Amerikába jöttem 2.

Ez már pofátlanság! Megint egy sok év után előhurcolt, tökhamis-tökfölös nosztalgiavonat, aminek majd' minden porcikája úszik a verejtékben. Eddie Murphy azt kapja az Amerikába jöttem 2. alatt, amit megérdemel, mégpedig saját magától: úgy próbál egyik népszerű régi filmje fényében sütkérezni, hogy az e célból összedobott folytatásban sikerült teljesen jelentéktelenné válnia. Ami pedig helyette kerül előtérbe, attól szanaszét unja magát az ember a székében.

 

Akeem herceg és Lisa 30 éve él boldog házasságban Zamunda élén, 3 leányzó szüleiként. Mivel Akeem agg édesapja betegeskedik, Akeem hivatalosan is felveszi a királyi címet, de új hercegnek nincs jelölt – hiszi ő. Ám kiderül, hogy egy queens-i vad randiból született egy törvénytelen fia, aki a Lavelle névre hallgat. Nosza: Akeem és hű útitársa, Semmi megint átruccannak Amerikába, hogy idepaterolják az ifjút az anyjával együtt. Közben a szomszédos Nextdoria pózer tábornoka, Izzi bele-beleüti az orrát Zamunda ügyeibe, sőt akár lányát is hozzáadná a trónörököshöz.

 

Nem leszek irgalmas: ordít a lélektelenség erről a filmből, akármennyi pénz ment a díszletekre és jelmezekre, akármilyen cinikusan is reklámozza magát az eredeti Amerikába jöttem szimpatikusabb pillanataival. Egyik ismerős hely vagy arc, fő- vagy mellékszál sem tudott húrt pendíteni bennem, Kicsit sem vicces vagy bájos, viszont dühítően semmitmondó és sokszor zavarba ejtően primitív.

 

Nem érdekeltek a zsémbes Lisa és a szociális csődtömeg Akeem vitái. Kicsit sem tudott meghatni Lavelle lapos önkereső monodrámája, a románcának érzelmi töltete pedig kb. nem-létező. Hergeltek a kongóan üres mellékszereplők benyögései. Maga a trónutódlás körüli hercehurcát NEM veszem be, hogy ne lehetne „csak úgy”elintézni a leányági örökléssel egy meseszerű vígjátékban. Kétharmada eltelt a filmnek, mire végre látni Akeem-on, hogy csak érettebbé kellett tegye az a 30 év, mikor Lavelle a városi esküvőjén beolvas az apjának. „Régen én is ilyen voltam. Nem olyan bátor, mint te, Lavelle Junson, de ismerem az igaz szerelmet.” Vagyis: szűk két órányi céltalan vánszorgás után a már 50 fölötti család- és államfő eljutott oda, ahol az első film végén. Bravó...!

Összefoglalva: Egy évtizedek után, valós humor, sztori és szív nélkül kihantolt, 80-as évekbeli retro-klasszikusnak A halódó utánzata, annyi időközben megvénült színésszel benne, amennyivel csak lehet, egy-két zeneszámmal tarkítva. Igen: az Amerikába jöttem 2. ugyanaz Eddie Murphy pályáján, mint egykor Dan Aykroyd-én a Blues Brothers 2000.

"Halálbüntetést", azaz 1/5-öt szabok ki rá. Az elmúlt évek egyik legidőrablóbb, legfölöslegesebb folytatása. 

Vén rókák - A Harding-banda utolsó küldetése

A Vén rókák (Going in style) a szegény ember Last Vegas-a. Kedves darab, jópofa és szerethető pillanatokat is kaphatunk benne, amit mégis kissé lehervaszt a komótosság keresztje, valamint a kis ívű, döcögő és kiszámítható lefutású cselekménye. Túlságosan érezni rajta, hogy direkt az idős korosztályra méretezték, csak nagyobb közönségbázist bevonzó színésznevekkel, mint Michael Caine, Morgan Freeman, Alan Arkin vagy Christopher Lloyd.

Egy cég közli idős ex-alkalmazottaival, hogy nyugdíjalapjukat a saját bankjuk kártérítés nélkül megszünteti. Ezért hárman közülük, Joe, Willie és Albert eltökélik, hogy

kirabolják bankjukat, és a nyugdíjhátralékukon felüli összeget szétosztják a rászorulóknak. Csakhogy 70 fölött kész agyrém egy ilyen tervet kivitelezni, sőt: büntetlenül meg is úszni.

Kevés felvezetéssel is szerethetővé teszik a főszereplőket, aminek két tartópillére van: magánéletük megismerése, és a rájuk szakadó problémák valószerűsége. Eleve ott a koruk és hogy egy csomó hátráltató tényező mellett is igyekeznek figyelmet szentelni családjuknak. Ezek az emberek mi vagyunk - vagy mi leszünk, ha megérjük.

Velünk is akárhány évesen megtörténhet, hogy maholnap egy pénzintézetben valami "váratlan körülmény" miatt eltűnik minden megtakarításunk, következmények nélkül. A film szándékosan nem taglalja túl mélyen ezt a témát, csak hogy mennyiben érinti a triászt:

1. Joe Harding-nak a házát készülnek 1 hónap múlva elvenni;
2. Willie kora miatt a vesedonorlista alján vár hiába, pedig súlyos beteg;
3. Albert pedig új kapcsolatát nem tudja, miből fogja anyagilag megalapozni.

