Kung Fu Panda 3.

Megmosolyogtam, amikor a moziban egy ugrabugráló Po jelent meg a DreamWorks logóján, mivel mára vitán felül a stúdió zászlóshajója lett ez a franchise. Sejtettem, hogy a 3. rész tónusa - mint a Halálos fegyver trilógiánál - visszaszelídül az 1. rész szintjére. És szintén a pakliban volt, hogy érintetlenül hagyják az első két sikermozi formuláját: a szeleburdi pandaharcos meg kell, hogy tanuljon valamit magáról és színpompás világáról, a kudarc rémét pedig egy gonosz harcos testesíti meg, akit csak a Sárkányharcos képes legyőzni.

Shifu mester bejelenti visszavonulását, utódául pedig Pót jelöli meg. Váratlanul a városban találkozik rég elveszettnek hitt apjával, Li Shan-nal, aki elinvitálja őt a panda nép titkos hegyi városába. Miközben Po és Li távol vannak, egy Kai nevű szellemharcos visszatér a halandó világba 500 év után, és sorra elveszi Kína minden kung fu mesterének chi-jét. Po-nak szintén a chi, a lelkierő/életerő mesterévé kell válnia, hogy megállítsa Kai-t, de hogy e tudás miként lehetne az övé, azt senki sem tudja.

Elégedett vagyok a zárófejezettel. Sikerült szívvel megtölteni és érdemben továbbszőni: úgy éreztem, hogy valóban Po élettörténete, vagy legalábbis életének önkereső szakasza teljesedik ki. Kiszámítható volt ugyan a menete, de nem elcsépelt, érdekes jelenetek sorozata tartotta fenn a figyelmemet. A szereplők is maradtak, akik voltak, de nem felejtették el a múltat. A visszatérő szálak nem önismétlők, ténylegesen hozzászövik a 3. részt elődeihez.

Po énkeresése új szakasza két feladatot rak a vállaira: meg kell tanulni tanítani, illetve az életerő-adás ősi technikáját. Amiként Shifu Po tanításával vált a mesterré, akinek Oogway akarta, most a zabagép pandán a sor, hogy megtegye ugyanezt a lépést. Ez lehetőséget ad arra is, hogy Po megint balfékeskedjen kicsit anélkül, hogy a karakter idiótának tűnne. Hiába lett azóta profi harcművész, mások edzése merőben új feladat, és az Őrjöngő Ötös éppúgy kiborul tőle, mint amikor még beilleszkedni próbált közéjük..

Nem tartom elcsépeltnek azt az új információt sem, miszerint Oogway (és Kai) a régi idők pandáitól tanulta hajdan a chi-adást. Ebben nemcsak a forgatókönyvírók élik ki erőltetett predesztinálási hajlamukat, hogy "bezáruljon a kör" a sztoriban. Maguk a pandák - mint kiderül - már nem emlékeznek az ősi tudásra, hisz a 2. rész szerint szabályos irtóhadjáratot folytatott ellenük Shen, a pávavezér. Po nemcsak azért lett Sárkányharcos, hogy legyőzze anyja gyilkosát, hanem hogy egy új kort nyisson az életükben: előbb kung-fu-ra tanítja meg őket, majd velük egyszerre fedezi fel a chi-adás művészetét, amit végül a lerombolt, majd újjáépített templomban adnak tovább a tömegeknek. 

A készítők helyesen ismerték fel, hogy a humort az érdekesség is táplálja. Mr. Ping, Po lúd nevelőapja féltékeny Li Shanra, de ez a szál is kimanőverezi az elcsépeltség szakadékát. Li Shan segít Pónak megtalálni önmagát azzal, hogy a faluban bevezeti a pandák szokásaiba, de elhallgatja, hogy másik fő célját, a chi-adás módszerét egyikük sem ismeri.
Szép jelenet, amikor Ping és Li Shan Po csalódottságáról beszélnek. "Én 20 évig hazudtam Pónak arról, hogy kicsoda, és mégis megbocsátott." Kissé számítónak tartom, hogy Ping ezzel vigasztalja őt, de így is megható, ahogy Po és anyja közös képe fölé helyezi a nem rég készült rajzot hármójukról. "Szüksége van mind a két apjára." És a maga morbid módján humoros belegondolni, hogy egy lúd 20 évig egy panda faterjának tudja hazudni magát.


Az ismerős látványvilág kreativitása és sokrétűsége mit sem csorbult, ahogy Hans Zimmer zenekari és tradicionális keleti dallamokat vegyítő zenéje is fülbemászó. A harcok jópofák, lendületesek; az emberi testtartású szereplők mozdulatai hihetőek. A "chi", azaz lelkierő/életerő finom áramlása, illetve a panda nép chi-jéből létrejött sárkányalakú aura Po körül kimondottan tetszetősek. A jadeit-zombik szórakoztatóan vad ötletek egy animációs mesében: ha elveszik a chi-det, a tested zöld koronggá változik, amiből bármikor előpattanhatsz lélek nélküli zombi alakjában...

