A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Steve Carell. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Steve Carell. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. december 20., kedd

Café Society

Woody Allen romantikus dráma-vígjátéka az első eset, hogy Kristen Stewart-tól kifejezetten jó alakítást láttam. Pici könnyítést talán neki az erősen színezett hangulatvilág, és hogy harmadjára dolgozhatott együtt a manapság felkapott Jesse Eisenberggel. De ez az első alkalom, amikor nem tűnt föl, hogy ő alakítja a női főkaraktert. Megérte a rendezőnek bizalmat fektetnie Stewart-ba: a színésznő nyugodt szívvel mondhatja ezután, hogy az Alkonyat-korszak már véget ért.


Véget ért ugyanakkor a nosztalgiamozikkal szembeni béketűrésem is. Allen zseniálisan kelti életre a Hollywood aranykorának tartott 30-as éveket, korhű látvány terén csillagos ötösre vizsgázik. Vittorio Soraro fényképezése és a színészi játék tökéletes összhangja mellett tényleg csak egy érdekes sztorira és fókuszált forgatókönyvre lett volna szükség... ha a veterán rendező ezeket fontosnak tartja. A Cafe Sociaty-nél saját bevallása szerint sem tartotta annak őket. Pedig van itt történet, és annak romantikus töltetét is kifinomultan kezelték. Valódi érzelmek szökkennek szárba a vásznon, de egy olyan dramaturgia mentén, amit ma már a telenovellák között is gond nélkül találunk magunknak.


Bobby Dorfman, egy new york-i zsidó család sarja Los Angeles-be utazik, hogy Phil nagybátyjától munkát kapjon, és végre megálljon a maga lábán. Randizni kezd titkárnőjével, a Vonnie becenevű Veronicával, nem sejtve, hogy a lánynak viszonya van Phillel. Bobby már a házasságra gondol, amikor Phil rászánja magát, hogy elhagyja a nejét. Kit választ vajon Vonnie, és a kieső harmadik mihez fog kezdeni az életével?


Meggyőző volt a szerelmi háromszög Stewart, Eisenberg és Steve Carrell figurái között. Érdekelt Bobby és Vonnie kapcsolatának alakulása, illetve, hogy mit fedeznek fel magukban egymásnak köszönhetően. Valahol félúton viszont úgy éreztem, kisiklik ez a nagy szerelmi konfliktus hármójuk között. Phil-nél megalapozatlan és meg nem érdemelt, hogy vissza akarja kapni a fiatal csajt, Bobby pedig még mindig ugyanaz a mit sem sejtő, naiv mafla, aki a fellegekben jár a barátnője miatt. Előre láttam a szappanopera-fordulatot, hogy Vonnie - aki a narrátor szerint kezdi szeretni a srácot - megint őrlődni fog, sőt Phil-hez pártol. Így lenne ötösöm a lottón...!



Vonnie a film első felében még szimpatikus szereplőnek tartottam. Hollywood, a hamis csillogás földje már kijózanította őt: rendes, értelmes lány, de gyakorlatias is. Olyan, aki felismeri a különbséget az álmok és a körvonalazható célok között. Értem, hogy mi miatt vonzódhat a jóval idősebb főnöke iránt. Ha valaki őszintén közeledik egy nő felé, az talán elfogadja a figyelmességet, de talán nem képes olyan férfihoz tartozni, akit nem tud tisztelni is a szerelem mellett. Vonnie egyszer úgy fogalmaz: az életrevalósága fogta meg a kiszemeltjében. Fel tudott nézni rá.

Vonnie-nak ez a kettőssége adta nekem a romantikus szál érdekességét... amíg Phil rükvercbe nem kapcsol. Innentől már giccsterületre téved a dramaturgia. Az a lány 1 évig szendén leste, hogy az őt hitegető idősebb, gazdag pasas mikor hagyja el a nejét, Bobby-nak meg egy kitalált vőlegényt hazudott - még azután is, hogy már a barátnője lett. Ezek után, mikor kérdőre vonja, nyugisan azt feleli: "bocs, Phil-t választom"?? Itt nálam eltört a mécses. Nem elég, hogy olcsó, szirupos fordulat, de az életvidám lány típusából ez képmutató Bella-Swan-klónt csinál, aki érzelmi bizonytalanság címén mindkét férfival szemez, és egyiktől a másikhoz táncol.


