Thor 4. - Szerelem és mennydörgés

  

A legvonzóbb alcímű Thor-részről süt eddig a legjobban, milyen könnyű lett volna jóra megcsinálni, ha kovácsműhelyét nem úgy hívnák: „Marvel Stúdiók”. Nem nehéz leolvasni a végeredményről, hogy kb. mi történhetett vele szabadon eresztéséig: Taika Waititi-t, miután a Ragnarokkal látszólag új lendületet vitt a Thor-szériába, most szorosabb felügyelet alá fogták, sejtve, hogy a folytonos humorizálás már nem lesz elég egy 4. rész sikeréhez – főleg az MCU eddig lomha 4. fázisában. Annál neccesebb megítélni, vajon melyik az erőltetettebb a Szerelem és mennydörgésen: a rendező poénközpontú stílusa, vagy azok a beépített vészfékek, amik hirtelen visszakomolyítják a tónust, nehogy egy rossz vicc kerekedjen az egészből. Lelövöm a poént: pontosan az is lett.

Valami sivatagbolygón egy Gorr nevű férfi elveszíti leányát, és mikor istene gúnyt űz a gyászából, ő a Halálpallos nevű elátkozott ereklyével végez vele. A gonosz penge révén árnyakból lesz képes szörnyeket teremteni: e hatalom birtokában Gorr megesküszik, hogy a kozmosz összes istenét elpusztítja. Genocídiumát Thor próbálja leállítani, ám közben dupla nehézségbe ütközik: egyrészt Gorr túszul ejti Új-Asgard gyermekeit, másrészt egy problémás új partneristen tűnik föl az oldalán – az ex-barátnője, Dr. Jane Foster!

 

Rég elástam a reményt, hogy egy eleve vad képregény-verzum filmklónjai reális, súlya szerinti bánásmódot adjanak bármely sci-fi- vagy űr-mitológiai témának. És még ezzel együtt is kiborító az új rész: kiborítóan pazarló. Témául szó esik itt szeretetről, gyászról, az isteni lét és szerepvállalás mibenlétéről, illetve ezek megtagadásáról – amit Russel Crowe pökhendi Zeusza is illusztrál. De mindezek az ötletek vagy túl sokára kapnak némi hangsúlyt, vagy szimplán kipárolognak a dumagép isten legújabb kalandjai között. Tulajdonképpen az történik itt, hogy több komoly személyes tragédia-sztorit, melyek mindegyike a maga külön produkciójáért könyörögne, megcsonkítanak és kibeleznek, hogy a lehető leghamarább kalapálják ki belőlük a megszokott sablonmunkát.

 

Bűnhamis baltahumor jellemző a Love and Thunder-re, mintha a készítők szándékosan szabotálni akarnák, hogy átérezzük vagy élvezzük, ami éppen történik. Közel se volna olyan következetlen hangvételű, mint amilyen, ha nem akarták volna ennyire vasmarokkal beleszuszakolni hol a fapoénokat, hol a szívszorítónak szánt részeket, miközben a történetet kellett volna – minden fantasztikuma mellett is – józan fejjel kidolgozni. Utálatos, ahogy folyton ezt a szüntelen, agysejt-gyilkos szájkaratét erőltetik Thor meg az útitársai részéről, aztán hirtelen váltással jön egy-egy drámai vagy épp horrorisztikus jelenet. 

 

Ez a tónusbeli össze-nem-férés épp Jane-en, Thor régi-új csaján ütközik ki a legjobban. Natalie Portman csak az elvárható minimumot teszi oda alakításában, és nem is hibáztatom érte: Chris Hemsworth mellett az ő szájába furikolták a legtöbb szópoént. Foster már az 1. részben se tűnt holmi háromdimenziós figurának, de még így is idegennek hat tőle, ahogy folyton lazáskodik meg játssza az eszét. Nem érdekel, milyen menő a szerkója: végig olyan, mintha láncra verve rángatnák keresztül a cselekményen. 

A románcuk felélesztése és az istenné válás teljesen mesterségesnek hatnak: az egész arra megy itt ki, hogy Ragnarokban széttört kalapács, Mjölnir mielőbb újra egybe legyen, Jane-ből pedig a Jane Foster Thor nevű akciófigura váljék, kb. annyi személyiséggel, mint a Marvel: Contest Of Champions videójátékban. Azt a szálat, hogy 4. stádiumú rákját az isteni erő tovább súlyosbítja, csak nagysokára engedik, hogy némi súlyt kapjon. A tragikus haláláról meg annyit: semmi kétségem afelől, hogy hamarosan úgyis visszapaterolják Jane-t a túlvilágról, természetesen újra istennőként... 

 

Ellentétben Portman-nel, Christian Bale a seggét is lejátssza Gorr bőrében, 10 éve az első képregényfilmes szerepében. Eltékozolják őt: a sminkjét kivéve – ami még démonibb a fekete-fehér világ hátterében – semmi egyedi sincs benne. A forgatókönyv nemhogy nem alig használja őt, néhol még ripaccsá is teszi szegényt, mintha megint tilossá vált volna érett drámát írni az MCU-ban a 4. Bosszúállók-mozi óta. Gorr legjobb perce az, amikor éppen ő, az istenölő teszi szóvá a csupán „instant isten” Jane-nek, milyen haszontalan az istenek léte és ereje, hisz a nőnek is csak olaj lett a tűzre a „thórság”. Ez kívánkozik itt, hogy a sztori vezérfonala legyen, de mégse válik sose ténylegesen azzá. 

A halála előtti döntése, hogy a többi isten kinyiffanása helyett inkább mégis a lánya támadjon föl, érthető ugyan, de az már kevésbé, miért hiszi, hogy éppen Thor lenne neki jó pótpapa. Csak az érzelmes szózatok miatt, amiket Thor levág neki a szeretetről, miközben az elrabolt gyerekekből épp hadsereget verbuvált? Waititi nem érdemli ki ezt a drámai csúcspontot azok után, amilyen vázlatosra csupaszították le, ami más műfajban a tónusnál is fontosabb volna: a történetet. 

A megszokott marveles középszerként könyveltem volna el a Thor: Szerelem és mennydörgést, ha nem táblázzák be ilyen feltűnően és erőszakosan, hogy melyik jelenetnél milyen tónusúnak köteles tűnnie. Ez köti le a produkció figyelmét a karakterei és konfliktusai kidomborítása helyett. Ha Waititi és társai meg bírták volna állni, hogy Gorr és Jane tragédiáját ne oldják föl a régi főgonosz+szörny-gyepálós Marvel-sablonnal meg az istenverte poénesővel, akkor a szívszorító és a könnyedebb percek természetesen tudták volna egymást táplálni. Ez lehetett volna akár az MCU egyik legértékesebb darabja! Így meg csak rendelésre szállított, bóvli love-story, ami pusztán a muszklis „női Thor” debütálását szolgálja.

A Thor: Szerelem és mennydörgésre 2/5-öt adok. Ugyanazt az élménykalibert nyújtja, mint a Doctor Strange az őrület multiverzumában.

 

Megsemmisülés (Expedíció)

Annihilation az igazi címe ennek a kis év eleji drágakőnek, amely merte ellátni a sci-fik alapvető feladatát, hogy elgondolkodtasson minket a világról és önmagunkról. Jeff VanderMeer regényéből Alex Garland írta és rendezte a filmváltozatot, amely a Paramount produceri hisztikörei ellenére megmaradt annak az okos elmetornának, amit - mértékkel ugyan, de - én is méltatni tudok. 

