Szellemirtók - Túlvilág (Az örökség)

Már megint egy híres filmklasszikus hőseit deheroizáló nosztalgiavagon, ami utalásmorzsákat szórogatva eteti be a célközönséget. Valamicskét jobb ugyan a 2016-os csupa csajos hulladéktól, de ez még nem sokat jelent: a legújabb Szellemirtók egy zsenge ifjúsági kalandhorror köntösében feji a márkanevet, és fityfenét se tesz hozzá a franchise amúgy se vastag hagyatékához.
 

A néhai Egon Spengler sok éve félőrülten felcuccolt és elhagyta bajtársait és lányát, Callie-t, hogy egy summerville-i farmon remeteként védje a világot az apokalipszistől. Most Callie – akiből kiégett szingli lúzer mutter lett – megörökli utált apja házát, és két porontyával, a kocka Phoebe-vel és a suttyós Trevor-ral odautaznak. Egy tanárként dolgozó amatőr fizikus aztán segít a kölyköknek felfejteni a szellemvadász nagypapi titkát.
 

Jurassic Szellemirtóknak is hívható ez a negyedévszázados késéssel beért projekt, melyet Dan Aykroyd-nak végül Ivan Reitman rendező fiával, Jason-nel hozott tető alá. De most már minek, annyi év, oly sok ígéret és mázsányi hasonló nosztalgiafilm után – ráadásul úgy, hogy a nagy négyes egyik tagja már nincs is az élők sorában? Egy olyan premisszával, ami hugyoz a régi karakterekre, és a helyettük követett újakat egy érdekes tulajdonsággal és lehengerlő pillanattal nem ruházza fel - ideértve a protonágyú első elsütését is? Képzelőerőnek van nagyon híján a film alapvetése, sztorija és szereplői is. 

Bármennyire is nem szívleltem az eredeti Szellemirtókat, még én is látom, mekkora hiba volt démonizálni Egon-t, csendesen agonizáló, egoista remetévé formálva őt, mint Luke Skywalker-t Az utolsó Jedik-ben. És mint amannál a mítosztipró filmben, itt is hiteltelenül állítják be azt, ahogy a régi nagy csapatot totál elfelejtette a világ. Azt, hogy mindaz, amit elértek az életben, valahogy kámforrá vált a köztudatból, sőt ők maguk se szeretnek rá gondolni. És az új, fiatalabb arcok, akik papíron átveszik a stafétát, lapos, száraz, egydimenziós pótszereplők, akik még úgy fotogének sincsenek, annyira biztos nem, hogy a Gohstbusters-márkanevet velük lehessen reklámozni az új generációknak.
 

Baljós Árnyak-szerű bevásárlólista az egész azokból a relikviákból, színészarcokból és természetfölötti lényekből – pl. a miniatűr Habcsókember-klónok (leendő játékáruk a gyerekeknek) –, akiket a 84-es film népszerűvé tett. Itt van az ECTO-1" rendszámú munkakocsi, munkaruci, protonágyú, vagy a jó öreg szellemcsapda, amiből a gyerekekkel lógó tanár lazán kiengedi a fogva tartott kísértetet. A 80-as évek nagy szellemapokalipszisát egyrészt megkapjuk házimoziként, majd újra létrehozva a körülményeket, csak most vidéken, és ezúttal Phoebe anyját és a lüke tanárt szállja meg egy-egy gonosz lény. 
 

A Ghostbusters – Afterlife vérbeli rágcsa: el lehet ugyan majszolni, mint valami olcsó nassolni-valót, de közel se lakunk vele jól, és néhol ízetlenek az adalékai – főleg az elgondolás, hogy a nagy négyes egyik tagja hangyás, önző mocsadékként szarjon mindenkire, aki valaha fontos volt neki. De többnyire „szerencsére” csak gyermeteg, szegényes és minden látványtrükk ellenére lelki szegény; mintha a fő ok, amiért élet hívták is csupán az lett volna, hogy egy öt évvel korábbi reboot rossz emlékét elűzze.  

 

 

Szellemirtók (2016)

Hogy őszinte legyek, sose voltam rajongója a Szellemirtóknak. Ismerem a 2 élőszereplős filmet a 80-as, illetve a rajzfilm-sorozatot a 90-es évekből. De közel se voltam úgy elragadtatva tőlük, mint sok más filmkedvelő: a karaktereket tompáknak tartottam, a viccek többségét pedig mesterkéltnek.
Azt elismerem, hogy legalább volt egyfajta bája annak a szériának: Bill Murray, Dan Aykroyd és társaik komikus játéka - főleg a közös jeleneteikben - színt vitt a történésekbe. És az alapötlet puszta abszurditása is szellemes volt: hogy 3 balek tudós + egy betársult külsős techno-ágyúikkal úgy lődözik a túlvilág lényeit, mint holmi csótányirtók. Csak hát nem nyűgözött le, amit végül kihoztak ebből.

A 2016-os remake-ben sehol nem találni azt a könnyed bájt. Ellenkezőleg: félelmetes, mennyire ötlettelen, karót nyelt, tompa másolata lett ez az eredeti 84-es horrorvígjátéknak, amit egyszersmind érvénytelenít is. Az eredeti szellemirtók új cameo-szerepekben itt-ott felbukkannak, s ezzel a Sony felülírja a korábbi részek érvényességét. Értitek, ugye? Mostantól ez "az igazi Szellemirtók"! El tudom képzelni, hogy törzsrajongók már készítik a fáklyákat, amiért a stúdió ilyen bőszen leokádta gyerekkoruk egyik nagy kedvencét. 

