Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)

A Joker tavalyi bombasikere igazolta a Warner jelen taktikáját, hogy a ligaépítősdi helyett szólófilmekkel vessék meg újra a lábukat a képregénymozik piacán. Így tudta az immár producer–színésznő Margot Robbie kiharcolni, hogy önálló műben, (egy másik) Joker nélkül futhasson be Harley Quinn, akit legtöbbünk a rosszemlékű Öngyilkos Osztag fő pozitívumaként méltatott. Ám a fenenagy emancipáció végül szárnyak helyett egy nagy kősziklát rak a majd' 30 éves ikon hátára. 

A holdkóros Harleen Quinzel "Mr. J." barátnőjeként érinthetetlennek számított. De ahogy híre megy, hogy a lány végképp lelécelt a zöld hajú bűnözőtől, egyre többen veszik üldözőbe olyanok, akikkel a múltban szemétkedett. Ráadásul rövidesen egy csóró zsebtolvajt, Cassandrát kell majd pesztrálnia: maga Roman Sionis, a törtető gengszterfőnök akarja kinyírni őket egy egyedülálló gyémánt okán. 

Remélem, a felszínes, feminista ürügyfilmek divatja már sorvadófélben van az Álomgyár vidékén. A Ragadozó Madarak úgy állítja magát be, mintha egy Deadpool-szerű kikacsintós, szabados akcióvígjáték volna a szürke városi környezetben. Ami így tükrözné a főszereplője kaotikus, mindent poénra vevő egyéniségét is. 

Köntöse alatt viszont egy fárasztóan nem vicces, zeneklip-szerű vásári bazár lett, mely a csapongásai ellenére érződik totál fantáziátlannak. Az egész produkció mintha egy részegen tákolt kifutó lett volna Margot Robbie-nak, amin százféle pózban parádézhat, miközben a többi szereplővel egy felszínes ideálképet reklámoz: 

Seggeket szétrúgó kemény csajok
vs.
Nőtipró tetű férfiak világa
!!!

Ha ez Harley saját, "Joker utáni" története akart lenni... akkor miért nem erről szól a film? Quinn alapbaja, hogy magára maradt az amúgy teljesen jellegtelen Gotham-ben, védőkezek nélkül, így új élete nemcsak bizonytalan, de fenyegetett is. Ezt a konfliktust szó szerint kirepítik az ablakon, és úgy tesznek, mintha megoldódna, csak mert a végére kínkeservvel összeterelték a teljes hölgykart, és a főgonosz leköszönt. Ez nem egy személyes történet, és magának Harley-nak nem adtak igazi lelket, a csiricsáré ruhái meg az ál-stílusos manírok mellé. 

Ehelyett betolják egy unalmas ékszerhajsza-sablon közepébe, egy csomó színtelen, savanyú nőalak mellé, akikről üvölt a kémiahiány. Cassandra, a Fekete Maszknak melózó Fekete Kanári, a fickót üldöző Montoya nyomozó, vagy a kiirtott családú asszaszin Vadász se többek, mint egy-egy járkáló-bunyózó névtábla. A készítők erőn felül próbáltak minden szimpátiapontot a szebbik nemnek juttatni, de csak a megjátszottság süt az egészről. 


Robbie játéka éppoly lelkes, mint évekkel ezelőtt a Suicide Squad-ban, és ettől még fájóbb, hogy a rendezés és forgatókönyv se viccessé, se kedvelhetővé nem tudják tenni őt. Az életvidám nő itt egy önveszélyes, idétlen hóka szájalógép, aki szinte minden mondatával és gesztusával csak idegesíti az embert. 

És rájöttem: nem pusztán "ízlés dolga", hogy ezúttal mégcsak jópofának se találtam őt. Mint sok rossz vígjátékban, a főszereplő alig figyel vagy gondol bármire maga körül a világból - beleértve a nyílt életveszélyt is -, máskor meg túlpörög a semmin. Még újdonsült szövetségét a többi lánnyal is sutba dobja a végén, mikor elhajt tőlük, pedig Roman bukása után éppolyan stagnáló, céltábla élete van, mint eddig. "Nem csoda, hogy mindenki utál." Ez nem vagány humor, ez debilség - és ezzel van tele a film. 

Ewan McGregor a nőgyűlölet tökéletes reklámarca Roman Sionis, alias Fekete Álarc szerepében. Egy eleve sok toldozásra szoruló képregénygonoszt itt egyszerűen szemeteskukaként használtak, beledobálva annyi taszító vonást és személyiségzavart, ami már funkcióképtelenné teszi. 

Vígjáték vagy sem: képtelen voltam ezt a háborodott, ordítozó vadbarmot erőskezű maffiavezérként látni, aki minden indulatkitörése mellett is felmutat azért tekintélyt és szervezőkészséget. E téren szegény egy szinten ragadt Jared Leto vízízű Jokerével.

Mintha egy kettéágazás két sarokpontját láttam volna: a Leto nélküli Joker a felhők közé, a Leto nélküli Harley Quinn pedig a mély árokba vezetett. A Ragadozó Madarak egy borzasztó rosszul megírt fércmunka: tompa, agypusztítóan sekélyes, nem egyszer szexista cirkusz, ami két ikonikus DC-antagonistát pazarolt el egyszerre.


