szintjére szabva, mely épp ezért simán beillene kultúrpropagandának a hidegháború korából. A felszínen csak poros nemi sztereotípiákat figuráz ki önfeledten arról, milyen a szebbik nemtől elvárt ideális külső, milyen karrierek és társadalmi szerepek lettek elérhetők számukra a modern időkben. 

"Barbie a minden" a film szlogenje szerint, de ezt sehol nem próbálja pontosítani vagy árnyalni. Nem azt kommunikálja a női nézők felé, hogy "bármivé lehetsz", hanem hogy "bármit megtehetsz", ami nagyon nem ugyanaz. Mintha épphogy igazolná a játék-franchise sugallta sztereotípiákat, ügyesen adagolva azokat a modern közönségnek. Van tehát itt "mögöttes mondandó", csak gyanúsan kettős jelentésű. 

Adott egy énkeresős történet-sablon, ami LÁTSZATRA értelmet (alibit) ad az egésznek, meg egy ájtatos fedőüzenet az utolsó néhány percbe zsúfolva, mely LÁTSZÓLAG a célállomás, ahová a hölgynézők Barbie-val együtt megérkeznek, és ahol elvileg vele együtt találják meg újra önmagukat. 

A szatíra műfajra fogott stiláris túlzások pedig egyszerre hivatottak elfedni a narratív gödröket, a légből kapott, egymásra semmilyen hatással nem levő történéseket, plusz olyan fokú értelemhiányt, ami már az ember életenergiáját szívja le. Nem viccelek: agyölően idióta párbeszédek és affektálások fordulnak elő a Barbie-ban! Ez nem egy csípős humorú gúnyrajz vagy okos szociális kommentár, hanem egy istentelenül ostoba, a nézők IQ-ját lenéző, a lakosság 50%-án önkényesen taposó reklámplakát. 

Nem kell messzire mennünk: a frissen emancipálódott Ken-ből A Flintstone-családot zavarba ejtő módon kreálnak immár önző, de még mindig csonthülye antagonistát, és az általa „meghonosított”, vicces helyett retardált férfiuralom leállítása adná a fő konfliktust. 

 

Ezek a stilizált túlzások a VALÓDI üzenet: minden férfi alapvetően hitvány, kártevő tartozéklény, aki ha térhez, joghoz, hatalomhoz jut, csak elrontja vele a világot, míg a nők kötelezően ajnározandó, a felelősség alól felmentendő, önigazoló avatárok. Vagyis pont ezzel a bizonyos "mélyebb jelentésréteggel" van komoly problémám – az állandó, tömény infantilizmus és szembántó csicsásság mellett. 

Ez a sok külsőség nem "csak a felszín", ami mögött egy mélyebb, valódibb gondolatiság megbújik, hanem éppen hogy fordítva: a valóságról ítélkezik éppilyen elvontan és egyoldalúan a Barbie, annak hibáit pedig mindig csak ugyanarra a jolly-joker-re képes visszavezetni: a férfiakra, a többségében még ma is férfivezetésű világállapotra. 

Gyakorlatilag egy narratív kirakatper zajlik itt, ahol ellenvéleményeknek nincs helyük. Vonalzóval húznak ellentétet a két nem közé – persze a felfogásukat jól lenn tartva –, amit majd egy sovány bocsánatkérés old föl Ken és Barbie, azaz férfiak és nők között. Utóbbiak azt ígérik, hogy ezentúl jobban bánnak a Ken-ekkel, de igazából a régi helyzeteikbe süppednek vissza. Továbbra sincs egyik "oldalnak" se több személyisége, mint a babáknak, melyekről mintázták őket, csak most már nem feltűnően ignorálja egyik fél a másikat. 

 

Borzasztóan mesterséges és papírízű a főhősnő "jellemfejlődése", ami az abszolút 0-ról indul és a minimálisig ha sikerül eljutnia. Két nagymonológ hivatott lórúgást adni Barbie egzisztenciális válságának: 

az egyik Gloria szájmenése arról, mennyire sok abszurd, ellentmondásos elvárásnak kell megfelelnie a nőknek a XXI. században. Ami igaz is! Ugyanakkor Gerwig igen nagyvonalúan eltussolja pl. azt az apró tényt, hogy ez "a mi fajtánkra" is igaz: a "modern" társadalommodell a férfiakat is egy életen át terheli, tereli, kondicionálja elvárások tömkelegével, és ez a problémakör messze nem merül ki pusztán a nemi identitás kérdésében. 