Lena férje, Kane eltűnt egy titkos katonai expedíció során, majd egy év múlva egyszercsak újra felbukkan, beteg és katatón állapotban. Az akciót szervező intézmény feltárja Lénának, hogy egy furcsa erőburokkal lefedett területet próbáltak felderíteni, melyet Vibrálásnak neveznek, de Kane-t kivéve mind odavesztek.

Ezért Lena vállalja, hogy egy női civil csapat tagjaként kideríti, mit talált ott a férje. A látszólag csendes tájon lassan rémálomba illő dolgokra derítenek fényt.


Sci-fiként és horrorként is megállja a helyét a magyarul Expedíció címre keresztelt film, hátborzongató és ötletes. Ahelyett, hogy egyoldalúan akarná okítgatni a nézőt, kiszámíthatatlanságba taszítva ösztökéli arra, hogy az eszét használja, és önvizsgálatot tartson. Nem lehet legyinteni a szereplők gyarlóságára, hanem felnőtt emberek teherbírásának korlátait és a csapatuk lassú szétesését kísérjük figyelemmel, miközben a megmaradtak közelednek a rejtély kulcsához.  

Ugyanakkor zseniálisnak kicsit túlzás nevezni Garland művét. A bevezető rész kimondottan ingerszegény, a színészi játék se sokat nyújt egész amíg el nem kezdődik a lényeg, a felderítés. Bár a szereplők komolyan vehetők, igazából csak archetípusok; Lénát kivéve mindenkit 1 tulajdonság és 1 veszteség a múltjából határoz meg. Még le se zárult a film, mikor a néző már nem is emlékszik, melyik bábut hova tolta és hullajtotta el a szkript:

• Anya, az indulatos medikus kattant be elsőként,
• Ventress, a lelki sérült pszichomókus - aki nem is számolt a visszatéréssel - nyiffan ki utoljára.
•  a jámbor fizikus Josie pedig saját bőrén láthatja beteljesülni elmélete igazát a Vibrálásról (mi viszont nem).
   

Felvillanyozott egynémely elgondolás a tudományos fantasztikus ötletek a Vibrálás által teremtett világból. De mindezt csak minimálisan magyarázzák a szereplők: az alaphangulat egyszerre rideg és (rém)álomszerű, nemcsak CG-effektekkel szúrják ki a szemünket. Vérpezsdítő és ijesztő belegondolni, hogy egy alternatív ökoszisztéma prizmaként szórja szét a hullámokat és a DNS-t, serkentve a mutációt növények, állatok, sőt emberek esetében.  

Nem először látok olyan produkciót, mely az ember pusztításra való hajlamát ecseteli, de az Expedíció friss levegő a műfajban. Az önpusztítás, mint sejtjeinkbe kódolt késztetés állandó mondanivaló: a környezet leheletfinoman, de hat az ember anyagcseréjére, pszichéjére és mentális állapotára. Ez és a növény-ember mutációtermékek adják az Expedíció legsokkolóbb pillanatait.

Lénáék vagy bárki más itt sose tudhatja, hogyan, milyen léptékben torzíthatja el génjeit, ösztöneit, elmeállapotát, és ha megtörténik, tehetetlenül kell végig néznie. Legjobb példa erre Josie: mikor megmutatja Lenának az elváltozást a karján, egyszerűen elsétál a semmibe: mintha azt az állapotot érezné természetesnek, amivé vélhetően kezd átváltozni. Végigfutott a hideg a hátamon a jelenet alatt, pedig az nem próbált direkt rémisztő lenni, mint a katonák otthagyott videófelvételei.


Szóval mindössze ennyit jelent a "lelkünk", az érzelmeink és gondolataink? Ettől számítunk "valódinak" mi, anyagi lények? Rémületes, de hihető, hogy egy megfoghatatlan  természeti hatás egyszerűen átállítja bennünk valamely gént vagy idegimpulzust, ami a puszta "akaratunkért" felel. Hogy lehet ellenszegülni egy olyan erőnek, ami a testi és tudati mivoltod építőkockáit hajlítja el?   

Még a megoldását sem rágja szánkba az Annihilation. Lena rálel végül a Vibrálást okozó amorf fénylényre, de az csak utánozni tudja őt, kommunikálni nem tudnak egymással, így csak egy út marad: a megsemmisülés. Szerintem a lény azért óvta meg Lenát, de önmagát nem, mert megértette, mit akart a gránáttal Lena bevégezni. Ezzel nemcsak a hagyományos "jó-és-rossz"-felfogás landol a kukában, de tovább erősít a függőben maradt kérdésekre. Mi az ember, mint olyan? Mi(k)ből áll össze egy emberi lényt, és az(ok) mennyire másítható(k) meg, hogy az eredmény ugyanaz az bizonyos ember maradjon? 

Diadalszámba megy, ha a "nagy" Álomgyárnak még bármi köze van az igazi, elmés, az érzékeinkre is hatni képes science-fiction-mozikhoz. Az Annihilation elérte nálam azt, amit pár éve pl. a Kiéhezettek nem tudott: visszafogottan, de összehangolta a tudományos fantasztikumot a horrorral, az eltorzult természet és emberek terepén játszódó történettel. És ne aggódjon senki: a Szellemirtók-reboot-tal és a Star Wars VIII-cal ellentétben ez a film nem hangsúlyozza ki, hogy a főszereplő csapatot csupa nő alkotja. Ők csupán emberek, akik a borzalmak édenkertjében látják be - a nézővel együtt -, mennyire nem értik igazán az emberi mibenlétet.

Az Annihilation simán megkapja tőlem a pozitív ajánlást, a 4/5-öt. 

Leon, a profi

Félő, hogy Luc Besson már mindent megmutatott abból, ami filmes mesélőként lakozott benne. A Leon, a profi lett és maradt máig a legeredetibb, történetében leggazdagabb munkája, és alighanem a legnépszerűbb is a filmkedvelők körében. Ezután valahogy sem rendezései (Az ötödik elem, Jeanne d'Arc, Lucy, stb.), sem az írásai nyomán készült kasszasikerek (Elrabolva- és A szállító-trilógia, Wasabi, stb.) nem vették be többé azt a magas hegycsúcsot a közönség szívében, mint amelyet ennek az egyszerű, érett és igazán emberi darabnak sikerült.  

Leon Montana New York legjobb bérgyilkosa, aki legújabb megbízása után otthon megismerkedik a 12 éves szomszédjával, Mathildával. A lány apja egy Stansfield nevű korrupt zsarunak dolgozik, ám amikor a tag megpróbálja átverni őt, a félőrült nyomozó másnap a teljes családot lemészárolja - kivéve Mathildát, aki épp bevásárol. Leon vonakodva maga mellé veszi a lányt, de annak bosszúját nem hajlandó beteljesíteni. Kompromisszumos megoldás születik: Leon kitanítja Mathildát a szakszerű emberölés rejtelmeire...

Besson szereti keverni a műfajokat, ezt már megfigyeltem nála.

• The Messenger: történelmi dráma, lélektani thrillerrel keverve.
• The fifth element: űr-fantasy, szatíra és kalandfilm egybe gyúrva.
• Lucy: sima üdözéses akciómatiné, sci-fi alapsémára ráépítve.