A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)... egy 1/5-ös tetkót kap tőlem a homlokára.

A szépség és a szörnyeteg (2017)

"Fecsérled az életed szart csinálva! Senkit se érdekel; ezek a filmek BORZALMASAK!"

(Ed Wood)

Újabb kukatöltővel örvendeztetett meg idén a tündérmesék birodalma. Elhiszem, micsoda rémálom lehet Grimm legszebb, de akkor is cérnavékony meséiből 2 órás filmeket kicsikarni. Az is tény, hogy némi hozzáköltés, kicsit sötétebb tónus, plusz a tanulság átöltöztetése nélkül nem szólítható meg mindegyik korosztály, hisz a legtöbb felnőttnek igenis untatók a varázslós-kastélyos-herceges mesék.

Az idei Szépség és a szörnyetegen nemhogy a továbbgondolás kifog, de még az alapsztorit se bírja megszerettetni velünk. A Demóna óta nem jött ki ennyire kifakított, álszentül műsötét, badar élő-szereplős Disney-remake, tele borsóagyú emberkékkel és

ideghúrozó kis segédlényekkel. Letargia volt ezt a filmet végignéznem, és gyötrelem végighallgatnom. 

Kitéptem a füleimet gondolatban az első negyedórától, amely a barokkos kezdőmontázs után átcsap egy leállni soha nem akaró, bájolgós musical-számba Belle és a falusiak énekével!

Nemcsak hogy a számokat rossz hallgatni, vagy hogy semmi nem derül ki Belle-ről azontúl, hogy szeret olvasni, és ettől már csodabogárszámba veszik őt. Minden szereplő kötelezően sekélyes figura, tűzre dobható szövegfüzetekkel. De a falusi tömeg itt külön skálafok ripacsosság és elmegyengeség terén. Jakobinus terrort képzeltem el köztük dalmaratonuk alatt, illetve később, ahogy Gaston fanatizálja a lakosságot Belle és az apja ellen.

Arcul köpi a gyereknézőket Bill Condon rendező azzal, hogy időnként szolgaian majmolja a klasszikus Disney-rajzfilmet, miközben annak minden báját kiszívja. A legújabb Beauty and the Beast sokszor megdöbbentően sivár háttereket tölt meg ronda és rosszul színezett CG-képekkel.

Különösen az erdei jeleneteknél taszító ez a lohasztó, bekékített látvány, amit a legtöbb fantasy manapság imád használni. És ezt egy olyan lány történetéhez festik meg, aki végig erején felül mutogatja nekünk természetes kedvességét és naiv báját. Bingó: pont azt a 2 dolgot, amit Emma Watson mérsékelten, maga a film viszont írmagjában sem tükröz vissza.

Érzelmi-értelmi analfabetizmus dühöng az egész műsoridő alatt, ami romantikus mesétől több mint szégyen. Függetlenül attól, hogy a szörny CG, vagy hogy az egész átokszálnak atomnyi értelme nincs... Belle és a herceg között nincs kémia. Semmit nem látok a személyiségükben, ami egyáltalán vonzalmat generálna.

Egyetlen konkrét közös dolgot találnak egymásban, és pedig, hogy mindketten szeretnek olvasni, kedvelik a könyvtárakat. Amikor Shakespeare műveiről beszélgetnek, elpattan egy szikrányi önirónia a Rómeó és Júlia emlegetésével, aztán volt, nincs.

Azt könnyű megértenünk, hogy a herceg miért nem beszél Belle-lel az átokról: nem akarja, hogy sajnálatot ébresszen a lányban szerelem helyett. Ha nem talál egy hajadont, aki belezúg a rút külső ellenére, örökre szörny marad, tárgyakká lett szolgálóiból pedig kivész az élet - bár hogy pontosan mennyi idő áll rendelkezésükre, az homály. De a pont ez, a megszeretés folyamata lett olyan semmilyen. Ezt a tragikus gyerekkor-klisét, hogy a herceget néhai atyja dölyfös baromnak nevelte, szintén egy sajnálatkeltő elem... volna, de még annak se működik.

Izzadtságszagú, ahogy találomra kuszálgatják a szereplők viszonyulásait. Gondolok itt főleg a beképzelt bájgúnárból demagóg gyilkossá faragott Gaston-ra. Luke Evans nagy lelkesedéssel játszik, és örülök, hogy valaki élvezni is tudta a szerepét. Egyedüli célja, hogy a környék legcsinibb virágszálát megcsípje, és asszonyává tegye - akár azon áron is, hogy leendő apósát otthagyja a farkasoknak.

Gaston-nal valami olyasmit csinál ez a remake, amit talán a Russel Crowe-féle Noén tapasztaltam utoljára. Az írók bármi áron vérkövetelő szadistává imidzselik őt, hogy elég konfliktus és feszültség legyen egy 2 órás mozidarabhoz. És ahogyan Noénál, feszültség helyett itt is csak az idegnyúzó szappanopera tobzódik.