A másik szentbeszédet Barbie Ruth Handler-től, a baba alkotójától kapja: ezután dönt úgy, hogy – Isten tudja, miképpen – teljesen emberré válik Barbara Handler néven. Emelem kalapom azok előtt, akik összefüggő lelki folyamatot olvasnak ki a figura jeleneteiből, nemcsak a kötelező szerencsesüti-tanulságot a műdráma kedvéért. Rejtély számomra, honnét tör rá Barbie-ra ez a vágy, hogy igazi emberi lény legyen – ahogy ő mondja: „az, aki képzel/csinál dolgokat, nem akit elképzeltek/megcsináltak” –, míg a fél filmben mást se áhít, mint épp az örök változatlanságot. 

Hol volt a híd a kettő között? Talán Ken műve láttán elkönyvelte, hogy többé nincs visszaút? Kiborul az alárendeltté lett szakmás Barbie-k láttán, nem tudván, hogy éppen ő, egy szakma-nélküli Barbie hogyan zökkenthetné ki őket ebből. Motoszkál némi kis logika ebben, csak annyira skiccesen, vázlatosan és elfogultan mondják-mutogatják el nekünk, annyira általánosítanak a készítők minden érintett problémánál, ami kiöli az egészből a gondolatmenetet. "Nem vagyok elég jó semmihez se!" Ez a mondat járt talán a legközelebb ahhoz, hogy bármiféle személyiségcsírát tudjon plántálni a címszereplőbe.

S ha már itt tartunk: Barbie új, emberi életét egy olyan zárójelenet ünnepli, ahol "Miss Handler" – felteszem, válaszul arra, mikor babaként beszólt, hogy nincs vaginája – büszkén időpontot kér a nőgyógyászától. Hogy mi?! Sajnálom: ez így az óvodások szintjét megütő forgatókönyvírás. 

A „mögöttes” réteggel kezdtem, jöhet a felszíni élmény: kiborító volt, ha beszédre, ha dalolásra nyitották ki a szereplők a szájukat! Végig úgy éreztem, mintha egy libikókán ülnék, ahogy a film hol lenyomott a céltalan tespedtségbe, hol pedig föllökött az idegesítően antivicces szavak és történések közé. Függetlenül a nemüktől egyik figura se tudott örömöt vagy szimpátiát ébreszteni bennem; semmi nem érződött fontosnak, akármilyen nagyra van a produkció az öncélú allegorizálással. 

Azt viszont meg kell hagyni, hogy a látványtervezés ambiciózus, nem fogták vissza magukat a készítők. A 2001: Űrodüsszeiának beintő nyitány Barbie-val a fekete monolit helyén frappáns ötlet – bár itt is kicsit kétértelmű poén az ősi anyaszerepet jelentő műcsecsemők szétzúzása. Barbieland minden ízében olyan, mint az életre kelt plasztik játékvilág. Ez a film egyetlen olyan területe, ahol jogosan lehet azt fölhozni, ha ez "egyszerűen nem a te világod." Tényleg nem; az én retinámnak túl tömény és természetellenes az itteni rózsaszín fantáziakép, bármennyire is szándékos vagy jól eladható. 

Apropó eladás: még egy alibi sztorihoz képest is feltűnően céltalan extra a Mattel-béli karikatúra-garnitúra. És még a Ken-eknél is kevesebb a szerepük: miután hírét veszik, hogy Barbie a városban van, előkerítik, majd piszkosul kényelmes tempóban üldözni kezdik Barbieland-be, csak azért, hogy végül elköszönjenek tőle a Ken-krízis után. Will Ferrel nélkül arra se emlékeznék, hogy egyáltalán a filmben volt ez a banda. Nyilván ez is újabb csípős allegória a férfivezetésű hierarchiákra: olyanok szabják meg a Barbie-n keresztül a feminista divatot, akiknek lövése sincs a nőkről. Kár, hogy az emberszerű viselkedésről sem. Az egész meta jelenet, ahogy a fiktív Barbie a valóságba kijutva diskurál a tervezőivel, a marveles She-Hulk-sorozat évadzáró részét juttatta eszembe. 

Szólok, hogy eszem ágában sincs átoperáltatni magam, mint az első Ace Ventura főgonosza: férfi nézőként is föl tudom mérni, hogy őszinte/ értékálló-e vagy SEM egy értelmes embereknek gyártott pop-kulturális termék. Hogyan példakép a Margot Robbie által sziporkázva életre keltett Barbie? Mit akar és mit üzen ténylegesen Greta Gerwig a Barbie-világ lakói és vendégei révén? Miként szellemes vagy akár progresszív ez a movie? 

