Red 2.

2010-ben az első Red-mozi egy középszerű akcióvígjáték volt, humorosra ferdített Bond-stílusban előadva, egyszerű és kiszámítható sémával, de kedvelhető figurákkal és élvezhető alaphangulattal. Röviden: szatíra volt kémfilmekről.

A 2. rész új rendező, Dean Parrisot keze alá került, aki ugyanazt a kockázatmentes receptet igyekezett követni, mint a prequel: könnyed, akcióorientált heist-mozi, sok-sok humorral és A-listás szereposztással.

Az arányok egész kicsit eltolódtak itt. Fordulatosabb, mint az első Red, viszont több benne a nyilvánvaló forgatókönyvi hiba. Több szereplőt mozgat anélkül, hogy a régiek imidzse nagyobbat sérülne. Háttereik viszont annyira jelentéktelenek, mint a pár soros ismertetők egy gimis tabló arcképei alatt.

Még maga a sztori is lényegében változatlan: valaki likvidálni akarja a korábbi CIA-tisztogatókat, Frank Mosest és Marvin Boggs-ot, így azok a felelősök nyomába erednek. Frank barátnője, Sarah megint velük lesz kénytelen bujkálni, és ismét betársul hozzájuk az idős maszekügynök, Victoria.

Üldöztetésük egy hidegháborús kísérlet, a Nadragulya-program miatt kezdődik újra. Kiderítik, hogy a hidegháború idején egy Bailey nevű tudós feltalált egy új típusú bombát, ami vörös higannyal működik, és hatóereje egy kisebb atombombáénak felel meg. A Nadragulya keresői közt Frank Katját, az orosz ügynöknőt is viszontlátja, akivel hajdan viszonya volt.

A Red 2. nagyjából úgy fut le, mint a Szerencsekerék egyik adása: cserélődik, hogy a résztvevők melyike mit pörget ki, és hány találata lesz a színtéren. Időnként még valamilyen "ajándéktárgyhoz" is hozzájutnak, ha ügyesek. Ám ha a feladványt nem fejtik meg időben, senki nem nyer.

 3 

 0 

 0 

 0 

 0 

A kémek és titkosügynökök világát ugyanazzal a pikáns öniróniával ábrázolják, mint eddig. A poénok nagyobbik része (a produkció első harmadában) működik. Ahogy Victória telefonon pletyizik Frankkel, miközben savval locsolja le a kádban a hullákat, nem tehetek róla: nagyon vicces. Ugyanígy mikor Marvin lelki terrorral "faggat" egy öltönyös hapsit a pusztában. A Red műfajilag nem paródia, de sosem ijed meg attól, hogy gúnyolódjon a kémfilmek zsánerkliséin meg unalomig használt embertípusain:

• a szende barátnő,
• rég nem látott, szexi ügynöknő,
• a(z ál)hiperaktív tudós,
• az abszurdul profi bérgyilkos,
• aki saját luxusrepülőjén utazgat,
• titkos hidegháborús program

stb.

 1 

 1 

 8 

 0 

  0   

Nem sokszor sikerül elérni hollywood-i műben, hogy a sok humor és a sok akció legalább egymást ne akadályozza. Itt ezt sikerült megoldani. Humoros szöveg vagy közjáték akad szépszerivel, de picit nagyobb lendülettel is zajlanak az események az első részhez képest. Bár a poénok minősége változó, a tempó és a hangulat majdnem végig megmarad: úgy érezzük, mintha mi is egy sportkocsival száguldoznánk az országúton. Aki csak elnézni akar egy filmet, és megelégszik a formális megoldásokkal a cselekményben, az jóízűen szórakozhat a Red 2.-n.

 4 

 2 

 0 

 0 

Sajnos ezek egyike sem technikai pozitívum. Minden hangulat dacára egy igen zagyván megírt forgatókönyv mentén haladunk, tipikus "ki ver át kit?"-felállással. A fél műsoridő eltelik, mire az összes résztvevő felsorakozott. A mellékszálakon - pl. hogy Sarah féltékenysége Katja iránt - el lehet csámcsogni, de legjobb esetben is szokványosak.

P

A

S

S

Z 

Sarah Ross karakterét én nem igazán tudom hová tenni. Hétköznapi nő, aki egy őrült menekülőhajszát már átélt Frankkel, sz'al sikítozás kizárva. Olykor egész ügyesen találja fel magát szorult helyzetekben, mintha ő is afféle amatőr kém volna. Máskor meg úgy viselkedik, mint egy elkényesztetett, izgága liba.

• Rendre más férfiakat csókolgat, hogy megpuhítsa őket,
• illetve keresztüldöz egy informátort a fél városon, csak azért, hogy Katját leiskolázza Frank előtt.

Pedig a helyzete alapján még akár megértőek is lehetnénk a lány buzgalma felé. Itt egy viszonylag fiatal nő, aki egy emberöltővel idősebb hapsihoz kötötte magát, ráadásul a férfi múltjáról több mint fél év után is csak keveset tud. Részben az a vágy is munkálkodhat benne, hogy jobban megértse, mivel foglalkozott a párja fénykorában. Mit jelent egy volt titkosügynök barátnőjének lenni azon túl, hogy megosztják az életüket.

