Creed 3.

Sorszerű párhuzam virít Michael B. Jordan és Jonathan Majors, a Creed 3. két főszereplője között. Bár tehetségüket már előtte is bizonyították, mindketten a Rocky spin-off-szériája révén robbantak be a filmes köztudatba – egyik az 1. másik a 3. rész fókuszában. És mindketten egy-egy MCU-alszéria fő rosszarca szerepében tették meg a következő nagy karrierlépést, az 1. Fekete Párduc, illetve a 3. Hangya antagonistájaként. Látni, ahogy ez a két „titán” működő alakítással, kémiával és drámával feszül össze a ringben szinte már garancia rá, hogy a Creed az erős mozifilm-trilógiák rettentő kurta sorát gyarapítja. De csak szinte.

 

Adonis Creed profi ökölvívói karrierje során már mindent elért, és gazdag üzletemberként vonul vissza a ringből. Felbukkan azonban gyerekkori barátja, Damian, akivel szinte testvérek voltak. Damian is profi bokszolónak készült, de egy balhés éjszaka során fegyvert rántott, hogy „Donnie”-t megvédje, és 18 éven át kellett a sitten vegetálnia. Testi ereje és ambíciója azonban a régi, ezért most arra kéri Adonis-t: adja meg neki az esélyt a bajnoki övre – ahogy apja, Apollo adta meg a szintén amatőr Rocky Balboának. A meccs azonban rémálommá válik Adonis-nak: nemcsak a régi bajnok, az ő protezsáltja kerül kórházba, de kiderül, hogy Damian átverte ő. Az ügy tehát komoly számvetést és törlesztést követel a családapától.

 

Kicsit sem izgatott, hogy vajon Sylvester Stallone cameózik-e ezúttal vagy sem, ezt rögtön le is szögezném. Az már annál inkább, hogy ne csak a franchise eddigi 6+2 filmjéből variálgassák a különböző történetelemeket egy újabb trilógiacsináló darabhoz. És ez a félelmem sajnos igazolást nyert: a Keenan Coogler–Zach Baylin íróduó javarészt a Rocky 3. és 5. történetpaneljeit összetoldozva egy középszerű történetet hozott össze, ahol a szereplőket jobbára a külsőségek, a karrier, a múlt sötét titkainak páni takargatása jellemzi, mint valami afroamerikai telenovellában.

 

Az alakítások helyükön vannak, de Jonathan Majors mindenkit lesöpört a színről: szeméből vibrál az elesettség vagy épp a mindenkit félresöprő arrogancia. Damian kettős érzéssel néz Adonis-ra: elismeréssel, hogy a balhés kiskölyök, az ő segédhaverja bajnokká küzdötte föl magát, de megvetéssel is, hogy felszínes showman lett, aki a múltját – vele együtt – eldobta, miközben Damian álmát és vágyott életét élte őhelyette. "Te adtál kesztyűt az én kezemre? Ha jól emlékszem: te hordtad az ÉN kesztyűimet." Jó kis motiváció, és mögötte jól látszódik az a tömény önzés, ami Damian-t rossz baráttá, az álmát vak dicsvággyá, a kérését pedig érzelmi zsarolássá torzította. 

 

Ez a kettősség lehetne a film nagy ásza, de olyan fokú taplóság és kommunikációhiány virít a szereplők között, hogy „az árulás” inkább farzsebből elővett klisének érződik: a klasszikus „egy szörnyet teremtettem”–felismerés, ami után a főhős újra föl kell, hogy húzza a kesztyűt. Ahogy a Rocky 3. első felében, a Creed 3.-éban is felszínes reklámsztár lett a főhősből, aki nem veszi észre, hogy a külsőségek foglya lett. De ez itt rosszabb! Adonis mintha kirakatházasságot élne Biancá-val, jóformán oda se figyel párja érveire, amíg Damian meg nem alázza a férfit az utcán. 

És értem én, hogy az elfeledett/elfeledni akart gyerekkori balhéi befolyásolják, de egy 40-es apa arra neveli a néma kislányát, Amarát, hogy bokszfogásokkal „védje meg magát” a szemétkedő diáktársaktól? Látom, mi akar itt lenni a karakter fejlődési útja, de olyan tákoltnak és forszírozottnak tűnik, ami már felszínes alakká degradálja Adoniszt.

