Az északi

Pszichedelikus bosszútúrára invitál minket Robert Eggers Az Északival, amely egyszerre üdítően nyers és kiábrándítóan szimpla, merészen őrületszagú néha és irgalmat nem ismerősen vontatott sokszor máskor. Amolyan enyhén hígított, X. századi Mandy-t kap, aki bepróbálkozik vele: egy könyörtelen korszellem kiszolgáltatottságát, a viking világ földi poklának vízióját akarja átadni, holmi "erkölcsi szózatok" nyűge vagy a sztori fölös túlkalapálásának elvárása nélkül – sok más egyéb között, amit nélkülöznöm kellett. 

Időszámításunk után 895: Aurvandil sikeres (kincseket és rabszolgákat hozó) hadjáratból tér haza feleségéhez, Gudrúnhoz és fiához, Amleth-hez. Épp egy avatási rituálét fejeznek be Amleth-tel, mikor orgyilkosság történik a király saját öccse, Fjönir vezetésével. Amleth vérbosszút esküszik apjáért, de menekülnie kell. Nagyjából 20 év múlva – tapasztalatot szerezve harcosként és rabszolgaként – megkezdi bosszúja előkészületeit, egy Olga szláv rabszolgalány segítségével, aki látnoki képességgel bír. Van azonban egy szörnyű titok, ami csak közben jut kettejük tudomására…

A bevezető sorokból már kitalálható: libikókaélmény volt számomra Az Északi. Fel-alá ingázott az erőteljes és a kínkeserves között. Méltatom Eggers-t, amiért volt mersze megcsinálni egy hosszú, kőkemény, nagybetűs moziélményre szánt darabot, kifejezetten felnőtt férfiakra gondolva. Végig a nyers, a modern polgár "elpuhult" normáit kidudváló, sivár korkép uralja Az Északit, a józan ész fogódzói és kényelmi zónája nélkül. Nem néz félre a gyilkolás és kiszolgáltatottság képei elől, sőt meg is toldja azokat néhány szürreálisan vérgőzös látomásjelenettel – pl. az ifjú hercegnek az állatias erőt hangsúlyozó beavatásánál az elején.

 

 

De ez a reális-szürreális hangulatvilág nekem „csak” annyit jelentett, hogy az Álomgyárból még nem haltak ki a tökös szerzői rendezők. Még nem halt ki a mersz, hogy egy egész méregdrága produkcióra kivetítsék a tiszta haragtól fűtött bosszúvágy érzését – egy olyan célkitűzés, mellyel pl. márciusban a The Batman is tarolt a közönségnél. De ez közel sem adott akkora többletet, hogy elfeledtesse azt a terjengős, sokszor érdektelen történetvezetést, vagy a csalódást a sovány befejezés miatt. Túl sokszor nem az ember túlélési ösztönének átütő izgalma, hanem a közömbös hiábavalóság környékezett Az Északi 140 perce alatt. Márpedig ha egy film egyetlen nagy élménylenyomatként akar hatni a nézőre, akkor ez nem jó.

Úgyhogy korántsem a „túlfinomult ízlésem” vagy a „komfortzónám” gátolt meg a lelkesedésben, hanem sok-sok "részletkérdés", amiktől hiányérzetem támadt. Csak felsorolásszerűen: 

• a maga módján kalandos, mégis sovány történet, 
• a minden szándékosságával is feszültségölő vágás, 
• az amúgy szép tájképek színtelensége és ingerszegény volta
• a mozgó húsdarabokká csupaszított szereplők, 
• és főleg: a tompa párbeszédek. 

Gondolom, most kellene meghunyászkodnom azon ellenérv előtt, hogy az alaptörténet ihlette egykor a Hamletet, így "elnézhetjük" neki a színpadias, lesoványított dialógusokat. Ne is álmodjon senki erről: úgy vagyok vele, hogy vagy hallunk emberi lények között értelmes beszédet, vagy inkább ne is beszéljenek, akkor viszont az események tartsák fönt a figyelmünket! Mindkettő csak mérsékelten jön össze Eggers-nek: a néhány horror-hangulatú jelenet tényleg izgalmas látványt (és hanghatást) nyújtottak. De nem azért, mert a herceg bosszúja körüli dráma olyan személyesnek vagy lebilincselőnek hatna.

