Sonic, a sündisznó 2.

HOgyan kellene értelmes, érett sztOrit tákOlni egy videójáték-sünnek, aki annyiból áll, hOgy elvesztette bagOlymentOrát, játssza a menő csávót, és úgy száguldOzik a földön, mint

K.I.T.T a Knight Rider-ből Szuper Pályakövető Módban? Hát ettől – vagy Jeff FOwler 1. nekifutásától két éve – OkOsabban azért biztOs lehetne…

 

Amiről a készítők tettetik, hogy a történet, így szól: SOnic, a szupergyOrs sündisznó lazán él, időnként kamaszkOri ábrándjait kiélve kiruccan, hOgy játssza a szuperhőst. BefOgadója, TOm épp a sógOrnője esküvőjére hivatalOs Hawaii-On, 

mikOr is Dr. RObOtnyiknak sikerül megszöknie a másik világból, ahOl az előző részben Ott ragadt, mégpedig Knuckles, a mOrózus hangyászsün segítségével. SOnic és újOnnan érkezett társa, Tails értesülnek róla, hOgy a Földön lett elrejtve a Mestersmaragd nevű hatalOmékszer, ami tulajdOnOsát félisteni hatalommal ruházza fel – és hOgy RObOtnyik Knuckles-zal ezt máris keresi.

BravO, ParamOunt: a pár új látványbizsu mellé ugyanazt a gyermeteg, instant klisékből gyúrt, utalgatós fapOénokkal teli reklámfilmet nyOmtátOk ki gyOrsan fOlytatásként, mint ami az elődje vOlt. Több a szereplő, a helyszín meg a zaj, ennyi az előrelépés... „zaj” alatt pedig egyszerre értendők a terepakciók, SOnic kurta statikus bunyói Knuckles-zal, plusz a párbeszédek.

A 2. rész úgy tesz, mintha Jim Carrey ripacsOs, megalOmán technO-géniuszán kívül akárcsak 1 db megjegyezhető emberkarakter is vOlna, ezért visszarángat TOm feleségétől kezdve RObOtnyik közel-ázsiai segédjéig mindenkit. Mészárszéket kívántam a csOpOrtjuknak: a filmbéli 3 guruló kisfickó mellett minden emberalak tömény unalOm, hergelően sekélyesek. Percig nem kOmOlyan vehető az aktuális szerencsesüti-tanulság a családról meg hOgy mit jelent hősnek lenni: Ordít, mennyire rendelésre nyOmták ki sebtiben ezt a prOdukciót.

Ami mégis picit elviselhetőbbé tette Jeff Fowler 2. nekifutását, az az energikussága. A tempó, RObOtnyik parádézása és kütyüi – főleg a testimpulzusaival működtetett óriásrObOt –, a helyszínváltások, SOnic, Tales és a film 2/3-ban ellenséges Knuckles szimpla, de stílszerű dinamikája föltOrnázták egy vállalhatóan gyöngére a kapOtt filmélmény. Plusz még talán – ha nagyOn angyalian nagylelkűek akarunk lenni – a feka sógornő ámOkfutása a kamunak bizOnyuló esküvőjén is megmOsOlyOgtató, a maga hatökör módján…

 

Ami viszOnt mindent visz: az a kOcsmai jelenet. Tales és SOnic Szibériában vacakOl a smaragd helyét jelölő térkép miatt, és egy táncversennyel kerülik el a lincselést. Már-már a Pókember 3.-ból EmO-Peter száma derengett föl látván, amit a helyi kOpasz krapek meg a cimbijei levágtak…!

 

 

A SOnic a sündisznó 2. tehát kb. ugyanaz a harmatOs szint, mint az 1. rész, illetve pár sünszőrszállal picit följebbi. Fárasztóan link humOrú, bár jórészt teljes gőzzel rObOgó sablOnvOnat, ami a visszavOnulását nemrég bejelentő Jim Carrey nélkül összeOmlott vOlna. A többi hOmO sapiens csak a levegőt szívják el a két sün és a rókakOma szenthárOmságától.