 

Ha ez a franchise valamihez ért, akkor az a meccsek látványossá tétele, de azokat is főleg Majors töltötte meg élettel. A belépők szerfölött giccsesek, a kötelező edzőmontázsokban pedig volt egy mozzanat, aminek láttán napalmot akartam dobni a forgatási helyszínre: a formába rázódó Adonis a híres-hírhedt HOLLYWOOD-betűsornál pózol! Sem őt, sem a növendékét nem éreztem sose rátermettebb harcosnak, mint Damian-t, ezt a Clubber Lang-kaliberű verőgépet. De persze a formula megköveteli, hogy a főhős a végső párbajt nem veszítheti el, és úgy élhet tovább boldogan családostul, mintha mi sem történt volna. Sőt annyira jó arc, hogy még egy abszolút semmit se tisztázó, röpke bocsi-szóváltást is lezavar a bezzeg most újra a megszeppentet adó, áruló ex-cimbijével! Röhej...

 

A Creed 3. külsőre tisztesen összerakott, de lelkileg korlátolt sportdráma: állandóan a szokványosság és felismerhetőség talaján tartják, a felszínes értékrend béklyóit aggatva szereplőire – sőt voltaképp magára a sportágra is, amennyi szabálytalanság következmények nélkül marad. Biztos kézzel levezényelt vér- és egófürdő, de sajnos az önirónia, vagy az izmosabb világkép és mondanivaló „luxusa” nélkül.

3/5-öt adok rá. Középmezőnyös.

Ford V Ferrari (Az aszfalt királyai)

Elég ritkán fordul elő, hogy egy film eléri – legyen az bármilyen jól vagy rosszul összeszerelve -, hogy +- 2 órára otthon érezzem magam egy máskülönben számomra idegen témában, mielőtt a történet és szereplői kibontakoznak. Sose leszek autóbolond, a Ford V Ferrari – magyar címén Az aszfalt királyai – mégis beszippantott a maga stilizált világába, megszerettette velem a „nem céges” karaktereit, fordulatain tartotta a figyelmemet szinte a teljes 2 és fél órás futamidőre. 

A Ford Motor Company elnöke, ifjabb Henry Ford eltökéli, hogy egy vadiúj versenyautó-típust állít csatasorba, ezzel megtörendő a Ferrari egyeduralmát a piacon. A korábbi versenyzőt, Carroll Shelbyt bízzák meg a tervezéssel, ő pedig egy még kiválóbb pilótát, a szerelő Ken Miles-t szúrja ki, hogy a 66-os Le Mans-i versenynél képviselje a csapatot. Viszont az önfejű Miles alig-alig viseli el Ford öltönyös pojácáit, akik szinte bérmunkásként dirigálják őt és Shelbyt.

Meglepődtem, milyen jó érzékkel pumpálja James Mangold ezt a sportdrámát adrenalinnal: rendezése mellett a vágás követhető, ám sebes tempót diktál, a kameraszögek szinte az anyósülésre ültetnek minket, mihelyt valaki a volánnál ül. Igazából már a pálya közelében is érezni Shelby-ék vállalkozásának tétjét, a felkészülésük terheit, a hajtás izzását (nagyot néztem, mikor Miles élesben viszi végig a kört nyitva lógó ajtóval.) 

A még hihetően erős tónusozás a történetre is ráizmosít; inkább csak a vége a felé nehezedik kicsit ránk az egésznek a hossza. Egyszerűen korlátok nélkülinek éreztem a film világát: ahogy a Volt egyszer egy Hollywood-nál, itt is időn kívülinek hat a picit kiszínezett 60-as évekbeli környezet. És ezt a vibráló légkört kicsit sem lohasztja az ipari háttér felvázolása vagy a szakinfók csepegtetése.

Tarolt nálam a két főszereplő: Matt Damon és Christian Bale külön és párban is brillíroztak. Ken Miles önfejűsége, barátsága Shelby-vel, családjának támasza, a két férfi küszködése a vállalati kotnyelességgel mind ráveszik a nézőt, hogy drukkoljon ne csak a sikerüknek, de a sikerük elismerésének. 

Caitriona Balfe, mint Miles felesége, Mollie, és fiuk, Noah Jupe Peter-e szintén értékes, valódi személyiségek voltak, akik szívvel töltötték meg nekem Miles magánéletének jeleneteit. Rajtuk kívül még a II. HF-et játszó Travy Letts tud magára figyelmet irányítani… viszont az alelnök, meg a többi céges pofa már nagyon egysíkú karikatúrák. A film alapján nem is igazán értem, minek töm ilyen féleszű alakokat pénzzel a főnökük...