A film fájó Achilles-sarka számomra Kai. Személyiség alig szorult belé, csak egy felbőszült bika, harmatgyenge motivációval. Csak azon jár az esze, hogy Oogway örökségét lerombolja a világban, és minél több mester chi-jét harácsolja össze - ami még szánalmasabb cél annak tükrében, hogy Po a végső harcban "túltölti" őt vadonatúj chi-készleteivel. "Végre... Nem! Ez túl sok! Ez így túl sok...!" 
Valahol érzékelhető itt, hogy az írók miféle ellentétpárokban gondolkodnak:

1. Tai Lung Shifu ügyes bukott tanítványa, szemben az elsőre ügyetlen sikeres tanítvánnyal (aki ugye Po). 
2. Shen a nagy nemezis, a gonosz bajnok a jószívű bajnokkal szemben (aki ugye Po). 
3. Most Oogway ellentéte, a rég elfeledett nagymester elpusztítaná a helyet, mely a mostani önmagává tette őt, szemben a talán-majdani nagymesterrel, aki mégcsak most keresi önmagát (aki ugye Po).

Tudom, hogy a Dreamworks biztosra akart menni, ezért ilyen matekszerűen kiszámított a dramaturgia. Ezért kapott Kai ilyen anakin-skywalker-es hátteret, hogy Oogway egykori harcostársa, aki a pandák tanítását chi-rablásra használta, ezért Oogway száműzte, és most gyűlöli az emlékét. De ez így csak rámagyarázás, ha az egész lénye kimerül abban, hogy minél jobban degeszre tömje magát chi-vel.

Po karakterfejlődését nagyrészt sikerült kerekké tenni, nem csak úgy bedobtak valami szerencsesüti-tanulságot a gyerekeknek. Mikor Tigris, az Ötök egyetlen túlélője hírül viszi Oogway templomának pusztulását, Po a többi panda felkészítésében találja meg a megoldást. Míg az Ötök edzéséhez nem voltak világos elképzelései, itt rájön, mi a kapocs a harcművészet tanítása és a "tudd, ki vagy"-duma között: az önkifejezés. Tanítsd meg, miként fedezzék fel önmagukat, és abból, annak mentén fejlődjenek tovább. Felkészítésük Pót is előremozdítja a mostani leckéi megtanulásában. 

A sztorinak ezen a fertáján éreztem még, hogy erősen lötyög valami. Zavaros, hogy a chi-adásnak mi a módja. Hogyan kapcsolódik ez a "tananyag" a másik kettőhöz, a harctanításhoz és az önismerethez? Tigris, Ping a pandák a chi-jüket egyik percről a másikra képesek átadományozni Pónak... mert hálásak neki a kung-fu-leckékért??? Az életerő irányított használata attól függ, hogy mennyire vagy önmagad, és mi mindent adsz másoknak? Tudom, hogy kicsit röhejes azon hergelni magam, hogy logikát keresek egy mesefilmben. Csakhát ebben a felállásban igenis megvolna a logika, kirajzolódik egy világos gondolatmenet - kivéve azt a részt, ami a chi-adásról szól. 

A Kung Fu Panda 3.-ra 4/5-öt adok. Kortól függetlenül bárkinek ajánlom, nemcsak. éppoly szerethető, okos és változatos harcművész-monda mint elődei, de tisztes zárófejezete a trilógiának. A főgonosz és a fontosabb tanulságok egyike zsengébb a kelleténél, ez azonban nem siklatja ki az összértékét.     

Kung Fu Panda 2.

"Szerintem te vonzod a kalandokat, a veszélyes helyzeteket. Úgy értem, körülötted mindig történik valami."
"Azt hiszem, igazad van..."

(A kicsi kocsi újra száguld)

  

A Kung Fu Panda 2.-nek egy némiképp sötétebb tónust sikerült megütnie elődjéhez képest, ám azzal így is egyenértékű alkotás. Hasonlóképp, mint a Beverly Hills-i zsaru komikusabb 1. részével egyenrangú a már komorabb folytatása. Ugyan humoros pillanatból kevesebbet kapunk, helyette a főhős múltját övező dráma - helyenkénti körkörössége ellenére - maradéktalanul kitölti a helyét. Amellett, hogy Po eredettörténete kellően hatásos, erőltetettség érzete nélkül egészíti ki azt, amit eddig tudtunk a Sárkányharcos történetéről.

