Bruce, a Minden6ó

Jim Carrey szeret mindig más-más élethelyzetű átlagpolgár bőrébe bújni, aki átlagos fickóként indul, de a sors kegye - vagy szeszélye - folytán rendkívüli dolgok történnek vele, és ez humoros helyzeteken keresztül tanulságot szolgáltat a számára.

Bruce Nolan olyan TV-riporter, akit családias beszédstílusa miatt kedvelnek a buffalo-i kisváros lakói. Az élet viszont csúnyán kibánik vele, amikor Evan Baxter, egyik kollégája a tőle lopott szózatokkal megszerez egy megüresedett bemondói posztot a BKBW-nél. Innentől Bruce megindul a lejtőn: állásával, majd életével, sőt magával Istennel is szembehelyezi magát. Bár nem aktív hívő, de kereszténynek tartja magát. Az Úr azonban nemcsak meghallgatja ócsárlását, hanem jobbat tud: beveszi helyettes-Istennek a kirúgott bemondót.

Bizonyos értelemben a koncepció hasonlít A Maszkra: egy átlagember titkos isteni hatalmat kap, amit ő mindennapi hasznára próbál fordítani, csak menetközben elszabadulnak az "isteni csodák" következményei. Mindkettő ereje konkrét, átlagember előtt is ismert módokon ölt fizikai formát: ruházatok, tevékenységek imitálása, valamilyen eszközök használata.

Ami lényeges különbség a két karakter között: A Maszk teremtései az álarc levételével megszűnnek, Bruce Nolan ereje azonban véglegesen átformálja, amit ő akar. Nolan hírnevet és karriert szerez magának az erő által, míg Stanley Ipkissnek erre nem volt lehetősége azon film ideje alatt. Bruce idővel önzővé válik ereje használatában, és emiatt még az a nő is elfordul tőle, aki pedig a legfontosabb volt neki: Grace.

A fizikai viccek és a vallási tárgyú poénok nagyszerűek, könnyű elképzelni róluk, hogy mi magunk is megtennénk őket a protagonista helyében. Továbbá az is növeli a közjátékok szellemességet, hogy Bruce sokféle különböző módon él az erejével: még állatokat is képes levegőből elővarázsolni: az utcai repper valagából makimajmot, saját szájából pedig rovarfelhőt.

Afroamerikai színésznek adni Isten szerepét az egyik legjobb ötlet volt a filmben. Morgan Freeman nagyszerűen eltalálta a megfelelő arányt a humorizálás és a komoly, felsőbb öntudat között. És nagyon tetszik, hogy egyszer sem avatkozik bele az eseményekbe, mialatt Bruce az ő hatalmát használja. Az általa mondatott szabályok az emberek életére és hitére vonatkozóan elgondolkodtatóak. Nincsenek bennük keményen katolikus vagy protestáns dogmák, és nem várnak áhítatot a nézőtől. Még a film végi ima, amit Bruce elmond, is józan gondolkodás, az őszinte emberi törődés keretein belül marad. Így valóban meghatóvá válik, ahogy Bruce és Grace kibékülnek.

A többi szereplő nem különösebben érdekfeszítő, viszont kifejezően reagálnak Bruce szokatlan műveire. Nem látszanak esetlennek vagy besavanyodottnak. Nyilvánvaló, hogy Jennifer Aniston Grace-ként nem annyira energikus, mint Jim Carrey. De itt-ott pár jelenetnél remekül kiegészíteni a helyzetkomikumot (Bruce TV-adása a Niagaránál, a vad éjszaka a lekényszerített teliholdnál). A Baxtert alakító Steve Carell merev fizimiskáját annál a jelenetnél lehet étékelni, amikor Bruce manipulálja a beszédét. Úgy tűnik, mintha Jim Carrey súgna a színésznek, hogy hogyan használja az arcizmait.

Egyik legemberibb komédia, amihez szerencsém volt Carreytől. Időnként leül ugyan a tempója, és helyenként eléggé cukormázas. De a viccötletei leleményesek, megfelelő arányban van jelen humor és tanulság. Nekem nagyon tetszett.

A fantom

Az 1930-as évek képregényei már több ízben megelevenedtek a mozivásznon. Batman mellett egyik mintaadója, a Fantom is képviseltette magát a kilencvenes években egy live-action adaptációval. Persze, a legtöbb filmrajongó sosem említené egy lapon Simon Wincer és Tim Burton vízióját, és nem az eltérő környezetkülső miatt. Ez legfeljebb akkor lenne indokolt, hogy A fantomot paródiaként fognánk fel.


És tényleg vannak benne mozzanatok, amikor - nyilván, hogy a film passzoljon forrásanyagához - kiemelten szóvá tesznek és kifiguráznak benne dolgokat. Én mégis elutasítom, hogy paródiaként tekintsek rá. Lehet, hogy a képregény észjárása nem a mai filmkészítés szempontjait követte epizódjainál, de ott egy komoly öntudatú férfi küzdött le valódi veszedelmeket.

Az összes szupererő nélküli szuperhős közül A Fantom használja leginkább a "generációk általi kontinuitás" trükkjét: 400 éve minden nemzedék újabb Fantomot ad a világnak, pontosan ugyanazzal a gúnyával, rátermettséggel és fizimiskával. Kit Walker már a 21. a sorban, és úgy adódik, hogy pont az ő idejében kell megmenteni a világot. A történet vázlatos: van egy misztikus hős, aki rájön, hogy egy főgonosz egy misztikus fegyvert - ez esetben 3 mágikus koponyát - akar megtalálni. Egy Diane nevű bajbajutott hölgyet - akit ő civilben régebbről ismer - megment, elviszi a rejtekhelyére, és mikor a főgonosz megtalálja a titkos fegyvert, kalandosan legyőzi őt.

Amikor Drex emberei először találkoznak A Fantommal, az illően "képregényes". A halhatatlan "Szellem, aki jár" fehér lován előtör a bengáliai dzsungelből, és vadregényesen üldözőbe veszi a kincsrablókat. Sok kritika, amit előzőleg láttam a filmről, Indiana Jones utánzásának nevezte a Fantom belépőjét; nekem ennyire nem volt szembeszökő a hasonlóság. De ha egy picit jobban belegondolunk, a Fantom kinézete egy valódi emberben inkább röhejt váltana ki. Ez nem halvány szürkés lila, hanem rikító, tiszta lila. Azonkívül a ruházat az övet leszámítva nincs is tagolva: egyetlen testet beburkoló... nem tudom, milyen anyag, de így ránézésre harisnyának mondanám. És miért félnek tőle a sírrablók, amikor még meg sem próbálták lefegyverezni?

Ugyanígy nem tudjuk, hogyan tanulta meg mindaz, amihez ért: gimnasztika, közelharc, lőfegyverek, repülőgép vezetése, vívás. Mindezek látványosak, köztük is főleg a repülőgépen bemutatott akrobata mozdulatok meglepően extrémek. De ha fontosnak tartotta mindezt megtanulni, hogyhogy Diane megmentésekor olyan könnyen le tudják fegyverezni? És miért nem tépik le rögtön a maszkját, hogy ezzel is elégtételt vegyenek a korábbi összetűzésükért?

Miért palástolja Kit az egész film alatt ilyen átlátszóan a valódi kilétét? Több ízben olyan részletes információkat említ meg a koponyákról, amik civilként semmiképp se juthattak a tudomására. Egy jelenetben betöri a múzeum egyik üvegét, hogy a második koponyát kihozza onnan és elrejthesse. A végén Diane nyíltan a szemébe mondja: "Kit, hagyd abba a színjátékot." Ha ez szándékosan kifigurázása a szuperhősöknek, akkor is inkább szánalmat kelt, semmint humort. A szerelmi szál halványabb, mint azt elvárnánk egy férfitől, aki az életét egy örökölt becsületkódex követésének szentelte. Ugyanígy kicsit sem meggyőző, amikor említik, hogy közös gyerekkoruk emléke még érzelmi kapcsot jelent közöttük.