De az már ellenszenves, hogy mindaddig izginek fogja fel az egészet, míg Katját meg nem ölik és őt magát Frankkel együtt kivégzőosztag elé nem állítják. Itt aztán már pityereghet! És az elfuserált zárójelenetnél megint Frank és Marvin mellett tombolhat, valami új bevetésen. Meglódítja a fantáziát, mi mindent művelhet ez a dilis fruska egy 3. részben...!

 2 

 5 

 0 

 0 

 0 

Bruce Willis és John Malkovich továbbra is hatásos duót alkotnak a vásznon. Kétdimenziós karaktereket formálnak meg, de leglaább nem esnek ki a szerepükből. Frank és Marvin másként képzelik el a nyugdíjas éveket. Frank Sarah-val szeretne normális kapcsolatban élni, Marvin viszont azt szeretné, hogy tartsák formában magukat. "8 hónapja nem öltél meg senkit!" Valójában Marvin nem akarja, hogy Frank elfelejtse: túl sok piszkos ügyről szereztek tudomást sokéves munkájuk alatt. Mi van, ha megint kedve szottyan egyik rosszakarójuknak levadászni őket? 

1

0

0

0

Minden pozitív főszereplőnek jut legalább 1 db überciki momentum:

1. Victóriának az, amikor szimuláns őrültként bejut egy londoni szanatóriumba.
2. Frank hagyja, hogy Katja drogot tegyen az éttermi italába, mint egy kezdőnek.
3. Sarah nagy autós üldözése úgy ér véget, hogy a zsákmányolt kocsi beszorul két ház közé.
4. Marvinnak meg ott az a kínomban lekacagott húzása, ahogy felrobbantotta a férfi WC-t.

Ezek azok a percek, amiken nem tudtam eldönteni, hogy nevettetőek vagy inkább nevetségesek.

 Dv S 

 UAE 

 PGM 

 LYM 

 A  I 

A Red 2.-t én hajlanék a "bűnös élvezet" kategóriába sorolni, olyan művekkel egy zsákba téve, mint a Kommandó vagy egy Rambo-folytatás. Kifejezetten pihent aggyal írták meg. Próbálnak ugyan a készítők 1-2 helyen játszani az elvárásainkkal: pl. mikor kiderül, hogy Bailey a legaljasabb játékos, mert 32 évi bezártság után látni akarja főművét aktiválódni. Elvárhatóan okos húzás, hogy tettette a kótyagosságot, lelövi Katját és azokra keni, akik kiszabadították. De ez így sovány vigasz.

A rendezést is bőven oldalba lehet rúgdosni. Az egésznek a pörgése és könnyelmű dobálózása valahogy mégis meghozza azt a vállalható minimumot, hogy érdekeljen, mi történik a vásznon, hová lyukad ki ez a flúgos kémmese. 

 2 

 9 

 0 

 0 

Túlzásnak tartottam olyan égi csodának számító megmeneküléseket, mint ezek:

1. Egy kormányügynök úgy ölné meg Franket "feltűnés nélkül", hogy a CIA-épületben mindenkit kinyír, akit csak az útjában lát.
2. Ezt a mészárost Frank megbilincselve tudja kicselezni olyan szobában, ahol nincs rejtekhely, a likvidátor mégis értékes félpillanatokat totojázik.
3. Frank és Marvin úgy diskurál egy kocsi mögött, hogy a világ legprofibb bérgyilkosa géppuskával szaggatja szitává a kocsit, ami mögé fedezékbe húzódtak.

 2 

 3 

 0 

 0 

Dean Parrisot nem jó akciórendező. Össze-vissza helyezi el a szereplők eltűnését és felbukkanását, az üldözéseket. Ha ad is rá magyarázat, ki mit hogyan él túl, az légből kapott. Han géppuskázása elől Frankék egy csatornafedélbe tűnnek el, de a világ legprofibb bérgyilkosa nem mászik le. Fél, hogy piszkos lesz a ruhája? Frankék kivégzését Victoria egy épp jókor megkeresett hódolójával hiúsítja meg, épp az utolsó pillanatban. Tudom, hogy ez egy abszurd világ, ahol minden profizmus direkt túlfokozott. De ez itt helyenként már attól vágott el, hogy drukkoljak a szereplőknek.

A kézitusák végig hamisak és megjátszottak. Bruce Willis-ről egy-két hete olvastam, hogy nem vállal többé kaszkadőrmunkát: itteni "gyorsaságát" elnézve meg is tudom érteni. Nem hittem el egy percre sem, hogy közelharcban Frank érdemi ellenfél lehet Hannak.

 C 

 S 

 Ő 

 D 

Han karaktere egyaz egyben hordalék. A villámgyors, szuperképzett bérgyilkos többször mintha direkt egérutat adna Franknek, hogy kicselezze. Frank hajdanán tönkretette Han reputációját, azzal, hogy bevádolta őt. A jelenben, mikor is 20 millát kapott Moses likvidálására, Frankék a magángépét is ellopják. Logikus az volna ilyenkor, hogy legalábbis bonbon-nagyságú darabokra vágja föl a hulláját, ha elkapta és kínhalálban részesítette. 

Nos, nem. 2 esetlen bunyó után Frank pár szóval leszereli, sőt meggyőzi, hogy segítsen nekik. Han végig hűséges is marad a csoporthoz. Fogalmam sincs, mire gondolhatott. Talán ha segít megállítani Baileyt a bombával, azzal újra bevágódik hazájában, Koreában? 

