A csendőr és a földönkívüliek

"Maguk ál-csendőrök, rájöttem! 

Tapsolnék, ha lebuknának!"

Korábban írtam róla, hogy a Csendőr-filmek a kedvenc filmes sorozatom a 60-as évekből. Frenetikus humorú volt, könnyed, jópofa és olykor lelkesítő, 

olyan szereplőkkel, akiknek egyszerre tud az ember drukkolni és kacagni a gyarlóságaikon. Vígjátéketalonnak számított már 1977-ben, amikor a Star Wars világhódító útjára indult Amerikából. Az új szenzáció a sci-fik virágkorát hozta el.

• 1978: Az első Superman-mozifilm és az Invasion of the Body Snatchers remake-e.
• 1979: Az első Star Trek-mozifilm és az Alien űrhorror-klasszikus.
• 1980: Superman 2. és A Birodalom visszavág.

Jean Girault már majdnem 1 évtizede nyugdíjazta a saját mesterművét, mikor a divathullám őt is "elragadta". Nem hibáztatom érte: Cruchot/Lütyő őrmester eddig már hadakozott nudistákkal, műkincs-tolvajokkal, késelőkkel, a saját fiatalabb kollégáival, sőt egy elszabadult holdrakétával. Mennyi sok ütős csattanó és vicces szituáció kerekedhetne abból, ha most űrből jött bűnözőktől kell megóvnia a rendet, sőt akár az egész várost?
...Nem tudom.
Ettől a filmtől hiába vártam a választ.


Már tizenéves koromban is kicsit idegenkedtem A csendőr és a földönkívüliektől, de nemrég jöttem csak rá, miért nem tudtam soha megszeretni az 5. részt. Ez a felvonás nem Lütyőről szól, sőt nem is a csendőrökről. Ők csak fogadóbrigád az idegeneknek, akikről fárasztóan sokáig azt se hiszik el, hogy léteznek. Hihetetlen számomra, mennyivel vérszegényebb ez a darab az elődeihez képest. Pedig a stáb ugyanaz, a fél színészgárda szintén, és a prológus Lütyő közúti kiruccanásáról megidézi a régi Csendőr-produkciók hangulatát.

A csendőr és a földönkívüliek két nehezen összeházasítható, egymással nem egyenrangú félalkotás ötvözete, ami sci-fi-nek túl zagyva, vígjátékként pedig feltűnően fáradt és erőlködő. Gyakran a humor egyáltalán nem ér célba, sok a karót nyelt, műízű párbeszéd, forgatókönyvi hézag (pl. a csalicsészealj a végén, vagy ahogy Bimbula karakteréről menetközben elfelejtik, hogy ő volt az UFO első tanúja a csendőrségről). A földönkívüliek jelenetei, a zene, a világítás teljesen egy amerikai sci-fi-thriller atmoszféráját keltik, nem egy Csendőr-vígjátékét. 


30 évvel később a Kristálykoponya Királysága szintén ebből az UFO-s ötletből próbált egy kései új részt hozzátoldani az Indiana Jones-trilógiához. És bár a célját bebukta, az legalább tényleg Dr. Jones, a régész története volt. Felismerhető maradt az egésznek a kalandfilm jellege, és fő sztárja, Harrison Ford sem veszített a régi kisugárzásából. 

Máig kiráz a hideg néhány földönkívüliekről szóló képsortól, pl. 

• a ráközelítések az űremberek szemére, mikor tüzelnek;
• a telihold átváltozása csészealjjá, mikor Lütyőt épp csapdába csalnák; 
• vagy amikor Gabaj végignézi, amint egy kipurcanó idegen karján szétrepedezik és lebomlik a bőr! 

Ez nem fér sehogy se a fejembe. Mit keresnek ennyire bizarr, horrorszerű ötletek egy Csendőr-epizódban? Ha ezek mondjuk egy Spielberg- vagy Kubrick-alkotás elemei lennének, akkor még működhetnének is. Na de Lütyő őrmester Saint-Tropez-jében...?


