Halálos fegyver 4.

Minden egységes  trilógia után rendkívül rizikós egy nagy költségvetésű negyedik részt hozzáforgatni. A végeredmény ilyenkor bizonytalan kimenetelű. Lehet katasztrofális, mint a Batman és Robin, vagy igényes munka, mint a Halálos fegyver 4.

A jó film technikai és hozzáállás-béli feltételei mind adva voltak. Változatlan rendező, stáb, szereplők, helyszínek; még a filmek sajátságos atmoszférája is megmaradt. Nincs probléma a kontinuitás, illetve a történet tempója, logikája és hangulatvilága körül sem. Könnyed, de nem komolytalan.
És mégis: tettenérhető rajta egyfajta megfáradtság, epilógus-érzet. Most nem olyan apróságokra gondolok, mint Trish és Martin új frizurája. Richard Donner alighanem előre sejtette, hogy már nemigen maradt mit hozzátenni a történethez, hiszen Martin és Lorna összejött, Roger gyerekei pedig felnőttek. Ezért a történet mozgatórugója a családi kiteljesülés lett: Lorna és Rianne terhes kismamák, Roger pedig egy tucat gyereket és nagyapjukat fogad be menekültként. A kínai maffia is egy sötét családképet jelenít meg, aki nemcsak ellenségeit öli le, de a kudarcot valló, tanúnak számító embereket, sőt puszta elrettentésből a csempészett emberek közül is találomra ölnek.

A gyilkosságok színezete mindig változik az egyes részekben: az elsőben brutális cselekedet, a másodikban szisztematikus irtószéria, a harmadikban közösségre kiható szociális betegség. A 4. részben ez leginkább a romeltakarításra emlékeztet: aki a Murtaugh-Riggs famíliák életét megkeserítheti, egyesével kiesnek a képből. Roger és Martin többször életveszélybe kerül, egyszer majdnem mindkét család bennég a házban, de végül egytől egyig megmaradnak. Hong, a nagyapa-figura megölése a kötelező rendes áldozat, így Murtaugh többszörösen is nagyapa lesz. 

A poénfaktor a duón belül és a többiek részéről is erős maradt. Riggs többször hecceli társát: nemcsak ráveszi, hogy gatyában csapkodjon a lángszórós ember előtt, még a sajtófotót is állandóan kiragasztatja elé. A most magánkopó Leo Getz és a Murtaugh-gyerekek mellé újabb ütős figura kerül a csapatba, ez pedig Lee Butters. Jelenléte indokolt, hisz ő Rianne anonim férje, és társnyomozó szakértő a kínai ügyben: gyorsan reagáló, jó eszű hekus. Kacagtató, ahogy előre hízeleg apósának, miközben Roger antiheterónak hiszi. Ez a fricska megérdemelt, tekintve, hogy sose bízott lánya értékítéletében.

Sok poén viszont erőltetett: a fogorvosi rendelőben a nevetőgáz használata inkább bohóckodás, mintsem természetes közjáték. A film elején a cápa nem-lelövését is túldramatizálták. Roger hajója elsüllyed, a cápa kiszabadul, Leo Getz pedig egyfolytában kotnyeleskedik. A fekete zsarut - mint panaszolja - sokadjára éri tetemes anyagi kár, és ez inkább részvétet kelt a nézőben, mint derűt.

A történet bűnügyi oldala tűrhető: Wah Sing Ku 4 bűnöző kiváltására üzemeltet pénznyomdát, amihez az illegális emberkereskedelem szolgáltat munkaerőt. Mégha csoda folytán egy rab meg is szökne, menedékjog híján kiutasítanák őket az Államok joghatóságából. Ennek az üzletnek esik áldozatul Hong és - ironikus módon - maga a helyi keresztapa, Benny is. A felderítés tehát polgárjogi visszásságokat, és etnikai kérdéseket is felvet. "Ma (a szlogen) az: sajnáljuk, teltház van." Mire Roger válasza: "A maga szülei indiánok, igaz?"

Egyedül azzal az utalással nem voltam kibékülve, hogy Roger az őseit hozza fel példának Riggs előtt. Bőrlehúzásnak érződik, miközben a pár évvel korábbi családja háromszoros méretűre duzzadt.

Az akciójelenetek közül a legfontosabb az autósüldözés. Közvetlenül a ház felgyújtása után történik, tehát arányos válaszlépés. Riggs korábban elpanaszolta Rogernek, hogy küzdőszelleme lankadófélben van. Ez a jelenet egyfelől igen látványos hajsza, másrészt Riggs bizonyíthatja, hogy "bírják még a gyűrődést". Nyilván ugyanez a megfontolás állt amögött, hogy Riggs és Roger a végén közelharcot vív a Jet Li játszotta Wah Sing Kuval, de elég szeleburdi elképzelés. Csak azért bevállalni egy sokkal képzettebb és gyorsabb gyilkos ellen a közelharcot, hogy bíztassák magukat? És hogy maradhat valaki ilyen aktív, miközben egy szigonnyal a hasában mozog?

Martin Riggs élettörténete teljessé válik, amikor a végén meglátogatja Viktoria sírját. Lorna bármely nap szülhet, de még mindig nem házasok. Riggs retteg, hogy megint megözvegyülhet, megint zsaru mivolta miatt. Leo Getz felbukkanása okos ötlet volt: tényleg olyannak hat a történet a békáról, mintha Viki szelleme küldte volna oda bíztatásul. Az előző részek ismeretében ez érdemi végkifejlet, együttérzést vált ki a nézőből. A kórházi jelenet lezárása a legvégén kicsit érzelgős, de mindenképpen hangulatos: mindegyik visszatérő szereplő egy utolsó képben búcsúzik - kivéve a pszichiáternőt.

Macskanő

Egyes filmeknél szinte lehetetlen kikövetkeztetni, milyen indíttatással készültek. 80 millió dollárt különítettek el rá, holott semmi konkrétum nem indokolta a projekt létrejöttét. Nyilvánvaló, hogy a zátonyra futott Batman-franchise egyik közkedvelt figurája kapott egészestés produkciót, de miért? A valószínű válasz: művészi kísérlet volt, mivel Warner Brothers nem tehette fel csak a Batman-rebootra egész képregényfilmi készlete sorsát.

Nem véletlen, hogy 4 Arany-Málna díjjal tüntették ki a filmet: Pitof rendezése egy lepusztult külsővel megvert, ötlettelen sőt ízléstelen észjárást mutató ballaszt, ami gyártási költségének alig felét hozta vissza az Egyesült Államokban. Semmi nem képes benne ellátni elméleti funkcióját, illetve szorosabban kapcsolódni a többi részlethez. Nem volt akkora visszhangja a mozivilágban, mint mondjuk a Batman & Robinnak, de ha egy összminőségi skálán azt vesszük a tengerfenéknek, a Catwoman már óceáni hasadéknak feleltethető meg.

