Kitörlő (Végképp eltörölni)

Tipikus Arnold Schwarzenegger-féle kukoricaetető a Végképp eltörölni. Akció akció hátán, a szinte sebezhetetlen osztrák főszereplővel és olyan rosszfiúkkal, akikről mintha egy nyakukba akasztott tábla jelezné: "Genny vagyok, nyírj már ki!".  

John Kruger, a Tanúvédelmi Program ügynöke ezúttal Lee Cullent bujtatja új személyazonosság alá. A nő megtudta, hogy cége egy vadiúj technilógiájú, lézeres puskát készül illegálisan eladni külföldre, és a kritikus infókat egy diszkre mentette. Kruger közben rájön, hogy saját szervezetétől valaki szintén nyakig sáros az ügyben.

Semmi nem volt ebben a filmben, amit nem lett volna unalomig ismert más művekből, vagy rosszabbul használva, mint amazokban a művekben.  A színészi játék éppenhogy elmegy, az akciójelenetek pedig kontár rendezésűek.
Kezdve a fegyver-prototípussal: a világító zöld sugárnyaláb - amely először a nő expasiját égeti szét a lakásukon - inkább az Alien 4.-ben hatott volna odaillőnek. Ezt a fegyvert képtelenség volna akárhol a földgolyón nem kiszúrni: bárhová adnák el, bármely térségben veti be egy katonai vagy félkatonai szerv, azonnal nemzetközi veszélyforrásnak nyilvánítanák.


Az akció az egyedüli dolog, ami előrehajtja ezt a rozoga kémtörténetet. Annak is mindig az a lényege, hogy Arnold megússza valahogy. A Kommandó és Terminátor során ismertté vált pózzal tartja a puskákat, mikor hozzákerülnek - nyilván, mert ez a Schwarzenegger-póz, ezzel lehet eladni az akciófilmjei többségét.
Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a szökése a repülőgépről. Itt ugye egyik kollegája felfedte magát John előtt, hogy tégla és a konspiráció egyik fő láncszeme. Krugert elkábítják, de meg nem ölik. Később egy késdobással fegyverzi le pisztolyos ellenfelét, kifelé lóg a gép nyitott ajtaján, és a robbanó motor süvítő lángjai közepette is sértetlen marad. Támadója egy repülőt hajt neki az ejtőernyőjének, hogy megölje. És ha idáig nem lett volna kellően eszetlen a jelenet: zuhanás után Kruger csak néhány 10 méter magasan nyíló ejtőernyővel nekivágódik egy kocsitetőnek, és kutya baja.


A figurák jobb esetben csak megjegyezhetetlenek, ha ugyan nem végzetesen ostobák. Lee, az aktuális "bajbajutott hölgyike" rémesen elővigyázatlan: nem képes leplezni főnöke előtt, hogy mindenről tud, egy riporter barátnőjével osztja meg a bűneset titkát. Minden egyes alkalommal Johnnak kell megmenteni valamitől. Átlagos és kicsit irritáló modorú is.
A negatív oldal irányító koponyái elvileg csupa főnöki beosztású valaki, akik egy magas szintű összeesküvést hátterében állnak. Őket a végén John egymaga csapdába ejti a saját autójukban, a vasúti sorompónál, épp a robogó vonat előtt a síneken. Willy Coyote-tal szoktak ilyen szinten gügye balesetek történni.

Egyszer nézős, abszolút feledhető üldözéses mozi.

Spy Hard

Nincs mégegy hollywood-i ikon, akit annyiszor bíráltak volna egy-egy komikus átiratában, mint James Bond-ot. Miután maga is a paródia műfajára szakosodott, Leslie Nielsen mindenképpen ki akarta próbálni magát, mint az angol szuperkém ferde tükre. Meg kell hagyni, egész ügyesen boldogult a szereppel a Drágám, add az életed!-ben. Mégha a film nem is nagyon nő föl a kiadós nevetésre vágyó néző elvárásaihoz.

 

Ha a film egészét nézem, akkor Nielsen Dick Steele-e a vezérhangya a humorbolyban. Ő a dupla 0-ás ügynök, a nőbálvány profi, akivel az ügynökségi titkárnő szinte "Dugj meg!"-cetlivel felérően  flörtöl. Szabiról hívják be, mikor régi ellensége, a félkarú Rancor új világuralmi terv előkészületeibe fog. Az ügyben Dick mellé szegődik a dögös femme-fatale, Veronique, akivel - a szüntelen nyomozás, menekülés és balfácánkodás közben - tipikus "bondos" románcba keveredik.

Nielsen poénjai - akár verbális, akár tettleges - nem ütnek olyan gyakran és akkora erővel itt, mint azt szeretném, de legalább van stílusa a különböző viccszituációknak. Dick csak annyira kelekótya fickó, ami még felismerhetővé teszi rajta, melyik karakter lejáratása ő. Nemcsak úgy nyersen idétlen vagy barmoltan hülye, mint pölö Austin Powers. Amaz a karakter azért nem működött mind Bond-karikatúra, mert az eredeti embert túltorzították, a pontos ellentétévé, aki ugyan nevetséget tud kelteni, de önmagában nézve nem több egy gyengeelméjű, taszító gnómfiguránál.

Steele-en kívül kívül még aki mulatságos karakter, az az ügynökség igazgatója, akinek mániája, hogy mindig álcázza magát, munkán kívül és belül. Pont mint Clusoe felügyelő A rózsaszín párducból. 2 roppant felvidító jelenést idéznék itt, amelyben szerepel: egyik a belépője Dick szellentésekor, másik mikor egy röntgen-szemüveg tesztelésekor egy hájas férfi melltartóját látja meg vele:

1.

"Gratulálok, Döglesz. A feleségem ügyvédje egy hónap alatt se tudott rám találni. Isten hozta, WC-00!"

2.

"Ha itt beállítunk egy bizonyos kombinációt, akkor a táska robban, igaz?"

"Nem. Ez egy zár. Arra szolgál, hogy csak én tudjam kinyitni a táskámat."

"Bámulatos; hogy mit ki nem találnak manapság."

"Oh, a szemüveg, hehe..."

Nemcsak Bond-paródiát kapunk; már maga az eredeti cím is bökdösés a Die Hardnak. Ugyanúgy karikizálja ez a vígjáték pl. Whoopy Goldberg Apácashow-ját, vagy a Jurassic Parkot. Dick és Veronique egyik segítője egy szőke kölyök, aki Macauley Culkin Kevinjét reprezentálja a Home Alone-ból. És Rancor egyik embere nem más, mint Hulk Hogan. Ezek közül az Apácashow- és  Kevin-utalások az én szememben nem illenek egy komikus kémtörténetbe. De az utóbbi semmiképpen!
A Jurassic Park-parodizálása viszont nem volt rossz húzás az alkotóktól. Egy őrült tábornok rezidenciájához remekül illik a prehisztorikus szörnyek világa, mintha szabadidejében a megalomán Rancor tábornok kihalt fajok felélesztgetésével ütné el az időt.

Nem tartom jó vígjátéknak a Spy Hardot, de vannak kimondottan humoros részletei, és mozgalmas. Azonkívül kerüli a gyomorforgató vécés poénokat, a toaletthumort. Azt is lehet jól felhasználni (pl. Ace Ventura), de jóval nehezebb nevettetővé tenni, mint mondjuk egy profi akcióhős különleges felszerelését. A befejezést - ahol a főgonoszt kilövik a nukleáris rakétával együtt - szintén nem tartom olyan stílusosnak, mint mondjuk a Hot Shots vagy Naked Gun zárását.

Egy Elégségest adok rá. Gyenge, de vállalható kikapcsolódás.

Lehetetlen küldetés

Úgy gondolom, egy TV-sorozatot lazábban lehet megítélni, mint egy mozifilmet. Ott nem egyszeri alkotást törekednek létrehozni, hanem időben minél tovább mesélni kitalált szereplők mindennapjait. Akár valós, akár fiktív közegbe tartoznak. Vagyis: jók a rosszak ellen, a jó oldal minden zűrt átvészel valahogy, így a show folytatódhat. És minél megkapóbb egy sorozat stílusvilága, ha van hozzá kellő anyagi fedezet, annál több év(ad)ig élvezhetjük, hogy egy másik világban is tölthetjük mindennapjaink egy kis töredékét.

Személy szerint már egyetemi éveim óta nem nézek sorozatokat. Folyamatosan semmiképp. Szakadozva is legfeljebb 1 tucatnyi akad, melyre ma is rászánnám az időt. Mivel annyira elnyerték a tetszésemet, függetlenül a realitástól vagy a de facto hitelességtől.

A Mission Impossible sose tartozott ezek közé. Nem éreztem különösebben, hogy jellegzetes bája, szíve volna a sorozatnak, egyszínűnek és formulárisnak találtam. Nagyon negatív hozzáállás ez, tudom, és nyilván rengetegen imádták azt a sorozatot, mint ahogy nekem is megvannak a magam kedvencei. 

