Holdhullás (Moonfall)

Javíthatatlan eset Roland Emmerich: évtizedek óta feszt vagy a világvégéből vagy esetleg egy másik világbéli kiruccanásból próbál méregdrága akció-sci-fi-ket rittyenteni, amik aztán valahogy mindig beintenek a nézők értelmi-érzelmi kapacitásának. Notórius, mennyi látványosan esztelen-szagtalan katasztrófafilmet hívott már életre ez az ember – sőt egyiküknek még egy kései 2. részt is csinálhatott, ami ma már a század egyik legrosszabb folytatásának számít.
 

És akár A függetlenség napja - Feltámadás, a Moonfall is mintha a minél nagyobb ívű fejesugrásra törekedne úgy, hogy nincs alatta medence. Minden szempontból sikerül elmeszelnie magát: szétfolyó cselekmény, nonszensz sztori, silány ütemezés, rémfakó szereplők, gépre kötött dráma, agyölő párbeszédek, felemás látványvilág, erősen kérdőjeles effektek... kimaradt valami? Vadabbnál vadabb ötletei nemhogy súlyozott egésszé nem tudnak egyesülni, de oly messzire repíti őket egymástól a nehézségi erő, amennyire csak bírja! Lehet esetleg mentegetni azzal, hogy épp ez a kapkodó, bármi áron célba érési láza ad egyfajta abszurd érdekességet a filmnek: nagyot mer álmodni és magasra repül... épp csak alatta dől össze a talapzat, mielőtt spirálban a pokolba pörögne. 
 

 

10 évvel ezelőtt egy űrküldetésen Brian Harper és Jo Fowler és egy harmadik társuk tanúi voltak egy rajzásra emlékeztető lény feltűnésének, az ügyet mégis eltussolták, Harpert pedig hiteltelenítették és kirúgták. Ám egy renegát tudós, K. C. Houseman rájön, mi hazudott el a NASA: a Hold valójában egy ősi mesterséges objektum, amelyet az idegen szörny gallyra vágott. A Föld gravitációja pedig egyre csak beljebb vonzza égi kísérőjét, ami a végső szétszakadással teljes világkatasztrófát fog előidézni – hacsak Jo, KC és Brian nem űrutaznak oda, és „javítják” meg valahogy a Hold energiaforrását.
 

Gimis koromban, a legbukdácsolóbb félévemben hihetőbbre tudtam volna egy olyan filmet körülírni, ahol a Föld egy égitesttel ütközik össze. Pedig én simán el tudok képzelni olyan dolgokat, amiket a „hivatalos” tudomány ma még a büdös életbe nem vallana be, ha igazak is volnának… teszem azt, hogy a Hold tényleg egy mesterséges égitest. Vagy azt, hogy a földi ember valóban kozmikus eredetű, egy másik értelmes faj genetikai kísérletének a gyümölcse. Ez a két alapgondolat értékesebb a szememben, mint az összes a témáról életem során látott ismeretterjesztő műsor a TV-ből, ahol örökké csak előemésztett infókkal és űrfotókkal etetik a parasztot! Pont ezért sajnálom, hogy Emmerich ilyen elképesztően ostoba, félút előtt széteső roncsot tákolt e két alapgondolat köré.
 

 

Történetet vezetni biztos, hogy nem így kell: egy máris filmhosszúságú időn át olyan megjegyezhetetlenül fakó, antiérdekes figurák magánéletén rágódunk és vánszorgunk, hogy legszívesebben a képükbe ordítaná az ember az unalmasságukat! Aztán valahol félút után a rendező kioldja a biztonsági övet, és gyorsulva beleszáguld ólomkatonáival a kakofónia mély szakadékába. Minden van itt, mi átlagon aluli: elvált–leégett ex-űrhajós az épp lesittelt huligán fiával, irodába tolt ex-kolléga Halle Berry a hánycsillagos tábornok férjével meg egy ázsiai bébiszitterrel. És vajon hogy lehet, hogy soha senki nem hisz egy olyan szakállas dagi kutatónak, aki a kijelentéseit mindig ilyen Jar-Jar-Binks-es attitűddel adja elő? Ott vannak még a főhős ex-neje, a rögtönzött civil alakulattal a hegyekben, egy kis futó Donald Sutherland-cameo, plusz a rettenthetetlen oxigéntankvadász, Michael Pena. Karizmatikus gárda, nemde?
 
 

Az egész történetet mintha útközben hordták volna össze ilyen-olyan összeesküvés-elméletekből, amiket a rendező maga is csak annyiként fog föl, illetve kezel. Holott épp ezt a tudományos talajt kéne hihetővé formázni ahhoz, hogy a katasztrófa tétje ne csak szavak és látványtrükkök formájában létezzen! Kiszúrja az ember szemét, hogy Emmerich fantáziáját mennyire nem a témakör, hanem csak a kísérőjelenségek teatralitása ragadta meg.

• Van a szuperközeli Hold az égen, ami hol hatással van a földfelszín gravitációjára, hol nem;
  
• a közelsége miatti gravi-lökéshullámok, amik elől el lehet futni (?!);
  
• a gigacunamik, amik egy felszálló űrsiklót elöntve se oltják ki annak hajtóműveit (?!!);
  
• Alaktalan, intelligens csáplények, amik évmilliárdokkal ezelőtt kinyírták a Hold építőit – plusz a többi holdbázist –, de az ajtóik feltörésével még ma is gondjuk akad (?!?);
  
• A Hold monumentális szerkezetei (ami a film egyetlen tényleg mutatós látványossága);
  
• a Hold belső, oxigénnel ezermillió évek után is (!!?) ellátott folyosói;
  
• nem beszélve a működőképes és random földi embernek kisujjból elvezethető űrhajói (:D), stb. 
  

S mindezt a végén – akárha holmi ősi rejtély aranytekercsbe írt megoldása volna –, ellátja egy felemelőnek szánt, valójában elnagyolt, butított magyarázattal a földi élet eredetéről. Vagy ha már itt tartunk: az az intelligens nanotech-alapú gépszörnyfaj, amit egy egész, a miénktől jóval fejlettebb megacivilizáció nem tudott megfékezni, és ami megsemmisített egy egész mesterséges holdak álló kozmikus flottát, azt 3 űrhajós egy rögtönzött tervvel egy csapásra legyőzi?! 

És miközben a két veterán ott szemlélődnek büszkén a hóban a többi túlélővel – holott a Hold szépen leápolta az egész bolygót a mi civilizációnkkal együtt – ottmaradt társuk tudatát az ősi emberek programja a Hold adatbázisába föltöltötte?!!

Hjaj, Roland, szedd már össze magad, édes fiam…!
 