Igyekeztem elnézni a Vén Rókáknak, hogy a külsősöket - pl. a biztonsági őrök, a nyomozó, a beszari bankmenedzser, a trió "tanácsadója", aki rablástervet készíti nekik - direkt lebutítja. Nem volt könnyű: a latin-amcsi szereplők olcsó Paul Blurt-szintű idióták, ami az áruházi próbarablásukat tömény szánalommá teszi, és a fő attrakciót is mentegetni kell a forgatókönyvíróknak, hogy megússzák. Mintha a film tudná, hogy reálisan nonszensz 80 körüli tatáknak belevágni ebbe, mégha őszerintük nincs is veszíteni valójuk. Mindez még beleférne.

Csakhát a filmen is érezni azt a fáradtságot, amit a szereplőkön a koruk miatt. Se a humor, se a dráma nincs ANNYIRA erős, hogy könnyedén átlendüljünk a sztereotip mellékfigurákon, vagy azon, hogy a forgatókönyv látványosan megbundázza a meccset az öregfiúk javára. Vagyis hogy pl.

• Willie rosszul lesz a bankban,
• hogy ismerősöknek juttatnak pénzt,
• hogy koruk és érintettségük nem keveri már 1 jelenettel a spuri után gyanúba őket, stb.

Rendben, hogy szorítunk Joe-éknak! De a bejáratott sztoriképlet a környezetüket joggal felbolydító öregurakról eleve kizárja, hogy NE legyen happy end. Főleg, ha a hatóságok alulmúlják a Lassard-akadémia értelmi szintjét.

Az egyetlen meglepő mozzanat nekem Joe és a megműtött Willie megemlékezése Alberttel kapcsolatban, amiről kiderül, hogy nem gyászbeszéd, hanem esküvői köszöntő. Végre a történet(vezetés) is szolgált egy pici csattanóval, nemcsak a szöveg(füzet)ek - gondoltam én.

Felemás szájízzel búcsúzom tehát a filmtől. Kétségkívül felüdülés volt a The Mummy-remake után. Caine és a többi színészlegenda rutinból remekelnek, szerethető a film hangulata, elgondolkodtat az alaphelyzete. De túl bátortalan, túl sokat bagatellizál, és se az érzelmek, se a poénok nem épülnek úgy egymásra, hogy az ebből generált energia folyamatosan vigye előre a cselekményt és a szórakoztatófaktort. Komótos középszer így.

A Vén Rókákra egy 3/5-öt adok.

Ben-Hur (2016)

Bármit is akart Timur Bekmambetov ezzel a remake-kel, kudarcot vallott. Ha egyszerűen egy nyersebb, az '59-estől független átiratot akart készíteni Lew Wallace regényéből, akkor ebből a "nyersebb" rész stimmel. A 2016-os Ben Húrnak dobogón a helye "a nyár legsótlanabb produkcióinak" versenyében. Nemhogy a nagy előd eposzi nagyságát meg sem közelíti, még mezei tévéfilmként is gondjai volnának: halovány, inspirálatlan, nem vonzza a figyelmet, és legtöbbször ügyetlenül drámázik.


Az új verzió rövidebb, gyorsabb, és csak a történet lényegi pontjait érinti: Judah, a zsidó nemes viszontlátja fogadott öccsét, Messalát, akit pár év alatt tisztté lépett elő a légióban. Mikor Pilatus helytartó átvonul Jeruzsálemen, egy Judah által megszánt lázadó rálő, leleplezve, hogy Judah fedezni próbálta az övéit, elkerülendő a vérontást. Messala kénytelen példát statuálni: Judah-t gályára, ártatlan anyját és húgát pedig halálra ítéli. 5 évnyi rabság után hajója elsüllyed, Judah pedig esélyt kap a bosszúra egy arab kereskedő kegye folytán.

Mielőtt még ízekre szedem az új Ben-Hurt, hadd söpörjem félre azt, amit szerintem a legjobban csinált. A római erőszakkultusz, a gyűlölet légköre szinte tapintható a film második negyedében. A római megszállás rengeteg fájdalmat hozott Júdeára; mint minden friss provinciában, itt is tömegeket gyilkoltak le vagy hurcoltak el rabszolgának. Egyre terjed a szegénység, Pilatus mégis cirkuszt építtet a császárnak, amihez a temetők sírköveit is begyűjtik. Kivégzés jár a legkisebb tiltakozásért. "A rómaiak nem vetnek börtönbe senkit. Kivégzik őket."

Ez a vérre és halálra épülő, az irgalmat tudatosan tipró uralom és a belőle fakadó kilátástalanság az, amit a műsoridő közepe felé még erősen érezni lehetett. A rettegés és gyűlölet egymást erősítő pörölye az, ami miatt ez a verzió előrelépés pl. a 2010-es roncshoz képest. Aztán ez az érzet kipárolog, és a Ben-Hur átmegy kalandfilmbe. A film külseje és tartalma végig olyan kimosott és szembeszökően fejletlen, hogy nem tud megtapadni semmin a figyelmünk, az érdeklődésünk. Mintha az új rész lusta lett volna hozzá, hogy meggyőzően adja elő magát nekem, a nézőnek.

Bekmanbetov érezhetően ki akart gyomlálni minden időhúzást és romantikus történetfordulatot, amit még a "Heston-film" rajongói is gyakran nehezményeztek. Ám amit meghagy, az csonka vagy szürke vagy mindkettő. Jack Huston esetleg az árnyéka lehet Charlton Hestonnak, egy-két meggyőző jelenetét kivéve nem boldogul a főszereppel. Bekmanbetov alighanem természetesnek fogta föl, hogy amit ő meghagy a sztoriból és a szereplőkből, az magától működni fog, csak mert közismert.
Kevésnek találtam, amit Rómából, a római államhatalomból láttam. Ennek az államnak a méretei, a struktúrája, gazdagsága, vagy - neadjisten - a vonzereje láthatatlan maradt előttem. Értem, hogy az Impérium maga a földi pokol a benne élőknek, de nem kivehető, hogy mit képes kínálni. Ja, hogy van cirkusz... Ezért nem hihető egy percig se, mikor Messala osztja az észt a fejlődésről meg stabilitásról, amit szerinte terjeszt a római uralom.