Függetlenül, hogy mennyire tetszett/nem tetszett egy régi TV-show - ha ugyan láttam -, mozis átirataik közül már viszonylag sokban csalódtam eddig negatívan:

• Knight Rider 2000.
• Mind a két Charlie angyalai movie
• S.W.A.T.
• Starsky és Hutch.
• A Star Trek-franchise némely darabjai.

Ethan Hunt egy titkos CIA-mellékág ügynöke. A film címének eredetét a csapat elnevezése magyarázza meg: I(mpossible) M(issions) F(orce), azaz Lehetetlen Küldetések Alakulata. Miután egy bevetésen Ethan látszólag összes csapattársát elveszíti, a rendőrség keresteti, főnökei pedig árulással gyanúsítják. Társai közül előbb Claire, majd idővel a csoport főnöke, Jim Phelps is előkerül. Kiderül, hogy felültették őket, és hogy tégla volt köztük.
A konfliktus egy lista köré épül, mely a legjobb titkos ügynökök neveit tartalmazza. Ethan megkeresi Maxot, a személyt, aki a listát tartalmazó lemezt akarta lepel alatt megvásárolni. És miközben Ethan egy pici csapattal elindul, hogy a szükséges adatokat megszerezze a CIA központjából, lassan kideríti, mi is történt a halott csapattagokkal. Jimről kiderül, hogy ő az igazi tégla, Claire pedig a cinkosa, akit viszont gátlástalanul lelő. Ethan egy vonatos üldözés során megállítja a férfit, elrendezi az ügyet Max-szal, és a CIA-nél tisztázzák a nevét.

3 szóban pontosan körül tudom írni, milyen lenyomatot hagyott bennem ez a franchise-indító darab: személytelen, túlírt, formális. A színészi játék nem haladja meg a tűrhető szintet, a konfliktus túlbonyolított, a szereplők képességei mondvacsináltak. A film legszimpatikusabb vonása az a néhány csúcstechnikai eszköz, mint látványkellék, pl. az emberi bőrt és arcot imitáló maszk, vagy a monitoros szemüveg-lencse. Ezek és az akció visszafogott mértékű, nem fuldoklik a CGI-ban, mint a G. I. Joe.
Mégis: monotonnak hatott a film. Olyan az egész, mint egy James Bond-movie másolata. Tom Cruise protagonistája is leginkább átmenet Val Kilmer Simon Templarja és Pierce Brosnan 007-es ügynöke között. A történetben akadnak ugyan fordulatok, a szereplőkről is említenek háttér-információkat. De az egészből nem szűrődik át az ügy súlya, inkább egy felfújt klasszikus kémtörténet az egész, mint éles, életekre menő és komoly konfliktus.

A szokott dilemma: szokványos színészi játék, egysíkú szereplők. Igazi háromdimenziós karaktert egyet se fedeztem fel, csak járkáló cselekményszerszámokat. Nem lehet kötődni senkihez; nincs jellemük, egyszerűen csak mind profi ügynökök/ügyködő. Legalábbis annak állítják be őket. Ha ezeket a papíralakokat megvariálnánk, és a protagonista mondjuk Claire lenne, Jim a bűnbak és Ethan az áruló tégla, akkor ugyanaz lenne az összkép. Tom Cruise csak azért a sármos jófiú, mert ő a casting első számú sztárja, Jean Reno pedig azért szerepelhet Kriegerként, mert szeret hollywood-i produkcióban vendégeskedni.

Akad néhány jelenet, ahol még az adott séma szerint is hibádzó a rendezés. Amikor Ethan az IMF igazgatóval, Kittridge-dzsel beszélget, a ferde kameraállás, Kittridge rángatózó arca meg motyogássá halkuló hangja egyszerűen röhejesek. "A tégla mélyen bent van..." "Jól van, Hunt. Ami sok, az sok." Ha ez a pszichikai hatást volt hivatott fokozni, akkor nagyon visszafelé sült el.

Nem túl "profi" Krieger emblematikus malőrje a CIA belső biztonsági termében. Világbajnok tervezőmunka után Ethan bejut, hajmeresztő akrobatikával elvégzi a munkáját. Majdnem meghalt, mikor Krieger egy pillanatra elengedte az őt tartó kötelet. Krieger ezt még tetézi azzal, hogy miután felhúzta Ethant, hangosan mond neki köszönetet a terem hangérzékelői dacára, majd beejti a kését, amit egy CIA-alkalmazott - hosszasan értetlenkedve - meg is talál, az asztalába beleállva.

Vagy itt van például Claire, a női főszereplő, egyébként Jim felesége. Nem először tapasztalom block-busterben, hogy a főszereplő hölgy végig hajlamos nyitva felejteni a száját. Teszetosza, naivitásra hajlamos nő benyomását kelti, aki inkább a kényelmes csalás híve, mint a profi megtévesztésnek és manipulálásnak. Hogy lett ez az asszony titkos ügynök? Ötletem sincs. Azonnal kitalálható, hogy egyrészt ő szintén sáros, és a protagonista ellen fog fordulni, másrészt hogy a főbűnös golyóval ajándékozza majd meg, mihelyt nincs rá szüksége. Szárított műdráma.

A kevés akciószcéna szolid, és kellően dinamikus. Az alagútban repülő helikoptert is lenyeltem valahogy. De azt a vetődést, mikor Ethan robbanótöltetet ragaszt a gépre, és robbanás közben a vonatra ugrik, már nem. Mégha be is venném, hogy éppen megússza... hol van ez a Die Hard 3. földalatti jelenetéhez képest?

Mindent összevetve a Mission Impossible átlagos, de korrekt alkotás. Gyengének nevezni túlzás, mert odafigyelésre készteti az embert annak nyomon követése, kinek milyen információi vannak. Csakhát a sztori jóformán semmiben nem próbál kreatív vagy több-szemszögű lenni. Szereplőiről szintén nagyon lerí a fantáziátlanság. Ha a konfliktus résztvevői nem tudják megfogni a nézőt emberileg, akkor nincs hatása a cselekmény ívének, fordulatainak, hogy kiderül, ki mit akar valójában.  

Hull a pelyhes...

"Teljesen kimaradsz a fiad életéből!"

"N-nem-nem, nem maradok én ki semmiből...!"

(Zorro legendája)



Tényleg nem.



Eredetileg karácsonykor akartam áttekinteni a Jingle all the way c. filmet Arnold Schwarzeneggertől. Az alkalom kedvéért. De az időzítés valószínűleg azt sugallná, hogy a film a karácsony szellemiségét tükröző, könnyed, vidám családi vígjáték.

Márpedig ebből a textusból egyedül a "könnyed" szó igaz. A Hull a pelyhes az egyszeri humormatinék közül sajnos a rosszabbik altípusba tartozik. Főleg azért, mert egy hazug, pofátlanul materialista értékrendet közvetít a karácsony szellemiségéről. Vedd meg a játékot, és összes mulasztásod a családod felé meg van bocsátva. Ezt a koncepciót tetézik hatökör szereplőkkel és öszvér-meghajtásos cselekménnyel. Döcögnek az események, valódi érzelmesség sehol, sőt időnként bizony úszik a bárgyúságban.

Jóindulatból nevezem Schwarzeneggert a cikkben Howardnak, ugyanis önmagát játssza. Nagyon esetlenül próbál grimaszaival pánikoló családapát megjeleníteni. Az alapötlet, hogy van ez az örökké elfoglalt családfő, hanyagolja fiát, majd mikor az utolsó esélyt jelentő ajándékot indul beszerezni, a Poklot kínlódja végig, mire sikert arat. Pofonegyszerű sztoriformula, de attól még lehetne humoros. Schwarzenegger még jellegzetes akcentusától sem tud megszabadulni a szerep kedvéért - mégha eleve nem is bonyolult a szerepe.

Rögtön az 1. negyedóra után leesik, hogy a film csak egy újabb penészette skatulyaradír az "Osztrák Tölgy" számára, olyan művekkel egyetemben, mint a Junior vagy az Ovizsaru. Elhiszem, hogy nemcsak akcióhősként akart megfelelni a színészi pályán, csakhogy ez nem a vállalt filmjei bevételén dől el. Elsősorban nem. Érdekes fricska továbbá a sorstól, hogy a kisfiút, Jamie-t alakító gyerekszínészt rövidesen Anakin Sykwalkerként láthattuk viszont a Epizód I.-ben.

Nem az tehát a bibi, hogy túl szimpla a sztori, vagy hogy Arnold nem jó színész. Egy példa: a Mr. Óvóbácsi semmivel nem bonyolultabb film: ott is a nagy, kemény fickó próbál megbékülni a ház kis ördögeivel. De ott valahogy viccesnek hatottak a főszereplő fapofái, a brutális csapdák, mert eleve egy sziklaméretű sportoló, de a maga módján rendes pasas volt az alany. Egy idő után megszokja egymást a 2 oldal, és próbálták megismerni a másikat.