Dr. Erin Gilbert és Abby Yates egy paranormális jelenségekről szóló könyv szerzői. Évekkel később Erin - immár a Columbia Egyetem tanárnője - felkeresi Abby-t és társát, Jillian Holtzmann-t a könyv online kiadása miatt, és egy régi házban szembetalálják magukat egy igazi kísértettel. Ám a közzététel után csalóknak bélyegzik és kirúgják őket. Magánvállalkozást indítanak, mint "hivatásos" szellemvadászok, idővel kiegészülve egy jóképű recepcióssal, plusz egy 4. szellemirtóval, Patty-vel. Eközben egy meg nem értett pasas azok mesterkedik, hogy New York-ban egy egész hadseregnyi szellemet eresszen szabadjára, akiknek aztán ő válna majd a vezérévé...

Egy okát látom csak annak, hogy miért létezik ez a film: megint "nosztalgia" címén egy népszerű névből kiszívnak egy kis zsebpénzt így a nyári szezonban. Érdemi koncepció helyett lemásolták az 1. részt, a főszereplő kvartettnek pedig személyiség helyett sztereotípiákat adtak. Nem érdekel, hogy az új szellemirtók mind nők, ennek semmi köze az egészhez: a végeredményt nyugodtan átkeresztelhetjük Scooby-Doo 3.-ra. 

Az új Szellemirtók nemhogy semmit nem tesz hozzá a '84-es darabhoz, de abból tudatosan minden jó dolgot kiszív, kiszikkaszt. Az élet kezdetei nem fedezhetők föl a tartalomban, karakterek, párbeszédek és poénok terén sem. Egyszer se nevettem, dühítően sivár és megjátszott volt az egész. Sőt egyes pillanatok kifejezetten gusztustalanok voltak: pl. 

• mikor Gilbertet élete első kísértete lehányja a régi nagyházban,
• vagy még korábban egy magnószalagra vett vaginaszellentés.

Ehhez képest Ragacs, az irtókkal lógó szellem gyorshajtása még egy modoros jelenetnek számított.

3 nagy szalmazsákba lehet csoportosítani az itteni "színészi játékot":

1. A régi részek fő színészei szárazul és érdektelenül alakítanak, mintha akaratuk ellenére vettek volna részt a forgatáson. Mondjuk nem is csodálnám, hisz egykori karaktereik helyett most lényegtelen senkik bőrébe bújtak bele.
2. A stafétát átvevő hölgykar megdöbbentően hamis: alig bírtam elviselni, mikor bárkik közülük a rikácsoló hangját vette elő! Soha nem hittem el ezt a kooperatív barátságot az irtók, főleg Abby és Erin között, akiknek könyvét mint megtudjuk: a főgonosz is olvasgatta.
3. A hím karakterek maguk is lézengő szellemalakok, mintha fogalmuk sem lenne róla, mit keresnek ebben a movie-ban. Gondolok itt főleg Chris Hemsworth kigyúrt, de agysteril recepciósára, Kevinre.

A vérszegény effektusok is inkább a Rejtély Rt. mozis kalandjait idézik, mint a régi Ghostbusters-t. Érdektelen, mi történik a vásznon, annak ellenére, hogy az új kiadásban 1-2 ember meg is hal a paranormális dögök keze által. A cowboy-os tüzelés a protonágyúk sugaraival, a házban és utcán masírozó kísértethordák egy percig nem tudtak se humort, se veszélyérzetet kelteni.
Ezért sem tudtam izgulni azon, mikor a végén a szellemirtók megpróbálják bezárni a dimenziókaput, amit át beparádéztak a kísértetek, és Abby majdnem bent ragad. Arra meg ötletem sincs, mitől fakul ki hófehérre a haja Erinével együtt. Valaki más ezt biztosan meg tudja mondani...

Rajongó vagy sem: lidércnyomással ér fel az új Szellemirtók. Paul Feig író-rendező és Melissa McCarthy tavaly kellemes perceket okoztak A kém c. vígjátékkal. Amit itt prezentáltak, az ugyanúgy lehetne az Asylum műve, mintsem a Sonyé, akik Pókember után újabb hollywood-i ikont erőszakoltak meg. Ez a flepnis, alpári, idétlen celluloidragacs nem érdemli meg, hogy létezzen.

Pixel - Támad a Pac!

"...

Pánikkal Párosult Piti Pankrációt Provokálnak! Ez Pedig Primitív Pribékség!

Pojácák Pszichés Passziója! Pocsék, Parlagi Picsi-Pacsizás!

És maguk Pipogya Paraziták!"

Farsnak nevezni egy komédiát nem feltétlenül azt jelenti, hogy idétlen vagy hamis. Egyszerűen csak keményebb, durvább, recésebb fajta humortónussal operál, ami nem igazán szokott engedni kifinomult karakterdrámát. Ide tartozik pl. az Ace Ventura: Állati nyomozó, mely máig megunhatatlan "kacajos hely" a számomra.

A Pixel is ilyen: vad, vagdalkozó, szabálytalan ámokfutás. Nem mentegetni akarom ezzel a művet, mivel hát: nem jó. Sőt: az ingyenes online-játék rajongói magukon kívül reklamáltak, látva a szereplők primitívségét Adam Sandlerrel az élen, illetve hogy mennyire behajigálósan foglalták Pacmant és hasonszőrű társait egy űrinváziós sztori sémájába. De bűnrossznak se tudom nevezni, ahhoz túl jól szórakoztatott. Az alapfelállás, a helyzetek abszurditása, és a figurák nyers, gondolataikat palástolni képtelen szóviccei meglepően sokszor betaláltak nálam, és harsány kacagásra késztettek a moziszékemben.  