 K 

 Ü 

 L 

 Ö 

 N 

 D 

 Í 

 J 

És rajongói szolgáltatásként - vagy az old-school akciófilmek egyik gyakori dilinyójára emlékezve - a hölgy nézők hátulról-meztelenül láthatják Hant egy reptéri motozáson. Mintha a rendező attól félne, hog az amerikai nők nem néznek elég pornót.

5

0

0

0

0

Nem kimagasló pillanat, viszont a leglátványosabb pontja talán a végén a detonáció. Miután Bailey túszul ejti Saraht, és Franknek sikerül a bombát Bailey orra előtt a gépen eldugnia, az Han gépével együtt szétrobban. Pofonegyszerű, de legalább normális zárójelenet lett volna: a különleges ügynökök bridgádja úgy szemléli a szuperdetonációt az utcán, mintha csak tűzijátékot néznének. 




Ha pár szóval kellene jellemezzem a második Redet, akkor így fogalmaznék:

|J|Ó|P|O|F|A|,| |M|É|G|I|S|

|P|R|I|M|I|T|Í|V| |N|Y|A|L|Á|N|K|S|Á|G|,|

|Á|T|L|A|G|O|S|A|N| |T|Á|L|A|L|V|A|,| |D|E|

|B|Ó|V|L|I| |C|U|C|C|O|K|K|A|L| |T|Ö|L|T|V|E|

Briliáns csapda

Sean Connerynek hajdani James Bondként testhezálló az úrias mestertolvaj szerepe, aki csinos női partnerével hajmeresztő műkincs-rablásokat követ el. Catherine Zeta-Jones pedig bír azzal az előkelő kisugárzással, ami miatt megformált figurája illik a skót lovagszínészéhez. Mind kisugárzásra, mind pedig céltudatos életmódja.

Connery karaktere "Mac", azaz: Robert MacDougalat. Őt gyanúsítják, hogy ellopott egy 24 milliót érő Rembrandt-képet. A biztosító munkatársa, "Gin" (mert a Virginiát meg így rövidítjük hárombetűsre, igaz?), meggyőzi főnökét, Cruz-t, hogy ő majd felkutatja  és leleplezi. Mint egy titkos ügynök. Ám a pasas nemcsak kiszúrja őt, de belezsarolja, hogy segédkezzen neki egy kínai maszk ellopásához, mivel a nő maga is tapasztalt betörő. Rááll, hogy cserébe segít a nőnek az ő vágyálma, egy malajziai bank kifosztásába is. És bármennyire lefikszálják, hogy az egész csak munka, megkedvelik egymást, miközben oda-vissza verik át a másikat.

A Briliáns csapda nem olyan értelemben visszafogott, hogy a mély és érthető karaktermotivációkra, vagy az emberközeli interakciókra építené fel a fejleményeket. És valahogy mégis mindkettő terén elfogadható szintet hoz - főleg SC és CZJ alakítása révén. Nem dráma, hanem rabló-pandúros kémtörténet. Nem ostoba, csak nincs benne annyi feszültség, mint várnánk. Nem túl teátrális, nem használ akciófilmes fokozóeszközöket (robbanás, lövöldözés, autósüldözés, etc.).
Emellett a cselekmény a sorozatos ki-ver-át-kit-típusú csavarok ellenére kiszámítható, és nem különösebben hiteles, ahogy a múzeumok biztonsági előírásait, azok betartatási szigorát ábrázolja. Tipikus Bond-stílusú mozi, kötelezően profi szereplőkkel, aki közt kötelezően románc alakul ki. Az a románc nem erőltetett vagy túllihegett, sőt idővel a történet középpontjába kerül. Csak láttam már érzelemgazdagabb felnőtt-romantikát is.


Amiről ez a mű leginkább híres, hogy csókjelenete hivatalosan szerepel minden idők legvisszatetszőbb sztárcsókjai között. Hazudnék, ha azt írnám, nem értek egyet a közönségreakcióval, de botrányosnak nevezni cinikus volna. Messze nem az első - vagy a "legvisszataszítóbb" - esete ez annak, hogy egy idős, de még elismerten vonzó színész egy csinos fiatal hölggyel csókolózik a vásznon.
A 2 ok közül előbb vegyük a nyilvánvalóbbat: a földön megért időt. Connery egy 60 éves férfit játszik, a való életben meg már majdnem 70 volt - kemény 4 évtizeddel beljebb a korban, mint Catherine Zeta-Jones. A másik, hogy itt-ott egy csipetnyit szexista beütése van a filmnek. Jones karaktere, Gin alárendelt szerepben tölti a film középső harmadát, a trailerekben is mutogatott fenék-közelije pedig nagyon férficsalogány-beütésű. Hasonló reklámfogás ez, mint A specialistánál: 2 fő sztár szexepiljével akarják eladni a művet, akik közt hibádzik a kémia, és a nő jóval átverhetőbb. Mintha a férfinézők hiúságát legyezgetnék: ha megmarad tartásod, pénzed és eleganciád, 60 fölött is elcsavarhatod a széphölgy fejét.