Drex a létező legsztereotipebb fajta antagonista. Teljes másfél óra alatt mást sem látunk tőle, csak hogy fennhangon, jókedvűen és önmagától eltelve szónokol, milyen dicső lesz, amikor a világuralmat megszerezni. Drex leginkább a Gene Hackman-féle Lex Luthort juttatja eszembe: nagyzási mániában szenvedő pojáca, akit elképzelni nem tudom, hogy tudnak racionális emberek követni. A figura motivációinak semmi értelme. 

Nem tudjuk meg, pontosan miként képzeli el a világuralom megszerzését a koponyák hatalmával. Külön kifejleszt egy gyilkos pluszfunkcióval ellátott mikroszkópot, amit egy áruló emberén ki is próbál. De később, mikor egy összeesküvő-társa megmeri kritizálni, mindenki szeme láttára tőrt hajít a hátába. 30-as évek vagy sem, egy ilyen nyilvános emberölés után minimum el kéne menekülnie, nehogy fél órán belül a rendőrség börtönbe vigye.

Cathrine-Zeta Jones a bérenc Sala szerepében még úgy visszafogottan egysíkú karakter. Vele kapcsolatban azt nem értettem, mitől válik a végén jószándékúvá, amikor végig Drex kezére játszott. Az eseményekből ez sem derül ki világosan. Kabai Seng még ennyire se érdekes: feltűnik, majd néhány percnyi műsoridő után annyival intézik el a sorsát, hogy cápák közé esik. 
Cary-Hiroyuki Tagawa engem egy rossz kaméleonra emlékeztet: minden produkcióban keres egy szerepet, amit az általa megszokott "kegyetlen gonosz" imidzsére tud formálni. Ugyanaz a karakter, csak különböző filmekben. Diane Palmer szimpatikus női főszereplő lenne, ha kicsit több mélységet adtak volna neki. Az elrablását úgy éli meg, mintha csak le kellene mondania egy napirendi pontjáról. "Megőrültek? Tudják maguk, hány törvényt szegtek meg?" 

A helyszínekre nem lehet panasz. A harmincas évek New Yorkját sikerült korhűen ábrázolni a filmben. Az őserdő és a vízesések látványa sem unalmas. Ami a Fantom búvóhelyét illeti, nagyon hangulatosan van berendezve, és megnyugtatja az ember szemét. És ez részben segít elfelejtkezni a tényről, hogy a barlang még 200 méterről is hajszálpontosan olyan, mint egy koponya. A James Caviezel Monte Cristo grófjában az elefánt alakú szikláról még el lehet hinni, hogy valóban természetes képződmény. A teljesen koponya formájú barlang viszont egyszerűen hamis.

Akciójelenetek terén a film kevés CG-efektust használ, és ez már komoly pozitívum. De az a kevés effektus tgondolatlan és gyenge kinézetű. Micsoda véletlen, hogy a múzeumban épp akad egy térkép, melyre a két koponya Drex-nél rávetíti színes sugarakkal a 3. koponya hollétét! Van egy zavaros magyarázat a koponyák működéséről, hogy valami nagy varázserőt kölcsönöznek birtokosuknak. És a végén kiderül, hogy van egy 4. is, a Fantom gyűrűjén! Ez nagyon olcsó csavar. A nagy ellenség Drex pedig úgy győzetik le, hogy néhány vöröses lángnyelv egy másodperc alatt eltünteti, miközben kurtán felrikolt. És mi a fenétől gyullad ki utána az egész sziget?? 

Tetszett, hogy Sátán, a farkas és a fehér ló is aktívan segítik, követik gazdájukat. Persze,  is vannak bizonytalan részletek. Hogy tud egy akárcsak szivárgó üzemanyaggal haladó repülőt beérni az erdős terepen egy ló és egy farkas? Hogyhogy Sátán szavait a ló megérti, amikor a Fantomot elkapják a hajón?

Gyenge történet, nem túl érdekes főszereplő, némi humor, jellegzetes látványvilág. Ezek egyvelege A fantom.

Richie Rich

Richie Rich egy ideálkép. $enki átlaggyerek nem lehet annyira tehetős, mint ő. A készítők a reálisan elképzelhető határokig fokozzák a film alapötletét: mennyire tehetős polgári családba születhet valaki? Mi mindent engedhet meg magának az életben? Lehet annyira gazdag, hogy még a kedvenc dalmatáján is $-alakúak a pöttyök?

$ikerült a filmben elkerülni azt a fatális hibát, amibe sok családi vígjáték szokott beleesni. Másfél óra alatt egyszer sem válik idétlenné, babusgató hangvételűvé - kivéve azt az undorító pár másodpercet, ahogy a Rich-házaspár a kisbaba Richie ágya fölött gügyög. Nagy gonddal egyensúlyoz a hihetően naiv és a szánalmasan naiv között. Aztán ez részben sikerül, de sok a cukormáz.
$zomorú pillanatokat is szolgáltat a sztori. Amikor Richie megkísérel idegen kamaszokkal barátságot kötni egy gyors baseball-meccsel, egyikük, Gloria normális hangon kijózanítja: "Azt mondtam, vedd el! Te nem tartozol ide." $aját győzelmével csak a rokonszenvüket akarta elnyerni, nem azt a 10 dollárt, amit a 10 billiójához tehetne. Nagyon kifejező jelenet: Richie gazdasága börtön, ami elszigeteli őt bármilyen mélyebb értelmű kapcsolattól - beleértve apját is.


Richard Rich birtokán meglepően sokféle látványosság segít ébren tartani a nézők érdeklődését. A kuriózumokat két hullámban ismerjük meg: először Richie mindennapi programján keresztül, a magániskola kezdetéig. Keenbean professzor a kedvenc karakterem a filmből: találmányai és az a tohonya lelkesedés, amivel bemutatja őket, mindig meg tudnak nevettetni.
A második élménysor onnan indul, mikor Richie inasa, Herbert Cadbury meghívja magához Gloriát és barátait. Richi ráérez a helyes taktikára: meg se próbálj bankjegyet belevonni a közös szórakozásba. Cadbury ugyan egy 100 $-os ígérettel vette rá Gloriáékat, hogy eljöjjenek, de ez a végén ugyanúgy nem érdekli őket, ahogy Richie-t se érdekelte az ő 10 $-juk. $ Gloriáról is megtudjuk, hogy Richie nem véletlenül látta a szerszámgyár melletti játszótéren, apja ugyanis a Richie apja által felkarolt cég programozója.


A cselekmény ügyesen fűzi össze Richard és Regina repülőbalesetét a gyerekek hullámvasút-útjával. Van Dough, a Rich-vállalat egyik ügyintézője kétdimenziós főgonosz, aki biztonsági emberével csak azért vannak, hogy legyen negatív ellenerő az eseményeket mozgásba hozni. Miután Richie átvette a vállalat irányítását, Van Dough Cadburyt juttatja börtönbe, hiszen Richi szavazati többségét csak az ő felügyeletével gyakorolhatta.
$zerencsésnek tartom, hogy egyszerű, de valós pénzügyi összefüggéseket is említenek azért: az iskolai példa, hogyan kell csődbe jutott vállalkozást talpra állítani. $zabad kiskorúságra hivatkozni, miközben illegális a részvény rémhír általi felértékelése, a kiskorúak felelősséget és jogkört nem vállalhatnak. Kicsit olyan, mint a Szerepcsere Eddie Murphyvel, csak ott a tőzsde működésébe nyerünk bepillantást, itt pedig a cégvezetéssel.


Cadbury megszöktetése után az események felgyorsulnak, Van Dough felkutatja a Rich-házaspárt az óceánon. Keenbean korábban mutatott eszközei most mind fegyverekké válnak: a mechanikus méh, a kölyökpult, a tölténytaszító folyadék, Richie-éket segíti. Ezzel szemben a molekuláris átalakító, a lézerágyú és közvetve a "cementina" pedig Van Dough-ékat. Mintha felfegyverkeznének a végső ütközethez.
Mount Rushmore albínó verziója, Mount Richmore ideális helyszín a tetőponthoz. Ízléses, odaillő, jól időzített poén - ellentétben a $uperman 2. Mount Zodmore-jával. Van Dough aranyrudak folyamára számít itt, de csak családi emléktárgyakat talál. Richardék szerint ez a valódi vagyonuk. Frappáns kifigurázása ez a mérhetetlen családi vagyonnak, és a kapzsiságnak, hogy valaki elorozza azt, és "országot vásárolna" belőle, ha akarna.