De elsősorban Bale - aki újabb szerepért fogyott jó soványra - tud tündökölni a nagyvásznon. Hamar megkedveltem ezt az öntörvényű őstehetséget, kinek száján ami a szívén, de éppúgy képes uralni és fékezni magát, mint a járművét. Mikor Fordék ötletét követve egyszerre ér finish-be 2 pilótatársával – így hirdetve a cég megújult nimbuszát –, se nem önzetlen, se nem hajol meg előttük.

Magában dönti el, hogy a győzelem elsősorban az új modellé, mégha tényleg a legjobb pilóta is hasít vele az aszfalton. Shelby és egy csomó más ember közös munkájának eredménye, amivel kétszínűség volna az egóját fényezni. Annál jobban sajnáljuk, mikor is többé már nem szál ki a kocsiból...

Maga a történet elég szokványos forgatókönyv mentén halad, de ettől még ügyesen összerakott és főleg pazarul tálalt: nem untatja a néző fülét, mikor a járgány technikai részleteiről hangzik el valami. És bár Ford emberei felőlem rajzfilmek is lehetnének, nagyon is átjön a filmből, milyen kemény és stresszes naponta együttdolgozni a szponzor törtető megbízottjaival a nyakadon: az efféle versenyben is mindig résen kell lenni, az állandó sietség közepette manőverezni, hol a sarkadra állva, hol a körülményekhez idomulva. 

Élmezőnyben ment át a célvonalon a Ford V Ferrari az én stopperem szerint: az év egyik legenergikusabb, legmenőbb gyártmánya, színes karakterekkel és kitűnő atmoszférával. Ötös skálán egy szilaj négyest kap tőlem. 

Családi bunyó

Dramatizálni sem mindegy, hogyan próbálunk egy sikersztorit. A Családi bunyó megint olyan dráma-vígjáték, amely valahogy egyik műfajban sem a jó gombokat nyomja meg, így egyik funkciójában sem tud igazán működni. Odázva és ügyetlenül tálalja amúgy is vékonynak tűnő történetét: a humorosabb eleje igencsak éretlen, sőt néhol infantilis, a drámaibb másik fele pedig olyan „tanulságokra” fut ki, amik nemcsak klisék, de alapdolgok, amikkel a szereplőknek jóval korábban szembesülniük kellene.

Saraya Knight, művésznevén Paige gyerekkora óta a WWE sztárja akar lenni, akárcsak fivére, Zak. Végül csak a tehetségkutató csak lányt veszi be a próbakiképzésre, és ez Zak-et teljesen padlóra küldi. Paige tapasztalja, hogy a női pankrátorra csak mint szexi díszletre tekintenek, de minél inkább rúgkapál ellene, annál inkább kiderül, hogy saját motivációja is gyenge lábakon áll.

Simán el tudnám képzelni a Knight-okat a szomszéd házban lakó családként, ami egyrészt segít a filmnek, másrészt viszont lapossá és önhitegetővé teszi szereplőit. Magát Paige-t a maga keménykedő, mégis naiv egyéniségével még talán sikerülhet kedvelni, de a család többi tagját aligha.

Kifejezetten zavarba ejtő szóváltások fordulnak elő az elején, pl. 

• a szórólapok osztogatása alatt, 
• vagy Zak apósának és anyósának vendégül látásakor, 
• vagy éppenséggel a találkozásnál a sportág ikonjával, az önmagát alakító Dwayne Johnson-nal. 

Nem tartom magam egy karót nyelt alaknak, de a humor itt egyszerűen nem odaillő; több könnyednek, lazán-viccesnek szánt jeleneten csak a fejemet tudtam ingatni, és annál nehezebb volt komolyan vennem a történetet.

Túl későn jönnek rá alapdolgokra a szereplők. Fityfenét sem ér a gyerekkori rajongás, a sok kis helyi bunyó, illetve a családi bunyós szellem, ha az edzettség és őszinte motiváltság hiányzik. Ezt 1 órányi nyújtózás után nyomatékosítja végre a narratíva, mikor az edző megérteti Paige-dzsel, miért nem lehet ő és bátyja igazi pankrátor. Az volt számomra a nagy "Na, végre!"-pillanat. Paige-ből olyan hibák sora derül ki, ami már a beválogatása észszerűségét kezdi ki a szememben. 
S ha már itt tartunk: azt sem veszem be, amit a film sugalmaz, hogy Paige kudarca előtt sose került szóba náluk, hogy anyja a saját művésznevét választotta neki keresztnévnek: "Saraya". Ez azért nem csekélység...!