Ha egymással nem is annyira erősen, de külön-külön a két fő aktor remekül feloldódik a szerepében (nem úgy, mint az ízléstelen Stallone-Stone páros). Nem velük van a probléma. A teljesen szürke mellékszereplők mellett itt van ez a kényelmes dramaturgia, hogy előbb a házban, majd 1-1 betörés terepén megjátsszák az elérzékenyült profit. Gin kényszerűen vendégeskedik a Mac kastélyában és környékén, tanul a keze alatt, és emiatt mégiscsak bízni kezd benne. Mac pedig magányos öreg, egyetlen alkalmi támasza Aaron, aki fedezi az akcióit.
Tudom, hogy fanyalgásnak hangzik, de  úgy érzem, hogy túlírták a forgatókönyv eseménymenetét. Rovására a 2 főszereplő motivációinak. Ahhoz képest, hogy mennyi a sztoricsavar, és átverés, azokból a szereplők háttere egy imbolygó, ködös és elég komplikált tölteléksztorivá áll össze a végére. Nem kerülnek eléggé közel hozzánk ezek a karakterek, hogy a róluk szóló új infókra mindig bólogassunk.



Gin hátteréről az első órában semmit nem tudunk meg, egyvalamit kivéve:
"Én loptam el a Rembrandtot!"
"Persze, és én festettem a Sixtus-i kápolnát."
"Komolyan...!"

Szóval Gin maga is tolvaj, vagy legalábbis volt régen. Így érthető, miért nem hiszi, hogy főnöke kimentené a hátsóját, ha komolyabb zűrbe keveredne - mégha a főnök egyszer randizni is hívta. A módszerek, amiket felmutatnak, igénybe veszi a modern technikát, az időzítést, és főleg egyensúlyérzéket. Én például 1000 év múlva se hiszem, hogy nem tudnék egy lézerhálózat modelljén bekötött szemmel, pusztán instrukciók szerint hajlongani úgy, hogy egyszer se érintsem a vörös fonalakat.

És oly jellemző a kémtörténetekre, hogy a főszereplő lány egy csalárd nőszemély, aki amint teheti, értesíti főnökét, hogy minden terv szerint halad. Márcsak ezért sem sajnáltam őt, mikor Mac a maszkot ellopta tőle, épp mikor eladta volna, ő meg később dühösen fejbe veri. "Rohadék!! Én bíztam benned!" Ezt leszámítva csak a spárgagyakorlatozás alatt tapasztaltam bármi őszinte megnyilvánulást tőle: "Egyszerűen fél kedves lenni velem!"

Mac-ről sem kapunk valami sok adatot, de nála már mintha több fogódzónk lenne. Visszatérően halljuk, micsoda bűnlajstroma van ritka műkincsek lopásából, amiket egy ideje kizárólag saját megelégedésére zsákmányol. Gyűjtőszenvedélye jó indoknak tűnik, hogy minek éli még ennyi év után is ezt az életmódot: függőségből. Vidéki kastélyát Skóciában alighanem korábbi, korai lopásaiból vette, és most, hogy már "vén róka", művészi ízlését követve gyűjt.

Elismerem, roppant ügyes húzás, ahogy a forgatókönyv végül fordított helyzetbe hozza a megfigyeltet és a kémet. Először még a nő megy megpuhítani és átjátszani a férfit a biztosító megbízásából az FBI kezére. Aztán kiderül, hogy voltaképp a férfi művelte azt vele, az FBI megbízásából és kezére. A magyarázat erre egyszerű, lehet bármilyen ügyes tolvaj, egyszer a legügyesebbet is lefülelik, ha elég sokáig űzi a mesterséget.
Az is ügyes, ahogy Aaron szerepe mindig más fényben tűnik fel. Először azt hisszük, hogy ő csak a szükséges kapocs a külvilággal. Minthogy képtelenség törvényen kívüliként élni minden segítség nélkül. Aztán, ahogy Ginnel bonyolódik a helyzet, Aaron keményen emlékezteti "társát" a játékszabályokra. Mintha csak arra várna, hogy a protagonista ellen forduljon. A rendező megpróbál félrevezetni minket, hogy tényleg ez történik: Aaront titokban tárgyal Cruzzal, aki akkor már nem hisz a gyengusan tagadó Ginnek. Végül: a legvégére derül ki, hogy Aaron végig az FBI tervét felügyelte, és "az egész a terv része" volt. 

A befejezés ugyanolyan hangulatos, mint a film nagy része. Csak mint mondtam, túlkomplikált, kezdve azzal, hogy kilyukadunk hozzá. Ugye az ezredforduló éjszakáján Mac és Gin bejut a malajziai bankba, már sínen van a lopás, erre egy óvatlanul kitépett kábellel minden munkájukat taccsra teszik. Ritka banális indok ez arra, hogy kialakuljon egy drámai tetőponthoz a szituáció.
Az eset pedig ugye odavezet, hogy: nagy nehezen sikerül megszökniük, sietve elbúcsúznak, aztán később a vasútállomáson megint játszanak egy kis Ki ver át kit?-társasjátékot. Értem, hogy új életet akarnak kezdeni, Mac szabadon, Gin pedig szökésben, 1 milliárddal a zsebében. És ahogy a járatok pár pillanatnyi rejtekében oda-vissza eltűnnek-felbukkannak, az okos asszociálás rá, hogy mindig el kell tűnniük valaki - ha más nem, a világ - szeme elől. De az állandó, gyakran öncélú trükközések fényében, és tekintve, hogy a két rablóhős jobbára sportból űzi a szakmát, az egész már fárasztóvá és idegőrlővé válik.