Hollywood egyik leghírhedtebb filmszakácsa 146 millió dollárt költött arra, hogy teljesen hülyét csináljon magából a nagyérdemű előtt. Ez sajnos az anyagilag és kritikailag is elbukott Moonfall legnagyobb diadala. Sokkal komolyabbnak mutatja magát, mint amilyen a köntöse alatt: satnya bábemberkékkel üljük le a bevezető bő felét, majd bő órát egy világkatasztrófán "izgulhatunk", amely méreteihez képest valahogy mégis olyan bagatellnek érződik. A tudományos körítés pedig 2 obeliszkméretű középujj a logikának; akad egy-két elgondolás, ami okos műben akár még inspiráló is lehetne – a fajunk geneziséről, genetikánk összetettségéről és civilizációnk kilátásairól. De ezeket éppen itt meglelni olyan, mint ékkő-szilánkot keresgélni a trágyadombon.

 

Kiszenvedett előttem 1/5-ös moziműként. 

John Wick 3. - Parabellum

Teljesen mindegy, milyen alcímet firkantanak oda mellé: a 3. John Wick nevével fémjelzett mozi csak azt bizonyítja kismilliomodszorra, milyen síkhülyének nézik a mai akciófilm- közönséget odaát! 

Egy rossz szót sem fogok szólni Keanu Reeves-re - márcsak azért sem, mert 1 elhivatott színész még nem javít föl egy filmet se jóvá vagy értékelhetővé. De erre a szériára sem ő, sem más magára valamit is adó sztár sem lehet büszke. Egy teljesen lélek, szív és intelligencia nélkül a létbe kényszerített, sivár fércgyártmány a Parabellum, ami úgy mutogatja az akciókoreográfiákat idomított célnézőinek, mint valami fényes kulcsot a buta bébiknek.    

Történetről ne is álmodjunk: annyi történik, hogy John ugye státuszát veszti a titkos gyilkos hierarchiában, egy tabuhelyen elkövetett gyilkosság miatt. Vérdíjjal a fején csatangol ide-oda, miközben egy fapofájú nő a "felső kör" nevében rögtönítélő bíróságot játszik azokkal, akik John egérútját akár pindurkát is segítették. 

Magasról teszek a harci koreográfiákra, ha egy filmnek nincs belseje, ha szó szerint ki van belezve belőle a tartalom! Megállás nélkül 3 dolog váltogatja egymást, ha épp nincs akció: 

1. vagy Reeves jár-kel fel-alá viharvert, lelkipásztor arccal, 
2. vagy a sörtehajú dominátrix, az "Ítélethozó" szájal folyton a felső körről, 
3. vagy a "szentélyben" gépszajkózzák, hogyan áll éppen John Wick "státusza". 

ÉN akartam lemészárolni ezt az utálatosan sekélyes fapofa-gallériát, ami elvileg a karaktereket szolgáltatná. Teljesen érdektelen Halle Berry frusztrált Sofiája, akiről mindössze annyi stabil infó derül ki, hogy régen el kell hagynia a lányát, és ezt az űrt kutyáival pótolta a szívében. De sem ő, sem Laurence Fishburn King-je nem több pózbábuknál: Fishburn szamurájkardos kivégzése, majd filmvégi felbukkanása méltóképp koronázza az ordító hamisságot, ami az egész produkcióból töményen árad. 

Ez, valamint ahogy az Ítélethozó csaj megilletődött fejjel alkudgat a végén John-ékkal - holott pont az ilyen esetek büntetése miatt volt kiküldetésben -, a maradék hitelét is kiirtják ennek az egész sötét hierarchiának. Van egy agyonködösített felső kör, és van a renegát - de inkább csak sérthetetlen - John Wick, és a kettő között egy ózsdi bábszínház emberkellékei. Legjobban egyébként a kopasz fegyvermániás irritált, aki hol ki próbálja nyírni John-t, hol meg a hírnevéről áradozik.

Mindössze ennyit tud a John Wick 3. - Parabellum. Még az elődjétől is sivárabb, érdektelenebb és közönség-lenézőbb celluloidtrágya. Ha én pucér akciókoreográfiát akarok nézegetni, akkor a YouTube-on ezerszámra találok pár perces videókat erről. Nem kell ahhoz pénzt adnom mozijegyre, DVD-re, Blu-Ray-re, etc. és 2 órát kidobnom az életemből olyan "akciófilmre", ami a mutatványoskodás mögött ennyire üres és haszontalan!

X-men: Az eljövendő múlt napjai

A magam egyszerű módján, de én is megtapasztaltam már az időutazás problematikáját, mióta blogot szerkesztek. Ugyanaz az elv: visszamenni egy korábbi helyre-időbe, és ott múltbéli dolgokat korrigálni, megváltoztatni. Mégha olyan apróságokról is van szó, mint 1-1  korrigált szó, kifejezés vagy információ: minden módosítás hatványozódva hat a jelenre. Minél több a módosítás, annál könnyebben instabillá, képlékennyé válhat a nagy egész, a szerkesztett világ.

Az immár 7. X-men-mozi sztorijában pedig a világkatasztrófa
egyből a kiindulópont.

Minden idők legjobb Marvel-adaptációja. Ugyanaz az X-men-mozifilm-csokornak, mint a The Undiscovered Country a Star Treknek: egyszerre öleli föl, rendezi el és zárja le mindazt, ami a franchise addigi történetláncában lényeges volt, miközben ad egy erős lökést leendő újabb epizódok számára. Számos ponton kapcsolódik ahhoz, ami eddig készült, mégis megvan a saját identitása, ötletkészlete és mondanivalója.



Szakdolgozatot lehetne írni erről a monstrumról; én ezt átengedem valaki másnak, hogy megtegye majd a jövőben.

Kakasviadalra emlékeztet az, ahogy Hollywood-ban évről évre, szezonálisan összeeresztik a soros képregényadaptációkat, hogy íme: melyik jószág öklel a legnagyobbat a mozikasszákon. Nem fogok újfent azon siránkozni, mennyire "érdekellenes" manapság időtálló, mély jelentésű darabot létrehozni ebben a szubzsánerben. De egy rövid kitérőt azért tennék:

A DC és Marvel-képregények ma 4 filmvállalat markában hevernek:

1. Sony Pictures a Pókember,
2. 20th Century Fox az X-men,
3. Disney majdnem az összes többi Marvel-hős,
4. és Warner Brothers a DC birtokosa.

Egyik fronton sem találtam túl biztatónak, amit 2014. első fele hozott:

1. Pókember gyakorlatilag a Sony szajhája lett; erős a gyanúm, hogy a Sam Raimi idején befuccsolt tervük szerint 6 részt akarnak zsinórban legyártani, röpke 2 évente, egy szűkebb közönségbázisra rátervezve a bevételt.
2. Az X-men: First Class végülis nem hozta vissza azt a táltosi lendületet a szériába, amit a 20th Century Fox akart. Bebizonyosodott, hogy valami minden addiginál drámaibb rendrakásra lesz szükség; ehhez nyert némi időt tavaly a 2. Wolverine-spin-off.
3. A 2. Amerika kapitány-mozi jelzi, hogy a Marvel (Disney) már mer kísérletezni a komolyabb, félsötét tónussal a "termékeiben". Félő, hogy ezt is csak a változatosság kedvéért engedték meg, hogy fenntartsák a célközönség érdeklődését.
4. A hírek szerint a Warner kitart saját szuperhős-ligája megfilmesítése mellett. Nem csekély innen nézve a lemaradásuk: egyetlen ugródeszkájuk ehhez Az Acélember, míg a Marvelnek már útban a 2. ligafilmje.