 

Ahhoz ugyanis a szereplők – a kor összes kegyetlen meg haláldicsőítő felfogásával együtt is – igenis érdekesebbek kellene, hogy legyenek. A nevüket megjegyeznem nehezebb volt, mint bármelyik gore-elem látványa, pedig tudtam, hogy erről nem a színészek tehetnek! Alexander Skarsgard teljesen átadta magát a főszerepnek, és ugyancsak be tudtak olvadni a hangulatvilágba a nevesebb sztárok is, mint Nicole Kidman, vagy az alig fölismert Ethan Hawke. Tetszett, hogy Amleth, amellett, hogy harcedzett férfi komoly tűréshatárral, következetesen tervezni is tud. Tudatosan táplálja lelki erejét a bosszújához, és a rémtettei Fjönir hívei között a rettegés és provokáció kiszámított eszközei. 

Eszelős anyja vallomása, hogy ő ölette meg férjét a sógorával – szintén bosszúból a nemi erőszakért, amiből Amleth fogant – kétélű penge. Hátborzongató önleleplezés egyfelől, másrészt még jobban aláásta érdeklődésem a túl sima és általánosságban meghagyott bosszúmotívum iránt. Miért izgasson, hogy ki-ki bosszúja mennyire jogos, mikor Olga, Amleth társa okosabbra megírt alak, mint a teljes „királyi család” együttvéve? 

Bár a befejezés sem valami nagy szám, érthetőnek találtam Amleth döntését, hogy mégse hajózik el új földre Olgával, hanem visszamegy bevégezni művét. Akárhová is mennének: ha ezt az ügyet Amleth nem zárja le most, örökké ott lebegne fejük fölött a rokonság ellen-bosszúja. Egyszerűen nem mozgatja meg az ember képzelőerejét az, ahogy ez az ügy lejátszódik az érintett felek között.

 

Az Északi legalábbis felemásan muzsikál annak, akiben nem kelt azonnal bizsergést a nyers ösztönvilág „frissessége” a mai „elkényelmesedett” korunk tükrében. Buzgón mutogatja realizmusát – a fejezetcímek latin és germán dupla kiírásával is rákontrázva –, és ki is színezi azt, mikor a főhős életútja egy-egy csúcspontjához ér. Ám a véres tesztoszteronköd mögött ez egy felettébb sovány történet. Hiába érezni át belőle a kor sivár kilátástalanságát, azt, hogy minden örökké csak a túlélésről szól: ez akkor is magának a kornak szól, nem a film szereplőinek, akik jobbára kellékei, semmint mozgatói ennek a színdarabnak.

Nem „átlagost”, hanem „változékonyt” jelentő 3/5-öt adok Az Északira. Amit ki akar fejezni, azt ki is fejezi, de attól még nem elég tartalmas – vagy emberi.

Tágra zárt szemek

Megint olyan klasszikusnak veselkedek neki, amit már rég ízekre analizáltak tőlem alaposabb, "tágabbra nyitott" szemek. Külön filmes oldalak tucatjai fejtegetik Stanley Kubrick életművét, feltehető kapcsolatát a szabadkőművességgel, az általa oly gyakran használt jelképrendszert, a rendező ismereteit a világhierarchia zárt elitjéről és azok titkairól. Ennyire meg se próbálom kivesézni ezt a hírhedt produkciót, inkább csak azt törekszem szavakba önteni, nekem mit sikerült látnom benne.

A Tágra zárt szemek Kubrick búcsúajándéka nekünk, a tömeg emberének. Az Alattvalónak. Utolsó szemfelnyitási kísérlet arról, hogy mennyire álomvilágban, szofisztikált álcák mögött éljük életünket, mert legtöbben nem bírjuk látni a belső és külső világunk igazi, groteszk arculatát. Kubrick ítéletet mond, de nemcsak a "polgári jólét" cukros ideálképe fölött, ami után egy életen át futunk. 

Ez a film egy kritika énrólam, terólad, az összes eddigi és leendő szeretteinkről. Ahogyan kis híján Bill-t a rituálén, minket is lemeztelenítenek, hogy lássuk, mik is vagyunk belül, az erkölcs és a polgári életvitel jelmeze alatt: lelkigyenge, önáltató, nagyon könnyen terelhető lények, akiknek mindig kényelmesebb szemet hunyni a felszín alatti démonaik fölött, mint szembesíteni magukat velük. 