Feltérképezetlen (Uncharted)

 

Akár ismerőse valaki a videójátéknak, mely alapján a film készült, akár nem, aligha nevezheti bárki is eredetinek vagy érzelemdúsnak valaki az Uncharted-ot. Nem a legrosszabb filmek egyike, igazából egy Mortal Kombat-hoz képest jóval vállalhatóbb. De a jótól elmarad; minél tovább halad a cselekménye, annál jobban átváltozik a film egy ifjú kincskereső tipikus kalandsztorijából egy hamiskás cirkuszi előadássá, amely a kaland izgalmát, élményét csak foltokban tudja csak áthozni a vászonról.

Egy testvérpár, Nathan és Sam Drake gyerekkoruktól arról álmodtak, hogy megtalálják Ferdinánd Magellán flottájának elveszett kincsét. Ám Sam megszökött az árvaházból, és öccse azóta sem hallott felőle. Az ügyes zsebtolvajjá ért fiút egy megrögzött szélhámos, Victor Sullivan szemeli ki maga mellé, hogy valóra váltsák mindhármuk álmát. A lelőhely kulcsát két kereszt jelenti, és az egyikre épp licitálni készül az a Santiago Moncada, kinek állítása szerint családi öröksége a kincs...

Tom Holland-Show-nak is hívhatnák ezt a produkciót: nemcsak hogy ő viszi vállán az egész movie-t, de azt érezhetően a Pókember-skatulyából ki-kikacsintó színész köré is építették fel. Én ugyan még nem sorolom egy sorba két itteni sztártársa, Mark Wahlberg és Antonio Banderas mellé, de látni rajta az elhivatottságot. Akárcsak például a fiatal Mark Hamill, Holland is minél több fizikai melót maga vállalt be (többször is megsérült a forgatás alatt), és csak a legnyaktörőbb mutatványokat hagyta a kaszkadőrökre.

Az Uncharted is mintha kaszkadőrkunsztok bizsu gyöngysora lenne; érezni rajta, hogy tónusát a Sony az általuk újra teljesen birtokolt Spiderverse-hez idomította, maximálva Holland bevonzó erejét a pénztáraknál. És többnyire nem válik előnyére. Sony: már nem 2008-at írunk, hanem 2022-t! Tudjuk, hogy a könnyed hangvételnek nem akadálya a szereplők közti drámaszál árnyalása – még egy játékból átgyúrt kalandvígjátéknál sem!

A karakterek jellemét és indíttatásait kb. a Tomb Raider-reboot szintjére lőtték be, senki nem tud igazi hús-vér személlyé érni itt – még az amúgy kedvelhető protagonista sem, akit a sokmilliós zsákmány mellett testvére sorsának tisztázása motivál. Pedig a színészek igyekeznek kihozni valamit a kapott anyagból, egy-némely könnyed szóviccnek sikerül mosolyt csalni az arcomra. De a kémia és drámai töltet nem tud megerősödni köztük; az urak mellett a két hátba-döfős hölgy, Sophia Ali és főleg Tati Gabrielle is el lettek pazarolva.

Ha egy játék pályáira osztanám föl a filmverziót, akkor az Uncharted 3 részből áll: 1.) biztató, 2.) satnyuló, 3.) megkergült. A bevezető után is még érdekelt Nathan sorsútja, de félúton egyértelmű lett, hogy a helyszínek váltogatása a lényeg, nem a kincskeresés logikai fonala, vagy a részletek izgivé kalapálása. "Legérdekesebbek" épp a legvadabb elgondolások lettek: pl. hogy félezer éves hajók milyen mutatós állapotban maradtak meg, vagy hogy egy századok óta érintetlen folyosó egy night-clubba vezet! A meggy a habos tortán pedig egy olyan semmi folytatássejtetés a stáblista közepén, ami a shyamalan-i Az utolsó léghajlítóéval vetekszik. Épp nyári szabadságukat tölthették azok, akik ezt a szkriptet összegyúrták...

 

Összefoglalva: átlagos, könnyed, Marvel-szerű kalandtúra az Uncharted, ami igazán se mögötte, se előtte nincs annak, amire számítottam tőle. Némi bája és egy könnyedebb hangulatisága azért van, csak nagyon szokványos és nyomatékszegény a története, függetlenül a variálgatástól, hogy ki kit árul el és milyen csapdába esik. Ha lesz itt folytatás, kötve hiszem, hogy a stúdió engedi majd úgy megizmosodni annak szívét és lelkét, mint ahogy Holland hozta magát formába a szerep kedvéért.  

3/5-öt adok rá. 