A film a „sztárpankrátor” szóból csak a „sztár” részre figyel. A külsőségekre. Mégha az imidzs és a stílus kulcsfontosságú is egy ilyen interaktív sportágban, semmivel se értjük meg vagy éljük át jobban, mint a film előtt. Paige mentalitásán szintén ez a felszínesség tükröződik az első órában. Nem gondol bele jobban semmibe: 

• hogy saját célját sokáig mennyire nem érzi a sajátjának, 
• hogy edzettlensége mellett a pánikrohama is komoly bajforrás,
• hogy az ex-modell résztvevők esetleg több-ből is állnak, mint pofi meg cicik,
• és legfőképp: hogy mennyire kisajátították őt és bátyját a szüleik, akaratlanul is beléjük sulykolva ezt a rajongást a sportágért. A film így állítja be a család viszonyait, de a 2/3-a letelt, mire a hátulütőjét is hajlandó elővenni.

Aztán a "mese vége" után Paige csakúgy visszasétál a válogatásra, és csakúgy visszaveszik őt; egyszerűen foghíjas és őszintétlen ez az egész dramaturgia.

Saraya-Paige identitáskeresése az, ami elvileg a középpontban van, de a produkció nem tudja ezt okosan lekommunnikálni. Keményen belenyúl többek közt a megélhetés problémájába, mégsem akarja megragadni: mindig éppen csak annyira mutogat egy-egy problémát, hogy nehogy szétessen a film. Akárcsak Knight-ék: csak mikor a reményvesztett, részeg Zak elkallódik, kapnak végre észbe, nehogy ők is szétessenek, mint család.

Nem fogok meghunyászkodni a Rotten Tomatoes magas átlagértékelése előtt: számomra balga, helytelen humorú és drámájú, infó- és eseményszegény alkotásként maradt a Fighing With My Family. Elhiszem, hogy Dwyane „A Szikla” Johnson szívügyeként felügyelte a projekt-et, mint producer, de nem tudom elismeréssel illetni, mert ahhoz túl esetlen és feledhető darabnak tartom.

ROCKY BALBOA

Ahogy maga Sylvester Stallone, én se éreztem úgy, hogy a Rocky 5. méltó zárás lett volna az önmagát rég túlélt sportdráma-szériának. Sőt, én kifejezetten megvetem:

• Utáltam, hogy milyen átlátszóan és hamisan utánozza az 1. részt;  
• Szitkozódtam az álszent drámán és önhitten viselkedő szereplőkön; 
• Rocky protezsáltja, Tommy Gunn egy utálatos kis rohadék volt, akiből épeszű ember sose csinálna bajnokot;
• És külön tüskeként éltem meg, ahogy a régi, önfényező kellékeket mutogatták, pl. a zászlómintás boksznadrág vagy a Rocky-szobor a legvégén. 

Hadd írjam le egy hasonlattal, mit jelentett ezek után megnéznem a 2006-os Rocky Balboát. Egy szennyes, büdös, nyirkos szobában tocsogsz, amit ekkor hermetikusan lezárnak! Aztán, pár perc múlva, mikor már a falat kaparászod, hirtelen eltűnik az ajtó, és egy lakatlan tajgán találod magad, ahol a friss hegyi levegőt szívhatod be mindenfelől. "Ha elég sokáig maradsz egy helyen, azzá a hellyé válsz."

Nemcsak azért tapsolok, mert holmi "nagy széria" 16 év után végre rendes zárást kapott. Ez egy nagyon őszinte, tanítani is képes produkció, amin érezni lehet, hogy szívből csinálták. Visszaadta nekem mindazt, amit az eredeti Rocky-ban szerettem: valóságszagú, végig a földön jár, alázattal bánik a témájával, bárki számára átélhető. A főszereplő ismét valódi underdog, azaz esélytelenül induló, kivert-kutya-típusú pali, nincs rajta semmi szembetűnő, semmi fényezés vagy dicsmáz. Ellenfele sem csupán haragos negatív figura, akinek direkt Balboára viszket a tenyere. A Rocky 2. óta minden folytatás démonizálni próbálta a legyőzendő felet - különösen a Rocky 4. 

Az özvegy, visszavonult Olasz Csődör ma éttermet vezet Philadelphiában. Szinte teljesen a múlt emlékeinek él: fiatalkora helyszíneit járja be, szívesen mesél bárkinek a karrierjéről és életéről. Még a két régi teknőse, Balegyenes és Jobbhorog is megvannak. Két nagy elrendezetlen ügye maradt:

1. egyik fiával, az ifjú Roberttel való mismásolt és a fiú számára egyre terhesebb kapcsolata,
2. a másik az a nyugtalanság, hogy még mindig maradt mit megmutatnia a világnak sportemberként.