A földönkívüliek tervének még a paródia szintjén sincs koherens értelme. Egyikük azt állítja Bimbulának, hogy ők mindössze megfigyelők, épp tanulják a földi szokásokat. Nekem ez sokkal inkább egy nagyon béna, pihent lopakodó megszállásként jön le; ahogy ide-oda járnak-kelnek a körzetben, vagy civil vagy csendőr álcát öltve. "Bárkinek az alakját magunkra venni, és hangját utánozni számunkra gyerekjáték. Mi ennél többet tudunk. Sokkal többet." 


Ha ezt így mind a sci-fi műfaj parodizálásnak szánták a készítők, úgy nagyon nem működik. Ebben a franchise-ban nem. A tónus túl morbid és ijesztő, a szereplők alig figyelnek egymásra, a humor pedig 1 órán át ugyanazt az 1 árva helyzetkomikumot erőlteti. Nevezetesen, hogy a bujkáló Lütyő folyton összekeveri a hús-vér lakókat az acélemberekkel. Girault szemmel láthatóan úgy véli, hogy csak mert divatos sci-fi-klisékből tákolt egy új ellenfelet főhősének, az egyből viccessé is válik Louis de Funes komikusi zsenije folytán. 


Lütyő eléggé unszimpatikus figura lett itt. A régi részekben egy hóbortos, viccesen elhivatott tiszt benyomását keltette, aki sose tágít elvei és elhatározása mellől, mégis egy törődő, embertársait megbecsülő valaki volt. Itt pontosan azzá a túlbuzgó, rátarti fogdmeggé fakul a karakter, ami akár már az első részben is könnyen lehetett volna - rosszabb írók és egy de Funes-tól kevésbé virtuóz színész mellett.

Lütyő új paranoiája közel se olyan szórakoztató, mint az, mikor New York-ban keresgélte a lányát. Az világos, hogy miért pörög be ennyire, miután kétszer is szemtanúja volt az idegeneknek: előbb távolról, aztán az őrsön. Ordít a tetteikről, mennyire nem tekintik magukra érvényesnek a földi szabályokat:

• egyikük tárgyakat lő szét Lütyő szobájában,
• másikuk meggyújtja a sapkáját.
• Bitorolják mások személyazonosságát,
• uniformist viselnek törvénytelenül,

és ki tudja még, idővel meddig merészkednek majd.

Ehhez képest Girault elérte, hogy sokkal inkább Lütyőt lássam a történet rossz-fiújának. Megjátszott és kifejezetten erőszakos az, ahogy mániákusan nekiesik Gabajnak, és ahogy az ezredes hátsó fertályán véres sebet szúr, az őrsön! A műsoridő java azzal telik, hogy véletlenszerűen szúr ki gyanúsítottakat, akikkel vagy nem bír, vagy kínosan felsül. Ez nem vicces, csak önismétlő és szánalmas. Lütyő ténylegesen több kárt okoz, mint az idegenek, ezért sem tudom beleélni magam ebbe az egyszemélyes hadjáratba, amit művel. "Csendőrruhát öltenek magukra, csókolóznak nőkkel, hogy minket nevetségessé tegyenek a lakosság szemében!"


Nem tettek jót a személycserék sem. Fütyeszt és Pacuhát teljesen kiírták a sorozatból, de a helyükre lépő Bimbula és Topsi olyan semmilyenek. Fütyesz kiírását még csak-csak megértem; őt a nősül a nyalizó, a New York-ban és a nyugdíjban pedig a kieső csapatjátékos szerepkörébe helyezte, ami hosszútávon azért nem tehetett valami jót a figura megítélésének. Azt is elismerem, hogy Bimbulát később, A csendőr és a csendőrlányokban már kicsit jobban kedveltem, mint emitt.

De akkor is rejtély számomra, miért rostáltak ki mindjárt 2-t is a 6-ból, mikor a többiek se tudnak érvényesülni. Lütyő és Gabaj képtelen összefogni, az új fiúk karakterekként is konganak Fütyeszhez és Pacuhához képest, Beléndek és Agykár meg alig szólal meg másfél óra alatt. Aki nem hord tiszti váll-lapot, azok gyakorlatilag mind csak a 6 fős létszám kedvéért szerepelnek ebben a moziban.