Az én olvasatomban sehogy sem: az agyi lebenyt sorvasztó felszíni filmélmény volt a máglya, az alatta megbúvó simlis, doktrínás ideológia pedig az olaj. Álszent és iszonyú hamis ipari gyártmány ez: kritizálhatatlannak mutatja magát, tettetve, hogy csak szórakoztatni akar szatirikus fricskáival, miközben folytonosan csak megoszt, ferdít, elidegenít, a végletekig leegyszerűsít mindent. Saját kilétünk kérdőre vonása, vagy a férfi-nő társadalmi-lelki megvizsgálása: mindez csak ködösítésnek van jelen, hogy ne vegyük észre a valódi célkitűzést. Volt itt egy gondolatbálvány, amit stílusoskodó köntösben újracsomagoltak a családoknak "közös program" címén, lehetőleg korosztályi (vevőköri) korlátozás nélkül. 

És mivel a világ egyik legreklámozottabb játéka kapta meg legelső élőszereplős kiadását, kapkodta is a nyári közönség, mint a cukrot. 

 

Az év box–office–atombombája tehát nálam a skála legalsó szegmensét ütötte csupán meg, azaz 1/5-öt. "Ártatlan" meta-komédia akkor lehetett volna ez, ha a pink 50 árnyalata mögött a Barbie üzenete is kapott volna 1-2 árnyalatot. 

Lélekpark

"Akarsz látni valami furcsát és misztikusat?"

Pesten Vera, a cinikus ifjú rendőrnő egy idős, depressziós társat kap maga mellé Laci személyében. Ketten kell, hogy kivizsgáljanak egy roppant különös ügyet: egy meztelen férfi kerül elő az állatkerti krokodilok között, zavartan és emlékezetkieséssel. Nem sokra jutnak, ám mint kiderül, nem egyedi esetről van szó....

 

Csak a hazai filmipartól már nem kevés gépre kötött trágyát láttam, de ez a "misztikus thriller" Horváth Illés és Odegnál Róbert rendezésében most kiborított. Úgy tűnt, sose fog véget érni, pedig csak 80 perc volt: cselekménye kb. annyira izgalmas, akár egy vidéki falu utcái hajnali 2-kor, sörreklámba illő színészi játékkal, és olyan nyomozati szállal, ami a totális érdektelenségből jut el végül az abszolút röhejig. Akkora orbitális nagy ökörség lett az utolsó negyedórája, hogy hirtelen azt hittem, egy másik film kezdődött el még az előző közben: valami formátlan amalgámja egy Grimm-mese horror-remake-ének meg egy Y-akták-epizódnak.

 

A két főszereplő merő porhüvelyek: Horváth László Attila alakítását míg élek nem jövök rá, mire föl díjazták a portói nemzetközi fesztiválon: jól adja ugyan a kókadt vén piás zsarut, de ez kb. olyan, mintha a léha rakodómunkást játszaná el valaki. Staub Viktória Verája pedig annyiból tevődik össze, hogy néha kocog, bénán szemétkedik, és sebész apja eltűnése is képbe kerül az ügy során. Magányuk és hogy nem tudtak továbblépni múltjaikon mit sem szépíti, milyen dúsított unalombomba mindkét karakter.

Maga a misztikum-oldala az egésznek már a felvezetéskor elvérzik: agysorvasztó volt hallgatni ezt a nonszensz tervet, hogy az embereket miért és hogyan változtatják át állatokká. Mintha összelopdostak volna ötleteket hollywood-i sikerfilmekből, hogy sebtiben gyúrjanak belőlük egy ízetlen-sületlen tréfát. Az még esetleg hihető részlet, hogy a visszaváltozás szétzilálja az áldozatok – köztük Vera apjáénak – elméjét, de akkor se tudtam komolyan venni: 

1. ha ez az átváltozós szál metaforaként értendő, úgy az üzenete kipárolgott a kész alkotásból, 
2. ha viszont szó szerint, hát Adam West és Burt Ward épkézlábabb bűnügyeket oldott meg a 60-as években. 

Már a nyomozás is kb. olyan izgi benne, mint egy hangyaséta: a helyi rendőrök akkora fabábuk, hogy fűrészelhetők, a kikérdezettek is üres, egymondatos papagájok. És nem elég, hogy a rejtély megoldásán rekedésig kacag az ember, a lezárása is egy nagy semmi.