Messze nem én mondom először, hogy ha egy protagonista, aki a küldetése elvárható paramétereinek híján próbálkozik, eleve könnyebben esik át vicces szituációkon és/vagy karakterfejlődésen. Meg kellett felelnie egy számára teljes új élethelyzetben, egy nagyobb formátumú hivatásban, de kedvelhető bolondos egyénisége megtartásával. Po esetében mindkettőre sor került, ezért működött a stílusos látványvilág mellett a sztori is az előző részben. Ugyan rendezőváltásra került sor, Jennifer Yuh Nelson kompetens direktor, és többnyire ügyesen összetartja alkotását.

Ahogy a Ping-Pong c. paródia cselekménye, ezé a rajzfilmé is a régi harcművész-filmekben kedvelt sémát használ: egy gonosz hadúrnak megjósolják, hogy egy panda buktatja meg hatalmát, ezért mészárlást rendez a világ azon részén a pandák között. A vak Sors persze kivételt tesz a Kiválasztottal, midőn egy szegény fickó rátalált és felnevelte. És a fiú felnővén megküzd a főgonosszal, hogy felszabadítsa a gonosz alávetettjeit. Ismerős történetformula, ugye? Azt meg, hogy Po hogyan lett a környék hivatalos védelmezője, már tudjuk az előzményből. 

Utólag hozzákölteni egy eredetsztorit a főhős múltjához könnyen lerombolhat már bejárt jellemfejlődési utakat. Itt viszont az eredetsztori működik, mert a Po múltjának több homályos foltját betömi, miközben kerek egészet alkot a korábbi eseményekkel. Tudtuk, hogy Shifu bukott tanítványa, Tailung hitte magát a Sárkányharcosnak, és az igazi végül leiskolázta őt. De hogy a Sárkányharcos desztinációja mire is irányul; mi az, ami csak ő tehet meg, és ami vélhetően az ő életét teljesíti majd ki, az nem került tisztázásra (maradt helyette a közhelyes "a titkos összetevő te magad vagy"-frázis.)

A korábbi hangszínészek ugyanúgy remekelnek, mint eddig, az újak közül pedig Gary Oldman a legjobb Shen, a gonosz pávavezér szerepében. Shen közel állt ahhoz, hogy teljesen kikerekített karakter legyen, de mégse nőtt odáig. Felismerhető a stílusa: egy fennhéjázó diktátorjelölt - szó szerint páváskodó alkat - akinek tollai akár a dobótőrök. Tudjuk, a hátterét: szülei uralkodtak a kínai Gonmen fölött, és száműzték fiukat a pandák elleni vérengzéséért.
Shen egyértelműen másféle gonosz, mint Tailung, bár ő is ért valamennyire a harchoz. Egy kicsit Jaffarra emlékeztet engem: aljas és tántoríthatatlan, ugyanakkor igényes, kényelmeskedő személy, 1-2 zsengén komikus pillanattal (pl. ahogy minél előkelőbben próbál bemutatkozni Po előtt). Illeszkedik a Kung Fu Panda világába stilisztikailag és a történetbe is. Kettős motivációjának az érthetőbbik fele, hogy a szülei uralta Gonment visszaszerzi, és azon a trónon ülhet, ami gyerekként is várt rá.

A másik, ám végül el nem ért célja a "kung-fu eltörlése" egész Kínából. Ezt a visszatérő terminust használja majd' mindegyik főszereplő. Kissé bizonytalan az a kifejezés előttem, hogy "a kung-fu végét jelentheti". Szóval azért akarja Shen megszüntetni a kung-fut, mert veszélyes eszméket tanít? Vagy mert aki a kung-fu mestere, az hatalmára automatikusan fenyegetést jelent? Felteszem, erről lehet szó. Annyi biztos, hogy Shen kivégzi a Gonment védelméért felelős őrharcost, és hőseinknek el kell utazni a távoli városba.

Po múltjának feltárása köré épül az egész cselekmény. A film elején, mikor Po az Őrjöngő Öttel megfékez egy farkasbandát, egyikükön meglát egy jelet, ami emlékfoszlányt mozdít meg benne édesanyjáról. Apja, Ping felfedi előtte a - valljuk be: nyilvánvaló - igazságot: adoptált gyerek. És miután Gonmenben szembekerül Shennel, őrajta is felfedezi ugyanazt a szimbólumot.
Pingen egyébként képtelenség nem észrevenni az elkeseredést. Míg Po kiképzése büszkeséggel töltötte el, addig mostani missziója félelmet: hogy elveszíti vagy mert Po esetleg nem jár sikerrel, vagy ami még rosszabb: hogy már nem érzi őt többé valódi apának:
"Ha nem teszem meg, mégis ki lennék?"
"Az én fiam. Vagy nem...? 
"Mennem kell..."