Összefoglaló:

Dr. William Harford és felesége, Alice részt vesznek a milliárdos Victor Ziegler érzéki hangulatú partiján, majd otthon pici droggal koronázzák az estet. Vitájukban Alice férje arcába vágja, hogy hiába pedáns a családfő szerepében, sejtelme sincs az ő, a nők rejtett vágyairól - t'án még a sajátjairól se. 

Ez az önérzetét ért pofon nem hagyja Bill-t nyugodni, és mikor egyik ismerősétől tudomást szerez egy zárt körű jelmezbálról, eltökéli, hogy hivatlanul beoson rá, élményszerzésből. Leleplezik, de az egyik álarcos nő, Mandy átvállalja Bill büntetését - cserébe, amiért az orvos korábban segített rajta. De hogy mit is jelent mindez, azt a férfi későn fogja föl...

Pici előítélet-söprögetés jön: 

1. Szemben azzal, amit a hírhedt orgiajelenet miatt sokan hisznek, az Eyes Wide Shut nem soft-pornó, hanem erotikus pszichológiai thriller. A sztori itt nemcsak ürügy a szexuális tartalmú képek mutogatására (mint pl. az 50 Árnyalat-trilógiánál). Az álmok és vágyak valódisága a film egyik éles témája, egyben a férfi főszereplő kutakodásának a tárgya is (akárcsak pl. az Elemi Ösztönnél). 
2. Nem nehéz értelmezni, mi miért történik benne - márcsak az érezhetően lassú tempó miatt sem. Szerencsére Kubrick-ot nemcsak az izgatta, hogy művét dugig tömje leleplező szimbolizmussal. Bill története egy jól követhető lélektani utazás az árnyak birodalmába, aminek aztán ára és következményei vannak - nemcsak őrá nézve.
3. Gyengébb thriller-eknél csak ködösítésnek rakják be ezt a "valóság vagy illúzió?" kétértelműséget. Itt viszont szerves része a film mondandójának és a tabuparti körüli rejtélynek. Mindaz, amit Bill átél, egyszerre ijesztő és szürreális. Ironikus, mikor Ziegler azt állítja: Mandy önfeláldozása is csak ijesztgetés és színjáték volt... mert az egész história olvasható úgy, hogy "nem valódi", hanem Bill csak álmában élte át! Mintha az orgia a film eleji estély torz tükörképe volna, amit Bill végül ugyanúgy megoszt a párjával, mint Alice a saját sötét fantáziáját vele. Ezért olyan álomszerűek a helyszínek, a fények és színek használata, sőt sok párbeszéd is. 
4. Végül pedig... ez egy film. Egy darab mozgókép. A néző dönti el, hogy a benne látott rituálé a való világunk sötét titka-e, vagy csak hihetően pikáns fikció a művésztől.
   

Maga a cím, "Tágra zárt szemek" is 2 dolgot, kétfajta álmodást jelenthet egyszerre: 

1. az élet illúziói közt alvajáró ember vakságát; vagy 
2. egy szó szerinti rémálmot, a film teljes középső nagy-egységét.

Megértem azt a kritikát a filmmel szemben, hogy a fő páros rég elő kellett volna vegyen egy olyan "kézenfekvő" témát, mint a tudatalatti vágyaik /álmaik. Én is hajlok ezt gondolni. A házasság lényege - minden szabály és norma mögött is - elvileg az őszinte szerelem a lelki társunkkal, ami aztán remélhetőleg egy életre szól. Ehhez képest 

• Harford-ék nem együtt próbálnak kezdeni valamit a dilemmával; 
• Alice rémálma a tengerésztisztről - minő véletlen! - szintén egy orgiává fejlődik, ahol a nő a párján kacag;
• sőt a film végén még az "örökre" szó hallatán is megrémül. Mintha nem is a két szülő együttlétéről, hanem a halálukról lenne szó...
  

Mégse találom Bill-t se szánandó, se már zavaróan naiv fickónak, illetve ezt a házasságportrét cinikusnak. Az volt a benyomásom, hogy van önismeretük, létezik még köztük a kötődés, csak ezek mégse gyökereznek annyira mélyen, mint eddig gondolták. Azt a mentális pincét, ahol Alice fantáziája lapul, még nem tárták föl egymásnak, ilyen szélesre nem. Nem tudnék azonosulni a főhős válaszkeresésével, ha csak az egóját istápolná, amiért nem jött rá magától neje perverziójára. 