Maga a régi sorozat szellemisége az, ami nagyon elhalványult, és aminek hiánya miatt olyan hervasztó egybe végignéznem az 5. részt. A bajtársias köteléket Gabaj, Lütyő és társaik között sokáig sehol nem találni, megrekednek a sima beosztott-felettesi kapcsolat szintjén. A dialógusok tele vannak poénra vett ködösítésekkel, félrebeszélésekkel. Amíg Gabaj a saját szemével nem látja meg az igazat, addig képtelenek szót érteni egymással a főszereplők. Az idegenekkel és a civilekkel meg még azután se. 

Joséphát/ Ludovicát ezúttal másik színésznő, Maria Mauban alakítja. Rosszindulat nélkül írom, hogy a hölgy közel sem alkot olyan jó párost Louis de Funes-vel, mint Claude Gensac. Nem a színésznővel van gondom, hanem az összjátékkal: Lütyőnek több bizalmas pillanat jut a feleségének álcázott idegennel, mint a valódival! És ez így marad egészen a végéig, amíg a nő elő nem bukkan az ünnepi tömegből. 

A néhány jól eltalált humorú jeleneten túl is tetszettek apróságok. Az ufó külső tervezése, a landolás szekvenciája fenomenálisak: függetlenül az effektek minőségétől, azóta is ez a kép él bennem a klasszikus ufókról. Az, hogy olajat kell inniuk a fémcsontvázuk miatt, vagy a testműködés kritikus állapotát jelző óra okos ötletek lennének egy másmilyen produkcióban. És mókás belegondolni, hogy épp a végső parádén rogynak össze az ál-csendőrök, miközben járművükkel Lütyőék az öböl fölött spárgáznak. 

Ez pl. ékes bizonyítéka lehetne, hogy lám: még a nép hőseinek bőrébe bújt űrimposztorokat is megfékezik Saint-Tropez csendőrei. Újra megmutatják, hogy érdemesek a lakosság megbecsülésére. Kár, hogy az utolsó negyedóráig nemhogy épkézláb haditerv nem volt, nemhogy alig éreztem késztetést, hogy nevessek velük vagy rajtuk, még az elemi "léteznek/nem-léteznek" lépcsőfokon se bírtak túljutni. 

Ránézésre nem tűnik másnak a csendőr és a földönkívüliek, mint amilyen az összes többi rész, de határozottan ezt tartom a széria Achilles-sarkának. Elődei humora, lendülete, bája, szelleme, sőt több ismerős arca is hiányzik. Ikonjai megfakultak, a cselekmény húzza az időt azzal, hogy Lütyőnek senki se hisz, ő pedig kötelezően túlpörög. A mű nagy keresztje, hogy természetesnek veszi azt, hogy majd nevetünk az alapötlet abszurditásán, a régi csapaton és az UFO-kliséken, így tudtán kívül válik erőtlenné és hamiskássá. 

Az 5. részre 2/5-öt adok. Süllyedés a szégyenbe a múlthoz képest, de önmagában is gyenge vígjáték. Nem gyenge sci-fi: gyenge vígjáték. Szerencse, hogy nem ez lett végül az utolsó alkotás, ahol Michel Galabru-t és Louis de Funes-t egy csapatként láthattuk.

"Legyen korrekt. 

Legyen korrekt!"

Rocky II.

Stallone filmjei közül legtöbben az első két Rocky-mozit tartják nagyszerű és kimondottan érzelmes alkotásnak. Mindkettőt anyag siker, hatalmas népszerűség és kritikai elismertség övezte. Ám ezek csak bíztató előszelek annak, aki nem ezeken a produkciókon nőtt föl; épp ezért könnyen lehet, hogy a véleményem savanyúnak fog hatni, főleg Stallone rajongótábora sőt a sport kedvelői számára. De igyekszem jól körülírni, miért gondolom azt a filmről, amit.

Bár a Rocky 2. 3 három évvel később készült, nem igazán folytatásnak érződik. Sokak szerint inkább olyan, mintha - ahogy pl. a donneri Superman I. és II. - egyetlen nagy történet 2 szelete közül a másik volna. Egy ideig én is annak láttam - és nem azért, mert az első 5 perc a korábbi meccs vége, egy az egyben odavágva! Kimondottan az újonnan behozott ötletekre figyeltem:

1. hogy Rocky Balboa aluliskolázottsága megbosszulja magát a munkaerőpiacon;
2. hogy családapává válik, és ez tovább nehezíti megélhetését;
3. hogy Mickey, az edzője milyen edzéstervet állít össze neki (pl. csirkekergetéssel fejleszteni a fürgeségét).