Úgy tűnik, a legsikeresebb művek létrejöttéhez mindig valami drámai eseménysornak kell bekövetkeznie. Nem tudok szabadulni a Star Trek-es párhuzamtól: Bryan Singer volt az első 2, legelismertebb X-men-film rendezője. Az X-men 1.-2.-vel ugyanúgy megalapozta a moziszéria további külsejét, ahogy Nicholas Meyer a Khan haragjával. És hozzá hasonlóan ő is a sokadik felvonásra tért vissza a rendezői székbe, hogy az ingadozó színvonalú széria végre újra egyenesbe terelődjön.

Hinni szeretném, hogy Singer nemcsak azért tért vissza, mert a Fox valaha készült 2. legdrágább project-jét kormányozhatta el. Akárhogy nézem, komoly adósságát rótta le a szememben Az eljövendő múlt napjaival. Elkészítette azt a valódi X-men 3.-at, amely - ha nem is küszöbölt ki minden kontinuitási bakit -, félretehetővé tette a "nem annyira jó" részek történéseit. Mégpedig anélkül, hogy lejáratta volna a széria történetláncát (ugye ez is egyfajta újraírása a múltnak). 

2023: Minden mutáns és szimpatizánsuk rabszolgasorban él. A szökevények ellen a fennálló rendszer a "Sentinel" (="Őrszem", "Őrrobot") nevű harci bioandroidokat küldi, melyek mérföldekről felismerik az X-gént, hogy aztán megsemmisítsék a lokalizált mutánsokat. Erejük, testi adottságaik és képességeik valósággal földöntúliak.

Professzor X, Magneto, Storm és a többi megmaradt X-men búvóhelyükön rizikós tervbe fognak. Visszaküldik egy erős mutáns elméjét az időben 1973-ba, hogy akkori testébe jutva kutassa fel és állítsa meg Mistique-t. Ugyanis az ő merénylete az Őrrobotok atyja, Bolivar Trask ellen indított el mindent: az ő vérét használva hozták létre a Sentinel-ek, melyek ma őket irtják. Az utazó szerepe Loganre hárul, aki célja érdekében segítséget kér az ottani korban fellelhető mutánsoktól - köztük a fiatal Charles Xaviertől, Magnetótól és Beast-től.

Kéretlen reklámnak tartom a stáblista utánra berakott jeleneteket. A The Wolverine-é azonban üdítő kivétel volt számomra. Mint Logant, engem is megdöbbentett Charles Xavier, azaz "Professzor X" felbukkanása, miután az X-men 3.-ban a Phoenix elpusztította. Sejtettem, hogy logikusan vagy szellemi lény kell, hogy legyen, vagy az ősrégi időutazás formuláját fogják az írók előszedni. 

Itt mutatkozik meg az első nagy pozitívum. Sikerült az időutazás koncepcióját hihetővé formázni: nem a testi valójukat, hanem az elméjüket viszik át egy korábbi idősíkba, és ily módon fejtenek ki ott hatást (mint a hidegháborús Montauk-program). Bár a szereplők nem fejtik ki, mikor és hogyan okoskodták ki ezt a technikát, feltehetőleg Charles visszahozása volt az 1. eredményes kísérletük. A felnőtt, nyomasztó atmoszféra hihető fényben tünteti fel, hogy az időutazás a már legvégső adu: ha eleve a genocídium a létező valóság, nem éri meg egy "apró" sebészeti beavatkozást elvégezni a kritikus ponton, 1973-ban? 

Hugh Jackman Rozsomákja évek óta a legnépszerűbb X-men, de végre nem éreztem úgy, mintha kivételeznének vele. Gyakorlatilag az a feladat hárul rá, hogy mentse meg a világot önmagától. De az indoklás, a tónus, a tét, az egyszerre 2 időben létezés szituációja... egyszóval a sztori eszkalálódása rögtön teljesen magába szippantja a nézőt. Végig erős vázra lehetett elhelyezgetni a látványelemeket - mégha némelyik a hihetőség határán billeg is.

Mindig hibának tartottam, hogy az X2 utáni részek Logan erejét kb. Superman-szintig fokozták. Igencsak nehezemre esett olyan karakter sorsáért izgulnom, aki 150 év alatt is pont ugyanúgy néz ki; akit még olyasmik sem omlaszt szénné, mint az X3. Phoenix-sze vagy a Kövér Ember atombomba. A Days of Future Past végre ismét körülírhatónak, behatárolhatónak láttatja Logan erejét és életkorát - anélkül, hogy nyíltan letagadná bármelyik előző X-men-mozit. "(...) Valaki, akit minél nagyobb fizikai sérülés ér, annál gyorsabban regenerálódik."

A Sötét Lovag Trilógia óta nem tapasztaltam, hogy képregénymozi ennyi szereplőt ilyen sűrű és fordulatokban gazdag cselekményben jól tudna mozgatni. Singer és Simon Kinberg forgatókönyvíró tényleg kemény munkát öltek bele, hogy a sokszereplős opusz ne csússzon el és omoljon össze a saját súlya alatt. A jövősíkban a mutánsok mindent és mindenkit Logan feladatának rendelnek alá, az Őrrobotok támadása közben is, míg Logan tudata évtizedekkel arrább küszködhet, hogy egyenként összeboronálja a "bandát".
A 2 idősíkkal együtt a 2 szereplőgárdát is egybe gyúrhatták az alkotók, + egyes új mutánsoknak (pl. Quicksilver) ez volt a debütálása a nagyvásznon. Sokuk (pl. Jégember vagy Kitty Pride) teljesen beleolvad az események forgatagába. Ezt viszont aligha lehet számon kérni Singeréken. Egy ennyire gyors ütemű, fókuszált cselekményben nincs idő rá, hogy minden jellemet kikerekítsenek, és külön mellékszállal ruházzanak fel. Az 5 legfontosabb szereplő rétegzett, érdekes személyiség maradt, saját világképpel és konfliktusokkal, amiken felül kell kerekedniük. Hol van ehhez képest a képregényfilmek megszokott libidója...?

Logant látnom, mint a jövő békekövetét, azonnal hozott némi finom iróniát ebbe az időnként igen komor produkcióba. Aki az eredeti 2 műben a legkülöncebb, közösködni leginkább nem akaró X-ember volt: éppen őrá hárul a feladat, hogy mentse meg a mutánsok egész népét. Abból, hogy a 2 idő figurái egymással találkoznak, rengeteg jól időzíthető poénra (is) nyílik lehetőség, amivel a forgatókönyv élni is tud. 
Még olyan apróságok is visszaköszönnek, mint Logan fél perces cameója ("Baszd meg magad...!") a First Class-ből. Most pont fordított a helyzet: Logan küldetése összegyűjteni a fiatal mutánsokat, és Xavier a magányos fickó, aki elküldi őt a sunyiba.