A körítés így hangzik: egy 1982-es játéktermi világbajnokság felvételeit egy űrszondába téve fellövik az űrbe, a show kedvéért. 3 évtizeddel később kiderül, hogy egy idegen faj hadüzenetként értelmezte az üzenetet, és a benne tárolt játékokat valós adatális szörnyalakokként visszaküldik. Az Egyesült Államok elnöke, Chewey, alias Will Cooper ezért a játék szakértőjéhez és legjobb gyerekkori cimborájához, Samhez fordul, aki a bajnokságon 2. lett. Megtalálják még 3. társukat, Ludlow-t, illetve az önelégült sittes bajnokot, "Turbó Titán" Eddie-t. Vagyis gyakorlatilag három videójáték-mániás lúzer kezébe helyezik a bolygó sorsát.

Nem sok értelme volna analizálni egy olyan filmet, mint a Pixel. Jobbára csak viccek hosszas láncolata az egész. Nem számít, hogy az inspirációt egy Amnecy-fődíjas rövidfilm adta ugyanezzel a címmel. Semmi garanciát nem nyújt az, ha az első két Home Alone és Harry Potter-produkciók rendezője dirigálja le. Már a színészlista láttán elkönyvelhető, hogy a Sony nem fárasztja magát leleményes sztorikoncepció felépítésével, ami a Pacman-játékok vonzó vonásait és figuráit mind magába foglalhatja. Ők csak egymás után felvonulnak egy szimpla nyári popcorn-moziműben, míg PC-kockákra nem esnek szét a mi valóságunkban.

Hergelhetném magamat azon, hogy Adam Sandler újra és újra bizonyítja, mennyire tehetségtelen komikus, aki rendre égeti magát vállalhatatlan vígjátékokban. Itt azonban nem találtam a jelenlétét kényelmetlennek, nem rítt ki a többi, szintén félelmetesen tompaeszű szereplő közül. Egy topis szerelő, aki véletlenül egy Violet nevű csinos alezredesnek csapja a szelet, máris komolyan vehetetlen.
Kevin James-től se vártam, hogy hiteles elnöke legyen az USA-nak. Egyértelmű volt, hogy Sam, Ludlow, Eddie és Chewey biztos megússzák a küldetést a Szellemirtókra hajazó kis cuccaikkal. Egyszerűen - mint pl. a Támad a Mars!-nál - hagytam, hogy az eleve abszurd közegben egyik dilis csattanó a másik sarkát érje. Egyedül a vége felé, a főpixel Donkey Konggal szembekerülve vált révedtté és fárasztóvá a dolog. És mikor a végén a trombitacsőrű kis zsákmánypixel átváltozik Ludlow imádott videójáték-amazonjává, Sam a számból vette ki a szót: "Csak én érzem úgy, hogy ez gusztustalan...?" 

Magától érthetődően nem tudom ajánlani a Pixelt. Könnyed, de buta, bohóckodásra ítéli a színészgárdát, és aligha fogja megszerettetni a közönséggel az alapját képező játékokat (Pacman bekapja a japán tervezője karját??). Ennek ellenére biztos nem fogom az idei legrosszabb alkotások közé sorolni. Szórakoztatott a maga miliőjén, sokat nevettem alatta, többször, mint ahhoz a tartalom minősége alapján jogom lett volna.

Középszerű kis férckomédia.

Irány az Éden!

Egyre gyakrabban hangzik el a vád, miszerint Amerikában manapság képtelenek szexviccek nélküli vígjátékot  készíteni. 1-1 kivétel olykor felbukkan, de a nagytöbbségük máig hajlamos ízlésficamos altesti poénok beszórásával humort kicsikarni, egyszerűen mert hiányzik a fantáziájuk más jellegű poénokat keresni. 
Az Exit to Eden talán közelebb áll azokhoz a retrovígjátékokhoz a 70-es évekből, ahol teljesen természetes dolog volt a meztelenség/félmeztelenség mutatása a vásznon, ok nélkül. A szereplők bohócok, kirakatbabák vagy mindkettő. És a sok erotikus meg szadomazo-jelenetet kikopott zsarus klisékkel próbálták felturbózni, hogy úgy tűnjön, mintha lenne bonyodalom a történetben.

Elliot, egy szabadúszó fotós véletlenül lencsevégre kap egy gyémántkereskedőt, akiről felnőttkori fotó nincs a rendőrségi nyilvántartásban. Így mikor a bűnöző és színes bőrű női bűntársa a nyomába ered a felvételért, két zsarut, Fred Lavery-t és Sheila Kingston-t is odaküldik, hogy előzze meg a bűnöződuót.
A dolog pikantériája, hogy Elliot egy felkapott túristaparadicsom, az Éden Tanya Klub felé veszi az irányt, ahol gazdagok és középosztálybeliek élhetik ki alá-fölérendelt-jellegű szexuális fantáziáikat. A szigei programokat a dominátrix "Miss Liza" szervezi, akinek megtetszik a túl mosolygós Elliot.

4 fő komponense szerint lehet felmérni ezt a produkciót: 1.) erotika, 2.) komédia, 3.) zsarukrimi és 4.) romantika.

