Woody Allen romantikus dráma-vígjátéka az első eset, hogy Kristen Stewart-tól kifejezetten jó alakítást láttam. Pici könnyítést talán neki az erősen színezett hangulatvilág, és hogy harmadjára dolgozhatott együtt a manapság felkapott Jesse Eisenberggel. De ez az első alkalom, amikor nem tűnt föl, hogy ő alakítja a női főkaraktert. Megérte a rendezőnek bizalmat fektetnie Stewart-ba: a színésznő nyugodt szívvel mondhatja ezután, hogy az Alkonyat-korszak már véget ért.
Véget ért ugyanakkor a nosztalgiamozikkal szembeni béketűrésem is. Allen zseniálisan kelti életre a Hollywood aranykorának tartott 30-as éveket, korhű látvány terén csillagos ötösre vizsgázik. Vittorio Soraro fényképezése és a színészi játék tökéletes összhangja mellett tényleg csak egy érdekes sztorira és fókuszált forgatókönyvre lett volna szükség... ha a veterán rendező ezeket fontosnak tartja. A Cafe Sociaty-nél saját bevallása szerint sem tartotta annak őket. Pedig van itt történet, és annak romantikus töltetét is kifinomultan kezelték. Valódi érzelmek szökkennek szárba a vásznon, de egy olyan dramaturgia mentén, amit ma már a telenovellák között is gond nélkül találunk magunknak.
Bobby Dorfman, egy new york-i zsidó család sarja Los Angeles-be utazik, hogy Phil nagybátyjától munkát kapjon, és végre megálljon a maga lábán. Randizni kezd titkárnőjével, a Vonnie becenevű Veronicával, nem sejtve, hogy a lánynak viszonya van Phillel. Bobby már a házasságra gondol, amikor Phil rászánja magát, hogy elhagyja a nejét. Kit választ vajon Vonnie, és a kieső harmadik mihez fog kezdeni az életével?
Meggyőző volt a szerelmi háromszög Stewart, Eisenberg és Steve Carrell figurái között. Érdekelt Bobby és Vonnie kapcsolatának alakulása, illetve, hogy mit fedeznek fel magukban egymásnak köszönhetően. Valahol félúton viszont úgy éreztem, kisiklik ez a nagy szerelmi konfliktus hármójuk között. Phil-nél megalapozatlan és meg nem érdemelt, hogy vissza akarja kapni a fiatal csajt, Bobby pedig még mindig ugyanaz a mit sem sejtő, naiv mafla, aki a fellegekben jár a barátnője miatt. Előre láttam a szappanopera-fordulatot, hogy Vonnie - aki a narrátor szerint kezdi szeretni a srácot - megint őrlődni fog, sőt Phil-hez pártol. Így lenne ötösöm a lottón...!
Vonnie a film első felében még szimpatikus szereplőnek tartottam. Hollywood, a hamis csillogás földje már kijózanította őt: rendes, értelmes lány, de gyakorlatias is. Olyan, aki felismeri a különbséget az álmok és a körvonalazható célok között. Értem, hogy mi miatt vonzódhat a jóval idősebb főnöke iránt. Ha valaki őszintén közeledik egy nő felé, az talán elfogadja a figyelmességet, de talán nem képes olyan férfihoz tartozni, akit nem tud tisztelni is a szerelem mellett. Vonnie egyszer úgy fogalmaz: az életrevalósága fogta meg a kiszemeltjében. Fel tudott nézni rá.
Vonnie-nak ez a kettőssége adta nekem a romantikus szál érdekességét... amíg Phil rükvercbe nem kapcsol. Innentől már giccsterületre téved a dramaturgia. Az a lány 1 évig szendén leste, hogy az őt hitegető idősebb, gazdag pasas mikor hagyja el a nejét, Bobby-nak meg egy kitalált vőlegényt hazudott - még azután is, hogy már a barátnője lett. Ezek után, mikor kérdőre vonja, nyugisan azt feleli: "bocs, Phil-t választom"?? Itt nálam eltört a mécses. Nem elég, hogy olcsó, szirupos fordulat, de az életvidám lány típusából ez képmutató Bella-Swan-klónt csinál, aki érzelmi bizonytalanság címén mindkét férfival szemez, és egyiktől a másikhoz táncol.
Woody Allen mintha félne attól, hogy a dráma élét kiélezze. Felépít egy mutatós világot, de szinte semmit se kezd vele. A szereplők csak úgy túlesnek érzelmi mérföldköveiken, halljuk, kivel mi lett, de csak mert a rendező narrációval tömködi be a történet hézagait. Ezért sem tudom pl. Blake Lively-ra kenni, hogy a karaktere másodhegedűssé vált Stewart-é mellett. Veronica Hayes alakja annyiból áll, hogy ő az a hölgy, akivel Bobby újrakezdte, és vele vészeli át a viszontlátás pillanatát Vonnie-val.
Semmi feszültség nem épül aköré, mikor Phil és Vonnie egy nap meglátogatják Bobbyt a klubban, vagy mikor a volt szerelmespár kettesben találkozik, házastársaik tudta nélkül. Bobby még mintha enyhén kiábrándult is volna látván, hogy nagy szerelme milyen szokványos asszony lett bácsikája oldalán. Nem a külsejében, hanem a jelleme.