Mégis: az én ízlésemnek túlzottan hasonlít a két film cselekménye. Egy Rocky kaliberű film 2. része már eredetibb, lendületesebb kellene legyen, mindamellett, hogy idő hagy a jellemek és szálak kibontására. Ekkor már ott állt példaként a Star Wars IV. része, ami folyamatos fordulatai és gyorsabb vágása miatt végig szinten tudta tartani a figyelmet. 

A Rocky II. egész szerkezete szinte teljesen átfedi az I.-et:

1. Adott egy tapasztalt, egyszerű, humoros, amatőr bokszoló,
2. akivel a világbajnok, Apollo Creed nagyon meg akar küzdeni.
3. Az első félidőben egy lassan kialakuló/kiteljesedő kapcsolat Adriennel,
4. plusz a barátság Adrien testvérével, Paulie-val,
5. akinek a kapcsán egy húsüzemben megfordul (bokszolni/dolgozni).
6. Mickey arrogáns, és látszólag csak az érdekli, hogy Rocky feltétlenül üsse ki Apollót;
7. de Rocky reakciója miatt kicsit azért észhez tér.
8. Rockyt kétségek gyötrik az edzés elején,
9. aztán bekeményít, és gyakorlatozását a Művészeti Múzeum lépcsőinél örömtánccal zárja, lassított 2-3 zárómásodperccel a végén.
10. Veszekedés Adrien és Paulie között;
11. Adrien nézi a végső nagy meccset, és tekintetével bátorítja Rockyt;
12. A meccs persze kétesélyes, Apollo látszik, hogy előnyben volna, ám végül Rocky győz.

Sylvester Stallone mindenképp ismételni akarta a 3 évvel korábbi sikert, így a főszerep és írás mellett ezt már ő is rendezte. És nem rosszul: a végső bokszmeccs Creed ellen majdnem annyi feszültséget hordoz, mint az előző. Rocky, amint a kómában fekvő Adrien ágyánál virraszt, nagyon érzelmes pillanat. Mégis úgy érzem, az új dolgok, az eseménytörténet folytonossága és a zene ellenére az egész menete és végkifejlete túl zsenge és kiszámítható.

A tréningező Rocky nyomában futó gyerekhad aranyos kép, de ez az ismételt jelenet közel se olyan drámai, mint az előzményben volt. Ott az esélytelen sportolót láttuk, ahogy magára talált. Nem jókedvében ugrált a lépcsőnél, hanem a diadalmámortól: erőnlétét és pszichéjét először érezte elégségesnek, hogy győzelmet arathasson. Itt már vártuk, hogy végre komolyan vegye, és keményen eddzen. A cselekmény tényleg ott vette fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt. Rocky tapasztalatai viszont nem; olyan, mintha elfelejtette volna a saját érzelmeit és tapasztalatait: "...hogy nemcsak egy értéktelen senki vagyok." 

Egy 30 éves ember igenis előre kellene lásson olyan problémákat, mint egy ilyen győzelem visszhangja. Rocky továbbra is hitegeti magát, hogy ő csak egyszerű bokszoló, akinek immár szemsérülése miatt fel kell hagyni a sporttal. Ez egy jó párhuzam lehetett volna: a tudatos vakságot választja, mert egy komoly ütés a fejre megfoszthatja a szemétől, az életétől. 

De erre a konfliktust elintézi annyival, hogy ő most visszavonul. Hová lett az a korábbi mentális hajtóerő a Múzeumnál? Élete perceire készült, a Nagy Esélyért bokszolta ki a lelkét. És a siker után nemcsak lelép, nemcsak drága órát meg jegygyűrűt vásárol Adriennek, de meglepi, hogy le van égve, és nem kap hivatali munkát, mikor érettségije sincs. Egyszerű lélek vagy sem, egy 30-as családfenntartónak ennél több esze lehetne!

Adrien a félénk barátnőből aggódó feleségbe megy át, amit utáltam. Értem, hogy félti férjét az orvosi diagnózis miatt... de ahogy ezt kifejezi, az inkább anyáskodás, mint gondoskodás. A két házas iszonyú sután keresi a közös nevezőt a kérdésben. Rocky mindhármuk jövőjéért mondott végül igent a revansra, Adrien meg csak ágál ellene.  