A Tágra zárt szemek-ben Bill Harford megtanulja: egy felidézett álom igenis jelent valamit. Bármi is az: nem lehet elbújni előle vagy tudatosan elfojtani, ellenben bármikor előtűnhet, manifesztálódni próbálhat a fizikai valóságban is - ha eddig még nem tudott. Mindezt a szerelemről szoktuk hinni, hogy képes rá, az álmokat meg csak múló elmeterméknek. Akkor valójában fordítva van? Ez a főhőst űző kétely van finoman elővezetve itt.

Olyan kérdéseket hoz föl a film, amiket szerintem minden párnak tisztáznia kellene még esküvő előtt. Mennyire igazi az ún." normális életük"? Meddig terjed a szerelem és a vágyaink, a valóság és a képzelet tere? Mivel jár testestől-lelkestől feltárni magunkat a választott partnerünknek? Kubrick nem tágít a gondolkodtatásunktól, nem kapunk kész válaszokat. 
Még a befejezés is kicsit megtréfált engem: a pár látszólag szemet huny Bill minden rémes felfedezése fölött, egy idillszerű karácsonyi vásárlás során a kislányukkal. Mintha hitegetnék magukat, hogy az egész csak rossz álom volt, happy end-del. Úgy olvasva is értelmes a sztori! De Alice-ék erről egy nyilvános helyen beszélnek így, nyilván féltve egymást és a kislányukat a láthatatlan erőtől, ami azt a lányt is elragadta. Ravasz egy húzás ez: a néző "láthatja úgy", hogy a szereplők "csukták be" a szemüket (az igazság előtt).

Szimbólum-bogarászás nélkül is látni a metaforát, hogy a jómódra törekvő, modern életvitelünk egy hihetetlen nagy illúzióvilág, melyben a rejtett rémálmot a báltagok titkos köre jelenti. Ami engem leginkább felvillanyoz ebben az, hogy a kör Ziegler-en keresztül milyen elegánsan kezeli Bill ügyét. 
Annyira nem hagynak nyomot, hogy a Mandy halálához való közüknek még a gondolatát is kvázi eltüntetik, amikor Ziegler "tisztázza" a történteket Bill-nek. Nem arról van szó, hogy hülyének nézi, csupán a lelkiismeretét helyette nyugtatgatja: rájátszik, hogy a doki milyen ügyetlenül keverte magát ebbe az egészbe. 
Imádtam azt a jelenetet.

Nem esem a sznobok csapdájába, hogy azt éreztessem: akinek nem hoz katarzist, az nem érti/ látja jól a Tágra zárt szemeket. "Let's cut the bullshit, allright?" Kizárt, hogy mindenkinek ugyanazt nyújtsa: felnőttes képtára, lassú üteme vagy kicentizettsége talán ingerlően hathat, ha teszünk magasról az alant megbúvó utalásaira. Nem számít: "felszíni filmélményként" is igazi, tömény thriller, vibráló hangulattal és okos lélekboncolással; szépen kitessékel minket komfortzónánkból a démonaink lakhelyére - a bőrünkben és kívüle is -, hogy kicsit más szemmel nézzünk mind a két világunkra. Akkor pedig Kubrick munkaáldozata már nem volt hiábavaló.

Az Eyes Wide Shut-ot tehát végülis a személyes "elitembe" rangsorolom, és 5/5-öt adok rá. 

Aquaman

„Aqua-Thornak” becézték sokan ezt az alkotást már 1. előzetese után, és nemcsak a simaképű gonosz királyi bátyó alakja miatt: olyan extravagáns, csili-vili tengeralatti birodalmat álmodott elénk a DC így év végén, amitől még t'án Nemo kapitány szája is tátva maradna - bár nem épp a csodálattól. 

Orm király Atlantis víz alatti társállamait akarja közös szövetségbe vonni, hogy leigázhassa élükön a szárazföldi világot. Ezért tanácsadója, Vulko

és Mera hercegnő titokban Orm anyai féltestvérét, Arthur Curry-t akarja trónra juttatni. De ahhoz, hogy Arthur kihívja öccsét, előbb meg kéne találniuk a nagy atlantiszi ősuralkodó, Atlan nagy erejű aranyszigonyát. 