Fejingató paradoxon, hogy Macskanőnek városa és civil énje is új nevet kapott, a történet mégis szinte változtatás nélkül másolja a Batman visszatértet. Adott egy bátortalan cégalkalmazott, akin a ridegen arrogáns főnöke szeret tipródni. Mikor egy este felfedezi a cég illegális tevékenységét, megölik és lezuhan a halálba. Egy csomó macska körbejárja, és mentális zavarokkal küszködve magához tér. Hogy ezt leküzdje, egy provokatív, macskafazonú ruhába bújik álarccal, hogy kitombolja magát a világon és aljas főnökén. Érkezik az életébe egy jóképű, visszafogott fickó, aki az igazságot akarja kideríteni. Randiznak, majd mikor kiderült az igazság, a macskaasszony inkább a szabad tombolást választja helyette.
Ugyanaz az erőtlen utánzás zajlik itt, mint a Batman & Robin esetében: az a Mindörökké Batman formuláján élősködött ugyanígy.

Patience Phillips egy fölöttébb valószerűtlen protagonista. Keresztneve az, hogy "Türelem": ez a jámbor tűrés a leghihetőbb vonása. Háttértörténetnek annyi van felvázolva, hogy divattervezőként dolgozik, de inkább művész lenne, semmint holmi lábtörlő. Halálát legalább száz hektoliteres szennyvíz-áradat okozza, holott egy kozmetikai cég csatornarendszerében ennyi nemigen gyűlhetett össze. Feltámadása egy misztikus istenmacska ásítása révén következik be.

De jellemfejlődése a legszánnivalóbb: a folyamat egyetlen részállomása sem hihető, akár pszichikai, akár motivációk tekintetében. Amíg fel nem ölti Macskanő-kosztümjét, a karakter hajtűkanyarral ingázik jámbor átlaglány és agresszív domina között.

Arra se láttam utalást, hogy akár hangyányit is vonzották volna az éjjeli bulik vagy az ékszerrablás. Patience-nek nem volt olyan énje, ami feltámadáskor kiszabadult volna. Mégcsak nem is érdekelték a macskák. Selina Kyle a Batman visszatérben elnyomta a határozott énjét, ami balesete után felszínre tört: Patience-t egyszerűen rángatják két véglet között. Ha egy ember lelki átalakulását valaki érzékeltetni akarja, akkor gondolja végig, mely történés hogyan hat egy miféle egyénre, és ez milyen közegben mely tünetek révén ütközik ki, generál hatást és vetül vissza környezetről egyénre, tanulságként levonva. 

Nemcsak az eredet és a pszichológia ficamos a címalak körül. Ostoba próbatétel volt, hogy Patience kimászik-e megmenteni egy macskát. Ezen a ponton már azt se tudjuk, hogy a feléledt Patience most valami démon, megszállt nő, vagy sima kleptomániás. Az nem érzékeltet megváltozást, ha valaki macskák viselkedését kezdi utánozni. Az nem skizofrénia, hogy beszól a főnökének, aztán lanyhultan bánkódik. Egy ellopott ékszert nincs értelme visszajuttatni látható lelkifurdalás nélkül. Interneten segítséget találni egy macskaidentitásra kb. olyan, mint villámcsapásért imádkozni.
Ha tudott a Beau-Line bőrromboló mellékhatásairól, miért nem értesítette utána a rendőrséget?
Vagy annyira mellékes volt ez neki, hogy még a rendőrnek se szólt róla, akivel randizott?
És miért öltözködik úgy, mint aki soft-pornóban szerepel?

Az a néhány mellékszereplő a filmben semmivel nem kelt több szimpátiát, mint Phillips. Molett barátnője rettentő sután próbálja magát szexuálisan túlfűtött szinglinek beállítani. Idegesítően viselkedik, semmi jelét nem mutatja intelligenciának. Konkrétan megpróbálja elcsábítani a kezelőorvosát. Mindössze annyi a szerepe, hogy ő is használja a Beau-Linet, így Patience-nek egy hozzá közel állón is segítenie kell.

A Patience-nek útmutatást nyújtó asszony még viszonylag tűrhető személy. Az viszont megint légből kapott, amikor a Midnight nevű macskalény titkát feltárja. A próbatétel, ami az események egyik indítókulcsa kellett volna legyen, egyszerűen értelmetlen zagyvaság. Szóval Midnight tudta, hogy meg fog halni egy ember, akinek semmi köze a macskákhoz, nincs rossz-kislány-beállítottsága. Kipróbálta, megmentene-e egy idegen gyalogszőröst, ezért mikor meghalt, feléleszti és telepumpálja macskaszerű szupererőkkel. Amik közül - mint az egy jelenetben látszik majd -: teljesen hiányzik az éles hallás, látás, szaglás, és ösztönök.

Batman nélkül szerelmi szálat rakni a filmbe eleve kockázatos volt, kreativitás híján pedig a végeredmény nádszálvékony benyomást kelt a nézőben. Semmi vonzalom vagy gyengédség nincs Phillips és a nyomozó között. A végén a szakítás Patience levelében sem kap tisztességes magyarázatot. "Mert tudod néha jó vagyok. Hm, nagyon jó. De néha rossz. De csak annyira rossz, amennyire én akarom." Nem értem, miért kell ennyire túlszexualizálni egy női karakter észjárását, amikor a viselkedéséből szinte nem is érhető tetten hajlam az erotikára.

Képregényfilmben talán még nem találkoztam ennél gyatrább kidolgozású főgonosz-tervvel. Laurel Hedare - amellett, hogy simán meggyőzi Macskanőt, hogy nem tud a férje mocskos ügyleteiről - szupererőt nyer a Beau-Line-től. Tehát ha leáll valaki a használattal, kórházba kerül és eltorzul az arca, de ha mindig keni magát vele, megacélozza magát? És miért rakat ki egy olyan terméket a piacra, ami pár hét után rendőri-belbiztonsági nyomozást, lakossági gyűlöletet és bírósági ítéletek egész sorát vonná maga után? Ez olyan, mintha országos kamikaze-akciót hajtana végre a vállalatával. Halálában is mindössze annyi összefüggés van bármivel is, hogy rögtön megjelennek arcán a krém okozta torzulások - gyanúsan hamar.

A látványvilág nagyon alacsony színvonalú. A CG-efektek kásásak és deformáltak. Macskanő ugrásai egy olcsó videójáték-figura mozgását idézik. Olyan apróságokat már inkább nem is tárgyalok, mint a macskamenta, a gumiként elhajló rácsok, a végső harcban hirtelen erőre kapó Catwoman, etcetera, etcetera.