Többször az volt az érzésem, hogy a női karakterek a legtalpraesettebbek. Gyakran Gloria adja Richie tudtára, ha valami nem stimmel körülöttük; Regina nehezményezi Richardnak, hogy a szokásai rabja, görcsösen nem akart senki kirúgni. Ugyanígy Cadbury merevségét is egy tárgyilagos hölgy, Diane helyteleníti több ízben.

Nem túl eredeti, naiv a hangvétele, tanulsága pedig lerágott csont, hogy a család és a barátok az igazi kincse valakinek. Hogy mennyire tartalmas kikapcsolódás, az egyéni beállítottság függvénye. Én magam felnőtt fejjel biztos nem tekinteném meg moziban, csak tévében. $ok okos humorpont szerepel benne, és bármilyen szimpla, kukoricás a mondanivalója, családi vígjátéknak megfelel.

Shaft (2000)

Egy akciófilm akkor több akciójelenetek halmazánál, ha egy konfliktus a főszereplőkön keresztül egy közösséget érint, és lépcsőkben fejlődik fel addig a pontig, mikor márcsak a fizikai erőszak marad hatékony módszer az igazságot kivívni. A való életben állandóan mérlegelnünk kell tetteink saját és mások életére tett következményeit. A John Singleton rendezte Shaft semmi szokatlant vagy rendkívülit nem nyújt. 

Az ezredforduló Shaft-je olyan fekete zsarut tár elénk, aki állandóan túllépi a határt, de soha nem tervezi egyetlen nagy rohammal befejezni az ügyét, mint John Matrix a Kommandóban. Nem azt mondom, hogy a Kommandó nem szórakoztató mozi. De az olyasféle produkciókban praktikusan eltakarítanak minden komplikációt az aktuális "golyóember" útjából, mint mondjuk a társadalom, hatalmi befolyás, rasszizmus, üldözöttség, közmegvetés, morális felelősség és így tovább. John Shaftet nemcsak állandó megrovásokkal illetik, majd kirúgják, nemcsak a nyomozás és besúgók hátráltatják. Annak ellenére, hogy nem alapból egoista, szánt szándékkal sodor életveszélybe másokat, csakhogy végül megszerezze "Wade skalpját", élve vagy holtan. Népszerű a helyi nők körében,a feketék a városban becsülik őt.

Vele szemben Walter Wade Jr. tipikus elkényeztetett poronty. Rasszista gúnyolódásai után, igaztalan gőgből megöl egy fekete férfit. Gyáva, csal és zsarol, és óvadékkal mindig megússza a börtönt. De a legtöbbet azzal árulja el magáról, amikor az anyja 40.000 $-t érő gyöngysorával próbálja felbérelni a helyi bandavezért, Peoples Hernandezt. A börtönben felfigyeltek egymásra, és közös ellenséget látnak Shaftben.

A film meg sem próbálja a főgonoszok nagy szövetkezését eljátszani: Wade úgy sértegeti a bandavezér, mintha a bírósághoz hasonlóan a golyó se tudna ártani neki. Annyira beképzelt, hogy egyedül találkozik Peoples-zel és embereivel, gazdag apja tudta nélkül, álcája pedig esetlen, és még jobban kirí vele az utcán. Nagyon tetszik, hogy ezt az illúziót maga Peoples rombolja le. Ám nem azzal, hogy megöli, hanem csak megismerteti vele a fizikai szenvedést: átszúr egy tűpengét a tenyerén.

Sok XX. századi block-busterben mutatták már, ahogy egy aljas fickó óvadékkal és kenőpénzzel megússza a bíróságot. Ezért kicsit elégtételnek érződik, hogy Wade sosem tudja "csak úgy" megúszni: első letartóztatásakor Shaft kétszer is orrba vágja, két évvel később újra lecsukja, a bíróságon  a nyomozó felmutatja neki az egyetlen szemtanú igazolványát, utalva rá, hogy ezzel megfoghatja. 
Samuel L. Jackson és Christian Bale játéka és reakcióadása végig hibátlan. A tárgyalóterem falába hajított jelvény fantasztikus. Walternek utolsó tárgyalását már esélye sincs megúszni, mert az eredeti áldozat anyja váratlanul lelövi. Előzőleg teljesen úgy tűnt, mintha ő is csak a szerencsés végkimenetelben bizakodna, ahogy Shaft. Ez a jelenet gondoskodik róla, hogy még a befejezés se legyen kiszámítható. 

Diane Palmieri szemtanú lévén nagyobb veszélyben van, mint bármelyik fekete szereplő. Teljesen érthető, hogy két évig rejtőzködve, félelemben élt: félti saját és családja életét, anyja és két bátyja pedig segít bújtatni őt. Apropó: elsőre igencsak komikusnak hatott nekem a Palmieri-fivérek látványa. Elhiszem, hogy dühösen féltik Diane-t, de a viselkedésük inkább azokra az agyszegény kidobófiúkra emlékeztet, akiket a főhősre szoktak ereszteni sok akciófilmben. Miután a fiatalabb fivér meghal, a másik már inkább egy segítő családtag benyomását kelti.

A fiatalabb fivér halála Peoplest is sújtó csapás, mert Diane kimenekítésekor Shaft egyik tölténye az öccse koponyáját találja el a kocsijukban. Innentől kezdve személyes üggyé válik Shaft megölése, az addig bénázó "Wade úrfi" pedig kikerül az események áramából. Ez hiányérzetet kelt, mert az, hogy elkényeztetett kölyök és az is marad, unalmassá teheti egy idő után Bale karakterét.

A filmen ritkán érződik, hogy kivételezne a szereplőkkel, és nem is magyarázza többnek őket, mint amit mi látunk belőlük. Semmi körítés vagy fölös udvariaskodás nem látszik. Beszédstílusuk alapjáraton obszcén, ami az elején még üdítő. De a sok "köcsög" illetve "bazd meg" beszólás egy idő után fárasztóvá válik. A negatív oldal szereplői többet trágárkodnak, mintsem előre gondolkoznak. A zöldfülűben vagy az Az utolsó cserkészben a normális beszéd egyforma arányban szerepelt a káromkodásokkal. Annyi biztos, hogy klisék vagy túl érzelgős mondatok nem hangzanak el. Kedvenc monológom, mikor Shaft nagybátyjának, az első John Shaftnek fejtegeti: "De mondtad, hogy gondok lesznek: a színnel. A jelvény túl fekete, a testvéreknek túl kék; az igazság elvész a vörös szőnyegen, és megveszik a zöld hasúval." 

Ernest Tidyman író volt annyira igényes, hogy legalább külön elrendezze az egyes szereplők életét: míg Shaft magánnyomozónak áll, Carmen a rendőrségen hozzá irányítja a legsúlyosabb bántalmazásos, illetve gyilkossági ügyeket, amik szélsőséges fellépést igényelnek. Shaftet végül nem viszik börtönbe a sok tűzharc kiváltásáért. Ez alighanem azt mutathatja, hogy Carmenen kívül is vannak kapcsolatai a rendőrségen. Korrumpálatlan emberek, akik készek fedezni. Diane és fivére védelem alatt állnak, és készen állnak tanúskodni, noha ez szükségtelenek bizonyul.

Shaft egyik haverja, Rasaan többször is tisztázza, hogy szívességet tesz Shaftnek és Dianéknak, hogy a lakását búvóhelyként rendelkezésükre bocsátja. Miután az és kocsija romhalmaz lett, dukál neki a kárpótlás az utolsó jelenetben.

Bizonyos pontokon nagyon ráérős a vágás, mint például Shaft meglepetésbulija, vagy hogy egy nőismerőse megkéri, hogy verje szét valakit, és ő ezt utánajárás nélkül meg is teszi. Indokolatlanul hosszan mutatják, valahányszor Walter és Peoples diskurálnak. Valódi szövetséget sosem kötnek, lényeges információ nem hangzik el az egyezkedéskor, és a hangulatvilághoz sem ad  hozzá - még többet. Szerintem ez a film legnagyobb érvágása: gyakran öncélúan keménykednek benne, a sztori építése nélkül.