Po esendősége az egyik oka annak, hogy szerethető fickó, ezt könnyű belátni. Eltúlozzák viszont a naivitását, mikor a múltjáról faggatja Shent. Egy ártó szándékú, különösen veszélyes gyilkost faggat kérlelően és harc közben, hogy ismeri-e őt és a múltját. Shen azt hazudja: nem szerették a szülei, ezért eldobták. Nyilvánvalóan látszik a páván, hogy csak össze akarja zavarni, hogy sebezhetőbb legyen. Se nem vicces, se nem drámai az, hogy Po épp attól vár választ, akinek a legkevésbé bízhat a szavában.

Egész ügyes párhuzam bontakozik ki Po és Shen között, ahogy haladunk előre a történetben. Bár kétségkívül Shen tehet minden szörnyűségről, ami a csecsemő Póval történt, tisztán kivehető a múltjaik között az átfedés. Mindketten megszenvedték a maguk módján a hajdani tragédiát: Po eredeti szülei meghaltak, Shent pedig a saját szülei elűzték, elhagyták. Vagyis lényegében azt hazudja oda Pónak, ami saját magával történt.
Ezek ketten tökéletes ellentétpárt alkotnak: az egyik őszinte humorral és rendkívüli toleranciával közelít mások felé, míg a másik hatalomittas és minden akadályozó tényezőt ki akar iktatni. Erejük és eszközeik is teljesen másak: Po a pusztakezes harcban és a Shifutól tanult "belső béke"-tanában hisz, bár még nem érti azt. Shen a kézi fegyverekben hisz, főként különleges harcászati ágyúiban, amik ellen a harcművészet kb. annyit ér, mint az ima.


Bármennyire lehet tudni, hová szövik a cselekményt, a feltárt emlékek tálalása igazán felnőttes. Az emlékképek Po lángoló szülőfalujáról, és ahogy kifáradt anyja elhagyja, hogy az őket üldöző farkasoknak feláldozza magát, szívbemarkoló pillanatok. Nem sinkófálták el annak mutatását sem, ahogy maga Po is megsebesül Shen ágyújától. Ez a mese a család minden korosztályának akar nyújtani valamit, nemcsak a gyerekeknek. Az elején Shifu egy vízcsepp mozgatásával bemutatta Pónak, mire képes a "belső béke" állapotában egy kung-fu-mester.
Később, mikor Po ismét kiáll Shen ágyúi ellen, hogy kiszabadítsa az Ötöket, ugyanazt csinálja meg... az ágyúk lövedékeivel. Könnyű átlátni a logikáját, miként vált képessé erre. Átfedés a 2 movie között, hogy a panda megosztja a főgonosszal a felfedezett tanulságot: a jövő számít, nem a múlt. Ha tényleg csak ennyi lenne a tanulság, mint amit a protagonista kinyilatkozik, csalódott lettem volna, hogy megint közhelyet nyomnak le a torkunkon a DreamWorks-től. 

Illetve, talán mégse akkora közhely... Úgy vélem, Po nem a múltjától félt igazán, hanem az igazságtól. Talán tényleg nem kellett a szüleinek. És talán jogosan neheztel rá Tigris, amiért több kritikus helyzetben bénázott, csak mert emlékek piszkálják az agyát. Tigris Póval szemben mindig határozott és acélos (mint mondja: 20 éve vasat ütve edzi a testét). Póból ez a nagyfokú önfegyelem hiányzik: hogy félre tudja tenni vészhelyzetben, ami nyomasztja. Sose jellemezték a karaktert elfojtott frusztrációk, így kezelni se tanulta meg azokat. Ez egy újfajta konfliktus a számára. 
A dramaturgia tehát nem kevés házi feladatot ad ki a protagonistának. Az 1. film önmaga becsüléséről szólt, míg a 2. a belső konfliktuskezelésről. Azzal, hogy Pónak sikerül a múltjára egyetlen összefüggő láncban visszaemlékeznie, elhárítja a fő akadályt saját "belső békéje" útjából. Onnantól pedig már csak alkalmaznia kell a tanultakat - részben Shifutól - a mostani ágyús esetre.

A vizualitás cseppet sem romlott az eredeti Kung Fu Pandához viszonyítva. Ahhoz képest még intenzívebb látványelemekkel is kockáztat a mese. Po nagyobbakat zuhan a hegyekben, mint eddig valaha. Kiválasztott vagy sem, tutira kitörné a nyakát, ha madár-társa az Ötökből nem fogná meg mindig, éppcsak a talaj fölött. A vizuális panorámát a Kung Fu Pandában egyértelműen 3D-re méretezték, viszont nincs agyontömve szín- vagy mozgáskavalkáddal. Gazdagon és sokrétűen alkalmazzák, de ugyanakkor átgondoltan is, nem bántja a szemet.