A fantom

Az 1930-as évek képregényei már több ízben megelevenedtek a mozivásznon. Batman mellett egyik mintaadója, a Fantom is képviseltette magát a kilencvenes években egy live-action adaptációval. Persze, a legtöbb filmrajongó sosem említené egy lapon Simon Wincer és Tim Burton vízióját, és nem az eltérő környezetkülső miatt. Ez legfeljebb akkor lenne indokolt, hogy A fantomot paródiaként fognánk fel.


És tényleg vannak benne mozzanatok, amikor - nyilván, hogy a film passzoljon forrásanyagához - kiemelten szóvá tesznek és kifiguráznak benne dolgokat. Én mégis elutasítom, hogy paródiaként tekintsek rá. Lehet, hogy a képregény észjárása nem a mai filmkészítés szempontjait követte epizódjainál, de ott egy komoly öntudatú férfi küzdött le valódi veszedelmeket.

Az összes szupererő nélküli szuperhős közül A Fantom használja leginkább a "generációk általi kontinuitás" trükkjét: 400 éve minden nemzedék újabb Fantomot ad a világnak, pontosan ugyanazzal a gúnyával, rátermettséggel és fizimiskával. Kit Walker már a 21. a sorban, és úgy adódik, hogy pont az ő idejében kell megmenteni a világot. A történet vázlatos: van egy misztikus hős, aki rájön, hogy egy főgonosz egy misztikus fegyvert - ez esetben 3 mágikus koponyát - akar megtalálni. Egy Diane nevű bajbajutott hölgyet - akit ő civilben régebbről ismer - megment, elviszi a rejtekhelyére, és mikor a főgonosz megtalálja a titkos fegyvert, kalandosan legyőzi őt.

Amikor Drex emberei először találkoznak A Fantommal, az illően "képregényes". A halhatatlan "Szellem, aki jár" fehér lován előtör a bengáliai dzsungelből, és vadregényesen üldözőbe veszi a kincsrablókat. Sok kritika, amit előzőleg láttam a filmről, Indiana Jones utánzásának nevezte a Fantom belépőjét; nekem ennyire nem volt szembeszökő a hasonlóság. De ha egy picit jobban belegondolunk, a Fantom kinézete egy valódi emberben inkább röhejt váltana ki. Ez nem halvány szürkés lila, hanem rikító, tiszta lila. Azonkívül a ruházat az övet leszámítva nincs is tagolva: egyetlen testet beburkoló... nem tudom, milyen anyag, de így ránézésre harisnyának mondanám. És miért félnek tőle a sírrablók, amikor még meg sem próbálták lefegyverezni?

Ugyanígy nem tudjuk, hogyan tanulta meg mindaz, amihez ért: gimnasztika, közelharc, lőfegyverek, repülőgép vezetése, vívás. Mindezek látványosak, köztük is főleg a repülőgépen bemutatott akrobata mozdulatok meglepően extrémek. De ha fontosnak tartotta mindezt megtanulni, hogyhogy Diane megmentésekor olyan könnyen le tudják fegyverezni? És miért nem tépik le rögtön a maszkját, hogy ezzel is elégtételt vegyenek a korábbi összetűzésükért?

Miért palástolja Kit az egész film alatt ilyen átlátszóan a valódi kilétét? Több ízben olyan részletes információkat említ meg a koponyákról, amik civilként semmiképp se juthattak a tudomására. Egy jelenetben betöri a múzeum egyik üvegét, hogy a második koponyát kihozza onnan és elrejthesse. A végén Diane nyíltan a szemébe mondja: "Kit, hagyd abba a színjátékot." Ha ez szándékosan kifigurázása a szuperhősöknek, akkor is inkább szánalmat kelt, semmint humort. A szerelmi szál halványabb, mint azt elvárnánk egy férfitől, aki az életét egy örökölt becsületkódex követésének szentelte. Ugyanígy kicsit sem meggyőző, amikor említik, hogy közös gyerekkoruk emléke még érzelmi kapcsot jelent közöttük.

Drex a létező legsztereotipebb fajta antagonista. Teljes másfél óra alatt mást sem látunk tőle, csak hogy fennhangon, jókedvűen és önmagától eltelve szónokol, milyen dicső lesz, amikor a világuralmat megszerezni. Drex leginkább a Gene Hackman-féle Lex Luthort juttatja eszembe: nagyzási mániában szenvedő pojáca, akit elképzelni nem tudom, hogy tudnak racionális emberek követni. A figura motivációinak semmi értelme. 

Nem tudjuk meg, pontosan miként képzeli el a világuralom megszerzését a koponyák hatalmával. Külön kifejleszt egy gyilkos pluszfunkcióval ellátott mikroszkópot, amit egy áruló emberén ki is próbál. De később, mikor egy összeesküvő-társa megmeri kritizálni, mindenki szeme láttára tőrt hajít a hátába. 30-as évek vagy sem, egy ilyen nyilvános emberölés után minimum el kéne menekülnie, nehogy fél órán belül a rendőrség börtönbe vigye.

Cathrine-Zeta Jones a bérenc Sala szerepében még úgy visszafogottan egysíkú karakter. Vele kapcsolatban azt nem értettem, mitől válik a végén jószándékúvá, amikor végig Drex kezére játszott. Az eseményekből ez sem derül ki világosan. Kabai Seng még ennyire se érdekes: feltűnik, majd néhány percnyi műsoridő után annyival intézik el a sorsát, hogy cápák közé esik. 
Cary-Hiroyuki Tagawa engem egy rossz kaméleonra emlékeztet: minden produkcióban keres egy szerepet, amit az általa megszokott "kegyetlen gonosz" imidzsére tud formálni. Ugyanaz a karakter, csak különböző filmekben. Diane Palmer szimpatikus női főszereplő lenne, ha kicsit több mélységet adtak volna neki. Az elrablását úgy éli meg, mintha csak le kellene mondania egy napirendi pontjáról. "Megőrültek? Tudják maguk, hány törvényt szegtek meg?" 