A befejezés már jobban tetszett, mert itt végre mondandót kapott az egész história. A 2 főszereplő az ország két átellenes felén ünnepli az újévet, de egymásra gondolnak. Itt, a legvégén éreztem végre megint úgy, hogy a köztük lévő kötelék valódi volt. Mindketten megkapták, amire vágytak és amit elképzeltek maguknak. És mégis a szívük egy darabkája odalett, mikor feladták a közös jövőt egymással. "Azt hiszem, egyes érzések sosem halnak ki."
Azt hiszem, ezt akarhatta Allen megfesteni. Az ifjúkori álomszerelmet, ami sokkal tünékenyebb, mint hinni akarjuk, és a valóságban csak ritkán érik erős, életre szóló kapcsolattá. Mint Hollywood csillogása, a két fiatal szerelme is afféle boldog káprázatnak bizonyult, és a helyén egy kézzelfoghatóbb saját jövőt kezdtek építeni maguknak. Hát érettebb romantikus szálon át is kilyukadhattunk volna ide...!
Vonnie a film első felében még szimpatikus szereplőnek tartottam. Hollywood, a hamis csillogás földje már kijózanította őt: rendes, értelmes lány, de gyakorlatias is. Olyan, aki felismeri a különbséget az álmok és a körvonalazható célok között. Értem, hogy mi miatt vonzódhat a jóval idősebb főnöke iránt. Ha valaki őszintén közeledik egy nő felé, az talán elfogadja a figyelmességet, de talán nem képes olyan férfihoz tartozni, akit nem tud tisztelni is a szerelem mellett. Vonnie egyszer úgy fogalmaz: az életrevalósága fogta meg a kiszemeltjében. Fel tudott nézni rá.
Vonnie-nak ez a kettőssége adta nekem a romantikus szál érdekességét... amíg Phil rükvercbe nem kapcsol. Innentől már giccsterületre téved a dramaturgia. Az a lány 1 évig szendén leste, hogy az őt hitegető idősebb, gazdag pasas mikor hagyja el a nejét, Bobby-nak meg egy kitalált vőlegényt hazudott - még azután is, hogy már a barátnője lett. Ezek után, mikor kérdőre vonja, nyugisan azt feleli: "bocs, Phil-t választom"?? Itt nálam eltört a mécses. Nem elég, hogy olcsó, szirupos fordulat, de az életvidám lány típusából ez képmutató Bella-Swan-klónt csinál, aki érzelmi bizonytalanság címén mindkét férfival szemez, és egyiktől a másikhoz táncol.
Woody Allen mintha félne attól, hogy a dráma élét kiélezze. Felépít egy mutatós világot, de szinte semmit se kezd vele. A szereplők csak úgy túlesnek érzelmi mérföldköveiken, halljuk, kivel mi lett, de csak mert a rendező narrációval tömködi be a történet hézagait. Ezért sem tudom pl. Blake Lively-ra kenni, hogy a karaktere másodhegedűssé vált Stewart-é mellett. Veronica Hayes alakja annyiból áll, hogy ő az a hölgy, akivel Bobby újrakezdte, és vele vészeli át a viszontlátás pillanatát Vonnie-val.
Semmi feszültség nem épül aköré, mikor Phil és Vonnie egy nap meglátogatják Bobbyt a klubban, vagy mikor a volt szerelmespár kettesben találkozik, házastársaik tudta nélkül. Bobby még mintha enyhén kiábrándult is volna látván, hogy nagy szerelme milyen szokványos asszony lett bácsikája oldalán. Nem a külsejében, hanem a jelleme.
A befejezés már jobban tetszett, mert itt végre mondandót kapott az egész história. A 2 főszereplő az ország két átellenes felén ünnepli az újévet, de egymásra gondolnak. Itt, a legvégén éreztem végre megint úgy, hogy a köztük lévő kötelék valódi volt. Mindketten megkapták, amire vágytak és amit elképzeltek maguknak. És mégis a szívük egy darabkája odalett, mikor feladták a közös jövőt egymással. "Azt hiszem, egyes érzések sosem halnak ki."
Azt hiszem, ezt akarhatta Allen megfesteni. Az ifjúkori álomszerelmet, ami sokkal tünékenyebb, mint hinni akarjuk, és a valóságban csak ritkán érik erős, életre szóló kapcsolattá. Mint Hollywood csillogása, a két fiatal szerelme is afféle boldog káprázatnak bizonyult, és a helyén egy kézzelfoghatóbb saját jövőt kezdtek építeni maguknak. Hát érettebb romantikus szálon át is kilyukadhattunk volna ide...!
A többi szereplő igazából csak a díszlet része, de nem untam őket, akadt 1-1 emlékezetes pillanatuk. Ben, Bobby gengszter bátyja egy csöpp krimibeütést is ad a filmnek: karrierjének állejtős pillanata, ahogy a borbélynál csakúgy agyonlő egy letakart arcú férfit, és elsétál. Őszintén szólva hidegen hagyott, hogy a sok véres bűntettéért a villamosszékben végzi, ahogy Bobby kapcsolatát a "második Veronicával" is csak nagyvonalakban vázolja fel a rendező. Bobby apja és anyja sütnek még el néhány frappánsnak szánt életbölcsességet, pl. „élj minden napot úgy, mintha utolsó napod lenne, egyszer majd igazad lesz”. 
Ötös skálán hármast adok rá.