A Macskanő eredeti tanulsága a függetlenség érzéséhez kapcsolódhatott. Nem kell annak a sokadik arcnak lenned, amire az etika normái neveltek. De ez a film maradéktalanul félreértelmezi a feminizmus, a függetlenség és az önállóság fogalmait. Az a női ideál, amit próbált reprezentálni, egy sértő és lebutított szuperhős-paródiát eredményezett. Patience az elején még egészen szerethető egyéniség, és Halle Berry alakítása még a legstabilabb pontja a filmnek.

Star Trek - A mozifilm

Star Trek a legidősebb sci-fi-univerzum, amely képes volt a XXI. századig kitartó, több ízben megújuló franchise-zá növekedni mozgóképes formában, TV-ben vagy moziban. Fejlődése leginkább egy csillag kialakulásához hasonlítható: egy 60-as évekbeli sorozat még szórványos, fejletlen vizuális világa aztán egyre jobban kiválogatta a meghatározó jellemeket, princípiumokat és eseményeket. Ahogy a gázfelhő csillaggá áll össze, úgy tömörült a sorozat egyetlen filmegyüttessé a 80-as évekre.

Ironikus módon a film fő konfliktusát is egy gázfelhő okozza.
Nem lehet sem felderíteni, sem megtámadni; egyformán eltöröl baráti és ellenséges szándékú létesítményt.
Közvetlenül nem az idegen világok érdeklik: a Földre, az anyabolygóra tart.
A film nagyszerűen teremt egy ikonikus rejtélyt, amiről fokról fokra kiderül, mi is tulajdonképpen, és mi az ismeretlen jelenség végső célja.
Mikor először láttam a filmet, én magam is megdöbbentem Vger "valódi kilétén".

Hogy miért épp az Enterprise-nak sikerül ez, miért épp őket nem pusztítja el A Behatoló, az Kirk szavaiból hangzik el a vége felé:

"A továbblépéshez szüksége van az emberi tényezőre, ami túlmutat a logikán."

Vagyis Vger, aki már mindent megtanult az Univerzumról, márcsak úgy lehet még több, ha tudáson kívül másvalamit is megszerez.

Kétféle abszolútumot testesít meg a két gépezet: az Enterprise az emberi jellemspektrumot, a V(oya)ger pedig a mindenható külső tényezőt.

Ahogy végigmegyünk a filmen, látszik, hogy nem egy Ben Hurhoz hasonló, mindenre kiterjedő dráma volt a készítők célja.

Kalibere inkább egy hosszú sorozatepizódra hasonlít: az Enterprise útnak indul felderíteni egy idegen létformát, életekre menő tétben próbálják feltérképezni, és a végén komoly tanulsággal megoldják a konfliktust.

Sokáig csak a hajó előkészületeit látjuk, percekig is elnyúlhat egy-egy csendes montázs.

Általában ez lerontja egy mozifilm minőségét.

A vontatottság ellenére a készítők meg tudták újítani a Star Trek világát.

Most nemcsak a vizuális effektekre gondolok: a sorozat tartalma, filozófiája és szerkezete itt mélyebb kivitelben van jelen, de nem támaszkodik az eredeti műsorra.

A díszletek közül a Vulkán bolygó a leginkább elütő tájkép a rengeteg kráter és tűzhányó révén.

Kicsit zavaró, hogy csak hárman vesznek ott részt a "Kolinar"-szertartáson, Spock-kal együtt.

Spock másodszori felbukkanása egyszerre sikerült váratlanra és jól felvezetettre.

A flotta egyenruhája szakszerűbbnek néz ki az eredeti verziótól, a gépház és a komputerek is korszerűbb benyomást keltenek.

Egy jelenetben Doktor McCoy megállapítja Spock-ról, hogy semmit sem változott: ugyanez hál'Istennek mindenkiről elmondható a legénységből: Scott, Uhura, Sulu stb. 

Van egy érdekes szembenállás Kirk és Decker között, ami rávilágít, hogy Jim nem tökéletes.

Tapasztalt és rugalmas, de nem veszi észre, hogy függ a saját hajójától, amit a rendkívüli helyzet miatt kapott vissza a keze alá.

Decker jogosan érzi úgy, hogy a kapitány kihasználja a legénységet: egy vulkánit ajánl be kutatótisztnek, Deckert kapitánynak, majd mihelyt ő maga képbe került, első tisztként a segédjévé fokozta le.

Nem tudja, hogy változott meg az átépítés során a hajó működése.

De a hibákat a karakterek közösen felismerik, és eltérő véleményeik kiegészítik egymást a protokollon túlmenően is.

Az előkészületek után még nem rögtön a fő probléma kerül elő.

Spock váratlan jövetele és az incidens a féregjárattal rámutatnak, hogy túl sietve és szervezetlenül mennek neki az ismeretlen fenyegetésnek.

Nem világos, hogy ez elodázza-e a tényleges cselekményt, ami - őszintén szólva - nem túl eseménydús.

De ez az Enterprise: a szakismeret mellett a taktika, az improvizáció is éppolyan fontos.

A Csillagflotta előírásai egy összetett és jól bemutatott protokollt rajzolnak ki, ami a film hitelességének egyik alapját adja.

Ebben például precízebb munka például a Star Wars filmektől.

A felhő erővonalainak mintázata, a hajók belseje kiváló kreativitással lettek kidolgozva. 

Vger fényvillámai aprólékos erezetű nyalábok, nemcsak pászták.

Funkciójuk szerint lehetnek ezek gondolatok, letapogató szondák és lövegek is.

Ijesztő egyébként belegondolni, hogy nemcsak károsodást okozhatnak, de adatokra is lebontanak egy egész űrállomást, a benne lévő emberekkel együtt.

A felderítésnél a fordulatok egymásból következnek, tehát a film kerek egészet alkot.

A hajó tisztikara viszonylag ügyesen rögzíti a tényeket: Spock rájön, hogy Vger maga a gépmag a megajármű belsejében.

Kirk egy ügyes blöffel időt nyer, amikor Vger a földfelszínt készül megtámadni.

Ez a legkevésbé hiteles része a katarzisnak: nem látjuk, hogy a Földön mit okoz Vger jelenléte.

Chekov szerint a planéta védelmi rendszere megbénult.

A filmnek ezt nem lett volna szabad a képzeletünkre bíznia.

Decker kapitány végső tette, hogy betáplálja az aktivációs számsort, nekem elég bizonytalan elképzelésnek tűnik.

Az, hogy Vger egy emberegyeddel egyesül, nagyon nyakatekerten jelent egyet Decker szerelmi víziójával.

Hogy így egyesül az Ilia érzéseit hordozó szondával.

Komolyan: ha ez a fickó eljutott a kapitányi rangig, többet is akarhatna, mint átlényegül holmi metafizikai szupergyermekké.

Nem tudjuk meg, mi történt végül Vger-rel.

Az Enterprise távozása fénysebességen, majd a kiírás sequel-filmeket sejtet. 