A helyszínekre nem lehet panasz. A harmincas évek New Yorkját sikerült korhűen ábrázolni a filmben. Az őserdő és a vízesések látványa sem unalmas. Ami a Fantom búvóhelyét illeti, nagyon hangulatosan van berendezve, és megnyugtatja az ember szemét. És ez részben segít elfelejtkezni a tényről, hogy a barlang még 200 méterről is hajszálpontosan olyan, mint egy koponya. A James Caviezel Monte Cristo grófjában az elefánt alakú szikláról még el lehet hinni, hogy valóban természetes képződmény. A teljesen koponya formájú barlang viszont egyszerűen hamis.

Akciójelenetek terén a film kevés CG-efektust használ, és ez már komoly pozitívum. De az a kevés effektus tgondolatlan és gyenge kinézetű. Micsoda véletlen, hogy a múzeumban épp akad egy térkép, melyre a két koponya Drex-nél rávetíti színes sugarakkal a 3. koponya hollétét! Van egy zavaros magyarázat a koponyák működéséről, hogy valami nagy varázserőt kölcsönöznek birtokosuknak. És a végén kiderül, hogy van egy 4. is, a Fantom gyűrűjén! Ez nagyon olcsó csavar. A nagy ellenség Drex pedig úgy győzetik le, hogy néhány vöröses lángnyelv egy másodperc alatt eltünteti, miközben kurtán felrikolt. És mi a fenétől gyullad ki utána az egész sziget?? 

Tetszett, hogy Sátán, a farkas és a fehér ló is aktívan segítik, követik gazdájukat. Persze,  is vannak bizonytalan részletek. Hogy tud egy akárcsak szivárgó üzemanyaggal haladó repülőt beérni az erdős terepen egy ló és egy farkas? Hogyhogy Sátán szavait a ló megérti, amikor a Fantomot elkapják a hajón?

Gyenge történet, nem túl érdekes főszereplő, némi humor, jellegzetes látványvilág. Ezek egyvelege A fantom.

Zorro legendája

Ha egy focimeccs eredménye döntetlen, hosszabbítást iktatnak be. Közismert szabály. De ha valaki a hosszabbítást kinyújtja, és új meccsnek próbálja beállítani, az már csalás. Ez jut eszembe tanulságként a Zorró legendájából, ami a Zorró álarcát folytatja. Az a film teljesen kerek és lezárt volt. Csupán a biztos bevételi forrásért készült egy évtizeddel később folytatása, ahol a szereplők szintén egy évtizeddel idősebbek.

A Batman és Robin óta nem találkoztam ilyen leplezetlen prequel-kopírozással egy mozifilm részéről. A film egy szabadtéri nagyjelenettel indít: történelmi esemény zajlik (szavazás), a negatív oldal puskatűzre készül, Zorro trükkös belépő után vív egy sort, majd visszalovagol egy barlangba, ahol mosolygó neje fogadja őt. Még a kurta szóváltás Tornádóval is bekerült. A film legvégén a híres lovaspóz is a Zorró álarcába kapaszkodó mozzanat.

Az első házastársi vita az egyetlen, amely megalapozott. Elena dühös, mert férje már 10 éve küzd Kalifornia népéért. És ő valóban szerencsés, hogy nem ölték meg, nem leplezték le, és családi élete nem ment rá az állandó élet-halál harcokra. Az USA-ba való belépés életcélja betetőzése lehetne, de még mindig Zorróként akar ténykedni a szerződés aláírásáig. A montázs, ahogy Zorró a sötét, teliholdas tájban ellovagol otthonról, nagyszerűen asszociál az 50-es évekbeli Disney-sorozatra.

A film derekasan igyekszik több lenni a Zorró álarcának másolatától. Campbell a látványvilág elemeit aprólékosan dolgozza ki: a válóperes okirat, a szerződés pecsétje, a jelmezek korhűsége is rendben van. Armand kettébontható pengéje a legjobb fegyver a dilógiából. A kopasz szolga inas keze és Hoaquin csúzlija viszont nevetséges kellékek. Azt sem értem, minek kellett pipát adni Elena és Tornado szájába is.

Leghibásabb döntése a rendezőnek, hogy családiasabbá imidzselte át a filmet. Hoaquin a legidegesítőbb gyerekkarakter, akit valaha láttam. Szinte mindenkire csúzlival lő, aki nem tetszik neki; nem figyel senkire; az alaptermészete hebrencskedő; egyfolytában rikoltozik, gyatrák a poénjai, és ha az egész egyéniségét nézzük: irritálóbb készakarva se lehetne. Mindennek a tetejébe ostoba is: amikor Zorróval ellovagol, és megszökteti később a börtönből, a férfi annyira esetlenül palástolja magát, amiből egy óvodás rájönne a kilétére. Ahogy pajkosan tiszteleg Zorro kalapjában a vége felé, az több mint gyermeteg pillanat.

