Pókember 2.

A Pókember 2. akció, látvány és problematika terén is meghaladta szériaindító elődjét. Nem tartom az addig készült legjobb képregény-átültetésnek - mint egyes hírneves kritikusok mondták-, de komoly töltettel bír érzelmileg és mondanivaló szerint is. Áldozat- és felelősségvállalásról szól, viszont kevésbé naiv vagy sulykolt formában, mint a prequel-nál. Ami még óriási pozitívum: minden döntés belátható következményekkel bír. Állandó dilemma, hogy valamit érdemes-e bevállalni vagy feladni egy nagyobb célkitűzésért. Nemcsak Peter élete, hanem Otto Octaviusé is ugyanezt a problémát sínyli meg - és valamelyest még Mary Jane Watsonnál is megfigyelhető.

Bár a képregényhez képest savanyúbban lettek megragadva, a főszereplőkön azonnal látszik, hogy hús-vér emberek. Minden nap törekedniük kell hatékony megélhetést biztosítani maguknak.

Tudjuk, hogy Parker nem állandó alkalmazott a Hírharsonánál: élete szüntelen kapkodás, inga az egyetem, munka és a portyázás között Pókemberként. Legközelebb talán a nyitójelenet hozza a filmbéli verziót a képregényhez: Peter egy pizzát kosztümben kénytelen kézbesíteni, amit némi szolid helyzetkomikummal meg is old.

Azt viszont már izzasztó jelenség volt látni, ahogy visszaváltozik az első rész elejéről ismert szemüveges mintadiákká. Külön mutatják, hogy Connors megdicséri, ahogy gyorsbüfé-kaját eszik, ahogy büszkén gyalogol az utcán. Ezek jelentéktelen apróságok: külön kiemelve érdekesebbé és árnyaltabbá sem teszik a folyamatot, ahogy Peter visszaszokik a hétköznapibb énjéhez.

Leginkább az az eset ébresztett bennem szimpátiát a protagonista iránt, mikor a képességei nélkül is sikerül kimenekítenie egy gyereket az égő házból. A tűzoltók megjegyzik, hogy valaki más nem jutott ki. Világos, mit sugall ez: Peter Parker nem, de Pókember megmenthetett volna mindenkit. Ugyanazt a tanulságot megint le kell vonnia, úgy, hogy előzőleg Ben bácsikája megjelent lelki szemei előtt, és aztán adta fel titkos életét. Amikor pedig vissza próbál változni Pókemberré, egy elvetélt próbálkozásnál rázuhan egy csomó autóra, aztán ismét eltaszítja magától Mary Jane-t - erre még később visszatérek. Egysíkú és földhözragadt embernek látom ezek után Peter Parkert, akinek a világról alkotott nézetei rettentően szűkösek. 

Peter és Mary Jane változatlanul nem nőnek föl képregénybeli énjükhez, akik humoros tartással és szarkazmussal túl tudtak lendülni a szüntelen depresszión. Kiábrándító volt látni, hogy Peterrel folyamatosan ezt a "szeret-nem szeret"-játékot játsszák, ugyanazon a problémán rágódva, tisztességes érvek és indokok nélkül.

Vannak árulkodó pillanatok, miszerint MJ tudja, hogy Peter Pókember. Az első epizód végén felismerte a két személy csókjának azonosságát - akárcsak Chase Meridian a Mindörökké Batmanben. Peter hálóján megjegyzi: érezte, hogy ez lehet az ok, amiért Peter távolságot tart tőle. Fejjel lefelé csókolja szájon vőlegényét, John Jamessont. Egy esős éjszakán Pókembert is úgy csókolta meg, hogy az fejjel lefelé lógott.

John egyébként a legelpazaroltabb karakter a filmben: alig 3 jelentben van együtt MJ-vel, apjával pedig egyszer sem, pedig ő Peter főnöke. Több ponton kapcsolódik a főszereplőkhöz az alapján, hogy kicsoda. Szerepe azonban mindössze annyi, hogy legyen egy férfi, akit Mary Jane faképnél hagyhat az oltárnál.

Harry Osborn elég felületes mellékszereplő. A balul kiütött fúziós kísérlet hatalmas bukás a cégének, ezért az alkoholba és a bosszúvágyába menekül. Rendben, hogy még mindig Pókembert okolja apja haláláért, de egy idő után már unalmas, hogy mereven kirekeszt minden más értelmezési lehetőséget. Norman Osborn képmása ugyanúgy megjelenik neki, mint Peternek Ben Parker. Ez is túl véletlenszerű módja, hogy a cselekmény szerint haladva felfedezze a labort, és ott találja Zöld Manó erőnövelő szérumát, felszerelésével együtt. Egyértelmű, hogy a 3. rész első felének őt szánják antagonistának, predesztinálják a főgonosz szerepére.

Doktor Octopus - ahogy J.J.Jamesson elkereszteli - nagyon emberközeli személyiség. Feleségével Rosyval intellektuális házaspárt alkotnak, elismert szaktekintély és szellemes beszélgetőpartner. Tetszett, ahogy megvendégeli Petert a lakásukban: szimpatikus ember, akit nem érdekel a hírnév és a pénz, csak a munkája gyümölcse. Találmánya pedig hatalmas áttörésnek ígérkezik a tudományos világban: a fúziós energia emberirányította levezénylése. Ma ezt a technológiát kb. a század második felére datálják, hogy megvalósul. Science-fiction elemként izgalmas látni, ahogy a jelenség itt működik.

