Godzilla Mínusz Egy

 

Nem kicsit szkeptikus voltam, mikor az eredetileg „Gojira -1.0” címezésű jövevényt kikiáltották minden idők legjobb Godzilla–mozijának. Nos, ehhez képest Yamazaki Takashi alkotása végül nálam is elismerésre talált: értékes társadalomrajz, normális szereplők átélhető személyes és közösségi drámája, plusz minden idők talán legfélelmetesebb Godzillája, mind-mind egy szerves, természetes egységbe sodorva, méltó módon megünnepelve a szörnyikon70 éves jubileumát a vetítővásznon.

 

Koichi Shikishima, a dezertőr kamikaze pilóta még 1945-ben látta először az őshüllő „Gojirát”, amint egy bázison majd’ mindenkit megölt. 2 év múltán, a McArthur-korszak elején Koichi is szűkösen él két másik túlélő, egy Noriko nevű fiatal nő és a kisgyerek Akiko mellett. A férfi kiküldetésekor újra találkozik egy kishajón Godzillával, aki azóta a hidegháború atomtesztjeitől pusztítóbb lett, mint valaha. Ám miután a fenevad porig rombolja Ginza városát, és Noriko a több tízezernyi áldozat egyiké válik, Shikishima eltökéli, hogy beáll a Godzilla ellen szerveződő civil hadművelethez pilótaként.

 

Érdekessé faragni a legfőbb emberalakokat és izgalmassá Godzillát, de úgy, hogy az egyik nem válik kolonccá a másik nyakán. Na, ez a bravúr nem jött össze még negyed-száz év után se Amerikában: ez máris igazolja a kritikusok és nézők egybecsengő méltatását. Yamazaki érdekeltté teszi az embert abban, hogy az emberoldalnak drukkoljon, és elfeledtesse, hogy más verziókban gyakran a „jófiú” szerepét osztották a gigagyíkra. A Mínusz-Egy Godzillája maga a zabolátlan őserő, a háborús pusztítás megtestesülése, ki haragvó kolosszusként szántja Japán földjét és vizeit – egy országét, ami szó szerint a 0-ról kezdett újra mindent, s erre most a -1-re roskadhat vissza.

 

Shikishima szavain és érzelmein keresztül a Godzilla Minus One egy olyan létidegen, szélsőséges, 80 éve mégis megkérdőjelezhetetlen észjárást tudott közel hozni hozzánk, mint a túlélő öngyilkos-pilóta szégyene. A trauma, bűntudat és a lény létének titka még 2 dolgos, családfőként megélt év után is fölfalja Koichi-ben az észérveket: hiába semmit se segített volna a bázisnak, ha rálő Godzillára – mint ahogy hazájának se, ha a biztos halálba repül, mint ezer másik pilóta –, ő ezt bizonyosra nem veheti. A tény, hogy a szükség percében rettegett, hibázott, nem tett meg minden tőle telhetőt, független a valós vagy vélt eredményességtől – mint ahogy a Wada Tsumi–hadművelet sikere is roppant bizonytalan, mégis a legtöbb, amit a civil veteránok összehozhattak (Tokió és Washington segédkeze nélkül).

 

Meglepően természetes az, ahogy a bűntudat rányomja bélyegét a férfi párkapcsolatára – még egy olyan toposz, amit rengeteg hőstémájú film hamiskásan kezel. Norikót hamar megkedveltem, ahogy gyűrött menekültből papír nélküli élettárssá érik: formaságok nélkül válik a 3 elárvult ember családdá, és ez nagyon megfogott engem a film 1. felében. Hirtelen eltűnése Gojira tombolásakor kicsit furcsa lett, de így is működött a gondosan megírt dramaturgia miatt. Koichi mintha el lenne átkozva hajdani kudarca óta,

s most ott lappang a réme, hogy ezért az új életét, a romokra épült családi boldogságát követeli a sors fizetségképp. Ami szívszorító módon be is következik. Fontos volt indokolttá tenni a végén a csavart, mikor kiderül, hogy Noriko sérülten ugyan, de él: a jutalom itt jogos, hisz a főhős nemcsak törlesztett, megtette a szinte biztos halált jelentő dolgát – hazájáért –, hanem időben katapultált is, elkerülte a tényleg biztos, de már fölös halált – szeretteiért.