Woody Allen mintha félne attól, hogy a dráma élét kiélezze. Felépít egy mutatós világot, de szinte semmit se kezd vele. A szereplők csak úgy túlesnek érzelmi mérföldköveiken, halljuk, kivel mi lett, de csak mert a rendező narrációval tömködi be a történet hézagait. Ezért sem tudom pl. Blake Lively-ra kenni, hogy a karaktere másodhegedűssé vált Stewart-é mellett. Veronica Hayes alakja annyiból áll, hogy ő az a hölgy, akivel Bobby újrakezdte, és vele vészeli át a viszontlátás pillanatát Vonnie-val.

Semmi feszültség nem épül aköré, mikor Phil és Vonnie egy nap meglátogatják Bobbyt a klubban, vagy mikor a volt szerelmespár kettesben találkozik, házastársaik tudta nélkül. Bobby még mintha enyhén kiábrándult is volna látván, hogy nagy szerelme milyen szokványos asszony lett bácsikája oldalán. Nem a külsejében, hanem a jelleme.

A befejezés már jobban tetszett, mert itt végre mondandót kapott az egész história. A 2 főszereplő az ország két átellenes felén ünnepli az újévet, de egymásra gondolnak. Itt, a legvégén éreztem végre megint úgy, hogy a köztük lévő kötelék valódi volt. Mindketten megkapták, amire vágytak és amit elképzeltek maguknak. És mégis a szívük egy darabkája odalett, mikor feladták a közös jövőt egymással. "Azt hiszem, egyes érzések sosem halnak ki."

Azt hiszem, ezt akarhatta Allen megfesteni. Az ifjúkori álomszerelmet, ami sokkal tünékenyebb, mint hinni akarjuk, és a valóságban csak ritkán érik erős, életre szóló kapcsolattá. Mint Hollywood csillogása, a két fiatal szerelme is afféle boldog káprázatnak bizonyult, és a helyén egy kézzelfoghatóbb saját jövőt kezdtek építeni maguknak. Hát érettebb romantikus szálon át is kilyukadhattunk volna ide...!

A többi szereplő igazából csak a díszlet része, de nem untam őket, akadt 1-1 emlékezetes pillanatuk. Ben, Bobby gengszter bátyja egy csöpp krimibeütést is ad a filmnek: karrierjének állejtős pillanata, ahogy a borbélynál csakúgy agyonlő egy letakart arcú férfit, és elsétál. Őszintén szólva hidegen hagyott, hogy a sok véres bűntettéért a villamosszékben végzi, ahogy Bobby kapcsolatát a "második Veronicával" is csak nagyvonalakban vázolja fel a rendező. Bobby apja és anyja sütnek még el néhány frappánsnak szánt életbölcsességet, pl. „élj minden napot úgy, mintha utolsó napod lenne, egyszer majd igazad lesz”. 


Woody Allen tud és csinált is jobbat, mint a Café Society, amire inkább hobbiprojektként tekinthetett. Látomása a 30-as évek idealizált Hollywood-járól mutatós, olykor szemet gyönyörködtető, a tengelyéül szolgáló szerelmi szál állóképes. De Allen kényelmes hozzáállása miatt a dráma nem tud életképes irányba továbbhaladni, marad a hátterek és háttérszereplők kavalkádja. Olyan ez, mintha egy Woody Allen-magánpartit néznénk, ahol hárman keringőznek a parkettán, a közönség meg csak rá van festve a falra. 


Ötös skálán hármast adok rá.




2014. július 13., vasárnap

Evan, a minden6ó


"Az Úr rejtélyes utakon munkálkodik."

(Blues Brothers 2000)



Mentálisan kell vaknak lennie annak, aki ezen a filmen nem ismeri fel a szellem és szellemesség szándékos megvonását. A 2008-as Minden6ó folytatása olyan szinten múlja alul a nagy elődöt, hogy 1 perccel a vége után már el is felejti a néző, hogy látta. Érdekessége, hogy ez volt az utolsó próbálkozás bármilyen stúdió részéről, hogy egy Jim Carrey-vígjátéknak gyors, hányaveti tárca-fejelő sequel-t készítsenek. Nagy humoraszály sújtja manapság Hollywood "szent" hegyeit...