De míg a többi filmjén a társítás rendre lötyögni szokott, addig itt egyedi színt tudott általa kikeverni. A Leon, a profi akciókriminek álcázott dráma: a 2 főszereplő, Leon és Mathilda kapcsolata áll a középpontban, nem a gyilkosságok vagy a bosszú. Mathilda csupán a revanshoz akarja Leon képességeit, családjából pedig egyedül a kisöccsét gyászolja, míg apja, mostohája és nővére szemétládák voltak (egyébként Natalie Portman a kisöccsről szóló monológot előadva győzte meg Bessont, hogy kapja meg a szerepet). A krimiszál adja a teret a drámához, ami egyrészt nagyon életszerű és őszinte, másrészt a forgatókönyv sem hagyja ellaposodni, végig szem előtt tartja az eredeti konfliktust.

Cefettül hasonlít nekem a film légköre az egyidős Ponyvaregényhez. A két projekt-nek semmi köze egymáshoz, de az a földön járó, mégis gengszterszerű stílusuk hasonlít. Alvilági életközegük ellenére mindkettő friss, könnyed és veszettül szórakoztató; képesek izgalmassá varázsolni 1-1 nem-gyilkos figura kinyiffanását, ami ritka bravúr! Mindkettő színes karakterekkel büszkélkedhet - köztük 2 humorképes bérgyilkossal, akik közül az egyik végül meghal, a másik pedig egy új élet esélyét kapja meg a sorstól.
Azonkívül: mindkettő egyszerre érződik amerikai és európai szerzeménynek. Besson szándékosan olyan produkciót akart, ami könnyen befogadható a tengerentúli nézőtábornak, de azért még felismerhetően francia vívmány. Ezért van az, hogy a 3 központi karakterből 2-t amerikai színész játszott, a szövegeket angolul rögzítették és külső helyszínek New York-ban készültek. Ugyanakkor 2 hónapos késéssel mutatták be a filmet Amerikában a francia premierdátumhoz képest.

Szóval Leon egy olyan fickó, aki sose nőtt fel egészen. Emberi kapcsolat és káros szenvedély nélkül éli az életet, és nagy gondot fordít mindenre, amit csinál. Legyen az munka, házimunka, a kedvenc cserépvirágjának gondozása vagy a fegyverei. Egyetlen hobbija, amelynél képes teljesen lazítani, az a mozi. A Gene Kelly-musical szöges ellentéte a munkája természetének, megmutatva, hogy Leon lelke nem annyira sivár, mint inkább hiányos, nincs, ami kitölthetné. És hogy a magányt - bár hasznos a szakmájában - csak részben választotta, részben a városi élet természetes velejárója.

Mathilda a leglüktetőbb gyereklány-karakter, akit mozifilmben eddig láthattam. Mint Leont, őt is magányra és részben fenyegetettségre ítélte az élet, viszont tele van életkedvvel és ábrándokkal. Kedvessége mellett is zilált és kaotikus a lelkivilága, szinte ellentéte Leon rendszerető természetének. Érdekes, hogy az ő egyetlen lazítós hobbija a TV (konkrétan a Transformers-rajzfilm): a tévés élmény kicsinyített mása a mozisnak, tartalma sokfélébb, de itt-ott kurtább és hézagokkal (reklámokkal) teli. Pont ahogy Mathilda egész személyisége is színesebb, változékonyabb, rendezetlenebb Leonénál.

Kettejük közös élete nem egyértelműen szülő-gyerek vagy patrónus-védenc kapcsolat, és ez az egyik dolog, amiben a film kijátssza az ember várakozásait. Az első fél óra után még úgy tűnhet, mintha afféle modern Nyomorultakat néznénk: a bűnös előéletű, magányos farkas felkarolja az elárvult gyereklányt, aki egy erkölcsi fertő háztartásból szabadul ki. Leon valódi nevelést ad Mathildának: elinti őt a cigizéstől és trágárságtól, munka közben is csak festékpatronnal engedi lőni, hogy előbb a kritikus lelkiállapotot szokja meg. A mozis verziótól 25 perccel bővebb a rendezői vágat: ott az extra részek tovább részletezik az összeszokásukat és a közös bevetéseket.
A korkülönbség dacára ezek ketten abszolút egyenrangú lakótársak: Mathilda nemcsak osztozik a férfi módszeres életmódjában, de több dologban inkább felnőtt hozzá képest: ő tanítja folyékonyan írni és olvasni, megismerteti egy pofonegyszerű játékkal. Az egymás iránti törődésük kialakulása rendkívül megindító. Besson szájbarágás vagy érzelgősség nélkül teszi világossá, hogy a soha nem létezett valódi családot találják meg a másikban, megosztva mindennapjaikat és odafigyelve a másik érzéseire.

Egyetlen dolog sántít nekem a duó életéből, és ez Mathilda fellángolása Leon irányában, amit Leon persze rendre igyekszik lecsitítani. Az ötlet ugye az, hogy Leon a gyermeki lelkű felnőtt, Mathilda meg a gyerektestbe zárt nő. Amikor kényes dolgokra terelődik a szó, egyértelműen a lány működteti a jelenetet, a férfi csak hárít, ami kissé kilóg a precíz olasz bérgyilkos figurájából. Jean Reno maga igazolta, hogy Léon direkt ilyen félszeg a magánéletében, hogy a közönség könnyebben elhiggye:

1. Tonyt, Leon mentorát és megbízóját kivéve nincsenek barátai;
2. semmi szín alatt nem élne vissza a kamaszlány kiszolgáltatott helyzetével.

Nagyon beletrafáltak a szereposztással, és nemcsak azért mondom, mert Jean Reno, Natalie Portman és Gary Oldman szerepel benne. Ha belegondulunk, csupa klisé archetípus szerepel itt:

• a szűkszavú bérgyilkos,
• a szadista rendőr és korrupt emberei, a
•  sanyarú sorsú kislány,
• a csóró, "fehér szemét"-fajta család,
• az olasz negyed régi motoros góréja.

Szinte olyan az egész, mintha egy Sin City-féle felnőtt melodráma: még a végkifejlet is olyan, hogy a jó és rossz gyilkos mindkettő elpusztul, a kislány pedig életben marad. "Az élet mindig ilyen nehéz, vagy csak ha gyerek vagy?" Mégis élvezet nézni ezeket a figurákat, hús-vér alakok, akiknek megvan a maguk személyisége és képe a világról, melyben élnek.

Gary Oldmant húzónévnek szerződtették, illetve mert bevallottan szeretett torz lelkű alakokat játszani. (a 2000-es évekig nem is szabadult a skatulyától). Stansfield karakterében nem szimplán beteg: mániákus! Sokat improvizált: pl. mikor Stansfield Mathilda apját szagolgatja, vagy a Beethoven-monológ a mészárlás napján. Tabletafüggő, ettől olyan rángatózó idegű és kiszámíthatatlan. Oldman szerintem kicsit túljátssza az agyát, de a karizmája és esze megvan: gyorsan rájön, hol keresse Leont, és egyből kiszúrja, mikor az kommandós álcában próbál meglépni előle.