"Az emberiség nagy kalandja csak most kezdődik." 

Egyszerű zárómondat, ami a mi korunkra is éppen annyira vonatkozik.

A film mondanivalója viszonylag egyszerű, de stílusosan érzékelteti.

Aspektusokat mutat a logikára és az emberi hibákra, és igyekszik hihetően mutatni a fontosnak ítélt részleteit.

Talán túl elnéző vagyok a hibáit illetően. Igencsak lassú tempót diktál, és kicsit túl praktikus hogy két új arc veszett csak oda végül. De nem számítok sem a Star Trek, sem a Star Wars rajongótáborába. Láttam egy filmet, ami szisztematikus víziót mutatott a XXIV. századi jövőről - még ha az itt még nem is közvetlenül az emberiségre fókuszált. Vérbeli sci-fi, eredetibb és erősebb hangulatú, mint sok társa. 
Ha valaki teheti, a Directors Edition verziót nézze meg belőle, mert az ott utóbb hozzátoldott képekkel együtt teljesebbnek fog hatni.

Pókember

Batman és Superman mellett Spiderman a legnépszerűbb képregényhős a világon. Mindenkinek más a listája, máshogy ítéli meg az egyes figurák népszerűségi indexét, de ők hárman képviselik a dobogót. Peter Parker átlagpolgár, akire szuperereje - mint a legtöbb Marvel-mutánsnak - egyszerre hoz képességtöbbletet és különféle fogyatékokat. Ami aztán áldást és átkot is eredményez az életében.

Sam Raimi adaptációja néhány dologban erősen emlékeztet az első Supermanre Richard Donnertől. Danny Elfman zenetémája félúton van a Batman nyomasztó és a Superman dicsőítő taktusai között. A nyitószám képsorai nyilván nem az űrt, hanem hálók szövedékét mutatják, de olyan benyomást keltenek, mintha elkalauzolnák a nézőt ebbe a szokatlan történetbe.

Mindkét film lineáris történetvezetéssel operál, nincsenek visszaemlékező montázsok. Mindkét esetben van egy hétköznapi apafigura, fejlett értékrenddel, aki akaratán kívül meghal, hátrahagyja idős özvegyét és szolidan lelkes fiát. A szemüveges fiú már hozzászokott szupererejéhez, de az apa halála nagy tettekre sarkallja a társadalomban. Egy jellegzetes kosztümben kezd nyíltan szuperhősként tevékenykedni, civilben pedig egy szerkesztőség félszeg dolgozója lesz.

Pókember és Zöld Manó teljesen más jellegű karakterek, ezért jó megfontolás, hogy eredettörténetük párhuzamosan zajlik, és egyformán részletes. Annak is örültem, hogy Peter a képességeit csak folyamatosan tanulja meg használni, és hogy először aprópénzre váltja a tehetséges, egy önös és meglehetősen gyermeteg célért.

Sam Raimi viszont szerintem nem bízott benne, hogy Pókember önmagában elég érdekes volna a nézőknek. Egyfolytában őt dicsőítik a dialógusokban: a "Pókember" hangzatosabb név a "Póknál"; az arénában sulykolják, mennyire nincs esélye Bones ellen; az utcán mindenki mindig csak róla beszél, gitárszólókat költenek neki stb. Pókember nyilván közvetlenebb az emberekkel, mint Batman, de ez már akkor is visszataszító. Nem a karaktere generál tekintélyt, hanem a reklámja generál popularitást.

A naiv, iskolás hangulatvilág először még nem zavart annyira, hiszen először Parker és Mary Jane is középiskolásak. De ez a könnyed hangvétel itt kifejezetten lapos észjárást forszíroz a címszereplőre. A film végén sincs komplett eszmevilága, csak Ben nagybátyja jótanácsa mozgatja a tetteit: "A nagy erő nagy felelősséggel jár". Ez visszaköszön abban, hogy Peter nem állítja meg a rablót, aki Ben Parker gyilkosa lesz: szándékosan nem vállalta a felelősséget, hogy beavatkozzon a bűnöző ellen. Nem túl eredeti tanulság, ám Peter konkrétan le tudja szűrni tragikus élményéből.

Azt vártam, hogy Peter valahogy megérjen Pókemberként, ténylegesen felnőjön, miután dolgozó férfivá válik. Ehhez képest patetikus hibák sorozatát követi el. Évekig volt szerelme szomszédja, de - mint Harry is megmondja neki - sosem mert kezdeményezni. A Hírharsonában teljesen lomhán reagál Jameson, a titkárnő, sőt Mary Jane és May nagynénje szavaira. Amikor Zöld Manó feltűnik, meg akarja ugyan állítani az őrült  gyilkost, de semmit nem tesz, hogy lenyomozza őt. S a legvégén a lehető legfakóbb stílusban próbálja Mary Jane-t megvédeni azáltal, hogy ellöki magától. Egyszerűen zavarba ejtő az egész magatartása, kivéve mikor indulatosnak magát.

Tobey Maguire akkor játszik legjobban, mikor Zöld Manóval harcol abban az elhagyatott épületben. Az a legintenzívebb jelenet a filmben, akció és színészi játék szempontjából is. Pedig a Pókember-ruha tökéletes, a közlekedését a felhőkarcolók között is kiváló beállításokban vették fel. Csak a csuklya takarta jellem valahogy nem nő fel önnön potenciáljához.

A humor ebben a moziban csak részben működik. Pókember viccei kellően visszafogottak, de valahogy nem látszik Peter teszetosza egyéniségén, hogy tényleg az ő jelleméhez tartoznak azok a viccek. J. Jonah Jameson a legsziporkázóbb figura a filmben, egyenes átvetítése a képregénybeli másának.

A többi karakter bennem nagyon felemás benyomásokat keltett. MJ és May néni karaktere jóval erőtlenebb, mint a képregények alapján elképzeltem, utóbbi annyira idealisztikusra lett megírva, hogy az intelmei már-már fejfájdítóak. Kirsten Dunst játéka viszont időnként képes volt némi szimpátiával feltölteni Watson-t, mégha lelki stabilitással nem is.

Az Osbornok leginkább a Shrekekre emlékeztetnek a Batman visszatérből: adott egy ambiciózus, középkorú cégelnök, aki egyedül neveli felnőtt fiát, kissé hanyagul; egyszer megemlíti az anyját, és közvetlen kiváltó oka a várost érő rémségeknek. Norman nagyon intenzív Jekyll-Hyde személyiség, de a motivációi tisztázatlanok. Csak annyit látunk, hogy bosszúból megöl egy tábornokot, plusz az őt székéből kitúró igazgatótanácsot. Amikor ajánlatot tesz Pókembernek: milyen céllal akarja, hogy ők ketten összefogjanak?