 

Fantasztikusan fest a nagyfiú, és sokakkal együtt hüledeztem az infótól, hogy a Minus-One potom 15 millióból lett összerakva! Dühös arca, robusztussága és atomlehelete is félelmetes: vegytiszta apokalipszis az a kép, melyen alulról látjuk az óriási porfelhőt és az előtte magasodó Godzillát, mint valami démoni istenség. Szokatlannak tűnt, hogy a sugárlövéshez a pikkelyei fölrántódnak, mint egy gépnek a szelepei, vagy az, hogy haláltusája is egy reaktormag összeomlására hasonlít, de abszolút hatásos és könnyen megjegyezhető látványossága ez a Mínusz-1-nek. A nem feltűnő zene – vagy épp a hiánya – is érezteti Godzilla jelenlétét, valahányszor fel- és előtűnik; külön piros pont jár érte, hogy az 1954-es első film témazenéjét okosan illesztették bele a csatajelenetbe.

 

A párbeszédeknél szerintem jól lőtték be, hogy korabeli lakosok szóváltásának hangozzon, ugyanakkor némi önvizsgálatot is finoman belecsöpögtettek. Leginkább Noda, a haditervet kiötlő mérnök monológja tetszett, ami kritika is egyben a háború fanatikus szellemi öröksége, pl. a kamikaze koncepció fölött. „Ha belegondolok, ez az ország túlságosan is megveti az életet.” Ez újfent ráerősít, hogy Godzilla több egy óriáshüllőnél: az élő manifesztációja a háborúnak, ami irgalom nélkül pusztítja az életet, és amivel végérvényesen le kell számolniuk – olyanfajta összetartással, ami túlmutat a parancselvűségen.

 

Kései kellemes meglepetés volt tehát nekem a Godzilla Mínusz Egy, ami végre teljesen jól használta a szörnyet egy olyan történetben, melynek igazi emberi sorsdráma adja a motorját elejétől a végéig. Sose ragadta meg úgy igazán a képzeletemet ez a keleti filmműfaj, melyben egy óriásszörny, japánul kaiju [„kájdzsu”] a sztár, és ugyanez igaz a háborús témájú drámákra is. Ez a darab viszont bevált, sőt minden elődjét überelte nálam, és úgy tűnik, hogy legalább 2 országban a nagyközönség szintén így fogadta.

 

Négyesre lövöm be az értékét, nagyon jó lett.

Az Alkotó

Akár egy visszajáró üstökös, a robotika és mesterséges intelligencia témája időről időre átrepül a sci-fi-világ naprendszerén. Nyáron a legújabb Mission Impossible, ősz elején pedig Gareth Edwards Az Alkotója veselkedett neki, és bár előbbihez képest jobban gyúr a téma drámai oldalára, nagyobbat is bicsaklik vele, mint Tom Cruise zászlós-franchise-a. Kicsit komolyabb tónusa és érezhetően vaskosabb a forgatókönyve ellenére ugyanazt a gépies és akció-orientált benyomást kelti, éppúgy automatára állítva robog végig cselekménye a kijelölt útján.

 

 

Los Angeles atomrobbanása óta a világ újra kétpólusú lett:

1. egyik oldalt a Nyugat, amely a mesterséges intelligenciát okolja a tragédiáért és az ezért indított háborúért,
2. a másikon az Új-Ázsiát felügyelő robotfaj, melyet a fejlődő M.I. működtet, hála tervezőjének, egy Nirmata nevű ismeretlen zseninek.