A Hull a pelyhesnél kevés a működő vicc, mert az alapszellemiség benne teljesen anyagias, csupa számítás és elvárás, filléres műkonfliktussal. Ez pedig lohasztó. Egy végig balek alak végig görcsöl, hogy kiszolgálja a játékát végig csökönyösen vágyó kölyök szeszélyét. Amiről a sok kínlódás után önként lemond olyasvalaki javára, aki majdnem megölte Howard szeme láttára. Hogy lehet ilyen szkriptet jóváhagyni?


Röviden magáról Turbomanről: retardált fogyatékosoknak találhatták ki azt a Power Rangers-utánzatot, amiben ő a fő szuperhős. Egy paródiában esetleg díjaztam volna ezt, ha ilyesformán próbálná az alkotás kigúnyolni az eredeti sorozatot: hogy mennyire igénytelen volt, a népszerűsége és annak ellenére, hogy több mint egy fél évtizeden át tartott. A kedvencem a sok Tele-Tubbies-rokon kosztümötletből a pink színű kardfogú tigris. (Ugyebár: sárga Kardfogú Tigris, pink Pterodactyl.)

Mindössze 2 poén fordul elő összesen, ami számomra működött:

1. Mikor Howard a frusztrációit egy nagy Turboman-kartonon vezeti le az áruházban;
2. És mikor egy óriásnyalókával végigüti az őt bekerítő Mikulás-bandát;

És most jöhet a piszkálódás, mivel arra egyedül megfelelő ez a vígjáték:

1. Szemétség határa, ahogy Howard a fia kék karateövét a fejére kötözve pózol neki, miután sokadjára maradt ki, ezúttal épp az új öve megszerzési ünnepségéről.
2. Minek bukik le fejjel Howard felesége, mikor megkérdi tőle: "Megvetted a babát, igaz?" Kamerakezelésből E-.
3. Miért van az, hogy valahányszor Howard kedves arcot próbál vágni egy gyerekszereplő előtt, mindig úgy néz ki, mint egy szadista gyerekgyilkos?
4. Kinek az ötlete volt azt a Sinbad nevű fekete színészt castingol-ni? Mert minden jelenetében egy idegesítő, idióta módon kétszínű dumagépet reprezentál.
5. Mikor Howard először kérdez a Turboman-figuráról, az eladóknak minek kell úgy vihogniuk rá, mint Zordon hiénacsatlósai?
6. Ted, a szomszéd indulhatna minden idők legbárgyúbb antagonistái címéért, főleg mikor Howardnak élvezkedik a telefonba a sütikért.
7. Howard neje a hülyeség piramisa, hogy hagyja Tednek pedofil vigyorral ölelgetni meg fogdosni őt. 
8. Amikor a színes golyókért mennek ölre az áruházban, Schwarzenegger mit is ordít Sinbadra mutatva? "Pikacchuuu!" ??
9. Miért pattog a Howard üldözte labda úgy, mint Flubber?
10. Hogy engedhették a cenzorok egy részben gyerekeknek szánt filmbe, hogy egy gyerek a szájába dugja a labdát? Vagy hogy Schwarzenegger képen üti a rénszarvast, ami nemrég még őt üldözte?
11. Miféle létesítmény az a föld alatti játékőrző gyár, ahol csupa Mikulás meg némely manó árul feketén játékokat?
12. Mit keres ott egy Ninja-Mikulás, kiegészítve cukorkából készült nun-chaku-val?!
13. Miképp asszociálhat Arnold karaktere Sinbad karakteréről Jake Lloyd karakterére, amikor azt vízionálja, hogy fia iszik?
14. Mennyi az esélye, hogy egy találomra felkapott ajándékcsomag, amiről hirtelen azt füllentjük, hogy bomba van benne, tényleg bombát rejt?
15. És hogyhogy az nem végez mindenkivel ott?
16. Howardot hogyhogy nem ismeri fel a családja Turbomanként, mikor az egész arcát közelről látni a sisakban is?
17. Említettem a Power Rangers: a finálé-harcban a zord ugyanúgy lába közé rúg a szörnynek az űrben, mint itt Jamie az immár maskarás Sinbadnak.
18. A parádé szervezőinek van pénze egy olyan háti rakétára, amit még a NASA se tökéletesített az itt látható teljesítményszintre?
19. Miután Howard repülve körbeszerencsétlenkedte a fél várost, még mindig azt hiszi mindenki, hogy ez is a műsor része? Róla pedig, hogy a műsor résztvevője?
20. Miért érződik az egész produkció egy nagy reklámklipnek?

Végezetül még annyit: miután apja felöltözött Turboman-nek, majd leleplezte magát, a fiú megbocsát neki? Ez azért nem olyan megható, mint a készítők szeretnék, mert egyrészt a szituáció egyik hülyeség tehénkedése a másikon, másodszor a gyerek fanatikus kötődése a baba iránt gusztustalan mértékű. Direkt életveszélybe sodorja magát, hogy Turboman megmentse... és így apja ön-leleplezése után megbocsáthassa neki, hogy addigi életében mindig cserben hagyta.

Talán a keményvonalas Arnold-rajongók megbékülnek ezzel a darabbal, mint könnyed, értelmetlen ünnepi kikapcsolódással. Engem pusztán arról gondolkodtatott el, hogy a Batman & Robint talán túl szigorúan pontoztam le anno a blogon. 
9 éven felüliek számára nem ajánlott!

A kábelbarát

Evidens, hogy a legtöbbünk úgy gondol Jim Carrey-re, a színészre, mint a gumiarcú humoristára. Ez a szereptípus állt neki a legjobban, ebben tudta igazán kiélni virtuóz arcjátékait. Mikor 1994-ben az Ace Ventura, Dumb & Dumber és A Maszk taroltak a mozikban, úgy tűnt, örökre skatulyába kerül a csúcsra járatottan viccmotor szerepekre.

Carrey megérezhetett ebből valamit, mert rögtön utána kezdett el más műfajokkal is kísérletezni. Azóta tudjuk, hogy nemcsak a gügye tréfálkozót tudja megjeleníteni. Drámai színészként aratta első Golden Globe-díját a Truman show-ért. Önző karrieristát formált meg a Hantaboy és a Minden6ó sztorijában. Félárnyas ösvényen a thrillerekkel is cimborált: bár a Mindörökké Batmanben először játszhatott gonosztevőt, az a szerep inkább volt nyers bohóckodás, semmint ijesztő vagy félelmetes antagonista.

Ben Stiller filmje egy nagy üzenet a színésztől a rajongótábornak, és lehetséges, hogy a szakmának is: "Azt hittétek, csak egy gyerekbarát humorgép vagyok? Rendicsek! Hát most ámuljatok, amint kedvenc tréfamesteretek egyszeriben gonosz pszichóvá vedlik át!" Avatatlan szemnek először A kábelbarát is amolyan előemésztett komédiának tűnhet. Talán - mint pl. a Minden6óban - most is egy kedvesen flúgos fickóként látjuk majd, akivel valami rendhagyó dolog történik, és ez elindítja a kibontakozás útján, munkában, magánéletben és persze poénok terén.

A kábelbarát nem ilyesfajta alkotás. Ernie "Chip" Douglas tényleg flúgos, de antiszociális mértékig. Barátságot akar kötni egy átlagos fickóval, Steven-nel, de intolerancia és indulat bújik meg a természetében. A film előbb elhiteti a nézővel, hogy vígjátékot néz, aztán apránként áthajlik groteszk rémmesévé. Ugyanaz a műfaji párosítás, mint a Truman show-nál. A különbség, hogy itt nem az eltorzult környezete akarja Carrey figuráját mintegy magába szívni, hanem pont fordítva: az eltorzult egyén próbálja kivetíteni szociális igényét a környezetére.

"Chip" Douglas nekem 2 karaktert juttatott eszembe, ahogy figyeltem kiépülő műbarátságát Stevennel. Az egyik  - bármilyen furcsán hangozzon - Jack Nicholson Jokere: egy fele időben normális hangon, fele időben affektálva beszélő mókamester, aki érzelmileg igen labilis. Chipnek viszont vele ellentétben nincs hajlama a tényleges gyilkosságra.

Joker egyik képregénybeli mondata tökéletesen ráillik itt a címszereplőre: "Hol így emlékszem rá, hol másként. Ha már kell, hogy legyen múltam, jobb szeretném, hogy több választási lehetőségem legyen." Douglas TV-szereplők neveit használja anagrammaként. Identitástudata látszólag teljesen elmosódott az évek alatt. Egy flashback árulkodik a gyerekkoráról: anyja nem figyelt a nevelésére, nem volt apja, nem vigyázott rá otthon senki. A TV a 2. anyja lett: ebből tanult mindent az életről, ennek működését tanulta ki szakmának. Tetszett a gondolatmenet, ami kiolvasható ebből. Chipnek viszont eleve nincs megfogható személyisége, hogy ez a deviancia igazán szépen látszódjon. Túl sokat idétlenkedik, .