Még az a drámainak szánt pillanat se működik, ahol a herceg majdnem lehajítja Gaston-t a kastély egyik párkányáról. "ÉN nem vagyok szörny." Gaston-ban a herceg felismeri mindazt az emberi alantasságot, amely egykor őrá is jellemző volt. És ugye a megölését megtagadva saját önző múltbéli énjének is hátat fordít.

Most hagyjuk egy picit, hogy ebből semmi se szűrődik át. A mese eredeti mondanivalója: meglátni a szív szépségét a rút külső alatt, és azon keresztül kötődni valakihez. Ezt a létező leglustább módszer úgy előadni, hogy mindenkiből végletet csinálunk: 

1. minden idők legpávásabb hercegéből - aki meg se nyikkant -
2. egy darab montázs alatt egy először mindenre csak hörgő tuskó válik, 
3. akinek létérdeke, hogy a véletlenül talált patyolattiszta lelkű szűzlányt 
4. megvédje egy, a tyúkeszűségig aljas pszichopatától.

A szándék, hogy egy fantasy egyszerre érintsen meg gyereket és felnőttet, gyakran vezet oda, hogy a film maga se tudja eldönteni, kinek szól. A 2017-es Beauty and the Beast-en tisztán kivehető ez a probléma: ízlésvilága egyszerre maflás a szemnek, fülnek és a szívnek. Önmaga szatírája a térfogatnövelőt kapott történet, és a szereplőket jó, ha 1 percig humanoid entitásoknak tudjuk tekinteni. Az utolsó két Alkonyat rendezője kb. annyira fejezi ki az emberi erények és az igaz szerelem kialakulását, mintha egy lánynak egy csokor csalánt tolna a képébe az udvarlója.

A szépség és a szörnyeteg idei torzképét átok helyett én csak egy 1/5-ös bélyegzővel sújtom.

Mortdecai

Egy 70-es évekbeli bűnügyi regényszéria szolgált alapjául az idei termés első nagy bűzbombájául. A Mortdecait ezer negatív jelzővel dobálta meg a filmszínház-közönség Amerika-szerte, majd minálunk is. Nehéz megítélni, melyik téren bukott a legnagyobbat Johnny Depp az itteni kínlódó alakításával:

1. Hogy szórakoztató legyen,
2. Hogy anyagi sikerre vigyen egy nyilván karriertalicska filmet,
3. Hogy hasonlóan népszerű karaktert hozzon létre, mint legismertebb szerepe, Sparrow kapitány,
4. Hogy feledtesse rajongóival mindazt, amit ezen évtizedben "nyújtott" a nagyérdeműnek.

Charlies Mortdecai flúgos brit arisztokrata, aki műkincstolvajként tartja fenn luxusát. 8 millió fontos adósságát nem tudja törleszteni, felesége, Johanna pedig utálja legújabb hóbortját, a pödört bajuszt, amit növesztett. Mikor egy meggyilkolt restaurátortól ellopnak egy Goya-festményt, a titkosszolgálat ajánlatot tesz neki: vagy segít a hazájának megkeríteni a képet, vagy letartóztatják dossziényi simlis ügylete miatt. Így

Kétségbeesett taktikát látok abban, hogy a színész itt műmájeres ripacsfesztivált tart, így próbálva kimenteni ezt az amúgy fars, butított, humor-érzéketlen bűnügyi vígjátékot. Kedvelt trükkje ez az A-listás színészeknek: légy minél harsányabb, az majd felrázza a nézőket (pl. Nicolas Cage a Szellemlovas 2.-ben, vagy Hugo Weaving a Mátrix - Forradalmakban). Itt is a címkarakter próbálja a hátán elvinni a filmet a célvonalig, míg a többiek teljesen kifakulnak mellette. Az első félóra, ahol elvileg megismernénk őket, másról se szól, csak hogy Mortdecai mennyire hiú és öntelt. Sopánkodva vitázik Johannával a bajusza mellett, amitől élete szerelme a szemünk előtt többször elhányja magát. Ez a készítők ötlete, hogy mi a humor?

A poénok oroszlánrésze onnét eredne, hogy Mortdecai egy ügyetlen, gyáva hőscincér, illetve, hogy vadonatúj arcszőrzete még hitvese szerint is hülyén fest rajta. Mellékesen ott van Maitland nyomozó rég álma, hogy a hitvest, Johannát meghódítsa, illetve Jock, a kopóképű testőrinas adonisz. A maréknyi tényleg működő csattanó őhozzá köthető, és kínzó volt látnom, valahányszor Mortdecai "véletlenül" belelő valamelyik jelenetben. Adja magát a kérdés: melyik épeszű ember mentegetné az irháját egy ilyen közveszélyes, hugyagyú kreténnek?

A többi sztárszínészről pedig ordít, mennyire feszengenek szegénykék a rájuk osztott szerepeikben. Így aztán nem csoda, hogy egyikük sem alkot jó párost ezzel a Garfield-szerű rajzfilm-lorddal.