Örülök, hogy nem egyértelműen Mathilda hibája, mikor a végén Leon feláldozza magát érte. Stansfieldet nem érdekelte a díler családja, szóval Mathildának lett volna lehetősége új életet kezdeni, messze a pszichopata hóhértól. "Amikor az ember félni kezd a haláltól, akkor tanulja meg szeretni az életet." Ő akarta mindenáron felkutatni Stansfieldet, mégis összeomlik, mikor végre szemtől szemben áll vele. Mikor régebben láttam a filmet, ostobaságnak gondoltam, hogy Mathilda ezt a találkozást kikardoskodta úgy, hogy ennyire nem állt készen a következményekre. Főleg, hogy erre Leon is figyelmeztette őt.
Akad viszont pár tény, ami mégiscsak felmenti a lányt a felelősség alól. Leont hivatása az olasz negyedhez köti. Ha legálisan adoptálná Mathildát, arról Stansfield idővel tudomást szerezhet, és rájöhet, hogy a lány szemtanú. Nem különben rájöhet, hogy a férfi, aki több emberét kinyírta, olasz, vagyis az olasz negyedben, Tonynál fogja keresni. Előbb-utóbb sor kellett, hogy kerüljön erre a leszámolásra. És Mathilda arcára világosan kiül a megbánás és rettegés, mikor Leon kimenekíti őt a rohamcsapat elől, megérezve, hogy ez búcsú. Mikor a hozzá közel állókat megölték, épp vásárolni ment: mintha most ugyanaz a tragédia készülne beteljesedni.

Igen erős hangulatvilág dominál, annak ellenére, hogy nem is próbálja sitilizálni a látványvilágot, egyszerű és realista modorú. A bérlakások, ahol Leon és Mathilda lakik, majd ahová költöznek, nagyon szerények. Éppolyan átlagosak és illúziórombolóak, mint maga az élet abban a nagyvárosi közegben. Nagyon jól érzékelhetőek a terek és a kameraszögek, a lövések és tűzharcok észveszejtően intenzívek; a család kivégzése és a végső tűzharc Leonék szétlőtt lakásán fenomenálisak lettek!

 

Leon szobanövénye nyilvánvaló metafora a még a kezdetén álló életnek. "Ha igazán szeretnéd, el kellene ültetned egy parkban, hogy lehessenek gyökerei." Miután Leon meghal, és Mathilda megörökli a Tonynál őrzött pénzt, a lány pontosan ezt fogja tenni: elülteti a virágot az iskola kertjében, miután visszavették őt oda. A növény Leon és Mathilda életét egyszerre szimbolizálja: Leonnak soha nem adatot meg, hogy családot alapítson, hogy gyökeret ereszthessne valahol. Mathildának pedig a Leontól kapott pénz adhat némi táptalajt az új életéhez, ha majd ő is - mint a növény - felnőtt és kibontakozott. Mindaz, ami Leon élete volt, benne él tovább.

A Leon, a profit évének egyik legkiválóbb filmjeként tagsálom el: életszerű, feszültséggel teli és humoros, de egyszersmind nagyon szívhezszóló és morális darab. Két szokatlan, mégis szerethető ember kapcsolatának története, akik életük legszebb, legtartalmasabb napjait köszönhették egymásnak.

Izzás (Szemtől szemben)

Egy profi bűnbanda megtámad egy pénzszállító autót, és kivégzik az őröket. Vincent Hanna, a gyűrött, munkaholista nyomozó kapja az ügyet. Ám a banda felkészültebb, mint gondolta: figyelik a rendőrséget, a tagok precíz terv szerint dolgoznak és sosem tétováznak. Ráadásul vezetőjük, Neil McCauley éppoly pengeeszű és vakmerő alak, mint maga Hanna.

"Gondoljanak a családjukra! Ne kockáztassák az életüket, ne hősködjenek!"

Michael Mann Szemtől Szembene egy izgalmas, ódivatú akcióthriller. Ódivatú, mert a választott történet voltaképpen klisé dominókat rakosgat egymás mögé, hogy azok egyetlen hosszú eseménysorban eldőljenek. A dolog trükkje: elég időt szánni rá, hogy az egyes dominókat fényesre polírozza. Nemcsak úgy tesz, mintha lenne tartalma: a bűnöző- és rendőri oldalt is közelről látjuk működni, a fontosabb szereplőket emberi arccal és élethelyzetekkel ruházza fel a rendező (Val Kilmer Chris-e például férj és apa, aki szerencsejáték-függősége miatt fanyalodik a piszkos melóra).
Nem meglepő módon a fő jó- és rosszfiú a legérdekesebbek. A többi szereplő hétköznapibb figura. Közülük is akik cselekvő alakítói az eseményeknek, azok mind férfiak. Nem azt mondom, hogy a nők buták vagy fakók volnának, egyszerűen csak nem az élbolyban foglalnak itt helyet.




"Nem lehet semmi az életében, amitől ne tudna fél perc alatt örökre búcsút mondani."


Úgy találtam, hogy a film hajlamos lelassulni. 2 és fél órát tesz ki a műsoridő, de így is mintha túl sok szálat vezetne föl. Mindet is el elvarrja ugyan, csak némelyik gyenge. Neilt és Christ leszámítva egyik negatív szereplő sorsa sem igazán érdekelt, Vincent mostohalánya pedig csak tartozékként bukkan föl 3 nagyjelenetnél. De ezt nem rovom föl hibaként: jobb, ha mindenre jut idő, mintha izgágán összecsapnák a forgatókönyvet.


A mai akciófilmes trendek fényében nemcsak az üdítő a film külsejében, hogy mentes a CGI-től. Őszintén és egyenesen tálalja a sztorit, nincsenek benne a megszokott kellékek, amivel a feszültséget szokták fokozni (flashback, autós hajsza, pürotechnika, céltalan lövöldözés, stb.). Az, ahogy Hannáék egy gyanúsított adatait csekkolják, vagy épp az elkövetőket tetten érik, ugyanolyan izgalmas lehet, minthogy valakit agyonlőnek vagy épp széttörnek valamit.

"Ha választanom kell maga és egy szerencsétlen ördög között, akinek a feleségét maga özveggyé tenné... akkor, testvér: meghúzom majd a ravaszt." 

A Szemtől szemben közismert nevezetessége, hogy Al Pacino és Robert De Niro itt játszhattak életükben először közös jelenetben. Kipipálhatjuk az érdekfeszítő szembenállást: egyikük higgadtabb, másik excentrikusabb karaktert alakít, de mindkettő feltűnése energizálja a vásznat. Kivételesen találó a magyar cím: tényleg 2 profi csapat koponyája áll "szemtől szemben" egy ügy során, trükköznek, figyelik a másikat, míg 85 perc eltelte után végre személyesen is találkoznak.
A felvezetés hibátlan: nemcsak a magánéletük életszerű, nemcsak vastag párhuzam vonható Vincent és Neil személyisége közé, de az addigi, bonyolult macska-egér játék várakozást kelt a nézőben. Mikor és hogyan akadnak végül össze, vadász és prédája?





"A két profi felismerte egymást."

(M.A.S.H.)

A Szemtől Szemben egyik nagy erőssége a velős párbeszédekben rejlik, és a kávéházi beszélgetésnél sincs ez másképp. Vincent és Neil nem próbál trükközni egymás előtt: A 2 férfi teljesen nyíltan beszél magáról a másiknak, akiről pedig pontosan tudja, hogy a vesztére tör. Itt nincsenek indulatok vagy tartozások, csak két higgadt szakmabeli, amint méregetik egymást.