Végül rátérnék a humorkészletre, mivel mindenek előtt vígjátékról van szó - mégha egy komorabb fajtáról is. Továbbra is Po alkata + étvágya a humor fő forrása, de már a csetlő-botló aspektus nélkül. Újkeletű flashback-jei miatt se "bénázik" hanem mintegy pszichésen megbénítódik, leblokkol (megértem a szituációját, mivel jómagam az idegen nyelvtanulás közben nem egyszer megtapasztaltam ugyanezt az érzést).

A 2 legjobb viccsor talán a barlangnál hangzik el az elején:

"Amikor téged Sárkányharcossá neveztek meg, az volt életem legrusnyább napja. Messze."

"Ne aggódj, Shifu; végzek, és nyomatom a belső békét...!"

Ha szabad ezt mondanom, valamilyen szinten még büszke is vagyok erre a rajzfilmre. Folytatásfilm, mese, 3D-t használ és ronggyá használt panelekből építkezik, és mind a 4 típusban elkerülte az ellaposodást. Egy szórakoztató, érzelmes és tanulságos mondát adott ki a számomra, tartva az első rész által megkezdett revitalizáló hatást a hollywood-i animációs mozikra. Nem különösebben formaújító, de érett alkotás.

Erős négyest kap.

Kickboxer

Nem akarom utálni a Kickboxert. Komolyan nem akarom. Amellett, hogy tisztában vagyok, milyen mentalitás szerint készült, divatos kliséi is köztudottak, mint a bosszú fűtötte ifjú harcos, a gyönyörű szelíd lány, vagy a bölcs, de humoros tanító. Ugyanolyan '80-as, harci tornáról szóló akciófilm, mint a Véres Sport vagy A kalandor. Sokak szerint épp túlzásai miatt szórakoztató. Én nem tartozom közéjük.

A problémám ezzel a filmmel nem is az, hogy Van Damme a predesztinált bajnok, aki minden viszontagságot kiáll. Lényegében a Ben Hur címkarakterét is a Végzet "szponzorálja", hogy kiáljon minden fájdalmat, amit az élet rázúdít. A bajom az, hogy a film nem szimplán kivételez Van Damme-val: maga a sztori merő kifogás, hogy a belga színész harcművészeti tudását ismét filmben kamatoztathassa.

Külön pontokba szedni a vonatkozásait nem sok apropóhoz vezetne. A film összes aspektusa, ötletgerinctől dialógusig, embertípusoktól színészi játékig minden kisformátumú, szabvány szerinti. Abban az időszakban általános volt, hogy egy harcművész filmben a harcművészet a lényeg, minden más dísz. Az írásba maga Van Damme is beleszólt, sőt a harci koreográfiáért is ő felelt. Utóbbiért elismerésem neki, de írni nem tud.

És nemcsak hogy az események menete borzasztóan kiszámítható, a szereplők többnyire egyáltalán nem használják az eszüket. A Sloane-fivérek közül Eric egy hisztérikusan beképzelt balek, akinek kemény az ökle, de képtelen mérsékelni magát. Öccse, Kurt szavaira oda se figyel, és csodálkozik, hogy Tong Po, a nyilvánvaló rosszfiú (aminek elég vézna) eltöri a hátát a ringben. Az a jelenet - már elnézést a műfaj rajongóitól, de - kész röhejparádé. Dennis Alexio sétafikáló mozgása, Van Damme szinte éneklő kiáltásával, és a háttörő ütés kimértségével sokkal inkább nevetséges, mint sokkoló vagy drámai.

Az egyetlen pontja a filmnek, ami valami maradandót csihol az egésznek, az Xian edzésterve. Persze a karakter papírmasé, intelmei és oktatóstílusa dettó. De a különféle harci irányzatok, a muay-thai és a thai-chi mozdulatsorai tiszteletteljes légkörben kerülnek bemutatásra. A légzés kontrollja valóban kulcsfontosságú alap az intenzív küzdelem megalapozásához. Jean-Claude Van Damme kitűnő harcművész, ezt a produkció végig nyomatékosítja.

De Xian útmutatása egyértelműen a ringre van szabva, ez pedig - énbennem legalábbis - ürességet hagy maga után. Unokahúga, Mylee szerint Xian már jó ideje nem foglalkoztat senkit. Nem értem, mit lát ebben a hevesfejű amerikaiban (aki egyszer sem beszél amerikai akcentussal). A fiút csak a bosszú érdekli, arra is emlékeztetni kell, és szinte kutyaként lesi a tanító minden szavát. A Véres Sportban a főszereplő nemcsak "verd szét a fejét!" alapon sajátította el a harci tudást. A tréning egy gondolatiság jegyében zajlott, ami szellemi és értékrendi alapon is gyarapította Van Damme karakterét. Nem egyszerűen a győzelem volt a tét, hanem a bizonyítás, önmagunkért és a másikért. Itt ez valahogy olyan mondvacsinált maradt.