100 millió dolláros büdzsé mellett kizártnak tartom, hogy nem lehetett az utcai tömegek lakóit kivétel nélkül korhű külsővel felruházni. Persze, a római öltözékek szépek meg minden, de pl. az elején Judah és Esther XXI. századi nadrágban lovagolnak, a lakosok kinézete meg nem egyszer túl ápolt ahhoz képest, hogy sima közemberek. Egy Ben-Hur-adaptációtól ennél többet vártam volna.

Isten fia egész alakosan, szövegesen is tiszteletét teszi az új kiadásban, ami önmagában nem zavart. De Rodrigo Santoro Jézusa sima prédikátor; arcra még csak-csak jó választás, de nincs jelenléte vagy érdemi szerepe. Párszor beszól, majd akik hallgatják, szétrebbennek, mint a galambok. Kínálkozott itt egy remek alkalom, hogy ellentétbe állítsák az erőszak használatának jogosságát annak elutasításával. "Amíg gyűlölet van bennetek, rabszolgák maradtok."
Ez a dilemma valósággal rá van címkézve a címszereplő lelkére: egyik oldalon a békehirdető Jézus, a másikon a szabadságot vér árán is akaró zelóták, középen pedig Judah, aki régen előbbiben, majd rabévei után az utóbbiban hisz. De ezt a témát a rendező nem tudja okosan vagy gondolatébresztő módon tálalni, s így minden erről való szövegelés merő szalvétabölcselet marad.



2 óra hosszat gyönyörködhetünk benne, ahogy kontárul megírt szerepeket C-kategóriás színészek adnak elő Nekünk. Ayelet Zurer és Sofia Black D'Elia nem zavartak annyira: hozzák azt a keveset, ami eszükbe jut Naomi és Tirzah szerepébe.
Esther-ből, a szolgálóból lett feleség viszont hamar az idegeimre ment. Nazanin Boniadi szépnek szép, de olyan félmosolyokat villant, amik láttán visszasírtam Padmét a Star Wars-ból! Legrosszabb reakciója, mikor Judah utoléri a szekeret, amin Esthert épp római férjjelöltjéhez szállítják, ő meg elnézően lemosolyogja. Még akkor se tud indulatot színlelni, mikor a visszatért Judah-n azt érzi, hogy eluralkodott rajta a bosszúvágy. "Már tényleg nincs semmid." Az pedig megmosolyogtató, hogy képes felkeresni Messalát azzal, hogy ne küzdjenek meg, és nyugodtan el is sétálhat onnan. Csoda ezek után, ha inkább civakodásnak tűnik ez az egész testvérharc, mintsem vendettának?


Judah és Messala hidegen hagytak. Viszályukban néhol picit előbukkant a feszültség, de ez sosem tud drámaivá mélyülni. Messala egy emós kölyök, Judah pedig egy szakadt, naiv, felelőtlen aranyifjú. Versengési hajlamuk teljesen leköti ifjú agyát, amíg nem találkozik egy napon a lázadó zelótákkal. Odafigyelés nélkül rejteget egy zelóta fiatalembert, akin segített, hogy aztán miatta mindent és mindenkit elveszítsen. Vagyis Judah és Messala egyformán felelősek a Ben-Hurok meghurcolásáért. Nem tudom, ez volt-e a rendező elgondolása, de én egyszerűen nem látok valóságérzéket Judah szavaiban és tetteiben.



Még valami!
Borzasztó, hogy ezt kell írnom, de Messala-t majdnem kiröhögtem, mikor a fogatverseny után, már csonka lábbal fogadja Judah-t. Az a hisztiző kifakadás akaratlanul is viccesen fest, pontosan olyan módon, mint a Robotzsaru-remake-ben a széttartó testrészeit néző Alex Murphy.

Két mellékszereplő van még, akikről külön szólnék. Pilou Asbæk-et szintén nem tudtam komolyan venni Pilatus-ként, inkább hasonlít egy középkori királyra, mint római helytartóra. Javára szóljon, hogy kellően utálatos mocsokláda, és 1 fokkal kevésbé irritált, mint pl. a 2014-es Pompeii főgonosza. Neki annyi a funkciója, hogy szavaival bizonygassa: a római hierarchia tudatosan építkezik a gyűlölködésre. Jézus szerinte veszélyesebb a tanaival, mint bármelyik zelóta. Akadt egy szövegsora, ami kifejezetten tetszett, mikor a fogatverseny után a felbolydult tömegre mutat: "Látod? Most már ők is rómaiak."

Maró gúnyt érzek abban, hogy Ilderim sejk szerepét Morgan Freeman ölti magára. Ahogy az arab kufár a filmben, úgy a színész is nyilván csak a nagy pénznyereség miatt vállalta a részvételt. Karakterére mikor mit húznak rá: hol közömbös megmentő, hol narrátor, hol nyájas kereskedő, hol mentorfigura. Egyedüli érdekes szövegei azok, mikor Judah-val a lovak hajtásáról beszélnek, + még mikor rászól, hogy álljon le a bosszúdumával: "5 évet éltél gályarabként miután 20-at hercegként, és máris azt hiszed, tudod, mi a szenvedés?" Az meg igen kényelmes történetkurtítás, hogy Judah leprássá lett családját ő hozza ki a börtönből, épp a Jézus halálakor kitörő gyógyeső után.