Keménykedő, de közepes darab.

Szerepcsere

Rengeteg műsorban láttuk a szituációt, miszerint a szegény flótás egy gazdag aranyifjúval szerepet cserél. Ilyenkor vagy egymás hasonmásai, és nevüket is megcserélik; vagy egyszerűen egymás életminőségébe kényszerülnek. Dan Aykroyd és Eddie Murphy külön-külön és közös jelenetekben is remek humorral díszítik fel a karácsonyi történetet.

A cím: "Trade Places", ami részben a cserére, részben a "Trade Center"-re, azaz a tőzsde világára utal. Louis Winthorpe a Duke & Duke Ügynökség egyik nevezetessége. Állandó luxusban élt egész életében: gazdag szülők, nagyház, cselédek, tehetős baráti kör, gazdag menyasszony. Vele szemben Billy Ray Valentine utcai koldus, aki nyomoréknak és vaknak tetteti magát, plusz megnyerő mosolyával próbál pénzt koldulni. A két férfi találkozása semmi szokatlan vagy rendkívüli dolgot nem okoz, kivéve egyet. A két idős üzletember, Mortimer és Randolph Duke fejébe veszi, hogy hamarosan beütő üzleti cselfogásuk mellett elvégeznek egy "tudományos kísérletet". Azaz: tönkre az egyikkel, fotelba a másikkal.

Ami humort visz ebbe az amúgy aggasztó élethelyzetbe, azok a nyilvánvaló túlzások. Louis és menyasszonya Penelopé kényeskedő arisztokraták. A film első felében Colmen, az inas a leginkább komolyan vehető. Valentine pedig tipikus utcai suttyó. Randolph a pénzügyek helyett inkább tudományos cikkekért lelkesedik, így fogan meg benne a helycsere gondolata. Szimbolikus 1 dollárért fogad a bátyjával, holott a csere előkészítése több törvénytelen munkálattal jár. Mortimernek sincs vesztenivalója, és bár mindkét Duke utálkozik a "niggerektől", meg akarják tudni, hogy sikerül egy vigyori csődtömegből pénzügyi megbízottat faragniuk.

Kicsit olyannak érződik ez a produkció, mint egy komikus tanmese a piarcgazdaságról. A csóró "nigger" Billy Ray zsonglőrként ráérez a szakmára, sőt viselkedése is csiszolódik, eközben Louis koholt vádak révén mindent elveszít, és egy Ophelia nevű prostituált lakásán köt ki. Nagyon könnyű kitalálni, hová halad a történet innen: Valentine és Winthorpe rájön, mi folyik itt, a visszavágóra pedig rögtön alkalmuk nyílik. A Duke-ok új terve az azévi narancstermésről szóló termékprognózis-t idő előtt megszerzik magánkutatójuk, Clarence Beeks révén. A film tisztességgel elmagyarázza a nézőnek egy árverés alapjait: Duke-ék a csalás révén előre tudnák, mikor megy fel a kérdéses árucikk értéke, és mikor érdemes olcsón vásárolni. 

Gyakran éreztem, hogy a humoros percek ellenére tengődik a film, pl. Beeks lekapcsolásánál. Amennyire meg tudom ítélni, az újévi árverést szakszerűen vezették le: jó példát láttam arra, mivel jár, ha valaki túl sokért vesz, és túl kevésért ad el. Louis és új partnere pedig búcsúzóul előadják Duke-éknak az 1 $-os fogadás jelenetet. 

Ráérős tempójú, helyenként nagyon vontatott, és nem mindig sikerül poénosnak beállítani egyébként terhes, frusztráló élethelyzeteket télidőben. Pedig Eddie Murphy, Dan Aykroyd jó párost alkottak, de sokszor inkább éreztem a filmet tőzsdei korrepetálásnak, mint vígjátéknak.

A tolmács

  

A világ földrészei közül alighanem Afrika az, melynek legnagyobb felületén értéktelen az emberélet. Sok országában nemhogy törvény és jogrend, de gyakran még az elemi szánalom vagy konszenzus sem létezik. Ezt fejezi ki A tolmács c. film, már rögtön a prológusától kezdve. Egy agyafúrt csapda beteljesítését látjuk, ahogy egy gyerekkatona hidegvérrel szétlövi 2 ember testét és fejét. Ez előkészíti a film kusza, komor légkörét, amit végig sikerül is megtartania.

Silvia Broome az ENSZ afrikai-amerikai tolmácsaként állandó életveszélyben él. Ám amikor kihallgat egy vélhető merénylet-tervezést, név szerint célponttá válik, és onnantól az Amerikai Titkosszolgálat védi. Edmond Zuwanie pedig bár tömeggyilkos, mégiscsak törvényes államfője Matubának, ezért védeni kell az életét, más nyomozóirodákat is a be kell vonni.

Nicole Kidman alakításáról nincs kifogásom, a szerepét is gondosan megírták. Többnyire tetszett a karaktere, de egy problémám mégis van a karakterével. Silvia gyakran rájátszik kivételezett helyzetére, néhol határozottan önámító. Amikor Keller karaktere a családját akarná szóba hozni, Silvia rezzenéstelen arccal azt feleli: "Ne. Ne mondjuk ki őket." Ez képmutatás. Megértem, hogy múltja pontos részleteit, kompromittáló titkait rejtegeti, hisz azokat ismerve az ENSZ nem engedné tolmácsként dolgozni.
De aztán egy buszon több tucat ember meghal, ő pedig hol azt állítja, hogy segíteni tud, hol nem, és olyan magánakciókba kezd, amiktől csak egy-egy szóbeli választ vár. Őszintén: ha valaki eljut ebbe a pozícióba, jobban kellene tudnia mérlegelni, hogy mekkora kockázat árán mennyi mindent vár egy bizonyos akciótól. Ha Silvia szerint Kuman-Kuman a henteskezű főmocsok, minek faggatja nyíltan az emberek előtt? Axel Foleyhoz illik ez a spontanitás, de egy lelki sérült ENSZ-tolmácshoz semmiképp.

 

Sean Penn kissé szürke figurája a nő szöges ellentéte. Míg "Miss Broome" a szavakban hisz, Tobin Keller a tettekben, a magatartás jeleiben. Silvia hitt saját országa vezérében, Zuwanie-ban, míg Tobint a hazafiság sose tüzelte érzelmileg. Broome hajlamos őszinte hittel, zaklatottan hárítani a témát, míg Tobin kétkedő, józan álhatatossággal faggatózik. Érdekesnek találtam a kontrasztot kettejük között: Silvia szüleit és húgát katonák ölték meg kiskorában, a prológusban agyonlőtték a bátyját, ő maga pedig régen lelőtt egy gyereket, aki a fejére tűzött vérdíjért üldözte. Ehhez képest ő az, aki még hisz az észérvekben, míg Tobin nem.

 

Politikai témájú krimiként A tolmács is nagy figyelmet fordít az információk jól elosztott adagolására. Zuwanie pont olyan, ahogy én elképzelnék egy 3. világbeli diktátort. Felszabadítóként került hatalomra, majd etnikai tisztogatást vezetett be, bárkit a Föld bármely pontján megölethet, ha veszélyesnek titulálja. Beszéde és ál-merénylete is csak újabb ügyeskedés, hogy elkerülje a felelősségre vonást.

A mellékszereplők közül még úgy Phillippe-t, Silvia fotós ismerősét, és Tobin társát, Dotot érdemes megjegyezni. Nem különösebben mély karakterek, de hozzáértéssel és lelkiismerettel végzik a dolgukat. Nils Lud, Zuwanie biztonsági főnöke érdekes eset. Annyira virít az arcáról a rideg számítás, hogy túl kézenfekvőnek tűnik a negatív mivolta. Különösen ennyi titok és belső infó között. 