A végső küzdelem drámáját annyival próbálják csavarni, hogy Eric-et elrabolják, Kurt-öt pedig vele zsarolják, hogy fogja vissza magát Tong Po ellen. Kurt motivációját állandóan frissíti a forgatókönyv: látogatás, Xian szavai, a vita Eric-kel etcetera, és köztudott, hogy egy "brutális szörnnyel" kell kiállnia. Ha Bangkokban még a rendőrség is megvehető, akkor miből gondolják, hogy nem találnak rájuk?

Innentő kezdve pedig nem tud meghatni, hogy Eric-et elrabolják, vagy Mylee ruháját nemi erőszakot sejtetve feltépi Tong Po. Ahogy Kurt sérülései is gyanúsan kevéssé hátráltatják a "fehér harcost", mikor erőre kap. Az elrabolt bátyját kiszabadították, Mylee sérelme is kiderült, szóval jöhet a diadalmenet. Aztán a vége-kreditek.

Gyenge B-kategóriás harcművész-film a Kickboyer, a műfaj minden sablonjával. De azért fogyasztható, és a filmbéli tájak hangulata a jelenetekbe is beszivárog.

Véres sport

Ez a darab többmindennek a kiindulópontját jelenti:

• A haláltornákról szóló akciófilm-zsáner egyik megalapozó darabja volt
• Jeanne Claude van Damme első igazán hangos sikerprodukciója
• története szerint az amerikai ninjutsu előzménye

Akik ismerik Bruce Lee életét és munkásságát, azzal is tisztában vannak, mennyire privilégiumként kezelték a kínai és japán emberek harcművészeti ismereteiket - egész a XX század vége tájáig. Ennek kontrasztjában az első kivétel - bármilyen miliőn - mindig feszültséget generál, komoly hozzáállás mellett pedig ideális film-nyersanyag. A legfontosabb kérdés a Véres sportot illetően: a tiszteletkeltő tartalom miként mennyire tud konstruktív értékké válni az egyszerű néző számára. Röviden: mennyire van összerakva.

Frank előéletéből csak annyit tudunk meg, amennyi okvetlenül szükséges, hogy tisztán lássuk motivációit: miként került kapcsolatba a Tanaka családdal; miként dőlt el, hogy egy harci és spirituális tankódex örökösévé váljon. Tanaka fia, Shingo meghalt, és nem először halt meg gyereke. Frank akaratosan kéri, hogy tekintsen el a vérvonal szabályától.
Hogy megszökik a seregből, és két ügynök, Helmer és Rawlings vissza akarja toloncolni, az elég érdektelen szál. De legalább a készítők nem söpörnek félre minden más gondot Dux elől, mialatt Hong Kongban van.

A filmben bemutatott harcművészeti tudás nemcsak valódi, de olyan látásmóddal sikerült ábrázolni, ami elgondolkodtatja az embert. És nem a résztvevők különböző stílusaira gondolok itt. Frank emlékképsoraiban látjuk, hogy Senzo Tanaka edzésterve kínzásnak is beillene, mégis van egy logikus menete:

1. Először Frank csak a fogadó fél,
2. aztán kötetlenül gyakorolnak,
3. meg kell tanulni a test sebezhető pontjait,
4. jönnek a meditatív gyakorlatok
5. és a fizikai fájdalom kiszűrése.
6. Végül pedig: a chi teljes kontrollja.

Oké: mára már rengeteg filmben elsütötték a lelkierő kliséjét, mint univerzális problémamegoldót. Nagyon nehéz tárgyilagosan megítélni, hogy években, mentalitásban vagy edzettségben mit kell kiállni, érni, míg valaki eljut erre a valószerűtlenül magas szintre. A film szigorú, tradicionális, de következetes edzéstípust vázol fel. Nemcsak egy mogorva önkényes tanár használja eszközként a tanulóját. Van Damme pedig nagyfokú teatralitással ábrázolja a 6. érzék szemtől független használatát, Tanaka házában és a viadalon is.

A főhős legjobb barátja és nője is kötelező kellékei egy régi típusú harcművészfilmnek. Rey Jackson szélesvázú, pankrátorszerű figura, hosszú szakállal és hajjal. Nem különösebben eszes karakter, de Frank se igényel túl nagy udvariasságot, vagy egyáltalán. Ő az, aki miatt győzelme a Kumitén személyes üggyé válik Duxnak. A bajnok, Chong Li majdnem megöli, de Jacksonnak szerencsére szó szerint "kemény feje van", így "csak" kórházba kerül.
A beszélgetések Frank és Rei között elég mókásak, egyik modoros a másik heveskedő. De sosem keletkezik bennük harag a másik iránt.