A TV-ben szimulációs játékot adnak le a jelenlegi bokszbajnok, Mason Dixon és a fénykorú Rocky között, amit Rocky "nyer". Menedzserei erre rájátszva összehoznak egy agyrémnek tűnő mérkőzést: Balboa vs. Dixon, a generációk küzdelme.


A Rocky-franchise vége az első Star Trek-idővonalt juttatja eszembe. Mindkettőnél tisztán bőrlehúzásból kicsikartak egy mélypont 5. darabot, aminek negatív visszhangja után már égető szükség volt a rendrakásra. Aztán a 6. rész végre tisztes, méltóságteljes hattyúdala lett a nagy veteránoknak, olyan zárójelenettel, ami könnyekig meghatotta a rajongókat. Én ugyan nem rajongok a Rocky-szériáért, de Balboa búcsúmozija valóban időtálló darab lett, elődei ismerete nélkül is megállja a helyét.


Stallone szívét-lelkét beleadta ebbe a tervezetbe, a főszerep mellett vállalva az író, rendező és társproducer munkáját is. Helyesen ismerte föl, hogy egy magányos Rocky jobban közvetíti az idős ember fájdalmát. Azt a szomorúságot, hogy egy végigharcolt életút összes csapása és glóriája után pontosan oda jutott vissza, ahonnan elindult - még Adrian előtt. Nincsenek telenovellás haláljelenetek vagy csöpögős rimánkodások. Robert és Paulie élnek ugyan, de nem állnak közel hozzá, nem alkotnak igazi családot.
Ezt a melankolikus hangulatot nyálmentesen adja át nekünk a Rocky Balboa. Rocko nosztalgiasétát tart sógorával, Paulival az 1. rész több olyan helyszínére, ami kötődik hozzá és Adrienhez. Ezek többségét - akárcsak a Rocky-szobrot - lebontották, és a környék is lepusztultabb, mint 30 éve. Örültem neki, hogy bár Rockyt készületlenül éri, ha barátaiban az ő jó emlékei rosszakat hoznak elő, de sose úgy veszi a dolgot, mintha belerondítanának a "régi szép napok" ábrándképébe. Pl. mikor a korcsolyapálya helyén Paulie emlékezteti rá, miféle testvér volt: "Jól bántál vele. Én viszont rosszul; nem akarok erre gondolni!" Burt Young éppolyan remekül idézte föl a régi karakterét, mint Stallone a sajátját. 

Az apa-fia szálba is sikerült vért csepegtetni. Robert nem egy érdekes alak, de tetszett, amit a dramaturgia végülis kezdett vele. A fiú joggal érzi úgy, hogy apja árnyékában él, hisz mindenki csak róla faggatja, őt meg le se szarják. Valódi problémája azonban, hogy nem tudott a saját lábára állni. "Amikor jött a neheze, elkezdtél bűnbakot keresni. Nagy árnyékot." Hiába költözött el hazulról és lett állása: mivel sose állt ki az igazáért, főnöke és a külvilág előítéletei beivódtak a fejébe. Úgy ítéli meg magát, ahogy mások felcímkézték őt: egy nagy hős mihaszna srácaként.

Motivációs beszédet mindegyik folytatás tudott rittyenteni, ez nem új. A Rocky Balboában viszont érettebbnek és természetesebbnek hatott, ahogy előadták; mindkét vitafél álláspontját átéreztem. Robert tudja, hogy apját nem érdekli, ha örökre lesérül vagy kinevetik őt, de a Dixon-meccs mindkettejük jó hírét és boldogulását tönkreteheti: Rocky éttermének a forgalma eshet vissza, Robert-nek pedig talán senki nem lesz hajlandó rendes állást adni. Az egész Rocky-mítosz lényegére tapint rá a metafora, hogy az élet pofonjai is olyanok, mint egy bajnoki döntő, ahol talpra kell állni. "De addig, amíg nem hiszel magadban, nem lesz saját életed." 

A világgal való hadakozás másik példája Mason Dixon. Ő tudja, mit ér, és bírja a pofonokat, mégis az ellenkezőjét érte el, mint Balboa. Közönsége fújol rá, állítólag mert még sose állt ki kemény ellenféllel - akárcsak Balboa a Rocky 3. elején. Arra gondolhat itt szerintem a film, hogy a nézők Dixonban nem az ifjú, csúcsra feltörő tehetséget látták, hanem a hamis, háttérből fedezett bérsztárt. És Dixon tiszteli ugyan Rocky nevét, de attól még ő neki csak egy jelkép. Akit menedzserei a rég várt "nagy kihívásként" mutogatnak a bevételért. 