Silvia motivációja világos: engesztelhetetlen csalódás és bosszúvágy fűti. Okos dramaturgiai csavar, hogy korábban éppen ő mesélt Tobinnak a gyilkolás zsákutcájáról és a "fuldokló próbáról". "Csak úgy lehet vége a gyásznak, ha megmentünk valakit." "A bosszú a gyász kényelmes formája." Mindez teljesen visszaüt a nőre, amikor Zuwanienak szegezi a pisztolyt. Sablonos érvek nem hangzanak el. Keller szavai után pedig már Silvia is igyekszik megfékezni a haragját azzal, hogy felolvastat Zuwanie-val a saját könyvéből.

 

Üdvözlöm a tényt, hogy a dialógusok kerülik a szájba rágott, elcsépelt tanulságokat. Egyes érvek, mint a "Ne mondjuk ki őket.", nagyon sántítanak, de ez is csak Broome egyéniségének tudható be. Nem nehéz kitalálni, hogy az ő és Tobin sorsa hogy alakul ezek után. Silviát visszaküldik hazájába, Tobin pedig utoljára szót vált a tolmácsnővel. A zárás éppen csak annyi reményt enged meg a nézőnek, hogy hátha nem végleges a búcsú, hátha egyszer még jobbra fordul a két ember sorsa. Ugyanez lehet a reménye Matoba lakóinak, miután a zsarnok államfő, és két jobb belátású ellenfele is eltűnt. A jószándék itt sosem térül meg, de mégsem haszontalan vagy értéktelen.

Az akcióhiány sem zavart különösebben, a csapdák és a fordulatok számát sem néztem. Amikor voltak ilyenek (a nyitójelenet orvgyilkossága, a villanykapcsolóhoz rögzített bomba, a buszrobbanás), építették a filmet. A forgatás során a közgyűléseket valóban az ENSZ new york-i székházában forgatták. 

 

Rengeteg munka volt ebben a filmben, és a színészi játékkal sincs nagy probléma. A női főszereplővel ugyan kissé sokat kivételez, de mint bűnügy, vagy mint thriller teljesen lekötötte a figyelmemet, témája, légköre és a történet fordulatai miatt is. 

Tini (Mutáns) Nindzsa Teknőcök 2. - A trutymó titka

Az első Tini Nindzsa Teknőcök film törekedett rá, hogy egyensúlyban tartsa a képregény komoly hangvételét a rajzfilm könnyed poénszórásával. A folytatásnál ez megváltozott. A 80-as, 90-es években a Warner Brothers még döntő hangsúlyt fektetett rá, hogy a gyereknézők szülei hogyan fogadnak egy képregénymozit.
Ahogy a Batman visszatérnél, az első TMNT-moziról is olyan visszajelzések érkeztek szülőktől, hogy túl sötét, erőszakos lett, gyerekeknek nem ajánlott nézni. Őszintén szólva: megalkuvó és gerinctelenül kétszínű látásmódnak tartom ennyire divatfüggővé tenni, milyen stílust és munkaráfordítást kap egy képregényfigura filmen.

A visszatérő szereplők ellenére a teknősök szinte sose használják élesben a fegyvereiket, szinte sose rejtőzködnek, egyáltalán semmilyen új filozófiai vagy tapasztalati ismeretre nem tesznek szert. Ellenben az elején láthatjuk, amint folyamatos poénkodás mellett jojóval és más áruházi cikkekkel improvizálnak harcot piti áruházi maszkos rablók ellen. Egyszóval: leszelídültek. Ami a búvóhelyüket illeti, rendezettebb ugyan, mint a régi csatornahálózat, de hasonló hangulatot áraszt, nem túldíszített vagy túl rikító.

A 2. rész egyenes folytatása az elsőnek: Oroku Saki - valahogyan - életben maradt a korábbi összetűzés után, és miután kitör egy szeméttelep hulladékja alól, újraegyesíti megmaradt követőit. A Foot Klán - ismeretlen létszámmal - most újra összeáll, és Zúzó vezetésével rátalálnak a laboratóriumra, ahol egy erősen szövetformáló anyagot tárolnak. Az viszont lehangoló, hogy a bosszúján kívül semmilyen terve nincsen. Ruhája időközben világos lila színű lila lett, hogy jobban hasonlítson a rajzfilmsorozathoz.
Amikor a teknősöknek mindez tudomására jut, a patkány mentoruk, Sech'ka feltárja nekik, hogy az ellopott anyag ugyanaz, ami annak idején mutánsokká tette őket. Ez egy nagyon okos koncepció éppen ennek a folytatásnak: az előzménytörténet legkevésbé érthető, mégis kritikus pontját kifejteni, ugyanakkor a teknősökhöz fizikailag hasonló lényeket szembeállítani velük a revans során. 

És itt van a TMNT-mondakör két új mutánsa, Toka és Razar. A Zúzó hozza létre őket, egyenrangú ellenfélnek a ninjái helyett. Azt még értem, hogy nem olyan intelligensek, mint Sech'ka vagy a Teknősök. De a Zúzó haragos meglepetésében veszi észre, hogy magánkísérletének alanyai csecsemők voltak. Ilyen lényeknek hogy lehetne hasonló harcértéke, mint a ninjitsu-ban jártas Leonardóéknak?
Nem mintha a tényleges küzdelemnek lenne koreográfiája: besietnek egy mulatóba, ahol gyakorlatilag nem is harcolnak, csak hosszasan táncolnak. A leghibbantabb momentumnak viszont azt tartom az egész filmben, amikor Vanilla Ice improvizálva elkezd a ninja teknőcökről énekelni. Ezek után mitől érezné úgy a néző, hogy valóban egy történet elbeszélését látja, és nem egy farsangi bált?

Lehangolóan hat az emberre, hogy az egyes karakterek semmi gondolati mélységet nem kapnak - Sech'kát kivéve talán. Keno, a teknős-quartet új barátja távolról sem olyan jól megjegyezhető, talpraesett fickó, mint Casey Jones, aki itt fel se tűnik. Az ötlete, hogy beszivárogjon Zúzó emberei közé, szintén jó elképzelés. De nem valósul meg kellő körültekintéssel, vagy a kockázat mértékének felmérésével. A Zúzó bandájába ilyen könnyű bejutni? Azok után, ami az első filmben történt?

Keno-val ellentétben a "trutymót" létrehozó tudós pótolhatatlan résztvevője a film eseményláncolatának. De a szerepe neki is csak annyi, hogy Zúzó felhasználja őt a bosszújához, aztán a Teknősökkel tart. Dramaturgiailag sokkal jobban kellett volna ráfókuszálni arra, milyen hatást vagy felismerést vált ki belőle a szembesülés a különböző mutálódott állatokkal. Az első részben még nem zavart, hogy nem ismertük a zöldes vegyi anyag pontos hatását. De ha a folytatás alcíme "A trutymó titka", tehát ez az anyag és a teknőcök eredete a fő szál, akkor több magyarázat kellett volna, minthogy holmi vállalatnál hozták létre, véletlen kísérleti hiba eredményeként.

A visszatérő pozitív figurák egymáshoz való viszonyulása szerencsére változatlan maradt. April nyitottan és barátsággal fogadja és segíti őket. Sech'ka jótanácsait most is Leonardo követi a legjobb, Raffaelo pedig a legkevésbé. Kettejük ellentétes egyénisége nagyban hozzájárul, hogy a filmben ne egymás klónjainak a 4 teknőst, egyetlen karakternek négyszer.

A végső harc a Zúzóval ezúttal nemcsak nagyon kurta, de nagyon kevés választja el attól, hogy röhejbe fulladjon. Oroku kikerül a mutációs vegyület hatásának, és egy nagyobb, deformált testű embertorzóvá válik, aminek legalább kétszeres testi ereje van. Intelligenciája azonban teljesen visszafejlődik, de semmi más okot nem találni erre, mint hogy ő negatív szereplő. "Ez egy Szuperzúzó!" Nem viccelek: ezt a nevet adják neki a filmben a teknősök.