Csekélyke vigasz nyújt a látványvilág. Az operatőri munka ugyan elismerendő, a tengeri ütközet beállítása egészen fojtogató a leláncolt rabok szemszögéből nézve. A fogatverseny az '59-es változathoz képest gyorsabb és közvetlenebb, de valahogy... porosabb is. Messala és Judah szinte beleolvad a névtelen versenyzők közé, legjobban szín-fekete vagy szín-fehér paripáik alapján elkülönítők a kavarodásban. Ezek az Elrabolva-folytatások szintjén megcsinált akciójelenetek, néhány pontján felvonjuk a szemöldökünket, és annyi.

Befejezése az, ami már annál inkább velem maradt az új Ben-Hurból. Nemcsak az év, de merem állítani, hogy az elmúlt évek egyik legcsöpögősebb zárása, ahogy Judah átöleli a kést szorongató Messalát, majd Morgan Freeman narrálja, ahogy együtt lovagol az egész Ben-Hur-klán - köztük a sérült Messala! Sajnálom: ez így nem megható, hanem óvodába valóan nevetséges. Ezek után az sem lepett volna meg, ha a néhai Leslie Nielsen lovagol közéjük a tájban.  

Házi feladat beadvány a 2016-os remake: sehol egy erős történetszál vagy karakter, a kultikus előd varázsának híre-hamva sincs. Nem én írom ezt elsőként a Világhálón, de Timur Bekmambetov tényleg úgy meséli el ezt az eposzt, ahogy az ideges diák felel az órán. Elhadarja az adatokat, bakugrás egyes részek fölött, majd mikor a tanár belekérdez, zavarodottan próbál költeni valami összefüggést, de egy nagy zagyvaság kerekedik belőle.

A 2016-os Ben-Húr 2/5-öt kap tőlem. Nem hulladék, csak épp a "lenyűgöző" szónak a szöges ellentéte.

Most látsz engem (Szemfényvesztők) 2.

"A mi kis chipünkkel ez a szerkentyű képes kilőni bármelyik ország bármelyik típusú, méretű rakétáját..."
"Úristen...!"
"Igen. Így kétszer is meggondolják, hogy egy új háborút kezdjenek-e."
"Fantasztikus."

(Mr. Óvóbácsi)

A 2013-as Now You See Mee volt a legkétszínűbb, legképmutatóbb bűvészmozi, amit életemben láttam! Nem elég, hogy kvázi hülyére vett minket fantasy-ba hajló mutatványokkal és agyoncsavart modern-Robin Hood-os klisékkel, de olyan lélektelen, elidegenítő légkört generált, amiben semmi emberség nem érződött. Üresség és utálat amalgámját hagyta hátra bennem, és sajnáltam, hogy folytatás készül a mű anyagi sikere miatt.

Ürességet kaptam a Now You See Mee 2.-től is, ám az utálat most elmaradt. Az 1. rész extravaganciája, csili-vili parasztvakítása érezhetően elsorvadt a 2. részre, és inkább hasonlított egy rozzant "Behind the scenes"-kiegészítő műsorhoz. Lehangoló és szánalmas volt, ahogy az alkotók próbáltak egyfajta Birodalom visszavág-érzetet adni az új résznek: a bűvész-négyes és fedezőjük magukra maradtak a Szem védelme nélkül, ráadásul régi csőbe húzottjaik visszajöttek, és most majd ők lesznek nyeregben. 

Leírás:

A "Négy Lovas", Atlas, Jack, Merritt és Henley 1 éve rejtőzködve él, várva, hogy a Szem titkos rendje ismét kapcsolatba lépjen velük. Ezt látszólag meg is kapják, mikor egy Lula nevű új taggal bővül a csapat, a már lelépett Henley helyett. Innentől a banda cseberből vederbe kerül: új trükkjüket valaki elszabotálja, és a világ túlfelén kötnek ki, ahol egy technostréber milliomos, Walter Marby egy forradalmi mikrochip ellopásával bízza meg őket. Közben Dylan Rhodes FBI-ügynök lelepleződik, mint a Lovasok segítő Szem-bűvész, és az egyetlen segítsége pont Thaddeus Bradley, a trükk-feltáró, akit Dylen csukatott le bosszúból. 

Most tegyük félre picit, hogy gyűlölöm az 1. részt.

Az első Szemfényvesztőket legalább próbálta előrehajtani a lendülete és a polgárpukkasztó téma világos szándéka - mégha végül egy velejéig álszent, hazug üldözésmozi lett is belőle. Papíron még jól hangzott az alapötlet, miszerint tehetséges, vakmerő bűvész-fenegyerekek avanzsálnak a médiában modern Robin Hood-okká. Látszólag érinthetetlenek a hatóságok számára, és pimasz trükkjeikkel megleckéztetik az olyan milliomosokat, akik szintén a törvény fölött állva csak ártanak másoknak - lásd: saját korábbi szponzoruk, Arthur Tressler.
A folytatásnak egyszerűen nincs ereje, üzenete, létjogosultsága. Ez a mű nem folytatja elődjét, hanem abból él, arra támaszkodva próbál eltámolyogni egy semmitmondó végkifejletig. Soha nem ismerni fel, hogy mennyire

1. nem idéz meg semmilyen "varázslatot" a légköre, eszköztára és a tartalma,
2. kismillió sablonból és újabb kismillió sebből áll össze a történet, 
3. kiszikkadtak még régi, ellenszenves önmagukhoz képest is a karakterei. 

Hiába utáltam őket picit kevésbé most, Wikipedia nélkül már a film alatt elfelejtettem a nevüket, olyan jellegtelenek voltak, sőt ezúttal még kiszámíthatóak is. 