Fontos részletnek tartom, hogy Rocky sem a régi hírneve vagy öröksége miatt száll újra ringbe. Ő kis meccseket akart, nem "Balboasaurus-ként" parádézni a reflektorfényben. "Úgy érzem, maradt még valami a pincében." Kifinomultabbnak találtam itt a meccs elővezetését, mint a többi folytatásban. Persze, itt is végigmegyünk a sajtótájékoztatón, meg az edzésmontázson a témazenével. De sem ezt, sem Rocky emlékeit a szemüveges Adrienről nem éreztem másolásnak; nem egy korábbi részt használ mankónak egy rossz folytatás. Rocky nem bizonyítani akar, egyszerűen csak még érez magában potenciált, hogy azt csinálja, amiben a leginkább önmaga lehet: bokszoljon. 

A többi mellékszereplő közül még Marie karaktere az, aki Rocky támasza a történetben. Stallone-t hál'Istennek nem érdekelték az olyan hollywood-i trendek, mint pl. hogy okvetlenül legyen romantikus szál a művében. A "kicsi Marie", akit Rocky még az 1. rész idején látott utoljára, érett, komoly személyiségű asszony lett, aki vonakodva fogadja csak el a veterán bokszoló barátságát. Nagyon betaláltak nálam a párbeszédek közte és Rocky között, illetve a zenei aláfestés Bill Conti nyugodtabb dallamaival. 

A cselekmény lefutása alapból elég kiszámítható, és ez sajnos a végső harcra is igaz. Jól nézett ki, ám a lefolyása kicsit túlzottan hasonlít az első meccsre Apollo Creed ellen. Rocky csak robosztus ütéseket tud használni, mert a folytatásokban tanultak kivitelezhetetlenek a mostani fizikumával. Hihető, csak gyanúsan nagy véletlen, hogy Rocky harcértéke pont az 1. rész szintjére esett vissza. Aztán persze marad a status quo: a 10 menet után Dixon ugyanaz marad, aki eddig is volt, Rocky viszont példát mutatott neki arra, milyen az, ha egy sportoló kivívja az emberek szeretetét és drukkolását. 

Szóba kerül egy motívum, amit nem egészen értek. A hűtőházban és a mérkőzés végén Rocky egy bestiáról, egy szörnyről beszél Paulie-nak, amit magában érez. Hogy mi? Akkor most: ez a "szörny" az a "valami a pincében", a tartalék, amit Rocky még nem adott ki magából? Dixonnál is kissé lehangolt, hogy nem ismeri föl: Rocky nem személy szerint ellene küzd. Valójában nem. Stallone figyelme szerintem erre a pontra már elfáradt, ezért nem világos, mit is fejez ki Dixon és Rocky meccse. Ugyanúgy lehet simán a nemzedékek harca, mint Rocky küzdelme magával az élettel, mindazzal a megpróbáltatással, amit az élet rázúdított. Kezdve azzal, hogy felesége rákban hunyt el. "Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet." 

A végső búcsú a temetőben egyszerű, de gyönyörű lett. Alig 1 perces, szűkszavú, mégis valószínűleg a kedvenc pillanatom. Az előző jelenetben a tömeg még Rocky nevét kántálta, de miután minden véget ért, csak ők maradtak - ahogy a nő azt előre megmondta a Rocky 3.-ban. A sírkő egy nagy oszlop tövében van, ami ugyanúgy kiemeli őt, mint a még élő férje utolsó szavai: "Tudod, semmire se mentem volna nélküled... Hé, Adrian: megcsináltuk. Megcsináltuk..."

Végül, a sírok között eltünedező alak utolsó intése. Ugyanúgy szól ez a halott asszonynak, mint nekünk, a nézőknek, de a színész búcsúja is lehetne az őt hajdan sztárrá emelő franchise-nak. (Ami már nem végső búcsú a Creed: Apollo fia miatt, de azt én spin-off-nak tekintem.)

A Rocky Balboával Stallone végre olyan folytatást hozott össze, amely nemcsak megidézi az igazi Rocky karakterét, de érettebb, emberibb is, mint az előző felvonások. Sőt: megkockáztatom, hogy az eredeti Rockyval együtt bármely más Stallone-mozit kenterbe veri. A 100 perces játékidőt ugyan eléggé szellősen tölti ki, de nem süpped unalomba, nem zavarodik bele üzenetébe. A színészveterán méltóképp lerótta tartozását a rajongóknak, nekem pedig bebizonyította: tényleg több van benne, minthogy ostoba akciófilmekben macsóskodjon.  