Mikor először ültem le a movie elé, féltem, hogy a két fél párbeszéde elcsépelt lesz, hisz az alaptéma lerágott csont: gyűrött hekus a rablógyilkosok nyomában. Szerencsére McCauley és Hanna remek ellentétpárt alkotnak: bár a törvény - és az asztal - 2 külön oldalán foglalnak helyet, azonnal felismerik, hogy nem is különböznek sokban. Mindketten profik, csak a munkájuknak élnek. És bár törődnek a hozzájuk közel állókkal, magánéletük régóta stagnál:

1. Hanna elhanyagolja nejét és mostohalányát,
2. McCauley pedig nem sokkal ezelőttig céltudatos magányban él

- mindketten azért, hogy bármikor ugrásra készek legyenek. Lebilincselő a  jelenet légköre, és szomorú is, ahogy hallgatjuk ezt a 2 embert, akik ha más pályát választanak, akár még partnerek is lehettek volna.  

"És ha neadjisten én egyszer "befordulok a sarkon", akkor ott fogja hagyni őt? El se köszön tőle?"

Eadyről könnyű kiszúrni, hogy funkciókarakter: szerepe semmi több a cselekményben, minthogy Neil sötét életének egyetlen fényes pontját jelentse. Ehhez képest nemcsak a helyzete miatt tudtam empátiával viseltetni felé. Adott itt egy szelíd, sérülékeny, de intelligens grafikus, aki a lelki társat véli megtalálni McCauley-ban. A romantikus szál átélhető és friss érzést hagy hátra. Bár a lány Neil véreskezűségét megtudva is végül vele tart, lerí a arcáról és mozgásából, hogy a szerelem immár félelemmel és csalódottsággal színeződött.
Nyugtázom, hogy Mann nem akarta mindenáron a csalódott áldozat szerepét ráerőltetni Eadyre. Mikor Neil meggyőzi őt, hogy mégis vele tartson, nem egy, a főgonosz bűvkörében rekedt libának láttam Eadyt, hanem egy értelmes nőnek, kétségek között. Ez még nem naivitás: egyszerűen hinni akarja, hogy Neil igazi arcát nem a híradóban rábizonyított bűnei jelentik, hanem az a kevés idő, amit egy intelligens, szavatartó férfival tölthetett.

"Te nem velem élsz. Hanem a meggyilkolt emberek emlékével."

Mostohalányával ellentétben Vincent feleségéről, Justinról úgy találtam, passzol az excentrikus nyomozó mellé családnak. Justine érett, fejlett énképpel és erős önkontrollal bíró asszony.  Mann-nak nagyot sikerül játszania azzal, ahogy a főszálhoz kötözi a magánéleti válságot, mely egy kevésbé összefogott forgatókönyvben csak foglalná a helyet. Justine és Vincent házassága azon a státusz quo-n alapult, hogy a munka az első, s a maradék időben együtt lehetnek.
Ez borul fel, mikor Hanna felismeri, hogy egyenrangú ellenfélre talált: a benne munkálkodó vadászösztön, az ügy okozta feszültség lehúzza a mérleg nyelét. "Ez nem osztozás, ez csont a kutyának!"

Bár ezt Vincent be is ismeri, mikor a vége felé lányuk öngyilkos próbál lenni depresszióból, a legfrappánsabban mégis az a jelenet igazolja Justine-t, mikor Vincent egy idegen hapsit talál náluk. 

Azt a nagymonológot egyszerűen muszáj visszaidéznem, annyira jól szórakoztam rajta:

"Nyugodtan keféld meg a nejemet, hogy ha ő úgy akarja. El is terpeszkedhetsz itt, a kanapéján. Ülhetsz a volt férje kibaszott, szuper-posztmodern csodapalotájában, ha ahhoz van kedved.

De arról, barátom, ne is álmodj, hogy az én KIBASZOTT, KURVA TV-MET FOGOD BÁMULNI!"

Ez és mikor Vincent később kihajítja ugyanezt a tévét, a legviccesebb momentum. A krimiszál, akciók és párkapcsolati perpatvarok mellett tehát némi humornak is sikerült helyet szorítani, ami szerintem csak jót tesz a film amúgy nyomott hangulatának.

"Megmondtam, hogy nem megyek vissza..."

Az a kevés akciójelenet, amivel a Szemtől Szemben szolgálni tud, profin elsütött tűzharc: nyílt terepen, tapintható intenzitással zajlanak le. Látjuk, amint Neil bandája külön elkötelezi magát egy bank kifosztása mellett: a rendező így adja a tudtunkra, hogy most már nincs veszteni valójuk. Most lesznek a csúcson. Ha az éttermi beszélgetést nevezzük a legjobb jelenetnek, akkor ez a közeli 2. helyezett: Neil és társai-barátai kíméletlen golyószórással törnek ki a rendőrségi gyűrűből, miközben egyikük meg is hal.

A film többször világossá teszi, hogy Neil tudatosan választotta az útját. Így mikor a végén társaitól megfosztva, űzött vadként kell otthagynia az őt bámuló Eadyt, tudjuk, hogy most jön a zárófelvonás. Vincent Hanna kontra Neil McCauley. Mindkét férfi leszámolt kötelékeivel és most utoljára sorsot húznak. Megszólalásig hasonlít ez a jelenet egy western fináléjához:

1. két profi fegyverforgató,
2. egyedül a város kihalt szélén,
3. hangos lövés dörren,
4. elhangzik egy futó megjegyzés,
5. és némán merednek egymásra, gyilkos és áldozata.

És szintén akár egy velős westernnél, a zene itt is extra színt visz a jelenetbe.

Mindenképpen nagy mozinak tartom a Szemtől Szembent: többoldalú, tartalmas és elgondolkodtató. Átérezni belőle, hogy a keményvonalas bűnözés nemcsak "a pénzről" szól. Anyagi esélyt teremt boldogulni annak, aki mással nem tud karriert és jövőt építeni, nem bírna egy családot anyagilag finanszírozni. És csak ezután jön, hogy normálisan élnie is kell benne. 

V mint Vérbosszú

Vértelen vérbosszú nem létezik, vagy ha igen, a vér még véletlenül se a vizuális vitrinből hiányzik. Hanem végig a történetből. Gyakorlatilag végtelen számú film vétette el az arányt életszerűség és hatásvadászat között. A DC Comics Vertigo nevű brit leánycégénél mutatta be Alan Moore azon képregényötletét, amely talán a legtöbb politikai kritikát tartalmazta. Moore vakmerően beintett annak a túl nagy nemzeti öntudatnak, mely szerint a britek első országként tudtak hősiesen ellenállni a náci birodalomnak. A V mint Vendettában azzá tette hazáját, amitől a leginkább viszolyog: fasiszta rendőrállammá.

A film azt próbálja bizonyítani: milyen kevés hiányzik, hogy egy erős ország kormánya kollektíven elnyomja az eltérő véleményt. A látszat a jólétben élő társadalom. A színfalak mögött viszont mindenkit lehallgatnak, és mindenkit eltűntetnek, aki bármilyen tiltást megszeg, vagy hangosan szidalmazza a hatalmat. Aki pedig rejtegeti az esetleges új hullajelölteket, szintén halál gyermeke. A bíróság csak egy díszhivatal: a filmben nem is említik.