A Morgan Freeman által játszott Isten most Bruce Nolan ex-kollegáját, Evan Baxtert szemeli ki valamilyen leckéztető szándékú feladatra. A frissen megválasztott képviselőnek a bibliai Noé mintájára bárkát kell építenie, míg el nem jön az özönvíz. Csőstül is kapja hozzá az áldásokat: faanyagot a bárkához, állatok tömkelegét a nyakára, és vadonatúj bibliai külsőt.
Tudom, hogy mi ment félre ezzel a filmmel: minden. Kezdve a főszereplővel. Baxter megmaradt ugyanannak az "Evan Benyaldosnak", akinek Bruce Nolan is lehordta őt: egy sótlan, képmutató, kisformátumú emberke. A gyenge forgatókönyv erején felül próbálja pozitív hőssé átimidzselni a Bruce Almighty főbunkóját: van családja, új karrier kezdetén áll. És ahogy az égi küldetése világossá válik előtte, kacagtató szentimentalizmusra tesz szert. Ha az idei Noé-feldolgozást Russel Crowe-val elrugaszkodottnak ítéltem - márhogy a "megbocsátó Isten" szellemiségétől -, akkor ez a film már mozgóképes blaszfémia.


Legbántóbb tahóságnak azt tartom, amit Freeman katalizátorfigurájával műveltek a történetben. Az eredeti filmben Isten adta misszióját Bruce-nak, hogy ízelítőt kapjon belőle, mivel jár a világ minden keresztényének sorsát igazgatni. Időnként ugyan viccelődött, kommentálta a halandó megbízott ténykedését, de emögött mindig az húzódott, hogy nyomatékot adjon Bruce hibáinak. Például mikor ignorálta a fejében a keresztény hívők imáit. 
Mind tudjuk, milyen egy Jim Carrey-folytatás Jim Carrey nélkül: sehol a szkript, sehol a komikum, és sehol a szív. Isten itt puszta szeszélyből vágja el Evant elvágja minden emberi normától, fokról fokra, Hogy generál humort az, hogy egy csínytevő Mindenható egy nyakkendős nyápicot csesztet? És sosem indokolja meg tisztességgel, miért teszi mindezt. A molekulvastag magyarázat, hogy egy földterületet azért ér az Özönvíz, hogy az ott John Goodman politikus antangonistáját megbüntesse illegális ügyeiért egy duzzasztógáttal kapcsolatban.




Amit pedig most fogok írni, az egyesekben kísértést ébreszthet, hogy csak azért is megnézze a filmet. Hogy biztosra vegyék, nem én találtam ki mindezt.
Tim Allen biztos büszke volt, mikor látta Steve Carell metamorfózisát az Evan Almighty-ban. A szent küldetés karmája most Evan Baxterre is elkezd ráerőszakolni egy ikonográfiai külsőt. Csak a Mikulás helyett ő Noé szimbolikus külsejét ölti fel, úgy, ahogy legtöbbünk elképzeli: borostás, majd befonhatatlan hosszú hajú-szakállú lesz, idővel még be is őszül. Megjelenik a papucs, és az eltakarhatatlan-levehetetlen bibliai öltözék, kiegészítve az elengedhetetlen, varázserejű pásztorbottal.

Olyan sokatmondó a jelenet, melyben Evan a tanácsülésen erején felül próbálja elfogadhatóvá maszkírozni bibliásodott külsejét - mintha csak meghízott volna, és hajnövesztő szert használna. De az ótestamentumi Isten szent parancsát nem lehet letagadni! Ezért a ruha egyik snittről a másikra lekerül, a hajgumikkal és minden nyugati ruhával együtt. Meggy a habon, mikor egy egész állatkert jelenik meg a teremben. Mi pedig sajnálhatjuk Evant minden megaláztatásért, amin ő és családja Isten értelmetlen szeszélye miatt ki klel állniuk. Visszataszító, mikor egy film úgy csinál áldozatot a főszereplőiből, hogy az nem vezet sehová, hanem tisztán az esélyt veszi el tőlük a boldogságra. 


Én nem vagyok vallásos ember, aktív vallásgyakorló legalábbis biztosan nem. Így is felfordul a gyomrom attól, amit "komikum" címén a Biblia egyik legismertebb sztorijával műveltek: humortalan, eszetlen és tragikus firkafilm. Tragikus, mert ugyanaz a Tom Shadiac adta nekünk, aki több Jim Carrey-klasszikus direktoraként működött - pl. az eredeti Bruce Almighty esetében! 3 apró közjáték bír benne szórakoztatási potenciállal:
  1. az állatok özönlése bármelyik helyszínen,
  2. a Bárka vizuális megjelenése,
  3. és ahogy azzal a Baxter-család mintegy beleparkol az Amerikai Kongresszus Székházába.