Ez a film sosem hezitál, ha alkalma nyílik csavarni egyet Logan amúgy is hajmeresztő helyzetén. Ám ezt rendkívül leleményesen teszi!

• Miután Logan birkatürelemmel meggyőzi a lerongyolódott Charles-t, kiderül, hogy a Pentagon betonbörtönéből kell kihozniuk a 10 éve ott csücsülő Magneto-t - amit egy Quicksilver nevű fenegyereknek hála véghez is visznek.
• Mikor megtalálják Mistique-t, és eljön a gyilkosság dátuma, Logan viszontlátja az ifjú William Strykert, ami kizökkenti a jövőbeli tudatát, a régi pedig csak hüledezik, hogy mit keres itt, kik ezek az alakok (Mikor ezt először láttam a Corvin-moziban, jóízűen felkacagtam, hogy Charles azt hiszi, belőtte magát valamivel).
• Továbbá a  végső harc előtti kiesése,
• és amit a befejezéskor talál. Erről majd lentebb.

A DOFP nagyon sokat átment az FC pozitívumaiból: X professzor és Magneto ingatag szövetsége, a még ingatagabb emberi közvélemény, hogy nemcsak 2 oldal létezik ebben a játszmában, stb. Cseppet se bőrlenyúzás, ha 1-1 mozzanat a First Class-ből ismétlődik: Charles és Eric sakkozik, vagy ahogy Eric újra birtokba veszi a különleges sisakját.

Mivel Mistique, embernevén Raven a történet Szent Grálja, logikus volt, hogy valamiféle jellemfejlődésen kell átesnie, hogy végül ne ölje meg Trasket, elhozva így fél évszázaddal később a mutánsok apokalipszisét. Ebben a részben ő magányos vadász, aki egy ideje otthagyta Eric-et. Mint kiderül: Magneto több ekkori hívét Trask fogta el, és kínozta halálra a kísérletei során. 

Aminek viszont külön örültem, hogy vele együtt Charles is komoly számvetésre kényszerül önmagával, saját morális értékítéletével. A First Class művelt idealistájára Logan toprongyos remeteként talál rá a bezárt X-men-iskolában, aki Hank/Beast szérumával képes járni - ezzel elnyomva elmeképességét. James McAvoy Xavierje itt nekem kicsit félúton araszol a Mocsok Bruce Robertson-a felé, de érdekes látni az éles kontrasztot Patrick Stewart Professzorával. Különösen mikor a két Xavier tudati szinten találkozik egymással.

Amikor az X-men: Az elsőkről írtam, szóvá tettem, hogy Xavier sosem hajlandó belátni a saját hibáit, az önellentmondást az észjárásában. Hát most muszáj lesz neki: Eric-et dühösen megüti, mikor a Pentagonban viszontlátja, és ő ezt lenyeli. Ám mikor Charles a magángépükön is vádaskodik, Magneto kategorikusan az arcába vágja, hogy ő hagyta cserben a mutánsokat:

• nemcsak mert évekig vegetált, direkt elnyomva a képességét, amivel sokukat megmenthette volna;
• nemcsak mert hagyta, hogy sokukat besorozzák a vietnami háborúba;
• de azért is, mert akiket lelepleztek, azok eltűntek, és alighanem kísérleti nyúlként végezték Tresk kutatásaihoz. 

Tudom, hogy a feszültségfokozást szolgálja, de mégiscsak nagy véletlen az, hogy a jövő Őrrobotjai épp akkorra törnek be a kómás Loganhez, mikor a múltban Mistique Traskre fogja a fegyvert. Egy ilyen csavar vagy nagyot hátra, vagy nagyot előre lendít a dráma erején. Ez hál'Istennek az utóbbi eset volt. Miután Trask elkészíti az Őrrobotok prototípusait, és a felavatásukon Magneto az elnök kísérete ellen fordítja őket, megkapjuk a szokásos mutánsok közti csatát, ahol maga Wolverine is padlóra - majd a folyó fenekére - kerül. "Többé nem vagy túlélő."

Innentől már minden azon múlik, ami Logannek hála szárba szökkent: Magneto a háború, Xavier a béke, kettejük közt pedig ott áll Mistique. Miután Eric a TV-adásban elszavalta hadüzenetét az emberiség ellen, Raven megvédte tőle az elnököt, csak azért, hogy most ő tartsa a fegyvert. A való élet is ilyen: mindenki a saját célját követi, és ha ideiglenesen egybe is vágnak a céljaik, bármikor úgy dönthetnek, hogy vége a közösködésnek.

 

Tiszteletem annak, aki jobb értelmezést talál erre, de azt hiszem, Charles karakterérését nagyban segítette, hogy találkozott időskori énjével. Félidőtájt, még újfent a First Class-es, prédikáló modorában győzködte Raven-t, hogy álljon el szándékától. "Semmit sem változtál...!" Mistique volt élete 1. nagy kudarca, és mikor a Celebro használatával is felsül, érthetően kiborul a már sokadik kudarcán. "Ez az egész egy nagy tévedés volt...!" Hank/Beast egyik szövegsora is rákontrázik erre: mi van, ha nem is változtatható meg a jövő? Mi van, ha a kulcsesemények kigyomlálása után is marad, amitől Logan bábeli jövője majd valósággá válik?

Logan elméjén keresztül a fiatal Charles-t az idős Professzor X rávezeti a film egyik fő tanulságára. Arra, hogy a jövőt nemcsak mi alakítjuk, hanem minden tettünk kihat rá. Mi vagyunk a jövő. Míg Magneto ezt a tételt eltorzítva hangoztatja az emberiség ellen, addig Charles-nak sikerül jól szavakba öntenie. "Te döntesz."

Mistique sem elérzékenyül, vagy fogadja el az engedményt, hogy Charles végre önálló felnőtt nőként kezeli. Igazat ad Xaviernek, hogy a világ nem fog minden mutánst Magneto-val azonosítani. Persze, az előítéletek most már adottak, de ezt egy felnőtt ember képes kezelni, képes bizonyítani az igazát. Inkább érzi úgy, hogy ő dönt, ha nem húzza meg a ravaszt, mintha nem lenne más választása Magneto hibájából. És ezt a helyes döntést igazolja az az újságcikk, mely szerint Tresket lecsukták.

Nem szégyellem leírni: őszintén meghatódtam ennek az alkotásnak a zárásán. Ahogy az Őrrobotok és a mutáns világvége meg-nem-történtté válnak, Rozsomákkal olyasmi történik, ami többféleképp értelmezhető. Ott találja magát a gyerekektől hemzsegő iskolában, a korosabb Beasttel, Stormmal, Kitty Pryde-dal... valamint az élő Jean Grey-jel és Küklopsszal. "Valami sosem változik... jó látni téged, Scott."  Végül pedig az idős Xavierrel, aki meglepő dolgot olvas ki a "történelemtanár" fejéből. "(...) Én talán kicsit másképp tudom a történelmet..."