A kötelező személyes fordulat itt jön: Rey bukása komoly dilemma elé állítja Franket. Lehet, hogy célja csak a dicsőség. Menedzsere, Linn azt követeli: felejtse el a bosszút. Nemrég megismert riporter-barátnője, Janice pedig dühösen szitkozza azokat, akik részt vesznek a Kumite-n. Már nem lenézi, hanem megveti a tornát, ami nyilvánosan nem is létezik, csak épp emberek pusztulnak el rajta.
Janice őszintén szólva inkább egy naiv Barbie-babának néz ki, semmint egy elszánt újságírónak. Közte és Frank között nincs hihető vonzalom. Itt viszont igaza van, legalábbis félig bizonyosan. Látta a harcokat. Frank elmagyarázza neki, hogy nem maga a Kumite, hanem csak egyes résztvevői brutálisak, és hogy a cél a legjobbnak lenni - akár harcos, akár riporter valaki. Ez mégcsak a szóbeli érv, és csak ezalapján magam is Janice-nek adnék igazat.

A tettbéli érv az, mikor Dux visszaadja Jacksonnal a szalagot, amit Li gúnyosan megtartott. Lit legyőzni a torna része volt. De az már nem, hogy - mint Janice elmondja Jacksonnak - kimondatta vele a megadás szavát. Egy vadállattal, aki szinte minden korábbi ellenfelét megölte vagy megnyomorította. Frank mégis direkt így akart győzni. Így egyrészt Ray megalázását tette semmissé, ugyanakkor ellenfele egyéniségét is legyőzte, nemcsak a fizikai mivoltát. Kettejük kézszorításából érti meg Janice - és a néző -, hogy az igazi harcosok nemcsak erejüket, de összetartásukat is készek bizonyítani. Ezért nem érződik elcsépeltnek a végén, mikor Janice tiszteleg a reptéren Franknek.



A harci koreográfia többnyire kiválóra sikerült. Nincsenek lassított felvételek, mindössze kétszer van egy-egy kurta darabos lassítás, kiemelni egy mozdulatsor dinamikáját. Vérfagyasztó momentum volt látni, ahogy Li az egyik ellenfele lábát - nem, nem eltöri: szabályosan kihasította a lábszárcsontot a bőr alól!
Két összefüggő rész volt a párharcokban, ami nekem kissé sántít: az afrikai harcos ugrabugrálását komolyan röhejesnek tartottam, miután ellenfele végül simán összepréselte. A másik, hogy Linek a hasa a gyengepontja. Ezt Frank odasúgja Jacksonnak. A döntőben Li gyanúsan keveset védekezik a karjával, mikor Frank sorozatban, de apró szünetekkel üti a hasát. Ez azért kizökkentő.

Chong Li mint főellenfél tényleg csak az izmaiból áll. Dialógusai rettentően laposak: "Megdöntötted a csúcsom. Most én döntelek le téged! Ahogy ledöntöttem a barátodat." Az még elvileg logikus, hogy kegyetlen bajnokként ész nélkül tipródjon az ellenfelein. Hogy számos rekordja közül egyet Dux megdönt, azon annyira kiakad, hogy egyik meccsén még a bírák is elfordulnak tőle. Ez az ő személyes motivációja Frank ellen. És így a film végén a valós Dux alakjának rekordjait van apropó mutatni.
Bolo Yeung színészi játéka borzalmas, a döntőn pedig olykor egészen idétlen ábrázatokat vág. Nem hihetem, hogy egy elit harcos figurának eleve nem lehet személyiséget megírni.

Hanghatásokra nem lehet panasz, az egyes dallamokból minden merevséget kigyomláltak, minden helyzet vagy történés hozzá illő hangzást kap. Gyakorlatilag verhetetlen témazenét állítottak össze a döntő küzdelemhez, ami nagyon inspiráló bármilyen aktív tevékenységhez.
Az eredeti W. Dux egyébként segítséget nyújtott Van-Damme-nak a szerepre készülésben. A belga színész pedig valóban kivételes mozgástechnikát mutatott fel a film során. Kár, hogy magát a filmet nem írták meg okosabbra, mert van hangulata és B-mozikra jellemző bája.

A kalandor

Jeanne-Claude Van Damme fantasztikus harcművész, és színészként is sikerült néhány jobban sikerült filmhez adnia a nevét. Különösen nagy fába vágta a fejszéjét a The Quest c. mozifilmmel. Van Damme egyszerre látta a rendezői és írói feladatok mellett a főszereplő alakítását. Ez nagyköltségű beruházásnál rendkívül kockázatos, hiszen jóval nagyobb munkabírást és kreativitást igényel. Főleg, ha olyan zsánerben kell újat mutatni, mint a harcművész-akciófilmek.