1. Bőven akadnak pornográf képek, amiken vagy férfi vagy női nézők legeltethetik a szemüket. Ám a mű annyira vért izzad, hogy egyszerre idilli és humoros legyen, hogy a szexet is rendre elviccelik benne. Ahhoz képest, hogy a klubot az alá-fölérendelt erotika megtapasztalására hozták létre a szigeten, mindenki alsóneműben és filléres szadomazo-kosztümökben mászkál. A szürke 50 árnyalatának filmverziójában legalább nemcsak víg hóbortnak ábrázolták az ilyen típusú fantáziaképeket.
2. Szórványosan akad pár poén, amin a sok hülyeségtől lefárasztott néző talán nevetni tud. Nem sokat sikerült nevetnem Elliot vigyori udvarlásán Miss Lisának, illetve azon, ahogy a szingli Sheila és az elvált Fred egy tőlük vadidegen, kínosan fesztelen környezetben próbálnak nyomozni.
3. Apropó nyomozás: nemcsak molyette sablon az egész, de a 2 főszál - krimi és romantika - ritka szerencsétlenül szövődik egybe. Sheila nagynehezen megtalálja Elliotot, többször sikerül beszélnie vele, de mindig közbejön valami, mielőtt elnyöghetné: életveszélyben van! Miután az ügy lezárult, nem vettem be, mikor Sheila emberbarátiságból győzködi Lisát, hogy Elliot szereti.
4. Lisa és Elliot románca kapcsán a film megpróbál előásni valami vézna tanulságot arról, hogy mindenki megtalálja a lelki társát ebben a tobzódó perverziódzsungelben: Elliot Lisát, Fred az exnejét, Sheila pedig a neki kirendelt alárendeltről tudja meg, hogy civilben ügyvezető. Egyikük se hatott meg: Lisa inkább egy zug-titkárnőre hasonlít, mint az édenkert első számú űrnőjére, Elliot meg egy sima komplexusos bájgúnár: a North rémlett föl egy pillanatra a nyitójelenetnél, ahol a milf anyja letolja a gatyáját és elfenekeli őt!

Rosie O'Donnell-t én minden idők legrosszabb szereposztás-döntésének tartottam Betty Rubble-ként A Flintstone-családba, és az Irány az Éden!-ben se győzött meg beépült zsaruként. A képen látható álruhájában nem is csoda...

Dan Aykroyd Frede pedig más se csinál, mint körbehüldezik a szerinte túl szabados környezeten, és a vége felé a túszdrámakor célzás nélkül kinyírja a főkolompost. Állítom, Frank Drebin megirigyelné ezt a profi rendőri nyomozást...!

Ha valaki kíváncsi, hogy nézne ki a Szodoma és Gomora vígjáték-feldolgozása, az tehet egy kísérletet az Irány az Éden!-nel. Talán 1-2 nevetés kikerekedik belőle, de nem veszít sokat az, aki csak részleteket néz végig belőle.

North (Világgá mentem)

1994-ben szinte minden amerikai újságíró- és televíziós kritika a Hoop Dreams-t választotta az év filmjéül.

Ellenpólusként szinte valamennyien Rob Reiner családi komédiáját, a North-ot választotta az év hulladékának a mozi mezején. Merő kíváncsiságból hát fogtam, és szerencsét próbáltam ezzel a hírhedt, sztárparádés vígjátékkal, hogy valóban olyan rossz-e, mint hírlik. Az eredmény ledöbbentett. Inkább fognám magam, és kínlódnám végig Arnold Schwarzeneggertől a Juniort, mint ezt az... izét.

Már maga a premissza is igencsak kőszívű. North 11 éves kisvárosi mintadiák, aki egy napon megelégeli munkamániás életmódjukat, és bírósági végzést nyújt be, hogy elkerüljön tőlük. A bíró lunatikus megoldással áll elő: North-nak találnia kell 2 hónapon belül egy másik házaspárt, akihez jogilag elhelyezhetik. A fiú pedig repülőgépre ülve a világ távoli, egzotikus sarkaiba megy a jelöltek után.

Amiről nem tud, hogy a hozzá hasonlóan kisfiú, de újságíró ismerőse közben a világ leggazdagabb kölyökmágnásává válik. Ha North netán meggondolja magát, és visszamegy szüleihez, akkor az ő példáján felbuzdult amerikai gyerektömegek sorra veszítenék el a pereiket a szüleik ellen.

Minden idők egyik legocsmányabb, legelmeháborodottabb másfél órás förmedvénye terült el a szemem előtt, ahogy végignéztem a North-ot. A filmben gyakorlatilag mindent és mindenkit ész nélkülinek ábrázolnak, a szülő-gyerek viszonytól a jogrendszeren át a különböző világtájak etnikumaiig. 

Legillusztrisabban a világ etnikumait, és ez a leghíresebb negatívum, amit a kritikusok szeretnek szóvá tenni - teljes joggal. North az utazásai során találkozik texasi, hawaii, eszkimó és egy csomó más népcsoport-beli sztereotípiával. Mindegyik igyekszik behízelegni magát North kegyeibe, aki ugye a világ egyik leghíresebb mintatanulója - bár őt magát ez kevéssé érdekli. Mindegyik házaspárt olyan lealacsonyító idiotizmus jellemzi.

A dolog pikantériája, hogy látványos pedofil utalások is felütik itt-ott a fejüket:

1. az igazi szülők közül az apának ez a reakciója az elájult fia láttán: "Gyorsan! Gombold ki a nadrágját!";
2. a hawaii szülők turisztikai óriásplakátján North képmásának le-lerángatja a kék fürdőgatyókáját egy fogantyú;
3. a kenyai törzsnél North hosszasan meredezik a sokadik mostohaanyja cicijeire.