Ez de facto a leggyönyörűbb befejezés, amit az elmúlt 2 évben akciómozitól kaptam! És egyben a legszebb jutalom is Logan számára: újramanifesztálódott életének az egyetlen olyan szakasza, amikor egy nagyobb egésznek, egy családnak a részét képezte. És bár ő maga ezt akkor még nem becsülte meg annyira, a karakter több mint eleget tett azért, hogy ezt az új jövőt, ezt az új valóságot kiérdemelje.

Dézsányi computer-effektussal terhelni egy sci-fi-t sosem bíztató jel: többnyire hiányozni szokott a kreatív fantázia, hogy intelligensen bánjanak vele. A Days of Future Past-nak csak a legeleje mondható effektdúsnak, de az csak azért, hogy az eseménysor legrosszabb változatát illusztrálja: amikor mindennek vége. A ügyes ütemezésnek köszönhetően a 2 idősík nem gabalyodik össze, nem váltakoznak ide-oda ugrálva, mint a mérgezett egér. Emlékmontázsból csak 1 vagy 2 darab szerepel, a CGI-mágia a megfelelő pillanatokhoz lett odapasszintva 

(pl. a cikázó Quicksilver szemével mindent lassított felvételnek látunk).

Beismerem: a jövőbeli Sentinelek látványához erősen szoktatni kellett magamat, mivel egyáltalán nem tűntek mechanikus konstrukcióknak. Nem rovom föl ezt hibapontként, csak örültem volna, ha a "védelem" olyan sérülést okoz 1 Őrrobotnak, amiből a gépmivoltuk picit elővillanhat (nem feltétlenül kilógó alkatrészekre gondolok itt). Ugyanakkor az egyik mutáns, Blink teleportáló képessége sem tűnik olyasminek, ami a puszta genetikai kódból eredeztethető lenne...

Nem tudom, hogy a következő X-men-felvonás majd a múlt- vagy a jövő idősíkjában játszódik-e. Erről a pontról a franchise gyakorlatilag bármerre továbbhaladhat, és csak remélni tudom, hogy a Fox ugyanúgy a helyes döntést hozza majd meg, mint itt Raven. Én személy szerint az X-men 1.-2.-t és Az eljövendő múlt napjait tekintem mostantól a definitív X-men-trilógiának - ugyanúgy, ahogy Chris Nolan műveit a definitív Batman-történetfolyamnak.

Az X-men: Days of Future Past-re 10-ből 9 pontot adok. Fenomenális finálé.

Az utolsó cserkész

.

Az utolsó cserkész Willis egyik legkeményebb modorú filmje. Kevesen foglalkoznak vele, hogy az egyik legvitatottabb is. Ha csak mint "régi vágású" akciókrimit nézzük, ütős, nyers és brutális. Pofon és golyó repked mindenütt. Rengeteg szóviccel és f-bombával (vagyis a "fuck" szó rengeteg elsütésével) operál. És egy olyan öntörvényű, laza fickó áll a középpontban, aki tesz a szabályokra. Egyszerűen csak teszi, amit kell. 
Mindez remekül hangzik, többnyire ezt is várják a hasonló művektől. Valami mégis hibádzik.

 

 

Mikor először írtam a filmről, elkövettem egy amatőr hibát. A közvélemény szemével nézve próbáltam érveket rendelni hozzá, pro és kontra. Mindkettőből kondérnyi volt, és nagy részük pusztán első benyomás alapján fogalmazódott meg: 

• A film a premier előtt arról híresült, hogy Tony Scott milyen sztárparádét vonultat fel a produkcióban, illetve hogy Shane Black, a Halálos fegyver írója 1.750.000 $-ért értékesítette forgatókönyvét.
• Bemutató idején a mozinézőket az erőszak, a lehangoltság és trágárság új szintje taszította benne, így Amerikában bukott.
• A kritikusok ezt toldották meg olyan sznobos fújolással, hogy túl vulgáris, szexuálisan offenzív és halmozóan mocskolódó.  
• Az évtized folyamán végül megjött hozzá a közönség étvágya, sőt az 2000-es évek CGI-, majd 3D-mánája tovább srófolta értékét, mint akcióklasszikus.
• Fanyalgó vélemények szerint elcsépeltek a sztori alapvonásai: a züllött fehér nyomozó ötlete, a fekete zűrtárs, gyengeelméjű bérgyilkosok, a lelkiző feleség, a nagyszájú tinédzser, stb. 

Ezért nem érdemes mások szemszögéből felmérni pont ezt a movie-t. Könnyen egy már régesrég lefolyt vita áramába sodródhat az embert.

Szóval - ekkora körítés után - mit gondolok én Az utolsó cserkészről?

Középszerű. Ütősen, néhol egész izgalmasan kivitelezett. De mégis középszerű. Most kicsit a fanyalgókkal tartanék. A történet és annak helyzetmegoldásai igen szokványosak. Karakterfronton se nagy a választék, ahhoz képest, hogy alvilági gengszterek gyilkolásznak. Van 2 férfi, akiknek a régi hivatása odalett pár korrupt hatalmasság miatt, és a végzet esélyt ad nekik némi elégtételre. Van melléjük adva 1-2 ismerős, 1-2 rosszakaró, és kész is a szereplőgárda.

A cselekményt érezhetően úgy állították össze, hogy jól felismerhető panelekből építkezzen. Jobbára a rutint érezni belőle, nem a fordulatosságot. Számos apró részletében hasonlít a Halálos fegyver sztorijára, csak variáltan. Másrészt viszont itt felvágósabbak a férfi karakterek, zaklatottabb az életük. A rendező és az írók vérbeli férfimozit törekedtek elkészíteni, a családiasság látszata nélkül. Ezért...

• ...rövidek és hirtelenek a bunyók, már ami kevés akad belőlük;
• ...hangzik el több egysoros poén, mint Eddie Murphy akcióvígjátékaiban;
• ...még az átvezető részekben is jelen a diszharmónia, nehogy a néző kikerüljön a movie hatása alól;
• ...tűnik úgy, hogy csak 1 nyomozónak van meg a kellő kompetenciája a város rendfenntartói közül.

Joe Hallenbeck exügynök megbízást kap, hogy egy Cory nevű sztriptízest megvédjen. A lányt megölik, és fiúja, Jimmy Dix exfocista összeáll Joe-val a tettesek kézrekerítésére. Kiderítik, hogy Cory zsarolt egy romlott szenátort, Baynardot, aki régebben kirúgatta Joe-t, cserébe egy tőle kapott pofonért. Jimmy és Joe végül eljut Jimmy csapatának tulajáig, Marconiig, aki velük együtt kinyírni készül a lefizetett Baynardot is. A nagy leszámolásra pedig egy futball-mérkőzésen kerül sor, ahonnét a prológus is indult.