Szép számmal akadnak nonszensz momentumok a cselekményben. Olyan dolgok, mint:

• Mégis mikorra fedezték fel a film elején, hogy az a radioaktív pók kiszabadult?
• Jameson irodájánál Pókember miért nem menekül el, amikor Zöld Manó az orra előtt kábítja el azzal az altatógázzal?
• Mi szükség volt azokra a nevetséges interjúkra, mikor Pókember feltűnik? 
• Mégis hogyan porlassza el az igazgatókat az a Manó-bomba a fesztiválon?
• Hogy lehet az, hogy May Parker akarattal kis híján levágja Norman ujját a vacsoránál? És Osborn miért szopogatja nyílt provokációként az ujját ellőtte?
• Amikor Manó választás elé állítja Pókembert, miért hátrál meg attól, hogy néhány túlfűtött lakos dobálja őt?
• Norman miért úgy irányítja a sikló pengéit, hogy Peter kitérjen előle? Tudnia kéne akkorra, hogy a fiú pókösztönei behunyt szemmel is működnének. És 2 másodpercig ácsorog, mire a penge őt nyársalja fel. Egy 800%-os testerejű emberről nehéz elhinnem, hogy ennyire suták a reflexei.

Legnagyobb baja a filmnek, hogy túlzásba viszi a történet naiv, kedveskedő hangvételét. Rengeteg túlzóan szentimentális jelenetet írtak bele: a tömeg lelkendezve megtapsolja, May néni imádsága, Peter összes kórházi dialógusa MJ-vel és May nénivel stb. Mindeközben a sztori kiszámítható, és elsiet olyan fontos dolgokat, mint mikor a lakosságon Pókember-ellenes hangulat lesz úrrá, a Zöld Manó okozta borzalmak. Bármilyen cifra dolgok történnek a mai nagyvárosokban, az ilyen eseményeknek súlya és kiterjedt következményei kellene, hogy legyenek.

Az első Sam Raimi Pókember 3/5-öt kap tőlem.

Halálos fegyver 3.

Van egy visszatérő vonása a Halálos fegyver filmeknek: az első akciójelenet mindig szerepelt kicsit másként a megelőző rész vége felé. A második részben az autósüldözés némi gyalogfutással, a harmadikban a bomba az épületben, a negyedikben pedig a levegőbe repülő tartálykocsi. Ez nem a fokozás céljával van így, egyszerűen összeköti az egyes epizódokat, méghozzá hibátlanul.

Az akció és humor változatlanul képes fokozni egymást, de utóbbiban azért elvétve előfordul az öncélúság. Minden vicc és beszólás segít ébren tartani a figyelmet, és csodásan kitöltik az átvezető jeleneteket. Mégis: a cselekményhez nem kötődnek olyan szorosan, mint a 2. részben. Ott a konfliktus egy fokozatos láncreakció volt, itt inkább társadalmi probléma. Ettől nem számít kevesebbnek a produkció, csak néhol picit túlerőltetik a poénesőt.

A prológus stílusos és vicces, bár nincs konkrét szerepe a cselekmény további részében. Annyi vonzata van, hogy egy időre Rogerékat lefokozzák. Ez azt a célt szolgálta, hogy - mivel Rogernak egy hete van hátra nyugdíjig - gyorsítva végigpergesse, miből állt eddig a fekete zsaru élete. Karrierkezdés járőrként, egy akaszkodó teltkarcsú nő, előléptetés, rázós ügy Riggsszel, igaztalan haláleset, tüzes katarzis. A fürdés a végén az első rész legelejére utal vissza, kikerekítve az eddigi három film történetét.

A cselekmény érezhetően az első két filmet próbálja lezárni, hogy a főszereplők sorsa kerek legyen. Ez sok trilógiánál elcsépelt és klisékkel teli végeredményt produkál. Itt szerencsére nem ez történik: a szkript stabil és mozgékony, új ötletekből sincs hiány.

A bandavezér egy rossz útra tért zsaru, akit Murphy százados személyesen is ismer. Ez megérdemelt adalék, mert Murphy az előző filmekben háttérember volt. A 2. részben részben zavart, hogy nem reagál komolyabban még a zsaruk otthonaikban leölésére. Most viszont maga is túsz, látja, ahogy volt munkatársa hányavetin kilyukaszt másokat. Jack Travis gyakorlatias és józan eszű bűnöző, aki tud üzletelni és nélkül, csendben ölni.

Legdrámaibb szála a Halálos fegyver 3.-nak a bandaháború. Fiatal srácok gépfegyverekkel ölik egymást és a zsarukat, olyan speciális töltényekkel, ami úgy megy át a kevláron, mintha margarin lenne. Roger az egyiküket lelövi, és sokkolva fedezi fel, hogy a fia barátja volt, Darryl. Murtaugh azonban nemcsak menekül az alkoholba. Egész pályáját kérdőjelezi meg, hogy volt-e értelme ilyen végeredmény mellett.

A hajójelenet felülvizsgálja partnerségét Riggsszel: neki kellene innia, hogy a magánéletét kétszer is tönkretették. Ellenben most van egy pótcsaládja, és egy lehetséges kapcsolata, tehát a két zsaru együtt kezd majd kilábalni élete mélypontjáról. Ez a kilábalás is folyamatában van ábrázolva, reális arányérzékkel. Derryl szülei dühösek Murtaugh-ra, de akarják, hogy megoldja a közösségi problémát. Nick sem vádolja apját, mert ahogy mondja: Derryl döntött az automata mellett. A szülinapos fehér zsaru se ügyetlenségből hal meg: a veszedelem mindannyiukat érinti.

Leo Getz, mint szájpöröly ügynök továbbra is színezi a palettát. Kotnyelessége nem mindig indokolt a dialógusban, viszont többször aktívan hozzájárul a nyomozáshoz, és ezzel a film cselekményéhez.

Egyik legjobb ötlet a filmben Lorna Cole alakja. Háromdimenziós karakter, és jellemében is passzol a sörényhajú Riggs-hez: energikus, józan zsaru, aki jó ok-nyomozati készséggel rendelkezik.

Méltó 3. rész a Halálos fegyver 3. Az egyes szálak összehangolására kellő időt szántak, és ez cseppet sem válik a tempó kárára. Az autósüldözés és Travis leállítása gondos koreográfia szerint történik. Martin és Roger ismét személyes ügyért harcol, ami egy közösség sorsáért folyik, végig rendkívül intenzíven. Kicsit praktikus, a végén mindenki átvészel a lángoló gerendahalomból, dehát ez volt a terv, és sikerült.

A Vasálarcos

Alexandre Dumas műveit évtizedek óta állandóan újraforgatják, és ezért széles választék áll fenn, hogy eldöntsük, melyik a kedvenc. Nekem személy szerint az 1998-as verziója: A Vasálarcos c. film.