És ott van maga Zorro. Campbell annyira igyekezett erős színben tartani az egyéniségét, hogy néhol szánalmas dolgokat forszírozott rá: Armand partiján részegen keringőzik az atyával, csontrészegen alázza meg magát egy elhagyott sikátorban, fennhangon vitázik Szűz Mária szobrával. Ennyire már akkor tudott viselkedni, amikor Diego rátalált a kocsmában, és nem tudta még, mi az a "sárm". Apaként csődtömeg: semmi használható intelme nincs Hoaquinhoz, és amikor megértőnek próbál látszani, gügyögve beszél. Valahányszor veszekszik Elenával Armand partiján, erkélyén és pincéjében, mindig az volt az érzésem, hogy ettől izgulnak fel. Ütősebb lehetett volna Alejandro közös harca exnejével, ha mondjuk nem véstek volna Z és E betűket egyik támadójuk fenekére.

Elenának sem az anyaszerep, sem Diego családneve nem vált előnyére. Most is gyönyörű és elegáns, de semmi szimpátiát nem bír kelteni a nézőben. Az előzményfilmben arányosan volt szelíd és temperamentumos, 30-as éveire viszont dölyfös házisárkány lett belőle. Az egész zsarolás-udvarlás-féltékenység vonulat egy latin szappanoperát idéz föl az emberben. Az USA-kormány két munkatársa megzsarolja Elenát, hogy váljon el, és kémkedjen nekik Armand után. Vagy leleplezik Zorro titkát. Ezzel csak egy baj van: Elena csapnivaló titkosügynök. Nem mondom, szép teljesítmény elviselni a brümihilda házvezetőnőt, vagy kutyákkal a nyomában lefutni a szőlészetet. De annyira gyenge, lihegő műmosollyal hízeleg Armandnak, ami kizárt, hogy ne tűnne fel a férfinek.

Két jelenetében az is kiderül, hogy a forgatókönyv agyonajnározza a de la Vegákat. Armand nem öli meg Alejandro-t rögtön miután letépték a maszkját. "Ne a gyerek előtt"?? Ez kb. annyira hihető, mint mikor Rébusz intelmére Kétarc eláll Bruce Wayne fejbelövésétől a Mindörökké Batmanben. Pár perccel később: "Bezárhatsz örökre egy toronyba, én akkor is örökre gyűlölni foglak." Ha Armand annyira szadista, hogy tőrt szorít egy embere nyelvéhez, megölte a két ügynököt, és polgárháborút szítana, miért nem végez Elenáékkal?

A többi szereplő többé kevésbé jól lett felvázolva. Giermo és felesége szimpatikus emberek, akárcsak a kormányzó. Zorro tiszteletes cimborájában egy dolog zavar: poros klisé, hogy feszület védi meg a golyótól. Armand segédje és Marie faarcú díszek. Hoaquin tanítóját az előző rész Don Louis-a alakítja, ami máig nem értem, miért volt szükséges.

McEvans, a züllött pap ötletes figura, a nyers brutalitás mintaképe. Csak azt nem értem, hogy nem hasítja szét az ínyét a sok faszilánk, amit kiköp? És ha elkapja Zorro nyakát, miért nem töri el ahelyett, hogy a maszkjával vacakol? Hiába emlegetik fel Elena apját, don Diego és don Raffael karakterei nélkül egy igazán acélos jellemrajz sincs a filmben.

A történelmi korhűséggel nincs gond, a tempóval se gyakran. A vágták, vívások és akciójelenetek a maximumra törekednek, de az állandó akrobatika sok helyen indokolatlan és hatásvadász. Az ötlet, miszerint Zorro egyházi harangszóra érkezik, praktikus megoldás, mivel így Alejandro-nak nem kell állandóan a vidéken utaznia, igazságtalanságok után nézve. Csak kicsit olyan ötlet ez, mint mondjuk a Batsignal.

A Zorro legendája egy átlagos akciófilm, tele akrobatikával és kínos családi percekkel. A családias beállítás erőltetése, az eredeti ötletek kis száma és a de la Vegák pszichiátriai kóresete mellőzhető matinévá silányítja "A Róka" mozis kalandjait.

Zorro álarca

"A Róka" a szuperhős-figurák archetípusa. Ő volt az egyik minta Batman alakjának megalkotásakor. Martin Campbell filmje nem egyszerűen Zorro tetteiről ír. Beleilleszti hősét a történelem kronológiájába, amiként létezhetett volna. Don Diego de la Vega mintha csak egy tankönyvi festményből lépett volna ki, ahogy nemezise, Don Rafael Montero is. Érdekes ez a névpárhuzam San Diego és San Rafael között, de az is lehet, hogy puszta véletlen.

A mítosz gyakorlatilag minden létező elemének és figurájának helyet biztosítanak Diego várkastélyától Garsia őrmesterig/tizedesig. A díszletek és a jelmezek aprólékosan korhűek, a színészek brillíroznak.

Ami Campbell történetében leginkább tetszik, hogy vérprofin hangolja össze a dinamikát a hitelességgel. In medias res: a "klasszikus" Zorro és egész világa kibontakozik, majd alkonyában elbukik, hogy egy későbbi korban újramanifesztálódjon. Új viselő, új kor, újfajta küzdelmek, viszont - mint Montero beszédében elhangzik - ma sincs oka a népnek, hogy a vezetőit szeresse. Montero pedig a legrosszabb közülük, mert megtéveszti a tömeget. Hiába "álarc nélkül" áll a nép előtt, valójában igenis visel egy fiktív álarcot. És a nép hisz neki, mert már nincs miben reménykedniük.