Árulkodók a stáb és színészgárda személyváltásai, hogy nem volt indokolt újra elővenni ezt a bűvészmesét. Louis Leterrier-t John M. Chu váltotta rendezőként, akinek olyan agyrémeket köszönhetünk, mint a G. I. Joe - Megtorlás vagy a Step Up-folytatások. A korábbi 3 íróból egyedül Ed Solomon tért vissza, így javarészt rá hárult a teher, hogy egy csavaros sztorit kidolgozzon a sequel-nak.

Két jelenet hadarja el gyorsan, hogy miért kapunk új női főszereplőt, minthogy Isle Fisher, aki Henley-t alakította, épp gyermeket várt a forgatás idején. Talán pont ezt ellensúlyozandó kapott Woody Harrelson dupla szerepet: a beképzelt mentalista figurája mellett annak ripacs ikertestvérét is eljátszhatja. Sztárparádé lévén visszatér még Mark Ruffalo, Michael Caine és Morgan Freeman is; új fiúként pedig itt a Potter-skatulyát lerázni próbáló Daniel Radcliffe. Paradox helyzet: a két rangidőst kivéve mindenki fakó és színtelen, és ez még ez is jobb is, mint mikor ezek a figurák "ragyogtak" az eredeti filmben.

A halandzsát a mikrochipről kb. annyira bírtam komolyan venni, mint a Mr. Óvóbácsiban. Amaz legalább szórakoztatott a maga bugyutaságával. Csakhogy ez itt nem vígjáték, nem fantasy, hanem főként thriller! A szuper-mikrochip, aminek ellopásával a milliomos ifjú agytröszt, Walter megbízza hőseinket, univerzális. Birtokában a világ bármely szoftvere, számítógépes hálózata feltörhető, legyen szó a tőzsdéről, a nemzetbiztonságról vagy akár a sarki fűszeres laptop-járól is. 

Egyedül az a részlet rémlik újranézés nélkül a chip-ről, mikor Atlas és a többiek ide-oda passzolgatták egymásnak egy kártyára rejtve, ahogy a hatóságok átkutatták őket. Hát azt a feltűnő ügyeskedést nem veszem be, hogy komoly biztonsági őrszolgálat nem szúrja ki!

Két történetszál próbál tengelyt adni ennek a nyakatekert Rubik-kockának. Az egyik a nagy csavar, miszerint a lovasok új megbízója, Walter valójában Arthur Tressler csenevész fia, akivel közösen agyalták ki ezt a csapdát bosszúból az 1 éve történtekért. Még Dylan Rhodes-t is sikerül előkeríteniük, és iróniaként abban a bűvészdobozban dobják a vízbe, amiben néhai apja is meghalt 30 éve. Aztán persze Dylan és a Lovasok is megússzák, s egy frappánsnak szánt búcsútrükkel még utoljára átverik a két kőgazdagot a magángépükön. 


A másik Thaddeus Bradley visszatérése, akiről mint kiderül, nem felelős Dylan apjának haláláért, hanem valódi barátja volt. Vagyis Dylan 30 éves bosszújának egyik célpontja ártatlan volt, és ez mindaddig nem is gyanús neki, amíg fel nem fedi az igazat. Ennél izzadtságszagúbb csavart ki se találhattak volna: nemcsak Dylant, de Thaddeus-t is enyhén szólva hülyén tünteti föl. 
Ha már folytatás kellett, nem lett volna rossz ötlet a bűvészcsapat hanyatlása köré építeni a sztorit. Dylan hamar lelepleződik, a Szem sehol, FBI-os kolleginája/szerelme az első részből sehol. Ráadásul egyetlen segítsége Thaddeus, akit börtönbe juttatott, s most ki kell juttatnia. Rátalálva a lovasokra még Atlas is hangosan lehordja őt, és végül ott a már említett varázsdobozos csapda. Sem a menekülő ügynök szorult helyzete, sem Thaddeus-szal való kapcsolatának alakulása nem tudott érzelmeket kicsiholni. Becsültem, hogy próbálták emberibbé és földhöz közelebb állóvá faragni a főszereplőket, de semmi nem működött benne.

Fütyültem a trükkökre: megint vagy agyonmagyarázottak, vagy elsietettek, vagy egyszerűen csak fizikai képtelenségek voltak. Kicsit kevesebb ugyan a csili-vili parasztvakítás, mint a múltkor, de az izzadtságszag megmaradt. 

Ringbe szállhatna tehát a Szemfényvesztők 2 a "Legfölöslegesebb folytatások" kategóriájában. Ordít róla, hogy csak elődje anyagi sikere miatt rendelték meg, sosem sikerült behúznia minket akár a mágia, akár az összeesküvések világába. Tartalmát végig az érdektelenség tömjénje lengi be, ahogy elődje nem létező nagyságához próbál mindenáron felnőni, rendre csavargatva vérszegény történetét és szereplőindítékait. 

Lucy - A kék kapszula még kijjebb visz

2014. mozitermése augusztusig nem volt túl fényes a sci-fi műfajában. Mégha érdekfeszítő elgondolások, tudományos elképzelések bukkantak is elő egyes alkotásokban, az emberalakok sosem voltak színesek vagy okosan cselekvőkészek. Az idei sci-fik általában eltalálják a látvány hangulatiságát, de a konfliktusoknak tompa az élük, és elbagatellizálják, ha egy veszélyforrás óriási területeket, neadjisten az egész világot érinti. Ez történt Wally Phister Transzcendensével, pedig az ottani vizuális stílussal könnyedén tudtam azonosulni.