A másik, akire emlékeztet, az D-Fens az Összeomlásból. Ez inkább aszerint, hogy mi módon mutatja be őt a film, és a végén mi lesz a sorsa. Találunk egy átlagosnak tűnő fickót, útban munkába. Nem tömeggyilkos-alkat, de semmiképp nem biztonságos a közelében lenni. Egyre jobban belelovalja magát olyan hétköznapi jelenetekbe, amikből rajta kívül senki civilizált személy nem csinál nagy ügyet. Mind bizarrabbá válik viselkedése, csúszik le az abnormalitás lejtőjén.

Közben kiderül, hogy realitásérzéke eltompult: már rég nincs meg a munkája, a családi támasza, csak ezt a tényállást ő mentálisan nem tudja feldolgozni. Szó szerint megállt számára az idő. Mire a rendőrség is megjön, a fim másik főszereplője igyekszik megmenteni és a lelkére beszélni, de az a halálba zuhanást választja, hiszve, hogy legalább így hasznára lehet valakinek.

  

Mindezt persze szigorúan "dzsimkerrizálva" kell most elképzelni: állandóan csűri-csavarja a viselkedését, mások agyára megy, idétlen műkéjelgést is gyakran lead. És a legfőbb különbség a felhozott példától: nem hal meg a végén. Igaz, hogy megsebesül, ahogy hátasozik az óriás-antennatányérba. De  életben marad, harag nélkül válik el a másik főszereplőtől.

A film legsajátosabb vonása egyben a legrokonszenvesebb is számomra. Thrillertől még soha azelőtt nem láttam, hogy a lelepleződött pszichopata nemcsak nem lesz tipikus kaszaboló, hanem a célpontjai meg is bocsátanak neki. Nem tudják meg a valódi nevét (a Rikardo név nyilván újabb kitaláció), de Steven itt már bizonyosan látja "Chip" valódi személyiségét. Mindkét megjátszott verzióját utálta: utálta a túl barátkozni igyekvő hiperhavert, és utálta utána az aljas, élete tönkretételén mesterkedő "görényt". Most viszont beteg embernek látja, aki segítségre szorul. Frissítőnek hat ez a happy-end-csavar a végén, miután megannyi thrillerben a fő "pszcihós" mást se tud leleplezése után, csak vérengzeni.

Mindezek ellenére nem tudom nyugodt szívvel javasolni a produkciót. Gyakran idegesítő és még gyakrabban lapos. Elméletileg a cselekmény 2, tökéletes átmenettel egymásba folyó részből tevődik össze: a haver-kábelpasas, és a pszicho-kábelpasas. Külön-külön azonban a 2 egyike sincs atmoszférájában felépítve: a humoros beállítású 1. órában egy csattanón se tudtam nevetni, a 2. órában pedig épp Carrey játéka gyomlál ki minden feszültséget. Egyedül a nagy "leszámolás" a szatellitnél az, aminek végre igazi lendületet adott sztorinak... kevesebb, mint 10 percre. 

A karakterekről szintén nem tudok jót mondani, nagyon egysíkúra szabták őket. Matthew Broderick egyáltalán nem ad elő tisztességes színészi játékot; nem kedveltem már a Godzillában sem, de itt még rosszabb. Stevent jellemtelen, fatökű balfácánnak ismertem meg, aki képtelen ráérezni a mások felől érkező, apró jelzésekre. Ebben még hasonlít a kábelszerelőre, annyi különbséggel, hogy ő szem előtt tartja az etikai normákat.

Általában mentőöv egy kevésbé mulattató komédiában, ha akad romantikus szál. Steven kapcsolata barátnőjével Robinnal elemi szinten se tudja meghatni vagy érdekelni a nézőt. Még akkor se, mikor Chip sötét utalásokat tesz rá, hogy kisajátítja a lányt, illetve megmutatja neki a házibulin készült fotót Stevenről és egy prostituáltról. Carrey szatirikus képet fest a legtöbb thriller kliséiről, pl. a bűnöző tanulmányozza a gyanútlan célszemélyt; bejáratos lesz az otthonába, börtönbe juttatja, vagy ahogy egy sötét épületrészben üldözi.
Értem én, mire szolgálna mindez! De a forgatókönyv nem bánik jól Carreyvel, mint komponenssel. Steven pedig a Jim Carrey-filmek jófiúihoz képest is nagyon gyenge udvarló. Stanley Ipkiss karaktere A Maszkban szintén frusztrált és önbizalomhiányos férfi, ha nőkkel kellett szót érteni. Viszont hobbijai, fantáziája, előzékeny és frusztrált kettőssége érdekesebbé tette őt, és mikor az ő szíve hölgye volt veszélyben, a maga miliőjén megtanult a sarkára állni. Steven és Robin közt soha nem jön létre vonzalom; sótlan bábuk hangulathintája az, amit ők "kapcsolatnak" neveznek.

Teljesen megértem, ha mások ezt a filmet, sokkal jobban élvezték, mint én. Számomra egyvalami jutalmazta utólag, hogy végignéztem. Mikor Chip a szatellit szélén lóg, hangzik el tőle: "Hát nem érted, Steven? Meg kell ölnöm a babysittert!" Azaz: meg kell ölnie a kábelszolgáltatót, ami őt is felnevelte, ami szociálisan érzéketlenné, "rossz baráttá" tette. Nem keveset lehet meditálni Chip dilemmáján: vajon vagyunk mi is annyira TV-függők, mint ő? Törődünk eleget kapcsolatainkkal? Mennyi időt lopunk el saját és egymás életétől, ha "tisztán vehető az adás"?
Eredetileg ez akarhatott lenni a produkció fő témája: hogy túl nagy szerepet tölt be a televízió a mindennapjainkban. Ám az üzenet csak a katarzisjelenetben tükröződik ki; a film többi része időhúzás, míg elérünk Douglas komplett bezsongásáig. A gyerekkori flashback nélkül semmi nem uralna rá, hogy a srácnak mi volt a valódi célja. Így mikor a befejezéskor kiderült, azt gondoltam: klassz, de túl későn jött.

Jim Carrey bizonyosan elérte, amit akart A kábelbaráttal: a film vegyes fogadtatást kapott a kritikusoktól, a nézőközönség pedig értékelte a váltást az efféle bizarr, fekete humorra. "Fekete humor" vagy sem; a két szó egyike sem igaz. Ha legalább az megborzongtató lett volna, ahogy Chip kisakkozza Steven letartóztatását, illetve ahogy kirúgatja az állásából... ez már elviselhetővé tette volna a személyiségtelen, jelentéktelen események halmazát, ami a "barátkozás" folyamata volt. Egy hétköznapi debilt láttam, aki egy lehangolóan nagy marhát bepalizva szórakozhat a saját ügyködésein. Nem vicces, nem érdekes, nem megható, nem okos, nem kreatív. 

Star Trek 8. - Kapcsolatfelvétel

Horrorfilmnek is beillene az első Star Trek-rész, mely már teljes egészében Jean-Luc Picard generációjáról szól, és az ő küzdelmükről az Enterprise-ért és a B. E. Föderációjáért. A Borg V'Ger mellett a kedvenc Star Trek-nemezisfigurám, sőt a valaha létezett 10 legjobb gonosz/ellenséges lény egyike. Így aztán persze alapból előnyösebb rajttal indul nálam a film a "pontszerzésben". Továbbá örömmel fogadtam, hogy a legtöbben - nézők és kritikusok is - ezt tartják "A nem ismert tartomány" mellett a saga legjobbjának.

Akiknek nem ismerős a borg: ez egy feltáratlan űrbéli tartományban élő, ismeretlen faj.
Illetve: faji gyűjtőmassza.

Nem tudni, hogyan, mikor és miből indult ki. Gép és szerves élőlény 100%-ban gépi jellegű egysége, összeforrva léteznek a hajóikkal, mint az élő alkatrészek. A legfélelmetesebb viszont eszközük a tökéletesülésre: minél több világ humanoid lakóit asszimilálni, és a borg teljesen külön-nem-álló új egységeivé gépesíteni. Minden világ újabb asszimilálandó borg-nyersanyag, akárcsak kultúráik tudása és adatai.
Röviden: egy óriási mechanikus parazita.

Az ismertető: A borg előreküldi kockahajóját a föderációs felségűrbe, hogy asszimilálják az anyabolygót. Minket. Az akciót súlyos harcok után az Enterprise meghiúsítja, de 2 utólépéssel tovább folyik a borg terve: egyrészt egy asszimilációs gépeket hordozó gömb menekül ki a felrobbanó kockából. Másrészt, mert a súlyos vereségük után ún. temporális, azaz időfizikai örvényt keltenek. Így a múlt egyik idősíkjába, 2063. áprilisára jutnak vissza, a 3. világháború utánra, hogy ott asszimilálják a még gyanútlan emberiséget.