Diego és Alejandro nem tipikus mester és tanítványa, sokkal inkább mint a Batman Beyond-ban Bruce Wayne és Terry McGinnis. Az egyik az idős tanító, aki méltósága mellett gyakorlatias, és egy szilaj zöldfülű, aki ragaszkodik az önálló cselekvés jogához. Kardforgató filmben soha nem láttam ennyire jól árnyalt, illetve ilyen energikusan vívó főhősöket.

Zorro lánya Zeta-Jones alakításában szintén tetszett. Gyönyörű fiatal nő, aki visszafogott külseje mögött rejtett temperamentummal ötvözi. Elena anyja életkedvét és apja küzdőszellemét is örökölte, táncolni és vívni is megtanult. Montero film eleji mondata: "A vér nem hazudik.", ironikus módon épp a mostohalányán ütközik ki. Most őt kísértheti az érzés, hogy elveszíti "a lányát". Maga Elena pedig önálló, értelmes fiatal nő. Régóta érzi, gyanítja, majd végül ki is következteti: hazugságban nevelték.

Ahogy a valóságban, a filmben is több egymástól eltérő konfliktust szül egyazon helyzet. Diego és Alejandro nemcsak személyes bosszúból, de nem is csak Kalifornia népéért éltetik Zorrót. Saját életüket akarják újrakezdeni egy szabad világban. Ahogy Diego beszélget Elenával Bernardóként, a nézőben összegződik mindannak a súlya, amit Diego élete során kivívott és elveszített. Elenát csak akkor megy "visszavenni", amikor Zorro hagyatékát teljesen átadta Alejandro-nak.

Minden pozitívum ellenére a mű néhány momentuma erősen sántít. Az világos, hogy vitalitás, tűz, tempó szimbólumrendszere megköveteli a vidámság, a tréfa jelenlétét. De annyira teret engedtek a humornak, ami néhol már hangulatromboló. A Muriéta-gyerekek buzdító kiáltásai, a rablás Háromujjú Jack-kel, Alejandro első éjszakája fél-Zorróként és párbaja Elenával túl vannak parodizálva. Erőszakolt gegek a kaktuszhoz kötözött pucér férfiak, Jack rivalkodása, a fél-Zorro beképzelt beszólásai, vagy Elena vívás közben hallatott ordibálása. A ruhája teljesen valószerűtlen módon szakad le, mintha a forgatáson látnánk, nem a kész produkcióban.

Alejandro és Elena között van kémia, a szalsza-táncjelenet fergeteges. Ám némiképp elsiették a folyamatot, ahogy kialakul köztük a vonzalom.

Aztán még néhány apróság:

• Diego szabadulásának jelenete szintén hatásos, ám kissé túl kézenfekvő. Miért épp Montero börtönvizitje után szökött meg? Milyen feltétel volt akkor adva, ami a megelőző 20 év alatt egyszer se? Nehéz elhinni, hogy a korán kívül semmi nyomot nem hagyott rajta, hogy két évtizedig élve rohadt egy gödör alján.
• Szabadulása másnapján rögtön rábukkan Alejandro-ra, aki véletlenül pont magánál hordja a medálját. 
• Mikor Alejandro megszerzi a térképet, miért vesztegeti az idejét Elenával, Garsiával és hogy visszatérjen a barlangba? Hallotta, hogy el fogják aknásítani a bányát! Nem úgy lenne logikus, hogy egyből odamegy a robbanóanyagok elhelyezése előtt?

Az akció-/kaszkadőr-jelenetek ötletesek, a különböző párbajok villámgyorsak. A robbanások és az üldözések mai mérce szerint is megfelelnek. Harrison Love kapitány az emberi vadászkutya figurája, okos és elszánt. Ami gonosszá teszi, hogy a törvényszegőket prédának tekinti, akiknek csonkjait győzelmi trófeaként kobozza el. Ő és Montero mintha a rossz tükörképei volnának Diegóéknak: 2 oldal és 2 nemzedék. És ahogy az első Zorro tette saját nemezisével, úgy "reinkarnációja" is majd a kapitány fejére (arcára) vési a véres Z betűt, mielőtt az elbukna.

Ami még nagyon zavart, hogy a dialógusok sokszor merevek és elcsépeltek. Montero beszédei a szövegkönyv legerősebb mozzanatai. A poénok pedig egyedül Diego szájából érződnek szellemesnek vagy lényegre mutatónak. A film vége szintén csalódást okozott, pedig értem a rendeltetését. De la Vega halála azt jelképezi: ő már évek óta meghalt, csak Zorro szelleme tartotta életben. Olcsó tragédia a történetbe. Az utolsó jelenet keretbe foglalja a filmet, de attól még iszonyú hamis. Alejandro mesélő beszéde és Elena kontrázása merő gügyögés. Őszintén szólva: dicstelen zárás egy ilyen hatalmas munkával készült alkotásnak.

A Zorro álarca maga a Zorro-legendárium gerince. Remek kalandfilm és érdekes történet. Előkészületei és sok-sok jó ötlete ellenére mégis tartogat gyenge, forszírozott, sőt zavarba ejtően giccses perceket. Aki számba veszi és ignorálja ezeket, nagyon élvezni fogja.