És kicsit túl jó időzítésnek tartom, hogy épp mikor valaki - Paulie - számon kéri rajta, hogy az ellenző viselkedése pszichésen gyengíti Rockyt, a lány összerogy, koraszülés és kóma.

"Temiattad fog megsérülni...!"

"Nem igaz! Ne mondj ilyet!"

Mindez pedig miután 8 hónapos terhesen dolgozott. Lehet, hogy nagyon szegények, de ahhoz képest azelőtt elég sokmindenre adtak ki pénzt. Akárhogy nélkülöz egy ifjú pár, a spórolásra, a családi körre épp ilyenkor van égető szükség, és tudni kell élni vele, kérni a segítséget. Tényleg a gyerekük születése meg egy kóma kellett ahhoz, hogy Adrien a férje pártját fogja?  

Apollo a másik főszereplő, akinek a viselkedése ugyan nem lóg ki a karakterből, mégis gyermetegnek hat. Első perctől azon handabandázik, hogy egy szerencsés amatőr - + a fél világ - azt hiszi, leiskolázta őt a ringben. Borzasztó gépies egy idő után azt látni, hogy nincs egyetlen normális párbeszéd a két ellenfél között: Rocky félközönyösen értetlenkedik, közben Apollo feszt őt szidja, személyesen és a médián keresztül, csak mert az egóját megtépázta a kudarc. "Én nyertem, de nem győztem őt le!"

Apolló magatartását csak részben tudom megérteni: talán tényleg úgy érzi, nem tett meg mindent a múltkor, hogy túl későn kapott észbe a meccs alatt. Valóban frusztráló egy vérbeli sportembernek gyűlölködő leveleket olvasni, ráadásul felesége és gyermekei előtt:

""Nem győztél le senkit és akárkit, aki tud bokszolni. Tudod, hogy a meccset megbundázták.""

"Ez Londonból jött: "Te nevezed magad bajnoknak? Hamis vagy! A meccs hamis volt! Végezz magaddal!""

A visszavágóról röviden: van benne intenzitás, és egészen jól koreografált - kivéve annyiban, hogy Rocky kissé túl sokszor hagyja Apollónak, hogy megüsse. Nem a reflexek és a sebesség fejlesztése volt Mickey edzéstervének a lényege? Nem ezen dolgozott? Örültem, hogy Balboa végül elnyerte a bajnoki övet, de korántsem adta ki ugyanazt a hatást, mint mikor korábban 15 menetet végigállt a világbajnok ellen.

A Rocky 2.-re 3/5 pontot adok. A túl sok visszahozott történetelem, a lassúság, illetve hogy a főszereplők látásmódja mennyire korlátolt, visszaránt attól, hogy igazán beleélhessem magam a helyzetükbe. Attól hogy a küzdelem tétjét tényleg ott érezhessem a szívemen és a torkomban.

Idegen (Alien)

"Köszönöm, Mr. Scott."

"Szívesen, uram."

(Star Trek - The Motion Picture)

Nehéz még egy olyan közkedvelt űr-horrorfilmet példaként felhozni, mint az Alien. Ridley Scott 1979-es klasszikusa évtizedek távlatából is megragadja az ember képzeletét, és képes állandó feszültségben tartani a nézőt. A sci-fi egyik virágkorában született: a Star Wars és a Superman csak nemrég mutatkoztak be, és szintén '79-ben érkezett az első Star Trek-mozifilm. És ilyen nagy nevek mellett nemcsak hogy megállta a helyét, de hírneve máig vetekszik az övékével. Nem vitatom tehát a fim hatását és státuszát, csak megpróbálom szavakba önteni a saját tapasztalatomat vele. 


A Nostromo kereskedelmi űrhajón "Anya", a központi számítógép felébreszti hibernációjából a 7 fős legénységet. Missziójuk alapján ki kell vizsgálniuk egy feltérképezetlen bolygóról jött jelzést, de leszállás után a csoport egyik tagjára rátapad valamiféle élősködő. Miután visszaértek a hajóra, a testéből hirtelen kiszakad egy ismereten fajú szörnycsecsemő, és a hajón rejtőzve egymás után kezdi levadászni a legénység tagjait.