Pénzlabda (Moneyball)

Leggyakoribb méltatása a Moneyball-nak az szokott lenni, hogy semmit se kell tudni a baseball-ról vagy általában a profi játékokról, hogy érthető legyen. Valódisággal, természetes tónussal adja elő a mondandóját, fölös családi drámakörök vagy érzelgős ál-dilemmák nélkül. Nem maguk a meccsek, hanem a sportág hátterében zajló üzleti és stratégiai döntések állnak a középpontjában, egy olyan korszakból, ahol a csapatok összeállításában új módszer honosodott meg. 

Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke megelégeli, hogy anyagi korlátaik miatt a rivális klubok sorra veszik el tőlük baseball-sztárjátékosaikat. Ezért egy Peter Brand nevű közgazdásszal vadonatúj kiválasztási szisztémát vezetnek be, statisztikai adatok alapján kiszúrva olyan tehetségeseket, akik a szakma szűrőjén eddig fennakadtak. A régi szakértők kétségei, a kezdeti kudarcok és a média károgása miatt Billy és Peter pengeélre kerülnek, de némi személyi változás után "a kísérlet" sikersorozatot eredményez.

Érdekfeszítőnek találtam a témát, és ahogy prezentálták. Miként működik a menedzselés, mik a bevetett szokások, a bennfentesek gondolkodása. Lassú, de nem unalmas, és ezt főleg 2 összetevő éri el: az elmés párbeszédek, és a Hill-Pitt páros karakterei. A maga sötét módján még szórakoztató is, ahogyan Billy Beane zsonglőrködik a szakmájában. És nemcsak abban, ahogy Brand javaslatait alkalmazza, hanem a csapatösszetétel variálásában is. Eltöprengtető, hogy a célszerűség diktálja egyes játékosok elcserélését: úgy adják-viszik őket egymás között a klubok, mint a játékbabákat.

Feszültség keletkezik a levegőben, valahányszor Beane szembekerül az idősebb tehetségkutatókkal. Már azzal kihúzta náluk a gyufát, hogy helyteleníti a bevett módszereiket. De hogy matekelemzés döntsön az ő tapasztalatuk helyett, azt többen nem nyelik le, és kilépnek. Beane sikere szerintem részben abban is rejlik, hogy az új technika hívebben fejezi ki a profi liga valódi mivoltát. A sportipar ugyanolyan üzlet, mint a közgazdaság.
Aztán a vége felé a film bezárja a kört: Beane egyik tárgyalópartnere rekordfizetést ajánl neki, szóvá téve, hogy módszere követendő minta lesz, elbocsátások és cserék gyarapítják majd rosszakarói számát. A Moneyball ezeket a következményeket már nem mutatja, csupán tárgyilagosan közli velünk. Beane családi hátterét is csak annyira érinti, hogy valódibb emberi lénynek tűnjön. 

Brad Pittet én úgy általában nem kedvelem túlzottan, de itt visszafogott, érett játékával a mozi fő ütőkártyája. Beane a csapattagokat kb. egy óramű fogaskerekeinek tekinti, ugyanakkor tudja, hogy egy sztár se helyettesíthető a pontos másával. Össze kell ollózni a beválogatottak képességeit, nem az ideális esetet erőltetni, mikor nem lehet. Pitt apró gesztusai szórakoztatóak, karaktere életszerűen ötvöz kockázatvállalást és realitásérzéket. Jonah Hill a köpcös, szűkszavú agytrösztként méltó társa; Brand és Beane kapcsolata a nullpontról fejlődik előbb partnerivé, majd a végére barátivá.

A Moneyball-t jó kis filmnek tartom, melyet komótosságával együtt is nagyon érdekes volt nézni. Bizonyos értelemben a rendező ugyanúgy célszerűség alapján csoportosítja a történet elemeit, ahogy Beane válogatja ki, majd pozícionálja a baseball-csapat személyi állományát. Nem csapatszellem és üzleti érdek ellentétéről szól, hanem az újítás szükségességéről egy szakmán belül. Hol érdemes kitartani egy-egy elképzelés mellett, és mikor kell a külső feltételekhez igazodni?  

Mélyütés

"Semmi mást nem ígérhetek, csak vért és gyötrelmet, könnyeket és verejtéket."