Időutazás... Később a 2009-es preboot (=prequel-nak is betudható reboot) is használta ezt a sztorielemet, és nem tartom kizártnak, hogy innen jöhetett az ötlet. Valaki a fő idősíkból visszajutott egy korábbiba, és onnan mintegy újrakezdődik a történelem íródása. Ez egymaga kitölthet egy egész filmet, de rengeteg odafigyelést igényel logikailag. A Vissza a jövőbe trilógia pl. egészében arról szólt, hogy mikor, ki, milyen régre utazott vissza, hol babrálta meg a múltat, hogy a jövő neki tetszővé váljon.

A Star Trek 8.-ban azonnal ezeket a kérdéseket tettem fel az időutazás szó hallatán:

1. Miért nem használta már korábban a borg?
2. Miért nem utaznak egy még korábbi idősíkba?

1. Mert tökéletesen éntelenül, számítások szerint, kollektívaként cselekszenek. Mostanra számították ki, hogy indítaniuk érdemes inváziójukat. Nem tudni, mióta képesek erre, de eddig nem volt szükség időutazniuk (legalábbis olyan térségben, ami kihathat a föderációs történelemre). Ez csak egy 2. alternatíva volt, melynek használatát a kocka pusztulása tette indokolttá. Könnyebb lett volna mindjárt ezzel kezdeni, ezt emberi fejjel beláthatjuk. Azonban "gépi fejjel" nem indokolt, és - feltételezem - strapásabb is lehet időörvényben utazni, mint az űrben.
2. Miért épp 2063? Véletlen nem lehet, hisz Picardék szerint kimondottan akkorra irányították az útjukat, megakadályozni az első kapcsolatfelvételt idegen látogatókkal. A Terminátor-filmekben könnyebb volt kimagyaráznom a dolgot: a XXI. században még behatárolt, mennyire régre lehet visszautazni. Ezért nem Sarah Connor szüleit, nagyszüleit, stb. ment kinyírni a Skynet. De a Borg miért nem megy '63-nál korábbra? Tipp: mert az asszimilálható népesség ekkortájt tetőzik a még nem-föderációs korszakunkban, és már vége a 3. világháborúnak, ami azért szintén nehezítené a begyűjtést.

Mindezt nem hibaként rovom föl, mert igazából nincs jelentősége. Amíg az emberiség nem ismeri az olyan "igazi" csillaghajókat, mint amilyen az Enterprise lesz egy napon, addig akármikor éppolyan sebezhetőek és kiszolgáltatottak lennének a borgnak.

Aki a sci-fikben jártas, az nagyon hamar felfedezhet más sci-fi-műsorokból vett részleteket:

• Itt van ugye a Vissza a jövőbe: itt is a legkomolyabb konzekvenciái vannak az időutazásnak. Mihelyt a múltba kerülsz, a jövőd máris változik valamennyit.
• A borg 2063-ba (a 3. világháború utáni korszakba) lyukad ki, amiről az Űrháború: 2063 sci-fi-sorozatra lehet asszociálni.
• Látunk egy cameo-jelenetet a Star Trek Voyager holodokijától: a sorozat a forgatás évében kezdte tévés pályafutását, így érdekes volt látni, hogy eredetileg dr. Crusher eszközei között szerepelt a program.
• A Deep Space Nine-ból a Defiant csillaghajó, fedélzetén Worffal, aki egy ideje már nem az Enterprise-on teljesít szolgálatot.
• És - bár ez csak halovány hasonlóság - a saját űrhajójukon rájuk vadászó szörnyalak veszélye az Alient juttatta eszembe.

A 8. darab önmagában nézve kielégítően megállja a helyét. Nem feltétlenül kell ismernünk a TNG (Az új nemzedék) sorozatot, hogy kiigazodjunk rajta, kik a szereplők. Picit talán kopik emiatt az egyéniségük színe, hisz emberközelibbé tenné a Star Trek-et nem ismerőnek, ha kicsit többet tud a harcoló tisztekről. De ez egyiküknél se zavaró mértékű. Worfról kisebb utalásokból ki lehet találni: korábban az Enterprise-on szolgált.

A Star Trek Voyagert pedig talán jobb is, ha nem ismerjük, mivel őszintén szólva: több értelme van úgy. Itt a sztori abból indul ki, ami az első borgos TNG-epizód nyújtott: az akkor, 6 éve megismert borg, egyetlen gigászi kockahajó. Több kocka nincs, legalábbis így állítja be a Star Trek 8. cselekménye. Csak egy gömb alakú tartalékhajó létezik, aztán már az se. Az ügy fricskája kapcsán mégis ekkortól válik Picardék helyzete kiemelten veszedelmessé.

Ronald Moore és Brannon Naga nevére ezentúl figyelni fogok, mert fantasztikusan  szőtték a szálakat. A konfliktus természete nemcsak egyre kiélezettebbé, de személyesebbé is válik Picard számára, aki a movie egyértelmű protagonistája. 6 éve a Borg asszimilálta, legénysége azonban megmentette, és visszaadták régi önmagát. Ez máig kísérti. Először még úgy tűnik, hogy a kocka után a gömb pusztulása révén lezárhatja ezt a régi konfliktust.

A legrosszabb viszont az lesz, amikor maga az Enterprise, és Picard legénysége kezd lassan borgizálódni, így Jean-Luc és emberei gerillaharcba kell kezdjenek. Nemcsak, hogy jóformán szüntelen a feszültség a hajón játszódó jelenetekben, de a felállás is változik. Jean-Luc egy darabon a gyengélkedőre felhozott Lilyvel menekül. Ő annak a Cochrane-nek a segédje, aki a kapcsolatfelvételt és az ahhoz vezető pilótautat végrehajtja majd.



Újfent az írókat kell dicsérnem, mert miközben többször változik az ő és Picard közti nézetkülönbség az egész ügyről, a változás nem érződik légből kapottnak. A nő, akivel az elején még nem lehetett szót érteni, végül magát Picardot ébreszti rá, hogy elfogult lett. A borg lehet, hogy sátánian kegyetlen, és a kapitány nem akar az Enterprise-ról lemondani, mint sok asszimilált kollegájáról. Saját esetét nyilván kivételes mázlinak tudja be.
De a bosszú még a XXIV. századi, fejlett éntudatú embernél is természetes vonás, és igenis motiválhat egy jó parancsnokot. Első megtekintéskor aggódtam, hogy fogja Picard a filmben leírni saját korukat a XXI. századi Lilynek. Nem akartam, hogy közhelyes legyen a magyarázata. Ha elfogult szöveg kerül is a magyarázatba, annak szerepe lesz, mikor vitába kerül Lilyvel a hajó feláldozhatóságát illetően. Az is nagyon tetszik, hogy Jean-Luc nem hirtelen hasonlik meg, vagy hőköl hátra saját magától. Szavaiban és viselkedésében is lassan fogadja el: a félig borgizált hajóra csak az önmegsemmisítés várhat. És hogy végül mégse kerül rá sor, sokadik csavarként cseppet sem hatott erőltetettnek.

A borg királynő ötlete némileg súg arról, miként kezdődhetett a borg létezése. Ő is "A Borg", de másképp, mint a többiek. Ugyanaz a szerveződési forma ez, mint a hangyáknál, és a királynő épp ezért fejlettebb, kifinomultabb fogalmakkal rendelkezik. Nem annyira parancsol, mint inkább mobilizál, amikor utasítást ad egy asszimiláltnak. Önmagát így jellemzi: "Én hozok rendszert a káoszba." Tulajdonképpen az emberi tudásvágy és alkotókészség célja is részben ez. Még akkor is, ha - ahogy Kirk kapitány mondta a Star Trek - The Motion Picture-ben - az emberi tényező túlmutat a logikán.


A királynő kapcsán egyetlen dolog miatt ráncoltam egy ideig a homlokom. Ahogy Data csábítását kifejezi, az talán kissé túlzottan provokatív. Rendben: világos, hogy Datát nem szimplán asszimilálni akarja - mivel eleve android, nem is nagyon tudná -, hanem egyenrangúvá tenni magával. Tudja, hogy amannak az emberivé válás a célja, fejlettsége pedig alkalmasnak láttatja. Nagyszerű csavar, mikor kiderül, hogy Picard nem véletlenül hívta magát Locultusnak a borg kötelékében: ő volt az eredeti jelölt Data mostani szerepére:
"Az asszimilációm nem volt elég." "Többet akartál egyszerű borgnál! Egy emberi lényt, önálló tudattal. Hogy áthidalja a szakadékot az emberiség és a borg között. Társat akartál."

 

A legtöbb ellenvetést a mű kapcsán azokról a jelenetekről olvastam, amik a XXI. századi Földön játszódnak. Cochrane-nel kapcsolatban sokan túlzásnak tartják, hogy a Trek-történelem szerint nagy történelmi személy, hogy La Forge milyen lelkesen magyarázza neki, mivé válik majd, hogy emlékeznek meg róla, ő meg az elején szinte részeges hippiként ábrázolják.