 

Mortal Kombat (2021)

„Varázsolj még!”
„Nem azért jöttél, hogy trükkökkel szórakoztassalak.”

(A hercegnő és a kobold)

 

Csak nem meritek bevállalni a dús és szadista vérfürdőt, ugye, Warner Brothers stúdiófejek? Nem meritek engedni a kreatív szerzői input érvényesülését, az alkotói szabadságot és az okos merészséget, igaz? Ami tradicionálisan profitot hozó brand, az a ti felügyeletetek alatt csak steril produktum lehet, ami biztonságos formulák mentén garantáltan visszahozza a belegyilkolt milliókat, nemde? 

 

Prófécia mondta ki, hogy a legyilkolt Hanzo Hasashi vére viszi majd győzelemre a Föld új bajnokait a Külső Világ hordái ellen, a tizedik Halandó Viadalon (Mortal Kombat-en), amit a Földön rendeznek az istenek. De Shang Tsung, a Külső Világ gonosz mágusa meg se várja a tornát: magát Hasashi egykori gyilkosát, Bi-Han-t küldi, hogy egyenként levadássza őket a világban. Legújabb célpontja épp Cole Young, Hanzo leszármazottja, aki így több másik kiválasztott-tal együtt a villámisten, Raiden protezsáltjává válik.

Betonba szaltózott a "nagy újjászületés", amire egy emberöltő – azaz a gyér 95-ös film és lószar folytatása óta – várnak a játékszéria rajongói. Egy tavalyi animációs film, a Scorpion’s Revenge már legalább a brutalitást, a játék fő reklámpontját jól tudta megragadni, de sztori- és karakterépítés terén még gyúrnia kellett volna. Feltéve, hogy a néző egy szó szoros értelmében vett "filmet" akar látni, nem egy videójátékot, ahol nem kaphatja kézbe a joystick-et.

Még úgy is, hogy nem nyavalygok a történet primitívsége miatt, ez a sokadik reboot anyarban sincs ahhoz képest, ami lehetett volna. Unalmas és fölhigított minden elvileg lényeges porcikája, ügyetlenül variál a játékmítosz elemeivel. Ráadsul híre-hamva nincs a lendületnek, stílusosságnak vagy legalább a tempós történetvezetésnek – a vérszegénységről nem is szólva. Olyan az egész, mintha egy félős középiskolás srácot néznénk torna órán, mikor szekrényugrás következik: nagyon görcsöl, nagyon igyekszik nekidurálni magát, mégis olyan esetlenül toporog a szekrényhez, hogy szív és lendület híján inkább kikerüli. Na az a középsulis srác a Mortal Kombat (2021)!

Pazarolja a színészek erőfeszítését a film. Hacsak nem egy jól begyakorolt harci koreográfiát kell éppen előadni, a szereplőkben nincs semmi emlékezetes vagy megkapó. Egymondatos motivációjuk teljesen mesterkélt és műízű: ki-kihez hozzá van passzintva egy-egy külsőség vagy hozzátartozó, az majd jellemzi az adott karaktert, oszt jó napot. Még kedvelhető típusfigurákká se tudták megírni a főszereplőket, akiknek elvileg egész életét és sorsát összekötötte ez a „szent küldetés”, még mielőtt egyáltalán találkoztak volna.

Aki karakter a régi filmben ott volt, annak a sótlan, kihipózott verzióját találni itt, akármilyen ruha vagy látványeffektus lett ráporciózva. Azt mondjuk elismerem, bejött Skorpió és Sub-Zero szamurájpáncélja, és a harcuk is megjárja. De amabból is pont azt a kritikus drámai élt nem éreztem égen-földön, ami a múltjukból, a puszta kilétükből következne: azt, ahogy egy irgalmatlan, szadista gyilkológép lemészárolta egy jobb sorsra érdemes családfőt a szeretteivel együtt (egyet azért betoldottak a készítők túlélni, hogy Skorpiónak legyen sarja napjainkban). 

Karizmában hol van pl. az itteni Shang-Tsung a Scorpion’s Revenge Artt Butler-éhez, vagy akár Cary-Hiroyuki Tagawa-éhoz képest? A sok magyarázás fikarcnyit se teszi komolyan vehetőbbé vagy ütősebbé egy-egy harcos képességét, így a sokrétű "arkana" képességek közt nincs világos viszonyítási alap – valami, amit már megannyiszor kértem számon szupererőkről szóló filmnél. A zsoldos Kano, a bunyós Cole és a többiek felkészítésében nincs igazi érzelem, tudás vagy üzenet, a cselekmény se kezd velük semmi érdekeset. 

Az egyetlen, aki hellyel-közel emberinek hatott a bagázsból, az Sonja Blade. Az ő lényege is igazából csak annyi, hogy nőként, sőt kívülállóként bizonyítja be: méltóbb a sárkányjelre, mint egyes "kiválasztottak". Megjegyzem: Kano árulása röhejesen könnyen kiszolgáltatta a brancsot, mikor Raiden épp nem figyelt a kis pajzsgenerátorára. 

 

Ha a fő konfliktus és a szereplők magyarázása súlytalan, akkor egy-egy figura vagy titok felfedése se üt olyat, mint az alkotók remélik. Hamar lerí, hogy Cole-t szánták itt az új frontembernek, így a semmilyensége még fájóbb; mikor legyőzi a négykarú Goro-t, vagy mikor a családja megmenekül Sub-Zero-tól… azok szó szerint hidegen hagytak, így a megérdemeltségükön már töprengeni sem volt kedvem. 

Sub-Zero jegelőhatalma mintha zöld (vagy kék) kártya lenne a stúdiónak, hogy ne kelljen olyan igazi vérgőzös brutalitást mutatniuk, amit a játékokban szoktak: Jax karját elfagyasztják a nyers kitépése helyett, Hanzo családját is sima jegeléssel végzi ki az akkor még halandó Bi-Han. Rendre a fagyasztósdi mögé bújnak a dráma kiizmosítása elől: hol fagyhalált jelent, hol csak fagyalvást – mindkettőnél egy csepp vér nélkül. Na, EZÉRT nem mar a nézőbe se látványra, se a karakter miatt, hogy látszólag Cole-t is utoléri őse sorstragédiája; egy halott feleség és gyerek éppoly hatásos „csali” egy harcosnak, mint az élő.

Tetoválva van ennek a sete-suta reboot-nak a homlokára, hogy legalább 2-3 folytatás volt rá betervezve. Sanszosabbnak tartom, hogy majd valami TV-sorozat pilot-epizódjává konvertálják át, mert nagyjátékfilmként távolról sincs benne elég kraft, vakmerőség és képzelőerő. Ennek a projektnek már ezelőtt kiszívták a lelkét, hogy testet ölthetett volna. A 95-ös feldolgozás legalább szórakoztatóan buta, ez viszont egy 100 perc hosszú nyűglődés, Dragonball - Evolúció-stílusban.

 

A 2021-es Mortal Kombat-ra 1/5-öt adok. Minimál alattit nyújtott nekem.

Mortal Kombat Legendák: Skorpió bosszúja

 

„Halandó Küzdelem” magyarul a neve a világ talán legnépszerűbb pofozós játékának; véres, brutális, fantáziadús abban, hányféle módon trancsírozható szét egy küzdőfél. Pont ezt hiányolták legtöbben a filmverzióból 1995-ben – a trágyadék folytatásáról nem is szólva. Nos, idén kaptunk egy rajzfilmet, ami éléstára az NC-17-es (csak felnőtteknek szánt) henteléseknek, olyan abszurd erőszakorgiát kreálva, mellyel csak a legtökösebb horrorfilmek szállhatnának a ringbe.

Hanzo Hasashi-t családjával és klánjával együtt lemészárolják egy rivális klán, a Lin Kuei nindzsái, élükön Sub-Zero-val. A Külső Világon (másvilágon) is bosszúszomjas Hasashi alkut köt a mágus Quan Chi-vel: visszakaphatja saját és családja életét, ha Quan Chi bajnokaként, Skorpió néven részt vesz a Mortal Kombat-en, a Földi Világ sorsát eldöntő viadalon, és közben megszerez valamit a számára.

Na, ilyen műveknél dől el minden azon, hogy kinek mi a lényeges: a történet és annak résztvevői, vagy a film direkt más reklámpontjai. Hentelős harc az bőven akad itt, sokszor, sokféle háttérrel és extra részletességgel: anatómiai részletében látjuk a csapások ütőerejét, a szakadó izmokat, törő csontokat, átfúrt koponyákat, és mindezt nyakon öntve több vérrel, mint Hollywood félévi kínálatában összesen. Külsőségben tehát nincs hiány. 

Halálomig kántálom, hogy semmilyen „látványfilm” nem lehet egysíkú és lélektelen, és ennek a rajzfilmnek bizony nincs sok szív a köntöse mögött. Sőt: összefüggések terén, az erőviszonyok felvázolása és éreztetése terén is kapkod. 

Tudjuk, hogy az istenek, mint Raiden és Shao Khan nem avatkozhatnak a viadal menetébe, hisz ez az egésznek a lényege. De amiket itt a halandók teste kibír, az már nem nevezhető "művészi túlzásnak", néhol a nevetség határát súrolja, főleg a mágiák és szörnyetegek ellen. Végig csalnak a szereplők sebezhetőségével, úgy beállítva, hogy ezért ők a „kiválasztottak”, a Földi Világ legjobbjai.  

Szögletesnek találtam a történetet, pedig nem vagyok törzsrajongó, aki kívülről fújja a legendáriumot. Próbálnak ugyan csavarni a karakterek egymáshoz való kapcsolódásán, de ez nem sokat segít. Kiderül, hogy Quan Chi egyszerre verte át Skorpiót és a torna házigazdáját, Shang Tsungot is: végig ő volt Hanzo és társai igazi gyilkosa, mert a legjobbal akar elcsóratni egy dimenziókulcsot, az ő igazi urához, Shinnok istenhez. 

Kánonszűz fejjel is kézenfekvő csavar, de Skorpió csak Raiden rövid szózata után kezd gyanakodni, amit nem veszek be. Túl nagy kaliberű, és túl élessé tették érzékeit az iszonyatos tragédiák, amiket átélt. Ettől csak Johnny Cage vaksibb közülük, amikor a fél játékidőben forgatásnak hiszi az egész viadalt, még mikor egy bestia majdnem ízekre tépi. Ez aztán az éleslátás...!  :\ 

 

Messze a nyitány erőlteti meg magát a legjobban, hogy emberinek tűnjön, ahol Hasashi egy skorpióról magyaráz a kisfiának, Satoshi-nak. Ahogy az otthon történtek borzalmai eléjük tárulnak, számomra volt olyan fajsúlyos, mint a sok vér és hentelés. Kár, hogy a címszereplő ezután a sok tologatott harci figura egyikévé süllyed – műsoridő és személyiség terén is –, akiket folyton deus ex machinákkal rántanak el a biztos halál elől.

 

Mintha ez a rajzfilm inkább tükör akarna lenni a 95-ös változatnak, semmint önálló alkotás: ugyanaz a séma a katona Sonya Blade, a lüke sztárszínész Johnny Cage, a Buddha-modorú Liu Kang, a dörmögő Raiden és Shang Tsung, Goro és Kano gonosz triásza között – folytatásígérő zárással Shao Khan-ról. (Goro hangja ráadásul ugyanaz a Kevin Michael Richardson, mint a 95-ös  változatban.) Csak most több a szereplő, a szöveg, Skorpió pedig nem néma bábu. 

 

Negyedszáz év kellett, hogy egy Mortal Kombat-film versenyre keljen a játékszéria brutalitásával. Kész csoda, hogy a Warner így ki merte nyitni a vércsapokat, legalább már a nem-mozis rajzfilmeknél. (A tavaly indult Harley Quinn Animated Series jó példa még erre.) Sztoriírás frontján viszont vajmi keveset fejlődtünk, a szögletes arcú  vasgyúró szereplők pedig ritkán mutatnak igazi érzelmi reakciót (pl. Sonja, mikor Jax karjait kitépik). És az elmaradt világvégén kívül oda érünk, ahonnét indultunk, míg a bóvli élőszereplős átirat legalább egy kis történetívet adott az itt unalmas Liu-nak.

A Mortal Kombat Legends: Scorpion’s Revenge egy 3/5-öt kap tőlem. Nagyot álmodó trancsírfesztivál, mely mégsem igazán akar filmszerű entitássá alakulni.