Antoine Fuqua drámája sem ígér és nyújt egyebet a boksz-filmek durvaságán, vérességén felül. Sötét, letargiás képsorokkal megy végig egy önkontroll-hiányos bokszoló szakmai és szociális mélyrepülésén, de teljességgel képtelen elszakadni a sportdrámák szabvány-elemeitől. Voltaképp a Rocky III. és V. forgatókönyvét keresztezték itt egymással: az anagramma-nevű főszereplőt simán behelyettesíthetnénk Rocky Balboával, és ugyanaz volna a végeredmény! 

Billy Hope félnehézsúlyú világbajnok luxusban él feleségével, a bombázó Maureen-nel. Mikor egy rendezvény-balesetnél párja halálos lövést kap, Hope teljesen magába roskad: előbb a karrierjét teszi taccsra, majd a gyámügy intézetbe adja a lányát, végül földönfutóvá válik. Össze kell kanalaznia az életét, vagy végképp lemondhat róla.

A sportdrámák műfaja immár évtizedek óta képtelen megújulni. A főhős általában egy szerethető, balga bika, akinek vagy a bajnokká válását, vagy a nagy visszatérését látjuk, jó sok pátosszal fűszerezve. Utóbbi esetnél általában egy családi tragédia vagy sötét üzlet miatt siklik ki az élete. Miután megtalálta a megfelelő edzőpartnert, hosszú tréningezés után kiáll régi riválisa ellen, kiütéssel nyer, és valahogy ettől még a kisiklott élete is mintegy varázsütésre helyrejön.

Pontosan ugyanezt az izzadtságszagú képletet követi a Mélyütés sztorija. A hiteles színészi játékok, James Horner letargiafokozó dallamai, a véres, ügyesen lassított és fényképezett közelharcok mind rendben is volnának. Ha a történet nem volna merő sablon. Közhely közhely hátán tolong benne, a párbeszédek ijesztően szögletesek, és a közvetítésen a műsorvezetők némely beszólása kimondottan a Rocky-harcok koppintásának érződik! Hope karakterfejlődése is kidolgozatlan: monoton önsajnálata egy izzadtságszagú melodrámává satnyítja le a lényeget, a főszereplő magára találását, az első lépéseket a mélypont után.

Maga a premissza igencsak sértő képet fest a sportág művelőiről. Fuqua vagy érzelgős izomagynak, vagy másokat nyilvánosan megalázó seggfejnek állítja be a profi bokszolókat - utóbbi történetesen az a kihívó, aki miatt közvetve meghal Hope felesége, és az új világbajnok lesz. A bokszhoz igenis kell IQ: ha más miatt nem, a taktikai érzék, az önirányítás kulcsfontosságú benne, bármelyik súlycsoportról legyen szó.

Ez máris 2 szempont, aminek híre-hamva nincs Fuqua megközelítésében! Hope a meccsein feltűnően sokszor hagyja a fejét ütlegelni - újabb Rocky-áthallás. Elképesztő, mennyire nem gondolkodik: egy ilyen instabil, önveszélyes fickó - aki civilben buta, mint a balta - képtelenség, hogy a bajnoki övet birtokolja. Ő maga ismeri be az éttermi jelenetnél gyerekének, mennyire nem az ő érdeme, hogy régen luxusban éltek: "Tudod... fontos kérdésekben mindig anyu döntött."

Ha a movie csak az apa-lánya kapcsolatra koncentrálna, máris nagyobbat foghatna a sztorin. Ez az, ami lelket és szívet ad a történetnek, és nem mellesleg Hope egyetlen motivációja a talpra álláshoz. Jake Gyllenhaal nemcsak hogy 20 kg izmot épített magára és megtanult bokszolni: alakítása érzelemgazdag. Gyerekpartnere, Oona Laurence szintén meglepően jó volt: 13 éves kora ellenére kiválóan alakítja a csalódott, vesztessé vált apjára dühös kamaszlányt. Szorítani tudnánk érte, hogy Hope-nak sikerüljön bebizonyítania a bíróságnak, hogy alkalmas szülőnek, illetve hogy vissza tudja szerezni a lánya megbecsülését. 

Itt dob egy hátast a dramaturgia. Hiába megható pillanat, mikor Hope régi-új bajnokként átöleli kislányát, a folyamat, amíg eljut ide, nem létező. Hajszálra ugyanazt csinálta, mint a tragédia előtt: edzett keményen, szívből szerette a kislányt és anyukáját, nyert a ringben. Mit csinál most máshogy, mint akkor? Józan ésszel rávághatnánk, hogy talán az élet sok pofonjától kicsit lehiggadt végre. Ez viszont egyrészt nem elégséges indok, másrészt még primitívebb vasgyúrónak állítja be Hope-ot.

Átlagos bokszdráma, megfelelő színészi és unatkozó írói munkával.