Őutána kémkedett Joshua Taylor beépített katona, mikor egy este lebukott, és a káoszban terhes felesége, Maya is odalett. 5 év múlva mégis belemegy egy új akcióba, az ellenség új titkos fegyverét fölkutatandó, és itt szembesülget az igazsággal. Ugyanis nemcsak, hogy a M.I. itt az élettisztelő fél, de Maya az eredeti Nirmata lánya, és kómában fekszik, miközben „a fegyvert” az elpusztult babájuk szkennelt képére mintázták. 

Van egyfajta szárazság Edwards rendezésében, ami már a Godzilla-reboot-nál kiütközött, és amit a Zsivány–Egyes idején is inkább az ottani örökölt univerzum pluszpontjai segítettek kompenzálni. Emezt az új univerzumot nem tudja élettel megtölteni, dacára annak, hogy rengeteg idő megy el a világ és a szereplők háttér-bemutatására. Edwards effekt-szakemberként kezdte a szakmát, és látszik, hogy a nagy látványos szituk alapdrámaiságán nemigen tudott még túlnőni, és a személyes karakterdrámát életszerűvé hangolni. Ezért érződnek merő vázlatcetlinek a szereplők, motivációjuk elmaszatoltnak és patetikusnak az érzelmes pillanataik – a gépies, ide-oda tologatós cselekményről nem is beszélve.

 

Tolja buzgón a képünkbe az allegóriát Az Alkotó: a gonosz Nyugat hazug, parancselvű és irgalmatlanul gyilkolja a vádolt emberségeseket, míg a pacifista Keleten békés városi civilek, bódhiszattva szerzetesek és csupa-morál szimuláns katonák – élükön Az utolsó szamuráj-os Ken Watanebe-val. Pikantéria gyanánt pedig az szolgálna, hogy az „emberi” Nyugat agresszíven antikommunista antirobotista, míg „Új-Ázsia” a robotok egyre csak emberibbé fejlődő társadalma. Alapváznak még jó ez, sőt igazságalapot sem nélkülöz: ma már beismert közhely, hogy az USA történelme maga az iparszerűen űzött háborúskodás. Csak ne volna az összkép ilyen infantilisan sarkított és csupasz: az egész több évi hidegháborút egy szuper katonai létesítmény, a NOMAD robbanása egyből lezárja. Pedig maga a fegyver ötlete, ami a bolygót pásztázva bármely hektárját fölperzseli lézerrel, nagyon is hihető csúcstechnológia...

 

Szegény John David Washington borzasztóan igyekszik drámai vénát villantani Joshua-ként, de a rossz karakterírás betesz neki: minél több érzelmet fektet az alakításba, az annál túljátszottabbnak tűnik, de nem mélyebbnek vagy megfoghatóbbnak. A Tenet-ben is vázlatos figurát kapott, akinek szándékosan a nevét se tudhattuk meg. Amott a világépítés jóval átgondoltabb és értelemszerűbb volt; a vészhelyzet adta alapdráma még épphogy elműködtette az amúgy távolságtartó sztorit. Persze, az is lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult, hisz Chris Nolan bevallottan a kedvenc rendezőm. De Nolan akkor is úgy üt meg szárazabb – ha úgy tetszik, személytelenebb – tónust, hogy a tartalom mégis emberi léptékű, fajsúlyos maradjon.

Edwards rendezése pont ennek fordítottjaként sült itt el: ő csöpögősebbre, hősiesebbre dúsította Joshuát és az ő személyes odüsszeiáját, mégse lett ettől átélhetőbb vagy komolyabban vehető, csak terjengősebb. Ironikus módon a többi szereplőt meg közben annyira semmilyenre hagyta meg, ami teljesen kiöli a néző érdeklődését, hogy mi történik mikor kivel. Mintha egy önimádó szabász a legszebb ruhákat hajigálná föl egy féllábú – és félkarú – ólomkatonára, akit arctalan próbababákkal vesz körül.

És ott van Alphie, akitől Hal–9000 a Broadway csillagának tűnik! Fütyülök rá, hogy Joshua és Maya, azaz a második Nirmata elhunyt magzatáról mintázták, vagy arra, hogy „embergyűlölőre is programozhatták volna, de nem tették.” Egyetlen porcikája akad az egész filmnek, ahol sikerült emberi módon reagálnia, és ez a vége felé, mikor a NOMAD fölrobbantásakor Joshua nem tud visszaérni hozzá a kompba valami random csápos őrrobot miatt. Ezt kivéve maga a testet öltött sterilitás, aki vagy csak a tévét bámulja, vagy azon tanakodik, mit művel épp a védőbácsija. Ezek után a győztes landolása kb. olyan felemelő, mint a színészeknek, ha a gázsijukat krumpliban fizették volna ki dollár helyett.

 

 

Látványtéren viszont előfordulnak jó ötletek Az Alkotóban. A természeti tájképek egészen mutatósak, a szimulánsok külleme érdekes hibridje a robot- és az ember külső között. Nyilván erre a határ-elmosásra ember és gép között játszik rá Joshua láb- és karprotézise, de ez is csak látvány szintjén cseng a témához, szóra se tartja érdemesnek a dialógus. Eleve a Nem azt mondom, hogy a párbeszédeket okfejtésekkel kell teletömni, de a karakterek nemcsak tartozékai a világnak, formálják azt és formálódnak benne. Itt a protagonistát kivéve mindenki gépnek tűnik és hangzik, akár szerves antropomorf, akár fémes.

 

Fél évtizeden át vajúdott ez a projekt, mire meglátta a napvilágot, de ettől nem lett kiforrottabb. Valahogy sem az alapozásba, sem a dramatizálásba ölt idő nem úgy manifesztálódott, ahogy Az Alkotó alkotója akarta (bocs, nem hagyhattam ki). Vakbuzgó hirdetőtáblája ez a nyugati katonai-kabineti elit romlottságának, de annál nem több: összecsapott világkép, közepén egy fémvégtagos archetípussal és a Szent Grálként óvandó megváltó kölökkel. Meg se lepne, ha netán az derülne ki, hogy valójában pont egy mesterséges intelligencia ütötte volna össze 2 omlett között ezt a munkaanyagot.

 

 

2/5-öt adok rá.

Oppenheimer

„Christopher Nolan a nézők lelkére dobta le az atombombát”

(Index.hu)

 
„sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma”

(poliwood.hu)

 
„az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélményét kínálja” 

(hu.ign.com)

 
„Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus”

(hetediksor.hu)

 
„elbűvölően nagyszabású röntgenkép”

(filmtett.ro)

Mércét ki lazábban, rugalmasabban, ki pedig rovóbban, egységesebben állít föl moziművekhez. Nálam az ítélkezést kevéssé befolyásolja, hogy mely műfaj(ok)ba sorolandó, a korszak és kordivat pedig, melyben forgatták, csöppet sem. Bármikor készült, azonos igényekkel ülök le elé, és fütyülök az olyan mentegető frázisokra, mint: „Á, a ma csinált vackok közt ez már jó!”, vagy „a régi klasszikusok mindig sokkal jobbak.” Ezért is lelkesít úgy, ha egy szerző olyan boszorkányos ügyességgel tudja sűríteni, feszesíteni a műve tartalmát, hogy nem pazarolja el a jeleneteket, és nem morzsolja föl a szereplők közti kölcsönhatásokat. 

Ki merem jelenteni, hogy az Oppenheimer profi mestermunka. Bármennyit is tudsz/ nem tudsz a témáról, gondolkodásra késztet – akár a moziban éli át és követi nyomon az ember, akár ha írásban szedi össze és önti szavakba róla benyomásait. Bő hónapja aratja babérjait a vetítőtermeknél, és már tele a kibertér boncolásokkal a technikai és narratív megoldásairól. Bizonyos fokig nekem is muszáj lesz így tennem, márcsak a kalibere miatt is, de azért igyekszem a film számomra legértékesebb pontjaira koncentrálni.