Hogy mindez kivitelezhető legyen egy társadalommal szemben, ahhoz a rendőrség, a média és a bürokrácia is ezt a gyakorlatot kell fedezze. Külön-külön, egyenrangú tárcákként kell szerveződniük, közvetlenül az egyszemélyi főhatalom alatt. Az állandó propaganda örökké tartó sulykolása pedig az utolsó, felszíni építőeleme egy agymosott társadalom formulájához.

Figyelemreméltó, hogy részben amerikai gyártmány egy olyan block-buster, ami antihőssé emel egy terroristát a gonosz állammal szemben. És alig 5 évvel a new york-i Ikertornyok felrobbantása után. 

V különös kombinációja a népért küzdő Zorrónak és az anarchiában hívő Jokernek. Utóbbihoz hasonlóképp anonim rombolóerő, de motivációi megalapozottabbak. Nemcsak emberbaráti szeretet, sőt nemcsak bosszú vezérli a Sutler-rezsim elleni harcában. A halálnál is rosszabb sorsot szenvedett el, hogy bebörtönzői eszközként használják a politikai egyeduralom megszerzésére. Ebből ered V meggyőződése, hogy csak ő tehet rendet. Mozgása és reflexei, ismeretei és múltja, esze és stratégiai érzéke őrajta keresztül fogják régi bebörtönzői bukását okozni. A kör bezárul.


A moziváltozatban le van egyszerűsítve gyakorlatilag minden, ami a képregényben epizódjában szerepel, eszméktől a hétköznapi civilekig. A készítők alighanem úgy gondolták, hogy a különös világ kialakulása és Evey-n keresztül annak megtapasztalása önmagában elegendő egy stabil vázhoz. Nekem legalábbis itt nem az, többet vártam.

Minden szereplőt annak rendeltek alá, hogy egy bizonyos portrét megfessenek az alternatív Angliáról. Túl szimplák, felszínes észjárásúak és jellegtelenek, még a központi alakok is. A forrásanyag szélsőségesebb, de még így is kifejezőbb képet festett az emberekről, úgy kinézetre, mint életvitelre:

• Evey Hammond egy 16 éves árva, aki az utcára kényszerült;
• Gordon Dietrich, Evey szeretője egy, a londoni bűnözést kihasználó, korrupt zugalak;
• Sutler valódi tekintélyt parancsoló, agresszív zsarnok;
• Finch mániákus szorgalommal dolgozó, frusztrált kopó, kifinomult szimattal;
• V az anarchiát és a forradalmat komplex rendszerben, folyamatállomásokként látó géniusz, aki már régen leszámolt az emberségnek még a látszatával is.

Ezekből vagy kevés maradt meg a filmbéli kulcsszereplőkben, akiket csupa hírneves színész keltett életre, rengeteg energiát fektetve az alakításaikba. De a karakterekhez hasonlóan a sztori is messze túl van egyszerűsítve képregénybeli eredetijéhez képest. A káosz itt mindössze a zűrzavarkeltés, a közrendbontás szinonimájaként funkcionál, amiután V saját álruhájának másolatait szétküldi a városban. Moore látásmódjában az anarchizmus a társadalom létezési formáját jelentette: a bürokráciát leromboló, közvetlen és nyílt fizikai hatalomgyakorlás, amely leépítette volna az osztályellentéteket. Ebben a filmben nem léteznek társadalmi osztályok.

Ha a filmnek nem volna írott alapanyaga, akkor is hézagos a cselekmény. Első a TV-adás, amit a kancellár vészcsatornáján át küld szét Londonban. V ezzel nem egyszerűen üzent a népnek: saját harcának a színterét terjesztette ki. Értem, hogy ő már leszámolt az egyes életek szem előtt tartásával. A kormány mindenképp ölni fog civileket minden nap, akármilyen lojális hozzá a társadalom.
De 11 hónapig (347 nap) semmi nem tett, hogy tovább szítsa a saját tüzét. Miért? Talán arra számít, hogy az emberek engedelmesen majd épp az ő jelére várnak majd, hogy rendet bontsanak, míg majd elhozza nekik a megváltást? Nem! Agymosott társadalom ide vagy oda: az írók túl sokat faragtak le az emberi romlandóság és az individualitás kritériumaiból.



A kérdéses 11 hónapban V a legtriviálisabb módon szolgálja forradalmi álmát: kiiktatja a rendszer főkolomposait, Prothero-t, Lilliman-t, és a kormány régi szuperfegyverének anyját, doktor Delia Surridge-t. Sutlert pedig némi manipulációval a legvéresebb kormánytaggal, Creedyvel öleti meg.
Bosszúként tökéletesen jogos tettek, hiszen egy haláltábor kísérleti nyulaként biztos pusztulás várt rá. Testfelülete szétégett, nemi identitásának nincsenek felismerhető jegyei. Még a múltjára se emlékszik, csak Guy Fawkes történelmi alakja nyújt neki valami "protézist" az önazonosságára. Mindez rendben is van. De V nem folyamatként kezeli a forradalmat. Csak egy TV-módjára bekapcsolható gépezetnek, aminek köteles pont úgy és akkor működnie, amikor ő jelet ad rá. Bármi is volt az elgondolás, a film ezt mutatja nekünk.

"Azt mondta, félelem nélkül akar élni. Azt kívánom, bár lett volna egy egyszerűbb mód..." Ezzel fogadja Eveyt a bizonytalan idejű börtönléte után. Pedig nem Evey megedzésének módja volt a gond, és nem is a tortúra pszichikai végeredménye. A börtönlét műsorideje a cselekményben hosszabb, mint bármi, amivel V a néppel érintkezik. A TV-adás és a jelmezek, majd semmi. Saját forradalmát nem irányította, hanem ehelyett csak ült otthonában, időként bosszúportyákat intézett, kedvenc filmje által inspirálva vívott egy szoborral. Ó, és közben megtanította Eveyt egy egyébként fontos leckére az életről.
Tényleg az a leglényegesebb törés V terveiben, hogy Evey megszökött tőle. Örvendetes, hogy legalább a lány emléke a szülei elhurcolásáról tisztes hangulati támaszt kapott. Gordon vendégül látta, majd annak egy - nos, fogalmazzunk így - gyomrotpróbáló műsorbotránya után végignézte, ahogy megölik. Kislányként megnyikkant, amikor az ágy alól látta a fekete zsákot anyja fejére kerülni. Most nem sikíthat. Az eredeti V jellemére vall, hogy képes egy ilyen momentumot kihasználni, hogy megtalálja, és hosszasan "kikúrálja" Eveyt. A gyarló félelem nélküli állapot lényegében a leghétköznapibb ábrázolási módja a jellemérésnek. Régen félt, nem merte vállalni saját véleményét. Most már határozott nő, nem fog megrettenni, ha bántalom éri.


A konspirációs vonal Finch és Dominic nyomozása során nagyjából azt nyújtja, amit feltételeznénk egy politikai thrillertől. A sulykolt terrorista- és haza-szólamok mögött egy bennfentes (V az, csak William Rockwood-ként) feltárja az igazat. Itt megint úgy éreztem, hogy V győzelme predesztinált tényként van kezelve. Amint felrobbantotta az Old Bailey-t, már semmi nem lepi meg. Nyilván nem így gondolták a készítők, de ez tükröződik ki az eseményekből.
V tudja, hogy Finch nyomozása hol áll, mint mondja: "Minden név és dátum a fejében van. Amit akar - és amire igazán szüksége van - az a sztori." Érdekelne, hogy ő ezt pontosan honnan tudta meg? Mert még a doktornő naplójának lefoglalása is titkos információ volt, amit Sutler utána elkobozott, még említését is megtiltotta Finchnek.