Külön meg kell említenem az eszkimó színnél az undor egyik csúcspontját. A mosolygós csinimama elmondása szerint a nagyapa korú törzstagok örökre elhagyják a törzset, mert többé nem hasznosak a közösség számára. Mindezt puszta hagyományból. Összevertem volna az utcán az írót, ha Amerikában látom ezt a premier évében! Nem elég, hogy minden embertípus teljesen leszarja - kivéve az utolsó családjelöltet - az emberi élet és gondolat értékét, de hogy az egyik a biztos halálba küldözgeti az öregjeit, az még ehhez képest is kegyetlen. 

A Dredd bíróban is volt egy ilyen "hagyomány" előírva a Bíráknak - csak nekik a sivatagba -, de ott mindössze hülyeségnek hatott ez az ötlet. Itt viszont ocsmány és aljas, mert ezt a vígjáékot gyerekek és szülők szórakoztatásául készítették.

Észbontó, hogy hány híresség adta a nevét ehhez a "szülővadászathoz". Bruce Willis - aki éppen ma ünnepli 60. születésnapját - talán mindenkori leghitványabb project-jét vállalta be itt: az ő figurája egy rejtélyes idegen, aki - mint A Maszk - váltogatja a ruházata stílusát, valahányszor felbukkan North körül. Rob Reiner az ő szájába adja azokat az álfilozófiai szövegeket, amik alapján elvileg North rájönne, miért mégis az igazi szülei a legjobbak. Akik mellesleg 2 teljes hónapig sokkos ájultan fekszenek egy hordágyon...

És hogy a legvégén, mikor egy banálisan lassított jelenetben egy bérgyilkos készül lelőni a szülei karjaiba rohanó North-ot... kiderül, hogy az egész csak álom volt! Ez még normális komédiánál is könnyen a becsapottság érzését keltené, hisz érvényteleníti az addigi történéseket. Holmi cukormázas mesetanulság jogcímén ezt eleve hiba megjátszani, de ha valaki végigszenvedi ezt a humortalan maszlagot, akkoris elvárná, hogy valami igazolja, hogy időt fordít rá. Elijah Wood-ról nem akarok rosszat írni, de a North fényében olyan nagy szüksége volt a karrierjének A Gyűrűk Ura sikerére, mint egy falat kenyérre.

Végül beraknám az 1 olyan képet a filmből, amit nyugodt szívvel tudtam megmosolyogni:

Mintha Az ember tragédiájának Asylum-i remake-ét néznénk végig. Rob Reiner tehetséges rendező - és színész is -, de a North-al olyan eszetlen komposztot segített világra, amit komoly filmkészítő egy életen át letagadna. Mivel nincs benne semmi, amit pozitívumnak tudnék elkönyvelni. 

Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése:

Szellemirtók 2.

Doug Walker: "Ez nem az, mikor valami "megugorja A cápát". Nem, nem... Ez

1. megugrani A cápát;
2. visszajönni;
3. beletüzelni a golyóiba;
4. megerőszakolni;
5. megenni a húsát;
6. elszívni a lelkét;
7. kifüggeszteni a fejét a falra;
8. és megcsinálni ugyanezt 12 másik cápával, csak a biztonság kedvéért!!"

Olyan movie-khoz hasonlóan, mint a Reszkessetek, betörők! 2. vagy a Terminátor 3., a Szellemirtók 2. sem egyéb, mint közvetlen elődjének másolata. A "Szellemirtók" újfent egy lecsúszott paranormális maszekpraxis, melyet a bíróság csalással vádol, majd mikor kitör az átfogó szellemjárás, New York vezetése hirtelen meggondolja magát, és ismét a nép ünnepelt kísértetvadászaivá avanzsálnak.

A dolgok, amik változtak vagy legalábbis különböznek az 1. részhez képest, azok a következők:

1. Peter Venkman mögött áll egy sikertelen viszony Danával;
2. Danának itt már van egy csecsemő kisfia a sose mutatott ex-férjétől;
3. Rick Moranis pápaszemes figurája flörtöl a pápaszemes titkárnőjükkel,
4. miközben önként felcsap ötödik Szellemirtónak; 
5. a végső harcba szintén beszálló óriás most a quartet oldalán áll; 
6. a főgonosz istenség helyett most hadúr a kora újkori Kárpátokról (nem Dracula!);
7. erőforrása pedig nem más, mint egy hatalmas, rózsaszín, hígan hömpölygő, pszichoaktív massza.

Tehát az a megszokott eset áll fenn, amikor az írók néhány változtatással ugyanazt a formulát próbálják lenyomni a néző torkán. Könnyebb így bevételhez jutni, mint továbbgondolni vagy legalább érdekessé tenni a folytatást.

Sci-fiként a film egyetlen értékelhető gondolata, hogy a folyadék átveheti az emberi érzelmek hatását. Létezik ilyen! Tudományos kísérletek igazolták, hogy a víz kristályszerkezetére hatással vannak az érzelmi impulzusok. Minél szabálytalanabb egy víztömeg kristályszerkezete, annál több negatív rezgés érte a folyadékot. 

Na most ezt fokozzák itt fel a nevetség határára: ha sokáig dühkitörésnek van kitéve, akkor az anyag akár a szellemvilágot is képes megmozdítani. A North c. film óta nem láttam olyan agyherélt, ordibáló bírót, mint Peter, Egon, Winston és Ray tárgyalásán! Mikor kikel magából az ítélethozatal után, két korábbi elítéltje szelleme felfordulást kelt a teremben, így a fiúk szépen kialkudják a vádak érvénytelenítését, és ismét beindul a meló. "Halló? Szellemirtók. Igen, visszatértünk."