Ez engem is zavarna így, ha nem illeszkedne egy hihető koncepcióba. Először is: az Elsődleges Irányelv, a be nem avatkozás elve eleve kiesik az ottlétükkel a múltban. Nem rémlik, hogy ezt említette volna bármelyikük, de a tetteik alapján igenis látszik, hogy mérlegelték a temporális örvény megnyílásakor. Ezután is minimalizálni kell a változást, de a fő szempont a borg legyőzése.

A másik: Cochraine ekkor még nem vitte véghez a nagy tettét. Egyszerű észjárású ember, aki nem ismeri a Rikerék által lefestett "hőst". De épp Riker maga hozza szinkronba a 2 hozzáállást egy közmondással: "ítéljen a történelem". A legtöbb igazán nagyformátumú ember a kollektív emlékezet révén lett hősalak, nem mert predesztinálva/programozva volt rá. Mikor a legénységbúcsút vesz Lilytől és Cochrane-től - felhasználva a legyőzött borg időutazásos technikáját - Cochrane a maga módján, de tisztességesen fogadja az első földönkívüli lényt... a Vulkán bolygóról.
:-)

"Emberibbé tett, mint azt lehetségesnek tartottam..."

Csodaszámba megy, hogy Johnathan Frakes, aki korábban egyetlen mozifilmet se rendezett (csak TNG-, DSN- és Voyager-sorozatrészeket), ilyen jó eredménnyel rendezte meg ezt a felvonást. Nem mindig sül jó ki belőle, ha egy főszereplő egyben rendező is: William Shatner Star Trek 5.-je katasztrofálisan rossz produktum lett, majdnem lejegelve az egész franchise-t. De Frakes jól boldogult: a vágói, írói, szövegírói és operatőri munka pedig kiegészíti azt a rengeteg odafigyelést, amit a sokadik Star Trek-movie megkapott.
Nem állítom, hogy még jobb nem lehetett volna. A film jórésze az Enterprise-on játszódik, és a Föderáció adásai is csak egy alkalommal hallhatjuk. Ha bármelyik komponens hibádzott volna, alighanem csak egy hosszú, folytatásos TNG-epizódnak éreztem volna a Nemzedékek közvetlen folytatását. Szerencsére nem így történt: a film 3 Szaturnusz-díjat nyert Legjobb Jelmez, Legjobb Férfi- és Női mellékszereplő kategóriában. Jerry Goldsmith-t is joggal tüntették ki a témazenéért: a valaha megkomponált legjobb soundtrack-ek egyikének tartom.


 A Kapcsolatfelvételre teljes pontszámot adok.

Nappali fény (Daylight)

Mostanra eljutottam arra a nem kevés Stallone-fannal közös álláspontra, miszerint a közkedvelt akciósztár az első két Rocky-filmmel alkotott a legmaradandóbbat a filmvilágban. Persze, ott volt még Rambo, Dredd bíró, Spartan és a többi kemény akciókaraktere, de én speciel nem vagyok elragadtatva ezektől. Mindegyik jó filmjére, amelyben részt vállalt, legalább 3 "kevésbé jó" jutna, ha átlagolni kellene.

A Daylight - Alagút a halálba ilyen. Sokadjára egy látványos katasztrófafilm, ahol a hangsúly az átlagembereken van, kötelezően szürke és pofonegyszerű lelkek. Ugyan felvezetik az első percekben a sok leendő bentrekedtről, hogy milyen fajta ember, pl. nyugdíjas pár, házaspár gyerekkel, nárcisztikus reklámarc, fegyencek, rendőrök etc., de ezek soha nem nőnek túl a forgatókönyv-eszközök szintjétől. Azért létenek, hogy egy-egy helyzetet ábrázoljanak általuk a készítők: mi történik, ha bűnöző és civil, rendőr és mentő ugyanabban a cipőben jár, és próbálják kitalálni, hogy maradjanak életben.

Kit Latura; inkább nyugodtan hívjuk Sylvester Stallone-nak, mert ez az, akit ő ténylegesen játszik! Szóval Stallone egy volt mentőosztag-vezetőt játszik, aki az alagútban vállalja az emberek kimentését. Lehetetlennek tűnő küldetés: az alagút el van szigetelve a külvilágtól, fogy a levegő, az emberek újra meg újra megkérdőjelezik Latura rátermettségét. A rengeteg cérnavékony mellékszál egyike, hogy Stallone (direkt cserélgetem a 2 nevet) túl nagy kockázatot vállalt egy régi tűzvészkor, pár kollegája meghalt, vizsgálat, kirúgták.

Ennek részleteit el is mondja Madelyne-nek, a csóró írónőnek, aki leghasznosabb partnerének bizonyul a mentésben. A lány bátortalan, de nagyon segítőkész, és utóbbi vonását először ott bizonyítja, mikor a fegyencautóból kiengedi a rabokat, hogy ne pusztuljanak ott. Stallone és Madelyne idővel leszakadnak a többi fogságba esettől, és külön próbálnak kijutni, állandóan viaskodva a csüggedéssel.

Mindez bíztató sztorit ígérhetne, de a kivitelezés kezdőkre vall. 

2 dolog dühített leginkább: a túlélőket tudtukon kívül sorsukra hagyják, és a nő, aki ezt parancsba adja, soha többet említésre se kerül. A másik dolog maga a cselekmény fő színtere: az alagút. A túlélőszerepre kijelölt figurák úgy élik túl a film eleji tűzvihart, ami szerintem a fizika törvényeinek is ellentmond: percekig a kocsiban küszködnek, mialatt a lángcsóva és lökéshullám keresztülmegy az egész kócerájon.

Nem akarom túlmagyarázni ezt a tucatművet, mert az elhivatottságot se látom abban, ahogy megírták. Ehelyett a legjobb pillanatait összegyűjtöm annak, aki esetleg ezek után egyhuzamban szeretné megtekinteni az egész filmet:

• A gyúlékony anyaggal teli kamion robbanása
• Madelyne a gumiból készült cipőjével megtart egy olajtócsa körül lógó-szikrázó vezetéket;
• Latura egy csomó óriásventillátoron keresztül jut el a túlélőkhöz;
• Az Y-aktákban szerepelt pasas filmbéli felesége meghal, és ott kell hagyni a holttestét.

Gyanítom, hogy a történet alapja az 1999-es Mont Blanc-alagútban történt tűzvész lehetett. Ott is egy gyúlékony anyagot szállító jármű robbant be, emberek tucatja égtek el vagy fulladtak meg, és csak azok élték túl, akik időben elérték az alagút végét. Persze, a két eset közt vannak szembeszökő különbségek, ezt nem is vitatom. Viszont a kezdeti katasztrófaállapot igenis hasonló.

Sztriptíz

Sztriptíz egy olyan film címe, ami nem tudja eldönteni, mi a célja. Legyen vicces, vagy megható. Nem ismerem Carl Hiaasen best-sellerét, ami alapján készült; annyi jutott a fülembe róla, hogy az a humort tartja előtérben. 

Mozgóképes inkarnációja inkább olyan, mint a kötélhúzta ember: 2 karjára csomózva a köteleket 2 csoport további ember húzza. És végül egyik irányba se mozdul el igazán, csak az alany lesz rosszabb és megviseltebb tőle. Ugyanígy húzzák az alkotók két külön irányba ezt a produkciót: dráma és humor.

Nem a kettő elegyítése zavar. Minkettő terén kevés volt a jól eltalált alkalom. Az a kevés sem hibátlan. Ami elsősorban zavar, hogy ez a 2 alkotórész, dráma és humor sokszor akadályozza egymást. Ami drámai lenne, azt többnyire béna szexista megjegyzésekkel leszázalékolják. Ami pedig humoros lehetne, azt Erin Grant hátrányos helyzete, nos, "nem vicces"-é teszi.

Barbara Cramer kritikus szerint Moore karaktere túl komolyra lett megírva és eljátszva. Sajnálom, hogy ez a vélemény terjedt el a hivatásos filmesztéták körében, ugyanis engem érdekelt, hogy hova lyukad ki a kalamajkából, ő és a kislánya, Angela. Erin az FBI-nál dolgozott, de exférje miatt 2-3 hónapja kirúgták, és a bíró a pasasnak ítélte Angelát. És ugye a sztriptíz gyors pénzszerzési esély a fellebbezéshez.