A katarzisjelenetről pedig nem lehet nem ráismerni a Mátrix hatására. Creedy golyózáport küld V-re, akit egy csak bronzvért óv meg annyira, hogy sebesülten is érvényesülni tudjanak abnormálisan fejlett reflexei. Ez a jelenet is nagyon műívesen érzékelteti V bosszújának kiteljesedését. Lassított felvételben mutatott mozdulatok, kissé világos árnyalatú vérfröccsenés, végül pedig egy meghatónak szánt búcsú Evey és haldokló mentora között. Deviáns kényszerpartnerségként érdemes tekinteni kettejük kapcsolatára, mert szerelmi szálként halovány.
Evey-n keresztül a történet egy visszaemlékezés keretét kapja. Az elején Natalia Portman által hangzott el a bevezető narráció, majd a végén annak megismétlése. Hammond ígéretéhez hűen elkísérte az utolsó bevetésre, és megindította a kocsit V holttestével. V tehát elvileg annyiban változott ténylegesen meg, hogy a befejező lépést a nép, azaz az Evey-hez hasonló átlagemberek kezébe adta.

James McTeigue rendező nem tárja fel V valódi kilétét, hanem helyette Csajkovszkij zenéjéhez idomítja hozzá azt, ahogy a V-maszkba bújt tömeg részt vesz ebben. A beígért robbantáshoz vélhetően a V-álca minden címzettje eljött. Ez két okból hibádzik: először is egy rendszert - egy több évtizedes államforma teljes intézményrendszerét - nem lehet egy szimbolikus robbantással megdönteni. Aláaknázásához 1 db tömegfelhívás, néhány főember megölése, plusz minimum 200.000 ruha elküldése messze nem elegendő. Még akkor se, ha az emberekben régóta érlelődött már a gondolat, ki nem mondva.
A másik, hogy ez túl átlátszó teatralitás. Egy színházban az még nem illúzióromboló, ha a filmben már meghalt emberek kerülnek elő a rengeteg köpeny közül. De mozifilmben már igen. És hogy V minden ember nevében cselekedett volna, azt eleve kétlem. Természeti erőként akart hatni az országra, nem pedig arctalan példaképként, akit utánozni kell.


Számomra egy erős hangulatú, de vázlatos történet kerekedett ki, amelyben az elnyomás pontos működése, és az emberek mozgatórugói vesztek el. Ezt a cselekményt elsősorban V szeszélyes bosszúja hajtja, és az se egyenletesen.

Star Wars Epizód III. - A Sith-ek bosszúja

A Sith-ek bosszúja talán a legellentmondásosabb Star Wars fejezet. Egyrészt sok jó ötlettel sikerül hozzászőni a film külsejét az eredeti trilógiához. Másrészről viszont ugyanúgy túl sokat bíz a néző képzeletére, mint a két előző darab. Tónusában még a Birodalom visszavágnál is sötétebb, de leginkább a vizuális elemei vannak kidolgozva, és emögött másodlagos az érzelmi és politikai mozgatórugók kezelése.

Mint az előző két filmben, A Sith-ek bosszújánál is főként a látványvilágon van a hangsúly, csak utána a motivációkon. Minden korábbinál több a fénykard-párbaj, de az előkészítéseik elhanyagoltak. Fél órát szánnak egy olyan mentőakcióra, ami egyetlen ponton kapcsolható a fő cselekményszálhoz: Darth Tyranus bukása. Anakin 2. harca a Sith gróffal energikusabb, mint A klónok támadásában volt. Elismerem, okos ötlet volt, hogy már az elején sor kerül erre, így több idő jut majd a párlfordulásra.

A bajom az első kardpárbajjal az, hogy Dooku halála egyrészt érdemtelenül elpazarolja Christopher Lee karakterét, akinek feláldozása a könyvváltozatban sokkal kikerekítettebb. A másik Annie-nak a papírízű dialógusa Palpatine-nal. Ez csak egy vázlatot ad arra, hogy milyen haragvás zajlik elméletileg a Jedi-lovagban.

Szükségtelen sejtetőelem a vacakolás a liftnél. Obi-wan lendíti a kardját, de látja, hogy Anakin az, így visszateszi. Ez és egy futó ingerült szóváltás jelezné elméletileg, hogy a barátságuk még mindig nem elég őszinte. Fölösleges jelenet volt: a 2. részben tökéletes diszharmónia és merev sarkítottság látszott mester és tanítvány jelleme között.
Ugyanennek az ellenkezőjére is van példa: miért vágta ki Lucas, amikor a szenátordelegáció tanácskozik, és mikor Palpatine fogadja őket? Ezek pedig fontosak lettek volna, hogy:

1. bemutassák a főkancellár diktátori térnyerésének folyamatát;
2. lássuk, milyen körből indult ki a majdani felkelő mozgalom;
3. folyamatosabbá tegyék Anakin elhidegülését Padmétól;
4. Padme több politikai hozzáértést mutathasson. Az első két részben aktív cselekvő volt, itt viszont a szinte csak annyi szerepe van, hogy istápolják és megszüli az ikreket.

A kivágott jelenetek egyik fele - a mentőakciókor - időhúzás, és igazat adok, hogy nem kerültek be. A másik fele viszont hozzáad a történethez: a politikai szál azokkal már kellően koherens folyamatát mutatja be Palpatine diktátorságának. Tehát a "Kétezrek Petíciója" és Padme részvétele az ügyben igazából ott volt, szerepelt a filmanyagban.

A szerelmi szál alig hihetőbb, mint a második epizódban. Anakin reakciója Padme terhességének hírére teljesen hamis, a párbeszéd az erkélyen még ötlettelen is. Ez azért is zavaró, mert koherens logika sincs abban, amit férj és feleség egymásnak mondanak. A legmeghittebb házastársi pillanat az első rémálom után zajlik le.

Ahogyan a Jedik a rémálmokat értelmezik, visszatérő fogyaték a prequel-okban. Az még hagyjám, hogy rend legbölcsebb mestere semmi használhatót nem tud tanácsolni Anakinnek, ez bizonyítja a rend kádenciájának életképtelenségét. De ő se kompetensebb azok természetét illetően, mint 3 évvel azelőtt. Nem próbál visszaemlékezni a rémálmok részleteire. Azonnal megneheztel Padme-ra, mikor egy segítő szándékú Obi-wannal együtt látja a vízióban.

Utapaun Grievous felkutatása több műsoridőt von el a filmtől, mint ami ténylegesen történik. Kenobi újabb találkozása a biodroid tábornokkal értelemszegény módon van bemutatva. Ha komolyan gondolja a lopakodást, csata nélkül célt ért volna, még egymagában is. Ehhez képest Obi-wan az epizód legzajosabb állatával közelíti meg a bázist, és miután nem veszik észre, potyára felhívja magára a figyelmet anélkül, hogy az alkalmat kihasználva megorvgyilkolta volna Grievoust a fénykardjával. Rögtön ezután a szeparatisták eltűnnek a jelenetből. Ez bizonyítja, hogy egyetlen célja volt az akciónak: Obi-wannak is kell keríteni egy olyan párbaj-ellenfelet, mint Anakinnak volt Dooku.

