2026. szeptember 30., szerda

Szuperlány (2026)

Mesterséges intelligencia. Napestig vitázhatnánk veszélyeiről; ezt most egy huszárvágással kikerülném. Megértem, hogy a nagy filmes márkanevek rajongói kapva kaptak ezen az eszközön, hisz már kismilliószor érezhették úgy: ők maguk ezerszer jobb sztorikat hoznának össze Hollywood kontárjainál. Seregestül érkeztek az A.I.-gyártott előzetesek, jelenetek, egész rövidfilmek főképp pl. a Star Wars-ról, de más stúdiók ikonjai, pl. a DC-szuperhősök is egyre gyakrabban kerülnek terítékre. 
Nem tudom, meddig lesz ilyen elnéző a hasonló művek sokasodása iránt "a gazdi", vagyis a nemrég Paramount-védnökség alá került Warner Brothers Discovery. Egy biztos: a netes többség vevő rá. És szerintem leginkább a Henry Cavill-féle Superman fog jól járni ebben az újfajta, jócskán decentralizált filmes klímában - abszolút megérdemelten. De amúgy más jelmezes hősöknek is nagyon elkelne már ez a szellemi táptalaj.


"Szuperlány" a Detective Comics rég elfeledett kísértete volt - legalábbis élő-akciós formában -, mígnem a 10 évados Smallville visszahozta Kara Zor-El-t, Kal apai uncsitesóját a köztudatba, 2015-től pedig már saját sorozatában röpködhetett. Nos, én eddig a figura bármely verzióját láttam, valahogy sose tűnt úgy, mintha az eredeti alapvetése fölé tudott volna nőni: egy ifjabb, naivabb, szoknyás Superman-koppintás a hölgynézőknek. James Gunn és rendezője, Craig Gillespie szintén érzékelhették ezt a köz-előítéletet, és feltűnően igyekeztek az ellenkező irányba továbbindulni. 

Szemben a retro 1984-es Supergirl-lel, ez a mostani darab sokkal földhöz ragadtabb tónus, modor, sőt világépítés terén is - jóllehet szinte végig a Földön kívül játszódik. 45 perc után huzakodnak csak elő a kriptoni (és argói) gyökerekkel, bő óráig pedig nyoma sincs a piros szoknyának és köpenynek, ami leggyakrabban eszünkbe jut a karakterről. 
Ennyi valós tudatosságot tapintottam ki össz-vissz ezen a kis filmbulin, mielőtt belefogtam az infógyűjtésbe a kritikához. 

"Krypton utolsó leánya" merev piásként bulizik a rumlis mozgó lakhelyén 23. szülinapján, más űrvilágok közt császkálva. A "nagy gáz" végül Ruthye jöttével talál rá: a tinilány szüleit egy galaktikus huligánbanda feje, Krem ölte le, és most a tetejébe Kara kutyusát, Kryptót is megmérgezi. A két csajszinak 3 napja van megtalálni őket és az ellenanyagot. Közben kiderül, hogy az ellenség sportszerűen űzi a fiatal lányok elrablását - ráadásul egy olyan bolygón, melyet felváltva ér a kriptoniakra mérgező zöld napfény (?!?) és a feltöltő sárga napfény.   

Emberek! Százszor inkább Ryan Reynolds Zöld Lámpása, mint ez az - a szájzsoldos Deadpool szavaival élve - "eléggé Mad Max-es" férchalmaz! A légkör, a stílus, a tartalom minősége; az egész összhatás még arra sem emlékeztet, amit Gunnék új ligaverzumuk alapzataként tavaly lefektettek, nemhogy a DC-világ nevesebb ábrázolásaira - mint pl. a 90-es évek legendás rajzfilmjeire. Lüktető, a képzeletet megragadó, elmés képcsarnok helyett 100 percet ásítozhatunk A galaxis őrzőinek suttyó kiadásán, amely mintha méteres nyelvet nyújtana mindazokra, kik bizakodni mertek James Gunn Supermane után. 

Minden empátiám kevésnek bizonyult, hogy szívembe fogadjam az emberszereplőket (igen: Krypto sajnálása adja a film egyetlen kimutatható érzelmi impulzusát). Épkézláb reakciójuk vagy ötletük nincs, szövegeik piszkosul fárasztóak, nulla karizmával és érzelmi kisugárzással vergődik végig a cselekményt. Minél többet [próbál] mond[ani] róluk a történet, annál kevésbé érdekfeszítő a sorsuk. 
A fő kettős, Milly Alcock és Eve Ridley egy törlőpapír-reklámban kétséges, hogy helyt tudnának-e állni, nemhogy egy dollár-tízmilliókat zabáló megaprodukcióban: utóbbi közülük akkora antiszínészetet ad itt elő, ami még a bosszúvágyó, modoros pusztai árvalány sablonjához is kevés. 