Luc Besson állítása szerint 9 évig írta a Lucy forgatókönyvét - hasonlóképp, mint tette azt Christopher Nolan az Inception világával. A történet egy tudományos fikcióra épül, miszerint az ember csak az agya 10%-át aknázza ki élete során, a többi 90% pedig legalábbis természetfeletti erőkkel ruházhatná fel. És bár ezt a tévhitet már egy ideje megdöntötték, mint elmélet szerintem így is lehet rá hihető sci-fi-t alapozni.

Maga Lucy nyugatról jött cserediák Tajvanon. Züllött, bulizós egyetemista, aki a testvérével lakik, és a magához való esze sincs meg. Egy Richard nevű haverja miatt belekeveredik a helyi drogbáró, Mr. Jang ügyletébe, aki felhasználja őt. A nő hasába varrat egy csomagnyi CPH4 kísérleti drogot, hogy 3 másik delikvenssel együtt Európába csempésszék. Ám Lucy fogságba kerül, hasfalát felszakítják, a drog felszívódik a véráramában, és a vegyület előbb géniuszt, később fizikafölötti félistent csinál a nőből. Lucy 2 dolgot akar: a többi CPH4-csomagfutárt, és konzultálni a téma fő szakértőjével, Norman professzorral. Még mielőtt Jang - vagy saját abszurd állapota - végül elpusztítaná.

A Star-Wars-előzményfilmek kapcsán gyakran találkozom a véleménnyel, miszerint George Lucasnak túlzott irányítása miatt sikerültek gyengére tartalmilag. Munkatársai nem tudták érdemben véleményezni a rendező munkáját, kiigazítani a hiányosságait. Exact ugyanezt fedezem föl a Lucyn. Luc Besson nemcsak egyszerre volt rendezője, írója és producere a műnek (Christopher Lamberttel??), de teljesen az ő gyártócége (EuropaCorp) is finanszírozta az elkészítését.

Bessonnak nincs önfegyelme ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű témát egyedül feldolgozzon. Az emberi elme lehetséges pluszképességeinek témája időt és intelligens felépítést követelne. Ehelyett Besson "Durr bele!"-hitvallással, 90 percbe tömi minden ötletét, és rohamtempóban zavarja le a történetet. Nem képes elszakadni a megrögzött stílusjegyeitől: 

• keményen néző férfiak,
• autósüldözés drága kocsikkal,
• idegenajkú gyilkos rosszfiúk,
• gyűrött csitrik fegyverrel a kézben.

A Lucy voltaképp egy pörgős akcióthriller, és csak a krimi-mivolta után, harmadrészben akar "tudományos fikciónak" minősülni. Talán ezért nem neheztelek rá annyira, mint mások. Szórakoztató volt - egy korlátozott miliőn.

Az alapkoncepció eleve nagyon kényelmes: egy vadiúj drog felszabadítja az ember rejtett agyi potenciálját - kellő dózisban. Később, mikor Lucy átmenetileg elveszíti uralmát az ereje fölött, a repülőgép mosdójában újabb óriásadagot vesz be, és testi stabilitása helyreáll. Oké. Viszont ha ez - minden rizikó ellenére - képessé tehet valakit minderre az észveszejtő dologra, hogyhogy nem fedezték föl Jang és emberei az összefüggést a kettő között? Jang simán bevehetné maga is: megkaphatná az isteni hatalmat, és bosszút állhatna, amiért a visszatért nő kést állított mindkét tenyerébe. 

Egyáltalán: ha a szupergyógyszert laboratóriumilag létrehozták, mennyi időbe telne a pótlása? Akkor márcsak egy újabb Lucy-éhez hasonló, szerencsés balesetre volna szükség, és máris egy következő szuperhumanoid szabadulna el a világban.

Tetszett a képességek sokfélesége és az érzékeltetésük: olyan, mintha tucatnyi X-men adottságai ruházódnának rá egyazon emberre. Lucynak, ahogy eléri a 20%-ot, először alapérzékei és reflexei élesednek ki annyira, hogy megszökjön. Ezután jön

• a keleti nyelvek villámtanulása,  
• mások szervezetét érezni és hatni rájuk,
• zsonglőrködni az elektroimpulzusokkal.

Mulatságos közjáték, ahogy Lucy először hívja Norman professzort, aki egyszer csak a tévéjén át is tud társalogni az idegen nővel. A tudós reakciója erre őszintén megnevettetett.

Aztán innen haladunk tovább:

• telepátia,
• telekinézis,
• teleportáció térben és időben,
• anyag és energia bármivé alakításának képessége,
• időutazás és időfagyasztás.

Itt jön elő az, amit mondtam: a produkció kapkod. De komolyan: a speed-et bevett Gyalogkakukk száguldana úgy, mint 30 perc után a cselekmény! Ahogy Lucy tapasztalja az egyre felsőbb realitásokat, úgy nő a nyomon követés nehézsége, de a tempó változatlan. Mi sem kapunk elég időt hozzászokni az egyes lépcsőfokokhoz, és Besson sem hagy elég időt magának, hogy elrendezze köztük az összefüggéseket. "Hát persze! Az idő a kulcs..."

A legutolsó percre Lucy eléri a 2 legutolsó, kiszámíthatatlan lépcsőfokot:

• mikor kicsit kiragadja Norman és tudóskollégáit a téridőből
• és mikor eléri a mindenütt-jelen-valóságot, mely során látszólag elillan a székéből. Mindenütt, mindenként és minden korban jelen van - vagy legalábbis bárhol, bármiként és bármikor jelét adhatja, hogy "Köszönöm; megvagyok."

Érdekfeszítő maga az elképzelés: ha feltételeznénk, hogy csak összelménk tizedével élünk, a többi meg elzárva van, akkor a 100% azt jelentené, aminek az emberiség Istent elképzeli? A halhatatlan mindenható? Elmélet szintjén ez nem rossz gondolat, csak az a baj vele, hogy a cselekmény végére pay-off-ként berakva olyan cirkuszi virtuskodásnak érződik. Nézzétek, gyerekek: ilyen az, ha szó szerint Istenné válik valaki!

A látványvilág sajátos keveréke a sci-fik és Besson formanyelvének. Piszkos, rideg, a színek durvábbak, deviánsabb benyomást kelt optikailag. Mintha mi is droghatás alatt látnánk a külső világot. A transzcendens képességek kinézete futurisztikusak, többnyire jól követhetőek. Bár némelyik extraképességet nem nagyon értem, miért úgy ábrázolták, ahogyan.

• A fekete computer-beolvasztó csápok kapásból Venomot juttatták eszembe a Pókember 3.-ból.
• És ahogy Lucy Jang agyából kiolvassa a másik 3 küldönc hollétét, a fénylő neuronok közti cikázás teljesen olyan, mint a Dolby Digital logoeffektje.

A természetképek bevágása nagyon egyszerű kifejezőeszköz, de itt szerintem megfelelnek a célnak. Ezek a képek 3 dologként vannak jelen:

1. Norman professzor előadásán a kijelentéseit illuszrálják az életről és evolúcióról;
2. Jang irodaépületénél metaforák Lucy életveszélyes helyzetére (a ragadozó lecsap a prédára);
3. később pedig a lány szó szerint azt fogja fel a világból, amit a képek mutatnak: távolabbi beszédhangok, mobilok hullámai, élőlények energiaáramlásai, stb.

Megértem, hogy valakit bosszant pl. mikor Lucy időutazva eljut az indiánuralta Amerikába vagy a földtörténeti jura-korba. Engem igazság szerint jobban bosszantott Norman állításai közül kettő: 1 milliárd éve alakult ki az élet, és 400.000 éve a ma ismert formája. Nem inkább kb. 3.5 milliárd éve alakult ki az élet, és X millió éve a ma ismert formája? Lehet, hogy csak azért veszem ezt zokon, mert gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott a paleontológia. De egy hírneves, profi rendezőtől ennél azért alaposabb utánanézést várnék 9 év előkészület és több milliós befektetés után.

Scarlett Johansson ugyan messze a legjobb alakítást nyújtja itt, ám az általa játszott figura inkább egy sorspéldázat, mintsem személyiség. Lucy az emberi abszolutum: a fejlődés alfája és omegája (1%-ról indul). Külön szóba kerül, hogy az 1. ismert női emberfélét szintén Lucy-nek keresztelték el. S a párhuzam teljessé válik a végén, mikor visszautazik sok százezer évet, és meglátja az élő majomembert. Az evolúció kezdete és vége találkozik. A Lucytól látott utolsó emberi reakció is a kíváncsiság, ahogy kinyújtják egymás felé az ujjukat.

Láttam már olyat filmen és TV-sorozatban, hogy a hirtelen és nagy léptékű megokosodás érzéketlenné tesz valakit az emberi kapcsolatokra. Mint azt telefonon édesanyjának, majd Normannek próbálja szavakba önteni: érzi, hogy a fejlődése mindent elcsökevényesít benne, ami miatt régen valakinek, személynek minősült. "Rájöttem, hogy mindaz, ami emberivé tesz minket, korlátot jelent." Hátborzongató ebbe belegondolni. Lucynak külön magával kell hurcolnia egy párizsi rendőrtisztet, hogy a vele való természetes szóváltás emlékeztesse rá: mit jelent az, hogy "embernek lenni".

Miért izgasson, minket, hogy fegyveresek követik, ha a sokasodó istenszerű védjegyeivel porszemként bánhat el velük? Előbb altatni, majd 1-2 órán belül már lebegtetni is képes az ellenfeleit. Egyedül az jelent feszültségforrást, hogy Lucy mi mindent él át a CPH4-től, illetve, hogy emberi életének sémája szétesik-e, ha tovább közelít a 100%-os szellemi szinthez? Az az ötlet is, hogy Lucy-nak "koncentrálnia kell" erői használatakor, valahogy csak egy sebtiben kitalált résnek tűnik, amin át Besson becsempészheti a kedvenc akciókliséit a drámai tetőponthoz.

Valahol a rendező is érezheti, hogy fölöslegesek a mellékszereplők, mert nem ad nekik személyiséget. Morgan Freeman Norman-je is igazából útmutatóként szolgál, nehogy a közönség végképp elveszítse a fonalat a történet intenzívebb szakaszain. 

("Most mit művel?"

"Új generációs komputert épít."). 

A francia rendőrtiszt meg csak egy kölcsönvett ébresztőóra Lucynak, hogy ő még mindig ember. Lucy a félelmein hamar túljut, de érdekes, hogy a bosszúvágy nála hogy nyilvánul meg. Leöli Jang testőreit... őt meg életben hagyja, átszúrt majd meggyógyított kezekkel. Ugyan már: egy műtőben lőtt le egy menthetetlen pácienst, hogy az orvossal kiszedesse a hasából a felszakadt zacskót! 

Dokumentumműsorként biztos, hogy állóképesebb volna a Lucy: ott természetes az, ha átvezető magyarázatokkal ötletek és elgondolások között ugrunk nagy léptékkel., újra és újra. Besson nem tartozik ide, ebbe a műfajba; profihoz méltóan teremt feszültséget akciómozikba, maradjon is azoknál. 

A Lucy-val is egy kőkemény hangulatú, feszült röptúrát hozott létre a szürrealitás világába: érdekes és lüktető, másrészt tele van lyukakkal és teniszlabdaként pattintgatott figurákkal. A tavaszi Transzcendensnél valamivel jobban sikerült lekötnie, így végülis egy 5/10 pontot én megszavazok rá.

Evan, a minden6ó

"Az Úr rejtélyes utakon munkálkodik."

(Blues Brothers 2000)

Mentálisan kell vaknak lennie annak, aki ezen a filmen nem ismeri fel a szellem és szellemesség szándékos megvonását. A 2008-as Minden6ó folytatása olyan szinten múlja alul a nagy elődöt, hogy 1 perccel a vége után már el is felejti a néző, hogy látta. Érdekessége, hogy ez volt az utolsó próbálkozás bármilyen stúdió részéről, hogy egy Jim Carrey-vígjátéknak gyors, hányaveti tárca-fejelő sequel-t készítsenek. Nagy humoraszály sújtja manapság Hollywood "szent" hegyeit...

A Morgan Freeman által játszott Isten most Bruce Nolan ex-kollegáját, Evan Baxtert szemeli ki valamilyen leckéztető szándékú feladatra. A frissen megválasztott képviselőnek a bibliai Noé mintájára bárkát kell építenie, míg el nem jön az özönvíz. Csőstül is kapja hozzá az áldásokat: faanyagot a bárkához, állatok tömkelegét a nyakára, és vadonatúj bibliai külsőt.

Tudom, hogy mi ment félre ezzel a filmmel: minden. Kezdve a főszereplővel. Baxter megmaradt ugyanannak az "Evan Benyaldosnak", akinek Bruce Nolan is lehordta őt: egy sótlan, képmutató, kisformátumú emberke. A gyenge forgatókönyv erején felül próbálja pozitív hőssé átimidzselni a Bruce Almighty főbunkóját: van családja, új karrier kezdetén áll. És ahogy az égi küldetése világossá válik előtte, kacagtató szentimentalizmusra tesz szert. Ha az idei Noé-feldolgozást Russel Crowe-val elrugaszkodottnak ítéltem - márhogy a "megbocsátó Isten" szellemiségétől -, akkor ez a film már mozgóképes blaszfémia.

Legbántóbb tahóságnak azt tartom, amit Freeman katalizátorfigurájával műveltek a történetben. Az eredeti filmben Isten adta misszióját Bruce-nak, hogy ízelítőt kapjon belőle, mivel jár a világ minden keresztényének sorsát igazgatni. Időnként ugyan viccelődött, kommentálta a halandó megbízott ténykedését, de emögött mindig az húzódott, hogy nyomatékot adjon Bruce hibáinak. Például mikor ignorálta a fejében a keresztény hívők imáit. 
Mind tudjuk, milyen egy Jim Carrey-folytatás Jim Carrey nélkül: sehol a szkript, sehol a komikum, és sehol a szív. Isten itt puszta szeszélyből vágja el Evant elvágja minden emberi normától, fokról fokra, Hogy generál humort az, hogy egy csínytevő Mindenható egy nyakkendős nyápicot csesztet? És sosem indokolja meg tisztességgel, miért teszi mindezt. A molekulvastag magyarázat, hogy egy földterületet azért ér az Özönvíz, hogy az ott John Goodman politikus antangonistáját megbüntesse illegális ügyeiért egy duzzasztógáttal kapcsolatban.




Amit pedig most fogok írni, az egyesekben kísértést ébreszthet, hogy csak azért is megnézze a filmet. Hogy biztosra vegyék, nem én találtam ki mindezt.

Tim Allen biztos büszke volt, mikor látta Steve Carell metamorfózisát az Evan Almighty-ban. A szent küldetés karmája most Evan Baxterre is elkezd ráerőszakolni egy ikonográfiai külsőt. Csak a Mikulás helyett ő Noé szimbolikus külsejét ölti fel, úgy, ahogy legtöbbünk elképzeli: borostás, majd befonhatatlan hosszú hajú-szakállú lesz, idővel még be is őszül. Megjelenik a papucs, és az eltakarhatatlan-levehetetlen bibliai öltözék, kiegészítve az elengedhetetlen, varázserejű pásztorbottal.

Olyan sokatmondó a jelenet, melyben Evan a tanácsülésen erején felül próbálja elfogadhatóvá maszkírozni bibliásodott külsejét - mintha csak meghízott volna, és hajnövesztő szert használna. De az ótestamentumi Isten szent parancsát nem lehet letagadni! Ezért a ruha egyik snittről a másikra lekerül, a hajgumikkal és minden nyugati ruhával együtt. Meggy a habon, mikor egy egész állatkert jelenik meg a teremben. Mi pedig sajnálhatjuk Evant minden megaláztatásért, amin ő és családja Isten értelmetlen szeszélye miatt ki klel állniuk. Visszataszító, mikor egy film úgy csinál áldozatot a főszereplőiből, hogy az nem vezet sehová, hanem tisztán az esélyt veszi el tőlük a boldogságra. 

Én nem vagyok vallásos ember, aktív vallásgyakorló legalábbis biztosan nem. Így is felfordul a gyomrom attól, amit "komikum" címén a Biblia egyik legismertebb sztorijával műveltek: humortalan, eszetlen és tragikus firkafilm. Tragikus, mert ugyanaz a Tom Shadiac adta nekünk, aki több Jim Carrey-klasszikus direktoraként működött - pl. az eredeti Bruce Almighty esetében! 3 apró közjáték bír benne szórakoztatási potenciállal:

1. az állatok özönlése bármelyik helyszínen,
2. a Bárka vizuális megjelenése,
3. és ahogy azzal a Baxter-család mintegy beleparkol az Amerikai Kongresszus Székházába.