Még annyit előtte: sose olvastam Oppenheimer beszédgyűjteményét, melyet Nolan Robert Pattinson-tól kapott a Tenet forgatása idején, sem az Amerikai Prométheusz című Pulitzer-díjas könyvet, melyen a film alapszik. Passzolóbb nem is lehetne a párhuzam a titánnal, aki a tüzet ellopta az istenektől, hogy nekünk, az emberiségnek adja, s így örök(nek szánt) szenvedésre ítéltetett. 

Éppen Christopher Nolan profiljába vág, hogy egy halandó férfit a valóság talaján mozogva emeljen kvázi mitikus alakká, giccses pátosz nélkül: erre törekedett Batman-nel, de itt sikerült eddig a legkifinomultabban megvalósítania. Ugyanakkor eleinte furcsálltam, hogy egy intim pillanatában mondatják el Robert-tel a talán leghíresebb mondatát, melyet az indiai Bhagavad-gíta soraiból idézett: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.

Julius Robert Oppenheimer már cambridge–i doktoranduszként is szorongásra hajlamos, esendő fickó volt. Részecskefizikai jártassága folytán, gyanús kommunista kapcsolatai ellenére, a világégés közepén kivételes lehetőséget kap: 

Leslie Groves tábornok felkéri őt a Manhattan-terv irányítójául. A cél – amiért addigra már szabályos verseny folyik a nagyhatalmak között – létrehozni az atom rejtett erejét fölhasználó bombát. Oppenheimer és csapata végül elérik a történelmi sikert, de ennek magas ára van: irdatlan felelősség súlyával kell örökre úgy együtt élnie, hogy semmi szava nem lehet többé a nukleáris fegyverek felhasználása terén.

Ezennel fölszállnék az „Oscar-t Cilian Murphy-nek!”–nevű járatra: az ír színész az én szememben is kiforrott egy vérbeli főszerephez, amelyre egy akár 3 egész órás monstrum is fölépíthető. Hihetetlen átszellemüléssel jeleníti meg a gondterhelt, szikár látnokot, minimális arcjátékkal mozog észrevétlenül az egyes lelkiállapotok között. Hol diszkrét lelkesedés, hol viszont épphogy tömény meghasonlás árad belőle, ha „Oppie” épp saját mentális börtönében őrlődik. 

Abszolút célt ért tehát nálam Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema abban, hogy úgy érezzem, ismerem ezt a pofát, vele viselem a keresztjét annak a szó szerint pokoli jövőképnek, melyet ki tudja miféle vezetők tartanak majd elzárva a palackban – vagyis a silókban.

Régi vesszőparipám, hogy egy sci-fi(-szerű) darab a valóság határait finoman, hihetően terjessze ki a szürreális felé. Los Alamos szó szerint „isteni erőket” hívott életre, de egyszerre fojtogató és bizsergető az, ahogyan ez Mr. Oppenheimer lelki szemei elé lecsapódik.

Ünnepléskor a kutatócsoport, plusz a velük élő rokonaik állják körbe, s „az atombomba atyja” – ahogy a Times később elkereszteli – őrajtuk véli látni, ami hetekkel később japán civilek tízezreivel történt: az izzó fényár, az égés és élve elrohadás tünetei a radioaktív sugarak következtében. Külön tetszik a részlet, mikor már odakinn, a friss levegőn talál valakit, amint éppen hánynia kell. Ez az ómen, hogy számára sincs többé menekvés: ezek a borzalmak az ő "gyermeke", teremtménye miatt sújtják mindörökre az áldozatokat. „Úgy érzem, vér tapad a kezemhez…!”

Fantasztikus a folytonosság, amivel Robert belső Golgotája kivetül és összemosódik a külső, hivatalos meghurcolásával – még ha a kettőnek totál más is az oka. A McCarthy-korszak paranoid légköre, az ellene kifundált kirakatper szakmai és erkölcsi páriává alacsonyítják le. Fontos volt, hogy a központi alak ne tűnjön holmi naiv elméleti szakembernek, aki csak „a tudományt akarta szolgálni”, és most ezért tűr mindent behúzott farokkal – még pl. kezet is rázva az épp ellene vallott Tellerrel. „MIÉRT nem harcolsz?!” 

Frappánsnak találtam, hogy nem felesége, Kitty, nem is a barátok, hanem épphogy a rosszakarója, Lewis Strauss ismeri föl: Robert vezeklésként használja föl szakmai elgáncsolását. Azaz: egy politikailag ártatlan, de emberileg nyakig bűnös ördög ily módon veszi magára az ódiumát mindannak, amit közvetve előidézett – picit talán le is faragva bűne terhéből.

Nőügyei részletezését nem hiányoltam a seregnyi név és arc forgatagában. „Kitty”, azaz Kathrine Oppenheimer (vagy legalábbis az itteni inkarnációja) még abba az eszes-gerinces társtípusba esik, aki felismerhetően emberi, nem pedig valami felszínes feminista szócső. Egyszerre szokatlanul merész és szórakoztatóan morbid az a húzás, ahogy Mrs. Oppenheimer is megkapja a maga külön látomásjelenetét… mikor is Robert a kommunista Jean Tatlock-kal nudizik a bizottsági ülésen.

Úgy gondolom, ráerősít Oppenheimer jellemárnyalására a körülötte lévő emberek vele való kontrasztja. Minden téren mintha 2 pólus között foglalna helyet:

1. Mind a 2 hidegháborús felet elítéli a nukleáris versengés miatt, úgy nevezve őket: „2 skorpió egy üvegben”;
2. 2 értelmes, határozott világfölfogású hölgyalak kap szerepet mellette lelki mankóként;
3. 2 végletet képvisel hozzá képest az atom bírálatában 2 tudóstársa, a bevetését lefojtani akaró Szilárd Leó, és a hidrogénbombára ácsingózó Teller „Edward” (– mindkettő magyar származású);
4. 2 arcot kap az USA kabineti–katonai vezetése: az egyenes, nyilván mellette álló Groves, illetve később az árnyékból minden aljas trükkel a bukásán fáradó, pozicionista Strauss.

Tényleg nem bíz semmit a véletlenre a brit rendező. 

Amellett, hogy 20 éve először vállalta be ismét az R-es besorolást, a Memento-val vetekszik az, ahogy itt az idősíkokkal játszik, egyszerre mozgatva a címalak szemével látott színes képsort a fekete-fehér részek tárgyilagosabb jeleneteivel. 

Árulkodó, mikor Oppenheimer hivatását a zeneszerzéshez hasonlítják, hisz Nolan egy-személyben komponálja rendezőként és a forgatókönyv írójaként ezt a böhöm cselekménytömböt, de őrületes arányérzékkel. 

Ütemesen halad, figyelmet megtartóan mesél, horrorszerű látvány– és hanghatásokkal hozza közel főhősét a nézőhöz. 

Nagy hírverést kapott, hogy a Szentháromság-tesztet CGI nélkül reprodukálták: nekem többet nyomott a latban, hogy sikerült érzelmesre festeni a robbantás előkészületeinek mozzanatait – köztük Oppenheimer néma búcsúját a halálgéptől, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből.

Üdítő, mikor egy alkotás nem feltétlenül úgy veszi komolyan a hallgatóságát, hogy nyakon önti szakzsargonnal. Érdekfeszítő és tanulságos volt, ahogy és amikor egy-egy tudományos téma fölmerült. Pl. szóba kerül a legriasztóbb eshetőség, hogy egy atombumm begyújthatja az egész bolygó ionoszféráját, míg később, mikor már efelől „megnyugodtak”, szovjet városokra körzőzik a H-bomba pusztítását a térképen. 

Örültem, hogy ez a sok pluszinfó többnyire nemcsak díszként lóg a falon, hanem Oppenheimer karaktere köré épül be:

• ahogyan a kvantumfizikáról,
• vagy a csillaghalálról beszél,
• az egyeztetései Groves-zal,
• az összekülönbözései Tellerrel, és főként
• a meghitt eszmefuttatásai Albert Einstein-nel. „Most rajtad a sor, hogy viseld a teljesítményed következményeit.” 

Ilyen nimbuszú rendező szíve-csücske-projektjénél garantált volt a sztárparádé: tényleg érezni, hogy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet nem akart senki elléháskodni, bármennyire ismert embert formált meg. Gary Oldman köztudottan átváltozó művész, itt rá se ismertem először Truman elnökként. Robert Downey Jr. skatulyatörő játékát Lewis Strauss-ként elégedetten nyugtáztam: most először néz ki úgy, hogy a Marvel-korszak után is terem még neki babér A-listás sztárként. 

Emily Blunt és Florence Pugh is érett, tapasztalt asszony bőrébe bújhatott, akik ugyanakkor ott hordoznak a lelkükben egyfajta sötétséget, és ezt Robert előtt sem rejtik véka alá. Az egész színészgárda mintha megannyi bolygóként keringene, ki-ki a maga pályáján, a rendszer nevét adó termonukleáris gázgömb körül.

Minden idők talán legfurcsább reklámfrázisa segítette Christopher Nolan alkotását a lehető legprofitálóbbá tenni: a Barbie-val közös premier ingyen lórúgást adott a film tömegvonzásának, kereken 100 milliós büdzséje sokszorosát generálva a „Barbenheimer”–szlogen zászlaja alatt. Megérdemelten tarolt: óramű pontossággal épített, príma érzékkel dúsított, vasmarokkal kézben tartott darab, amely számos apró részlet, nüansz és motívum sodrásából alakul a szemünk láttára monumentális egésszé. Nem méltatja, de nem is átkozza az atombomba atyját: bírálatát inkább nyitva hagyja egy arra érdemesebb ítélőszéknek – nekünk.

Megkockáztatom, hogy eddig az Oppenheimer lett a favoritom II. világháborús drámák közül, és így persze megkapja tőlem a „Kiváló” minősítést, azaz 5/5-öt. 

A huzalon kívül (Halálos harcmező)

 „És erre mit kaptam? Valami anyámasszony katonáját!”

„Hallja, kérem…!”

„Egy nyüszítő, kényeskedő penészvirágot!”

„Kikérem magamnak, hogy nyüsz…!”

„Egy fickót, aki még inni se hajlandó velem! Egymáshoz vagyunk láncolva. Utunk végtelenül hosszú lehet. Legjobb, ha jó arcot vágsz hozzá.”

 

(Fekete szakáll szelleme)

 

Egyre inkább egy óriási, nyakig adós turkálóként kezdek tekinteni a Netflix-re. Gépiesen legyárt vagy összeszed bármilyen rongyos tucatterméket – tisztelet a kivételnek –, hogy mielőbb rásózza azt a nézelődőkre. A Halálos harcmező (idén se ússzuk meg a magyar cím-átköltéseket, mi?) pont beleillik a sorba: a divatos „hol a határ ember és gép között”–formulán csüngve egy érdektelen fasztorit görget, melynek nincs se következménye, se tanulsága. Kapunk viszont helyette 2 órát egy újoncként reklamáló tiszttel, egy lazáskodó gépemberrel, akit mintha Will Smith-ről mintáztak volna, és egy olyan ügyetlen USA-kritikát, ami végül valahogy még méltatja is Amerika hírhedt háborúfétisét.