2011. június 18., szombat

Bruce, a Minden6ó

Jim Carrey szeret mindig más-más élethelyzetű átlagpolgár bőrébe bújni, aki átlagos fickóként indul, de a sors kegye - vagy szeszélye - folytán rendkívüli dolgok történnek vele, és ez humoros helyzeteken keresztül tanulságot szolgáltat a számára.

Bruce Nolan olyan TV-riporter, akit családias beszédstílusa miatt kedvelnek a buffalo-i kisváros lakói. Az élet viszont csúnyán kibánik vele, amikor Evan Baxter, egyik kollégája a tőle lopott szózatokkal megszerez egy megüresedett bemondói posztot a BKBW-nél. Innentől Bruce megindul a lejtőn: állásával, majd életével, sőt magával Istennel is szembehelyezi magát. Bár nem aktív hívő, de kereszténynek tartja magát. Az Úr azonban nemcsak meghallgatja ócsárlását, hanem jobbat tud: beveszi helyettes-Istennek a kirúgott bemondót.




Bizonyos értelemben a koncepció hasonlít A Maszkra: egy átlagember titkos isteni hatalmat kap, amit ő mindennapi hasznára próbál fordítani, csak menetközben elszabadulnak az "isteni csodák" következményei. Mindkettő ereje konkrét, átlagember előtt is ismert módokon ölt fizikai formát: ruházatok, tevékenységek imitálása, valamilyen eszközök használata.
Ami lényeges különbség a két karakter között: A Maszk teremtései az álarc levételével megszűnnek, Bruce Nolan ereje azonban véglegesen átformálja, amit ő akar. Nolan hírnevet és karriert szerez magának az erő által, míg Stanley Ipkissnek erre nem volt lehetősége azon film ideje alatt. Bruce idővel önzővé válik ereje használatában, és emiatt még az a nő is elfordul tőle, aki pedig a legfontosabb volt neki: Grace.


A fizikai viccek és a vallási tárgyú poénok nagyszerűek, könnyű elképzelni róluk, hogy mi magunk is megtennénk őket a protagonista helyében. Továbbá az is növeli a közjátékok szellemességet, hogy Bruce sokféle különböző módon él az erejével: még állatokat is képes levegőből elővarázsolni: az utcai repper valagából makimajmot, saját szájából pedig rovarfelhőt.

Afroamerikai színésznek adni Isten szerepét az egyik legjobb ötlet volt a filmben. Morgan Freeman nagyszerűen eltalálta a megfelelő arányt a humorizálás és a komoly, felsőbb öntudat között. És nagyon tetszik, hogy egyszer sem avatkozik bele az eseményekbe, mialatt Bruce az ő hatalmát használja. Az általa mondatott szabályok az emberek életére és hitére vonatkozóan elgondolkodtatóak. Nincsenek bennük keményen katolikus vagy protestáns dogmák, és nem várnak áhítatot a nézőtől. Még a film végi ima, amit Bruce elmond, is józan gondolkodás, az őszinte emberi törődés keretein belül marad. Így valóban meghatóvá válik, ahogy Bruce és Grace kibékülnek.

A többi szereplő nem különösebben érdekfeszítő, viszont kifejezően reagálnak Bruce szokatlan műveire. Nem látszanak esetlennek vagy besavanyodottnak. Nyilvánvaló, hogy Jennifer Aniston Grace-ként nem annyira energikus, mint Jim Carrey. De itt-ott pár jelenetnél remekül kiegészíteni a helyzetkomikumot (Bruce TV-adása a Niagaránál, a vad éjszaka a lekényszerített teliholdnál). A Baxtert alakító Steve Carell merev fizimiskáját annál a jelenetnél lehet étékelni, amikor Bruce manipulálja a beszédét. Úgy tűnik, mintha Jim Carrey súgna a színésznek, hogy hogyan használja az arcizmait.



Egyik legemberibb komédia, amihez szerencsém volt Carreytől. Időnként leül ugyan a tempója, és helyenként eléggé cukormázas. De a viccötletei leleményesek, megfelelő arányban van jelen humor és tanulság. Nekem nagyon tetszett.