Christopher Dubois amolyan félútig érdekes személy. Előbb mutatványosként az utcai gyerekeket védelmezi, majd miután elmenekül az Egyesült Államokból, a bujkálás és egyéb viszontagságok igencsak próbára teszik fizikai állóképességét. 1925 New Yorkját, Siam-ját és Távol-Keletét kiválóan illusztrálták a filmben, és ugyanez áll a jelmezekre. Van Damme-ra első ránézésre biztos nem ismernénk rá abban a sminkben. Színészi szempontból az első negyedórában mutatja fel a legtöbbet: higgadt és kitartó, némi játékossággal elegyítve. 

Aztán mint minden számkivetett, Dubois is rákényszerül, hogy szervezete mellett viselkedése is edződjön. Elvileg ez indokolja, hogy Van Damme játéka a helyezettel együtt egyszerűsödik. A tornán márcsak az elszánt harcos imidzsét adja, ahogy a Véres Sportban. Nem mondom, hogy ez rossz, de a film második felében jóval kevesebb színészi és több harci repertoárt követel tőle a szerep.

Első megtekintéskor nagy meglepetést okozott Roger Moore mellékszerepe Lord Dobbs-ként. A hajdani brit főtisztet nem a körülmények, de nem is annyira a haszonszerzés vezeti, bár tény, hogy értékeket rabol. Ahogy Chrisnek bevallja a börtönben: elégtételt akar az élettől, hogy eddig mindig mások (Isten, Britannia és a flotta) dicsőségére szolgált. Bármilyen nyerészkedő hajlam, bármilyen számító, ahogy ellopja a templom szent szobrát, a kicsinyes ártó szándék elkerüli.

A többieknek nem sok teendő jut, és azzal sem formálják az események alakulását vagy végkimenetelét. Amennyiben a Carrie-vel való ismeretség romantikus szálként volt hivatott működni, úgy kevéssé meggyőző. Nagyon elhanyagolt és a torna után nem is váltanak szót egymással. Egy kézen megszámolható, hányszor tudnak a szőke nő beszélgetései Chrisszel meghittséget kelteni. Dobbson kívül minden fontosabb karakter csak a nézőközönség tagjaiként buzdítja Christ - különösen Maxie.

De az igazán fontos rész a viadal, a ghan-gheng. Nem sok értelme van annak, hogy egyetlen országból egyetlen harcost engednek kiállni és képviselni egy adott országot. Egy ismeretlen tibeti város bíráinak ez édesmindegy lehetne. És a döntőben az már tényleg mindeggyé válik, hogy a porondon maradnak-e a küzdőfelek. Ha csak dísznek volt ott, miért nem láttuk, hogy a többi harcos is elhagyja a porondot? Szabályellenes ez vagy sem?
Ugyancsak a döntőben a helyiek, Chris útitársai és az életben maradt résztvevők is csak lépkednek és körülállják a feleket. Többször közeli kameraállásban látjuk Chris Dubois arcát, amint elszánja magát. Olyan, mintha Van Damme azt gondolná, hogy díszletek és a harci mozdulatok elegendőek lennének egy igényes filmhez, hisz ez a film a küzdősportokról szól.

Maguk a párbajok nagyon érdekesek: határozott jellege és stílusa van az egyes figuráknak. A Mortal Kombat óta nem láttam ilyen jellegzetes küllemű résztvevőket egy tornán. (Személyes kedvencem Jamaica és Spanyolország képviselői voltak.) A végső ellenfél valóban meggyőző jelenség: termetes, kegyetlen, agresszív és fürge. A Véres Sportban Van Damme döntőbeli partnere kissé primitív benyomást keltett bennem. A harci koreográfia kissé kimért, szóval nem érdemes Jackie-Chan-szintű sebességet várni tőlük. Annak viszont örülök, hogy a muay thai elsajátítását nem részletezték. Ez a film már így is eléggé a küzdelmekre fókuszált, nem hinném, hogy sokat hozzátett volna a cselekményhez.

A narratív befejezés Dubois és ismerősei utóéletéről megadta a tisztességes keretet a sztorinak. Valóban elhisszük, hogy ez az eset megtörténhetett - flashback-ek nélkül is. Nem különösebben mély benne bármi, de vállalható hollywood-i pop-corn-mozi.

Egzotikus, látszik rajta a munkaráfordítás, de az egész tényleg nem több egy múlt századi Mortal Kombat-nél, mágia és szörnyek nélkül.