Még néhány megjegyzés: tudjuk, hogy egy "normál" Zúzó túlélt egy sok emeltes zuhanást, és egy szemétlerakó gépnek a préselését. Akkor hogy lehet az, hogy egy "szuper" Zúzó nem éli túl, mikor egy csomó farönk a fejére zuhan a saját keze által? Ha a farönkök esetleg olyan fél-egy tonnát nyomnak, még elhinném, de az előző rész fényében furcsának tartom. A trutymó okozta mutáció esetleg sérülékennyé tette a belső szerveit?


Próbálhatnám mentegetni, de nincs miért: jóval zsengébb, mint elődje.

Mr. Óvóbácsi

Terry "Melák" Hogan színészi karrierje nagyon kevés eredményt hozott a hírneves birkózónak. Legtöbb ember tetszését valószínűleg a Mr. Nanny-vel érte el. Egyszerű - sőt helyenként elég primitív - történet a nagytermetű, szívós fickóról, aki kisgyerekekre vigyáz.

Sean Armstrong szimpatikusabb karakter, mint általában a Hulk Hogan által játszott figurák. Régen pankrátor volt (testhezálló szerep), és nem szereti, ha valami az onnan megmaradt rémképeire emlékezteti. Ezért sem akarja elfogadni a régi menedzsere, Burt által kínált állást, és miután szembesül a munkakörülményekkel, egyfolytában reklamál neki a telefonba.

Minden morcossága ellenére elhittem, hogy tényleg sosem emelne kezet a gyerekekre. Azonkívül: Hogan szerintem ebben a filmben bánik legjobban a színészi eszköztárával: mimikája és hanghordozása is tükrözi a pillanatnyi hangulatát. Ez az őt ért pszichoparodikus gyerekcsínyekkel együtt már bizony okot adnak egy jó nevetésre.

Nagyban segíti a humor érvényesülését, hogy többnyire nem próbál gügyögős vagy érzelgős lenni. Egyáltalán nincsen túldramatizálva, és csak néhol idétlenkedik el a poénokat. Érzelmi problémák jelen vannak a Mason család és a Sean életében is, de senki nem próbálja meg felnagyítani őket. A gyerekek közül Kate nem beszél róla, hogy hiányzik neki a halott édesanyja. Alex sem beszél róla, hogy pár srác folyton elszedi a pénzét a szünetben. Jámbor apjuk a munkájába temetkezik, alig beszél velük.
Sean először, mint mondja, "utálja a gyerekeket", de miután jobban kiismeri családot, próbálja oldani bennük az elrejtett bánatot. Késztetése onnan is ered, hogy tudja, mit jelent régi sokkhatások miatt szívni. Ha így nézzük, Alex és Kate állandó húzásai felfoghatóak groteszk terápiaként, amit a sors az egykori pankrátorra méretezett.

A szereplők átlagos, de gyakorlatias személyek. Amikor vicces helyzetet teremtenek, az legfeljebb esetileg idétlen, a poénok és a fizikai humor mindig hirtelen bukkannak fel, sosem készítik elő őket túlzott körítéssel. Tomi Tomatos és Wolfgang fars arcmozgású bűnözők, akik szintén alkalmi ügyletekből jutnak pénzhez, mint amilyen a Békegalamb nevű fegyver mikrochipje. És hogy a sztori kerekebb legyen, megtudjuk, hogy Tomatos ugyanúgy a ring közegében mozgott, mint Burt és Sean, őket okolva régi -, murisan röhejes - haja elvesztéséért.  

A biztonsági főember, Frank és a fekete házvezetőnő is dobnak valamennyit a filmen. Fontosnak tartom egy vicces komédiánál legalább 6-7 fontosabb karakter szerepeltetését, hogy ne érződjön annyira szűknek vagy korlátoltnak a sztori. Az olyan röpke alakok pedig, mint a mogorva biztonsági őr vagy Alexék iskolájának bárgyú igazgatója: ezek egyszeri petárdák, amik többnyire - nekem legalábbis - jó irányba sültek el.

Mindössze 2 jelenetről tudom elmondani, hogy borzasztóan túlnyújtott és dögunalmas volt: a film eleji horgászat, illetve amikor Sean Kate-től elsajátítja a balerinák attitűdjeit. Ezek már szerintem is hülye ötletek voltak.


Hogy ki mennyire találja humorosnak egybefüggően a filmet, az döntően ízlés kérdése. Ezért sem érzem túlzásnak, amikor - nem kevés jóindulattal - Hogan legjobb filmjének nevezem Az óvóbácsit.  Átlagos, de muris kis vígjáték. 

The Powerpuff Girls

Én az animációs és élőszereplős filmeket is 2 fő szempont szerint szoktam bírálni: komoly és vicces. Még a teljesen valószerűtlen ötletekkel teli vígjátékok is szerethetőek, ha rendelkeznek egyfajta bájjal, stilisztikai- és humorérzékkel. Ezek a minimális követelmények, hogy egy mese egyáltalán megragadhassa a nézők figyelmét, ne csak egy unalmas, torz firkát lássanak benne. 

A "Powerpuff girls" (="Erőfuvallat Lányok") átlagos amerikai rajzfilm-sorozat, kisarkított vizuális és tartalmi megoldásokkal. A 2002-es animációs film főleg a rajongóknak készült, de kicsit többet is igyekszik nyújtani az alapszériánál. A sorozat közismert részleteinek a kialakulását ábrázolja a maga módján. Például. a 3 lány létrejöttének pillanata, a 3 kör alakú ablak az Untónium-házban, az első óvodanap, a város hogy ismeri meg őrületes erejüket, Mojo Jojo bázisának építése, stb. Látványelemek közül két kedvencem az óriási háromdimenziós gömb, amin látszik a város tükröződése, illetve az aszteroidák kamera-ráközelítése az űrben.

A The Powerpuff Girls leginkább egy szuperhős-paródia, abszurd stílusban előadva. A grafika, a fizika és a társadalom törvényei is elnagyoltak, de ennek célja van. Ez a film nem meggyőzni akar minket, hanem görbe tükröt állítani valami elé, hogy azáltal megnevettessen minket. Rengeteg szuperhős-filmekre jellemző klisét gúnyolnak ki a rajzfilmben. Olyanokat, mint:

1. a közösség elhivatott vezetője = A polgármester városát a lányok szétrombolták, és rá se hederít. De amikor a rombolás során elvesznek az uborkái: a TV-ben dühös beszédet intéz, hogy a 3 lányon meg kell bosszulni az elvesztett uborkáit.
2. a speciális eszközzel hívható hősök = Három hiperaktív óvodás hős, akiket a film végétől (és a sorozatban mindig) telefonnal lehet behívni vészhelyzet esetén. Ez az Adam West-féle Batman-sorozatból átvett vicc.
3. a hősök és gonosztevők felöltözése = A PPG-k és Jojo egyszerre öltözködnek közeli kameraállásból, mint a XX. századi Batman-filmekben. 
4. a szuperhősök eredettörténete = Egy orvos a tökéletes kislányt akarta elkészíteni egy fazék vízbe, cukor, só és egy csomó kislány-holmi hozzáadásával. De véletlenül egy X-vegyszer nevű kemikáliát kevert bele, így azok, nos, furcsák lettek.
5. repülés és egyéb szuperhatalom = Olyan szuperképességeik vannak, mint Supermannek: gyors repülés, amitől a ruhaszíneik fénysávja utánuk nyúlik; lézerszemek, szupererő, szuperhallás, messzilátás. Továbbá annyira gyorsak, hogy minden felszakad és elsuhan a lendületüktől, sőt: másodpercek alatt átjuthatnak a Földről az Aszteroida-mezőig és vissza.
6. a hősfigurákat közelről ismerő és befolyásoló antagonista = Jojo először sajnálatot ébreszt maga iránt, majd hirtelen leplezetlen pofátlansággal csicskaként ugráltatja a lányokat, akik naivan minden elképzelhető módon kiszolgálják. És miért? Hogy felépüljön "A Világot Egy Jobb Hellyé Tevő Gépezet". Sötét apafiguraként próbálja maga mellé állítani a hősöket, torzítva az eredeti apafigura (Utónium) intelmeit.
7. az őrült tudós nagy gonosz terve = Kék tervrajzon látják a lányok Jojo bázisának kinézetét, de továbbra sem gyanakodnak. Jojo az X-vegyszerrel minden megjelölt és elteleportált majmot zöldes bőrű, hatalmas agyvelejű géniuszokká változtatja, hogy együtt "A majmok Bolygójává" tegyék a Földet, és uralják az emberiséget.
8. egyszerűbb szociális irányelvek = Nem használhatják az erejüket, miután vidáman és ártatlanul szétrombolták a fél várost. Nem csatlakoznak egy gonosz, King Kong méretű Jojo-hoz, mert ő valóban szörny. (Nem lehet nem észrevenni.)
9. a főgonosz segédei, magánbandériuma = Óriásaggyal ellátott, randalírozó őrült majomfélékből álló "genianthropus"-ok.
10. az Amerikai Kongresszus Épülete = Townsville Polgármesteri Hivatala. Jojo és a többi génmanipulált majom ugye mindig fémburkot tesz az agyveleje köré. A végén óriásmajommá váló Mojo Jojo új agyfedőként a Polgármesteri Hivatal kupoláját húzza a fejére. Townsville pedig elképzelhetően a Smallville név kiforgatása, és a nagyvárosi közeg karikatúrája, ahol a szuperhősök általában élnek.