Ránézésre tudnék mondani 2 olyan témakört, amire fókuszálva a produkció legalább vállalható kikapcsolódást nyújthatott volna, akár még Depp szüntelen áriázása mellett is:

1. A karikatúra-szerű figurákkal görbe tükröt állíthatna a bűnügyi komédiák (pl. Rózsaszín Párduc) és a brit kémfilmek (James Bond-franchise) elé. Feje tetejére állíthatná a klasszikus rablóból pandúr képletet azzal, hogy itt a rabló a főhős, de egy nyúlszívű kis mitugrász. A pandúr pedig egy pont az ő neje után a nyálát csorgató, mélabús marha.
2. Vagy! Ahogy Mortdecai Kaliforniát gyarmatnak, a hotelszállását pedig pornográfnak titulálja... ez ragyogóan kigúnyolhatna egy gyakran őskövületnek tekintett osztályréteget, az európai arisztokráciát: lordok, grófok, őrgrófok, márkik stb. Ők még manapság is elég zárkózottan élnek, görcsösen őrizve etikai előírásaikat, kicsinyes allűrjeiket és fényűző életmódjukat.

Mindez sehol nem bújt a felszínre: az egész kémfilm-csomagolás csak ürügy, hogy eladják a rengeteg fáradt faviccet és Depp legújabb skatulyaszökését.

Az egyetlen dolog, amit a kevés működő anekdotán túl élveztem, az a helyszínek változatossága és a 2. felében élénkülő tempó. Nem azt mondom, hogy jól van ütemezve ez a film, mert csapongva halad, és túl zavarosak a bűntény részletei. David Koepp rendezése viszont legalább lendületet az amúgy lapos, kocka forgatókönyvnek. És a fontosabb figurák - Johanna, Jock, Maitland és az orosz keresztapa - mind jelen vannak a tetőpontot jelentő árverésnél, ahol Mortdecai a Goyát a saját, neje által elárverezett képére cseréli.

Nem tudom, mit mondhatnék még: lendületesen béna, szép képi világgal megcsinált vesztőhelye ez a normális kémtörténetnek és könnyed humornak. Olyan, mintha egy leárazott defibrillátort vásároltak volna Johnny Depp színészkarrierjének, ami már első használat után bedöglött.

A sziget

"Vakok vagyunk, ha tényleg létrehoztak egy klón-hadsereget, és mi nem tudtunk róla."

(Star Wars Epizód II.)


 

A sziget Michael Bay rendező kézlenyomata a sci-fi-utópiák utcájában. Ezt a kész mű milyensége sugallja: nem próbál látvány, forgatókönyv, témakör vagy bármi más filmalkotási szempont szerint hozzátenni korábbi, hasonló művek üzenetéhez, újítást vagy legalább újdonságot hozni bármilyen műfajba. Egyszerűen egy olyan utópia-akcióthriller, amit kimondottan Michael Bay forgatott, kimondottan Michael Bay-es stílusban.

"Michael Bay-es stílus" alatt ezeket a bevetett fogásokat értem:

• Naplemente ábrázolása nagytotálban;
• Fémes színárnyalatú képsorok;
• A kamera sebes forgatása révén pátoszivá (próbálni) tenni tájképeket;
• Sportautók és csúcstechnikai járgányok roncsderbije a nagyvárosban;
• Időnkénti bárgyú arckifejezések és egysoros menő-dumák.

Nem mondom, hogy ezek okvetlenül rossz eszközök, de aránytalanul nagyobb a hangsúly a látványvilágon, mint magán a sztorin. Arról van szó, hogy sztereotípiákat rángatnak zsinóron, hogy arra minél több autósüldözés, futás és tűzharc legyen felfűzve. Bármilyen modern külsejűek a vállalat computerei, a látvány önmagában csak a mozi héja. 

És meg kell, hogy mondjam: AZ a látványvilág külön sem nyűgöz le. Egyáltalán nem kreatív, vagy innovatív. Az autósüldözések során nemcsak bántja a szemet a rengeteg visszatükröződő napfény és a sárgás-barnás árnyalatú színek a külvilágban. Bay és gárdája annyi mindent törnek össze, ami egy idő után egykedvű, monoton, és hiteltelen. A város vezetése szó nélkül tűri, hogy így lerombolják? És mindennek a tetejébe a két szökevény, akik a káosz közepén iszkolnak, komoly sérülés nélkül megússzák? Ahogy esnek, vetődnek és zuhannak többtonnás konstruálmányokon a lenti tömegközlekedésbe?

Ahogy egy történetmondó se kerülheti meg az expozíciót, én se most az ismertetőt. Egy fullsteril álvilágban élnek klónemberek, teljes fizikai és szellemi izolációban. Egyikük, Lincoln-6-Echo rájön, hogy életük egy nagy hazugság, egy Jordan-2-Delta nevű egyeddel megszökik, és megkeresik Lincoln eredetijét. A főgonosz Dr. Merrick fejvadászbandát küld a 2 "termék" visszahozására, mialatt ők a titok teljes nagyságát próbálják feltárni.