Erin karakterét annyi problémával pakolták tele, ami valamelyest ugyan részvétkeltő, másrészt viszont szokványos. A karakterben az a pláne, hogy anya gondokkal. Hátteréről csak annyit tudunk, ami elszánt anyaként láttatja: az exe egy, már-már rajzfilmszabású, piti bűnöző. Állandóan költözteti a kislányukat, direkt rájátszva, hogy Erin kimaradjon az életéből. És mindez a film kezdetén. Emellé jön majd, mikor Erin életveszélybe kerül egy politikasúroló ügyben, plusz a lelkifurdalás, hogy Angelát elrabolta, így az meglátta fellépés közben.
Pofonegyszerű elképzelés, hogy egy sztriptízes egy éjjeli bárban, morálisan fölötte áll egy ügy másik érintettjének, aki kedvezőbben járt. Ez drámai oldalról a legtöbb, amit képes kiküzdeni magából a Sztriptíz. A meghatónak szánt anya-lánya pillanatok (az "elrablás", fürdés a strandon) szabvány szerintiek. Ugyanakkor nem találtam visszatetszőnek sem őket. Erin Angelával odafigyeléssel bánik, és a gyerek is elnyerte a szimpátiámat: értelmes és nem idegesítő. Ennyi. Személyisége egyiküknek sincs igazán, az anya pedig akkor kedvelhető, amikor a gyerekével látjuk.

A többi karakter kongott, akár a templomi harang! Többen közülük direkt agy-gyenge mamlaszként lett beállítva, akik versenyt hülyülnek egymással. Ők képviselik a film humoros oldalát. Ehhez képest 1-2 hahotás helyzet köthető 1-1 figurához. Önmagukban nézve szánalmas, idétlen, vagy szürke személyiségek -némelyiknek mindez egyszerre is összejött, hogy legyenek.

• A döglött piton körüli felhajtás;
• a Cunci-Mókus bár tulaja bármelyik jelenetben;
• a kidobó joghurt-dilemmája;

etc.

ezek ingerszegény poénpróbálkozások, amik csak foglalták a műsoridőt. A rendező szörnyen nehézkesen tudja összehozni ezt a sok szereplőt 1 jelenetbe, illetve eldönteni, hogy az a jelenet érzelmes vagy viccvadász törekedjen lenni. Rajta nevettem, nem vele vagy általa.

Megdöbbenve láttam a stáblistán, hogy a topis ex-férjet Robert Patrick játszotta. Ő az utolsó fél órában egy rakás szerencsétlenségként tapossa fölösen ugyanazt a környéket, ahol épp a felesége menti az életét. "Hé!Ez az a pasas a Szerencskerékből...!"

Dilbeck a leginkább humoraktív szereplő: a legtöbbször ezen a krapeken tudtam röhögni. Dilbeck első látásra belezúg Erinbe, megszállottam fel akarja kutatni. Az ő lényege, hogy élvhajhász, teljesen felelőtlen képviselő. Maffiózó jobb keze, Moldovsky nyírja ki zsarolóját, Jerryt, aki épp azért zsarolta volna, hogy Erin személyes ügyét előmozdítsa, akinek Jerry szintén rajongója volt. Szóval igen: van okuk aggódni, hogy a nő idővel "túl sokat tudhat" a kompromitáló éjszakázásról. A dramaturgia a sok poénkodástól teljesen elsorvad: lapos és hihetetlenül ostoba az, ahogy végül letartóztatják Moldowskyt és társait - szó szerint porig alázva.

Visszatérve a humorra: Dilbeck nem aljas, inkább kéjsóvár. Nem trágárkodik, de tartása jóformán semmi nincs neki. Amikor cowboy-ruhában van tetőtől talpig vazelinosan, birkatürelmű titkára sem bírja már tovább elviselni, és felmond. Mikor pedig Erin külön lap-dance-t ad neki a hajón... talán jobb, ha inkább írok egy részletet abból a dialógusból:

"D-Dilbeck kép-vizelő, ö-ö, képviselő...!"

(...)

"Egy bugyit?!"

"Friss, meleg, bugyit!"

"És mit csinált azzal a "friss, meleg, bugyival"?"
"Alighanem szeretkeztem vele..."

Van még néhány, a maga módján aranyos pillanat, mint Angela társasjátékozik a többi táncoslánnyal, vagy hogy a kidobó, Garcia nyomozó és páran a bárból Erin mentésére sietnek. (A kidobónak is az ottani szereplése lesz a legbénább.)
A tény, hogy Angelát is magukkal viszik oda, ahol Moldowsky épp tisztogatni készül, kiverte a biztosítékot! A Richi Richnél ez még lenyelhető, mert több talpraesett, leleményes gyerek vág neki jól ismert terepnek, sima biztonságiak között. Itt egy védtelen gyereket hurcol a sok tyúkeszű felnőtt a fegyveresek közelébe! És ezt még csak megbocsátanám egy kidobónak, meg néhány táncosnőnek. De egy zsarunak a gyilkosságiaktól?!

És utoljára: a vetkőzések. Demi Moore elmondása szerint klubokat látogatott több különböző városban, olvasta az eredeti írást, készült a táncjelenetekre. Valódi táncosnőket is behívtak a forgatásra; Moore első színpadi jelenése akkora hatással volt egy-egy nézőre, hogy csúszott a forgatás. A színésznőnek ez önbizalmat adott, és nem is érződik a mozdulatain, hogy visszafogná magát. Mégis: a táncában van valami ridegség, elidegenítő hatás. Néhol bizony mind neki, mind kollegináinak a műsorszámait untam. Említettem már, hogy a kígyós csajt majdnem szám közben megfojtja a kicserélt vadiúj piton?




Azt hiszem, minden elmondtam, amit akartam. A Sztriptíznek roncs történet, szimpla és kiszámítható eseménymenet jutott. Legalább az elmondható, hogy van sorrendje a fontosabb eseményeknek - valahol a töltelékpillanatok között. Mindent összevetve gyenge munka, megértem a Málna-esőt.
Nekem valahogy mégsem volt annyira katasztrofális, mint sok neves kritikusnak a tengerentúlon. Ha gondolatban összegereblyézem a kevés tényleg nevettető, a kevés megkapó, és a kevés normálisan megírt részletet belőle, akkor kiad egy primitív kikapcsolódást. Selejt, de egy időnként szórakoztató selejt.

A szikla

"A szabadság fája kiszárad, ha nem öntözik hazafiak és zsarnokok vérével.
Idézet: Thomas Jefferson-tól."
"A hazafiság pedig nem más, mint az erőszak önigazolása.
Idézet: Oscar Wilde-tól."

A sziklát nem Michael Bay rendezte. Ezt a filmet az a Michael Benjamin Bay rendezte, akinek a Bad Boys után ez volt a második nagyjátékfilmje.  A művet az alkotógárda egyik, a forgatás idején elhunyt tagjának emlékére ajánlották. A Transformers-t olcsó crashparty-vá butító, explózióhajhász bérdirektor itt még nem volt jelen, vagy legalábbis: "még nem tört a felszínre".  

Mondom ezt azért, mert mikor - egy bő évtized után - újra végignéztem nemrég a produkciót, nem hittem el, hogy Bay-produkció. Hogy ugyanaz az ember hozta össze ezt, mint pölö a Transformers-movie-kat. Egyáltalán nem kedvelem a rendezőt és felfogását a filmkészítésről, ezért őt minél kevesebbet igyekszem szóba hozni.

A szikla elsősorban akciófilm, de abból a jobbfajta. Fordulatos a története, mértéktartó a látványtrükkökkel, egész műsoridő alatt tud hatni idegre és adrenalinra. Ami pedig a legmeglepőbb volt számomra: tabutémát feszeget. A hazafiság túlhangsúlyozása a Hollywood-ban általános gyermekbetegség az erről szóló movie-knál. Ha felhozzák, legtöbbször túldicsérik, esetenként a csöpögősségig. Itt nem ez a helyzet. Vietnam például nemcsak egy katonaszereplő múltbéli hősiességének színtereként kerül említésre, hanem az amerikai  vezetés közönyös, emberéletet pazarló magatartásának eseteként is.
A filmbéli politikusok és irodafőnökök mind kétségbevonható jellemek. Felelősségteljesen cselekszenek (ekkora vészhelyzetben naná hogy), de könnyen lehetnek gyávák, kétszínűek, arrogánsak, érdektakargatók vagy mindez egyszerre. Provokatívnak tartom, hogy az ügy kapcsán a negatív oldal vezére, sőt a megoldást jelentő személy is kompromitálja őket (erről lejjebb). 

A sziklában nincsenek sarkítottan jó és rossz jellemek, legfeljebb kevésbé és jobban aljasak. Hummel dandártábornok a harcmezők - és nemcsak Vietnam - rengeteg sorsára hagyott hazafijáért emelt szót hiába. Becsületbeli ügynek tekinti, hogy az áldozatok családjai kártérítést kapjanak, illetve megtudják a vezetőik bűnösségét a halálukban. Motivációja tökéletesen érthető; az ő szemszögéből nézve hajlanánk igazat adni neki. (Felesége sírjának látogatása úgy vélem, csak az elhatározás pillanatát nyomatékosítja, az ügyhöz nincs szorosabb köze.) 