A muskétások időskori alakjai harcolnak épp azon világrend ellen, amiért egy életen át a vérüket adták. Nyomasztó, realisztikus alkotás, amelyen kikristályosodik, milyen értékrend és társadalomszemlélet húzódik meg a kor Franciaországában. Nem ragaszkodik feltétel nélkül a történelmi hűséghez, de a realisztikusság szinte sosem jelent egyet a valóság szolgai másolásával. Így a néző nem a történelem tankönyvet bújja spoiler-ekért, hanem engedi magát beszippantani a francia virágkor univerzumába. A mű pedig van olyan jó, hogy ezt az állapotot generálja.

Kicsit kettős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Kétség kívül fantasztikus, de az már vitatható, hogy mennyire tömör. Az első gondom a filmmel kapcsolatban, hogy a cselekmény túl fordulatszegény. Végig képben vagyunk, a fontosabb történések következnek is egymásból. Ugyanakkor a dolgok alakulása túl kiszámítható, ráadásul időnként még vontatott is. A Hármak megszöktetik az ikertestvért, felkészítik az igazságos uralkodásra, akció közben lebukik (minimális fordulat), s a végén már mind a négy muskétás együtt védik meg a feldühödött Lajostól.

A testőrök érett személyiségek, és egyéni színezetük jól kirí a fiatalabb muskétásgeneráció mellett. Aramis és Porthos űr és föld: Aramis az abszolút mérték, Porthos az abszolút mértéktelenség. Ami d'Artagnant illeti: ahogyan ő él, az nem önfeláldozás, hanem mazoizmus. Abszolút elhiszem, hogy Mély-Pokol 2 évtizedig lopva figyelni szerelmét és titkos fiát, közben kötelezően teljesítve minden szavukat. De mindez a végén a halálát inkább boldog megváltásnak láttatja: többet nem kell szenvednie terhe súlyától.

Egyedül Athoson láttam, hogy egyszerre birtokol erős egyéniséget, összetett értékrendet és rugalmas gondolkodást. Nem mindig jó döntések, de szív és szellem egyszerre támasztja őket. Az egész film legelmésebb érvrendszere hangzik a szájából, amikor elmagyarázza Fülöpnek: a formai árulással egy nagyobb, de közvetlen értelmű jót szolgálnak, ami egy érdemes királyban manifesztálódhat. A klasszikus abszolutizmus ideológiája rajzolódik ki előttünk: a királyi vér szentsége, Lajos megjegyzése Christine-nek, hogy Isten rendeléséből király.

A zenei aláfestés idomul a versailles-i világhoz, a jelmezek és díszletek precízek és a legapróbb részletekig kidolgozottak. A palotai jelenetekhez mérten a csaták már mellőzöttek. Nem rajtuk van a hangsúly, de ha már beemelik őket a történésekbe, kikerekítettek is lehettek volna. Raul ágyús jelenete csak egy "szellentés" volt, ahogy Porthos fogalmazna. A végén a végső vívás a Bastille-ban látványos, és a testőrök végre  muskétáikat is elsütik. A tömegvívás természetesen nem számok szerint dől el. Logikus, hogy egy rajtaütés miatt Lajos nem hozhatja el a fél testőri állományt a palotától. De az ember könnyen úgy érezheti: szándékosan mentegetik a patthelyzetet: az ifjú muskétások félnek a kapitánytól, szűk a folyosó és csak húszan támadják őket - bár ők is állig felfegyverkezve.

A  színészek, az egyszerű történet, a külsőségek és a korhű atmoszféra mind munka és ambíció összhatását mutatják, legtöbbször a humor és a dialógusok is rendben vannak. Ez egy határozottan jól sikerült történelmi kalandfilm, ami szórakoztat, és gondolkodásra kényszerít. De arról már nem tudom meggyőzni magamat, hogy még többnek lássam. Nem minden paradoxonja tudható be a korszellemnek, és gyakran a cselekmény felhígul a tág díszletek között.

Star Wars Epizód III. - A Sith-ek bosszúja

A Sith-ek bosszúja talán a legellentmondásosabb Star Wars fejezet. Egyrészt sok jó ötlettel sikerül hozzászőni a film külsejét az eredeti trilógiához. Másrészről viszont ugyanúgy túl sokat bíz a néző képzeletére, mint a két előző darab. Tónusában még a Birodalom visszavágnál is sötétebb, de leginkább a vizuális elemei vannak kidolgozva, és emögött másodlagos az érzelmi és politikai mozgatórugók kezelése.

Mint az előző két filmben, A Sith-ek bosszújánál is főként a látványvilágon van a hangsúly, csak utána a motivációkon. Minden korábbinál több a fénykard-párbaj, de az előkészítéseik elhanyagoltak. Fél órát szánnak egy olyan mentőakcióra, ami egyetlen ponton kapcsolható a fő cselekményszálhoz: Darth Tyranus bukása. Anakin 2. harca a Sith gróffal energikusabb, mint A klónok támadásában volt. Elismerem, okos ötlet volt, hogy már az elején sor kerül erre, így több idő jut majd a párlfordulásra.

A bajom az első kardpárbajjal az, hogy Dooku halála egyrészt érdemtelenül elpazarolja Christopher Lee karakterét, akinek feláldozása a könyvváltozatban sokkal kikerekítettebb. A másik Annie-nak a papírízű dialógusa Palpatine-nal. Ez csak egy vázlatot ad arra, hogy milyen haragvás zajlik elméletileg a Jedi-lovagban.

Szükségtelen sejtetőelem a vacakolás a liftnél. Obi-wan lendíti a kardját, de látja, hogy Anakin az, így visszateszi. Ez és egy futó ingerült szóváltás jelezné elméletileg, hogy a barátságuk még mindig nem elég őszinte. Fölösleges jelenet volt: a 2. részben tökéletes diszharmónia és merev sarkítottság látszott mester és tanítvány jelleme között.
Ugyanennek az ellenkezőjére is van példa: miért vágta ki Lucas, amikor a szenátordelegáció tanácskozik, és mikor Palpatine fogadja őket? Ezek pedig fontosak lettek volna, hogy:

1. bemutassák a főkancellár diktátori térnyerésének folyamatát;
2. lássuk, milyen körből indult ki a majdani felkelő mozgalom;
3. folyamatosabbá tegyék Anakin elhidegülését Padmétól;
4. Padme több politikai hozzáértést mutathasson. Az első két részben aktív cselekvő volt, itt viszont a szinte csak annyi szerepe van, hogy istápolják és megszüli az ikreket.

A kivágott jelenetek egyik fele - a mentőakciókor - időhúzás, és igazat adok, hogy nem kerültek be. A másik fele viszont hozzáad a történethez: a politikai szál azokkal már kellően koherens folyamatát mutatja be Palpatine diktátorságának. Tehát a "Kétezrek Petíciója" és Padme részvétele az ügyben igazából ott volt, szerepelt a filmanyagban.