Az Én, a robot, illetve a kaminói klónozótelek óta nem láttam ennyire műízű és fantáziátlan jövőképet. Dr. Merrick komplexuma hagyományos értelemben vett agymosoda. Falanszteri szigorral felügyelt, uniformizált világ, ahol mindenki csak fehér dolgokat hordhat, a legkisebb érzelem vagy testi kontaktus fenyítést, mindenféle injekciókat, sőt könnyen likvidálást vonhat maga után.
Ezek a klónok azért léteznek, hogy ha itt az idő, megöljék őket és szerveik azok rendelkezésére álljon, akikről készültek, és mindezt egy égi áldásnak beállított procedúra illúziója mögé rejtik. A fedősztorijuk, hogy néhány szerencsés bentlakót kiválasztanak a Szigetre, az egyedüli nem sugárszennyezett helyre a világon.

Minden hatásvadászat ellenére is átszivárog valami szívszorító ebből a felállásból. Bár egyértelmű, hogy ez a világ hamis, ahogy az értelem minden szikráját elnyomják, majd el is tiporják, nem hagyja hidegen a nézőt. És Lincolnt se: amikor látja egy gyerek születését, és anyját kivégzik, majd később Jordannel látják az emlékkreáló programot az alvó egyedek tárolókapszuláinál, az horrorisztikus.

Ezek a film legerősebb pillanatai, és a szökés utáni akciómaraton sehol nincs hatásában ezekhez képest. Ha én is lemondanék a szabad gondolkodásról, ahogy Merrick a klónoktól (és Bay a nézőktől) elvárná, "oda-meg-vissza állati szuperfilmnek" tudnám titulálni A szigetet.

Tudom, hogy ez "pop-corn" mozinak számít, de néhány kérdést így se ártott volna tisztázni a klónok otthonával kapcsolatban. Egy az: honnan van a bevétel? Valószerűtlennek tartom, hogy néhány gazdag befektető magán-utalásaiból telne minderre. A film 2005-ös, és 2019-ben játszódik. A külvilág szinte ugyanaz, mint ma, de közben egy multicég legalább százmilliárdnyi összértékű berendezéssel tömi tele a komplexumát, napról napra makulátlan állapotban tartva. És ez mind illegális, amit a személyzetet is drágítja. Hogy marad ennyi kiadás után profit a főkolomposoknak?
Gazdaságosabbnak tűnik az, ha fel se ébresztenék a klónokat, csak lehűtve tárolnák őket, mint a Knight Rider 2000-ben a bűnözőket. Vagy mi lenne, ha a szerveket eleve külön klónoznák és tárolnák? Ha elég fejlett a technika embertömegek klónozására, külön szerveket évekig tárolni miért volna kizárt? Akkor nem kell a "kényelmükre", a nekik kreált mesevilágra pénzt kiadni.

Egyértelmű, hogy Bay nem gondolja végig, miről szól a saját produkciója. Ez a "tartsuk ovis szinten az alanyt" elgondolás - bár tényleg sokkoló, és erősen hat átlagember értékítéletére -, a 2000-es évekre már klisé. És ha a szökés utáni eseményeket nézzük, hamar leesik, mi az egész történet rendeltetése: ürügy, hogy Bay újabb ackiózúzdát toljon a kevésbé igényes nézők elé.

A film során kiderül, hogy a klónok egyik gyártósora, az Echo - aminek Lincoln is tagja - idővel visszaemlékezhet az eredeti személy tudására. Ez okos ötlet, viszont ugyanennyire előrelátható is a probléma. A klónok értelmesek, bármennyire szeretné Merrick, hogy pusztán "életbiztosítások" legyenek, akiknek "nincs lelke". 

Semminek nem lehet felmérni, mekkora anyagi vagy erkölcsi vonzata van, akár a létesítmény, akár a bennlakók, akár majd később a város rombolása kapcsán. A városba azután az úti katasztrófa után a katonaság behívása lenne indokolt, nem az, hogy a rendőrség nem indít kivizsgálást az ügyben. Mindig dühít, ha ilyen volumenű konfliktusnál passzív a társadalom, amikor az egész ügy szinte az orruk előtt zajlik, különösen az autósüldözések alatt. Az akciójelenetek kezdetben valóban ütősek, elismerem. De miután a futurista motorjárművek felbukkannak, az egész egy videójátékká válik, amit a nézők nem tudnak játszani.

Karakterei a filmnek csak elméletben léteznek. És ezt már végképp nem lehet arra fogni, hogy a klónok ilyen agymosottak, a külvilág olyan közömbös. A menő színészek szerződtetése sem segít, ha a szereplőknek nem írnak személyiséget. A mellékszereplőkről épp ezért nem érdemes bőven írni; Scarlett Johannson pedig minden igyekezete mellett is csak az aktuális "hot-chick" (="forró csirke") szerepére van redukálva, aki a végén a szabad klónok tömegei között jutalomcsókot adhat a főhősnek.