Isten se mossa le a Warner Brothers-ről, hogy a Marvel babérjaira ácsingózott, de mohósága visszaütött. A ma már az életéért küzdő DCEU az univerzumépítősdi "alapszabályait" követi az Aquaman-nel: 

kapjon néhány eladhatóbbnak tűnő DC-szuperhős egy-egy saját tempós, effektdús, de garantáltan felismerhető sztoriképletű solo-produkciót, amikből viszont - szintén óvatosságból - ki kell hagyni más DC-mozik nyílt (azaz: pofátlan) reklámozását. Ezért van pl. hogy Steppenwolf eltángálása a Justice League-ben csak egyszeri említést kap - szerencsére.

Senki ne számítson tehát egydimenziós "jó fej nemesi sarj vs. rossz arc nemesi sarj"-dramaturgiánál többre: a történetre még enyhe kifejezés az, hogy "gyermeteg",  családi vonala vézna és néhol nevetségbe fullad. Atlantisz felépített hierarchiája, az egész rizsa társadalmi rangokról, trónutódlásról vagy jegyességről csak a tartalom illúziójáért kellettek: ha olyan a kedve, a film ezeken épp oly lazán átlép, mint sok Disney-mese szokott (pl. az Aladdin). 

Tudtam, mire számítsak, de így is elképedtem, mennyire bűnbugyuta módon "vették poénra" Arthur szüleinek találkozását. Atlanna egy csecsemőagyú primadonna! Nem érdekel, hogy életében először találja magát szárazföldi ember otthonában: reakciója a szellemi kreténség netovábbja. Thomas, a világítótorony őre pedig olyan baltaarccal alakít szerelmes férfit, amilyennel csak lehet.

E két ember kárhozatra ítélt románca így kb. annyira megható, ami egy óvodásoknak írt mesekönyv képeslapjaira kívánkozik. Kötelező sémakellék ez, nem több. De ugyan ki akarna itt árnyaltabb személyiségeket vagy hihető motivációkat, ha a CG-vidámparkban olyan állati cuccokon legelhet a szemünk, mint: 

• hű-de-high-tech víz alatti járművek, 
• pár izzadtságcseppel beindítható hologramvetítők, 
• lézerágyús cápák, 
• egyéb óriás tengeri állatseregek és metahumán tengerlakók, 
• techno-neon metropoliszok, 
• vagy Amber Heard dekoltázsa, szamócapiros haja és a Jupiter felemelkedését idéző hercegnői rucija...? 

James Wan rendező hálát adhat az égnek (vagy a tengernek), hogy Jason Momoa a főhős művében, mely nélküle azonnal megfeneklett volna. Az Igazság Ligájában számomra még ellenszenves tahó az egyetlen kedvelhető karakterré lép itt elő. Sörszagú szópoénjai többnyire betaláltak nálam, Arthur és Mera szóváltásai egész jópofák. 

Arthur egész alakja (a félvér, aki mindkét világra egyformán szarik, de azért vannak reményei + valami homályos vezetői alkatisága) jobban illeszkedhetne ebbe a sztorikörnyezetbe, és Momoa "komolykásabb" pillanatai sem tűntek idegennek a karakterétől. 

Kár, hogy a "könnyedebb tónus" Hollywood-ban azt jelenti, hogy semminek nincs érezhető súlya: Arthur-t mint a jet-sky szállítja jelenetből jelenetbe a forgatókönyv, és a végén a nagy Aquaman-beszédje ellenére fikarcnyival sem tűnik érettebbnek vagy "méltóbbnak".

Fekete Mantáról mint 2. antagonistáról úgyszólván véleményem sincs. Háttere, hogy egy orosz tengeralattjárón ő meg a szintén kalóz apja kikaptak Aquaman-től (ami ugye a fater halálához vezetett), erőltetettebb nem is lehetne. 

Van ugyan némi pikantériája annak, hogy még Orm is elég hasznosnak ítéli, hogy atlantiszi technológiát és harcosokat bízzon rá, de akkor sem egyéb, mint akció-eye-candy. 

Arthur később talán fél percet ha agyal azon, vajon helyes volt-e nem megmentenie a hajón a véreskezű apa-fia duót. "Ártatlanokat öltetek. Segíts magad!" 

Sőt, ha már itt tartunk: nem igazán agyal bármin is. Az emberiség évszázados környezeti pusztításaira, amiket Orm elvileg meg akar torolni a háborúval, sosem kínál vagy egyáltalán keres alternatívát. Mivelhogy a film sem. Öklendeztem már a trailer-ben is Mera placebo-indoklásától, miszerint Arthur-t a félvérsége, meg talán a szárazföldi, nem-atlantiszi észjárása teszik "méltóvá".