A szerelmi szál alig hihetőbb, mint a második epizódban. Anakin reakciója Padme terhességének hírére teljesen hamis, a párbeszéd az erkélyen még ötlettelen is. Ez azért is zavaró, mert koherens logika sincs abban, amit férj és feleség egymásnak mondanak. A legmeghittebb házastársi pillanat az első rémálom után zajlik le.

Ahogyan a Jedik a rémálmokat értelmezik, visszatérő fogyaték a prequel-okban. Az még hagyjám, hogy rend legbölcsebb mestere semmi használhatót nem tud tanácsolni Anakinnek, ez bizonyítja a rend kádenciájának életképtelenségét. De ő se kompetensebb azok természetét illetően, mint 3 évvel azelőtt. Nem próbál visszaemlékezni a rémálmok részleteire. Azonnal megneheztel Padme-ra, mikor egy segítő szándékú Obi-wannal együtt látja a vízióban.

Utapaun Grievous felkutatása több műsoridőt von el a filmtől, mint ami ténylegesen történik. Kenobi újabb találkozása a biodroid tábornokkal értelemszegény módon van bemutatva. Ha komolyan gondolja a lopakodást, csata nélkül célt ért volna, még egymagában is. Ehhez képest Obi-wan az epizód legzajosabb állatával közelíti meg a bázist, és miután nem veszik észre, potyára felhívja magára a figyelmet anélkül, hogy az alkalmat kihasználva megorvgyilkolta volna Grievoust a fénykardjával. Rögtön ezután a szeparatisták eltűnnek a jelenetből. Ez bizonyítja, hogy egyetlen célja volt az akciónak: Obi-wannak is kell keríteni egy olyan párbaj-ellenfelet, mint Anakinnak volt Dooku.

Még valami: mikor Grievous elkapja, hogy nem roppantja össze a durániumujjaival Kenobi torkát vagy a nyakcsigolyáit? Másodpercekig szorongatja. Nem érdekel, hogy a IV. részben Obi-wan él és virul: akkor nem kellett volna ezt a momentumot beleemelni a kettejük jelenetébe.

Anakin és Palpatine viszonyát elkerülhetetlen volt kihangsúlyozni a történetben. Így is meglepő számomra, hogy ilyen sok időt érveléses beszélgetésre fordítanak egy látványorientált pop-corn-movie-ban. Ez még jó is lenne, de Lucas túl lazán veszi a Sith-ek eredetének bemutatását. Nem derül ki a Sith-ek pontos definíciója, sem hogy az 1. rész előtt pontosan miért akartak bosszút állni. De legalább Palpatine másik személyazonossága tisztes magyarázatot kap. Nem lényeges, hogy a halhatatlanság mítosza valódi-e: Anakint sikerül vele érdekeltté tennie a saját terveiben. Elsőrangú pszichikai ismeretről tesz tanúbizonyságot, mikor leleplezi magát, és eltántorítja Anakint, hogy ott helyben levágja őt.

Sokévi barátságuk ellenére, a Tanács és a főkancellár szembenállásában Anakin kissé túl elnéző utóbbival szemben. Hogy "megrendült a bizalma" a Tanácsban, az egy dolog, de felnőtt családfőként meg sem fordul a felnőtt fejében, hogy ez a teljhatalommal bíró oligarcha esetleg maga az áruló? Amikor Palpatine felfedi másik személyazonosságát, miért nem kérdőjelezi meg mindazt, amiről mostanáig okította?

Csalódást okozott Palpatine első fényszablya-küzdelme. Az államfő lassítva döf egyet, a tiszteletreméltó Jedi-mester kitárja a karját és kifekszik. Palpatine kiveszi a kardját, oldalra bevág vele, és a másik tiszteletreméltó Jedi-mester hörög egyet, mialatt kifekszik. Kit Fisto pár csapással védi magát 5 másodpercig, majd a tiszteletreméltó Jedi-mester elvérzik.
Windu és Sidious párbaja lomha és lassú, árnyéka sincs annak az őrjöngő gyorsaságnak, amit a történet, a film célkitűzése és a könyvek alapján megkövetelnénk a jelenettől. Ami még bizarrabb: mindeközben a 3 holttest mintha eltűnt volna az irodából! Anakin sem látta azt a 3 hullát, akiket levágtak?

A pálfordulás pillanatát ugyanúgy elsietik, mint Dooku lefejezését; a pillanat feszültségét pedig tompítja a csapnivaló szövegfüzet. Pedig Ian McDiarmid és Samuel L. Jackson játéka itt a legszínesebb, hihetetlenül hatásos, ahogy a megcsonkított Windut az eltorzult Sidious villámai kapják telibe. Mégis: veterán Jedi-lovag és űrpilóta létére Skywalker Windu karját, nem kardját találja el, mikor rácsap a lézerpengével?
A Rend elleni irtóhadjárat hangulata kifogástalan, főleg Ki-Adi-Mundi lelövése és Yoda szívének elszorulása az Erő háborgása miatt. Ez az volt az egyetlen pillanat az egész trilógiában, amikor együtt tudtam érezni Yodával.

Obi-wan és Anakin barátsága nem igazán tudja megragadni az ember szimpátiáját. Oké: mustafari párbaj a saga legintenzívebb Erő-küzdelme, Sith és Jedi minden elképzelhető módon küzdenek egymás ellen. Kedvenc párbaj-jelenetem bármilyen sci-fi-ből. De a jelenet drámaisága kizárólag a fizikai küzdelemben nyilvánul meg. Minden más közvetlenül előtte és utána erőltetett a forgatókönyvben.
Nem hozom fel újra, hogy Padme kiakad egy olyan mészárláson, amire a másik részben már hallott példát. De Anakin egyetlen, legkevésbé se provokatív látomás miatt hiszi árulónak a nejét. Csak mert ott látja Obi-want, akitől barátságban váltak el. A jelenet arról szólna, hogy Anakinban a paranoid gyűlöletet eltorzítja a gondolkodását, de őszintén szólva ennél bonyolultabb észjárást feltételeznék a rend volt legkiválóbb harcosától. Ez sem a színészek hibája:

1. Ewan McGregor ebben a részben már tökéletesen jeleníti meg, milyen volt Alec Guinness Obi-wanja fiatalabb harcosként.
2. És még Hayden Christensen alakításának is vannak erős pillanatai - különös módon pont olan helyeken, ahol nem is kapott szövegsort.

Külön szégyenfoltja a dramaturgiának, hogy Obi-wan - kifakadás címén - úgy prédikál volt padawanjának a próféciában szerepeltekről, hogy előzőleg levágta az összes hús végtagját, és nézi, ahogy egy lávató szegélyénél szétégve vergődik, nehogy belehulljon. Pedig Ewan McGregor szintén ennél a jelenetnél játszotta szerepét a legkifinomultabban: alakítása méltó Sir Alec Guinness-éhez.