Maguk a történet elemei lehetetlenül túlzóak, de a kiváltott hatásaik (városlakók dühe, Utonium letartóztatása, a kóborlás) logikusan kapcsolódnak. Ezért is tudtam odafigyelni egy ideig arra, hogy mi történik benne, noha a film igen kiszámítható és néhol gyerekes a hangvétele. A lányoknak új környezet az óvoda, kezdetben úgy viselkednek, mint a többi gyerek. De amikor a teljesítményüket kezdik próbálgatni, elszalad velük a ló. Látják, hogy ezzel gyűlöletet szítottak maguk ellen, és így az őket megmentő Jojo könnyen félrevezetheti őket.

Számos negatív kritika hangzott el a premier idején, hogy ez csak egy hosszú, utólag készült kezdőrésze a sorozatnak. Ez nem teljesen igaz: annak ismerete nélkül is kerek, lezárt egységet alkot - legfeljebb 2-3 dolgot nem tisztázott a cselekményből. Miért nem vették őrizetbe Jojo-t a végén, tekintve, hogy veszélyt jelent a társadalomra? Vagy hogy segítettek-e a lányok a rendbehozni és újra felépíteni a várost a végső harc után?

Ami leginkább meghatónak nevezhető ebben a rajzfilmben, az az Utónium-család otthoni élete. Blossom (="Virág"), Bubbles (="Buborékok") és Buttercup (="Vajasbögre") minden képességükkel meglepik a professzort, aki viszont nagyfokú jószándékkal és türelemmel fordul a teremtményei felé. Nagyon jóhiszemű és inkompetens: őszintén: felnőtt tudósember nem hiheti, hogy az iskolarendszer csak úgy megbirkózik egy ilyen problémás gyerektrióval. Az egész várost másodjára kell lerombolva és terrorizálva lássa, hogy megvonja bizalmát a lányoktól. Az a jelenet is szándékosan eltúlzott, de így is megható bizonyos értelemben. A lányok a teremtményei, de lányukként bánt velük mindenkivel szemben. Most megint teremtményként viszonyul hozzájuk.

Mivel annak idején én magam is néztem a sorozatot, zavart, hogy sosem tudjuk meg, mi Utónium keresztneve, vagy a szakterülete. Annyit még csak-csak kiokoskodtam, hogy ha a valóságban egy kutató ilyen nagyházat fenntart, és magányosan él, akkor a találmányai eladásából élhet.

Ami viszont határozottan tetszett, hogy a 3 lány egyike itt először szólítja apának Utóniumot. Ha azt vesszük alapul, hogy ez paródia, és eltekintünk tőle, mennyire képtelenség a kislányok "összekotyvasztása", úgy érthetővé válik a professzor motivációja a kísérletre. Nincs barátnője, egyedül él, és vágyott egy gyermekre. A 3 lány egyénisége pedig tényleg olyan, mintha egyetlen gyerek három oldalát jelentenék: Blossom az intellektuális én, Buttercup a harciasságot mutatja, Bubbles pedig a gyámoltalan, szimpátiára éhes oldal.

A rajzfilm mondanivalóját Jojo foglalja szavakba, amikor találkozik Blossom-ékkal az esős éjjelen. A társadalom azért rekeszti ki a fizikailag másabb embereket, mert nem ismerik a másság természetét, így potenciális veszélyt látnak bennük. És minden újabb hiba, amit vétenek, okot ad a félelemre, a közmegvetésre. Ez pedig csak a közhasznú tevékenységgel kompenzálható, mint ahogy a végén ők hárman is Townsville különleges "rendrakóivá válnak."

Minden vígjáték azon múlik, hogy mennyire kreatív és mennyire vicces, ez pedig szubjektív. A színpompás, abszurd túlzások az alapstílus, ez többnyire tolerálni tudtam, és voltak benne tényleg humoros részek. De időnként úgy érzem, nem tudja eldönteni a mű, hogy mi keltsen együttérzést, és mi legyen nevettető. A szereplők gyakran teljesen együgyűek, ez pedig nem mindig tudható annak, hogy kifigurázni hivatottak valamit. Néha egyszerűen ostobák és szegényesek.


Részben mulatságos, és néhol egész megható, de szuperhős-karikatúraként több ötletet is elbírt volna.

Sebezhetetlen

Mit tennél, ha lassan felfedezed, hogy sokkal több rejlett benned, mintsem arról tudni akartál? Egy átlagember a mi valóságunkban szimplán ignorálná, mint David Dunne (Bruce Willis). A sebezhetetlen nem képregényfilm, de teljesen úgy tesz, mintha az volna. Összegyűjti a legismertebb amerikai képregények általános vonásait, de azok se külön szabályokat nem állítanának a néző elé, és a történet áramába sem zavarnak bele.

1. Van egy szupererejű protagonista, aki egyszerű polgárként él 1-2 családtaggal;
2. egy antagonista, aki nem tud normálisan érintkezni a világgal;
3. az antagonistának van egy tipikus szupergonoszokra jellemző fedőneve - mint amilyen a "Dr. Doom", vagy a "Madárijesztő";
4. a protagonista és antagonista közelről ismerik egymást;
5. a antagonista rájön, hogy mi ellentétpárjának a gyengesége;
6. és a klasszikus szuperhős-sztorik dilemmája: miként viszonyul a protagonista képességéhez saját maga és a többi ember.

David Dunne és Elijah Prince (Samuel L. Jackson) párhuzamosan válnak azokká, akik, akárcsak Norman Osborn és Peter Parker a Pókemberben.

Elijah ritka csontritkulással született művész, aki kizárólag a képregényekben talál rá a kreatív szabadságra. Gyerekkorában "Porcelánnak" csúfolták, testi fogyatékossága pedig fogékonnyá tette azún. "közönséges valóságon túli" témakörök iránt. Vele szemben David egy apatikus biztonsági őr, akinek családi élete a közöny kerülgetése és a küszködve mozgásban tartott hétköznapok jegyében telik. Házassága válságba jutott, de nem érez magában ösztönzőerőt bármihez. Egymáshoz viszonyulásukat Elijah foglalja össze a legjobban: "Ugyanazon a görbén foglalunk helyet, csak az ellentétes pólusain." Az egyikük nem tud sérülni, a másik nem tudja elkerülni a sérülést.

M. Night Shyamalan rendező alaposan kidolgozza David és Elijah háttértörténetét. Szerintem túlzottan is: olyan sok háttérinformációt kell fejben tartani, amik egyszerűen súlytalanok. Az egyszerű történethez pedig kis ívű, sőt nagyon lassú folyású cselekmény járul. Elijah kitartása arra ösztönzi Davidet, hogy maga is kutakodjon, tapasztalja ki másságát. Mindez lelki utazás, drasztikus tettekhez csak egy ízben vezet:  mikor a vége felé dulakodásban megment egy elrabolt famíliát. Elijah végül nem találja meg a helyét a világban, ahogy remélte, David viszont igen. Újra megtanul aktív figyelemmel és szeretettel viszonyulni fia, felesége és a többi ember irányában. 