Komikum szempontjából a Garfield-dilógia színvonalára érdemes számítani. Kevés okunk van mosolyogni (pl. egész muris, ahogy kísérletképpen Ray ráordibál a pohárban lévő iszapmintára). De ahogy ázott pizsiben betörnek Peter és Dana vacsorájára, majd a polgármesteri hivatalba, az merő szánalom, mint humorcélzatú közjáték. Még jogosnak is tűnik, mikor erre a polgármester rohadék titkára, Hardemeyer pszichiátriai zárt osztályra utaltatja be őket. A karakterek iránt az 1. részben még szimpátiát keltett, hogy ilyen szelesek és jószándékúan túlbuzgóak. De ott kezdő vállalkozók voltak, vesztenivaló nélkül. Itteni malőrjeikben nem az önkifejeződést látni, csak a megjátszott bohóckodást. 

Janosz, a gonosz hadúr gyengeelméjű szolgája idegesítőbb, mint Jar Jar és Howard Kacsa együttvéve. Csak egy cselekményszerszám-karakter, hogy a főgonosz kísértet, Viggo valakin keresztül intézkedni tudjon, míg meg nem szállja Dana kisfiát, Oscart. És ahhoz képest, hogy mennyit vacakol Oscar megszállásával, érdekes módon pihekönnyen szállja meg Ray testét a Művészeti Műzeumban. 

Kevés fősodor-beli sci-fi-ben láttam olyan meglódult, több mint vad elképzelést, mint ami a cselekmény tetőpontjánál történik. A Szellemirtókat egy iszapfal választja el a Múzeumtól, ahol a főgonosz Oscart készül megszállni. Kiokoskodják, hogy a város pozitív érzelmeit fegyverré tehetik, ha találnak egy elég erős szimbólumot, ami összefogja azt. Vagyis: a parodizált verziójára készülnek annak, amit Bruce Wayne  is kigondolt a Batman: Kezdődikben.

És hogyan érik el a kívánt hatást? A Szabadság-szoborral! Pontosabban úgy, hogy a szobor belsejét megszórják a pszichoaktív iszappal, ettől az képessé válik, hogy kimozduljon a foglalatából, és mozogni tudjon vízben gázolva és a szárazföldön. Lassan, rozogán lépkedve eljut Manhatten partjáról az iszapfalig, miközben a koronáján a 4 zűrbajnok szurkol neki, a tömeg pedig éljenzi. És mikor odaér, a meggyengül iszapfalnál fáklyájával bezúzza a Múzeum tetejét.

Én már sok élőszereplős moziműben láttam a Szabadság-szobrot. Szétroncsolt arccal/fáklyával, letörött fejjel A függetlenség napjában, félig homokba süllyedve A majmok bolygója legvégén, és így tovább. De ez kell, hogy legyen a legabszurdabb dolog, amit valaha is ábrázoltak vele. Bűnös élvezetként szórakoztató. És megvan az a haszna, hogy megmenti a produkciót a jelentéktelen mellékszálak keltette unalomtól. 

 

 

A Szellemirtók 2.-re



pontot adok. Épphogy megteszi könnyed szórakozásnak, főleg akkor, ha valaki elmulasztotta volna előtte megnézni az első filmet.

Indiana Jones és a végzet temploma

A végzet temploma elsősorban a horrorfilmekre jellemző brutális képsoraival keltette fel a figyelmemet. Zsáknyi akciófilmből vagy hősökről szóló moziból hiányzott az a merészség, amivel az itt látható gore-témákat vizuálisan kibontották. Mint a gyermekrabszolgaság, rituális kivégzések és tudatirányítás.

Érdekes arra gondolnom, hogy George Lucas, a Star Wars I.-II.-III.-IV. rendezője találta ki, hogy ilyen szélsőséges elemek képezzék a történet tárgyát. Lucas mindhárom Indy-film írója és producere volt, és ez a trilógia éppannyira az ő alkotómunkája, mint Spielberg-é. Üdvözlöm a merészségét, hisz alig 1 éve mutatkozott be A Jedi visszatér, ahol épp Lucas adott - "gyerekbarát tónus" címén - plüssmackó-szerű lényeket a Felkelők fő szövetségeséül.
Azonkívül: a The Temple of Doom mai korhatár-besorolása, a PG-13 még nem létezett 1984-ben: egy akkortájt kijött másik film kapcsán hozták létre a gyerekbarát PG és a vért engedő R köztes állapotát, amit ma a stúdiók a legcélszerűbb kategóriának szeretnek betudni.

Ezúttal Indiana Jones egy szegény indiai falu szent köveit keresi meg, miután egy shanghai-i gengszter majdnem megölette a város egyik klubjában, és később egy repülőgépen. Jones és 2 útitársa eljutnak a maharadzsa palotájába, majd onnét egy titkos földalatti szentélybe, ahol egy szadista főpap rabszolgabányát tart fenn, további szent kövek kinyeréséhez. Más szavakkal: a kalandor régésznek szokás szerint egzotikus tájakon és fifikás csapdákon át kell a ritka ereklyét megszereznie.

Bármennyire is díjazom a sötét tónust és szadista kivégzéseket, amivel a Shiwa-hívők rituáléit illusztrálják, a movie egészében nézve nem egy erős alkotás. Nem a gore-szcénák voltak a kiborító vagy felzaklató részletek számomra. Hanem az a két főszereplő, akik az alkotás könnyedségét és a gossip-pillanatokat szolgáltatták volna. Indiana Jones útitársai: Willie Scott, az énekesnő és egy "Short Round" (="Kis Forduló") nevű kínai kölyök. Nem bírtam elviselni őket jelenéseik oroszlánrészében.