Első gondom a filmmel, hogy nehézkes. Nem úgy nehézkes, hogy "komor" vagy "lehangoló", hanem egyhangú, menetrendszerű. Bármilyen valóságszagúak a helyszínek és az erőszak, a cselekmény fő szála csak lassan veszi rá magát, hogy beinduljon. Töltelékpillanatból sincs hiány, pl. a humorosnak szánt közjáték, ahol pár gyerek egy hüllővel riogatja az alvó Joe-t.

Nem is ez a nagyobb baj. A kitérők és a személyes szálak egyszerűen nem elég érdekesek. A nem bűnöző szereplők átlagpolgárok, tele hibákkal és esendőséggel, sőt cinizmussal. Oké, ezt kipipálhatjuk. De a mozgatórúgó hiányzik belőlük. Nem jutunk be a fejükbe, miközben hosszú perceken át figyeljük, mennyire trapa a magánéletük. Olyan, mint a Sin City - annak jellegzetessége és energizáltsága nélkül. Kemény fickók is lehetnek szokványosak, csak mert van családjuk, vagy épp elveszítettek valakit.

Bruce Willist fölösleges ecsetelni: ráöntötték a szereptípust. Ennek ellenére a színészi játéka nagyon pihent, és ezt nem tudom mindig a karakterére ráfogni. Sokszor, ahogy Joe Hallenbeck rezignált, lepukkant imidzsét adja, egyszerűen  unottnak és léhának néz ki. Ez pedig nekem, mint nézőnek átadja ugyanezt az unalmat és érdektelenséget. Mi késztet minket folyamatosan figyelni, hogy ez a sörtés, kiszuperált profi bevégzi-e filmbéli küldetését, vagy elbukik? Csak mert van neje és gyereke? Még Sarah, a felesége is kiakad rajta, hogy Joe mekkora érzelmi analfabéta: "A fenébe is! Épp most csaltalak meg téged! Hát nem mondasz semmit?" 

Teljes jellemröntgent kapunk Hallenbeckről a megcsalásos résznél. Mikor Joe hazajön egy gyűrött este után, néhány gyanús jelből rájön, hogy Sarah épp megcsalta. A nő meggyőzően tagad, de Joe cselesen kiugrasztja a pasit a szekrényből. Egyszerre ismerjük meg Mr. Hallenbeck minden fontosabb vonását: topis, igénytelen, alkoholista, erős dohányos, hanyagolja családját, éles eszű, vakmerő és excentrikus. "Hát persze Mike, tudom. Véletlen volt. Sétáltál az utcán, a házunk előtt... megbotlottál. És egyszerűen beleakadt a farkad a feleségembe. Bárkivel megeshet." Maga a mellékszál az afférról cérnavékony, de csak ezért a pár percért megérte. 

Joe dialógusai tele vannak verbális heccelődéssel. Ezeknek kb. a fele tényleg velős, és némelyik ma is megnevettet. Másik fele viszont erőltetett keménykedés; néhol kimondottan fárasztó. Joe mottója szerintem az lehet, hogy sose mutass félelmet vagy érzelmet, mert az támadási felület a rosszfiúknak. Az se izgatja, ha mindjárt lelövik. Érzéketlensége a félelemre fontos kellék volt régi és mostani szakmájához is, tudatosan rájátszik. De élete minden órájában ne tegye: több lezser duma és piszkálódás hangzik el a szájából, mint értelmes szöveg.

Kedvenc húzásom Hallenbecktől, mikor 2 fegyveres őrzi őt a villában. Miután egyikük többször cseszegeti és megüti, Joe egy hirtelen mozdulattal beszakítja a koponyáját. "Pofonegyszerű" módja az ölésnek. Na most: én kötve hiszem, hogy ezért ne sebesítette volna meg a másik bérenc. De értem, mi lehet Joe logikája a szitura: Mike és Cory gyilkosa biztos okkal nem nyírja ki őt is azonnal.

A duóból Jimmy Dix a derűsebbik fickó. Ő az egyetlen, akin látom is, hogy régen volt valamiféle életcélja,  egy álma. És hogy ezt elvették tőle. Hírnevét fuballistaként befeketítették, és kiderül, hogy illegális gyógyszereket használ. Van egy meglepően drámai szcenárió, amelyben Joe szóban nekitámad, mikor ebben tetten éri.

"Hát nem érted, hogy ezek az álszent faszok tették tönkre az életemet?!"

"Ha kisiránkoztad magad, tűnj a házamból."

Joe lánya, Darian autogrammot kér Jimmytől, elmondva neki, hogy régen apja is nézte a meccseit. Aláírásában "az utolsó cserkésznek" titulálja Joe-t, utalva munkája jellegére, ami a kaotikusabb változata a rendőri "szolgálunk és védünk"-típusú melónak.

Ami nem illik a képbe róla: barátnője halálára alig reagál. Igen, mélabús arckifejezéssel nézi a fotót Coryról. Lehet, hogy az én figyelmem lankadt rosszkor, de a fájdalmat egyszer se csíptem le az arcán a halála miatt. Rájátszik ez a mű nagyonis arra, hogy R-kategóriás, azaz felnőttmozi: a halvány reakciókat úgy állítja be, mintha a főhősök lelki edzettségét mutatnák. Mi már nemegyszer láttuk a halált és a mocskot; mi az nekünk, ha egy hozzánk közeli valakit kinyírnak!

Tudom, hogy ez így panaszkodásnak hangzik. De az egész filmen nem a feszültséget érzem, hanem inkább az író-rendezői rutint. Nem rossz a film, csak következetlenül súlyozza a történéseket. Mintha csak a dumák és akciók nagy száma lenne fontos, nem az, hogy hová és mikorra időzítik őket.

A párosítás cseppet sem újkeletű: a dörzsölt fehér és az élénk fekete. Jimmy úgy tekint Joe-ra, mint valami féldilis pisztolyhősre, aki cefettül hajlamos zűrbe keverni magát. "Meg akarod menteni azt, aki tönkretette az életedet, és megbosszulod azt a palit, aki dugta a feleségedet." Többnyire egész szórakoztató a páros nyomozása, és ahogy mindig éppcsak megússzák a gyilkossági kísérleteket. Mégis: mintha csak a megszokás, a miért-ne? tartaná közös sínpályán a két pasast. A 48 óra-filmekben az ottani duó állandóan lázadozott a  partnerség ellen.

Rosszindulatú kacagást váltott ki belőlem, mikor a célpont szenátort Jimmy egy rajzfirkával próbálja figyelmeztetni, miközben a mellettük levő sávban száguldanak. "Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy bomba; inkább azt jelenti, ne nyúlj a táskához, mert televan friss gyümölccsel." Mégha be is jönne: mennyire lehet nehéz néhány dinamitrudat, szalagot, drótot és egy digitális óralapot lerajzolni?