Egyetértek a legtöbb dologgal, amit a közvélemény méltat ebben a filmben. Atmoszférája hihetetlenül intenzív, az okos forgatókönyv segíti a feszültségkeltést. Az Alien minden idők egyik legikonikusabb szörnyalakja: minden jelenése a vásznon félelmetes. A látványtervezésért elismerésre méltó: a díszletek, a kihalt hajót pásztázó kamera, az eltelt idő és az űr kietlenségének súlya mind finom komponensei a film hangulatának. Külön elismerésem a rendező áldozatos munkájáért: minden kézikamerás felvételt maga rögzített, vázlatrajzok százait értékesítve duplázta meg a kezdeti 4 és fél milliós büdzsét. Az emberi karakterek ugyan inkább típusszereplők, de hús-vér emberek, akiknek a halála képes sokkolni.

Aki először nézi meg a filmet, számítson rá, hogy az eredeti verziója lassú. Mármint: nagyon lassú! A remek, szorongást keltően rideg hangulat ellenére gyakran túlnyújtottak egyes részei - kezdve az első 5 perccel, ami egyetlen folyamatos montázs az űrhajóról. Ez nyilván a 2001: Űrodüsszeia divatját követi: hosszú, eseménytelen percek alatt hozzászokunk a látványvilághoz, és átvesszük az egésznek a hangulatiságát, hogy a mű ezzel is jobban beszippantson minket a világába. A 2003-as rendezői változat már feszesebbre vágta a jeleneteket: ez szerintem jót tett a film szerkezetének, tömörebb téve a cselekményt.

Talán naiv vagyok, hogy egy horrorfilmnél összetett vagy harcedzett karaktereket kerestem. Ilyet sajnos csak majd a folytatástól kaptam, de itt is örültem volna legalább egynek. A szereplők nem különösebben érdekesek; az a lényegük, hogy a halálos vészhelyzetben mind esendők, sőt feláldozhatók. Ők egyszerűen csak: 

1. a kapitány (Dallas); 
2. az első tiszt (Kane); 
3. a műszerész (Parker); 
4. a segéd (Brett); 
5. a kutató (Ash); 
6. a stréber (Ripley) 
7. és az ijedős (Lambert). 

Értem, hogy mivel ők egyszerű munkásszemélyzet, nem lehet fogódója a nézőnek, hogy ki fog végül életben maradni, vagy egyáltalán mikor melyikükre csap le a szuperragadozó. De ahogy a problémát kezelik, az nem vall tapasztalt űrszemélyzetre. Miért szóródnak szét, mikor a lény vadászik rájuk? Nem úgy logikus, ha fegyver, műszer + a légsűrűség-mérő mind egy helyen marad? Szóval ez a vesszőparipám velük: felismerik ugyan a veszélyt, de nem tudtam szorítani értük. Pl. mikor az anyaszörny leteríti Kane-t, Ripley még akkor is a szabályzatot szajkózza, és kint akarja őt hagyni. Brett léha karakterének is, mialatt a macskát keresi, szinte a homlokára van írva, hogy: Vacsora tálalva, jó étvágyat!

Nagyon tetszett és ki is rázott tőle a hideg, ahogy Ripley felfedezi: a Nostromo computere feláldozható elemként tartja számon őket. Stílusos továbbá, hogy Ash-ről kiderül: valójában emberszövetű kiborg, aki végig tudott a Weyland-Yutani Társaság tervéről, hogy szükség esetén feláldozza a cég hajóját és csapatát. Bevallom, örültem volna, ha ezt az összeesküvés-szálat kicsit jobban előkészítik, ahogy azt is, hogy ebben a jövőben létezhet olyan fejlett android, mint Ash. Így legalább a szereplőkkel együtt döbbenhetünk meg mi is azon, hogy mennyire magukra maradtak. Mennyire távol vannak bármitől idekint, a végtelen-hangtalan kozmosz közepén, miközben a galaxis legnagyobb szerves gyilkológépe vadászik rájuk.