Kezdeném azzal, hogy az első negyedóra teljesen irreleváns a cselekmény egészére nézve. Nem is kerül említésre, leszámítva mikor Willie a régi életét sírja vissza. Indiana üzletelése Lao Che-vel, a helyi keresztapával csakis arra szolgál, hogy Indy megismerkedjen jelenlegi női partnerével, illetve, hogy új küldetése helyszínére érkezzen. Az pedig még reklámnak is nyomorúságos, hogy a nightklubot épp "Obi-wan" Klubnak hívják.
Mégcsak azt se lehet mondani, hogy így legalább megismerjük a szereplők jellemét. Mert hogy nem. Akik most találkoznak először Indiana Jones alakjával, azok - itt még - nem látnak többet egy ritka csecsebecsékre bukó James Bond-utánzatnál. 2 útitársában pedig egy folyamatosan panaszkodó szőkét, illetve egy visongó hangú, ismeretlen kisfiút.

És hogy miként hintáztatja el őket Spielberg a valódi bonyodalomig? Lássuk:

1. Che és fiacskái mérgezett italt itatnak meg vele, ami elvileg azonnal hat, Indynél mégis késlekedik a hatás;
2. A keresztapa röhögve mutogatja Indynek az ellenszert;
3. Jones kést szegez Miss Willie-nek, és jutalomgyémántját követeli. Honnét veszi, hogy ez fikarcnyit is érdekli a helyi bűnözőket? "Megtarthatja, szerzek egy másikat."
4. A fiacskák egyike lelő egy felbukkanó ballasztszereplőt, akiről kiderül, hogy Indy egyik segítője, és már meg is halt;
5. A klubban kitör a pánik, és a fiacskák eszetlen lövöldözésbe kezdenek;
6. A gyerek elfuvarozza Indyt és a nőt a reptérre;
7. Ott egy olyan repülőre szálnak, aminek ajtajára még rá is van írva, hogy Lao Che tulajdona;
8. A pilóták pedig - ahelyett, hogy kinyírnák őket és hulláikat kidobnák - a Himalájáig elfuvarozzák őket, és kiugranak a semmi közepén.
9. Hogy aztán Indyék egy gumicsónakban negyed kilométert zuhanjanak le a jeges hóra, de sértetlenül;
10. Szánkázzanak egy ezúttal fél kilométeres szakadékba, rá a sziklás folyóra.

Sajnálom, de ez sokkal közelebb áll a Looney Toons-hoz, mint egy Indiana Jones-filmhez.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy Kate Capshaw-é a legbosszantóbb főkarakter bármelyik Indiana Jones-moziból. Kevés kivétellel mindegyik jelenetében panaszkodik, sipítozik és/vagy fröcsög. Capshaw voltaképp a rendező felesége a való életben, és karakteréhez hasonlóan ő sem szívleli a vadon állatainak közelségét. A Willie nevet pedig a karakter Spielberg kutyájáról kapta. Nem inzultáló utalás ez kicsit? Nem értem, miért nem lehetett rendesen Wilhelminának nevezni. És ha már itt tartunk: miért vonszolja őt magával Indy? Semmi nem legitimálja Willie jelenlétét az úton. Egyszerűen kell egy bajbajutott hölgy, akit Jones megmenthet a drámai tetőpontnál.

Ami a gyereket illeti, őt is kevéssé lehet elviselni, de őbenne inkább csak a hangja idegesített. Minden egyes dialógusrészlet, amit elmond, azt hangosan és vinnyogva adja elő. Nem egy olyan méregzsák, mint Hoaquin de la Vega, de a szkript sok bagatell megoldása kapcsolható őhozzá:

1. Indy és Willie úgy menekülnek el az Obi-wan-ból, hogy a kölyök elfuvarozza őket a reptérig. Nem tudom, hány éves ez a fiú, de erre szerintem átlaggyerek 12 éven alul nemigen lehet képes.
2. Mikor őt is fogságba vetik a bánya többi gyerekrabszolgája közé, hogyhogy egyedül neki jut eszébe szétkalapálni a láncát?
3. És mikor Indianát agymossák, a kölyök ébreszti fel a régészt. Akkor nem lenne egyszerűbb a főpap többi követőit is ugyanígy lebökni ahelyett, hogy elfutnak?

Nem hatalmas kicsit az a véletlen, hogy Fortuna istennő egy kínai nagyvárosból - a potyafuvaron, zuhanáson, sikláson és sodródáson át - pont a megsegítendő faluhoz viteti Indyéket? Ugye ez az a falu, ahol Indy megismeri az innen ellopott Sankara-kő mítoszát. Azóta a falura sivatagi nélkülözés köszöntött, gyerekeiket pedig ismeretlen tettesek elrabolták. Mind egy szálig. A fantáziának is úgy vélem, kell valami kontrollt adni, különben a sztori hitele illan el az alkotásból. A falu öregje szerint isteni akarat volt, hogy Indyék idejussanak segíteni rajtuk. Ez cérnavékony magyarázat: ennyi véletlen a szerencsejátékra jellemző, nem egy feszes forgatókönyv eseményláncolatára.