A "sötét oldal" elmegyenge. Egyetlen karakteres bűnfőnököt vagy markáns beosztottat nem kapunk; az első 3 Die Hard tetüládái mind emlékezetes mozigonoszok voltak. A legjobb bennük mindig az elhullásuk - különösen a végén a helikopterrel felszeletelődés.
Tony Scott tudatosan nem próbál jellegzetes vonásokat ráruházni a figurákra. Hogy így kiszámíthatatlanabb legyen ki hal meg, mikor, és hogy érezzük, mennyire nincsenek szabályok itt. Nem rossz elgondolás, csak aztán hol működik, hol nem, hol megint. Mikor Joe-ék kocsival beleszlalomoznak egy helyi lakos úszómedencéjébe, a poénos közjáték után üldözőik a semmiért leölik a vétlen civilt. Ilyet ritkán látni manapság akciómozikban.

Szembeszökő, hogy Joe-t mennyire mentegeti a szkript. Több ízben szegeznek fegyvert neki, mégis mindig hagyják, hogy elkalandozzon a figyelmük Joe szájmenésein. 2 bérgyilkos simán végezhetett volna vele éjszaka az utcán, ha nem kezdenek el Joe-val soviniszta replikákat szajkózni. A pofonnal megölt tagról már szó esett. Darian ötlete, hogy a mackójába rejtett fegyvert ad át apjának, egész okos. De egy profi bérgyilkos ezt biztos nem engedné: ez túl feltűnő; mi van, ha csel?



Amellett, hogy mennyire mentes a finomkodástól, az is friss szellőnek hat, ahogy Az utolsó cserkész a nőkre tekint. Pardon nélkül kritizálja és bírálja őket. Semmivel sem különb emberek ők az Y-kromoszómájúaktól, sőt még ők lehetnek hálásak érte, ha elnézik nekik a botlásaikat.  

A három női szereplő közül

1. Darian 13 éves diák, aki utálja apját, amiért elhanyagolja őt. Tipikus lázadó tinédzser, de nem az ostobább fajta. Joe több szokását is ellenzi: hogy festi magát, hogy bulikra akar járni, és különösen hogyha ő is átveszi apja piszkos beszédstílusát. Teljesen megértem Darian helyzetét. Tapasztalatból tudom, milyen az, ha egy gyerek azért érez csalódottságot, amiért a családfő elengedi és rendszeresen kiüti magát.
2. Cory, Jimmy barátnője sztriptíz-táncos, amellett prosti. A teste kiárusításából él, és ezzel együtt fogadja őt el Jimmy. Cory még viccel is a halálával, mondván, hogy majd a rendőrök azonosítják őt. Tény, hogy ő hozta saját fejére a bajt, de úgy, hogy azzal segíteni próbált valakinek: Jimmynek.
3. Sarah Hallenbeck a legérettebb a három hölgy közül. Mégis ő teszi azt, ami a legnagyobb fricska a nők gyakori felmagasztalásával szemben. Saját házában csalja Joe-t, egy elhízott, puhány, bajszos pacákkal, aki ráadásul Joe barátja. Sértetten a férje szemébe hazudik, úgy állítja be, mint ő lenne túl paranoiás. Sőt: Mike halála után még unszolja is, hogy szidja le: "Mondd azt, hogy hazudós kurva vagyok; hogy legszívesebben leköpnélek, ha nem lennének itt a zsaruk!" "Legalább látnám, hogy van még benned büszkeség!" Ugyanazt nem bírja Joe-ban, mint Darian: hogy züllik a semmibe, és nem törődik velük.
   

A befejezésről szintén vegyes benyomásaim vannak. Egyfelől megkapó látni, hogy a Hallenbeck-család nekidurálja magát, hogy összetartóbbak legyenek - immár Jimmyvel, mint Joe új partnere.

Visszafogott happy end, első ránézésre. Egy csomó részlet benne töltelék, oda nem illő szépítés. Dariant még csak-csak megértem, mitől jókedvű: belekeveredett túszként az eseményekbe, Jimmyt pedig eleve jófejnek tartotta.

De hogy Joe élete is elvileg rendeződött, az nagyon légből kapottnak tűnik. Egy futball-stadionban Jimmyvel megvédték a szenátort, ami elvileg hősfélévé teszi őket a nyilvánosság szeme előtt. Joe még újra be is húzhatott egyet a politikusnak. De mit változtatott ez meg az életében? Mitől bocsátott meg a nejének? Megcsináltuk a melót, hősök lettünk, úgyhogy lesz munka, lesz társ; egye fene, maradjon az asszony is! A következetesség az, ami nagyon hiányzik nemcsak itt, de Joe egész hátteréből.

Összefoglalva: ami népszerűvé teszi Az utolsó cserkészt, az tényleg mind megvan benne. Akció, néhány pofon, vér, poéneső, mocsok, kijózanító cinizmus. Ha csak ezeket venném alapul, akkor a osztanám a népszerű véleményt, miszerint ez az egyik legjobb akciómozi. Az egyik legvulgárisabb, azt elismerem. De nem tudom határozottan pártolni. Hiába a kemény stílus, a történetnek kicsit műanyag lelke van, amely nemcsak túl bejáratott és kiismerhető, de gyakran úgy tűnik, mintha önmagát unná.

X-men 2.

A legsikeresebb képregényfilm-franchise-ok általában egyetlen direktor nevéhez és koncepciójához köthetőek. Akinek távoztával alkotása is elkezd hanyatlani, minőségében leromlani. Superman Donner nélkül járt így, Batman pedig sokak szemében Burton mellőzésével.

Az X-men 2. volt Singer második és sajnos utolsó vívmánya a franchise-zal. Az első részben megteremtett egy realisztikus világot mutáns emberekkel. Nem számított, menyire sokrétűek voltak egyenként a képességeik, mégis érthető és átérezhető volt az ezzel születettek számkivetett mivolta, a külvilág - részben jogos - félelme tőlük.
A folytatás egy bevált módszerrel emeli a tétet: a két korábbi ellenfél, jó és rossz mellett megjelenik egy harmadik tényező, a nemezis. Ennek felelt meg például a Transformers-univerzumban Unikron személye. Itt azonban az új főgonosz nem egy újabb szuperképességű mutáns, akit aztán üthetnek, ha tudnak. Illeszkednie kell nemcsak az X-menek világához, hanem az életük valamely negatív aspektusához, amivel az első rész már megismertetett minket, és kiteljesedik abban a valakiben.

William Stryker egyszerű ember, akinek van múltja, élete, célja és jelleme. A mutánsokra fertőző kórságként tekint, amit ki kell irtani, mielőtt "tovább terjedne". Motivációja nagyon szépen fel van építve: a felesége elméjét a saját fiuk, Jason leigázta, így a nő egy fúróval öngyilkosságot követett el. Stryker fia agyából kinyert egy gondolatbefolyásoló anyagot, mellyel a többi mutánst is irányítani tudja. A találmánya tehát nem pusztán technikai eszköz a bosszújához, hanem üzenet is. A mutáns populációnak és külön Xavier professzornak, aki régen sikertelenül próbált segíteni Jasonön.