Itt szúrni ki nagyon durván, hogy az írók nemcsak nem próbálkoztak ötletesek lenni, de szerintem külön meg volt tiltva nekik. Semmi nem teszi Arthur-t méltóvá, leszámítva erejét, hogy nem öl ártatlanokat, plusz még Vulko süket felkonferáló szentbeszédei.

Vulko kapcsán amúgy nem ez volt nekem a legzavaróbb. Lefektetik, hogy titokban már gyerekkorától tanította Arthur-t harcolni és víz alatt úszni. Aztán egyik pillanatról a másikra a szkript kitalálja, hogy Orm egyszerre mindent tud tanácsosa "árulásáról". De nem végezteti ki, és az sem világos, mit kéne neki "jól látnia" onnan, ahol fogva tartják Arthurék győzelméig.   

Mi se agyaljunk hát túl sokat az efféle "részletkérdéseken": van a kigyúrt nemesvérű főhős, aki ahol csak jár, meggátolja az emberélet célzott kioltását, így egyből jó királynyersanyag. 

De ugyanez a főhős egy atlantiszi király üzenetét hordozó gépet úgy indítana be, hogy szó szerint rávizel, mégpedig női társaságban. Poénnak nem rossz, csak mintha a készítők hozzáállását is elárulkodná nekünk.

Egyes dolgokra nagyon hó érzés volt ránéznem: az impozáns felszíni mediterrán tájképek megragadók. Aquaman aranyvértje fenomenálisan néz ki. A rendhagyó tengeri lények azonban parlagon hagyták a képzelőerőmet: egyiküket sem találtam érdekes vagy legalább szerethető teremtményeknek. A más országok vízi humanoid lakói pedig olyan gyorsan jöttek-mentek, hogy moziból kijövet már is el is feledtük, hogy ott voltak.

Kísértetiesen emlékeztet a zárás egy másik idei képregényfilm, A Hangya és a Darázs befejezésére. Bármennyi részlet is tér el, az alapséma feltűnően hasonlónak tűnik nekem. Vegyük csak át: A bevezetőben megismerjük az egyik főszereplő fehéres hajú, verekedni is egész jól tudó anyját, akinek sok-sok éve nyoma veszett, 

mikor az feláldozta magát a családja iránti szeretetből és kötelességtudatból. De kiderül, hogy "csak" magányosan - és páncélöltözetben - dekkolt évtizedekig egy veszedelmes helyen, elvágva a külvilágtól. 

Miután a jófiúk csapata most kijuttatja onnét, a film tetőfokán beavatkozik a harcba. Megpróbál segíteni a főgonosznak, és eléri, hogy az ne akarjon továbbra is a főszereplők életére törni. Mindannyiuk jutalmaként pedig a nő ismét együtt élhet a rég nem látott, de őt még mindig szerető párjával - a másik szülővel -, és mindenki boldog. 

Nicole Kidman peche, hogy a forgatókönyv tényleg csak dekorációnak használja őt és ruháját, ahogy 3 kivétellel mindenki másét is. Nem hibáztatom a színésznőt, sőt: alakításából tanácstalanságot éreztem ki arról, hogy most miként is kéne ennek az egésznek működnie. Orm drámainak szánt meggyőzése pedig nálam a teljes DCEU egyik - ha nem A - legbóvlibb, legcsöpögősebb pillanata. Megpróbálom érzékeltetni: inkább nézném a hírhedt Márta-jelenetet a Batman V Superman-ből - 1 teljes órán át. 

Rengeteg felületes gúnynevet lehetne reklámtáblaként az önálló Aquaman-DCEU-produkcióra ráakasztani:

• elázott bocsánatlevél a DC-fanoknak, 
• A képregényfilmek nagy mosodája,
• high-tech szappanos-víz-opera, 
• 2 óra hosszú dezodorreklám, 
  
• The Ocean-Show, 
• tenger alatt járás Jason Momoával, 

etcetera. 

 

Lényeg: kevés tényleg élvezetes pillanatot nyújt az Aquaman. Gyáva, motor nélküli tucatgyártmány, szereplői még sakkbábunak is tompán faragottak, forgatókönyve pedig csak álmában lehet olyan erős, mint főhőse. Momoa szigonyostól-mindenestül maradhat, a többieket felőlem óriáscápák téphetik szét.