Alcock már a Superman végi belépőjekor meglengette nekem a vörös zászlót, és félelmem most igazolást nyert. Arcáról értelem alig sugárzik, nemhogy lelki erő vagy méltóság; alakítása kimerül abban, hogy játssza az elvonóról szökött, flegma, kiégett roncs-ribit, akit Clark helyében már Guy Gardner gondjaira bíztam volna. Hihetetlen, mennyire nincs összefüggő gondolatsora vagy szimpátiakeltő jelenete; egyszerűen egy önveszélyes, féleszű liba, akinek mintha nyűg lenne, hogy a saját filmje fő- és címszereplője.


Nem véletlenül hoztam föl azt a másik nagy seggre-esést a DC-archívumból. Az augusztusban debütált Lámpások TV-show is egy lerobbant, önismétlően bunkó, közömbös félhullát csinált az egyik ismertebb szuperhős-ikonjukból, Hal Jordan-ből. Ott sem volt nyoma se őszinte, tisztességes történetírásnak, ami legalább a bugyuta She-Hulk-sorozat szintjét meghaladta volna. 
Hollywood a kis- és nagy vásznon is mintha megrekedt volna Az utolsó Jedik-féle formulánál: szerintük a "modern közönség" a régi hőseik unott-bukott, fésű-fásult árnyékát szeretné látni, akiket gyártósori traumákkal züllesztettek szét a forgatókönyvírók. Ezek után felőlem a Paramount cuccolhat Los Angeles-ből, ha nem engedik nekik azt az adásvételt; egyedül az állásaikat elvesztő tömegeket sajnálom, akikkel ez az iparág ennyire mostohán bánik...


Akit konkrétan ebben a darabban sajnáltam, az Jason Momoa, mint a kozmosz motoros fenegyereke, Lobo. Próbálkozik ő, de a szkript érdektelenül hurcolássza végig a történéseken. Amellett, hogy nincs igazi szerepe, sikertelenül próbálja újrahasznosítani azt a kigyúrt, tökös csávó-aurát, amivel a Snyderverse Aquaman-jeként remekelt. A többi űrbűnözőnek még a képe sem emlékezetes: Krem a sose létezett Hegylakó 6-ba illő cyberpunk-zsebgonosz, értelmes cél vagy szövegek nélkül. Komikus módon pont az a Kara döfi át végül, aki addig feszt az ölés ellen papolt útitársának. 
Kedves írók! Kara egy kriptonit-okozta sugárzásjárvány miatt árvult el, és lett a Földre átmenekítve - és nem azért, mert élete(ke)t kellett volna feláldoznia a múltban. Mégis hogyan cseng ez össze Ruthye nádszál-vékony tragédiájával? A Kara gyerekkorát mutató montázsok Argo City-ben olyan semmitmondóak, hogy akár egy pakisztáni telenovellából is lehetnének. Így nincs miből gyökereznie annak, miért tartja rossznak EZ a Supergirl, valahányszor Ruthye arról siránkozik, hogy neki kell az a bosszú.  

Aztán vannak itt még nagy szemű űrorvosok, pixel-teleportációs űrkalózok, hajadonrabló űrbrigantik; az sem érdekel,  
ha visszajöttek a drakvufok, úgyis mind-mind csak az időt húzzák, amíg eljutunk végre addig az istenhágta kosztümös akciózásig. 
 
Ja! Ha jobban belegondolunk, nem kicsit sértő azért, hogy ilyen légből kapott ez a rabszolgatartásos szál is, amit - feltételezem - a haláltusáját vívó feminista eszmedivat miatt préseltek be ide (is). Vannak ugye a csúnya, gonosz, állatoktól is hitványabb férfiak, akik élő magzattartályok gyanánt hurcolnak el ártatlan lányokat - mint azét a helyi párét, akik egy ponton meg-vendégelik és -mérgezik Karát. 
Ez a szál egyszerűen elillan a történetből, semmi súly vagy fókusz nincs benne; minden rablány úgyis kiszabadul, mire a szuperspiné végre kijózanodik, és elkezdi a seggszétrúgást. Világos, hogy az alkotói gárda meg sem erőltette magát: minden egyes részletből árad a fakezűség, a mentális lustaság, az alibibűz. A sárga napfény - ami ugye a mítosz kulcseleme, hisz ez adja a kriptoniak fiziológiai erejét a Földön (is) - szintén hanyagul, valós drámai töltet nélkül lett használva, merő kifogásként, hogy legalább matematikai esélye legyen Kara kudarcának, és így tétje a filmnek.  

El tudtam fogadni, hogy az új DCEU egyből készen kezeli világának tágasságát és sokféleségét - levetve ezzel a fokozatos építkezés időterhét a leendő projektek stábjainak a válláról (elvileg). Nem az idő a gond itt, hanem a szív és tervezőmunka süvöltő hiánya, ami a Gunn Supermanét még rendesen fűtötte. Emberei most egy hányaveti módon felvázolt, érdektelen, alamuszi mellékvágánnyal öregbítették a gépezetet - olyan béna "girl-power"-duóval a középpontban, akiktől az Űrgammák zorgjaiért könnyebb szorítani.
 

 
James Gunn Supergirlje egy 1/5-ös szégyenbélyeget kap tőlem. Akár önmagában, akár egy nagy márkanév sokadik kiadásaként nézem, űrhulladék. 

Nincsenek megjegyzések: