Az Ír

Scorsese a gengszterdráma mestere, akkora tapasztalattal és tekintéllyel, hogy – főleg az elmúlt évek silányodó kínálatában – ha alkot, az eseményszámba megy. Az Ír olyan adaptáció, amin látszik a profizmus: aprólékos, karakterfókuszú, tablót ad a kor számos történelmi személyiségéről. Az a féle nagyformátumú eposz, amely szinte pisztollyal a kezében grimaszol rád, ha úgy érzed, hogy nem fogott meg téged: csak arról lehet szó akkor, hogy TE NEM tartozol a célzott közönségrétegbe, TE NEM vagy a megfelelő személy e gondos alkotás befogadásához, ugye? UGYE…?

Frank Sheeran, az ír teherautó sofőrt összehozza a sors a keresztapa Russel Bufalino-val, akinek előbb végrehajtója, majd jobbkeze lett. Frank megbízható „szobafestőnek” (agy-kiloccsantónak) bizonyul: egyenes, lojális, tartja a száját, odafigyeléssel intézi el a nem kívánatos személyeket. Szert tesz többek között James Riddle Hoffa, a népszerű szakszervezeti vezető barátságára, ám az évek során „Jimmy” egyre kellemetlenebbé válik a maffia berkeiben. Frank tudja: ha parancs jön, neki kell majd megtennie…

Nehéz választás előtt állok; kicsit mintha nekem is egy többé-kevésbé kedvelt valakit kéne most „likvidálnom” a film személyében. Nem vitatom, hogy hozzáértéssel farigcsálták, gyakran bírt tetszetős és informatív jelenetekkel… és valahogy mégis hidegen hagyott végül. 

Nagyon is bírtam a Pacino-De Niro-Pesci triumvirátus alakításait – különösen az elsőét –, tiszták voltak a motivációk… és a film felétől mégis untam, sőt gyakran szántam a figurákat. Átéreztem, ahogy az agg Frank mereng sokévtizedes „életművén”, akárcsak maga a rendező, a történet mesélője… és mégis szétesett számomra az egész. Azok közé tartozom, akik nem értenek egyet a bő 200 perces műsoridővel: ez a filmet lehetett, sőt kellett is volna két darabban, „Part I.” és „Part II.” részre bontva kiadni, semmit nem vont volna le a tartalmi értékéből. 

Az első félidőben a kidolgozottság mellett még megvolt az energia is: lekötött Frank előmenetele az 50-es, 60-as évek Amerikájában, ahol a maffia csápjai körülfonták a politikát és a szakszervezeteket. Eltérő érdekcsoportok hol mosták, hol megkötötték egymás kezét, ám maga Frank munkájában mindig is a túlélésre szorítkozott: akárcsak II. világháborús katonaként, itt is parancsra kellett gyilkolnia, rendszeresen és hatékonyan.

De Niro visszafogott játéka eleinte még tetszett; hihető volt fegyelmezett melósként, majd maffiózóként is. De a történet hátszele nélkül Frank alakja kifejezetten szürkévé laposodott: a film másik „filmméretű” fele semmi érdekfeszítőt nem nyújtott róla vagy az eseményekről,

– kivéve Jimmy lépre csalását. Meglepett, hogy a megtévesztő szöveg a kocsiülésen tárolt „halról” mennyire Tarantino stílusát idézik: bérencek halandzsáznak, miközben nyugisan készülnek a gyanútlan kártevő kivégzésére, á lá Jules & Vincent. 

Al Pacino remekelt Jimmy Hoffaként: belépőjekor - teljesen függetlenül attól, mikor mennyire fiatalították meg a színészek arcát - még rá se ismertem, úgy felolvadt a szerepben. Rokonszenves volt ez az ábrázolás róla: jó manipulátor, remekül bánik a tömeggel, ugyanakkor energikus és szókimondó alak. Tudja, hogy megnyerő stílusa vonzza az embereket, és nagyon élvezi a népszerűséget.

A naivitását viszont már úgy érzem, kicsit eltúlozták. Börtönviselt, családos ember létére tojik az életveszedelemre, ahogy a közéletbe visszajutva egyre jobban felhívja magára figyelmet. Frank a jóbarátja, ugyanazon körökben forog, mint ő, nyíltan győzködi, és amaz mintha meg se hallaná. Nem veszem be, hogy akit sokáig az ország 2. emberének tartottak, aki listányi gengszter mocskos ügyeivel van tisztában, az ennyire önveszélyes, a valóságtól elrugaszkodott legyen. Scorsese ezzel mintha csak Frank kényszerű árulását mentegetné azért, hogy később ne legyinthessünk egyből a szomorú nézésére, amiért egyik lánya meggyűlöli a tettéért.

Anna Paquin Peggy-je nem kap sok műsoridőt, de okos szereplőnek találtam. Ő jelenti azt a morális vasmacskát, ami Frank hóhéréletét még a megbocsáthatóságon belül tartja – épphogy. Szűkszavú, de nagyon is értelmes: nemcsak látta, felfogta, miféle munkából tartja el az apja őt és a testvéreit, de a „barátain” is érzi valós mivoltukat. És bár Jimmy sem épp szent, Russel-lel ellentétben őt könnyű a kisugárzása miatt megkedvelnie – annyira, hogy az eltűnés okát átlátva kizárja apját az életéből. 

Nem tudom, történelmileg pontos-e ez, de helyesnek tartom, hogy a filmben ez a megvetés sírig tart. Mi több: maga a megvénült, tolókocsis Frank sem érez fél évszázad után megbánást egyik áldozata, vagy azok gyászolói miatt sem, mikor egy pappal beszél a vége felé. Fölöslegesnek és túlbuzgónak éreztem, hogy a film ennyire kinyújtja a magányos vénember melankóliáját, mintha csakis így tudnánk átérezni a helyzetét: márcsak vegetál a közeli halálig, erkölcsileg pedig rég hulla. 
 

Az Ír a hűség és árulás, elvek követése és feladása közti ellentétről mesél; arról, hogy egy életút mellett elköteleződve egyre arrébb csusszan a megengedhetőség határa. De egyszerűen túl nagy gépezet ez a film ahhoz képest, hogy mennyire szokványos: egy profi direktor túlhangsúlyozza egy részben általa formált műfaj sémáit, és a rengeteg kicentizés közben az összhatás életlenné válik. Tónusa és bíztató karakterei pusztán azon az apropón süppednek feledhetőségbe, hogy eljárt felettük az idő, és kemény bűnözők voltak. Túlépített és túlszürkített, még úgy is, hogy pont a műfaji sémái révén állítana emléket egy filmes korszaknak.

Minden tiszteletem, de akkor is csupán egy ügyes rutinmunkának éltem meg Az Írt, és remélem, hogy nem ez az utolsó Scorsese-movie, amit láthattunk. 

Nagymenők

"Akkor nincs kiút. Vagy egy őrült szolgálatába állunk, vagy agyonlőnek minket."

(Nyomás utána)

Örökzöld darabja a gengszterdrámáknak a Nagymenők, azaz Goodfellas. Nagymesterien szerkesztett és előadott produkció ez: meggyőző, feszült, tanulságos, kegyetlenül szórakoztató. Vetekszik a Keresztapával abban, milyen pontos képet ad egy amerikai bűnszövetkezet működéséről és hierarchiájáról. Annyira gondosan hangolja össze alkotórészeit, hogy igazi, nagybetűs kikapcsolódást nyújtott, és teljesen beszippantott engem a szereplők életébe.

Martin Scorsese Henry Hill valós történetét meséli el, aki a XX. század egyik legnagyobb maffiakörének a tagja volt. Az ír-olasz fiú leghőbb vágya, hogy gengszter legyen, hisz azok látszólag bármit megtehettek, jóformán semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk. Helyi nagymenők protezsáltjaként Henry befutott, megnősült, irigylésre méltó kapcsolatok segítették. A 60-as évek virágkorát a 70-es években fokozatos hanyatlás követte, míg végül már a Hill-ek élete sem volt biztonságban többé.

Nemcsak a múlt századi maffiáról kaptam hihető és változatos tablóképet, de az amerikai életről is úgy általában. A nagyravágyó ifjú keresi a neki tetsző társaságot, s bekerül a szervezetbe, ahol bemocskolja a kezét, ha kell.

Mindenféle sötét alakok védőszárnyain jut fölfelé a ranglétrán, de menthetetlenül a vonzásukban ragad, és ebből nincs kiszállás, amíg csak él. Henry és kicsit a felesége, Karen szemeivel fedezzük föl a maffiától kapott nagypolgári élet árnyoldalát.

Hogy egy velejéig hazug, gubószerűen zárt (al)világ tagjai, mely kötelez saját "barátai", szabályai, értékei megtartására, és idővel a maga képére formál mindenkit. Létezésük szerves része, hogy rabolnak, csalnak, gyilkolnak, senki épeszű ember nem mer ujjat húzni velük. 

Henry korán megtanulja az alapvetéseket: sose köphetsz be mást a köreidből, téged ellenben bármelyik pillanatban kinyírhatnak. Akkor is, ha nem vagy kellően lojális, ha túl sokat hibázol, útjában állsz a nem megfelelő személynek, vagy akár ha csak a helytelen szó jön ki a szádon.

Ez a kiszámíthatatlanság leginkább Henry társában, Tommy-ban mutatkozik meg. Igazi disznó, kényszeres bizonyítási vággyal: heccből vagy felindulásból is akárkit szétverhet/szétlőhet, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Joe Pesci épp a jó tűfokot találja el alakításában szélsőség és a még normális között, vele lódulhat a legnagyobbat előre egy-egy jelenet. 

Valahányszor a "tiszta vérű olasz" bérgyilkosból kitörni készül a vadállat, feszülten figyeltem, hogy sikerül-e Tommynak féken tartania magát, és ha nem, mi sül ki a balhéból. Nem ismételték addig a kitöréseit, amíg már unalmas lett volna.

Tetszett, hogy Tommy legnagyobb baklövését csak évek múltán, irányított kivégzéssel torolják meg a belső körök. Mivel 1970-ben halálra vert egy "érinthetetlent", Billy Batts-ot, a Gambino-família egy beavatás álhírével elcsalja és agyonlöveti. 

Már a film pazar nyitánya tömören összefoglalta mindazt, amivel a bűnös rászolgál büntetésére. Semmi zene vagy sejtetés, mégis valahogy végzetszerű, ahogy megbűnhődik. Elképesztő pillanat, mikor 1-2 másodperccel előtte Tommy rájön, mi itt az ábra:
"Ó, ne..."
#! 
Scorsese-nél még nem láttam rendezőt hatásosabb főbelövéseket ábrázolni.



A rendezésben azt találom nagyon felemelőnek, hogy nagyon őszinte. Művészi eszközökkel ugyan, de akkor is kertelés nélkül mondja ki: ezek rohadékok, a társadalom szennyvödrei! És a mocsok közepén afféle triumvirátust alkot Tommy, Henry és Robert De Niro Jimmy-je. Egyébként, mint a római triumvirek, itt is a 3. fél kiesésével fordul majd egyik a másik ellen.

Nem olvastam utána a Lufthansa-rablás ügyének, de a filmben az azt követő tisztogatás nyilván Jimmy legdurvább húzása. Világosan megmondta tettestársainak, hogy kerüljék a feltűnő költekezést, erre azok bundát meg más drága holmikra költötték részüket a szajréból. Értem a gengszter észjárását: úgy vehette, hogy ezek megbízhatatlan ballonzsákok, akikre nem számíthat, de akik miatt a zsaruk könnyebben szagot foghatnak.

Azt már a bevezetéskor kitaláltam, hogy idővel úgyis szétesik ez a fenenagy szervezettség a bandában. De örülök, hogy Scorsese itt már nem a brutalitásra ment, hanem csak a véres "végeredményt" mutatja. Beszédesebb így, hogy akik együtt jártak össze partikra, esetleg egymás házvendégei voltak, 

azokat egyikük lejegeli, hogy a saját hátát fedezze. Táblaként hirdeti ez szerintem a maffiózók képmutatását: Jimmy folyton Tommyt kritizálta, hogy mennyire közveszélyes, és nem fékezi magát, holott álarc mögött Jimmy is éppolyan félőrült, paranoiás. Látszólag lefújja az öröké panaszos Morrie megölését Henry előtt, aztán mégis kés döfet a gyanútlan ipse koponyájába. Nincs itt semmi kérdés: hazug világ morális szemetekkel, akik közt a "bizalom" kártyavárként omlik össze, ha komoly baj adódik. 

Külön piros pontot adok, amiért a főszereplő okkal válik a film narrátorává, nemcsak azért, mert ő végül nem végzi a hullaházban. Mivel Henry és Jimmy csak félig olaszok - sőt, Henry zsidóskodik egy ideig, hogy elvehesse Karent -, nem léphetnek a maffia belső körcikkébe, ezért is mesélhet nekünk, a nézőknek kívülállóként. 

De amúgy rendesen főszereplő: ez az ő életútja, végig a dolgok sűrűjében van, és a film 2. fele már teljesen az ő anyagi-erkölcsi leromlására koncentrál. Narkózott, lelkifurdalás nélkül csalta a nejét, és még "tommysan" el is veri Karent,

miután az erre rájön, és revolverrel fogadja az ágyban, mondván, hogy mindkettejükkel végez. Egyszerre nevettem és izgultam azon a szituáción, pedig én magam gyávaságnak tartom mindkettejük viselkedését itt.

Lorraine Bracco és Ray Liotta párosa remekül működik, az érzelmi hullámvölgyeket is hihetően adták elő. Karen értelmes, határozott, hűséges nő, aki felismeri, miféle "munkát" űz a párja, mégis szemet huny fölötte. 

Sekélyesnek találtam volna a karaktert, ha csak a pénz és luxus miatt válna férje cinkosává, bár ezek kétségkívül nagy hatást tettek rá. De leginkább talán az a tettrekészség imponálhatott neki, amivel Hill a problémáit kezeli: pisztolyt bíz Karen-re otthon, hogy megvédje magát vele, és miután egy ismerősük molesztálta a nőt, azt saját kezűleg veri össze a nyílt utcán. 

Érdekesnek találtam végigkövetni, hogy mivé formálja Henryt a gengszterlét, majd a több évi börtön után a kokó. Már semmi nem olyan, mint régen: összeköttetései elhaltak, biznisze és függősége lassan egy roncsot csinálnak belőle. Üldözési mánia felé sodorja, ahogy Jimmy-ről leolvassa, hogy már őt, a régi szövetségesét is fekete listára tette, 

közben hatósági helikopter cirkál naponta a feje fölött, akár a keselyű. A néző egyszerre érez szánalmat és elégedettséget azon, ahogy Henry Hill börtönviselt gengszter és drogdíler tönkremegy. Tragikomikusnak találtam pl., ahogy Karen bevallja: az FBI házkutatásakor 60.000-et érő kábítószert kellett lehúznia a WC-n.

Még a befejezés is beszédes, viszont egyáltalán nem teátrális. Hill utolsó mentsvárként kapja az örökké kijátszott jogrendtől a tanúvédelmi programot. A mű egy pillanatig sem csinál titkot belőle, hogy Hill nemcsak arról dönt, feldobja-e Jimmyt és az olasz maffiát, mielőtt azok kinyírnák őt.

Le kell számolnia egész addigi életével, a gengsztercsaládot és -identitást beleértve, vagy az őt is a pusztulásba viszi, hiába nincs főben járó bűne. Az az értelmezés viszont szerintem nem állja meg a helyét, hogy a két családja - a véres pót- vagy a vér szerinti - között kellene választania:

1. Rég eldőlt, hogy az elsőt helyezi előbbre;
2. a feliratos zárás közli, hogy Karennel később elváltak;
3. és a végső szavaiból a legrosszabb fajta bűnösség virít ki. Hogy nemcsak egy életen át követett el bűnöket, de vágyott rá, hogy újra úgy éljen. „Egy átlagos kis senki vagyok: most már életem végéig úgy élhetek, mint egy fafej.”

Egy rakat művészi eszközt és érzékeltetési technikát használ föl a rendezőzseni, amiket más, nálam értőbb bloggerek már bizonyára összegyűjtöttek. Nekem olyan összefüggő egészt alkotott a film, hogy nem akarom ennyire fölboncolni. A legelejéről tenném csak szóvá, hogy mókás ötlet volt a fő színészek neveit száguldó kocsiként feltüntetni. Olyan, mintha a betűsorok is bűnözők volnának, akik épp elpucolnak a tetthelyről.

Méltán lett azóta hivatkozási alap a Goodfellas. Egyik legjobbja Scorsese-nek és úgy ám-blokk a 90-es éveknek, rengeteg színes figura és helyzet élethű kaleidoszkópja a gengszterek utolsó aranykorából. Bűnről és bűnösökről, a bűnben élés nyereségéről és áráról szól, miközben zseniálisan ötvözi a brutális humort a visszafogott drámával.

Jeles osztályzattal veszek búcsút a Nagymenőktől. 

Otthon egyedül 2. (Reszkessetek betörők 2.) - Elveszve New Yorkban

A Home Alone 2. olyan alkotás, amiről sosem volt számottevő véleményem. Ennek főként az oka, hogy a mű cselekménye jóformán semmi újat nem hordoz, azonkívül, hogy - mint pl. a Die Hard-folytatások - kiterjeszti a fő konfliktus színterét egy egész városra. Másolómunkáról van szó, ami meg se próbálja továbbgondolni elődjét, csak a gegekre hajt, és az első rész népszerűségén lovagolva kisstílűen pluszprofitot próbál harácsolni a készítőknek. Pontosan ezt hívják úgy az angolban, hogy: cashing in. 

Szóval Kevint ezúttal egy repülőtéren veszítik el a MacCallister-ök. Miközben az anya megint magába roskad, a srác New York-ban köt ki, élvezi a szabad létet, összefut Marvval és Harryvel, továbbá - fogalmazzunk így - császkálásai során megismer pár ember:

• egy idióta portást, akit Tim Curry játszik;
• egy mogorva taxisofőrt és egy nőt pár galambbal. 

Majd a Vizes Banda új akcióját parádésan meghiúsítja, és visszatalál a szüleihez.

Véletlenek ebben a filmben bőven találhatók, és nemcsak mert véletlenszerűen mutat be és tüntet el hamar szereplőket, akikkel Kevin összefut. Ők cseppet se fontosak. A nő a galambokkal nem egyéb, mint az idős hólapátoló cselekménybéli helyettese. Lám: Kevin véletlenül megint összefut egy idegennel, akitől először megijed, majd hosszan elbeszélget vele, és a "végső ütközetnél" véletlenül ugyanúgy váratlanul megmenti Kevint a Vizes Bandától.

Kevin véletlenül fut össze Marvékkal az utcán, később véletlenül hallgatja ki a tervüket egy ünnepi boltban, merő véletlenségből épp idejében ér a tervezett bűntény színhelyére, hogy megint csapdákat állítson a duónak, véletlenül épp egy játékokkal teli helyen, amikkel mint ismert, furfangosan bánik. És véletlenül sikerül épp újra összefutnia a szüleivel a végén.

Ja igen: és véletlenül ugyanazt a krimit nézi a TV-ben, melynek főszereplőjéről ismét elhiteti, hogy valódi személy. Csak az első rész pizzafutára helyett most egy egész hotelszemélyzettel hiteti ezt el.

"Borulj hát térdre és úgy mondd, hogy szeretsz."

"Szeretem magááát...!"

Ha nem gondolok arra, mennyire badarság, hogy ezt felnőtt emberek hada bevegye, akkor ez még egy mulattatóbb pillanat.

Nem akarom elítélni ezt a filmet, csak mert másolja az első Reszkessetek betörőket. Az egy jobban kezelt, jobban megírt film volt, eredeti szituációval. A későbbi két Home Alone-nal ellentétben itt legalább az eredeti szereplőgárda is megmaradt. Mégis csalódás volt számomra, nem is kicsit. A karakterek csupán kurta műsoridejű díszek, a történet nyilvánvalóan formális, kevés poén működik, és a szereplők képtelenek használni az eszüket. Kevin sztorija egyáltalán nem folytatódott itt! Mindössze megismétlődött egy másik helyen és időben.

Otthon egyedül (Reszkessetek betörők)

"Karácsonyi filmet" rendezni még hollywood-i viszonylatok között is könnyű. Családbarát atmoszférát kell létrehozni, ahol az események a karácsonyhoz kapcsolódnak. Ha nem is magához az ünnephez, de az ünnep időpontjához. Miért éppen karácsonykor tervezi azt - teszem azt - 2 kisstílű rabló, hogy többszörös rablást hajtanak végre egy háztömbben?

Könnyű elképzelnem, hogy a magyar fordítók semmitmondó címnek tarthatták a "Home Alone" szó szerinti fordítását, ezért is ismerjük "Reszkessetek Betörők" néven ezt a családi komédiát. A főszereplő gyerekszínész, Macaulay Culkin ezzel és a Richie Rich-csel aratta élete legnagyobb sikereit: 11 évesen a legfiatalabb jelöltje volt az Arany-Glóbusz "Legjobb musical vagy vígjáték színész" kategóriájának. Inkább nem részletezném Culkin karrierjét, nem tartozik ide.

Szóval a 8 éves Kevin McCallister egy chicago-i nagycsalád tagja, ahol a gyerekek túlnyomó többségben vannak: Kevin testvéreivel és unokatestvéreivel él egy szobában. A film egyszerű logikával leköveti, mik a leggyakoribb vonásai egy kollégiumszerű háztartásnak: etikus szülők, enyhe rivalizálás a gyerekek között, ezer sebből vérző "idilli" családkép. Kevin, mint legkisebb fiú kiszolgáltatott helyzetben van: nagyon korán cinikussá válik, hogy ne legyen gyámoltalan, ne irritálja annyira a többi srácot, köztük bátyját, Buzzt.

Az írók nem próbálták túldramatizálni a családon belüli viszonyokat, ami szerintem bölcs döntés volt. Így kellő tér és figyelem jut magának a rendhagyó helyzetnek: Kevint szó szerint otthont felejtik a szülők, mikor a teljes família Párizsba siet az ünnepekre. 

Miután Kevin felismeri, hogy egyedül maradt, a vadonatúj helyzet, a szabadság határait kezdi feszegetni. Meddig mehet el? Mi mindenre nyílt lehetősége most, hogy egyedül van a nagyházban? Hogy Kevin miért nem megy még messzebb, arra hál'Istennek a film tisztességes indokot nyújt. Nemcsak hiányozni kezd neki a család: azt hiszi, egy korábbi kívánsága tüntette el őket onnan, tehát halványan a bűntudat is bejátszik. Egyedül kell gondoskodnia magáról, és nem ismer senkit a környékről.

Aztán itt van Marley, az idős hólapátoló a szomszédságban. Kevin nem naiv, de az elején még hiszékeny: simán felül a többiek fantazmavóriájának, hogy a szakállas férfi hajdan leöldöste az egész családját. Abszurd egy felnőttnek, de hihető pletyka a városi kölykök fülének.

Kettejük beszélgetése a templomi előadás alatt mellőzi a csöpögősséget. Ahová pedig eljut a párbeszéd, az se valami megrágott tanulság vagy nevelési szlogen lesz. Ez az ember volt az addigi legijesztőbb jelenség Kevin számára. Ellenben most látni kell, hogy Marley rendes ember, akinek nincs módja máshol látni a távol élő unokáját.

És tetszik, hogy az írók az esetet nemcsak  Kevin "új élettapasztalatának" szánták. Kevin bőrét épp ez az új ismeretség menti meg a végén, amikor két támadóját Marley a lapátjával fejbe csapja. Az már egy kicsit kiszámítható, hogy Marley viszontláthatja az unokáját, Kevin meg persze együtt örül az öreggel. De a jelenet és felvezetése kellően kimunkált, hogy ne váljon klisészerűvé. Ez az öröm életszerűbb formája, nem az az elaléló vigyormaraton, amit sok karácsonyi matiné megenged magának.

Az egyik dolog, ami bosszantott a filmben, hogy nagyon lassan indulnak be az események. Tévedés ne essen: örültem, hogy a felvezetésre sok időt szántak. Vígjátéknál is ritka téma, hogy két rabló végigfosztana egy fél utcát, csak egy szál kölyök "szembeszáll" velük. Csak lehetett volna gyorsabb is.

A cselekmény leglátványosabb része: Kevin vs. Vizes Banda. Fogalmam sincs, miért kellett ezt a nevet adni egy ráadásul alig 2 fős társaságnak. Olyasfélék ők ketten, mint a Disney-mesék banditái: a "nagy terv" kiötlője alacsony termetű, a magasabb és vékonyabb pedig persze a butább is. Ennyiből áll az egész személyiségük, (emiatt először még kevertem is a nevüket),  mégis élvezetes látni, ahogy rendre kikap Kevintől Harry és Marv.

Nem, nem ez a Marv.

Szóval aznap este az egész háztömb szabadságon van, és Kevin véletlenül fültanúja a két rabló beszélgetésének. Ami elég esetlen fordulat, és az is igen furcsa, hogy a szomszédság tagjait nem nyugtalanítja, ha a környéken sorozatban utaznak el az emberek ünnepekkor.

Gene Siskel és Roger Ebert chicago-i filmkritikusok azt nehezményezték leginkább, hogy Kevin "arzenálja" túl terebélyes. Több 1000 $-t érő holmi, amit egy elcsépelt bohózathoz használnak fel a készítők. Tisztelettel ellent kell mondanom: ez a mozi elsősorban nem tanmesének készült. Sőt én még keveselltem is a csapdák sokrétűségét. Persze tetszett, ahogy Joe Pesci feje/keze megég, vagy ahogy Kevin egy régi TV-krimi bejátszásával szórakozik. Másrészről viszont: a srác nyugodtan felderíthetett volna más házakat is, hogy onnan is beszerezzen tartalék matériát újabb gegekhez, és akkor még többet kaphattunk volna poénfronton.

A Reszkessetek betörők értékét nehéz felmérnem. Egyértelműen a legjobb karácsonyi mozik egyike az Álomgyárból. Folytatásai meredek lejtő szakaszai voltak minőség terén.
Felhoztam a cikk elején a Richie Rich-t, ami ugyan teljesen más témáról szól, de sok szempontból ennek a még felvágósabb, még kiterjedtebb megfelelője. Az ottani szintű karakterrajzzal a Home Alone is rendelkezik. A tanulság kevésbé szájbarágó, az alapszituáció eredetibb. Ugyanakkor kisebb volumenű, kiszámíthatóbb, és nem is annyira nevettetőek a csapdák, mint mondjuk A pénznyelő esetében. Azt mondanám: a hangulat, Kevin ötletei és a humor együtt kiadnak egy már határozottan élvezhető alkotást.

Halálos fegyver 4.

Minden egységes  trilógia után rendkívül rizikós egy nagy költségvetésű negyedik részt hozzáforgatni. A végeredmény ilyenkor bizonytalan kimenetelű. Lehet katasztrofális, mint a Batman és Robin, vagy igényes munka, mint a Halálos fegyver 4.

A jó film technikai és hozzáállás-béli feltételei mind adva voltak. Változatlan rendező, stáb, szereplők, helyszínek; még a filmek sajátságos atmoszférája is megmaradt. Nincs probléma a kontinuitás, illetve a történet tempója, logikája és hangulatvilága körül sem. Könnyed, de nem komolytalan.
És mégis: tettenérhető rajta egyfajta megfáradtság, epilógus-érzet. Most nem olyan apróságokra gondolok, mint Trish és Martin új frizurája. Richard Donner alighanem előre sejtette, hogy már nemigen maradt mit hozzátenni a történethez, hiszen Martin és Lorna összejött, Roger gyerekei pedig felnőttek. Ezért a történet mozgatórugója a családi kiteljesülés lett: Lorna és Rianne terhes kismamák, Roger pedig egy tucat gyereket és nagyapjukat fogad be menekültként. A kínai maffia is egy sötét családképet jelenít meg, aki nemcsak ellenségeit öli le, de a kudarcot valló, tanúnak számító embereket, sőt puszta elrettentésből a csempészett emberek közül is találomra ölnek.

A gyilkosságok színezete mindig változik az egyes részekben: az elsőben brutális cselekedet, a másodikban szisztematikus irtószéria, a harmadikban közösségre kiható szociális betegség. A 4. részben ez leginkább a romeltakarításra emlékeztet: aki a Murtaugh-Riggs famíliák életét megkeserítheti, egyesével kiesnek a képből. Roger és Martin többször életveszélybe kerül, egyszer majdnem mindkét család bennég a házban, de végül egytől egyig megmaradnak. Hong, a nagyapa-figura megölése a kötelező rendes áldozat, így Murtaugh többszörösen is nagyapa lesz. 

A poénfaktor a duón belül és a többiek részéről is erős maradt. Riggs többször hecceli társát: nemcsak ráveszi, hogy gatyában csapkodjon a lángszórós ember előtt, még a sajtófotót is állandóan kiragasztatja elé. A most magánkopó Leo Getz és a Murtaugh-gyerekek mellé újabb ütős figura kerül a csapatba, ez pedig Lee Butters. Jelenléte indokolt, hisz ő Rianne anonim férje, és társnyomozó szakértő a kínai ügyben: gyorsan reagáló, jó eszű hekus. Kacagtató, ahogy előre hízeleg apósának, miközben Roger antiheterónak hiszi. Ez a fricska megérdemelt, tekintve, hogy sose bízott lánya értékítéletében.

Sok poén viszont erőltetett: a fogorvosi rendelőben a nevetőgáz használata inkább bohóckodás, mintsem természetes közjáték. A film elején a cápa nem-lelövését is túldramatizálták. Roger hajója elsüllyed, a cápa kiszabadul, Leo Getz pedig egyfolytában kotnyeleskedik. A fekete zsarut - mint panaszolja - sokadjára éri tetemes anyagi kár, és ez inkább részvétet kelt a nézőben, mint derűt.

A történet bűnügyi oldala tűrhető: Wah Sing Ku 4 bűnöző kiváltására üzemeltet pénznyomdát, amihez az illegális emberkereskedelem szolgáltat munkaerőt. Mégha csoda folytán egy rab meg is szökne, menedékjog híján kiutasítanák őket az Államok joghatóságából. Ennek az üzletnek esik áldozatul Hong és - ironikus módon - maga a helyi keresztapa, Benny is. A felderítés tehát polgárjogi visszásságokat, és etnikai kérdéseket is felvet. "Ma (a szlogen) az: sajnáljuk, teltház van." Mire Roger válasza: "A maga szülei indiánok, igaz?"

Egyedül azzal az utalással nem voltam kibékülve, hogy Roger az őseit hozza fel példának Riggs előtt. Bőrlehúzásnak érződik, miközben a pár évvel korábbi családja háromszoros méretűre duzzadt.

Az akciójelenetek közül a legfontosabb az autósüldözés. Közvetlenül a ház felgyújtása után történik, tehát arányos válaszlépés. Riggs korábban elpanaszolta Rogernek, hogy küzdőszelleme lankadófélben van. Ez a jelenet egyfelől igen látványos hajsza, másrészt Riggs bizonyíthatja, hogy "bírják még a gyűrődést". Nyilván ugyanez a megfontolás állt amögött, hogy Riggs és Roger a végén közelharcot vív a Jet Li játszotta Wah Sing Kuval, de elég szeleburdi elképzelés. Csak azért bevállalni egy sokkal képzettebb és gyorsabb gyilkos ellen a közelharcot, hogy bíztassák magukat? És hogy maradhat valaki ilyen aktív, miközben egy szigonnyal a hasában mozog?

Martin Riggs élettörténete teljessé válik, amikor a végén meglátogatja Viktoria sírját. Lorna bármely nap szülhet, de még mindig nem házasok. Riggs retteg, hogy megint megözvegyülhet, megint zsaru mivolta miatt. Leo Getz felbukkanása okos ötlet volt: tényleg olyannak hat a történet a békáról, mintha Viki szelleme küldte volna oda bíztatásul. Az előző részek ismeretében ez érdemi végkifejlet, együttérzést vált ki a nézőből. A kórházi jelenet lezárása a legvégén kicsit érzelgős, de mindenképpen hangulatos: mindegyik visszatérő szereplő egy utolsó képben búcsúzik - kivéve a pszichiáternőt.