Otto keresztje, hogy túlságosan bízik számításaiban, ezért mikor bemutatót tart az Oscorp épületében, mindent elveszít, ami fontos volt neki. De bűnözőként nem olyan sablonos dolgok fűtik, mint a bosszú vagy hogy egy külső tényező leigázza elméjét. Robotkarjai mindössze valamiféle tanáccsal, sugallattal ostromolják; Octopus azért hallgat rájuk, mert saját vágya befejezni az életművét. Peterben majd csak ereje elvesztése és visszanyerése során alakul ki saját vágy, hogy nagy életcélját - Spiderman jócselekedeteit - keresztülvigye, bűntudat nélkül, lemondva egyéni boldogságáról.
A végén Octavius mégis lemond életcéljáról, mert Peter küszködve meggyőzi: a tudomány nem lehet előbbre való az embereknél, akiket az ismételt kísérlet veszélybe sodor. A film legszebb jellemfejlődése.

Néhány dolog úgy érzem, határozottan kilóg a film saját világából. Rosemary Harris hiába alakítja kitűnően May Parkert, a készítők által kijelölt egyénisége annyira szentimentális és sajnálatraméltó, ami már ráakaszkodik az emberre. Mintha az utcán egy hajléktalan alamizsnáért könyörögne. Nincsenek összetettebb gondolatai: mikor a hősökről beszél Peternek, alig van információértéke a mondandójának. Pedig a dramaturgia szerint ez a beszélgetés érleli meg végképp Peterben, hogy ismét Pókemberré váljon.

Elméletben nagyon sok tanulságot ismernek fel a filmben a szereplők, de ezeket a felismeréseket ritkán érzékeltetik jól. Otto, Harry és Peter magukban beszélnek hangosan, amikor tanácsot várnak. Nem mondom, hogy fojtsák magukba a problémáikat, de ez akkor is megmosolyogtató.

Van még néhány apróság, ami nem világos a számomra:

• Nagyon érdekelt volna, miféle program teszi gondolkodóvá az intelligens karokat. A működését és hatását az emberi agyra Octavius tisztességesen elmagyarázta, és vizuálisan is gyönyörűen illusztrálták őket.
• Peter idővel belefárad szerepébe és feladja, ez így érthető. Csakhát, a döntés körülményei túl kézenfekvőek. Ha pókképességei merő depresszió miatt bármikor megszakadnak, miért nem mutatták ezt már az első részben, ahol kitapasztalta és életek megmentésére fordította erejét? Vagy addig nem volt elég mély lelki válságban, míg nem tudta meg, hogy MJ-t eljegyezték?
• May Parkeren mintha haragvás látszódna, amikor Peter feltárja neki Ben halálának részleteit. Jogos reakció, de akkor hogyhogy ezt többet szóba se hozza? Nem akar gondolni rá?
• Mary Jane az utolsó pillanatig hitegeti vőlegényét, aztán sarkon fordul, és lelkesen elfut Peter lakására, mondván: vállalja a kockázatot, hogy a bűnözők által gyűlölt Pókember mellett kitartson. Oltárhoz kellett vezetni, hogy ezt határozottan eldöntse?
• Jamesson pózolása Pókemberként mitől rosszabb vicc a többitől, hogy kivágták a kész alkotásból?
• És akkor mire föl mutatják, hogy egy kínai hegedűművésznő szopránban énekel az eltűnt Pókemberről?

Három nagyjelenet van a a filmben, ami kiemelten izgalmas és határozott egyéniségekként mutatja a szereplőket:

1. Az egyik a metrójelenet, ahol Pókember először megküzd Octopusszal, és kénytelen maszkját levenni, hogy felmérje a távolságot a metrókocsi és a szakadék között. Amikor az emberek felsegítik, az megindító pillanat: elismerik Pókembert, mint a közjavát szolgáló személyt. Nem tudják, kinek az arcát látják, de meg is tudnák, az emberek pozitív hozzáállása most már megszilárdult róla. Nem aléltan körülrajongják, mint az első részben.
2. Másodszor: kifejezetten horrorisztikus, amikor doktor Octopus felébred a kórházban és megöli az orvosokat. Messzemenően hatásosabb, mint mikor Zöld Manó egyik spéci bombájától a cégvezetők egyszerre csontvázzá porladtak.
3. Végül: a végén a katarzis, Peter nemcsak megóvja MJ-t, aki tudja az igazat róla, de valódi testi és észjárásbeli harc figyelhető meg köztük. Otto végső áldozatvállalása pedig komoly és tisztelendő cselekedet, amellett is, hogy az egészet ő akarta összehozni.

May néni dialógusai, Harry Osborn csökönyös utálkozása, Peter sivár élete, tanulságainak esetlen beállítása, és az állandó szerelmi körhinta azok a dolgok, amik visszatetszést keltettek bennem a film iránt. Vizuálisan csiszoltabb és komolyabb alkotás elődjétől. De a cselekmény nagyobbik hányada kifejezetten monoton, nagyon lassan viszik előre az eseményeket. A három központi figura csak az utolsó fél órában nyeri el azt az érettségi fokozatot, ami már szimpatikussá és érdekessé teszi őket.

Biztos, hogy magasabbra pontoznám, ha Sam Raimi nem hangsúlyozza túl a főszereplők átlagos és hányattatott mivoltát.