Kedvelem Ewan McGregort az itteni szerepében, és bár a jelleme cseppet se fog meg, a karakter improvizálókészsége nem rossz. Mikor Jordan és Lincoln-6 megtalálja eredetijét, Tom Lincolnt, a férfi kijátssza őket, kettejük közül találomra lelövik az egyiket, és a klón most az eredetiként elsétálhat. 
Számíthatott volna erre az árulásra - márcsak Tom nyájas vigyora alapján is -, de ettől még nem ostoba, sőt a mű legokosabb szereplője. Lincoln tudja, hogy idővel rájönnek a cselre, de nem akar egy életen át menekülni. Addig nem zárhatják le az ügyet, míg az a burokvilág, ahol oly sok társukat csendben kivégezték, létezik. Izgalmas volt látnom, hogy meddig sikerül megtévesztenie Merricket és az embereit.  

Istenkém, Merrick... Ez a karakter Michael Bayt magát reprezentálja számomra. Önámító, egója a csillagos eget verdesi, cinikus és indokolatlanul akarnokoskodó. Bizonyos értelemben ő is burokban él, mint a teremtményei: nem fogja föl, hogy a klónok agya mitől fejlődőképes: mert kész emberek klónjaiként ők is kész emberek, hiába az agyprogramozás. Mint írtam: ha csak külön szerveket tárolna, olcsóbb lenne ez az ő titkos üzlete, és valószínűleg a befektetőinek is. 

Nem találok semmi drámait abban, ahogy Merrick végül megfizet a titkos genocídiumáért. Amikor Lincoln visszatér, és zűrzavart okoz, a doktor egy eszelős hülyegyerek stílusában akarja megölni: "Én adtam neked életet! De el is vehetem!" Nem, ez így nem az önkényes teremtő kegyetlen arroganciája, hanem csak szánnivaló hőbörgés egy papírmasé karakter-kivágástól.

Az antagonista ambícióinál csak Laurent, a néger fejvadász pálfordulása erőltetettebb. Arról beszél egyszer, hogy egyszer őt és hozzátartozóit fizikailag megbélyegezték, és a háború egy idő után csak üzlet. Megint egy elszalasztott tárgyalási pont a cselekményben: a párhuzam a mai megbélyegzés és a klónok azonosító jelzése között.

Nem vagyok meglepve, hogy premierje idején a film bukás volt. Belegondolni is rossz, mennyi ötlet- és témalehetőséget dob ki az ablakon szokványos akcióorgia és hatásvadász díszletek prezentálása kedvéért. Mennyire manipulálható egy társadalom? Mennyire zárható ki a külvilág technológiai eszközökkel, illetve tehető irányíthatóvá egy emberi individuum elméje, ahogy látja a világot?

Ha a klónok pár év múlva történő likvidálásra születettek, a likvidáló eszközt beléjük is építették volna. Nem hiszem, hogy jelentős pénztöbbletet okozna a költségvetésükben. Az is érdekes, hogy - a látottak alapján - a sajtó 2019-ben nem létezik: mindenki teljes nyugiban van vele, hogy 2 menekült és egy cég bérencei szétromboltak egy fél nagyvárost. És senki soha nem szimatolja meg, hogy egy nagy bunkerszerű épületben egy egész hadseregnyi klónember létezik. 

A sziget más sci-fi-kből és thrillerekből átklónozott elemek steril elegye. Jóindulattal is csak gyengének tudom titulálni, méltatlan egy olyan normális színész karrierjéhez, mint Ewan McGregor.

Star Wars Epizód III. - A Sith-ek bosszúja

A Sith-ek bosszúja talán a legellentmondásosabb Star Wars fejezet. Egyrészt sok jó ötlettel sikerül hozzászőni a film külsejét az eredeti trilógiához. Másrészről viszont ugyanúgy túl sokat bíz a néző képzeletére, mint a két előző darab. Tónusában még a Birodalom visszavágnál is sötétebb, de leginkább a vizuális elemei vannak kidolgozva, és emögött másodlagos az érzelmi és politikai mozgatórugók kezelése.

Mint az előző két filmben, A Sith-ek bosszújánál is főként a látványvilágon van a hangsúly, csak utána a motivációkon. Minden korábbinál több a fénykard-párbaj, de az előkészítéseik elhanyagoltak. Fél órát szánnak egy olyan mentőakcióra, ami egyetlen ponton kapcsolható a fő cselekményszálhoz: Darth Tyranus bukása. Anakin 2. harca a Sith gróffal energikusabb, mint A klónok támadásában volt. Elismerem, okos ötlet volt, hogy már az elején sor kerül erre, így több idő jut majd a párlfordulásra.

A bajom az első kardpárbajjal az, hogy Dooku halála egyrészt érdemtelenül elpazarolja Christopher Lee karakterét, akinek feláldozása a könyvváltozatban sokkal kikerekítettebb. A másik Annie-nak a papírízű dialógusa Palpatine-nal. Ez csak egy vázlatot ad arra, hogy milyen haragvás zajlik elméletileg a Jedi-lovagban.

Szükségtelen sejtetőelem a vacakolás a liftnél. Obi-wan lendíti a kardját, de látja, hogy Anakin az, így visszateszi. Ez és egy futó ingerült szóváltás jelezné elméletileg, hogy a barátságuk még mindig nem elég őszinte. Fölösleges jelenet volt: a 2. részben tökéletes diszharmónia és merev sarkítottság látszott mester és tanítvány jelleme között.
Ugyanennek az ellenkezőjére is van példa: miért vágta ki Lucas, amikor a szenátordelegáció tanácskozik, és mikor Palpatine fogadja őket? Ezek pedig fontosak lettek volna, hogy:

1. bemutassák a főkancellár diktátori térnyerésének folyamatát;
2. lássuk, milyen körből indult ki a majdani felkelő mozgalom;
3. folyamatosabbá tegyék Anakin elhidegülését Padmétól;
4. Padme több politikai hozzáértést mutathasson. Az első két részben aktív cselekvő volt, itt viszont a szinte csak annyi szerepe van, hogy istápolják és megszüli az ikreket.

A kivágott jelenetek egyik fele - a mentőakciókor - időhúzás, és igazat adok, hogy nem kerültek be. A másik fele viszont hozzáad a történethez: a politikai szál azokkal már kellően koherens folyamatát mutatja be Palpatine diktátorságának. Tehát a "Kétezrek Petíciója" és Padme részvétele az ügyben igazából ott volt, szerepelt a filmanyagban.

A szerelmi szál alig hihetőbb, mint a második epizódban. Anakin reakciója Padme terhességének hírére teljesen hamis, a párbeszéd az erkélyen még ötlettelen is. Ez azért is zavaró, mert koherens logika sincs abban, amit férj és feleség egymásnak mondanak. A legmeghittebb házastársi pillanat az első rémálom után zajlik le.

Ahogyan a Jedik a rémálmokat értelmezik, visszatérő fogyaték a prequel-okban. Az még hagyjám, hogy rend legbölcsebb mestere semmi használhatót nem tud tanácsolni Anakinnek, ez bizonyítja a rend kádenciájának életképtelenségét. De ő se kompetensebb azok természetét illetően, mint 3 évvel azelőtt. Nem próbál visszaemlékezni a rémálmok részleteire. Azonnal megneheztel Padme-ra, mikor egy segítő szándékú Obi-wannal együtt látja a vízióban.

Utapaun Grievous felkutatása több műsoridőt von el a filmtől, mint ami ténylegesen történik. Kenobi újabb találkozása a biodroid tábornokkal értelemszegény módon van bemutatva. Ha komolyan gondolja a lopakodást, csata nélkül célt ért volna, még egymagában is. Ehhez képest Obi-wan az epizód legzajosabb állatával közelíti meg a bázist, és miután nem veszik észre, potyára felhívja magára a figyelmet anélkül, hogy az alkalmat kihasználva megorvgyilkolta volna Grievoust a fénykardjával. Rögtön ezután a szeparatisták eltűnnek a jelenetből. Ez bizonyítja, hogy egyetlen célja volt az akciónak: Obi-wannak is kell keríteni egy olyan párbaj-ellenfelet, mint Anakinnak volt Dooku.

Még valami: mikor Grievous elkapja, hogy nem roppantja össze a durániumujjaival Kenobi torkát vagy a nyakcsigolyáit? Másodpercekig szorongatja. Nem érdekel, hogy a IV. részben Obi-wan él és virul: akkor nem kellett volna ezt a momentumot beleemelni a kettejük jelenetébe.

Anakin és Palpatine viszonyát elkerülhetetlen volt kihangsúlyozni a történetben. Így is meglepő számomra, hogy ilyen sok időt érveléses beszélgetésre fordítanak egy látványorientált pop-corn-movie-ban. Ez még jó is lenne, de Lucas túl lazán veszi a Sith-ek eredetének bemutatását. Nem derül ki a Sith-ek pontos definíciója, sem hogy az 1. rész előtt pontosan miért akartak bosszút állni. De legalább Palpatine másik személyazonossága tisztes magyarázatot kap. Nem lényeges, hogy a halhatatlanság mítosza valódi-e: Anakint sikerül vele érdekeltté tennie a saját terveiben. Elsőrangú pszichikai ismeretről tesz tanúbizonyságot, mikor leleplezi magát, és eltántorítja Anakint, hogy ott helyben levágja őt.

Sokévi barátságuk ellenére, a Tanács és a főkancellár szembenállásában Anakin kissé túl elnéző utóbbival szemben. Hogy "megrendült a bizalma" a Tanácsban, az egy dolog, de felnőtt családfőként meg sem fordul a felnőtt fejében, hogy ez a teljhatalommal bíró oligarcha esetleg maga az áruló? Amikor Palpatine felfedi másik személyazonosságát, miért nem kérdőjelezi meg mindazt, amiről mostanáig okította?

Csalódást okozott Palpatine első fényszablya-küzdelme. Az államfő lassítva döf egyet, a tiszteletreméltó Jedi-mester kitárja a karját és kifekszik. Palpatine kiveszi a kardját, oldalra bevág vele, és a másik tiszteletreméltó Jedi-mester hörög egyet, mialatt kifekszik. Kit Fisto pár csapással védi magát 5 másodpercig, majd a tiszteletreméltó Jedi-mester elvérzik.
Windu és Sidious párbaja lomha és lassú, árnyéka sincs annak az őrjöngő gyorsaságnak, amit a történet, a film célkitűzése és a könyvek alapján megkövetelnénk a jelenettől. Ami még bizarrabb: mindeközben a 3 holttest mintha eltűnt volna az irodából! Anakin sem látta azt a 3 hullát, akiket levágtak?