A produkció igazi és abszolút sztárja az Alien. Könyörtelen biológiai remekmű, amely számtalan módon veszélyt: tanulékony, ügyesen rejtőzködik, agresszív és vérszomjas. Parazitaszerű szaporodása és savas testfolyadéka csak a legpikánsabb részei a fegyvertárának. Torokszorítóan izgalmas, mikor a végén márcsak Ripley maradt meg, a nő pedig csak a hajó felrobbantása, kompzsilip kinyitása és a hajtómű beindítása révén tudja kiküszködni, hogy a dög végre elpusztuljon. Ő itt mégcsak szerencsés túlélő, kiforrott egyéniséggé majd csak az Aliens-ben fog válni.

Ridley Scott talán legszélesebb körben imádott alkotása az Alien. Atmoszférája tökéletes: a szokatlan környezet és a váratlan borzalmak tényleg sokkolóak, bár a történet és a szereplők terén lehetett volna elmésebb. Ugyanolyan mozitörténeti mérföldkő, mint az Űrodüsszeia vagy a Star Wars, és minden idők egyik legfantasztikusabb szörnyalakját mutatta be a nagyközönségnek.

Star Trek - A mozifilm

Star Trek a legidősebb sci-fi-univerzum, amely képes volt a XXI. századig kitartó, több ízben megújuló franchise-zá növekedni mozgóképes formában, TV-ben vagy moziban. Fejlődése leginkább egy csillag kialakulásához hasonlítható: egy 60-as évekbeli sorozat még szórványos, fejletlen vizuális világa aztán egyre jobban kiválogatta a meghatározó jellemeket, princípiumokat és eseményeket. Ahogy a gázfelhő csillaggá áll össze, úgy tömörült a sorozat egyetlen filmegyüttessé a 80-as évekre.

Ironikus módon a film fő konfliktusát is egy gázfelhő okozza.
Nem lehet sem felderíteni, sem megtámadni; egyformán eltöröl baráti és ellenséges szándékú létesítményt.
Közvetlenül nem az idegen világok érdeklik: a Földre, az anyabolygóra tart.
A film nagyszerűen teremt egy ikonikus rejtélyt, amiről fokról fokra kiderül, mi is tulajdonképpen, és mi az ismeretlen jelenség végső célja.
Mikor először láttam a filmet, én magam is megdöbbentem Vger "valódi kilétén".

Hogy miért épp az Enterprise-nak sikerül ez, miért épp őket nem pusztítja el A Behatoló, az Kirk szavaiból hangzik el a vége felé:

"A továbblépéshez szüksége van az emberi tényezőre, ami túlmutat a logikán."

Vagyis Vger, aki már mindent megtanult az Univerzumról, márcsak úgy lehet még több, ha tudáson kívül másvalamit is megszerez.

Kétféle abszolútumot testesít meg a két gépezet: az Enterprise az emberi jellemspektrumot, a V(oya)ger pedig a mindenható külső tényezőt.

Ahogy végigmegyünk a filmen, látszik, hogy nem egy Ben Hurhoz hasonló, mindenre kiterjedő dráma volt a készítők célja.

Kalibere inkább egy hosszú sorozatepizódra hasonlít: az Enterprise útnak indul felderíteni egy idegen létformát, életekre menő tétben próbálják feltérképezni, és a végén komoly tanulsággal megoldják a konfliktust.

Sokáig csak a hajó előkészületeit látjuk, percekig is elnyúlhat egy-egy csendes montázs.

Általában ez lerontja egy mozifilm minőségét.

A vontatottság ellenére a készítők meg tudták újítani a Star Trek világát.

Most nemcsak a vizuális effektekre gondolok: a sorozat tartalma, filozófiája és szerkezete itt mélyebb kivitelben van jelen, de nem támaszkodik az eredeti műsorra.

A díszletek közül a Vulkán bolygó a leginkább elütő tájkép a rengeteg kráter és tűzhányó révén.

Kicsit zavaró, hogy csak hárman vesznek ott részt a "Kolinar"-szertartáson, Spock-kal együtt.

Spock másodszori felbukkanása egyszerre sikerült váratlanra és jól felvezetettre.

A flotta egyenruhája szakszerűbbnek néz ki az eredeti verziótól, a gépház és a komputerek is korszerűbb benyomást keltenek.

Egy jelenetben Doktor McCoy megállapítja Spock-ról, hogy semmit sem változott: ugyanez hál'Istennek mindenkiről elmondható a legénységből: Scott, Uhura, Sulu stb. 