 

Lélektelensége a Lélekparkot sereghajtó-státuszra ítéli nálam: a rövid játékidő dacára csak a saját életét érzi még sivárabbnak tőle az ember. Olyan suta, bizarrnak is hitvány filmhulla, amit „misztikus thrillerként” címkézni szinte már bűncselekménynek tűnik. Sőt a forgatás indítékául a pénzmosást se zárnám ki...

 

Doctor Strange az őrület multiverzumában

 

„Vörösek! Imádnivalók.” 

 

Újra átnézni a Doctor Strange az őrület multiverzumábant kicsit olyan, mint a diagnosztika egy tömegkarambol túlélőjén: a páciens képtelen megállni saját lábán, tele van zúzódásokkal és sebhelyekkel, szervei alig működnek. Azok a sebek „fan-service” és „easter-egg” néven szerepelnek a beteg kartonlapján, pulzusa pedig erőtlen és szabálytalan; végig a teljes összeomlás szélén táncol.

 

Stephen Strange pangó magánéletében már az is esemény, hogy ex-barátnője, Christine Palmer esküvőjén részt vehet-…-ne, ha nem zavarná azt meg egy nagy polipszörny az utcán. Rendrakás után kiderül, hogy a célpont, America Chavez képes kaput tud nyitni párhuzamos univerzumokba. 

A megbízó pedig nem más volt, mint Wanda, azaz Skarlát Boszorkány, akinek a gonosz Setét Könyv eltorzította elméjét, hogy bárkit és bármit feláldozzon gyerekei feltámasztásához. Vajon Strange és America melyik alternatív világban találnak megoldást az őrült ex-Bosszúálló ellen…

 

Megannyi zsánerpélda ötlött fel előttem csak ezzel a névvel: "MARVEL", ahogy figyeltem ezt a szétszórt vizuális klasztert.

1. Másodszor szúrtak ki Sam Raimi-vel olyan film rendezése kapcsán, mely Marvel–anyagból készült. De ebben a folytatásban a túl sok szál és szereplő még a Sony Pókember 3.-jához mérten is halovány, így aztán persze, hogy hamar szétesik a történet.
2. Inkább nevezhető ez a darab egy WandaVision másfeledik évadnak, melyet Doctor Strange az őrület multiverzumában címen reklámoztak. Ez nem Strange élettörténetének újabb felvonása, ő csak végigasszisztálja a körülötte zajló eseményeket.
3. A Vasember 2. óta nem láttam, hogy a Marvel direkt így elsekélyesíti egy rendező munkáját, igazi folytatásból merő reklámplatformot csinálva a saját tágabb világtablójához.
4. Egyértelműen a Pókember: Nincs hazaút sikerén buzdultak fel a stúdiófejesek, hogy megint egy ilyen többuniverzumos sztoriformulát vettek elő. A jó mágiadokinak újra egy ifjú tehetség miatt fő a feje, és próbálja elejét venni a világokon átívelő káosznak, amiért részben ő a ludas. Csakhogy amott tényleg ludas volt, mert teljesítette Peter infantilis kérését, itt meg csak folyton ujjal mutogatnak rá a más univerzumbéli énjei tettei miatt.
5. Megint tumorként telepszik rá az egész filmre egy túl hatalmasra megírt, rőt hajú fúria, akinek csak a pusztításon és a gőgös szemezésen jár az esze, akármilyen ürügy motivációt mázoltak rá föl. De az X-men: Az ellenállás vége legalább tisztességgel le tudta zárni cselekményét, illetve az idegesítő főboszi sorsát.
6. A stáblistába tömött, rajongócsali pluszcuccokról pedig ugyanaz a régimódi véleményem, ami eddig: olcsó, kétszínű reklámfogás, ami utólag árt a tartalom mélységének és visszaél a néző türelmével.

Benedict Cumberbatch rutinból hozza, amit szerepe kíván tőle: Strange maradt az a modoros humorú, akaratos fickó, aki már 6 éve van jelen az MCU-ban. De ez a film csupán a számos látványtrükk egyikeként kezeli őt, hiába húzzák rá ezt a cérnavékony szálat, 

miszerint a saját egójával, az önhatalmú intézkedésre való hajlamával kell szembenéznie. Ezt az egót képviseli majd elvileg az egyik másik világbéli önmaga, aki maga is megszenvedte a Setét Könyv átkos hatását. 