A pálfordulás pillanatát ugyanúgy elsietik, mint Dooku lefejezését; a pillanat feszültségét pedig tompítja a csapnivaló szövegfüzet. Pedig Ian McDiarmid és Samuel L. Jackson játéka itt a legszínesebb, hihetetlenül hatásos, ahogy a megcsonkított Windut az eltorzult Sidious villámai kapják telibe. Mégis: veterán Jedi-lovag és űrpilóta létére Skywalker Windu karját, nem kardját találja el, mikor rácsap a lézerpengével?
A Rend elleni irtóhadjárat hangulata kifogástalan, főleg Ki-Adi-Mundi lelövése és Yoda szívének elszorulása az Erő háborgása miatt. Ez az volt az egyetlen pillanat az egész trilógiában, amikor együtt tudtam érezni Yodával.

Obi-wan és Anakin barátsága nem igazán tudja megragadni az ember szimpátiáját. Oké: mustafari párbaj a saga legintenzívebb Erő-küzdelme, Sith és Jedi minden elképzelhető módon küzdenek egymás ellen. Kedvenc párbaj-jelenetem bármilyen sci-fi-ből. De a jelenet drámaisága kizárólag a fizikai küzdelemben nyilvánul meg. Minden más közvetlenül előtte és utána erőltetett a forgatókönyvben.
Nem hozom fel újra, hogy Padme kiakad egy olyan mészárláson, amire a másik részben már hallott példát. De Anakin egyetlen, legkevésbé se provokatív látomás miatt hiszi árulónak a nejét. Csak mert ott látja Obi-want, akitől barátságban váltak el. A jelenet arról szólna, hogy Anakinban a paranoid gyűlöletet eltorzítja a gondolkodását, de őszintén szólva ennél bonyolultabb észjárást feltételeznék a rend volt legkiválóbb harcosától. Ez sem a színészek hibája:

1. Ewan McGregor ebben a részben már tökéletesen jeleníti meg, milyen volt Alec Guinness Obi-wanja fiatalabb harcosként.
2. És még Hayden Christensen alakításának is vannak erős pillanatai - különös módon pont olan helyeken, ahol nem is kapott szövegsort.

Külön szégyenfoltja a dramaturgiának, hogy Obi-wan - kifakadás címén - úgy prédikál volt padawanjának a próféciában szerepeltekről, hogy előzőleg levágta az összes hús végtagját, és nézi, ahogy egy lávató szegélyénél szétégve vergődik, nehogy belehulljon. Pedig Ewan McGregor szintén ennél a jelenetnél játszotta szerepét a legkifinomultabban: alakítása méltó Sir Alec Guinness-éhez.

De ebben a részben tényleg úgy tűnik, hogy Darth Sidious törődik Anakinnal a inkább, hisz nem hagyja ott, lassan meghalni. Hozzátenném még, hogy Anakin szétégett testének kinézete vér nélkül is nagyszerű munkára sikeredett.

Kifejezetten zavaró, hogy nem látjuk a Jediket konkrét tanulságot leszűrni a tragikus eseményekből. Yoda a könyvverzióban felismeri, miért voltak képesek a Sith-ek átvenni az irányítást a galaxisban. Apropó: Sidious szavai, hogy egyszer már uralták, megint csak úgy be van hajítva, magyarázat nélkül. Qui-gon elmondja, miben rejlik a Sith-ek áhította halhatatlanság, Anakin pedig azért akart mester lenni, hogy rangja révén kikereshesse Darth Plageuis történetét az Archívumban. Ezek az apró összefüggések legalább olyan fontosak lettek volna, mint a vizuális kapcsok a klasszikus trilógiával.

A történetben gyakran érződik hirtelennek és erőltetettnek egy-egy adott fordulat, a dialógusok pedig ugyanekkor a legrosszabbak. Tényleg csak vizuális téren kifogástalan az összefűzés a IV., V. és VI. részekkel: a Császár deformált arca, az alderaan-i hajviselet, a Tantive IV. folyosói, a coruscanti csata csillagrombolói, vagy Darth Vader kibernetikai test-átalakítása.

Valahol szégyenletes, hogy egy könyvverzió, aminek nincs közvetlen köze a filmkészítőkhöz, sokkal jobban kikerekíti a történetet, mint a moziváltozat. Igaz, a film elérte rendezőjének fő célkitűzését: érdemben egyesítette a 2 trilógiát. De ezt sokkal precízebben is kilehetett volna dolgozni, ha Lucas kellő önkritikával fordul saját munkája felé.
Könnyen lehet, hogy nekem túl nagyok az elvárásaim. Számomra az impozáns külső csak az érem egyik oldala egy mozialkotásnál. Az olyan kategóriacímkék, hogy "tudományos fantasztikus mese", "fantáziavilág" "korosztály" és "sztárvórzos film" nem mentségek arra, hogy egy alkotó a műve meggyőzőerejét félvállról vegye.