Van egy érdekes szembenállás Kirk és Decker között, ami rávilágít, hogy Jim nem tökéletes.

Tapasztalt és rugalmas, de nem veszi észre, hogy függ a saját hajójától, amit a rendkívüli helyzet miatt kapott vissza a keze alá.

Decker jogosan érzi úgy, hogy a kapitány kihasználja a legénységet: egy vulkánit ajánl be kutatótisztnek, Deckert kapitánynak, majd mihelyt ő maga képbe került, első tisztként a segédjévé fokozta le.

Nem tudja, hogy változott meg az átépítés során a hajó működése.

De a hibákat a karakterek közösen felismerik, és eltérő véleményeik kiegészítik egymást a protokollon túlmenően is.

Az előkészületek után még nem rögtön a fő probléma kerül elő.

Spock váratlan jövetele és az incidens a féregjárattal rámutatnak, hogy túl sietve és szervezetlenül mennek neki az ismeretlen fenyegetésnek.

Nem világos, hogy ez elodázza-e a tényleges cselekményt, ami - őszintén szólva - nem túl eseménydús.

De ez az Enterprise: a szakismeret mellett a taktika, az improvizáció is éppolyan fontos.

A Csillagflotta előírásai egy összetett és jól bemutatott protokollt rajzolnak ki, ami a film hitelességének egyik alapját adja.

Ebben például precízebb munka például a Star Wars filmektől.

A felhő erővonalainak mintázata, a hajók belseje kiváló kreativitással lettek kidolgozva. 

Vger fényvillámai aprólékos erezetű nyalábok, nemcsak pászták.

Funkciójuk szerint lehetnek ezek gondolatok, letapogató szondák és lövegek is.

Ijesztő egyébként belegondolni, hogy nemcsak károsodást okozhatnak, de adatokra is lebontanak egy egész űrállomást, a benne lévő emberekkel együtt.

A felderítésnél a fordulatok egymásból következnek, tehát a film kerek egészet alkot.

A hajó tisztikara viszonylag ügyesen rögzíti a tényeket: Spock rájön, hogy Vger maga a gépmag a megajármű belsejében.

Kirk egy ügyes blöffel időt nyer, amikor Vger a földfelszínt készül megtámadni.

Ez a legkevésbé hiteles része a katarzisnak: nem látjuk, hogy a Földön mit okoz Vger jelenléte.

Chekov szerint a planéta védelmi rendszere megbénult.

A filmnek ezt nem lett volna szabad a képzeletünkre bíznia.

Decker kapitány végső tette, hogy betáplálja az aktivációs számsort, nekem elég bizonytalan elképzelésnek tűnik.

Az, hogy Vger egy emberegyeddel egyesül, nagyon nyakatekerten jelent egyet Decker szerelmi víziójával.

Hogy így egyesül az Ilia érzéseit hordozó szondával.

Komolyan: ha ez a fickó eljutott a kapitányi rangig, többet is akarhatna, mint átlényegül holmi metafizikai szupergyermekké.

Nem tudjuk meg, mi történt végül Vger-rel.

Az Enterprise távozása fénysebességen, majd a kiírás sequel-filmeket sejtet. 

"Az emberiség nagy kalandja csak most kezdődik." 

Egyszerű zárómondat, ami a mi korunkra is éppen annyira vonatkozik.

A film mondanivalója viszonylag egyszerű, de stílusosan érzékelteti.

Aspektusokat mutat a logikára és az emberi hibákra, és igyekszik hihetően mutatni a fontosnak ítélt részleteit.

Talán túl elnéző vagyok a hibáit illetően. Igencsak lassú tempót diktál, és kicsit túl praktikus hogy két új arc veszett csak oda végül. De nem számítok sem a Star Trek, sem a Star Wars rajongótáborába. Láttam egy filmet, ami szisztematikus víziót mutatott a XXIV. századi jövőről - még ha az itt még nem is közvetlenül az emberiségre fókuszált. Vérbeli sci-fi, eredetibb és erősebb hangulatú, mint sok társa. 
Ha valaki teheti, a Directors Edition verziót nézze meg belőle, mert az ott utóbb hozzátoldott képekkel együtt teljesebbnek fog hatni.