Prince és a Dunne-nok tehát életszerű városlakók, olyan problémákkal, amik gyakran megfigyelhetünk saját ismerőseink között is. Viszont Elijahot leszámítva mindegyikük valahogy érdektelennek, fantáziaszegénynek tűnik, mégha vannak is álmaik vagy reményeik. Ha nem Samuel L. Jackson és Bruce Willis alakítaná a két főszerepet, nagyon hamar unalomba fúlna az egész.

Audrey Dunne bármelyik stresszre hajlamos családanya lehetne, Joseph pedig az a fajta gyerek, aki mindig akaratoskodik apja felé, hogy javuljon meg. Őket inkább csak elfogadtam, mint a főszereplő környezetét, de amúgy semmi nyomot nem hagynak az emberben. Egy jelenetben Joseph rá akar lőni apjára, hogy szülei végre felhagyjanak a kételkedéssel. Audrey pedig pontosan ennek a kishitű, merev észjárásnak ad hangot: "És mivel nagyon betegek, elhisznek olyan dolgokat is, ami valótlan." David meg nem is próbálja tagadni, hogy valószínűleg kutya baja se lenne a golyótól. Azt mondja fiának: elköltözik, ha megteszi. A puszta tény, hogy Joseph ezt megtenné, valahogy olcsó dráma érzetét kelti számomra.

Gyanítható csavar, mikor kiderül: Elijah idézte elő a Daviddel történt mindhárom tömegbalesetet. Érdekes ötlet, hogy Elijah egy képregényhez hasonlóvá akarta tenni élete világát, hogy fogyatékos létének valami értelmet adjon. Most már tényleg szuperhőssé és főgonosszá válnak, noha Elijah-ban nincs gyűlölködés vagy destruktív hajlam. Igazából az elméletéről sem derül ki, hogy igaz, hamis vagy önámítás. Egyszerűen ebben hisz, ezt az álmot akarta beteljesíteni. Tetszik, hogy mennyire kifacsart, ugyanakkor érthető a karakternek ez a furcsa, irreális célkitűzése.

Akármennyit hangsúlyozzák, nem hiszem el, hogy Dunne emberfeletti ereje egészen idáig  rejtve maradt előtte és mások előtt is. Legalább 30 éves családfő. Ha tényleg rendelkezik ezzel az erővel, egyetlen apró hiba elég, hogy véletlenül ártson valakinek. Önként vállalná, hogy elszigeteli magát az emberektől - még a családjától is -, élete végéig vegetálva a semmin? Az ilyen szintű érdektelenség már átragad a nézőre a film irányában.

Nem lett volna tehát rossz film a Sebezhetetlen, de számomra túl van magyarázva és misztifikálva. Egyfelől okos tanulmány a képregénymítoszok természetéről és hogy miről szólnak. De az egésznek a kerete szűknek érződik. A szereplők reakciói nagyon szegényesek, alig történik valami, és az a kevés is csak a szereplők lelkében okoz bármi lenyomatot vagy utóhatást.

A kalandor

Jeanne-Claude Van Damme fantasztikus harcművész, és színészként is sikerült néhány jobban sikerült filmhez adnia a nevét. Különösen nagy fába vágta a fejszéjét a The Quest c. mozifilmmel. Van Damme egyszerre látta a rendezői és írói feladatok mellett a főszereplő alakítását. Ez nagyköltségű beruházásnál rendkívül kockázatos, hiszen jóval nagyobb munkabírást és kreativitást igényel. Főleg, ha olyan zsánerben kell újat mutatni, mint a harcművész-akciófilmek.

Christopher Dubois amolyan félútig érdekes személy. Előbb mutatványosként az utcai gyerekeket védelmezi, majd miután elmenekül az Egyesült Államokból, a bujkálás és egyéb viszontagságok igencsak próbára teszik fizikai állóképességét. 1925 New Yorkját, Siam-ját és Távol-Keletét kiválóan illusztrálták a filmben, és ugyanez áll a jelmezekre. Van Damme-ra első ránézésre biztos nem ismernénk rá abban a sminkben. Színészi szempontból az első negyedórában mutatja fel a legtöbbet: higgadt és kitartó, némi játékossággal elegyítve. 

Aztán mint minden számkivetett, Dubois is rákényszerül, hogy szervezete mellett viselkedése is edződjön. Elvileg ez indokolja, hogy Van Damme játéka a helyezettel együtt egyszerűsödik. A tornán márcsak az elszánt harcos imidzsét adja, ahogy a Véres Sportban. Nem mondom, hogy ez rossz, de a film második felében jóval kevesebb színészi és több harci repertoárt követel tőle a szerep.

Első megtekintéskor nagy meglepetést okozott Roger Moore mellékszerepe Lord Dobbs-ként. A hajdani brit főtisztet nem a körülmények, de nem is annyira a haszonszerzés vezeti, bár tény, hogy értékeket rabol. Ahogy Chrisnek bevallja a börtönben: elégtételt akar az élettől, hogy eddig mindig mások (Isten, Britannia és a flotta) dicsőségére szolgált. Bármilyen nyerészkedő hajlam, bármilyen számító, ahogy ellopja a templom szent szobrát, a kicsinyes ártó szándék elkerüli.

A többieknek nem sok teendő jut, és azzal sem formálják az események alakulását vagy végkimenetelét. Amennyiben a Carrie-vel való ismeretség romantikus szálként volt hivatott működni, úgy kevéssé meggyőző. Nagyon elhanyagolt és a torna után nem is váltanak szót egymással. Egy kézen megszámolható, hányszor tudnak a szőke nő beszélgetései Chrisszel meghittséget kelteni. Dobbson kívül minden fontosabb karakter csak a nézőközönség tagjaiként buzdítja Christ - különösen Maxie.

De az igazán fontos rész a viadal, a ghan-gheng. Nem sok értelme van annak, hogy egyetlen országból egyetlen harcost engednek kiállni és képviselni egy adott országot. Egy ismeretlen tibeti város bíráinak ez édesmindegy lehetne. És a döntőben az már tényleg mindeggyé válik, hogy a porondon maradnak-e a küzdőfelek. Ha csak dísznek volt ott, miért nem láttuk, hogy a többi harcos is elhagyja a porondot? Szabályellenes ez vagy sem?
Ugyancsak a döntőben a helyiek, Chris útitársai és az életben maradt résztvevők is csak lépkednek és körülállják a feleket. Többször közeli kameraállásban látjuk Chris Dubois arcát, amint elszánja magát. Olyan, mintha Van Damme azt gondolná, hogy díszletek és a harci mozdulatok elegendőek lennének egy igényes filmhez, hisz ez a film a küzdősportokról szól.

Maguk a párbajok nagyon érdekesek: határozott jellege és stílusa van az egyes figuráknak. A Mortal Kombat óta nem láttam ilyen jellegzetes küllemű résztvevőket egy tornán. (Személyes kedvencem Jamaica és Spanyolország képviselői voltak.) A végső ellenfél valóban meggyőző jelenség: termetes, kegyetlen, agresszív és fürge. A Véres Sportban Van Damme döntőbeli partnere kissé primitív benyomást keltett bennem. A harci koreográfia kissé kimért, szóval nem érdemes Jackie-Chan-szintű sebességet várni tőlük. Annak viszont örülök, hogy a muay thai elsajátítását nem részletezték. Ez a film már így is eléggé a küzdelmekre fókuszált, nem hinném, hogy sokat hozzátett volna a cselekményhez.

A narratív befejezés Dubois és ismerősei utóéletéről megadta a tisztességes keretet a sztorinak. Valóban elhisszük, hogy ez az eset megtörténhetett - flashback-ek nélkül is. Nem különösebben mély benne bármi, de vállalható hollywood-i pop-corn-mozi.

Egzotikus, látszik rajta a munkaráfordítás, de az egész tényleg nem több egy múlt századi Mortal Kombat-nél, mágia és szörnyek nélkül.