Bemutató idején az indiai kormányzat elmarasztalta illette A végzet templomát, hogy torzképet állít fel a kultúrájukról. Már a forgatást sem engedélyzték a stábnak, így a produkció egy része Srí Lankán készült. Hogy egyetértek-e az indiaiak reakciójával?

Igen és nem egyszerre. A Sankara-Kövek mítosza teljesen kreáció, de ugyanakkor kidolgozatlan és  túlegyszerűsített. Létezik ez az 5 kő, együtt óriási erejük lenne, 3 van meg, olykor felizzanak és ezzel kis is fújt, amit tudni lehet róluk. Feltételezem, ha Spielberg és Lucas több agymunkát fektetnek ebbe a mitológiába, megfoghatóbbá és meggyőzőbbé téve a puszta látványosságnál, akkor kevésbé lettek volna elutasítóak a helyiek.

Vizuális kelléktára a filmnek a legerősebb vonása. A fémnyársakkal teli ereszkedő kőfal valóban ijesztő. Indyék a maharadzsa palotája alatt találnak rá a barlangfolyosóra, ami elvezeti őket Shiwa-szekta templomához, és a keresett Sanakra-kövekhez. A vörösben játszó járatrendszer mintha a Pokol bugyraiba vezetne minket, ahol vég nélküli gyötrelem, lángok és kárhozat birodalmába. Kétségkívül megfogott a gyerekiga ábrázolása, ahogy ostorral dolgoztatják őket ebben a teljesen izolált alvilágban.

Természetfeletti elemekkel gazdagítani a történetet sosem zavar, akár kalandfilmről legyen szó, akár tudományos fikcióról. Egy mítosz egzotikus kiegészítőjeként a természetfeletti izgalmas bónusz, és hozzátesz a filmélményhez. Csakhát, ha az a mítosz eleve nem különösebben mély vagy érdekes, akkor rendszerint a természetfeletti részlet se működik benne. Most is ezt tapasztaltam. Mola Ram, a főpap a világ minden nagy vallását ki akarja majd rekeszteni, ha az 5 Sankara-kő az övé lesz. Hívőit egy speciális agymosó folyadékkal szerzi. Könnyebb módszer ez, mint meggyőzni az embereket, nemde? 

Borzongás helyett költői elégtételt okozott látnom, amint Indiana Jones is Mola Ram egyik hívévé válik a szer hatására. Egy ténylegesen komoly műben félelmet keltett volna benne, hogy a főhős, aki addig a legtöbbet tette másokért, gondolkodásában eltorzul és asszimilálódik. Ehelyett mindössze nyugtáztam, hogy a 3 főszereplő elfoglalta helyét ebben a pokoli világban: Indiana a legújabb követő, Willie a legújabb áldozat, a kínai srác pedig a legújabb rabszolga.

Három dolog piszkított bele nagyon az összképbe, hogy komolyan vegyem a rituálét:

1. Az első, hindu áldozat kivégzése túlcsicsázott: Mola Ram először kitépi a szívét, az pedig még mindig él és ordít. Ez zökkentett ki nagyon! Enélkül a bennem lakozó "vadállat" még élvezte is volna, ahogy lassan beleeresztik a katlanba, lángcsóvák kapják el oldalról, majd a katlan tűztengerében izzó szénné és hamuvá pusztul.
2. Ahogy Jones-t bele- és kiviszik a transzállapotból. Az agymosó forrásvíz ötlete kábé annyira hihető ötlet, mint a gyúlékony mosogatólé. Ami még rosszabb, az, ahogy Indy kirázódik belőle. Hogy a kiszabaduló kínai fiú oldalbaböki egy fadarabbal. Ha a szérum valami tudatgyengítő drog lenne, esetleg akkor lenne értelme a dolognak. De így: lusta írói megoldás.
3. Willie megszokott, hisztivel kevert fecsegése. Mola Ram mégcsak ki se tépi a szívét, mielőtt leereszti a katlan felé. Miért? Talán ebben a kultuszban megtiszteltet, ha a tűzbe eresztés előtt kitépik a szívünket?

Annak ellenére, hogy Willie karaktere alapvetően bosszantott, néhány röpke humoros pillanat is jutott neki. Meghitt viszont egy se, ezért nem is részletezem a szerelmi szálat. Viccesnek találtam, ahogy Willie parfümmel kínálja az elefántot, amin épp utazik; amikor kikészül, mert a maharadzsánál majomagyvelővel kínálják; illetve mikor azt látja, hogy Indy - utolsó nagy húzásaként - a függőhíd tartókötelét készül elvágni: "Istenem... teljesen hülye."
Néhány mutatvány egyébként magának Harrison Fordnak is bosszúságot okozott: az elefántok megülésekor súlyos hátsérülést szerzett, és több mint egy hónapig helyettesíteni kellett a színészt.

Divatos vélemény, miszerint A Kristálykoponya Királysága a leggyengébb Indiana Jones-alkotás. Én hajlok azt mondani, hogy A végzet temploma közel áll hozzá: az alap-elgondolás légből kapott, az eseménysor inkoherens; több a véletlen kaszkadőrködés, mint a tudatos tett és a régészeti következtetés. Jones segédjei sem nőnek egyénként többvalamivé, mint a főhős körül keringő meteorkavicsok. A kultúrális halandzsa pedig nemcsak hogy nem lyukad ki semmilyen értelmes gondolatmenethez, de néhol szenilis és sztereotip beállításúvá teszi az ország különböző lakóit.

A végzet temploma tehát mellékvágány nekem, mint Indiana Jones-mozi. Nem a legrosszabb kalandfilmem, de messze túl zavaros, lignit-fűtötte az egész alkotás története.