Még valami: mikor Grievous elkapja, hogy nem roppantja össze a durániumujjaival Kenobi torkát vagy a nyakcsigolyáit? Másodpercekig szorongatja. Nem érdekel, hogy a IV. részben Obi-wan él és virul: akkor nem kellett volna ezt a momentumot beleemelni a kettejük jelenetébe.

Anakin és Palpatine viszonyát elkerülhetetlen volt kihangsúlyozni a történetben. Így is meglepő számomra, hogy ilyen sok időt érveléses beszélgetésre fordítanak egy látványorientált pop-corn-movie-ban. Ez még jó is lenne, de Lucas túl lazán veszi a Sith-ek eredetének bemutatását. Nem derül ki a Sith-ek pontos definíciója, sem hogy az 1. rész előtt pontosan miért akartak bosszút állni. De legalább Palpatine másik személyazonossága tisztes magyarázatot kap. Nem lényeges, hogy a halhatatlanság mítosza valódi-e: Anakint sikerül vele érdekeltté tennie a saját terveiben. Elsőrangú pszichikai ismeretről tesz tanúbizonyságot, mikor leleplezi magát, és eltántorítja Anakint, hogy ott helyben levágja őt.

Sokévi barátságuk ellenére, a Tanács és a főkancellár szembenállásában Anakin kissé túl elnéző utóbbival szemben. Hogy "megrendült a bizalma" a Tanácsban, az egy dolog, de felnőtt családfőként meg sem fordul a felnőtt fejében, hogy ez a teljhatalommal bíró oligarcha esetleg maga az áruló? Amikor Palpatine felfedi másik személyazonosságát, miért nem kérdőjelezi meg mindazt, amiről mostanáig okította?

Csalódást okozott Palpatine első fényszablya-küzdelme. Az államfő lassítva döf egyet, a tiszteletreméltó Jedi-mester kitárja a karját és kifekszik. Palpatine kiveszi a kardját, oldalra bevág vele, és a másik tiszteletreméltó Jedi-mester hörög egyet, mialatt kifekszik. Kit Fisto pár csapással védi magát 5 másodpercig, majd a tiszteletreméltó Jedi-mester elvérzik.
Windu és Sidious párbaja lomha és lassú, árnyéka sincs annak az őrjöngő gyorsaságnak, amit a történet, a film célkitűzése és a könyvek alapján megkövetelnénk a jelenettől. Ami még bizarrabb: mindeközben a 3 holttest mintha eltűnt volna az irodából! Anakin sem látta azt a 3 hullát, akiket levágtak?

A pálfordulás pillanatát ugyanúgy elsietik, mint Dooku lefejezését; a pillanat feszültségét pedig tompítja a csapnivaló szövegfüzet. Pedig Ian McDiarmid és Samuel L. Jackson játéka itt a legszínesebb, hihetetlenül hatásos, ahogy a megcsonkított Windut az eltorzult Sidious villámai kapják telibe. Mégis: veterán Jedi-lovag és űrpilóta létére Skywalker Windu karját, nem kardját találja el, mikor rácsap a lézerpengével?
A Rend elleni irtóhadjárat hangulata kifogástalan, főleg Ki-Adi-Mundi lelövése és Yoda szívének elszorulása az Erő háborgása miatt. Ez az volt az egyetlen pillanat az egész trilógiában, amikor együtt tudtam érezni Yodával.

Obi-wan és Anakin barátsága nem igazán tudja megragadni az ember szimpátiáját. Oké: mustafari párbaj a saga legintenzívebb Erő-küzdelme, Sith és Jedi minden elképzelhető módon küzdenek egymás ellen. Kedvenc párbaj-jelenetem bármilyen sci-fi-ből. De a jelenet drámaisága kizárólag a fizikai küzdelemben nyilvánul meg. Minden más közvetlenül előtte és utána erőltetett a forgatókönyvben.
Nem hozom fel újra, hogy Padme kiakad egy olyan mészárláson, amire a másik részben már hallott példát. De Anakin egyetlen, legkevésbé se provokatív látomás miatt hiszi árulónak a nejét. Csak mert ott látja Obi-want, akitől barátságban váltak el. A jelenet arról szólna, hogy Anakinban a paranoid gyűlöletet eltorzítja a gondolkodását, de őszintén szólva ennél bonyolultabb észjárást feltételeznék a rend volt legkiválóbb harcosától. Ez sem a színészek hibája:

1. Ewan McGregor ebben a részben már tökéletesen jeleníti meg, milyen volt Alec Guinness Obi-wanja fiatalabb harcosként.
2. És még Hayden Christensen alakításának is vannak erős pillanatai - különös módon pont olan helyeken, ahol nem is kapott szövegsort.

Külön szégyenfoltja a dramaturgiának, hogy Obi-wan - kifakadás címén - úgy prédikál volt padawanjának a próféciában szerepeltekről, hogy előzőleg levágta az összes hús végtagját, és nézi, ahogy egy lávató szegélyénél szétégve vergődik, nehogy belehulljon. Pedig Ewan McGregor szintén ennél a jelenetnél játszotta szerepét a legkifinomultabban: alakítása méltó Sir Alec Guinness-éhez.

De ebben a részben tényleg úgy tűnik, hogy Darth Sidious törődik Anakinnal a inkább, hisz nem hagyja ott, lassan meghalni. Hozzátenném még, hogy Anakin szétégett testének kinézete vér nélkül is nagyszerű munkára sikeredett.

Kifejezetten zavaró, hogy nem látjuk a Jediket konkrét tanulságot leszűrni a tragikus eseményekből. Yoda a könyvverzióban felismeri, miért voltak képesek a Sith-ek átvenni az irányítást a galaxisban. Apropó: Sidious szavai, hogy egyszer már uralták, megint csak úgy be van hajítva, magyarázat nélkül. Qui-gon elmondja, miben rejlik a Sith-ek áhította halhatatlanság, Anakin pedig azért akart mester lenni, hogy rangja révén kikereshesse Darth Plageuis történetét az Archívumban. Ezek az apró összefüggések legalább olyan fontosak lettek volna, mint a vizuális kapcsok a klasszikus trilógiával.

A történetben gyakran érződik hirtelennek és erőltetettnek egy-egy adott fordulat, a dialógusok pedig ugyanekkor a legrosszabbak. Tényleg csak vizuális téren kifogástalan az összefűzés a IV., V. és VI. részekkel: a Császár deformált arca, az alderaan-i hajviselet, a Tantive IV. folyosói, a coruscanti csata csillagrombolói, vagy Darth Vader kibernetikai test-átalakítása.

Valahol szégyenletes, hogy egy könyvverzió, aminek nincs közvetlen köze a filmkészítőkhöz, sokkal jobban kikerekíti a történetet, mint a moziváltozat. Igaz, a film elérte rendezőjének fő célkitűzését: érdemben egyesítette a 2 trilógiát. De ezt sokkal precízebben is kilehetett volna dolgozni, ha Lucas kellő önkritikával fordul saját munkája felé.
Könnyen lehet, hogy nekem túl nagyok az elvárásaim. Számomra az impozáns külső csak az érem egyik oldala egy mozialkotásnál. Az olyan kategóriacímkék, hogy "tudományos fantasztikus mese", "fantáziavilág" "korosztály" és "sztárvórzos film" nem mentségek arra, hogy egy alkotó a műve meggyőzőerejét félvállról vegye.