Stryker magánhadjárata mintha Rozsomák rémálmának vagy Magneto jóslatának a beteljesedése lenne. Az úgynevezett "ellenség" arcot kapott. Mialatt Xavier Magneto szobájába rekedt, iskoláját megtámadják egy koholt összeesküvés-emélet miatt. Ez a nagyjelenet felvezetésétől kezdve szenzációs. Az iskola lakóit úgy lövik be Stryker szérumával, mintha vadállatok lennének. És hogy Stryker ezt megteheti, az a politikai elitet is minősíti, akik felhatalmazták erre.

És hogy Stryker Rozsomák múltjában is fontos szereplőnek bizonyul, nemcsak valami erőltetett extra szál. Úgy érződik, mintha egy tágabb kirakó darabkái kezdenének a helyükre kerülni - az x-ek életében és Rozsomák háttértörténetében.

Rozsomák legnehezebb ellenfele egy fekete hajú nő, akinek kézfej-csontjaiban szintén adamantium van ültetve. Ahhoz képest, hogy Rozsomák milyen gyakorlatias tetteiben és észjárásában, végső ellenfelét nagyon elpazarolták. Annak a fekete hajú nőnek a neve se derül ki a filmben; nem beszélve arról, hogy Stryker széruma miatt nincs megengedve, hogy személyisége legyen. Mintha csak az lenne a szerepe, hogy Rozsomák a saját súlycsoportjából kapjon ellenharcost.

Ezek után nem meglepő, hogy Magneto elvont téziseit jobban el tudjuk itt hinni, mint az előző részben: 

• A sima emberek "az ellenségeik", 
• a társadalom kirekeszti a mutánsokat, 
• a félelemtől hajtva egyszer még életükre fognak törni.

Persze, már az első részben is ott volt Kelly szenátor, akit a történet szerint Mystic karaktere játszik el nap mint nap a nyilvánosság előtt. De Kelly csak kiközösíteni akarta a mutációval született embereket, nem kiirtani őket.

A film Magneto szerepét is változtatja menetközben. Először csak Stryker áldozata, szabadságát visszanyerve pedig - pár követőjével - szövetséget köt az x-ekkel. A két korábbi tábor látszólag összefog az új ellenség ellen. Valójában viszont Magneto még rosszabbá válik, mint az első epizódban. Már nem mutánssá akar tenni embereket, hanem legyilkolni őket. Olyan ez, mint Athén és Spárta szövetsége a perzsák ellen: utána egymás, legalább annyira ádáz ellenségei lettek.

Érdekfeszítőnek találom, hogy amiként Stryker fellépése igazolta Magneto vélekedését az emberekről, később Magneto igazolja Stryker véleményét a mutánsokról. Ugyanis ez az oda-vissza folyamat a cselekményben is kifejeződik: Stryker Xaviert és gépét, Celebro-t felhasználva akar megölni minden mutánst a Föld színén. Magneto a folyamatot épp időben állítja le - csak azért, hogy újrakezdje, megfordítva. Most az összes többi ember van veszélyben.

Ilyen sok jellegzetes küllemű és jellemű karaktert borzasztó nehéz egyetlen filmben mozgatni. És most újabbakat ismerünk meg, mint Jason, vagy a német anyanyelvű Kurt Wagner. Nincs lehetőség, hogy mindenki külön kapjon egy tisztességes mellékszálat. Viszont mindegyiküket viszonylag életszerűen ábrázolják, hétköznapi szokásokkal. És valamennyire tényleg hátborzongató, ahogy például Scott-ot Stryker a saját egyik katonájává teszi. Nem is igazán a gondolatait irányítják, mint inkább megmerevítik az agyi ideghálózat működését.

Jean Grey önfeláldozása felettébb forszírozott. A gát átszakadásakor telepatikus képességeit használva fékezi meg a víztömeget. Nyilván a környező települések ezzel megmenekülnek, hisz rádión már nincs idő figyelmeztetni őket.

Amit nem veszek be: hogy az önfeláldozása elkerülhetetlen volt. Ez a fontos mozzanat teljesen rosszul van elővezetve, mintha Singer minden motivációt fejben próbált volna tartani, csak belegabalyodott.

• Hogy lehet az, hogy Jean a növekvő erejével is probléma nélkül eléldegél, amikor annak mozgató aspektusa is van, nemcsak telepátia?
• Hogyhogy erőfejlődésére csak Küklopsz-Scott figyel fel, amikor elmondása szerint Jane földrengéseket okoz mostanában?
• Miért nem tisztázza a film az ő, Vadóc és Rozsomák érzéseit?
• Egész pontosan miért  "hozta meg a döntést" - ahogy Xavier fogalmaz -, hogy kiszáll a gépből?
• Miért nem figyelmeztetett a többieket közül senkit Rozsomák, amikor látta, hogy a gát megreped?
• Hogy tudna Jean hatékonyabban megállítani egy tsunamit, ha kiáll árral szembe, a leendő meder aljára, mint a gépről?
• Rátorlaszolja rá az ajtót a többiekre, csak hogy ne tudják megfékezni, amint öngyilkosságot követ el?
• Miért nem veszi igénybe Ciklon segítségét, amikor az első részben láttuk, mire képes az elemek uralásával?
• Mekkora és milyen rátájú az erejének növekedése, amikor ennek 1 árva jelét látjuk csak az egész filmbe?
• Hogyhogy Scott ezt nem sejti előre, ha a lányt annyira szereti és olyan közelről ismeri?
• Miért nem gondol Jean a fájdalomra, amit barátainak és az iskolának okoz ezzel?

Jean Xavier egyik első tanítványa, józan eszű tanár, szóvivő és telepata. Semmi nyomatékos indok nincs arra, hogy ezt megengedte magának. Ez egy ötletszegény díva öngyilkossága, aki önző módon fájdalmat kényszerített a szeretteire. 
A képregény világában eredetileg Grey egy eleven természeti csapás volt, destruktív ambíciókkal, akit azután X professzor jóindulatúvá tette. Talán az egész erőnövekedés arra utalt, hogy ez a régi személyisége kezdett újra felszínre törni? Mivel az X-men 3. lényegében a gonosz Jean Grey visszatértéről szól, ez lehetett valószínűleg az elgondolás.

De a legirritálóbb mozzanat a filmben, amikor Bobby a családjánál szállásolja el Vadócot és Rozsomákot. Az értetlen apja, a gyengeelméjűen viselkedő anyja és az öccse, aki Bobby képességeit látva kihívja a rendőrséget hozzájuk. És a rendőrség lefegyverzése után a díszes família csak nézik, amint ő és társai távoznak. Singer elkövetette az a hibát, mint Michael Bay a Transformersnél: az átlagamerikai család tagjait a legidegesítőbb fajta szellemi kreténeknek állítja be.

Az X-men 2. nagyszerű folytatás fordulatos történettel és tanulságos zárással.