Sonic, a sündisznó

 Hadd utánOzzam mOst kicsit IvO RObOtnik stílusát, miközben fölteszem a sOkmillió $-Os kérdést! HOgy lehet az, hOgy értelmes, naphOsszat agyalni és/vagy dOlgOzni kénytelen diákOk és felnőttek tömege 2O2O-ban, ezrednyére is hagyja, hOgy HOllywOOd ugyanazt a placebO bizsutörténetet nyOmja le a tOrkukOn?? Csak azért, mert mOst épp egy népszerű Sega-videójáték-ikOnt mutOgattak nekik közben, mint bébiknek a fényes kulcstartót??? 

 SOnic, a villámgyOrs kék sündisznó, akit egy bagOly nevelt föl, egy telepOrtáló varázsgyűrű révén a Földön terem, Green Hills kisvárOsánál. 1O évig él rejtőzködve, de mikOr kedvenc helyi lakOsa, a családOs rendőr TOm WatchOwsky (???) költözni készül, véletlenül áramkimaradást OkOz a fél államban. WashingtOn az abnOrmális DOctOr RObOtnikOvOt hatalmazza fel arra, hOgy derítse ki az eset Okát. SOnic-ról tudOmást szerezve a rendőr mentegetni, RObOtnik pedig üldözni kezdi a szupersünikét. 

 
SOnic szimpla kis mOtivációja, futásának effektje, a többnyire jópOfán laza stílusa, az Internet-dühhullám miatt átszabOtt külseje mellett még 1 dOlOg visz erőt ebbe az amúgy fárasztó klisématinéba: Jim Carrey! FénykOra energiájával szipOrkázik az elmebeteg feltaláló bőrében: önhitt, emberutáló, megszállOttan űzi a ritka tudOmányOs lehetőségeket. Már-már abszurd mértékig élvezi bármilyen szakmájú ember arcába vágni, mennyivel többet ér nála, és ha valami kell neki, azért minden másOn átgázOl. Egyedüli célja, hOgy elkapja SOnic-Ot. 

 Síkegyszerű Országúti üldözős film ez: technOkrata prérifarkas a csibészes gyalOgkakukk ellen. Örülök, hogy legalább SOnic jellemében volt pici lOgika. Életvidám fickó, aki mégis éveken át kénytelen bujkálni, és ezt a magányt önmulattatással kOmpenzálja: beceneveket ad a helység lakóinak, Odaképzeli magát TOmék társaságába, egyedül játszik egy egész baseball-csapat helyett. Maga TOm és állatOrvos neje rém unalmas, szó szerint "KIT ÉRDEKEL?!"-fajta figurák. Kizárólag a sablOn miatt vannak itt: a főhős kisszörny civil barátOk segítségével eljut a személyes kincséhez - ami ezesetben egy zacsinyi varázsgyűrű. 

 Kiérezni egy igen-nagyOn halOvány technika-vs.-természet ellentétet az egészből, de ez - akárcsak SOnic szózatai a barátságról - semmitmOndóan kOppan a földön. TOm kényszerből élt egy pOrfészekben; felvétele a san fransiscO-i zsarukhOz új lehetőséget/lendületet jelentett vOlna a számára, mOst meg SOnic miatt körözik őt. SOnic pedig azért élt Ott, mert ha már bújkálni kell, Olyanok körül tegye, akiket kedvel. Egyikük élete sem rendeződött el a végén, hiába tetteti ezt a film. RObOtnik + a csicsás kütyüi is max. azt üzenték nekem, hOgy az amerikai kOrmány és mílicia beállt agyú barmOk karámja, akik "legjObb emberüket" a diliházból söpörték elő. 

 Nincs irgalOm: csOntsOvány, ötletszegény, hermetikusan kicentizett, banális rOad-(runner-)mOvie a SOnic, a sündisznó. Vállalható, de akkOr is gyenge.  

   

Rampage - Tombolás

Kánikulában rohantam a moziba, hogy a tüdőmet kiköpve jegyet vegyek a pénztárnál erre a filmre. Ebből ki lehet találni, hogy előzőleg még a poszterét se láttam a Tombolásnak, nemhogy az előzeteseit. És bár a jegyárat nem érte meg, hazugság, hogy nem szórakoztam rajta; annyi helyről, olyan pofátlanul és dübörgő esztelenséggel lopkodja alkatrészeit a Rampage, ahogy a no-go zónákban fosztogatnak ostromállapot idején. És mindezt miért? Hogy mindent visszadobáljon ránk. :)

Davis Okoye volt katona jelenleg állatgondozó, akinek legjobb barátja George, az albínó gorilla. Egy multicég kísérleti anyagát hordozza az a roncs, ami egy űrállomásból pont George élőhelyére zuhan le. George - és két másik állat - az anyag hatására nőni, erősödni és vadulni kezd. A multicég élén álló testvérpár meg akarja szerezni az állatokat, miközben egy korábbi tudósuk, majd a kormányszervek is George nyomába erednek. 

A legnagyobb tudatossággal hoztak össze az alkotók egy nagy, fékevesztett baromságot, onnét lopva, ahonnét éppen eszükbe jutott. Gravitáció-Alien-duplakoppintásból egy King Kong-Jumanji hibridbe csöppenünk, majd pár percre átkukucskálunk a Ragadozóba, hogy aztán a jó öreg Transformers és a Godzilla zúzómaratonjával, illetve milicista fétisével áztassuk a retinánkat. Találóbb címet nem is adhattak a filmnek, hisz a cselekmény legalább úgy tombol és bakugrik ide-oda, mint ez a 3 alkalmi kaiju:

1. a már említett megamajom,
2. a bulira késve érkező krokodilszörny,
3. és egy olyan hiperhajlékony CG-farkas, akinek valahogy még kifeszíthető bőrhártya is nőtt a szertől a végtagjai közt, mint a repülőmakiknak! 

Ismét testhezálló szerepben biztosíthatja megélhetését színészként A Szikla: annyira rájátszik itt a szerethető óriás imidzsére, hogy mikor Chicago-ban összefeszül a 3 monstrum, a nagysokára kijózanult George és David vállvetve mennek neki a 2 másiknak!  Megismétlem: egy halandó ember 3 épületmagas állat bunyójába rohan, testközelbe! Értem én, hogy A Szikla egy jól megtermett pasas, de végig azt vártam, hogy a törmelékhegyek közt valami egyszercsak szétlapítsa.    

A Kenguk c. francia rajzfilmsorozat főgonoszait üti meg agyilag a filmbéli testvérpár, az akarnok Claire és a világba ordítóan hülye öccse, Brett. Ugye a gonosz vállalat élén meg akarják szerezni a DNS-szétcsesző kísérleti anyagukat, később pedig az attól megnőtt 3 állatot. Miként? Hogy egy rádiótorony révén odavonzzák őket... a Chicago kellős közepén épült cégük főépületükbe! És ezzel a szállal tetteti a film, hogy valami kis alibitörténete is van, megcifrázva azt a kirúgott bombázó genetikussal, Kate-tel, aki Okoye fő kísérője lesz a George utáni hajszában.

Kész lettem volna egy kegyelemkettest megadni a Rampage-re, ha nincs az utolsó pár perc, ami az egyetlen működő fonalat tépi szét a forgatókönyv szövetéből. Okoye és George kötelékét a sok baromság közt is elhittem: érdekelt, hogy ezt a jóbarátot, akit Okoye sok éve mentett ki a vadorzóktól, sikerüljön ismét a régi önmagává tenni. De az agyament sérthetetlensége a fináléban, és főleg a poénra vett ál-halála egyszerűen visszataszítottak. 

Igen: még úgy is, hogy megértettem, miféle mű ez, minek szánták, mi a rendeltetése. Valami emberi oldala kell, hogy tartósan maradjon még egy ilyen "habkönnyű" akciófilmnek is. De ha ezt utólag poénra veszik, rendes zárás nélkül, azt úgy veszem, mintha a készítők kiröhögnének a hiszékenységemért. Mintha az egész csak mézesmadzag lett volna, hogy az is pénzt adjon erre, aki agyatlan zúzásnál többet vár egy akciófilmtől.

Nyilvánvaló, hogy a Tombolás készítői a King Kong és a Godzilla filmjogai után sóvárogva hányták össze ezt a kétórás kergetőzést. Minden benne csak ürügy, hogy mihamarabb láthassuk, amint kaiju-szörnyek katonákat vadásszanak le, tankokkal golfozzanak, helikoptereket csapjanak le, ahogy kidekorálnak egy nagyvárost. Rossz szót nem szólok A Szikláról, bár már unom, hogy nem bír olyan filmproject-et találni, ami egyszerre értékes önmagában, és testhezálló is őneki, mint színészembernek.

A Rampage-re 1/5-öt adok. Látványoskodó szemétrakás.