Ed Harris figurája nem terrorista, ám nem is hidegvérű mészáros, ahogy Stuart a Die Hard 2.-ből. Igaz, hogy tiszt bűntársaival tömegpusztító fegyvereket rabol, túszokat ejt, elfoglal el egy hajdani börtönt, Alcatraz-t, és váltságdíjat követel. De mint a végén kiderül: mindez alapvetően egy blöffre épült. Aki ennyire sokra tartja az emberéletet, az nem akar vérontást, illetve ténylegesen kiirtani fél San Fransisco-t. Mégse mutat gyengeséget, megköveteli a tekintélyt, apró részletekre is ügyel. Hummel nem annyira főgonosz, mint inkább antihős, aki túl szélsőséges eszközhöz nyúlt célja kikényszerítéséhez.

Sir Sean Connery minálunk családi kedvencnek számít; minden idők 100 legnagyobb hollywood-i színésze közé sorolom. 66 évesen is példásan bírja az akciójeleneteket, öltönyben pedig tagadhatatlanul elegáns, igazi ügynök megjelenést kapott.

J. P. Mason egy volt brit ügynök, aki harmadévszázada raboskodik Amerika legszigorúbb börtöneiben, mivel információt gyűjtött és rejtett el az FBI számos sötét ügyéről. Ezért tiltakozik Womack FBI-főnök, hogy felmentsék, ha segédkezik a Hummel ellen küldött kommandónak.

Úgy gondolom, az írók hihetően tudják Masont kulcsfontosságú figurává tenni. Nemcsak tapasztalt, precíz és rugalmas, hanem vakmerő is: képes nappal megszökni az őrizetből, és a fél városon végigrandalírozni, csak hogy láthassa a lányát. Fel-felcsapó lángnyelveken tud keresztülgördülni az időzítőérzékére hagyatkozva. A film ugyan vérbeli block-buster, emellett viszont kiválóan vázolja föl, hogy minek mi az oka:

1. Azért csak Mason igazodik ki Alcatraz folyosórendszerén, mert egyedüli (kéznél lévő) személy, aki sikerrel szökött onnan. És mert addig az időig többször átépítették a komplexum egyes részeit.
2. Mason lánya még meg se született, mikor a férfit bebörtönözték, és érthető módon nem tud az apja titkosügynöki életéről. Ha törölték a róla szóló adatokat, ugyan miért hagynák, hogy - életében először! - láthassa utolsó élő rokonát? "Te vagy az egyetlen bizonyítékom arra, hogy létezem." 
3. Nem hiszi el, hogy tényleg mentesülne a büntetés alól, mert Womack-kel túl jól ismerik egymást. Mindketten szószegő gazembernek tekintik a másikat, és ezt a jelenben is bizonyítják.
4. Mikor majd a mentőakció mészárlásba torkollik, először még le akar lépni. Az akció befuccsolt, megbízói pedig inkább a pokolba küldenék, semmint hogy csak őrá (és még valakire) bízzák a küldetés befejezését.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Masont foglyul ejtik, és Hummel elé viszik. A hasonlóság kettejük között nagyobb, mint az elsőre látszik rajtuk:

• mindkettejüket cserben hagyta a hazája,
• mindketten műveltek,
• mindketten elvesztették a nőt, akit szerettek.
• Mindketten szemet szúrnak a kabinetnek; nemcsak rendkívüli tetteikkel és mindazzal, amit tudnak hivatalaikról, hanem a jellemükkel, és hogy nem állnak kötélnek, ha fenyegetik őket.

Másban - pl. hűségük jutalma - viszont ellentétpárt képeznek: Mason fél élete rács mögött telt, Hummel meg tele van kitüntetésekkel. Mégis: bár Hummel próbálja tartani magát elveihez, Masonnek a kevesebb elvét kevésbé hangoztatva, de jobban sikerül megtartani. Kiderül ugyan, hogy Hummel nem akarta tényleg kilőni a VX-el ellátott rakétákat.

Mason azonban előre rámutat: olyan eszközöket használ, amik nem állíthatóak humánus cél szolgálatába. A blöffjét a katonai tekintélyelv alapján tarthatja meg blöffnek. Ám a végén több társa fellázad ellene, hisz ahogy mondják: így már zsoldosnak számítanak. Ha Hummel eltéríti a saját rakétájukat, majd "az akciónak vége", nincs fizetség se. "Mi nem blöff-nek szántuk, tábornok!" És ugyanúgy a túlfeszült indulat váltja ki, hogy egymást leöldössék, ahogy korábban a zuhanyzónál a mentőegységet öldösték le. Talán túl sokat magyarázok bele, de Mason szavai jutottak erről eszembe: "Mert hát, ez nem csata, valljuk be. Csak egy holdkóros őrület."

Eddig szándékosan kihagytam a 3. főszereplőt: Stanley Goodspeed-et, játssza Nicholas Cage. FBI-ügynök, de a kémiához és a vegyi fegyverekhez ért, nem a tűzharchoz. Cage és Connery játéka a közös jeleneteikben erősíti egymást, a casting-ra tehát nem lehet panasz. A humor ritkán tolakodó, nem járatja le a szereplőket és motivációikat. Mikor életveszélyes helyzetben "laza duma" hangzik el, az betudható pszichikai hadakozásnak, sosem hat idétlennek.

Stanley-ről nagyon gyorsan nagyon sokat megtudunk. Hobbijai közül legjellemzőbb rá, hogy rajong a Beatles-ért. 2. jelenetében láthatjuk, hogy mennyire is végzi jól a munkáját, mikor savas gázban kell hatástalanítani egy pokolgépet. Nem katona, nem az a típus, aki bármivel lő, csak hogy "az ellenséget" ritkítsa. De tettrekész, és amihez ért, abban profi. A mentőalakulatban úgy vesz részt, hogy tudja: barátnője terhes, és utánajött a célpont-városba. Mindezek után nem csoda, ha a börtönszigeten megedződik az állandó életveszélyben. Masonnel szemben pedig sosem elnéző, mégha valamilyen gesztust is tesz az öreg felé (pl. hogy lánya előtt nem említi, hogy megszökött tőlük).

Érdekes fricska, hogy pont egy FBI ügynöknek adja át a végén az FBI titkairól szóló anyagát. De logikailag azt hiszem rendben van. Mindketten megtanulták respektálni a másikat, Masonnek viszont nincs jövője, ahogy ezt szóvá is teszi: vagy megölik, vagy rohadhat tovább a sitten, kitörölve a világ emlékezetéből. Ezen csavar egyet jogos igazságtételként Stanley. Mason felrobbant, mondja többször is.
Nem nagyon látom, hogy a hála gesztusán felül számít-e, hogy épp Stanley-re hagyja azt a titkos anyagot. Amit sose fedett föl, és fél élete elveszett miatta. Mindenesetre ironikus fordulat, és lehetővé teszi, hogy egy derűs, de továbbra is komolyan vehető zárójelenettel fejezzék be a produkciót.

Nem mindenkitől voltam elragadtatva a fontosabb szereplők közül. Carla például határozottan cserfes és naiv nőszemély, mindamellett, hogy a krízis idején aggódik Stanley-ért. Paxton, aki elsőnek hallgatja ki Masont, olyan savanyú természetű, mint egy uborka. Nála mégis is örültem, hogy a mentőcsapat halála után nem veszíti el a fejét, ahogy kérdőre vonja Womack-ot: az ő munkájukban és akkora súlyú krízisben ez sajnos kézenfekvő eshetőség.
A már-már kötelező Jar Jar Binks-faktort pedig a fodrászban véltem felfedezni - bár olló nélkül rendes frizurát kihozni nem lehetett könnyű feladat.

Technikai szempontból nem hiszem, hogy sok dolgot lehetne kifogásolni. Az akciójeleneteknek nem agyatlanok, van kinézetük, és a történet szerves részei. Talán max. az autósüldözés anyagi kárait kissé elbagatellizálják. A vágás végig tempós, és - amennyire meg tudtam állapítani - sosem siklanak el fontos mozzanatok fölött. Külön a hangvágás, illetve a dallam rászabása egy-egy helyzetre is remekül sikerült. (Bevallom, hangosan kacagtam, mikor felismertem az egyik fő soundtrack-et; kíváncsi vagyok anno hogyan dőlt el, hogy ez legyen az intro a magyar híradó Kereszttűz műsorában.)

A képi világ igazán impozáns panorámát kínál. A csatornák, a börtönsziget nem használt részeinél rideg, koromsötét árnyalatokba vannak öltöztetve, főleg kékes-feketében. Bay azt a gyanúm, hogy nagyon kedveli a naplementét, ugyanis ez a látványelem gyakorta visszaköszön a filmjeiben.

Mindent összevetve: A szikla egy feszesre írt, energikus és általában ésszerűen levezetett alkotás. Színészi játék, dramaturgia és a feszültségskála részéről is rendben van. A Connery-Cage-Harris trió brillírozik, a konfliktus eszkalációja pedig átgondolt és végig jól követhető. Helyenkénti túlzások ugyan felfedezhetőek benne, maga a téma sem túl eredeti, de ezek a legnagyobb hiányosságok, amiket így elsőre fel tudok hozni ellene.Fantasztikus akcióthriller.