De ebben a részben tényleg úgy tűnik, hogy Darth Sidious törődik Anakinnal a inkább, hisz nem hagyja ott, lassan meghalni. Hozzátenném még, hogy Anakin szétégett testének kinézete vér nélkül is nagyszerű munkára sikeredett.

Kifejezetten zavaró, hogy nem látjuk a Jediket konkrét tanulságot leszűrni a tragikus eseményekből. Yoda a könyvverzióban felismeri, miért voltak képesek a Sith-ek átvenni az irányítást a galaxisban. Apropó: Sidious szavai, hogy egyszer már uralták, megint csak úgy be van hajítva, magyarázat nélkül. Qui-gon elmondja, miben rejlik a Sith-ek áhította halhatatlanság, Anakin pedig azért akart mester lenni, hogy rangja révén kikereshesse Darth Plageuis történetét az Archívumban. Ezek az apró összefüggések legalább olyan fontosak lettek volna, mint a vizuális kapcsok a klasszikus trilógiával.

A történetben gyakran érződik hirtelennek és erőltetettnek egy-egy adott fordulat, a dialógusok pedig ugyanekkor a legrosszabbak. Tényleg csak vizuális téren kifogástalan az összefűzés a IV., V. és VI. részekkel: a Császár deformált arca, az alderaan-i hajviselet, a Tantive IV. folyosói, a coruscanti csata csillagrombolói, vagy Darth Vader kibernetikai test-átalakítása.

Valahol szégyenletes, hogy egy könyvverzió, aminek nincs közvetlen köze a filmkészítőkhöz, sokkal jobban kikerekíti a történetet, mint a moziváltozat. Igaz, a film elérte rendezőjének fő célkitűzését: érdemben egyesítette a 2 trilógiát. De ezt sokkal precízebben is kilehetett volna dolgozni, ha Lucas kellő önkritikával fordul saját munkája felé.
Könnyen lehet, hogy nekem túl nagyok az elvárásaim. Számomra az impozáns külső csak az érem egyik oldala egy mozialkotásnál. Az olyan kategóriacímkék, hogy "tudományos fantasztikus mese", "fantáziavilág" "korosztály" és "sztárvórzos film" nem mentségek arra, hogy egy alkotó a műve meggyőzőerejét félvállról vegye.

Mortal Kombat: Megsemmisítés

A Mortal Kombat kapcsán azt írtam: sok videójáték-film csak azért készül, hogy filmformában is létezzen a videójáték. Az első filmen is erősen érződött ez a hozzáállás, de az Annihilation-ön nem lehet nem észrevenni. A történet maga merő kifogás, hogy minél hívebb vizuális utánzat készüljön a játékról.

A totális káosz, mint fokozóelem, nem működik az Annihilation-ben. Nem látjuk, mi tartja vissza a világot az azonnali inváziótól, illetve hogy az emberi közösségek mely és mekkora hányadai tapasztalják ezt meg. Raiden atyja és bátyja mindig tudják, hol vannak a halandók, és mindig egy mozdulatukba kerül több tucat ellenfél elővarázslása. Van ugyan egy magyarázat arról, hogy az istenek világában mi dönti el a hatalmuk meglétét, de a filmben ez a hatalom nem érződik többnek fénypászták szórásánál. Shao Khan és Raiden fiatalosabb imidzse nevetségesen néztek ki. A film elején és Liu kapcsán flashback próbálja biztosítani a kontinuitást az első filmmel, de koherenciát ezek sem mutatnak a jelen eseményeivel.

Színészileg a karakterek borzasztó merev sablonok: Sonját leszámítva egyikük se tud érzelmeket kivetíteni, csak azért vannak ott, hogy lássuk a létezésüket. Jax és Raiden viccei módfelett irritálóak, akárcsak ahogy Shao Khan fennhangon áradozik a hatalmáról, mint egy elkényeztetett kölyök. Még a visszatérő szerepek színészei sem ugyanazok, kivéve Liu Kang-t és Kitanát.

Johnny Cage hirtelen halála hatásos mozzanat, de nagyon átgondolatlan is. Egyetlen beszólása és ugrása van, és a film végén láthatóan megfeledkeznek róla. Az első rész ismerete nélkül fogalmunk sincs, mi történik az első hét percben. Sonja mikor öltözött át és fésülködött meg? Johnny korábban széttört napszemüvege hogy került megint vadiújan a szemére?!

A szörnyfigurák névtelen petárdák, amiket véletlenszerűen behajigálnak egy-egy újabb potya harcjelenet kedvéért, aztán eltűnnek. Ifjabb Sub Zero-t leszámítva egyikük sem mutat értelmes megnyilvánulást.

A forgatókönyv nem képes építkezni, minden fordulat találomra történik: Jax megtalálása, Shao Khan és Raiden rokoni pecsétje, Kitana megrontott anyjának felbukkanása,  stb. Saját logikai rendszere még elméletben is alig van az egésznek, a végső csata pedig már az elején lezajlódhatott volna. Sose értettem, miért nem veszik rögtön üldözőbe Raidenéket a barlangfolyosón, ha már a legelején gond nélkül átjött egy alvilági raj a Földre. A szereplők teljesen inkompetensek arról, mit kellene tenniük, ami pedig megoldásként szolgálna, az a legolcsóbb ürügy egy újabb verekedésekhez.
Apropó verekedések: azokat rengeteg fölös ugrással és piruettel próbálják még nagyobbnak láttatni. Ha két napig élelem és víz híján harcolnak és sebesülnek, nem kellene a végére legyengülniük valamelyest az embereknek?

A legtöbb figyelmet Liu Kang Fatality-alakjának felvezetésére fordítják: Éjfarkas 3 próbája, a zöld ruhás nő árulása, Raiden halála és a sárga szemek. A vadállat-szörny effektek - amelyik Sonjára támad, és mikor Kang és Khan megadja magát a "belső szörnyének" -, majdnem annyira darabosak, mint az 1933-as King Kongban. Ha egy produkció puszta látvánnyal próbálja eladni magát, akkor se lehetnek ilyen szűkmarkúak a költségvetésben.

Nyilvánvaló, hogy ez a produkció csupán meglovagolta az első Mortal Kombat pozitív visszajelzéseit a pénztáraknál. Semelyik alkotóeleme nem látja el betöltendő szerepét; okozatok, következmények még a helyreállítódásnál se figyelhetők meg. Egyik pillanatról a másikra történik, mint minden más. Leginkább akkor élvezhető a második rész, ha a harci jelenetek össze vannak vágva egy negyedórás klipbe. Az egyetlen dolog, amit valóban "megsemmisítenek" benne, az maga a film.