 

 

Thomas Harp hadnagy egy teljesen pragmatikus drónpilóta, aki a biztonságos bázisról hoz taktikai döntéseket. Mikor bevetésen feláldozza 2 katonatársát, büntetésből terepre küldik ki Leo százados mellé, aki egy titkos, csúcsfejlett emberszabású android. Együtt kell vakcinát vinniük egy ukrán háborús övezetbe, ahol a terrorista Viktor Koval szovjet atomfegyverek után kutakodik. Leo emberségre próbálja okítani Harp-ot, közben meg jól át is veri, hogy önállósulva, saját céljához tudja fölhasználni a bombát. „Bízik bennem?”

 

 

Az önmagában még nem zavar, ha egy háborús dilemma közepén a fő rosszfiú aduásza egy atom- vagy vegyi fegyver. Kedvenc blockbuster-jeim közt is akad olyan (A szikla, A sötét lovag – Felemelkedés), amik ezt a régi sablont veszik elő drámai fűtőanyagnak. De hacsak a készítők nem adnak bele apait-anyait a konfliktus árnyalásába, végtelenül csupaszított és banális lesz tőle a történet, a film pedig ostobán elpazarolja a saját témáját. 

Itt is ez történt: se Mikael Håfström rendezésén, se Rowan Athale és Rob Yescombe írásán nem érezni, hogy a film egy percig is elhivatottságból készült volna, sőt úgymond „iparos munkának” is csapnivaló: konkrétan nincs is befejezése, ami külön arculcsapás annak, aki kitartóan végigrágódott az egészen.

Látszólag Harp és Leo fölfogása a háborúról, a „járulékos veszteség” megítéléséről az egésznek a lényege, és semmit se kezdtek vele. A 2 férfi annyira az erkölcsi spektrum 2 szélső sarkán áll, hogy mire helyet cserélnek, azt megmosolyogni sincs már kedvünk: ugye a szabálycsősz „joystick”-es lesz a gyűrött hőskölyök, a laza-jó-fej gépfickó meg a radikális tömeggyilkos-jelölt, akit le kell állítani. 

Cinikusan van beállítva ez az egész: a gép mégis csupán egy „számító” gép, az ember mégiscsak egyből emberi lesz a sok hús, por és vér közt kóricálva! Amerika „szent” népe meg véletlenül se kaphat ízelítőt abból a korszakokon átívelő pokolból, amivé a „vezetői” tették a világ sok másik régióját…!

 

Damson Idris magában és Anthony Mackie-vel közösen sem állja meg a helyét, mint főszereplő, de igazából nincs is mivel dolgoznia: karaktere dögunalmas, nevetségesen naiv és idegtépően okoskodó. Még Emily Beecham is jobban megmarad a helyi ellenállást vezető Sofiya mellékszerepében, aki érthetően utálja a helyiek kárára háborúzó nagyhatalmakat. De egy-két szájbarágós szövegen túl ez se fut ki sehova. 

Maguk a csaták nélkülöznek úgy mindent, ami megragadná a figyelmet: erős stílus, jó effektek, brutalitási faktor, stratégiai érzék, személyes tét érzete. Kilométerekről bűzlik, mikor kéne látnunk Harp nézeteinek módosulását: ő is megtudja, milyen a túszmentés a harcmezőn, vagy hogy a távoli bázisról drónos robbantást zúdítanak rá „taktikai döntés” jogcímén.

 

Nagyon rossz szájízt hagyott bennem ez a film megnézéskor, és meg rosszabbat, mikor írni kezdtem róla. Első idei filmvendégem egy fantáziátlan, vázlatos klisédomb, amiben a téma kérdései parlagon hevernek, a csatázás monoton, a résztvevői pedig emberi drónok. Komoly háborús drámának állítja be magát, de annyi gondolattal lett megtöltve, mint egy bevásárlókupon – és ezen mit sem szépít, hogy egy szép szeletét az én hazámban forgatták.

"Kitüntetésképp" az Outside the wire egy 1/5-öt kap tőlem.