Ezzel – és a film összes többi ötletével – nem kezd semmi érdemlegeset a fogatókönyv, sőt a szereplők közti kapcsolati pontokat is taccsra teszi ez a sok vagy rohanva akciózó, vagy súlytalan átvezető rész.

Xochitl Gomez Americája tűrhetően vérszegény egyéniség, ahogy egyébként Christine is. Csak az erején és eredetén túl még az zavaros, miért is jelentené a hatalma elszívása a halálát. Talán az életerejébe van ágyazva az a hatalom, hogy random portálokat tud nyitogatni? A film léha munkát végez a szabályok felállításában és abban is, hogy egyáltalán érdeklődést ébresszen az agyament mágiák magyarázatai iránt. 

Teljesen elsietett volt a Vishanti könyv, a Kamar-Taj és az Illuminátus tanács szerepeltetése, azok csak röpke megállók a nagy fogócskában, melyet egy bóvli, megrendelésre bedobott ál-konfliktus hajt előre. Egyszerűen nem érdekes az, ami történik ebben a "folytatásban", akár magára Steven-re, akár a tágabb Marvelverzumra fókuszál a néző.

Nem Elizabeth Olsen tehet róla, de marveles avatárját itt a máglyára kívántam! Akárhogy erősködik a produkció, hogy sajnáljuk Skarlát Boszorkányt a gyerekei miatti elvakultságáért: ez egy háborodott, utálatkeltő, sekélyes banya, akinek agyára ment a túl sok kozmikus hatalom. "Eddig visszafogtam magam." 

Vetekszik Az utolsó Jedik Holdójával az öncélú utálatosság terén: a stílusa, ámokfutása, sőt a Setét Könyv hatása alá kerülésének a magyarázata is. De a 23. tőrdöfés a karakternek mégis a bukása: visszahőköl saját tetteitől, mikor az egyik megszámozott világban megijeszti az ott tényleg létező kölkeit, és egy bűnbánó utolsó rombolással magát is jól eltemeti.

Köszönjük, Kevin Feige producer és társai: ez a Sailor Moon gőgös boszorkái köré írt „drámák” és „motivációk” színvonala!

 

Mintha Marvel-varázslókkal próbálnának előadni egy nagyon megbonyolított részt a Sliders-ből: „Képzeld el, hogy ezernyi különböző világba látogathatsz, ahol az évszám ugyanaz, és te is önmagad vagy, de minden más megváltozott!” Kreatív ötletet itt csak látványfronton éri meg keresgélni: Strange lassított zuhanása és deformációi a külön világsíkok közt nálam a film legjobb vizuális eleme. 

De azért pl. „Setét Strange” vagy a hullájából rögtönzött porhüvely is, hát… murisan dilis ötlet volt. Na ezeket megértem, hogy egy olyan ember folytatásfilmjébe rakták be, akinek a már tulajdon vezetékneve is az, hogy "Furcsa"!

Ugyanakkor a Disney-Fox-üzlettel az MCU fegyvertárába került ikonok – Charles Xavier és Reed Richards – kicsit sem hoztak lázba. Ebből csak az tűnt ki világosan, hogy az időutazás után most már a verzumok közti ugrabugra is príma sablon lesz egy-egy halott – vagy csak halott franchise-ból kivett – karakter visszahurcolására.

Hiába nem vagyok MCU-rajongó, még nekem is feltűnő, mennyire szétszórva, nem-célirányosan viszik tovább ezt a most már „cinematic multiverse”-t a Bosszúállók: Végjáték óta. Mintha most érnének abba az összebicsaklós fázisba, ami a DCEU-nál már az elején, a Batman V Superman-nel bekövetkezett. 

Gonosz stúdiómágia fosztotta meg Dr. Strange-t a saját folytatásától; egy 3. résznek – sikerüljön bármilyen jóra vagy rosszra a saját jogán – végre tényleg újra őróla, a mágia és orvoslás világának összekötőjéről kell majd szóljon! 

Nem pedig arról, hogy egy seregnyi jelmezes bábu világokon át kergetőzik egy „cselekménynek” nevezett káoszban, csak azért, mert egy mohó cégóriás imád a filmjogaival páváskodni.

 

A Doctor Strange az őrület multiverzumában egy 2/5-öt kap tőlem, főleg a széteső történet meg a hergelő antagonista miatt. Annyira nem lett jól összekalapálva, hogy saját első részétől is lemarad, nemhogy pl. Vasemberétől.